Kövi Gábor bejegyzései

Kövi Gábor névjegye

Nyugdíjas zenetanár vagyok. Szeretem a természetet, magam építem az Édent, a nyelvünk hihetetlen lehetőségeivel élve adom át a tapasztalataimat.

Segítség.?!

Minden vélemény számít!

Noé bárkája (Edward Hicks festménye)

Segítség.!?

Igen nagy a baj. Nem a gazdasággal, hanem az emberrel. A gazdaság, és minden más, csak ezután következik. A legfőbb baj abban van, hogy nincs segítség. Vagyis van, de az emberek nem fogadják el.

Egy 15 évvel ezelőtt íródott könyv, a Jövőépítők könyve, Vízió c. írásából idézek:

„Hánykódom egy bárkán, körülöttem mindenütt fuldokló emberek; kicsik, nagyok. Ahogyan nyújtom a kezem a csapkodó karok után, a bajbajutott rám pillant, és ahelyett, hogy kezét felém nyújtaná, és megkapaszkodna bennem, fejét elfordítva tovább csapkod… Körös-körül, ameddig a szem ellát, emberek milliói fuldokolnak a szennyes árban. Ennek ellenére úgy tesznek, mintha semmi bajuk sem volna..” Tovább a folytatáshoz →

Rendszerkatekizmus

3 hozzászólás

Rendszerkatekizmus

Az a csekély 67 év, mióta ezen a világon élek, jó adag tapasztalattal gazdagított a Rendszer áldásos működésével kapcsolatban. Nem merészelném a legnagyobb magyar… Rendszer-szakértő: Hamvas Béla tudását felülmúlni, csupán felgyülemlett mérgemet adom ki és remélhetőleg kellően feldühítem a Nagyérdemű olvasót is…

Abban nem vagyok biztos, hogy mikor a Rendszert az öreg indián kitalálta, mindennel számolt. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem akart semmi rosszat, csak a törzsét szerette volna rendben éltetni. (Ennek a történetnek annyi a valóságalapja, amennyi nyomát találják. Én biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol…Ha nem is igaz, jól hangzik…)

Még azt is feltételezném (ha nem látnám az ellenkezőjét), hogy ma is, minden rendszerelem, vagyis – Hamvas szavával – apparatcsik, a legtisztább jóakarattal ül le minden (Rendszer által) áldott verőfényes, vagy borús napon a stabilan álló koloniál íróasztala mögé. Azt se hiszem, bár elképzelhetőnek tartom, hogy mindezt – más terminus technicus mögé rejtve, vagy csak a folyósón – tanítják a különféle, erre kijelölt intézményben, de, hogy eddig – és egyre inkább – ezzel találkozunk, vagy ennek az „eredménye”, ami a körülöttünk romló viszonyokért nagy részben felelős, azt igenis állítom!

Akár egy igét is leírhatnék, és kifüggeszthetnék minden hivatal falára, jó látható helyre: TÉGY ÚGY MINDENT, HOGY NEKED BAJOD NE LEGYEN BELŐLE!

Amióta a nagy birodalmak felépültek és hosszú évezredekig sikeresen uralkodtak, ez az alaptörvény végzi a legtöbbet. Amikor kiválogatják a megfelelő gépalkatrészeket, szerintem, erre alkalmazott szakértők lesik minden jelölt arcát a különféle kérdésekre adott válaszoknál, hogy az a kis cinikus félmosoly, vagy inkább, alig észrevehető mikro arckifejezés megjelenik-e rajtuk, ami egyértelműen bizonyítja az alkalmasságukat. Persze, a vizsgát már Kung-ce idején is eskü követte, és a nagy ázsiai birodalmak történelméről divat filmeket készíteni, ahol is ezeket az alapvető formulákat eléggé részletesen tálalták a nézőnek. A Nagy Globális Földbirodalom megalkotásának és működésének derekán, ha nem a végstádiumában, fellendülőben levő nyugat felé orientálódás jól eladható romantikus filmjeiben is bizonyos távoltartó eleganciával megformált figuráinak finom gúnnyal kritizált viselkedése azt tükrözi, hogy olyan dologról van szó, amivel minden nagykorú, sőt minden iskoláskorú emberfia-lánya tisztában van. Talán még azt is feltételezhetjük, hogy az a nagyszámú keleti bevándorló csak kisebb részben anyagi meggondolások miatt, inkább azonban a Rendszer „tökéletes” működése folytán döntött a szabályos, vagy „alternatív” távozás mellett. A nyugatias léhaság folytán nem jár minden csip-csup korrupció vagy sikkasztás miatt, hátratett kézzel térdelés és ítélet-felolvasás, és itt a hivatalok sokkal elnézőbbek, mint „ott”. Érthető, hiszen azokat a birodalmakat vasszigorral tartja össze a hierarchiába vetett vak bizalom. Aki nem teljes szívvel hódol neki, arra már úgysincs többé szükség. Ebben a pillanatban „esett le”, hogy miért is olyan nagy a népesség? Először is, a sok emberrel meg lehet indokolni a szigorú és sokszor értelmetlen ezernyi szabályt, ezen túl, egy tetemes rész „renitens” is kikapcsolható anélkül, hogy veszélybe kerülne az első indok a Rendszer mindörökké való fenntartásához. (Hamvas is azt tanította, hogy az optimális létszám a 12 fő, akivel lehet gondolatokat közölni, és akiket „kordában lehet tartani”. Ez volna az az „osztálylétszám” is, amit, ha elérnénk, rögtön riadót kéne fújni, milyen kevés a gyerek. De persze ezt el lehet érni több pedagógussal is…) És ezzel be is zárul a kör. Tulajdonképpen ahhoz, hogy egy ilyen rendszer fennmaradjon, nem kell sok szabály a legfelső körben, de minél lejjebb haladunk, a szabályok száma egyre több, míg végül a „rendszeren kívül rekedt” tömegek, akik minden perce szabályokkal van lekorlátozva, csak a hivatalnokok jóindulatában reménykedhetnek. A Hivatalnok, mikor belép abba a körbe, amely számára az első a ranglétrán, még csak a válogatón esik túl. Ezután jön a képzés, melynek során a „szakosodás” következik, mert annyi a szabály, hogy egy valaki nem ismerheti az összest. Ez a kör a „turba” számára már láthatatlan, de a fal még nem elég tömör. Mikor a „beavatás” megtörténik, a „tényező” az életből átlép a Rendszerbe: kész a hivatalnok Ezután már a fal bezárult és alulról átjárhatatlanná és egyúttal láthatóvá válik. Nem lehet nem észrevenni a „fenn” lévő ember arcán azt a kis különbséget, ami a „beavatottakra”oly annyira jellemző. Az a „tudás”, ami rangot jelent, a Rendszerben való közlekedés tudása. Annak a biztos tudata, hogy ebből csak egy út vezet kifelé… Ha ezt a képletet behelyettesítjük egy másik – fölöttébb tisztelt és félt – rendszerbe, meglepetten tapasztaljuk, hogy teljesen fedik egymást. Ezt a rendszert talán nem kell megneveznem… Ezért a politikát, ami a Rendszer kommunikációja a „turba” felé, szokták ezen a néven is nevezni. De egyes alrendszereit is illetik így gúnyosan. A „nép” se hülye, csak felül hiszik annak. Ritkán lehet látni olyan közösségeket, melyek olajozottan működnek egy sajátos belső rend szerint, mindenféle vezetők nélkül. Ez nem azonos a Rendszer kvázi rendjével. Ezt a szellem és az erkölcs működteti. Ennek hamis utánzata a Rendszeren belül működő informális kapcsolat. A „jól értesültség”, vagy „bratyizás” egyazon szekta tagjainak számára nemcsak illendő, de kötelező magatartás is. Ennek elutasítása gyanút kelt, és jó esetben bezárulnak az addig nyitott kapuk. Próbáljon csak valaki olyan körökben visszautasítani egy pohár italt, vagy egyéb „ajándékot”. Azt gondolnánk, hogy az ajándékozás gesztusát visszautasítani sértő, mivel ősi jogokat, kapcsolatokat érint, melyek a korabeli időkben meghatározták a hierarchiát. Ezek egyenes folytatásainak hazudják magukat az „újmódi” „techno-rendszerek”, amelyekben nem az emberi összetartás és tisztelet, hanem a hideg technika dominál. A pénztechnika, erőszaktechnika, kapcsolattechnika, szex-technika.

Mikor az élet szakrális rendje megtört és helyébe a civilizációs technikai Rendszer lépett, megjelent – szinte a semmiből – az, amit „pénznek” nevezünk. Keletkezésekor már a szellem romlott volt, és ez a köztes elem ebből a romlottságból született. Ezért azt nem mondhatja senki, hogy a „pénz jó, csak jóra kell használni!”. Ha megértjük, hogy az Univerzumot az energiák, vagyis az információk irányítják, akkor a kezdeti információ megmarad, ha a „dolog” külső burka változik is. Ez az információ a pénz esetében a rontás. Ha valami jó, azt a Rendszer nem hagyhatja érintetlenül. Hiába látszik úgy, hogy ártatlan, senkit sem veszélyeztető eszme, személy vagy viselkedés az, ami az eredendő jóból időnként manifesztálódik, a Rendszer ezt nem tűrheti, és azonnal lecsap rá. A legenyhébb formája a tönkretételnek a „felkarolás”. Amint bekerül valami a gépezetbe, még ha oly jó és örök legyen is az, egy csapásra szennyes, zavaros, ártalmas és korrupt lesz. Így lesz ez a jóravaló, tiszta lelkekkel is, akiket megtévesztve benyel a Rendszer.

Amint a pénz teljesen birtokba veszi a lelkeket, megjelenik a bürokrácia. A Rendszer – tudván, hogy hatalma csakis a jók türelmétől függ – állandó félelmében, no meg az „alantasok” iránt nem szűnő bizalmatlanságával; ezen túl, amiatt a látszat miatt, hogy „valamit tesz”, így önmaga létét megindokolja, azok, akiknek vérét szívja, állandó félelemben kell, hogy éljenek.

A mi életünk alatt is megfigyelhető volt az a hazugság-szlogen, hogy a Rendszer egyre egyszerűbb, olcsóbb, kisebb, láthatatlanabb lesz, majd végül önmagát felszámolja. Persze, ma ezt így olvasva a fejünkhöz kapunk: „ilyen nincs és nem is lesz soha!” Azon kívül, hogy ezt a felkiáltást is a Rendszer adja a szánkba…, az „igazolások, belégek, nyugták, igazolás igazolásának másolata és dokumentálása”, meg a többi ördögi fogalom születése nap mint nap, azt mutatja számunkra, hogy ez az átláthatatlan és rákosan burjánzó szövevény fogja végül megfojtani önmagát. Ugyanúgy, ahogyan megszűnne akkor is, ha ezeket a mindenre kiterjedő ellenőrzéseket, melyek eredményessége mindenki számára nyilvánvalóan nulla, egyszeriben abbahagynák. Elmondhatjuk, hogy a Rendszer nem más, mint egy olyan bürokratikus gépezet, amely az energiáját kívülről fedezi, mivel nem produktív, önfenntartó, de bonyolultságának folytonos fokozásában érdekelt, amit a kívülállók előtt „fejlődésként” hazudik. Jelenlétét a monumentalitásban fejezi ki. A külsőségek nagyzoló pöffeszkedésével, a hatalmas épületkolosszusokkal, felhalmozott kincseivel, hatalmával reprezentálja magát.

A „Fensőbbség” sajátos módon viszonyul az alattvalókhoz. Megköveteli önmagának a feltétlen tiszteletet, sőt szeretetet, de nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kinyilvánítsa mélységes megvetését azokkal szemben, akik alatta vannak. Ezt a cinizmust minden rendszerelemtől megköveteli. Ezen cinizmus a nyelv, mely a „plebsz” irányában van fenntartva, és egyúttal ez, amelyre létét alapozza.

Voltak idők és helyek, amikor és ahol az őszinte érzelmek megnyilvánulásai egyenlők voltak a Rendszer elárulásával. Magától értetődik, hogy az a „valami”, ami tudja önmagáról, hogy semmi, és tudja önmagáról, hogy értéktelen és értelmetlen, csak ennek ellenkezőjét, vagy annak látszatát kikényszerítve tud létezni. Ez a megszámlálhatatlan hazugságréteg olyannyira szövevényes, hogy egyetlen igazság sem képes megbontani. Olyan, mint az egy vasdarabból kovácsolt kard, mely számtalan rétegből képezve tud ellenállni a legnagyobb erőknek. Ha valami, akkor ez, ami még mindig működésben tartja. Az, hogy értelmetlen, hogy gonosz, hogy még saját vazallusait sem kíméli, hogy gyilkos, és hogy hatalma érdekében képes az egész Univerzumot is elpusztítani, ahogyan vizionálja is, nem elégíti ki? Mi ez, ha nem a legsötétebb cinizmus?

Ez a félelmetes és irracionális kolosszus akkor érzi jól magát és akkor van elemében, mikor a kisember szenved, pusztul, éhezik és beteg. Hiába omlik látszólag össze, mikor saját tervei szerint háborúkat játszik, annál erősebb lesz, mikor ezek a világot a földdel teszik egyenlővé. A járványok, számára a megtestesült jó. Akkor szervez, parancsol, ítéletet hoz és hajt végre; igazságot tesz: egyeseket megment, másokat sorsára hagy. Mit sem zavarja, hogy mindezt saját ördögi terve szerint teszi.

Mi más akkor ez, mint egy démon?

Azok a „részek”, akik valamikor emberek voltak… ilyenkor felébrednek kötelességükre és teszik, ami tőlük telik, és meghalnak, ahogy illik. Hogy mindez elkerülhető lett volna? – Kit érdekel?

Fő a protokoll!

A rendszerkatekizmus Nagy Könyve, a protokoll. Mindegy, hogy van-e alkalmasabb, eredményesebb, olcsóbb, tisztább, fenntarthatóbb mód az életre, az egészségre, a békére, ha van egy írott szabályrendszer, ami megköveteli azt az egyetlen végrehajtási módot. Ebből következik az, hogy a katekizmust bebiflázóknak kezdeti, magas értelmüket az ajtó előtt kell hagyniuk. Ha képesek arra, hogy két tudatot egyforma sikerességgel használjanak, akkor túlélhetik, ha nem végük. Ha kisujjukban van a tökéletes módszer, akkor is a valaha lefektetett és bebetonozott utasításokat kell végrehajtani, azután dokumentálni, és a továbbiakban is tettekkel igazolni.

Van egy történet Bicsérdy Béláról. Mikor Amerikában autóbalesetet (?) szenvedett feleségével, és az eszméletlenül feküdt a helyszínen, Bicsérdy – mivel képes volt megállítani a szívverését, hogy ne vérezzen el – nem mutatott életjeleket. Ahelyett, hogy a mentőorvos beszállíttatta volna a kórházba, további vizsgálatra, a hullaházba vitette, de előtte nem mulasztotta el „bebiztosítani magát”: egy hatalmas injekciós tűvel átszúrta a mester szívét… „Az a halott, akire én azt mondom.” – alapon. Ez a „módszer” általánosan használt volt annak idején, hogy egyetlen „rossz diagnózis” se rontsa a „cég” renoméját. Mindez persze sehol sem olvasható. Némi gyanút ébreszt ugyan, hogy halála körülményeinek több verziója is közkézen forog…

Figyelemre méltó élete vége felé tett kijelentése: „a tömegekre alkalmazott szisztémák megbuknak és egyéneket kell nevelni.”

Tény, hogy a Rendszer egyik ügyes húzása, a jelenségek kiemelése természetes közegükből sikeres magyarázatokat produkál, melyek ellentétesnek látszanak a valósággal. Ezt az alapvetést később kiindulópontként alkalmazza, amire való újabb utalásokkal megszilárdítja azt, holott tisztában van állításainak ingatag voltával. Egész könyvtárakat lehet megtölteni olyan tanokkal, melyek többször megcáfoltattak rehabilitáltattak végül elfelejtettek. Ezek közül számos olyan létezhet, mely alapjaiban változtatná meg világot. Nem is az számít, hogy valami igaz vagy sem, hanem az, hogy egy adott időben, miben hiszünk. Ezt törvényként deklarálva és végrehajtását tűzön-vízen kikényszerítve vethetünk gátat minden értelmes és hasznos gondolatnak. A pluralizmus semmi újat nem hozott ezen a téren, ugyanis a Rendszer gondoskodott arról, hogy saját szabályai mindenek fölött álljanak. Az egészségügyi intézmények, melyek a testeket és lelkeket állami (Rendszer) felhatalmazással „kezelik”, tudatják jó időben mindenkivel, hogy bármit is tesz, vagy mond, előbb vagy utóbb ugyanoda kerül, és tehet bármit, a protokoll végez vele. Ezért jobban teszi mindenki, ha megfelelő tiszteletet tanúsít az írásban lefektetett protokoll iránt…!

„Az írás kialakulása feltételezi a társadalmi lét bizonyos fejlettségét, szervezettségét a gazdasági, vallási életben az információk közvetítésének fontosságát.” – /Für Zoltán: A magyar rovásírás ABC-s könyve/ Nincsenek véletlenek. Hogy most került a kezembe ez a nagyon fontos ki füzet, a sors műve… Egy kicsit ambivalens, hogy éppen itt és éppen most méltatom a magyar rovásírás jelentőségét, mikor a Rendszer belső, rejtett szellemét és jellegzetességeit emelem ki, nagyítom fel. Összevetve a keleti rendszerek zártságát, dogmatizmusát az általuk használt képírással, és azt a rovásírással, nem kis csúsztatással… a magyar gondolkodást, vagy rendszerműködtetést is hozzájuk hasonlíthatnám. A rovásírást mégis azért kell magyarként tisztelnünk és megtanulnunk, hogy és megismerjük a szellem születésében betöltött szerepünket és megértsük a világ civilizációs rendszerének kialakulását, a kezdeti elvek torzulásának tükrében. Az írásjelek, még inkább a képi jellegű írásokban közvetlenül tudósítanak a fogalmak eredeti jelentéséről, vagyis a gondolkodásról. Ameddig úgy festett, hogy a kereskedelem, a gazdasági élet egésze, a pénzrendszer, a vallások, a politika stb. az emberek érdekében, az emberek szolgálatára jöttek létre, addig büszkék lehettünk arra, hogy mi is az elsők között voltunk, akik az írást felfedeztük és a Rendszer felépítésére alkalmaztuk. A büszkeségünk, gyökereink, értékeink, ősi kultúránk miatt nem kisebbedhet akkor sem, ha utóbb kiderült, az a kezdet már tartalmazta minden lényeges elemét annak a folyamatnak, amely végkifejletében egyértelműen kudarcnak minősül. A folyamattudat kényszere, mely az embernél a mechanikus ismétlésekben nyilvánul meg és ezzel az alkalmazkodás, vagy a teljes változás lehetősége korlátozottá vagy lehetetlenné válik, csak ezt az eredményt hozhatta. Ezért nem a rovásírás, vagy egyáltalán, nem az írásbeliség hibáztatható. Azonban, azt el kell ismerni, hogy írásbeliség nélkül soha nem lett volna olyan pusztító az emberi civilizáció a többi földi faj, és a teljes földi élet természetes működésére nézve. Igaz ugyan, hogy a tudás átadásának az írás sokáig szinte az egyetlen hatásos eszköze volt, de az az írás, ami a hazugság és a valóság megörökítésére egyaránt alkalmas, a történelem sötét oldala szempontjából igen jól jött és jön… A tudás privilegizált közvetítése, mely erősen függött és függ ma is a gazdagságtól és a gazdagok érdekeitől, kialakította azt a „bűvös hatalmat”, amit az írott szövegnek tulajdonítunk. A kézírás nehézkességét a nyomtatás egyszerűen lesöpörte a színről, és attól kezdve minden, amit nyomtatott sajtóval közöltek, a hivatalosság, hitelesség látszatát keltette. Így eshetett meg, hogy a rengeteg nyomtatott könyv a dogmák tárházává válhatott, melyek megkérdőjelezése sokszor egyenlő volt az öngyilkossággal. Sajátos módon a hivatali rendszerben a kézírás még mindig valamilyen varázserővel bír, bár már megjelent az „elektronikus aláírás” is, ami a digitalizálás, mint az írásbeliség után következő „új” kommunikációs technika térhódítását jelzi. Ezek a fontos eszközök a rendszer kezében az embertömegek irányításának, a titkolt szándékok leplezésének, és a hatalom minden területre való kiterjesztésének felgyorsításában váltak előnnyé. Mikor a hatalom szándékait a „megvezetettek” felismerték, az írás egyfajta „pajzzsá” vált az ellenállásban a szó mellett. A szó a közvetlen közlési mód leghatékonyabb eszköze, de az írott szöveg még mindig fontos tényező maradt. Az internet érdekes szintet jelentett ebben a harcban, ami az „egyén” és a monolit hivatali bürokrácia között egyre nyíltabban zajlik. Mint minden fegyver, az írás is több élű . Akár az a kés, aminek ugyan csak egy éle van, de egyaránt alkalmas a kenyérszelésre, vagy uborka hámozására, mint az élő test elpusztítására. A züllést jól mutatja, hogy az írás már szinte csak a hivatali dokumentációban olyan bőséges és túláradó, de a korábbi mód, ahogyan a helyzeteket, képeket, színeket, tereket és érzéseket-gondolatokat írással „lefestő” klasszikus művek születtek, manapság „ósdi, idejétmúlt” stílusnak számít. Így az írás szerepe csak a Rendszer számára fontos. A kereskedelem és a média inkább az álló és mozgó színes képeket használja sikerrel, így az érzések-gondolatok ábrázolása szinte kizárólag a filmekre, színészi alakításokra hárul. A történet leírása helyett pedig az akció és a követhetetlen gyorsasággal váltakozó képsorok szolgálnak. Ez a tény igen lesújtó véleményt alakít ki a ma gondolkodó emberében a kultúra ilyetén „fejlődéséről”. El lehet mondani, hogy ez a folyamat, ami az érzést és a gondolkodást háttérbe szorította, és a praktikus, érdekre orientált kommunikációt, és dokumentációt emelte helyébe, kizárólag a Rendszer szándéka és irányítása szerint zajlik! Hogy visszaadjuk az írásnak azt az érzés- és gondolatépítő értéket, mely felfedezését követően évszázadokig jellemző volt, a világ értelmének helyreállításában is döntő szerepet kell szánnunk neki!

A gondolatok írásjelekkel való közvetítése nem egyszerűen technikai eszköz, hanem az emberi kéz és az elme, vagyis a gondolat és a tett kapcsolatának, egymásra hatásának szimbóluma! Ezért hangsúlyozom, hogy vissza kell adnunk az írás és az olvasás élményének, tudatformáló erejének becsületét a szellemi élet terén, mely a kimondott szóval egyenértékű, de a mélyebb megértéshez elengedhetetlen!

A Rendszerkatekizmus lényege éppen abban van, hogy a valós szándékok ritkán jelennek meg írott formában. A viselkedés, kommunikáció, megkülönböztetés, szembeállítás, manipuláció a „tréningek”, vagyis a példákon keresztül megvalósított „tudati hadviselés” szabályai rejtve, vagy személyekhez kötődve, kapcsolatrendszerekbe ágyazottan fejtik ki hatásukat. Az írásos dokumentáció sokszor csak a lényeg végleges eltűntetéséhez szükséges. Újabb elem a „katekizmusban”, ami az eredeti elvek továbbfejlesztett változata: a titokkezelés. A különféle adathordozók, tároló helyek, technikai arzenálok ugyanazt a célt szolgálják, mint a középkori titkos összejövetelek. A hierarchia primitív szerkezetként az állatvilágból fennmaradt, és alapjaiban meghatározza a „Rendszert”. A lényeges információk birtoklása csak a piramis csúcsán válik lehetővé. A „csúcs” felé való törekvés pedig az egyik, vagy talán az egyetlen olyan alapelv, amivel világokat lehet romba dönteni! Ez az elv mélyen be van égetve az emberiség gondolkodásába-viselkedésébe. Így válik az lehetővé, hogy a rabszolga mágikus erőt tulajdonítson a fáraónak. Az „amerikai álom”-ban az a soha meg nem valósuló remény lesz a szemfödele a mai fogyasztó rabszolgának, hogy egyszer ő is feljuthat a gazdagság és a hatalom csúcsára! Az információ birtoklása mindig is együtt járt a legfőbb hatalommal. Ezt a hatalmat azonban mostanra a felvilágosult „nép”, a közvélemény akarja magához ragadni. Érdekes jövőt ígér az a lehetőség, hogy a kommunikáció valóságos fejlődése elvezethet az egyén teljes felvilágosultságához. Ennek lehetősége mindig is megvolt, azonban az ügyesen manipulált embertömegek inkább mások elől és mások ellenében akarták az információkat elvenni és felhasználni. Az információ és a valóság tudása olyan kincs, ami nem lehet egyes emberek, vagy csoportok birtoka. Az őszinteség az egyedüli orvosság a Rendszer és az ember összes bajára!

Nyelvében él a nemzet

Minden vélemény számít!

„Nyelvében él a nemzet”

A bemásolt link nyelvészeti tanulmány, a Széchenyi idézet mottója körül. Nekem rögeszmésen az a mindennapi vita, ami a nép, nemzet, haza, magyarság körül folyik. Ha termékeny és előrevivő, akkor talán meg is születhet az a nemzet, ami azóta vajúdik, amióta eleink ezt a csodálatos helyet választották, és próbálták megvédeni, aztán az utódok keresik azt a módot, ahogyan elfogadtathatják magukat önmagukkal… és a környezetükkel. Tovább a folytatáshoz →

Magyar szellem

Minden vélemény számít!

Írta: Kövi Gábor

2010. június 06. (!)

Magyar szellem

Azt hiszem, hogy valami nagy baj van. Évekkel ezelőtt az Origo-n indítottam egy ugyanilyen nevű fórumot. Sokan sokféle hozzászólást írtak. Mikor azonban kiderült, hogy én nem mások ellen, hanem magunkért indítottam, lassanként elszivárogtak az érdeklődők és véleményt nyilvánítók. Nem ezzel a csalódottságnak tetsző hangvétellel folytatom, csupán közlöm, hogy magyarságom és magyarságunk problematikája nem ma kezdett foglalkoztatni. A választás (?) sem indokolja, hogy most hozakodom elő ezzel. Egyáltalán, ezúttal sem politikai vitairatot szeretnék írni. Egyszerűen csak megpróbálom leírni, mit értek a magyar szellem fogalmán és mit szeretnék látni, hogy más is lásson.

Bármilyen rossz is itt élni, nekem mégis szép és értékes hely Magyarország. Sokszor éreztem már azt, hogy ezzel egyedül vagyok. Mindenki azt lesi inkább, hol lehet kényelmesebben, gazdagabban élni, hol lehat az embernek nagyobb, szebb háza, autója. Ez persze megint nem azok bűne, akik így gondolkodnak, ez inkább világszerte tapasztalható, és csak végighömpölyög az országokon. Amikor még ez az ország egyszerűbb, szegényebb volt technikában és utakban, sokszínűbb és értékesebb volt természetben, és emberi érzésekben. Még annyira sem gondolkodtak az emberek hazában, mint ma, mégse éreztük azt, hogy eladtak bennünket. Azt ugyan éreztük, hogy meg vagyunk szállva, de valahogyan mégis magyarabbnak éreztük magunkat, mint most. Ezen érdemes mindenkinek elgondolkodnia.

Valahogyan összekeveredtek a dolgok.

Az, amit magyar szellemnek neveznek, különösképpen az utóbbi 2 évtizedben, annak köze sincs ahhoz, amit kéne érezni, és érteni ezen. Nem a képeskönyvet, szólamokat, vagy akár a Himnuszt kellene egyenlőnek tekinteni a hazával, hanem a becsületet, megbízhatóságot, lelkesedést, kitartást és figyelmet. Sok olyan jellemvonás van, ami alkothatná, vagy alkothatta volna a valódi magyar szellemet. Az, amit sokan annak vélnek, inkább romantika, nosztalgia olyan után, ami sohasem volt, leginkább akkor nem, amikor a mostani szónokok próbálják nekünk beadni, hogy volt. Általában a magyar szellem, sohasem a pulpitusokon, a könnyes együtténekléseken nyilvánul meg, hanem a mindennapokban. A buszokon, az iskolai órákon, a családi asztalnál, szerelmesünk karjaiban. Tehát ott, ahol az életünk zajlik. Ami ezeken és más helyeken történik, és, ami nem, az a magyar szellem – hiánya.

Ez nem is csupán az összetartás hiánya, mert lehet butaságot, rosszat is együttesen csinálni, mégse leszünk rá utóbb büszkék. Ha már a büszkeségnél tartunk, még ez sem az, amit én magyar szellem alatt értek. Büszkeséghez kell az is, amire büszkék lehetünk. Valami, amit egy hittel, sokféle szívvel, és sokféle módon, sokféle tehetséggel teszünk. Ha valaki ebben az utolsó 2 évtizedben igazán elgondolta volna, mi a legfontosabb ebben az országban, akkor nem kellene ezt az írást sem közzétenni, hiszen látni lehetne mindenfelé azt, aminek a hiányát látjuk csak.

Nem attól lesz a magyar szellem, hogy mindenki ugyanazt mondja, és mindenki ugyanolyan ruhában mondja ugyanazt. Erre is van jó néhány példa. Nem hiszem, hogy azt szellemnek lehetne nevezni, inkább démonnak, vagy kísértetnek. Szellem most már az, ami felfelé visz, nem lesüllyeszt. Ha itt azon fogunk veszekedni, hogy mi a felfelé, és mi a lefelé, még messzebb kerülünk attól, amit magyarnak nevezhetnék, már, ha volna. Ki milyen nációból jött, milyen ruhát és a ruha alatt milyen bőrt hord? Ez mind csak azért fontos, mert senki se törődik a fontosabb kérdéssel. Ha körülnézel, már tudni fogod, miről beszélek.

A zavart még tovább fokozza, hogy nagyjaink se tudták miről beszélnek. Ma hiába idézzük őket innen-onnan nézve, legfeljebb indulatokat lehet velük kiváltani, de valódi jobbulást nem.

A sokat idézett Hamvas Béla is aranykort mondott az időszámítás előtti ókori állapotokról. Azok az állapotok, melyekről mára derült ki, hogy nem aranyból voltak. Sokkal régebben kellett volna tudni a valódi szellemről többet, de akkoriban elég volt életben maradni, és még művészeteket, gondolatokat megalkotni, szeretni, hinni.

Mi itt, e hazában sokszor tekintgettünk a Nagy Hatalmak irányába, hogy nekünk is oda kellene eljutnunk. Miközben még kevésbé voltunk magyarok, megbízhatóak, hívők, és becsületesek. Közben látjuk Ők hova jutottak, és szenvedjük azt, hogy mi hova.

Csak annyit politikai élcelődés nélkül, hogy a mi Bakonyunk sohase volt és most se a mi Bakonyunk. Ugyanolyan lőtér, gránát, és bombaszaggatta senki földje, mint mikor a megszállók itt voltak, sőt azelőtt sem volt az. Ugyanolyan, ha nem erősebb robbanások rezgetik meg most is az ablakokat, mint akkor. Ugyanúgy zúgnak felettünk a repülők, mint sok évtizede. Ha már a repülők szóba jöttek: A tiszta égbolt ma azt jelenti, hogy felhő nincs az égen csak össze-vissza csíkozott kék égbolt. Csak elképzelni tudjuk, milyen szép volna a kondenz csíkok nélküli. És ez már nem is annyira katonai, mint technikai terror.

Most sem lettünk büszkébbek rá, hogy magyarok vagyunk. Amíg a gyilkolás ipar és az emberek szenvedése, elemi léte emiatt (is) súlyosabb és szenvedőbb, addig se tudjuk és érezzük igazán magyarnak magunkat. Ez csak egy fájó pont a lelkemben, de sok van még. A zsebkendőnyi magyar ég se tiszta, és belátható időn belül már sohasem lesz az.

Miért kell olyasmire büszkének lenni, és olyasmit nemzetinek gondolni, ami inkább szégyen, és nemzetközi szégyen? Amikor a mi hivatalaink a mi polgárainkkal packáznak, és semmibe sem veszik őket, minket, akkor se igazán érezhetjük jól magunkat, és nem lehetünk büszkék. Akkor sem, ha kis szedett-vedett, kigürcölt dolgainkat veszély fenyegeti. Sokféle veszély, és még jobb, ami természeti. De ott is fellelhetjük a hazát nem értő és arról nem értőn gondoskodó és arról nem értelmesen gondolkodó vezetőinket (is) nem csak szomszédainkat, főnökeinket, és még szigorúbb bíráinkat. Mindig az a fontosabb, hogy mások hogyan, és, hogy máshol mennyire. Az sohasem, hogy itt hogyan jobban?

Méltán lehetünk büszkén tudósaink, művészeink nagy felfedezéseire, örök értékű alkotásaira. Arra már kevésbé, hogy ezek zöme külhonban tudott igazán alkotni, és felfedezni. Ez már olyan dolog, amit sokan vettek észre és nem repestek közben. Megnézhetik, mint élnek ma művészeink? Mikor a művészetet oktattam, sokszor találkoztam szembe szülői aggályokkal és igen sok esetben tehetséges gyermekek érzései, tudása, jövője volt az áldozata annak a vélekedésnek, hogy „Minek egy ilyen kis országnak ennyi művész?” Hozzá tehetném: ennyi művelt, értelmes, gondos, ész és kéz?

Mert semmiből se kell annyi, amennyi van. Amennyi lehetne, pedig még kevésbé. Most persze gondolok inkább olyan erényekre, melyekből a sok is kevés volna, mintsem a közismert, mert hírhedett magyaros viselkedésre. Pedig semmi sincs, ami jobban nemzetté tesz minket, mint saját értékeink ismerete és becsületének tevékeny szolgálata. Becsület, ami mindenben megnyilvánul. Ma a hiánya ugyanott.

Ha már a nevelésről van szó, hiába oktatnunk a hazaszeretetre, ha a diák nem látja, hogy tanára hittel, szívvel, szenvedélyesen szereti hazáját. Nem csak a tantárgyat. Mert a hazából nem lehet tananyag és tantárgy. Az itt van, és ott és mindenütt. Ez az Isten, mert ugyebár az is mindenhol ott van, mégse megfogható. Ez se irónia tárgya, nem is annak szánom. Akkor se ér semmit a mégoly szépen és drágán megalkotott oktatási anyag, ha a gyermek a tereken, utcákon, az utak szélén és az erdőben, patak partján, vagy benne nem azt látja, mint ma. Azt nem lehet szeretni, és abban nehéz magadat jól érezni. Büszkeség helyett a megfelelő érzés a szégyen.

Csak egy kalandomat hozom fel példának, milyen is lehet a magyar érzés.

Egy ízben az általam gyámságba vett egyik patak mellett sétálva egy kerékpáros fiú jött felém. Köszönés helyett nekem szegezte:

„Maga mit keres itt?” –

Első pillanatban azt sem tudtam, mit válaszoljak.

– Te mit keresel itt? – válaszoltam én is ugyanezzel a kérdéssel.

Azután megbeszéltük, miért is vagyunk ott. Kiderült, hogy ők barátaival, szüleivel, már régóta kijárnak a patakhoz, és sokszor vettek ki a patakmederből minden ócskaságot és szemetet. Miért? Csak. Mert úgy érezték, ezt kell tenniük.

Felkérte valaki őket erre? Fizetett valaki nekik ezért? Büntetésből csinálták?

Sejtik, hogy miért. Ugyanazért, amiért én évtizedek óta gondoskodom sok mindenről. Engem se dicsértek meg érte, és névtábla felirat se szeretnék lenni sehol. Egyikünk se gondolta azt, hogy hazaszeretetből teszi, amit tesz. Egyszerűen csak jó volt ezt tenni. Annál inkább, mert senki sem kényszerített rá.

A hazaszeretet nem lehet kényszer és törvény. Ha van ilyen, akkor ezt mindenki érzi, és nem sulykolják. Ha erőltetni kell, akkor az valami más lesz, nem aminek szánják.

Nem is olyan rég egy dokumentumfilmet végignéztem (erő kellett hozzá, hogy el tudjam viselni) a Tanganyika tó halászatáról, mellesleg egyfajta idegen halfaj betelepítése által okozott környezeti katasztrófáról, és arról a társadalmi katasztrófáról is, amit a globalizáció okozott a tanzániaiaknak.

Volt a filmben sok megrázó képsor, nekem mégis az ötlik fel a nemzeti szellem, hazaszeretet fogalomköréből, mikor fiatal kurtizánok alkohol és drog átitatta hangulatban – feltehetőleg himnuszukat énekelték: „Tanzánííja, Tanzáníja..” – Így, az első szó í betűjét elnyújtva. Kodály nyelvén: mi-fá szóó mi…dólá szóó mi.. Később a vidám jelenetnek tragikus színezetet adott, mikor e közjáték után néhány nappal az egyik kis hölgyet vérbe fagyva találták meg a szálláson. Egy „vendég” összeszurkálta.. Nekem már az is szívfacsaró volt, ahogyan ezek a gyereklányok árulták magukat, és amilyen önirónia, mosolyba fintorított szégyen volt leolvasható az arcukról. Nos, ez a szégyen az, ami legjobban leírhatja a hazaszeretet fokát, és annak érző lelkű igazi apostolait.

Mégis, mi az, amire feltétel nélkül büszkék lehetünk? Az, amit sok évezred alatt, közösen hoztunk létre? Ez a csoda és kincs a magyar nyelv. Ezen írok, és ezen a nyelven olvassák. Az már nem biztos, hogy ezen a nyelven is gondolkodik mindenki. Ugyanis a nyelv gondolkodásra késztet és igen súlyos, mély gondolatokat rejt. Ebből mindenki ki tudja olvasni, hogy neki éppen mi a magyar szellem. Néhány gondolkodó és megszállott nyelvművelő (nem mindig tanító..), régóta pallérozza. Van is mit pallérozni rajta. Az utóbbi évtizedek igen súlyos sebeket ejtettek ezen a testen, a magyar anyanyelvünkén. Már itt is próbáltam a magam szerény módján felszólalni a magyar nyelv rongálása okán. (Kisssé mérges etimológia) A sssúlyozott mássalhangzók jelzik, hogy mennyire nem kissé. Igazából megint csak magamban beszélek, mert úgy látom, hogy a kutyát se érdekli, hányféle e betűt ejt a magyar, és hogy mennyire csúnya és értelmet zavaró, árnyalatokat mellőző, az egybemosott magánhangzó-ejtés. A hírolvasók a mondat végén nem leviszik a hangsúlyt, ahogyan kell, hanem felemelik. Talán az angolból ideglobalizált módon. De akkor azt is meg kellene nézni, hogy ott is létezik az az e hang, amit éppen száműzni készül a pongyola nyelvhasználat. Aki az anyanyelvét nem ismeri, és nem tiszteli, vajon hogyan gondolkodik és érez hazájáról? Azt már csak félve írom le, hogy hányan olvassák magyarok az értékes irodalmat?

És szememre ne vessék, hogy a nemzet e gyásznapja után jutott eszembe. Ha köze van hozzá e soroknak, az nem az én bűnöm. /lásd: dátum/

Magyar kurázsi

Minden vélemény számít!

Írta: Kövi Gábor

2012. január 22.

Magyar kurázsi

Rögtön magyarázkodással kezdem… Próbálom kikerülni az idegen szavak használatát. Ez esetben is azért teszek kivételt, mert tágabb körben közkeletűen használt szó az alapja ennek a címnek. Hogy éppen miért most vettem elő? Talán a jelen történései és a múlttal való összecsengésük az oka ennek. Az idegen szavak szótára szerint, bátorság, kitartás. Miért éppen magyar? Ezt sokan tudják, ha nem is ebben az összefüggésben szokták alkalmazni.

Az emberben feltámad valami olyankor, ha bántás éri, de olyankor is, ha más a bántás célpontja. Legalább is úgy gondolom, így volna helyes. Persze, gyakran megesik, hogy a bántás nem valóságos, csak alaptalan félelem, gyanú és nem is valódi fenyegetés áll mögötte. De, ha már a bántás többször bekövetkezett, az ember mindenre ugrik, ami emlékeztet korábbi sérelmeire. Ez talán nem is vet ránk rossz fényt. Nem szokásom állást foglalni, hanem inkább értelmezni, magyarázni, megvilágítani. Most mégis fel kell szólalnom az egyik oldalon. Ebben az a furcsa, hogy – bevett módszer, de mégis visszatetsző -, ha egy harmadik, vagy többedik résztvevő, akik a partvonalon túlról akarnak erőszakot alkalmazni, megzavarva a játékot, ahelyett, hogy a „pályán” levők ebben legalább egyetértenének. Gondolnánk, hogy az ő játékuk meg ez, hogy beavatkozzanak, és az eredményt maguknak könyveljék el.

Mert hát kérem, itten, mi magyarok vagyunk a célpont. Nem is először. De vajon mi ennek az oka?

Gazdag ásványkincsünk, rengeteg olajunk, gyémántbányáink, országunk rendkívüli fekvése? (Nekünk talán az, de másnak? Bár idővel még ez is szempont lehet.) A fekvésről még annyit, hogy korábban a két tűz között volt a kulcsszó, de ma már tűz mindenütt van. Ki tudja, merre van az olyan övezet, ahol valaki beszorult az ellenfelek közé? A tűz ide-oda lobban, és üszök, meg zsarátnok.. Talán mégsem ez, amiért mi lettünk a falu, „oh pardon”, az EU rossza?

Ahogyan követem a/z (számomra látható) eseményeket, egyszer csak belém villant (mondhattam volna: H-eu-réka!): ez a szétszabdalt és összezsugorodott ország, ezer éve, vagy még korábban küzd azokkal, akik egy ritka tulajdonságát nem tudják elfogadni. Ritka, mert sajátosan ránk jellemző. Talán ez lehetett vándorlásunk mozgatója is. Nagyképűség és elfogultság lenne azt állítani, hogy más népek fiai mindig híján voltak ennek a tulajdonságnak, sőt még azt sem szabad kimondani, hogy ugyanez a jellemvonásunk korábban sohasem okozott fájdalmat, sérelmet sehol a világban. Mert okozott, ez tény. De más is okozott másoknak, mégsem bántják most olyan durván. Vagy nem bántották úgy korábban sem, olyan kíméletlenül, mint minket, magyarokat. Sőt, mások világraszóló galádságokat követtek el, de ezek miatt is mi kaptunk nem csak a hátunkra, hanem úgyszólván végtagjaink vesztek oda emiatt. Lehet mondani, hogy mindig rosszul válogattuk meg a barátainkat, és magunk között sem tudtunk tartós egyetértést létrehozni. Ne tagadjuk, mert ez is igaz. Talán ez is egy olyan kereszt, amit még nem tudtunk levetni magunkról. Régen, mikor az első nagy döntést meghoztuk, ugyanez volt, ami ránk hozta a bajt. Azóta is vitatkozunk, hogy a döntés jó volt-e, vagy sem. Hajlok arra, hogy olyan kompromisszum volt, amiben többet vesztettünk, mint nyertünk. Mint röviddel ezelőtti döntésünk. Ennek nyomán kapjuk azt a nyaklevest, amit már régen akartak nekünk odasózni. Ez lehet az a pillanat, mikor mindenért megfizetünk?

De „bizisten”, most is ugyanaz a baj, mint korábban. Még mindig nem fogadjuk el éppen azt, amire büszkék lehetnénk, és az egész világnak ugyanakkora előnye származna belőle, mint nekünk. Tehát, az ezer év alatt, amit az általunk tanult történelem szerint ezen a földön eltöltöttünk, számtalanszor kicserélődött, felhígult, megnyomorodott a magyar, és mégis ott lappangott ez a kincs valahol, máig sem kopott a fénye. Főnix, ami hamvából újra, meg újra életre kél. Ez a kurázsi. Sajátosan magyar és sajátosan erős, sajátosan értékes.

Egészen vissza kéne menni azokra az időkre, hogy értsük a jelent, mikor még városok is alig voltak, vagy csak szétszórva és korántsem ekkora súllyal szerepelve az emberiség színpadán. Nem hiszem, hogy mi a főszerepet szeretnénk eljátszani azóta is, ha valakik nálunk ebben ringatják magukat, mindent tönkretehetnek. Éppen az a történelem legnagyobb tanulsága, hogy ebben a darabban egyetlen díva, vagy bonviván, vagy drámai főhős sincs. Az volna a legjobb párhuzam, ha azt mondanám, hogy ez egy olyan sokszereplős játék, ami különböző színeken és korokon áttűnve azzal hagyta a művet befejezetlenül, a tanulságot zavarosan, hogy állandóan a főszereplőre ruházta az összes felelősséget, azután lerántotta a mélybe, és egy másik hasonlóval felcserélte. A kincs pedig soha sem került úgy elő, ahogyan méltó lett volna rá. Most megint egy alkalom kínálkozik arra, hogy végre pontot tegyünk ennek a drámának, vagy néha tragikomédiának a végére, és valami egészen mást írjunk ezután. De, ha most is a korábbi szereposztást alkalmazzuk a mostani színészekre, az eredmény ugyanúgy kétes marad, mint eddig.

Sőt!

Ami olyannyira különleges a magyar kurázsiban, ami közel sincs a magyar virtushoz, az éppen az előadás szövegkönyve, vagy közelebbről a nyelve. Ez igen gyakran véres küzdelmek célpontja volt (ma is..): a magyar nyelv. Szép, értékes, okos, gazdagon festő, elmés, játékos, de nagyon tiszta látásmódot tanít. Ez az, ami őrzi a magyar kurázsit. Ezért nem tud az idegen semmit rólunk, mert az a történelem, amit ő tanult és részben átélt, saját nyelvén íródott, saját kultúrájával átitatott és méltán értékes önmaga számára. Nem vitás, hogy – mint mondtam-, sok nemzetnek volt/van kurázsija, de magyar kurázsi csak egy van. Váltig állítom, hogy az értékei a nyelvünkben gyökereznek. Érték-értés. Sok hasonló játékot találhatunk a nyelvben, talán más nyelvekben is, de valahogyan, az évezredek sokféle népeivel-kultúráival való érintkezés során egyre gazdagabb és árnyaltabb kifejezésmóddal vált egyre érettebbé, mely érettségével a mai zagyva és átláthatatlan világ is érthetővé, átláthatóvá, látszólag megoldhatatlan problémái értelmezhetővé és megoldhatóvá válnak. Nos, éppen ez a jellemzője, ami egy magyar anyanyelvű, vagy évtizedek óta itt élő, máshonnan idevetődött embert is a megtanítja a világot érteni, szövevényeit kibogozni. A magyarul gondolkodó ember rögtön átlát mások turpisságán, rögtön látja azt is, hol és mit kéne tenni. Ez az, ami szemet szúr azoknak, akik szeretik a zavaros, mély, bűzös vizet, és az iszapáradatot.

Sok idegen, vagy inkább más nép eddig ki tudta aknázni a magyar kurázsit csak éppen mi, magyarok nem.. Azt hiszem ez egy olyan tragédia, aminek megvannak a tanulságai, és ezzel a gondolkodással, játszi könnyedséggel lehetne okosodni tőle. Miért mégis mások aratják le ennek gyümölcseit?

A félelem, közöny, restség, megkeseredettség, nagyravágyás, hatalomvágy, vajon miféle rossz nyavalya okozza ezt a fátumot?

Talán, mert soha nem sikerült megfelelően elfogadtatni ezt az értéket, vagy inkább másoknak azt mutattuk be, mennyire nem tiszteljük mi?

Is-is, azt hiszem.

Azon a ponton van a világ, mint már annyiszor, de mindig egyre veszélyesebb és egyre gonoszabb várható következménnyel, mely még itt és jó érzékkel, talán végre jóra fordulhat. A sok ostobaság és más észbeli gyengeség, erkölcs- és értékvesztés világa lassan átfordulhat az értelem és nagy tettek világába.

A városias, természetmegvető, hatalomban, gazdagságban érdekelt, annak ígéretével elbódított ember egyre nagyobb és nagyobb kupacot hord össze abból, amit nem illik kimondani… Egyre nagyobb szenny, egyre nagyobb város, egyre nagyobb állam, egyre nagyobb önkény, egyre kisebb jog és egyre szegényebb lélek. A külső fény, csillogás és a belső rothadás sajátos kettőssége. Ez a mai imádni kényszerített jövő. Hogy mégsem tudjuk ezt imádni? Most ébred fel utoljára és bontja ki teljes szépségében, nagyszerűségében szárnyait a főnix madár?A magyar kurázsi? Vagy ezt is elmulasztjuk, maradunk annak, amik vagyunk, egy önmagával vitatkozó, békétlen, életunt, felejthető nép? Vagy?

Ráébredünk végre, hogy nem véletlenül bántják ezt a gondolkodásmódot? Mikor a múlhatatlan értékek, emberi hagyatékaink vesztését, a világ közös kincsét szemétre vetni készülők utolsó akadálya, a reménykedők végvára, ezt a mételyt még kivédhető, az igazságot még kimondani bátor és kitartó magyar gondolkodás ellen támadó hordák ráébresztenek bennünket, hogy együtt, kitartóan és bátran gátat vethetünk a világot felfalni akarók jól szervezett hadának?

Mondhatják sokan, hogy mi magyarok, még mindig nomádul gondolkodunk? Ez a baj velünk?

Nem tudunk beilleszkedni, felzárkózni, megalázkodni, fejet hajtva koldulni? Már csak ez hiányzik, hogy teljesen megtörjék a gerincünket? Az eddigiek nem hozták meg a kívánt eredményt? Ránk nem érvényes a másoknak ingyen kínált jog? Mi büntetésben maradunk, mindaddig, míg eme utolsó kincsünket is odahagyjuk? Aztán, a boldogtalanok rimánkodhatnak, „Milyen jó volna most a legnagyobb bajban, egy kis magyar kurázsi!” De akkorra már a teljes megsemmisülésben minden remény elvész, hogy kimentse az ostoba és mohó gazdagokat a mocsárból. A szegény, megnyomorított, szégyenében szétszóródott, alamizsnáért könyörgő, az útból félrerúgott koldus néphez fordulnának jó tanácsért? Ugyan minek és honnan is volna ennek már bármi haszna?

Én, kis magyar nyugdíjas pedagógus, innen ajánlom a hatalmasoknak, hogy ismerkedjenek a magyar nyelvvel, kultúrával, ne higgyék, hogy mindent nekünk kell átvenni tőlük. Mi már eleget húzkodtuk az ő palástjuk szélét, már eleget hajbókoltunk. Itt az ideje, hogy ők is legalább annyi fáradságot vegyenek, hogy a térképet fellapozzák. Aztán egy alapfokú magyar társalgási szótár következhet. Amiben sok kérdő mondat szerepeljen. Sok példa van arra, hogy más népek fiai-leányai igyekezetét látva, melyben a nyelvünkkel birkóznak, könnybe lábadt szemmel érzékenyüljünk el. A kis ember kellő tiszteletet, érdeklődést tanúsít irántunk, mely igaz érzelmeket ébreszt mindenkiben, nem megvető lekicsinylést. Érdekes megfigyelni, hogy egyes népek hogyan fordulnak azokhoz, akik kínlódva küszködnek a nekik idegen nyelvvel, hogy megértessék magukat. Többnyire úgy, mint ahogyan leírtam. Az viszont elgondolkodtató, ha ez nem így történik. Vajon mi az, amitől az ő nyelvét nekünk vagy másoknak jobban kéne tisztelnünk, mint az összes többi nyelvet? Mi az, ami hazánk fiait arra készteti, hogy a rengeteg bajt és teendőt hátrahagyva az idegen javakért megalázkodjanak?

Nem kérdés: a jólét, pénz, gazdagság. Mindaz, amit ma itthon nem kaphatnak meg azonnal…

Vagy nem kaphatnak meg jogosan, bűn nélkül. De mért gondolja bárki, hogy ezek nélkül meg lehet kapni bárhol a világon? Mindig valakitől elorozva, jogtalanul, jogosnak hazudva. Nem pedig tisztán, arra érdemes módon. Amit tőlünk és más szegényektől elvesznek, azt odaadják az innen dezertálóknak, hogy lekicsinyeljék hazájukat, nyelvüket? Ne higgye senki, hogy ugyanazzal a mércével fogják mérni, mint a honiakat. Hiába gondolja bárki, hogy a globalizált világban egyenrangúság van! A szolgaságban igen. A jogtalanságban igen. A megvetettségben igen. A kiszolgáltatottságban igen.

A Magyar Kultúra napjára 2012-01-22-én Magyarországon

A butaság természetrajza

Minden vélemény számít!

A butaság természetrajza

Nem gondolnánk, hogy a butaság olyan valami, aminek természete is lehet. Egy villanás alatt megértettem, mi indítja el a butaság folyamattudatát az embernél. Az embernél – mondom, mert az állati butaság szintén létező fogalom, de talán azt valamilyen jellemzőként aggatjuk egyes állatfajokra, mint, ahogyan a lustaságot a lajhár viseli, holott a lassúsága éppenséggel fajának sikeres fennmaradását szolgálja. Vajon, a butaság is egyfajta túlélési taktika?

Máris beindult az elmém kreatív gépezete, mert az ember esetében is lehetnek ilyen sztereotípiák, mint pl. „buta nő”…, buta férj, stb. De mégis, van a butaságnak egy olyan általános ismérve, ami közelebbről megvilágítja nekünk, hogyan alakul ki egyes embereknél, és mennyire szelektív lehet. Az ostobaságról tudjuk, hogy röviden azt jelenti: nincs tisztában saját érdekeivel. Ezért az ostobaság sokkal több vonatkozásban jelenik meg. Lehet ostobaság pillanatnyi, vagy egy életre szóló. Egy területre, egy dologra, egy momentumra vonatkozó. De a butaság olyan széles spektrumú jellemző, mely ennél fogva különös figyelmet érdemel. Talán az emberi jellemvonások közötti kiemelkedő szerepe azért alakult, mert a teljes emberi szellem változásaiban megjelenik és korszakokat kísérhet el, sőt nagy tömegekre is vonatkozhat. Talán megkockáztathatjuk, hogy vannak olyan butaságok is, melyek jelen korunk, vagy a teljes emberi civilizáció történetére érvényesek.

Remélem sikerült felcsigáznom a mikroszkóp tárgylencséjének aprólékosságára kifinomult olvasó érdeklődését!

Az én érdeklődésem csak most ajzotta fel a lehetőség, hogy említhetek ilyen butaságokat. Önök tudnának szintén példákat erre?

Nos, máris elkezdhet dolgozni a fantáziájuk!

Addig is, én folytatom az ötlet lehetőségeinek kibontását…

Amíg felkészülnek erre a komoly témára, az jutott eszembe, hogy hányan vetették már a szememre, miért írok annyit össze-vissza, ahelyett, hogy rövid, tömör bejegyzéseket tennék, és ne nyújtanám olyan hosszúra mondandómat. Azok, akiknek a stílusom taszító, vélhetően nincsenek köztünk. Nem akarom máris őket besorolni a buták, vagy az ostobák közé, amiért nem kíváncsiak, mi is lehet a véleményem, vagy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem a butaságról, pláne, hogy mit is fog a tudatom kezdeni ezzel? Higgyék el, én vagyok a legkíváncsibb a folytatásra…

Mielőtt azt gondolnák, hogy ez az egész csak vicc, megnyugtatok mindenkit, a téma súlyosságára nézve nincs kétségem, ezért is kezdtem bele. Máris előállok az aduásszal:

a butaság csupán döntés kérdése!

Ezzel akár vitatkozni is lehetne, azonban kifejtem, hogy miért állítom ezt:

Néhány órával ezelőtt – mivel ez a gondolat régóta foglalkoztat – hirtelen megvilágosodtam… Sokan várnak erre sok dologgal kapcsolatban, de nekem valahogyan a butasággal való találkozások mindig nagy traumával jártak, és a későbbiekben talán sikerül ezek példáival közelebb kerülnöm mondanivalóm lényegéhez.

Tehát, az ember életének fontos pillanatában elhatározza, mire fogja alapozni tudatosságát:

a megismerés minél tágabb horizontjának elfoglalására; csak egy kis rész mélyebb tanulmányozására; a gyakorlati lehetőségek keresésére; a természet minél részletesebb megfigyelésére; saját magunk jellemzőinek felismerésére, és ezek tudatos fejlesztésére; másokkal való kapcsolat legmagasabb szintre emelésére; a test izomerejének növelésére; a fajfenntartásra; mások javainak minél ügyesebb kisajátítására; rejtőzködésre; gonoszságra; erőszakra; fantáziálgatásra; a világ valóságának visszatükrözésére szóban, mozgásban, képben, írásban, tettben; önmagunk feletti hatalom magas szintjének elsajátítására; a világ feletti hatalom megszerzésére; a civilizáció adta lehetőségek minél jobb kihasználására; szélhámosságra, hazugságra; mások irányítására; tágabb dimenziók felfedezésére; pusztító technikák kiagyalására és megalkotására; rejtett információk felfedésére; információk tárolására, azokból haszon megszerzésére; a földdel való foglalkozásra, abból származó haszonból élésre; tanulásra-tanításra; spirituális érdeklődésre; metafizikus inspirációkra; a természet törvényeinek megismerésére, azok módosítására; olyan eszközök megalkotására, melyek a civilizációt szolgálják; eszközök megalkotására, melyek a természetet szolgálják; a szépség felmutatására; a lélek tanulmányozására …

Ebből a felsorolásból is kitetszik, mennyi mindenre lehet képes az ember, és ez csupán nekem jutott eszembe, még mennyi egyéb is lehet, ami jelen pillanatban nem ötlött az eszembe, és egy sor dolog, ami nekem soha nem jutna eszembe!

Ezek a tudatossági formák egymással társíthatók, életszakasztól függően változtathatók, de megmaradhatunk egy mellett is, amiből ki akarjuk fejezni magunkat.

Az itt említett tudatosodási választék felől való döntés, az esetek többségében spontán következik be. Sok döntés származik érzelmi indíttatásból, sok értelmi meggondolásból, sok egyszerű másolásból, vagy fantáziátlanságból. Sok döntés ugyanakkor kényszerre történik, amire sokkal több példa van, mint tudnánk róla. Az a döntés, ami közvetlenül tárgyunkra tartozik már a tudatosodás első fázisában bekövetkezik. Épp ez az, ami a butaságot olyan fontossá teszi, ugyanis, minél korábbról származik a döntés, annál nehezebb bármiféle befolyást gyakorolni rá. Ismerünk „későn érő” típusokat, legalább is a köznyelv ezt alkalmazza azokra, akiknek „későn jön meg az eszük”. Azonban, az, amire ezt mondják, egyáltalán nem biztos, hogy a butaságot takarja. Ez a mondás gyakran egymásnak ellentmondó személyiségjegyekre is vonatkozhat, szituációtól, korszellemtől függően. Sokszor használják gúnyosan olyanokra, akik meg sem érdemlik, sokszor olyanokra, akikkel viccelődnek, hogy valami másra utaljanak, ami sokakra érvényes (lásd: házasság, válás, gyermeknemzés, menekülés, hazatérés, megtagadás, megbocsátás stb.), sokszor megvetésből, sokszor a megvert pozícióból, vagy bosszúból, vagy lemondóan, sokszor pedig dicséretképpen. Tulajdonképpen a butaságra vonatkozó döntés mögött igenis lehet a túlélés célja, ha a tudás egy közösségben egyenlő lehet az életveszéllyel. Könnyű megérteni, hogy a tudatlanokra nem úgy tekintenek, mint akik másokra veszélyt jelenthetnek, de ugyanakkor vannak esetek, amikor egy tudatlan sokakra hozhat bajt éppen azért, mert szűkölködik a fontos döntésekhez szükséges ismeretekből.

Végül is ez a döntés így fejezhető ki: „Nem akarok tudni valamit/semmit!” Ez persze nem azonos a tanulás megtagadásával, mert tanulni nemcsak iskolában lehet. Azonban – emberként – még akkor is a tudást kell választanunk, ha az veszélyeket rejthet magában. Éppen ez az, amiben sok vita van. A züllés előrehaladtával, a rengeteg ellentmondó ismeret hatására, azok az emberek, akiket a sok – korábban egyeduralkodó – állítás megdőlése csalódottá tett, dönthettek úgy, hogy a továbbiakban nem figyelnek semmilyen felbukkanó új ismeretre. Ebből valamilyen saját bölcsességet is kovácsoltak: „Minden igaz, és az ellenkezője is. Ezért mindegy, hogy megjegyzek, vagy elkerülök bármilyen ismeretet, semmi hasznom, vagy károm nem származik belőle.” Azok az emberek, akiket „klasszikusan” butának nevezünk, tulajdonképpen nem önszántukból kerületek ebbe a helyzetbe, hanem vagy túl kevés inger érte őket fiatalkorukban (néhány szerencsétlen, akit gyerekkorukban elraboltak, mindentől elzárva tartottak, és emiatt az élettel kapcsolatos tudást nem szerezhették meg), vagy valamilyen funkcionális szellemi gyengeséggel születtek. Azonban az az egyre vastagodó réteg, amelyről ez az írás szól, részben az oktatási rendszer, részben a világnézeti érdektelenség, részben motiválatlanság, részben a családi szellem nyomott volta miatt került ebbe a kategóriába. Igen nagy rész pedig a környezet figyelmetlensége, közönye, ellenségessége miatt jutott ilyen sorsra. Lényegében kisebb-nagyobb területekre bárkinek kiterjedhet a szándékos tudatlansága (butasága), amiben lehet része az ostobaságnak is (saját érdekünk felismerésének hiánya), de igen gyakran pontosan azért döntünk a tudás elutasítása mellett, mert általános ismereteink hézagosak. Így az egyik hézag növeli a többit. Ha ez a folyamat az idő előrehaladtával felgyorsul, vagy olyan területekre is kiterjed, melyek korábban érdeklődésre tartottak számot, akkor beszélhetünk tudatos, vagy funkcionális butaságról, vagy érdektelenségről.

A „velünk született faktorok” szerepe abban nyilvánul meg, hogy régen és ma még inkább, az apák túl fiatalon nemzenek utódokat. Az általuk átadott tapasztalatok még nem készek az abból való építkezésre. Ahhoz, hogy egy 20 éves apa utódja elérje egy 40 éves apa utódjának születéskori szellemi érettségét, neki is még legalább 10 év kell! Ez nem hímsovinizmus, hanem ezt mutatja az általános tapasztalat. Tehát, a mai gyermekek nagy számban éretlen apáktól származó szellemileg éretlenek gyermekként-fiatal felnőttként élnek. Ez még akkor is igaz, ha az apa maga „érett” volt. Ezt a momentumot nem lehet figyelmen kívül hagyni! Ez a megfigyelés, ugyan az intelligenciánál jelentkezik fokozottabban, de egy „éretlen” gyermek számára nem elégséges öröklött tapasztalat, a tudás megszerzésétől való idegenkedésben nyilvánulhat meg. Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a civilizációs tudástól való idegenkedést, a természettudástól való idegenkedéstől! A természettudás, nem egyenlő a civilizációs természettudományokkal! A természettudás a természetben való lét és fennmaradás tudása, amit nem iskolapadban tanítanak. A 100 évvel ezelőtti általános gyakorlat, melyben a szülővel együtt dolgozó gyermek részese és ismerője volt a természettudásnak, megszűnt. Az iskola és a „szórakozás”, ami „bővíti” a fiatalok ismeretét. A házimunka olyan nyűg, amit már maguk a szülők sem kívánnak meg mindig gyermekeiktől. A városi lét pedig végképp eltávolodott a legfőbb ismeretek megszerzéséhez elengedhetetlen „vidéki” környezettől, szellemtől.

Meg kell jegyeznem, hogy a számítógépes tudás a mai generáció „természettudása”, amit ez a generáció egymástól illetve az internettől tanul. Ez már olyan súlyos tudati válságot okoz, amire szinte senki sem figyel fel, mivel a számítógépet illik a mai kor nagy istenségeként imádni. Ez „nevelte fel” azokat a „szobagyermekeket”, akik naphosszat a gépek között élnek, junk foodot majszolnak, és színes löttyöket isznak. Számukra az „öregek” – akik csak pár évvel idősebbek náluk – hülyék, akik nem tudnak semmit, és ezért reménytelen bármiféle próbálkozás, ami ebből a téveszméből kizökkentené őket. Az ő utódaiknak alig van esélyük arra, hogy a természet valódi tudásához eljussanak. A legtöbb, amit várhatunk tőlük, hogy leviszik a szemetet a szelektív gyűjtőbe, vagy a kerékpárúton elviszik a kutyát sétálni…

Az elménk/tudtunk/agyunk is ugyanolyan tornára szorul, mint a lábunk, hogy járni tudjuk, vagy a kezünk, ha fogni akarunk vele, vagy a nyakunk, ha nem akarjuk, hogy a fejünk leessen a helyéről… Azonban, az okosság, vagyis az okok felderítésének szenvedélye – ami nem ellentéte a butaságnak – sokkal kiterjedtebb tanulmányozásra érdemes.

/Azért remélem, tudják, hogy mindezt azért írom le ilyen részletességgel, hogy a butasággal kapcsolatos indulataimat kiadjam magamból…/

………….

Ettől függetlenül nem tagadom, érdekel is a dolog.

És most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ami változtathat valamit azon a döntésen, amiből a butaság tudatos vállalása következik.

Az érdeklődés elindíthatja azt a tudatfolyamatot, mely során a butából kíváncsi és sokat tudó, magas szellemi kvalitásokat felmutató ember válhat. De érdeklődéssel születik minden ember, ha „normális”. Itt viszont megjelenik az a sok tényező, ami ezt a velünk született adottságot, vagyis az élethez szükséges hajtóerőt lefékezi, vagy éppen felcsigázza. Nagy valószínűséggel a butaság-érdektelenség terjedésében igen nagy szerep jut annak a felismerésnek, hogy a civilizációs világrend hazug, kiüresedett, értelmetlen, gonosz. Elég nehéz ennek tudatában érdeklődőnek, ismeretekre vágyónak lenni. Ha az ember azt látja, hogy kevés ismerettel, de gátlás nélkül mekkora sikereket lehet elérni, elgondolkodik, hogy értelme van-e egyáltalán annak a sok tudásnak. Ez is lehet oka annak, hogy a magamfajta tanulógép iránt megcsappant a kereslet. Az a kielégíthetetlen éhség, ami arra buzdít, hogy minden mozzanat kapcsolatát mindennel feltárjuk, megértsük, csak olyan alapról indulhat ki, ami az élet szeretetét teszi első helyre. Minél több dolog az, amit megismerünk és másokkal való kapcsolatát is felderítjük, annál jobban értjük önmagunkat és a teljes világot.

Ez a buzgalom viszont minden érdek nélküli kell, hogy támadjon bennünk, mert az érdek ugyan lehet maga az érdeklődés vágya is, de csak a magának való érdeklődés az igazán emberi tulajdonság. A mindenre kíváncsi embert sokan nem szeretik, akik titkaikat féltik, akiknek van emiatt félnivalójuk, akik rosszban sántikálnak, akik gyűlölik az embereket, akik nem szeretnek ismerkedni, akik bujkálnak, akik hatalomra törnek. Ha minél több kíváncsi volna, a világ egyszer csak elfelejtene hazudni, és megtörne a varázs: a világ jobb hellyé válna!

Sokan hazudják azt, hogy buták, ezek nem mindig jó emberek. Látni azok között, akik nap mint nap reflektorfényben vannak, olyanokat, akik azért játsszák, hogy buták, mert – mint mondtam – nem fizetődik ki ha valaki értelmes, és értelmét nem mások ellen kamatoztatja. Manapság az a „jó üzlet”, ha az átlagfogyasztót – aki szerintük –„törvényszerűen buta, mert elbutították” úgy édesgetjük magunkhoz, hogy látszatra lesüllyedünk az ő szintjére, így befogadjon, ezáltal testközelből kifoszthassuk. Ez a tevékenység megkívánja, hogy a buták száma minél nagyobb legyen. Az olyanok, akik önszántukból lemondanak a rájuk vonatkozó ismeretek megszerzéséről, könnyű prédákká válnak. Akik nem kíváncsiak arra, hogy milyen hatalmak mozgatják a szálakat, melyek egyike eljutván hozzájuk, pénzüket, összes javaikat, még a lelküket-szívüket is ezen a szálon elszívhatja tőlük, azok mindenképpen áldozattá válnak. Régen azt hallottuk: „A tudás hatalom.” Bár olyan hatalomra egyáltalán nem törtem, amit némely tudás által megszerezhetnék, sőt hatalomra, önmagamra vonatkozó hatalom kivételével sohasem vágytam, de korábban ennek a sztereotípiának köszönhetően néhányan legalább elkezdték a világ megismerését. Azt sem árt tudni…, hogy az agyunk olyan „entitás”, testünkön belül, ami akkor is dolgozik, ha nem adunk munkát neki. Nem a minden áron való kattogás kell neki, ami sokaknál elvezet a diliházba, hanem a kapcsolatok keresése, ami sok információt kiegészít, javít, helyre tesz. Végül olyan új felismerések születnek, amelyek segítségével az agyunk jobban kihasználja a kapacitását, mint ahogyan a számítógép merevlemez-karbantartó szoftverek csinálják. A találmányok megszületése olyan agyi tevékenységhez kötődik, amely az egymástól távol eső tartalmak egyenként történő összehasonlításával, elemek elkülönítésével megtalálja az új alkalmazások formáit. Ezen felül létezik az a funkció is, amit képzeletnek nevezünk. Ez képes a „semmiből” új alakzatokat, rendszereket kreálni, és összevetni a már meglévőkkel.

Remélem, elég kimerítően fogalmaztam!

A butaság egyik motivációja éppen az élet fogalmának folyamatos devalválódása. Ez lehet a züllés egyik aspektusa. Ahogyan a biológiai tudat, szembekerülve a folyton romló helyzettel, alkalmazkodni kényszerül, egyre mélyebbről emeli ki a még működő sablonokat. Ez nyilvánul meg a fokozódó agresszivitásban. Anélkül, hogy ezt el kéne fogadnunk, fel kell ismernünk az okait. A patkányok túlszaporodása esetén is bekövetkezik az az apokaliptikus pillanat, mikor elkezdik egymást enni… Nos, itt még nem tartunk, de a jelek eléggé aggasztóak. Már a számszerűség és a jelenlegi gazdasági szisztéma összefüggésében nem lehetnek illúzióink, azonban másfajta életrendszerben még van esélyünk,. Erre való hajlandóság azonban igen csekély, éppen a butaság térnyerése miatt… Ezt hívhatjuk ördögi körnek is. Ebben a helyzetben a „fölöttes én”, vagy a „tudatalatti”, vagy a „tiszta tudat”, bárhogy is nevezzük, meghozhatja azt a döntést is, hogy az összes eddig felhalmozott ismeret használhatatlan.

Ekkor, azok, akik nem szűntek meg gondolkodni/érdeklődni, megalkothatják az új paradigmát.

Hányféle butaság van?

Civilizációs butaságok

Ugyebár, azt is tetszik tudni, hogy a legnagyobb butaság, maga a civilizáció…!?

De a civilizációs butaság is olyan, az állatvilágból visszamaradt butaságból eredeztethető, mint a lustaság. Miért butaság a lustaság, ha úgy is felfoghatjuk, mint takarékoskodás az energiával? Szép gondolat. De ez tényleg az energiatakarékosság egyetlen módja? Mert az nyilvánvaló, hogy az ember igen kevés helyen takarékoskodik az energiával (mármint azzal, amit a civilizációs rendszer fenntartására használ), hacsak nem kényszerül rá. Tehát, megint fülön fogtunk egy butaságot: miért szükséges várni a kényszerre, ha az ember tudatos lény és végig tudja gondolni azt is, hogy a kényszer alkalmazása sokkal nagyobb veszteség, mint az a bizonytalan nyereség, ami a lustaságból származik? Mit nevezünk akkor lustaságnak? Az a lustaság, mikor saját (a bolygó) magunk érdekében nem cselekszünk. Eközben eltunyulunk, tehát a kényszer hatására sem tudunk elég aktívan és hatékonyan cselekedni. Ez az ellentmondás létrehoz egy sor olyan felesleges cselekedetet, ami végül megalkotja a civilizációs rendszert. Ez az a korai pillanat, mikor megszületik a civilizáció.

Azt hihetnénk, hogy a civilizáció értelmes, és azért jött létre, hogy minden ember a legjobb és legegészségesebb legyen, ehelyett, már-már úgy fest, hogy inkább vonulnánk vissza a vadonba, mintsem jó szolgái legyünk a Rendszernek. Ez akár butaság is lehetne, mivel a jó meleg kényelmet hátrahagyjuk a bizonytalan és rideg természetért, de a természet értelmes, megtanulható, igazságos, fegyelmezett, szigorú, vagyis minden, ami a civilizáció nem…

Végül is az ember meg van verve a magasrendű tudati képességeivel, és dönthet úgy is, hogy ezt nem a természettől különválva, hanem a természettel együtt kamatoztatja. Jól lehet, hogy a kezdeteknél még az tűnt értelmesebbnek, hogy „senki földjét” vonjunk a civilizáció köré, de egymással sokkal rosszabbul jöttünk ki, mint a vadakkal. Sőt, a vadak lassú kihalásával nem szűnt meg az a félelem, ami a tiszta és okos természet hatalma miatt él bennünk. A nagyméretű állatok helyett találtunk olyan, alig látható, vagy szemmel nem látható lényeket, melyeket szintén elpusztítanánk, hogy félelmünket feloldjuk. Ez – úgy tűnik – újabb zsákutcának bizonyult. Ami egyúttal olyan butaság, amire akár rámehet maga az emberi civilizáció, de a földi biológiai lét is. Ez már a szándékos butaság elfajultabb formái, az élet elleni bűnök kategóriája. Ebben élen jár az élet alkotó elemeinek felelőtlen szétszórása, majd, mivel szabályosan összeilleszteni még/már nem tudjuk az egyes részeket, eljátszogatunk a különféle kombinációkkal. Ebből sokkal nagyobb katasztrófa származik, és direkt nem használok feltételes módot! Az az értelem, ami a természetben a buták számára rejtve van, az egész Univerzumot jellemzi. Sokan ezt Istennek nevezik… Ennek megfejtése sokkal izgalmasabb és hasznosabb foglalkozás, mint az általunk felfedhető részek ide-oda tologatása. Az eredendő titok megtalálása ugyanis a végső értelem, vagyis a butaság lételemének megszüntetéséhez vezethet. Ehhez egyáltalán nincs szükség olyan eszközre, ami a természetben, ugyanabban a formában ne volna. Az eszközkészítés nem holmi korszakalkotó felemelkedés, hanem a butaság kezdetének pillanata. Vagyis az állati butaság spontán emberi butasággá való átalakulása. A mások legyőzésének, és elpusztításának eszközei megfelelnek az évmilliók alatt kialakult „beépített” harci eszközöknek, mint az agyarak, karmok, paták, kemény vértek, csontok, szárnyak, uszonyok, kopoltyúk, mérgek, kifinomult érzékek. Azonban, ahogyan az ember felfedezte ezek természettől idegen megalkotásának-továbbfejlesztésének lehetőségét, fokozatosan elsorvadtak azok a testrészei, érzékszervei, melyek eredendően minden helyzetben alkalmasak voltak a természetben való életre. Ezzel kialakult a modern ember. Az eszközök azonnal előnyt biztosítottak a többi élőlénnyel és a természet mostoha viszonyaival szemben, de egyúttal olyan extra tér nyílt meg, amelyben szükségtelenné vált az állandó készenlét, a folytonos vándorlás, a jó fizikum és az alkalmazkodó örökítő faktor. Vagyis, ezek nem sorvadtak el teljesen, csak ebben a helyzetben másként kezdtek működni. A rendszeres fizikai munka helyébe a sport lépett, a természet mozgásainak, logikájának megismerése helyébe a matematika, az emberi kapcsolatok meleg és létfontosságú ápolása helyébe az ellenségeskedés, gyűlölködés, ármánykodás, a gonoszság, a politika. A gyanakvás átvette a természet szakrális volta iránti tisztelet helyét, és kiépítette azt a titkokra és hazugságokra alapozott világnézeti, gazdasági, szociális rendet, amit ma látunk összeomolni. Mi tehát a legnagyobb butaság?

Butaság az életmódban

Ez az egész zagyvaság, amit már sokféleképpen neveztünk, de nem is kell finomítani a kifejezés formáit, személyekre lebontva az ember mindennapi cselekvésének, az élethez szükséges tetteknek a külső megjelenésében nyilvánul meg. Mivel alig találunk butaság nélküli életformákat az emberek körében, a különbségeket csak a külső megjelenésben tudjuk lemérni. Mégis több azonosság van az emberek életmódjaiban, még ha megjelenésükben igyekeznek is a legteljesebb mértékig hasonulni illetve különbözni másokhoz/másoktól. A civilizáció legfontosabb jelenlegi paradigmája egyszerű kifejezéssel jellemezhető: természetellenes. Ha ez már megvalósul egy ember életmódjában, akkor civilizáltnak nevezhető. Holott, arra gondolnánk, hogy a civilizáltság azt jelenti, jó modorú, szobatiszta…, választékos beszédű, figyelmes, szellemes stb. Alig tapasztaltam másfajta értékítéletet, mint a mesterséges, a civilizáció által létrehozott tárgyak, gondolatok, modellek stb. magasabbrendűségének határozott kifejezését. A természetes az piszkos, kényelmetlen, kellemetlen, veszélyes, elavult, kezdetleges, nyers (mint a megvetendő dolgok közös jellemzője), buta, undorító, fölösleges, szánalmas, kezelhetetlen stb. Egyre erősebben él bennem annak a meggyőződése, hogy nagy hibát követtünk el, amiért nem a természet értelmét választottuk! Erre felépíthettünk volna egy szerves, teljes mértékben illeszkedő és millió évekig működő emberi rendet. Minél kevésbé látványos lett volna az emberi faj különbsége a többi élőlénytől, annál kevésbé volna veszélyben minden, ami a mai emberrel kapcsolatba kerül. A helyünk megtalálása a többi élőlény közösségében sokkal több értelmi képességet igényelne annál, mint amire jelenleg büszkék lehetünk. Ezért ahogyan az ember a Föld bolygón él, az a legkevésbé sem fogadható el értelmesnek. Erre a legenyhébb jelző, hogy butaság.

Ennek felismeréséhez azonban olyan magasrendű értelem kell, mely csak később fejlődött ki. Azonban, akkorra már túl messzire merészkedett az emberiség azon az úton, melyen el se kellett volna indulnia.

Mélységesen megértem azokat, akik idejekorán elfordulnak a civilizált világ alantas és durva agressziójától, ahogyan az embert kénye-kedve szerint felhasználja érdekeinek vagy szeszélyeinek kiélésére, és egy (vagy más) olyan eszmét keresnek, amely őket egy képzelt világ képzelt ura alá rendeli inkább, mintsem a mindenhol támadó rossz karmai közé kerüljenek. Békére, reményre, a jóság illúziójára vágynak. Ez még nem butaság, csak egyfajta menekülés, vagy meghátrálás a szememben. De igen sokféle hasonló életelv van, mint fentebb taglaltam, amely ilyen alapokon mások ellen fordítható. Mindezekben rejtőző butaságok még nem írják fölül azokat a mély igazságokat, amelyek értékét nem vitathatom, de a hozzájuk önként társuló emberek egyben mindenképp butának tekinthetők: saját hibáikat, meggondolatlanságaikat, bűneiket egy ismeretlen, felfoghatatlan szellemre hárítják, és az ezekből eredő bajokat is az ő gondviselésére bízzák. Nos, ismert és bölcs mondás: „Segíts magadon és Isten is megsegít!” – Csak ezt tudom javasolni mindazoknak, akik a legfontosabb tudások elől a vallásokba menekülnek. Sok bölcsesség van erről a témáról éppen a vallási könyvekben, melyekről írtam, hogy tulajdonképpen életmód tanácsok. A mai ismeretek már lehetővé teszik, hogy önmagunk, vagy bizonyos ismeretek tudói hozzájárulhatnak saját testünk-lelkünk-szellemünk gondozásához. Ezért még nem kell intézményeket fenntartanunk, ahol – az esetek többségében – pénzért, tehát olyan köztes dologért foglalkoznak velük, amely éppen, hogy az emberek bajainak egyik forrása. Ha minden lényeges ismeretet elsajátítunk, már nyugodt szívvel szolgálhatjuk azt a spirituális személyt is, akit/amit eddig, azonban olyan célra nem vesszük igénybe, amely ellentmond a legtisztább emberiesség elveinek.

A butaság tisztelete, a butasághoz való jog

Egy olyan világban, ahol a butaság jó pénzt hoz, és hatalmat támogat, a butaságot tisztelni kell. Ez a tisztelet megnyilvánul a különféle állami gesztusokban. Igaz, hogy sok esetben (amit már fentebb leírtam) nem tehetnek az emberek butaságukról, mert esetleg a kultúrájuk csak bizonyos ismeret elfogadását engedi, vagy, mert a szokásaik révén nincs élethelyzet, melyben szert tehetnének az univerzális tudásra. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a buta civilizáció, eleve nem vesz tudomást azokról az ismeretekről, melyek révén hatalma az elmék és lelkek fölött gyengülhet. A legnagyobb hatást éppen a teljes Rendszer teszi a tudatra, és voltaképpen ez okozza a szellemi leépülést. Ugyanakkor, a butasághoz való jog, létező és elfogadható jog, hiszen egy korszak szemlélete, gondolkodásmódja nem feltétlenül felel meg minden embernek, ezért látszólag – hivatali ügyekben – lehet járatlan valaki, és emellett minden szempontból magas szellemi adottságokat mutathat. A hivatal hatása a tiszta értelemre mégis létező veszély, mikor a rengeteg kötöttség, és elfoglalt effektív idő, a szellemi kapacitás elfecsérlése elfáraszt és elkedvetlenít, amiért az emberek az összefüggések kutatása és megértése iránt érdektelenekké válnak. Éppen ez a célja a Rendszernek! Ne legyen az embereknek idejük elgondolkodni azon, lehet-e jobb világot létrehozni a helyett, ami ma van?

Azonban van még egy nagy része az emberi közösségeknek: a nő és férfi viszonya. Ebben az állandó szerepjátékok, amelyek a női-férfi kapcsolat női oldalának vélt gyengesége révén a hiányzó fizikai erő, amely a férfiakat inkább jellemzi, a nők esetében olyan viselkedési mintákat alakított ki, hogy a férfiak önbizalmát, a hódítás illúzióját a még oly okos nő is csak önnön butaságával tudja megidézni. Az – egyébként nem túl okos mai férfitársadalom – végre kap egy feladatot: szellemileg felkarolni a nőket! Ha értik, mit akarok mondani… Holott a nők nagy része ezt az egész játékot éppenséggel saját ravaszsága révén pozíciójának hosszú távú fenntartására használja… Emellett valljuk be, jobban kihúzzuk magunkat egy kis butácska nő mellett, pedig éppen saját butaságunkról állítunk ki bizonyítványt… Néha jól esik okosnak látszani, ha már a férfiak egymást nem engedik túlzottan kiemelkedni az átlag szellemi színvonal fölé. Azonban a sokak által kritizált emancipáció hatása a női pszichére olyan változásokat hozott a nők viselkedésében, társadalmi szerepvállalásában, amely következésképp kizökkentette a férfiakat klasszikus „mindentudó” attitűdjükből, ettől a különben is félszeg és bátortalan férfiak a nők megvetésének újabb területét kénytelenek elviselni. Az okos nő-buta férfi vagy inkább iskolázott nő alulképzett férfi vagy rosszul kereső férfi – jól kereső nő modelljei végképp szétzilálták azt a „felállást”, amiben mindketten önmaguk lehettek. Nem kis része van a mai szingli-agglegény jelenség kialakulásában ezeknek a tényezőknek… Ebből is látható, mennyi butaság halmozódott fel az utóbbi 50 -100 évben.

Végül minden butaság megkoronázása, hogy ezt az egyetlen rosszat tartjuk arra alkalmasnak, hogy a legvégsőkig kitartsunk mellette. Azzal magyarázzuk ezt az összefércelt logikát, hogy hiszen szaporodunk, sikeres faj vagyunk, minden vonatkozásban képesek vagyunk létezni a természet nélkül (?). Ez a fejre állított logika egészen addig fog uralkodni, amíg el nem jut a mai ember a legvégső határig. A természet sokkal rugalmasabb, mint bármilyen mesterségesen megalkotott rendszer. Ez a kis intermezzo, amit technikai civilizációnak nevezünk, remélhetőleg nem fogja megsemmisíteni a földi életet, és mind több ember ébred rá, hogy az egyetlen úgy visszafelé vezet abba a természetbe, amelyet eddig lenéztünk, minden igyekezetünkkel felülmúlni és elpusztítani akartunk, de a „…(nagy)világon e kívül nincsen számodra hely…”

Szellem napvilága

Minden vélemény számít!

…szellem napvilága…

Mi jöhet még, ami nem volt? Nekem ebben az egészben egyetlen érdekes, hogy az emberek hogyan reagálnak erre? Ebből tudom azt, hogy hol tart ma a züllés? Nem mintha ettől több lenne a pénzem, vagy biztosabban túlélném a következő évtizedet…

„Azt írja az újság….” Ilyen és efféle alkalmakkor felkapom a fejem, de most még arra is kényszerültem, hogy reagáljak erre a szörnyűségre. Ugyanis felkapta a média, hogy 20 éves kutatómunka után sikerült növénybe világító baktériumokat applikálni, amitől a növény éjszaka zöldes fénnyel világít. Ez igen! – mondja az egyik ember. Ez már a pokol – mondom én. Még belegondolni is borzasztó, hogy az efféle önmagukat tudósoknak nevező bűnözőknek hogyan jut eszükbe ilyesmi? Erről az jut eszembe, hogy az emberek miért másznak fel a magas hegyekre? De a poént nem is mondom, mert mindenki tudja. Tehát ott van a kérdés: lehet-e a növényeket világítóvá tenni? Mármint, kinek van ott? Aki úgy gondolja, hogy nem elég izgalmasak úgy a növények, hogy a sötétben ugyanolyan feketék, mint a Hófehérke, inkább legyen valamilyen színű fényük? És a gondolat annyira nem hagyja őket nyugodni, hogy sietnek elmenni egy-két egyetemre, phd diplomát szerezni, aztán eltölteni néhány évet biotechnikai laborokban, lehetőleg olyan helyen, ahol jó sok pénz jár egy jó ötletért, aztán dolgozni éjjel-nappal húsz évet és – ha szerencséjük van – hír lesz belőlük. De talán még egy kis Nobel díj is bejöhet…

De kérem, segítsenek, mert nem értem: arra ez alatt az idő alatt senki sem figyelmeztette ezeket a mindenre elszánt kutatókat, hogy inkább valami mással játszadozzanak, mint a természettel?

Tegyük fel, hogy a szép új világban megoldódik a közvilágítás, mert a Körúton a fák fognak világítani. Karácsonykor még csillagszórók is nőnek rajtuk, meg angyalkák fognak kihajtani egyes ágakon, amik éppen karácsonykor fognak angyalkát teremni. Mindent lehet programozni… De az értelmet, vagy valamiféle izét… Na, hogy is mondjam, olyan régen hallottam.., ja igen megvan: erkölcsöt, szóval eztet senki sem tanított ezeknek a szegény kutatóknak? Tudom-tudom: ha nem ők csinálják meg, akkor megcsinálja más… Hát ez biztos. „Utolsó pár előre fuss!” A gyerekek az oviban kb. így gondolkodnak: „Varázsoljunk világító virágot! Jjjóóó?– Jó kisfiam – mondja az óvó néni és gyorsan megszponzorálja a kis zsenit…

Persze az is igaz, hogy az ember az egyetemi előadás végét már sohasem hallgatja meg, mert megy a busza, vagy mozijegye van, vagy sokat jegyzetel, és közben a végét már nem jegyzi meg. Lényeg az, hogy valami mindig kimarad az oktatásból, hiszen annyi az információ ebben a felgyorsult világban, hogy ki a csuda tud mindent megjegyezni. Pl. azt, hogy bizonyos tetteinknek, gyakran kiszámíthatatlan következménye lesz.

Szegények becsülete

Minden vélemény számít!

Szegények becsülete

Azt is mondhattam volna: a szegények vagyona, vagy a szegények gazdagsága stb.

Minden igazán nagy ívű alkotás ezt a témát boncolgatja.

Tegnap valaki arra próbált rávenni, hogy tekintsek el a törvénytől. Talán az érdekem is úgy kívánta volna, hogy ezt tegyem, de nem rendelkezhetem olyan érték felől, aminek én is tulajdona vagyok: nem tehetem, hogy a természetet alárendeljem kényelmem, vagy a lustaságom, vagy a megalkuvásom alacsonyrendűségének, és a kárára cselekedjem, mert az végül is az én károm lesz.

Hirtelen azt találtam mondani: „Túl szegény vagyok ahhoz, hogy megszegjem a törvényt.”

Számomra nem elsősorban a törvény betűje, vagy a törvény helyessége a meghatározó, hanem az, hogy bármilyen törvény csak olyan közegben fejthet ki bármilyen hatást, ami eléggé homogén. Mi az, hogy eléggé homogén? – Ködösítünk? – Akkor, mondjuk olyan összetételű, amiben rokon elemek találhatók. Nos, az a tér, amiben a törvényeknek ki kéne fejteniük azt a hatást, amit elvárnak tőlük… Várjunk csak! Kik és mit várnak el a törvényektől? – Jó. Ezt is meg kell fogalmazni: A törvényeket gyakran olyanok hozzák, akikre úgyse fog vonatkozni, mert más „térben” vannak. – Már közeledünk… – Szóval, akkor, akikre vonatkoznak a törvények, nem abban a térben vannak, mondjuk lent; akik akarják, hogy rájuk vonatkozzanak, azok pedig fent foglalnak helyet. Úgy általánosságban el lehet mondani, hogy akik fent vannak, azok a közfelfogás szerint többet érnek, vagy inkább több értékkel rendelkeznek? Mondjuk ki: gazdagok? Ez persze megint túl sematikus, mert sokféle gazdagság van. De most ugyebár azt a gazdagságot szeretnénk érinteni, ami egyenlő a törvénnyel, még ha nem is azok a birtokosai, akik a törvényeket meghozzák, legalább is manapság, mikor a világban keresve sem lehet találni olyan zugot, ahol a szegények hozzák a törvényeket, de szinte mindenütt a legjobban őket sújtják.

Most azt kéne megvizsgálni, hogy miért is születnek a törvények?

Az okok között – lássuk be – vannak nagyon is ésszerűek. A meg nem nevezett törvény éppenséggel egy ilyen. Azok számára, akik saját törvényt követnek, meglehetősen igazságtalan, hogy a természet megújulását ma már segíteni kell, mert a sok negatív hatás (entrópia) erősebb, mint az a megzavart és létében ellehetetlenített élővilág, ami körülvesz minket, legalább is, ha kilépünk a sáros, hideg, ködös, és sok tekintetben ellenszenves természetbe. Tehát, ha bizonyos törvények azt követelik (nem kérik, nem óhajtják) tőlünk, hogy vessünk gátat szeszélyeinknek, és ha mondjuk: szép idő van, vagyis a kényelmünknek megfelelő hőmérsékleti és látási viszonyok, akkor töltsük kedvünket azzal, hogy a szaporodni és sokasodni kívánó élőlényeket helyükön zaklassuk, alkalom adtán öljük is meg, ha úri gusztusunk úgy kívánja. Igaz, hogy ezen tetteinket semmiféle idekapcsolható tudás nem alapozza, a törvény ismerete pedig a legkevésbé, de a jó idő, az jó idő – kérem.

Nos, idáig jutva, meg kell jegyezzem, hogy senkit se szeretnék megkövezni, mert így cselekszik. De van ugyebár a törvény, ami ezt úgyis megteszi helyettem. Ez egy könnyed hárítás is lehetne, ha nem arról volna szó, hogy jelen esetben tökéletesen egyetértek a törvénnyel, vagyis úgy gondolom, hogy az minket szolgál, még akkor is, ha azok hozták, akiknek sem arra nincs szükségük, hogy a törvény áldásait élvezzék, sem arra, hogy ujjongjanak a törvényt be nem tartók bánatán. Egyszerűen csak megtalálták azt a pontot, ahol ők is jól járhatnak (büntetés-bevétel), és még büszkén elmondhatják, mennyit tettek a természetért, ami ugyebár a legnagyobb kincs. Igaz, más téren ennyire nem jeleskednek a törvényhozók, de ez most nem témánk.

Szóval, mitől lesz a törvény értelmes, és mitől lesz felesleges? – Nem ellentmondás ez? Mi az, hogy értelmes, de mégis felesleges? – meglátjuk, mi az a felfedezés, ami megoldhatná ezt a fura problémát?

Miért gondoljuk azt sokan, hogy a gazdagok nem becsületesek, vagy épp az ellenkezőjét, hogy miért lehetnek ők becsületesek inkább, mint mi?

Mert manapság a züllés ezen mély szintjén, a becsület egyik oldalon sem kifizetődő luxus…

A „kifizetődő” szó talán a legalkalmasabb ennek a helyzetnek a megvilágításához. A gazdagok úgy is lehetnek törvénytisztelők – hangsúlyozom, hogy azok a törvények, amiket ők hoznak, számukra könnyedén betarthatók, mert a jogrend, ami önmagában is néha a tragikomédia színvonalán evickél, olyan, amilyen, és ha éppenséggel nem tartanának be valamit, puszta figyelmetlenségből, arról megfelelő ellenértékért be fog bizonyosodni, hogy nem is törvényszegés volt. Ergo a törvénytisztelet számukra puszta szóvirág, értelmetlen handabanda. Viszont, ha jobban utána nézünk a dolgoknak, kiderül, hogy az a valami, amit gazdagságnak hívunk, számunkra – szegények számára – nem ugyanazt jelenti, mint a gazdagok számára – legalább is addig, amíg ez az illúzió érvényben van… Ezért nagyon sarkosan kijelenthetjük, hogy a gazdagság és az erkölcs nincs egy platformon, lapon, dimenzióban stb. Viszont, ha azt szeretnénk, hogy az erkölcs végre valahol érvényes legyen, akkor az ellenpóluson, a szegénység oldalán mégiscsak olyan értéket kéne felmutatni, ami azt a látszólagos értéket, amit a pénz, gazdagság, vagyon jelent, valóságos értékkel egyenlíti ki.

Mi lehet az, ami a gazdagoknak nincs, vagy nem kell, vagy ha van is, semmi haszna:

a becsület.

Igen, bármennyire is unalmas, amit mondok, nekünk csak ez marad. Ha ez sincs, akkor bármit meg lehet velünk tenni. Ezek a mondatok olyan maradinak, elcsépeltnek tűnnek, de sok hasonló mellett igazak. Ezért mondom mindazoknak, akik úgy gondolják, jogosan élnek törvénytelenül, hogy nem azért vannak a törvények, hogy korlátozzanak minket, hanem azért, hogy megmutassák nekünk, nem lehetnek elég szigorúak hozzánk! Mi magunk sokkal szigorúbbak vagyunk magunkhoz, efféle gyengécske törvényecskék számunkra nem okoznak nehézséget.

Olvassunk Plutarkhoszt,, és Plenidest „/ Tégy valamivel többet, mint kellene és kevesebbet mint szabadna!” /attól talán okosabbak lehetünk…

Addig is, amíg a sokaság megfelelő bölcsességre szert nem tesz, néhány tényező a becsület címszó alá:

Mi késztetné a mai szegény embereket a becsület értékének tiszteletére?

Mindenki azon siránkozik, hogy nincs elég pénz. Pénz azonban a gazdagok szakkifejezése, nekünk egy egyszerűbb jutott: élet. A pénz egész világon csak az ember számára jelenti az életet. Mert sokan úgy gondolják, hogy ezzel lehet legjobban megzavarni a fejeket. Ha sikerül megérteni, hogy az az élet, amit csak pénzből lehet megvenni, nem lesz soha a sajátunk, akkor már közelebb kerülünk az ideális ember fogalmához. Jelenleg a pénz szerepének túlzó volta helyett az élet szerepének hangsúlyozásával lehet kikerülni ebből a spirálból. Igaz, hogy még nem tudjuk helyettesíteni mással, de azt már megtehetjük, hogy csak a legszükségesebb feltételekhez vesszük igénybe. Amennyit csökken a pénz-becsület kapcsolatának megítélése annyival nő az élet-becsület szoros kapcsolatának tisztelete. Ezért, akinek egy garasa sincs, az nem lehet becstelen. Nem statisztikailag, mert úgy még meg is indokolhatná, hogy miért hagyja el a becsületét, hanem azért, mert e nélkül már élni sem érdemes. Sokszor lehet látni, hogy azok is ragaszkodnak a becsületükhöz, akiknek pedig nem volna létérdekük, vagyis van elég pénzük, vagyonuk. Úgy látszik, egy ponton túl maga a becsület az, ami gátat vethet a korlátlan mohóságnak. Egyelőre ez a jelenség elhanyagolhatóan kis mértékben figyelhető meg… Egy dolog még segíthet, ha a szegény nem sóvárog a gazdagság után. Ha ezt követően körülnéz, minden fiókot kihúz, megnézi, mi van a szekrény mögött, már ha van szekrénye…, vagy ha van is, nem üres, és ha ott sincs pénz, akkor megnyugodhat: most már amije maradt, az nem más, mint a becsülete. De a becsületnek se íze se bűze, de annál inkább bűzlik a becstelenség. Ezért, ha valaki mindent átvizsgált, és érzi, hogy igencsak büdös van, akkor még gyanakodhat arra is, hogy netán becstelen. Mert sajnos statisztikailag… ma elég sok ilyen ember él (valahogyan) becstelenségben. Mivel, a gazdagokról már tudjuk, hogy semmi szükségük a becsületre, és csak néha tör ki rajtuk rövid időre a becsület iránti vágy, amit gyorsan elnyomnak még egy kis pénzzel…, ezért most a becstelenség mértékét előbb a szegények körében kellene csökkenteni. Akkor volna elég érvünk ahhoz, hogy a gazdagokon is számon kérjük. Ha már minden szegényember illatozna a becsülettől, nyugodtan, felemelt fejjel vonulhatna a gazdagok villáihoz, és a becsülettől kitisztult szaglószervével kiszagolhatná, hogy most ott nincs-e esetleg becstelenség, mert ugyebár – annyiszor mondtam – a pénznek nincs szaga, tehát marad a becstelenség.

A gazdagság abban a pillanatban válik nevetségessé és szégyenletes teherré, ha elvész az a közeg, amiben értékes lehet. Ha majd mások kincseinek óhajtása, és esetleges elrablása… nélkül egészségben, békességben, boldogságban (!) élni tudó sok-sok szegényember irigyelt élni tudásával szembekerül azokkal az anyagiakban, vagy inkább vagyonban gazdag emberekkel, akik egy kis élni tudásért az aranyukat is odaadnák a szegényembernek, aki ezt önérzetesen visszautasítaná…, akkor beszélhetünk a becsület értékéről.

Télen, hófúvásban, mikor a szegényember, mellével nekifeszülve a jeges hóförgetegnek, botladozva próbál araszolni, és mellette elrobog egy gazdag ember a fényes autójával, megtörténhet, hogy a szegényember előbb ér biztonságos helyre, mint az a gazdag, aki úgy suhant el az emberek mellett, mintha ott se lettek volna…még közben akár az elakadt gazdag autóját is kiszabadítja a hó fogságából. Akkor hiába veszi elő a csekkfüzetét a gazdag ember, mert puccos autóját is az árokba hagyva kénytelen melegedni a szegények kalyibájába, ha nem akar megfagyni. Ez a becsület árfolyamának ugrásszerű emelkedését okozza…

De ez, a gazdagok által kitalált és erőltetett világ ma azt sulykolja mindenkinek, hogy előbb a pénz, aztán, ha marad még hely az életedben arra, akkor a becsület. Amikor túl messzire megy az ember becsület nélkül, már nem tudja, merre és miért megy, és hova jut. A becsület útja egyenes, átlátható, minden térképen megtalálható, a becsületes ember nem bujkál, menekül, cselezik, mert nem lehet tőle azt elvenni, ami annak nincs, aki azt elvenni akarja…

A becsület nem árucikk, nem tőzsdei tétel, nem politikai szólam, nem tanítják az egyetemen (…).

Na, lehet, hogy itt meg kell állnunk, nehogy pórul járjak!

Szóval, a jelenlegi etika, és a becsület vagy ellentétes, vagy nem fedi egymást. Az etika tanulható, a becsület egy olyan megfoghatatlan és kiismerhetetlen szubsztancia, ami mindig a környezet nívóját jelzi. Afféle szenzor… Amint a közeg, amiben utána kutatunk világos, tiszta, nem ellenséges, nem öntelt, nem gyanakvó, láthatóvá válik, és önként felajánlkozik, fel is ismerhető. Mindenütt ugyanaz, de nem mindenütt ismerik ugyanannak. Nincsenek feltételei, nehezen szerezhető meg, de könnyen elveszíthető. Ezekből is látszik, hogy nem mérhető a pénzre hangolt világ erre kalibrált műszereivel. Nincs szüksége létezésének bizonyítékára, mert nem hivatkozhatsz rá a bíróságon. Csak a tiéd, ezért se tudod átadni másnak, de képes arra, hogy ösztönözzön másokat is arra, hogy megtalálják a sajátjukat, amit valahol elhagytak.

A törvények addig maradnak érvényben, amíg rá nem ébred a világ, hogy egyetlen kincs csak, amit születéskor az élettel kapunk, ami nem devalválódik, nem öregszik, hanem nőttön nő és mindig erős, fiatal marad, ha ragaszkodunk hozzá. A becsület kritikus tömegként viselkedik, vagyis, egy mennyiségen túl megsemmisíti maga körül azokat a viszonylagos értékeket, amiket valami máshoz mérnek. A törvények szaporodása mindenkinek azt kell, hogy jelezze, hogy a becsület fogytán van, sürgősen pótolni kell! Ha majd minden egyéb jogosítványnál többet nyom a latban egy hivatal megszerzésénél, sőt, ha majd a hivatal megy el a szegényekhez koldulni egy kis megbecsülést…, szóval, ha ez bekövetkezik, attól kezdve már nem lesz szükség törvényre, vagy arra, hogy a nevét hiába a szánkra vegyük…

Gyilkos szándék

4 hozzászólás

Gyilkos szándék

Végre mindannyian örülhetünk: megszületett az a találmány, amely igazán ezt a korszakot jellemzi. Az internet világgá repítette a hírt: Itt az automatikus célkövető gépfegyver!

Ha eddig nem mondtam volna eleget, hogy bajban van az emberi lélek, akkor most kijelentem, sőt kikiabálom: meddig mehet még el a gonosz technikával játszó hatalom azon az úton, ahol a gyilkolást már puszta processzorokra, csúcstechnológiákra hárítsa, és mossa kezeit: „Nem én voltam…”?

Egyszerű másolással, a haditechnikából az alapelv (célkövetés) átkerült a „gyalogsági”, majd egy laza mozdulattal, a polgári szférába: ha van elég pénzed, vehetsz egy ilyen szerszámot a „szórakozásod” kiéléséhez, vagyis egy kényelmes módot arra, hogy megöld azt az állatot, amit kiszemeltél, vagy elég csak rágondolni, a gép máris megteszi helyetted. Talán megbocsátják nekem, hogy nem linkeltem be az eredeti hírt!

Csak annyi kellett ehhez, hogy a bunkósbot, majd egy ugrással a hidrogénbomba és társai után, most szárnyalhat a fantasztikus fantáziánk: Ez már nem a jelen, hanem a jövő. Jöhetnek az UFO-k! Semmitől sem félünk ezután. Ha jön az ellen, csak rátartjuk a masinát és már ki is xelhetjük… Csak volt haszna annak a sok számítógépes játéknak, akárhogy is vesszük! Ott megszokhatták, akik gyakorolták, hogy a rosszfiúkat pár mozdulattal eltüntessék. Csak ezt kellett valósággá tenni a technika lehetetlent nem ismerő, hozzáteszem, pénzért, hatalomért mindenre képes irányítóinak, szponzorainak, szürke eminenciásainak, hárréturainak, és azoknak a tehetségüket és valahol szunnyadó erkölcsi érzéküket eláruló „tudósoknak”, „szakembereknek”, akik ezt végül megalkották. Ez a korosztály már az efféle híreket észre sem veszi, vagy ha igen, elégedetten rábólintanak: „Ez a mi korszakunk. Büszkék lehetünk, hogy most élünk.” Én még Asimov és mások írásait olvastam úgy, és korosabban a Csillagok háborúját néztem, amiben már a hologram is megjelent, hogy „Hihetetlen, mire képes a technika!” – Egy kis kellemes bizsergéssel a gerincem mentén. De az ember úgy gondolt erre, hogy olyan távol van, meg úgyis csak a fantázia játéka…

De nem véletlen az sem, hogy Verne és a többi álmodozó ábrándjait a fantáziátlan tudósok megvalósították. Ki is a valódi bűnöse annak, ami ma lejátszódik? A drónok, meg az elképzelhetetlen kommunikációs csodák, amelyek a hadiiparban és az űrkutatásban – ami egy és ugyanaz? – már főműsor időben nézhetők működés közben. Nem is jut eszünkbe, hogy a füstfelhő, ami a célkereszt helyén megjelenik: emberi testrészek, történetesen gyermekek, anyák, és ártatlan emberek testrészeinek szétszóródását mutatja. Hiszen ez is csak játék. Ott sem voltunk. Semmi közünk hozzá.

De előbb be kellett dobni a nagy adu ászt: TÚLNÉPESEDÉS!! Ennek hatása elsöprő. Mint az atom – mondhatná a mai tini. Ezután már az emberi élet egy fabatkát sem ér. Meghal valaki, aztán szépen elsiratjuk, vagy megköpdössük a sírját, ha az éppen aktuális nézet úgy kívánja. Volt, nincs. Menjünk tovább! De szeressük egymást, higgyünk, amiben kell, és a többi nem számít. Meg szavazzunk, mert ez a dolgunk. Olvassuk a híreket, borzongjunk, vagy támadjon fel bennünk a gonosz, mert ahhoz is van jogunk. Ha meg is tesszük, amit valamelyik törvény tilt, majd kényelmesen elüldögélünk meg sétálgatunk valami kis műintézményben. Az is egy „dolog” – cinikusan.

De mi a bűn esszenciája, ha nem a szándék! Ha végigkövetjük ezt a nem is annyira bonyolult tudatfolyamatot, rájövünk, hogy a legelején valahol a szándék volt. A gonosz ebben lakik. Meg abban a hazug és álnok módon képmutató mondatban, hogy „A képzelet nem büntethető. Ha meg is valósul, de miért valósulna meg…? Á… nem lesz ebből semmi!” Miért van az, hogy pont az efféle elmeszülemény valósul meg, és nem a világ édenné tétele? A szándék kéz a kézben jár a lehetőséggel. Egy olyan világban, ahol csak a lehetőség számít, semmi sem jelent akadályt. A lehetőség pedig isteni adomány. Ezzel már be is zárult a kör. Én is moshatom kezeimet.

Szabadimprovizáció

Minden vélemény számít!

Szabad improvizáció

G 2T K Z jó

A zene, mint az érzelem és gondolat sajátos kifejezési módja, hangok által.

Improvizáció: rögtönzés.

Szabad rögtönzés.

Mikor életemben először kezembe került egy hangszer, talán szájharmonika, emlékszem, ahogyan a beléfújt levegő hatására felzúgtak a kis szerkezet vékony rézlapjai, még a fejem is rezegni kezdett. Egy kicsit visszariadtam ettől. De még korábban, mikor életemben először hallottam orgonaszót, teljesen a hatása alá kerültem, és szinte félelem lett úrrá rajtam, ahogyan betöltötte az egész valómat valami hatalmas…

De még korábban, mikor édesapám elővette a hegedűjét, és fejből játszott régi dallamokat… Egészen kisgyermekként az Operaházban, Aidát néztem. Túl messze volt a színpad, sokat kellett ülni, de mégis megfogott az a különleges hangulat.

……………………….

Én csak akkor jutottam közelebb a zenéhez, mikor édesanyám egy szép intarziákkal díszített gitárt hozott haza. Azzal a sorsom megpecsételődött. Ennek kb. 52 éve…

10 évig a ’68-as nemzedék tagjaként rockzenét játszottam, de mindig a rögtönzés izgatott a legjobban. Azt gondoltam, hogy az volna a legérdekesebb, ha többen, egyszerre játszva, olyan zenei alkotást hozhatnánk létre, ami teljesen új, még sehol sem hangzott fel. Többet akartam tudni a zenéről, ezért megismerkedtem a kottával, és különféle gitárdarabokat, átiratokat tanultam. Most már tudom, hogy rém rossz volt, mert sok hibát vétettem, de nekem nagy élmény volt az is.

A főiskola után, tanítás közben is egyfolytában az foglalkoztatott, hogy milyen mélyebb titkai lehetnek a zenének? Sokat gyakoroltam, és kerestem az érdekesebb hangzásokat.

Mikor a Veszprémi Zeneművészeti Szakközépiskolába kerültem, pár év után megkerestem azokat a diákokat, akik szívesen vállalkoztak arra, hogy együtt keressük az új zenei megfogalmazásokat.

Ezekből próbálok néhányat bemutatni. Sajnos a felvétel minősége messze elmarad a stúdiókban felvett zenei anyagokétól, de ezek a kis minták nem annyira a technikai színvonaluk miatt érdekesek, hanem annak köszönhetően, hogy a résztvevő diákok csak felületes instrukciókat kaptak, magam pedig sohasem készültem előre témákkal, harmóniákkal egy-egy ilyen performance-ra.

Leo Brouwer Kurzus

Bence a Konziban

Kövi Gábor honlapja

… Egy túlélő naplója …

Kövi Gábor bejegyzései

Kövi Gábor névjegye

Segítség.?!

Rendszerkatekizmus

Nyelvében él a nemzet

Magyar szellem

Magyar kurázsi

A butaság természetrajza

Szellem napvilága

Szegények becsülete

Gyilkos szándék

Szabadimprovizáció

Kövi Gábor névjegye

Share this:

Share this:

Share this:

Share this:

Share this:

Share this:

Share this:

Share this:

Share this:

Share this: