Horgász kategória bejegyzései

Tiszta vízü patak mellett születtem, és nem tudtam elkerülni, hogy mihamarabb horgász legyek. A “legyek” is korán megtaláltak, így lettem legyezőhorgász. Ma már tudom, hogy mindig is a tiszta folyóvíz látványa, és a benne rejtőző halak kötötték le az erdeklődésemet. Van valami titkos rokonság a folyóvíz izgalmas áramlásának figyelése, és az ősi gyökerek szüntelen keresésének vágya között. Kezdetben úgy gondoltam, hogy számomra a halak kifogása jelenti az igazi megelégedést. De minden esetben, mikor egy eleven halat elpusztítottam, a korábbi bizsergető érzés helyett a szomorúság vett rajtam erőt. Miért kell egy ilyen csodálatos lényt elpusztítanom, ha sokkal nagyobb öröm látnom saját elemében? Mikor megértettem ezt az egyszerű paradoxont, attól kezdve egyre inkább kutattam és csodáltam a vizek lakóit, mint gyűjtöttem a zsákmányt a fagyasztóládába. Aztán, mikor azt is megértettem, hogy – ellentétben az átlagos felfogással – a hal sem a legegészségesebb eledel, megkönnyebbültem, és azóta a legnagyobb gonddal és tisztelettel bánok ezekkel a méltán tisztelt lényekkel. Ezt a megismerési utat, és azokat az érzéseket, melyekkel gazdagodtam, miközben “szelíd horgásszá” lettem, ezeken az oldalokon osztom meg Önökkel. A természet iránti odaadásom végre olyan teret talált, melyben kiélhetem a kíváncsiságomat és a természet szolgálatának vágyát is.

Vadvízország

Mongólia, az etalonMégszebb mongol folyó

 

Vadvízország

A második világháborúnak immár 70 éve vége, de az országban még mindig háborús viszonyok uralkodnak, ami a természetet illeti.

A rendszerek csak a saját uralmuk megtartásában és fokozásában érdekeltek, egyre inkább a természetet prédául vetik oda azt „saját” és az idegen rablóknak, akik semmi mást nem látnak benne, mint területet, amin az élővilág útjában áll a „haladásnak”.

A „háborús viszonyok” kifejezés egy svédországi horgászbarát szájából hangzott el, mikor elmeséltem neki, hogyan lopták el a tenyészhalaimat a 80-as években. A helyzet ma is ugyanaz, kis, lényegtelen eltérésekkel.

A lopás, mint létfenntartási módszer az egész népesség körében dívik, nem csak az ismert körökben. Annál szomorúbb ez, mivel a „sporthorgászat” lelkes hívei, a „kalandhorgászok” és mások sem tartják egymás között olyan nagy bűnnek, ha valaki úgy horgászik, hogy azt a vízterületet előzőleg nem ismerte meg: ki, kik a bérlői, milyen horgászmódszereket engedélyeznek, ha egyáltalán a horgászatot engedik. Még ők is megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy kockáztassanak, és a halakat meg is tartsák, ami már komolyan szankciókat von maga után!

Úgy mondom ezt, hogy gyermekkoromban a házunk mellett/alatt folyó patakban minden skrupulus nélkül horgásztam, és fogtam, elvittem a halakat, (bár azért azt már egészen kis koromtól betartottam, hogy csak a felnőtt egyedeket vittem el) mert ez szokványos tevékenységnek számított egy gyermek számára. Édesanyám különösebben nem örült, ha halat vittem haza, de én egyfolytában reménykedtem, hogy egyszer mégis megdicsér majd. Egy alkalommal azt a patakszakaszt felkereste egy idős horgász, akitől megtudtam, hogy a horgászathoz engedélyt kell váltani, még a gyermekeknek is. Akkor ezt megjegyeztem, és bárhol járok az országban-világban, ehhez tartom magam. Ettől még nem lettem kevésbé sikeres horgász, vagy éppen olyan valaki, akit bolondnak lehetne nézni.

De nézzük meg, hogy mi a jelenlegi vélekedés az un. „vadvizek” dolgában?

Ha valaki nem tudná a horgászok körében az a hiedelem dívik, hogy léteznek, un. vadvizek, amelyekre semmilyen engedély nem kell.  Ezt a téveszmét tovább erősítette az állam azzal az ostoba tettével, mikor a bérlő nélküli vízterületekre legalizálta az állami horgászjeggyel való horgászatot. Azt azonban senki sem figyeli meg, olvassa el, hogy ilyen vizeken csak a horgászat megengedett, de a halak megfogása, elvitele nem!! Sajnos a törvény még rosszabb, abban a tekintetben, hogy nem részletezi milyen készségekkel, és módszerekkel folytatható ez a horgászat. Ez azért hibás, mert ha egy még nem bérelt, vagy éppen két bérlés közötti időben levő vízen horgászik valaki, az ott lévő – sokszor értékes és mennyiségileg is jelentős­ – halállomány a durva horgászmódszerek miatt veszélybe kerül. Azonban, még az a néhány hal is értékes, ha azt feltételezzük, hogy esetleg valahogyan „véletlenül” került az ilyen vizekbe. Annál is inkább fontos azok védelme! Tehát semmilyen vízben nem szabad gátlások nélkül „szórakozásból” horgászni, pláne halat fogni és elvinni! Lehet, hogy az egyetlen szaporító példány semmisül meg. A horgászengedélyek árai egyre feljebb kúsznak, mert a költségek magasak, és sokan úgy gondolják, hogy a „partizánkodással” szociális egyenlőtlenségeket ki lehet igazítani. Ez a réteg szemben találja magát az egyre szigorúbb törvényi következményekkel (lásd: a halvédelmi bírságok jelentős emelkedése), ugyanakkor a partizánkodást végző, képzett, és „természetkedvelő” horgászok, akik a kaland kedvéért „felfedező túrákat” tesznek, látszólag elhagyatott patakokon, kis rejtett tavaknál, és – még, ha az említett módon talán „sportszerűen” vissza is engedik a kifogott/megakasztott halakat – nem törődnek azzal, hogy a vízből kiemelt, a partra lehelyezett, a fénykép kedvéért gondosan beállított halak el is pusztulhatnak. Mindez csupán a „emlék” kedvéért történik. Nem mindegy, hogy egy hal mennyi időt visel el víz/oxigén nélkül, és az sem mindegy, hogy az egyes halfajok mennyire kényesek a szennyeződésekre, a nem szakszerű érintésre, kézzel való megragadásra.

Még pár szó a törvényalkotók – feltételezett – felületes, vagy éppenséggel szándékosan részrehajló, populáris indítékairól.

Azt azért már lehet látni, hogy lassanként formálódik egy „másfajta” horgászkultúra, vagy inkább azt mondanám, hogy a kultúra kiterjesztése a horgászatra. Ennek a tendenciának kimondva nem tett engedményeket a politika, de valamiféle rejtett szándék megnyilvánulhatott ebben, számítva az itt jellemzett emberekre, hogy esetleg képesek önmérsékletre. A kultúra alatt az ember általában valamilyen magasabb minőséget képzel el, ami jobban figyel a ténylegesen fontos szempontokra. Nevezetesen, hogy ez a réteg a műlegyező horgászok körében izmosodó természetmegóvó, és a horgászatot nem kifejezetten a halak megfogása és elfogyasztása érdekében művelők által jelenik meg. Ugyan, sokan rávágják, hogy: „A pergetést is lehet úgy művelni, hogy ne ártsunk a halaknak.” , ami igaz is lehet, hogyha csak egy tényezőt: azt az egy halat tekintjük, amit ott és úgy kifogtunk. Azonban, ha már az adott víz ökológiáját is figyelembe vesszük, azonnal szembeötlik, hogy a pergetés és a műlegyezés között lényeges különbségek vannak.

Az egyik, hogy a műlegyezés zömmel az apró rovarok, és lárváik utánzatainak lemásolásával próbálja a halakat becsapni, és végül közel hozni, hogy – ha más nem – megcsodálhassuk a természet eme tökéletes teremtményét. Míg a pergetés, főleg villantóval, újabban gumihalakkal, vagy más drága műcsalikkal történik, ami jellemzően a halak támadóreflexét, rablóösztönét célozza meg. Ez a különbség a halak más és más viselkedését váltja ki. A műlegyezés során, ha az illető elég finoman kezeli a felszerelését, egy halra több próbálkozást is lehet tenni, míg az esetlegesen legalkalmasabb műlegyet megtalálja. A hal természetes, táplálkozását kiváltó kíváncsiságát, az adott, éppen repülő rovarok minél tökéletesebb felkínálásával keltjük fel. De adott esetben a tömegesen rajzó rovarok feltálalása a halak sokkal óvatlanabb állapotában történhet. Ezt jól ismerjük a pisztrángra, pénzes pérre, domolykóra, jászra stb. való horgászat során, olyan vizeken, ahol a halak és a rovarok jelentős számban találhatók meg. A halak táplálkozását látni lehet, és könnyen meg is közelíthetők. Ezt tekinthetjük a horgászat igazi paradicsomi pillanatainak.

A pergető horgászat és a pergető horgász – próbálok senkit sem megsérteni, aki ennek megszállottja – a horgászat sokkal „dinamikusabb”, könnyebben elsajátítható, és lényegesen olcsóbb módját kedveli. Nincs elég türelme minden egyes haltanyán akár órákat eltölteni a kísérletezéssel, hanem szereti a gyorsabb haladást, és a sok kapást, a sokkal keményebb reagálását a halak kapására. Ez sok esetben a halak szinte „becsörlőzését” jelenti,, különösen kisebb példányoknál. Ez annál veszélyesebb, mivel az általánosan használt, akár több nagyméretű háromágú horog, a halak vergődése során komoly sérüléseket is okozhat a halak száján, szemein, sőt a második hármas horog, wobblerek esetében a testet is felszaggathatja. Miközben pedig a hal a levegőben vergődik a fárasztás végén és teljes súlya a horog helyén, a száj vékony felületén vagy a kényesebb kopoltyú szilvány részein jelentkezik. Ez már a biztos pusztulást jelentheti egyes példányoknál. Azért az látható, hogy mennyi figyelem kellene ahhoz, hogy elsősorban a természetet tartsuk szem előtt. Ugyanakkor, a „szórakozás”, a „kaland” inkább játszik szerepet, és az adrenalinfröccs elfeledteti mindenkivel, milyen felelősséggel tartozik az élővilággal szemben. Tehát, a pergetés igen eredményes, gyors, hatásos halfogó módszer. Igaz, hogy a műlegyezés is elsősorban halfogás (fliegenfischen), de ez az egyetlen (!) olyan halfogó módszer, amivel – megfelelő tudás birtokában valóban úgy érinthetjük a halat, hogy a világon semmi baja nem lesz utána. Ezt bizonyíthatja az a számos alkalom, mikor aprócska, vagy nem nagy és szakáll nélküli az egyágú horog. Ezzel ugyanazt a halat akár többször is kapásra lehet bíztatni, mégsem mond le arról, hogy végül bekapja. Tehát, nem okoz a halnak olyan sérülést, amely elvenné a kedvét az újbóli kapástól. Sőt, még az is előfordult már több alkalommal is, hogy ugyanaz a hal rövid ideig a horgon is volt, még akár többször is, és vagy ezután hagyott fel az újabb kapással, vagy végül annyira megakadt, hogy közel kellett húzni, és így lehetett elengedni. Senki se gondolja azonban, hogy ez egyfajta beteges szórakozás, a halak fájdalmának szándékos kiváltása. Abban a magas szintű formában, ahogyan a mértéket tartó és a halakat óvó műlegyezők művelik, sokszor néhány hal partközelbe vezetése után önként felhagyunk a további horgászattal. Azonban a halas gazdának, fontos a halak egészségi állapotát, növekedését, kondícióját figyelemmel kísérni, ezért bizonyos időszakonként minden halat meg kell fogni, amit csak lehet, vagyis a C&R merítőhálóba kell vezetni, és legalább egy pillantással sommázni kell a jellemzőit, esetleg fényképet kell készíteni róla, mert könnyen lehet, hogy bizonyos idő után újból találkozik vele..

Ennek a fejlett erkölcsi szemléletnek kihatása volt a pergető horgászokra, és a felszerelésre: finom, érzékeny bot, kis villantó vagy műhal, egyágú kis szakáll nélküli horog. Mégis a hal támadó ingerét kiváltó horgászmódszerrel van dolgunk, amely egy kisebb patakon, vagy tavon a halak „idegesítését” okozza, ha gyakran, sokáig, vagy sokan művelik. Még nem tisztázott, hogy tulajdonképpen a kisebb hal, vagy vízi lény látszatát keltik ezek a csalik vagy csak egyszerűen a nagyobb halak területféltésével járó támadó ösztönt váltják ki. Ez már magyarázná azt is, hogy miért zavarja meg ez a horgászmódszer, jobban a halakat, mint a műlegyezés. Hiszen, ha egy állatot rendszeresen és durván idegesítjük az élőhelyén, akkor az ezt a helyet elhagyja, ezáltal már fajtársaival is konfliktusba kerül, melyek szintén védik a saját maguk által kiharcolt helyüket. Ugyanez történik, ha felnőtt egyedeket telepítünk egy olyan vízbe, ahol már kialakult hatalmi egyensúly van. Erről az a szomorú történet jut eszembe, amit csimpánzokról adtak hírül. Egy természetvédelmi területen, Afrikában az egyik erdős részen több csimpánz család élt és nagyjából egyensúlyban voltak, vagyis lényegesebb összetűzés nem volt köztük, és megfelelően növekedett az egyedszámuk. Amikor a park fenntartói úgy gondolták, hogy a kidőlt fákat elviszik, hirtelen óriási káosz, háború tört ki a csimpánz családok között, aminek az lett a következménye, hogy az egész populáció létszáma harmadára eset vissza. Ez a „kis” beavatkozás is elég volt ahhoz, hogy a kialakult egyensúlyt megbontva véres összecsapások láncreakciója induljon el. Ugyanez „kicsiben” megeshet egy olyan patakon, ahol egyes szakaszokon kotrást végeznek, mellyel az élőhelyeket megsemmisítik. Hosszú idő alatt áll helyre a halak közötti rend, amíg az egyedek hierarchikus stabilitása kialakul. Ez főleg az agresszív, és helymegtartó, helyőrző fajtákra jellemző. Egy nagyobb áradás is megzavarhatja ezt a rendet.

Korábban, mikor még csak tanultam a műlegyezést, éppen egy „vadvízen” (egy bányatavon, aminek nem volt gazdája) csukákra próbáltam legyezni, pusztán spekulatív módon elkészített színes tollakból épített műléggyel. Akkor éppen két másik horgász is próbálkozott, és azt mondták: „Ma nem megy a csuka.” Hideg hódarát csapkodó szélben, nem éppen ideális műlegyező időben akartam a műlegyező dobást gyakorolni, egyúttal reménykedtem, hogy a tóban lakó csukák érdeklődését felkeltik a furcsa, hosszú uszályú csalik. A víz néma volt, a csukák nem raboltak kis vörös szárnyú keszegekre. Elkezdtem a legyes dobásokat, és hamarosan, ahogyan a csalit a part felé vontattam, az utolsó pillanatban egy burványt láttam a műlegyemnél. Meg is ijedtem, és kikaptam a vízből. Nem szaporítom a szót, a lényeg, hogy igen sok kapásom volt, sőt a nagy üggyel-bajjal elkészített műlegyeim a csukák szájában végezték. Ez már nekem akkor azt sejtette, hogy a halak nem egyformán reagálnak a villantóra, és a műlégyre. Azután – egészen a mai napig – kifogyhatatlan rejtélyeket tartogat ennek a felismerésnek a gyakorlati felhasználása és a csalik kipróbálása. Minden csali más és más reakciót vált ki a halakból, és ezt még meg kell szorozni az időjárás, vízhőmérséklet, rovarélet, és még ezer más tényező által módosított halreakciókkal. Ez az a horgászmódszer, ami – jól alkalmazva – több horgászt is képes úgy szórakoztatni, egyúttal a természet tiszteletére tanítani, (!?) hogy a halak egy cseppet se változtassanak természetes viselkedésükön. Amikor a Viszló patakon még a pergetés volt a domináns és megengedett horgászmódszer, a halak sokkal idegesebben, félősebben reagáltak a csalikra, és talán a vízben állandóan vibráló tárgyak hatására jobban rejtőzködtek, és nehezebben lehetett őket megfigyelni. A megfigyelés szónál egy kicsit meg is állhatunk, hiszen a műlegyezés lehetőséget nyújt arra, hogy a halak természetes viselkedését úgy tudjuk megfigyelni, mint semmi más halfogó módszerrel. Csupán a saját testünk és a felszerelés egyes elemeinek (zsinór, bot) árnyéka által keltett riadalom zavarja meg a halakat. Nem vitás, hogy a műlegyezés gyakorisága és a műlegyező emberek száma egy ponton túl ugyanazt az eredményt hozza, de a Viszlót említve, ha egy pergető előttünk végigdobálta a patakot, mi már nem sok eredményre számíthattunk. De most nem is a két módszer különbségeit, hanem a lényegesebb szempontot: a halak nyugalmát, egészségük veszélyeztetésében megmutatkozó különbségeket emeltem ki.

A törvényalkotó nem volt figyelemmel ezekre a látszólag „szakmai” jellegű szempontokra, mert valószínűleg a többség szemléletéhez igazította a paragrafusokat. Így azonban a sematikus és könnyen félreérthető vagy szándékosan félremagyarázható (vadvíz-bérelt víz) passzusokat az átlagosan (nem tisztességes) horgászok ki is használják. Sajnálatos, hogy ezt átlagosnak kell nevezni, mert a saját gyakorlatomban ezt tapasztaltam. Ráadásul, ha csak „sporthorgászokkal találkoznánk, a vizek partján, akik visszaengedik a halakat, és csak olyan vízen horgásznak, ahova engedélyük is van! A sajnálatos gyakorlat az, hogy az ürügy biztosan a következő mondat lesz: „Ez vadvíz, ide nem kell területi engedély, nekem van állami jegyem.” De a módszer messze nem sportszerű, hanem szemmel láthatóan a lehető legcélravezetőbb, vagyis a legtöbb halat eredményező, semmi esetre nem a halak visszaeresztésének érdekében van összeállítva, és használva. Ez is a törvény hibája, hogy –igaz rosszindulatúan – de félremagyarázható. Mellesleg, csak bérlővel rendelkező vizeken találkoztam ezzel az érveléssel.

Akik velem járják a vizeket, megjegyezték, hogy „ennyire kifinomult, és felelősségteljes horgászatot még nem láttak máshol.” Talán sokakban felmerül, hogy akkor meg mi értelme van egyáltalán a horgászatnak, hogyha annyi mindenre kell figyelni? Ez a kérdés valóban elgondolkodtató. Vannak országok, ahol a horgászat egyáltalán olyan tevékenységnek számít, ami nagyon sokban befolyásolja a vízi élet zavartalan voltát. Ezért úgy próbálnak enyhíteni a nyomáson, hogy magas horgászati díjakat, és néha érthetetlenül szigorú szabályokat alkalmaznak. Pl., hogy a halak kifogható darabszámát korlátozzák, és a méretet nem. Vagyis, ha valaki fog 3 darab 10 centis halat nem dobhatja vissza, hanem azonnal be kell, hogy fejezze a horgászatot. Ez sokakat elriaszt attól, hogy egyáltalán elmenjenek arra a vízre horgászni. Az eredmény látványos, mert valóban az történik, hogy a halak csak egyszer (és utoljára) találkoznak a csalival és az emberrel…, vagyis a „háborítatlanság” ideája megvalósul. Nem beszélve azok elriasztásról, akik egész nap a nyomorult halakat akarják szurkálni. Ez a követelmény (a halak békéjének és sértetlenségének követelménye) műlegyezéssel megvalósítható, de csak nagy önfegyelemmel és kifinomult erkölcsi érzékkel. Az alapgondolat: jobb látni a halat, és örülni az egészséges viselkedésének, nyugodtságának, és minél kevesebb akciót, stresszt okozó tevékenységet végezni. Vagyis nyugodtan kihagyhatunk egyes szakaszokat, területeket, nem kell azonnal reagálni a halak látható mozgására, rablására. Nem kell minden egyes halnak beakasztani a horgot, vagyis visszatartani a kapás pillanatában a zsinórt, sőt a kapás jellegéből arról is tudomásunk lesz, hogy mekkora az a hal, és a kisebbeket egy gyors lazító mozdulattal, még a vízben leakaszthatjuk. Ezt csakis a szakáll nélküli horgokkal és megfelelő gyakorlat után lehet megtenni. A vízbe csak a legszükségesebb okból és rövid időre lépünk be, lehetőleg nem csapkodunk, nem dobálózunk kövekkel, nem játszunk nagytestű kutyáinkkal „ugorj a labda után Bodri!” játékot, és nem hajtunk bele a vízbe járműveinkkel, mert az olyan menő sport.  De ez ugyebár már nem a horgászokra jellemző… A halak élőhelye ugyanolyan szigorral védendő, mint maguk a halak. Ugyanis, ha az élőhely károsodik, a halak elvándorolnak, vagy rosszabb esetben el is pusztulhatnak!

Miért mondom tehát azt, hogy a vadvízországnak leáldozott, és már régóta nem léteznek olyan vizek, ahol kedvünkre csatangolhatunk, gázolhatunk, fogdoshatjuk a halakat méret, mennyiség, tilalmi idő (!!) és faj figyelembe vétele nélkül, akár még akkor is, ha „sportszerűen” visszadobjuk, lefényképezés, mérlegelés, (!) tapogatás után… a halakat? Mert ez a természet, már nem a halbőség és a makulátlanul tiszta vizek természete. Halak már csak úgy „természetesen” nincsenek egyetlen vízben sem. Csak sok áldozat, költség, fáradság, kitartás, igen hosszú évtizedekig tartó felelős tevékenység által tudjuk fenntartani a korábbi Kánaán – látszatát. Ha valaki úgy gondolná, hogy ez nem igaz, tekintsen a kulisszák mögé, hogy a sok és látható hal nagy valószínűség szerint, hetekkel korábban még a tenyésztő telepek medencéiben a tápot ette, és most úgy bóklászik a patakban, hogy azt sem tudja, hol van, és hiába várja az orra elé eső tápot.

Ha most valaki mégis úgy gondolja, hogy a törvények – még, ha rosszak is – csak a bolondok számára íródnak, és a vidék, az élővilág mindig és mindenkor az emberek kényére-kedvére létezik, és csak el kell indulni egy irányban, azután az ott található természeti értékeket saját hasznára, kedvtelésére birtokolhatja – ha éppen nem harci kutyákkal, szögesdróttal, hangszórókkal, szirénákkal és géppuskafészkekkel, aknazárral… védik, – akkor el fog csodálkozni, ha a bokrok közül egy természetvédelmi őr, halőr, polgárőrök, erdővédelmi rendészek, vagy rendőrök, akár így együtt fogják meglepni. Akkor már késő elmélkedni az igazságon, természet adta jogon.

A múlt, mely az emlékeimben él, egy olyan, valóban a háborút alig átélt, lepusztult, kirabolt és feldúlt, idegen hatalom által megszállt országot idéz, melyben a természet csakis a saját erejéből maradt fenn és virágzott. Az akkori kevesebb technológiai, gazdasági környezet, kevesebb zavaró tényező (hiszen mindenki csak a saját és családja életét akarta valahogyan rendbe szedni, egyáltalán nem a szórakozás volt a fő, hanem az eszmélés, a bajokból való kilábalás és talpra állás) több lehetőséget nyújtott az élővilág számára. Noha a hadieszközök darabjai szanaszét hevertek, de a vizek zabolátlanul folytak, a fák és a mező a háború okozta sebeket hamar kiheverte. A rendszer, a politika lassan eszmélt és csak a saját fennmaradásával volt elfoglalva. A mai helyzet másként, másfajta nyomás formájában nehezedik a társadalomra és a természetre. Nap, nap után változó körülmények nehezítik a környezet megóvásának amúgy is fáradságos munkáját. Egyre kevésbé tudnak az emberek minden részletre odafigyelni. Ha lehet, a mai helyzet is közelít a korábbi, háború utánira – bár sokan ezt túlzónak gondolják. A közfelfogás lassan-lassan a fegyelem nagyobb fokát igényli, ez már rá is fér erre a sokat szenvedett országra és földre. Lassan mindenki megérti, hogy csak az a miénk, amit meg is tudunk védeni, ha más nem: értelemmel, türelemmel, tanítással.

Hogy azok a régen látott és csak a mesében létező „vadvizek” valósággá váljanak, ténylegesen olyan szigor és olyan kemény korlátok kellenek, amelyek még otthon, elindulás előtt figyelmeztetnek mindenkit: csak úgy, oda és akkor menjünk a vizek közelébe, ha tudjuk kik, mennyiért és hogyan engedik, hogy az ott élő halakat mi is láthassuk, esetenként megfoghassuk, hazavihessük és megsüthessük. De szigorúan meg kell különböztetni a halakat táplálék vagy árucikk céljából zsákmánynak tekintő horgászt (akkor inkább halászt, a régi megkülönböztetés szerint), a természetet csodálni az állatokat megfigyelni, a törvényeket tisztelni és betartani tudó és akaró – mellesleg horgászó embertől. Igen kevés valóban olyan víz létezik, ahol még nincs bérlő, de az a víz se mindenkié, vagy senkié. Az a víz mindannyiunké. A vadvíz fogalmát vagy át kell értelmezni, vagy a korábbi emberellenes, természetet semmibe vevő rendszerekkel együtt el kell felejteni! Vadvíz nincs, csak vízi élőhelyek, vízi élet van, ami védelemre, gondoskodásra szorul A jelenlegi általános szellem a sokak által letűntnek tartott kommunisztikus rendszer elfajult szemléletének zavarodott maradéka. A közös azt jelenti: mindenki által védett és gondozott, nem azt: préda, amit mások elől kell ellopni (aki bírja, marja!).

Mi vagyunk azok, akik az országunkat a vállunkon hordozzuk, mindannyian tartozunk a szülőföldünknek azzal, hogy vigyázunk, és védünk minden egyes fűszálat, madarat, rovart, és – adott esetben – halat. Ebben nem szabad, hogy befolyásoljanak bennünket, az esetlegesen hozzá nem értő, felületes, vagy rossz törvényeket alkotó politikusok és „szakértők”, mert a lényeg, hogy a mi vizeink, erdőink, vadjaink és halaink nem értünk, hanem a természetért léteznek, és egy kicsit általunk, velünk is.