Horgász kategória bejegyzései

Tiszta vízü patak mellett születtem, és nem tudtam elkerülni, hogy mihamarabb horgász legyek. A “legyek” is korán megtaláltak, így lettem legyezőhorgász. Ma már tudom, hogy mindig is a tiszta folyóvíz látványa, és a benne rejtőző halak kötötték le az erdeklődésemet. Van valami titkos rokonság a folyóvíz izgalmas áramlásának figyelése, és az ősi gyökerek szüntelen keresésének vágya között. Kezdetben úgy gondoltam, hogy számomra a halak kifogása jelenti az igazi megelégedést. De minden esetben, mikor egy eleven halat elpusztítottam, a korábbi bizsergető érzés helyett a szomorúság vett rajtam erőt. Miért kell egy ilyen csodálatos lényt elpusztítanom, ha sokkal nagyobb öröm látnom saját elemében? Mikor megértettem ezt az egyszerű paradoxont, attól kezdve egyre inkább kutattam és csodáltam a vizek lakóit, mint gyűjtöttem a zsákmányt a fagyasztóládába. Aztán, mikor azt is megértettem, hogy – ellentétben az átlagos felfogással – a hal sem a legegészségesebb eledel, megkönnyebbültem, és azóta a legnagyobb gonddal és tisztelettel bánok ezekkel a méltán tisztelt lényekkel. Ezt a megismerési utat, és azokat az érzéseket, melyekkel gazdagodtam, miközben “szelíd horgásszá” lettem, ezeken az oldalokon osztom meg Önökkel. A természet iránti odaadásom végre olyan teret talált, melyben kiélhetem a kíváncsiságomat és a természet szolgálatának vágyát is.

Sport legyezés

Sport legyezés

(Sport & Fly)

Az utóbbi években szinte nem írtam a horgászatról. Ez nem véletlen. Egy ideje valami megtorpant. Volt egy ideám, hogy a műlegyező horgászat a legszebb, legjobb sport, amiben nem ártunk a természetnek, megfigyelhetjük, szerethetjük szenvedélyünk tárgyait, a halakat. Az a még korábbi kiegészítése ennek a „szabadidős foglalkozásnak”, hogy „az ember azért megy horgászni, hogy halat fogjon”, már jó 30 éve megszűnt igaznak lenni, a maga tárgyi, és szellemi értelmében. Egyszerű volt az oka: már nem ettem halat, és mást sem, ami állat..

A ’70-es években, legkorábbi írásom, ami megjelent az akkori Magyar Horgász-ban, a Szerelmem a legyezés volt. Sándor György komikus a címre csapott rá úgy mint egy kiéhezett pisztráng. Alkotott belőle egy geget. „Szerelmem a legyezés – a légy ott..” (Légyott).

Ez volt az az idő, mikor fejembe vettem, hogy legyezni, vagyis műlegyezni fogok. Jó régen volt. Van tehát némi rálátásom a témára.

A műlegyezés halfogó módszer.

Ezt egy barátom mondta, és igaza volt. Általánosan így nevezik más nyelveken is (légyhorgászat/légyhalászat). Leírtam azután többször is, hogy a műlégy és a kifinomult technika segítségével gyakorlatilag minden fajta halat meg lehet fogni. Ezt azóta számos műlegyező be is bizonyította. Ez a horgászmódszer vetekszik más műcsalis módszerrel, még a pergetés számos válfajával is. A különbség csupán az, hogy pergetni jóval könnyebb, előbb megtanulható, ha valakinek kézügyessége, jó szeme, a halak viselkedéséről közelítő tudomása van. Külön fejezet, hogy mit tesz a vízben vibráló tárgy a halak viselkedésével, és miként érzékeli a hal a különféle műlegyeket.

Az ok, amiért most mindennek az elvnek és gyakorlatnak adtam egy perdületet, vehetjük ezt 180º-osnak is, hogy rájöttem, korábbi elképzelésem egy ponton hibás volt. A hal el is pusztulhat, még akkor is, ha szakáll nélküli horogra kötött műlégyre kapott, sőt meg se sérült. A hal a fárasztás végén úgy pusztul el, hogy észre sem vesszük, hiszen elúszik…, menekül az életéért. A vérében felgyülemlett tejsav hamarosan infarktust okoz, szívbénulás, és halál követi. Ezt általában a nagyobb egyedek szenvedik el. Egy statisztikában olvastam, hogy a halakat átlag 9-szer lehet kifogni anélkül, hogy elpusztulnának. Végül a lehetősége megvan ennek is. A napokban egyik világlátott barátom elmondta, hogy egy halat a jéghideg vizű mongóliai folyóban 1 óra (!) ideig élesztett újra sikeresen. Ha hideg vízben is végzetesen kimerülhet a hal, akkor mit gondoljunk mi itt a mérsékelt éghajlat alatti vizeinkben akasztott – esetenként – sebes pisztráng fárasztásáról? Tavakban azért nem fogjuk látni, hogy mi lett a visszaeresztett hallal, mert lesüllyed; folyókban – különösen a gyorsabb folyásúakban – viszont elviszi a víz a teljesen kimerült halat. Hangsúlyozom, a nagyobb egyedekkel, pláne magasabb hőmérsékletű (18-20º) vizeinkben eshet meg gyakrabban. Egyedenként más és más az azonos méretű halak teherbíró-képessége, de fajtánként is változó. A lazacfélék a legérzékenyebbek. Azt is tudjuk, hogy a hal csak normál, úszó pozícióban van eszméleténél. Ha megfordítjuk, a hasa felfelé áll, rövid idő alatt elpusztul. Hiába látjuk azt, hogy elúszik, ha rövid idő után átfordul, és már nem képes önmagától visszafordulni, elveszti az eszméletét. Ezért, ha újraélesztjük, mindenképpen normál pozícióban kell tartanunk, oxigén dús, hideg vízben. Ez a két feltétel: oxigén dús-hideg víz, egy kategória. Az oxigén a minél hidegebb vízben van magasabb százalékban oldott állapotban. Lehet valamennyire fokozni az oxigénszintet buborékoltatással is. Ez volt a dolog technikai része. Tudomásul kellett vennem, hogy mi műlegyező „sportemberek”, a C&R módszerrel is megölhetjük az általunk tisztelt halakat. Különösen érvényes ez a pisztrángra. Addig nem hittem el az állatvédők kritikáját, hogy a C&R tulajdonképpen állatkínzás. Nem kell különösebben empatikusnak lenni ahhoz, hogy ezt elfogadjuk. Mintha egy hatalmas lény (elefánt) addig futtatna minket, hogy már mozogni sem tudnánk, és akkor a fejünket pocsolyába nyomná, mint ahogyan mi egy vízi élőlényt halálosan fáradtan még a légzésétől is megfosztjuk.. Saját szememmel láttam egy ízben, hiába élesztettük a halat, egy óra próbálkozás után már nem mozgott a kopoltyúja. Karcolás sem esett rajta az apró horogtól, mégis vége lett.

Ez okból megemlítem, hogy a C&R vizekbe is rendszeresen telepítenek méretes, vagy nagyobb halakat, és mégsem „telik meg” a víz. Hova lesznek akkor a betelepített halak?

A pisztrángot általánosan évenként telepítik. Ez a gyakorlat néhol kötelező, néhol az elhullás, vagy a jogosulatlan kifogás veszteségei miatt indokoltnak tűnik. A halak életmódja, különleges viselkedése, élőhelyei és ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos elvek nagyobb terjedelmet igényelnek, de itt hadd legyen elég annyi, hogy a pisztráng felnőtt egyedeinek telepítése nem csak hogy felesleges, hanem kifejezetten káros is. Ideális ahogyan a korabeli Viszló pataknál is volt, hogy a patak felsőbb folyásán létrehozott szaporító-tenyésztő telepről az ivadékokat, vagy a nagyobb egyedeket időnként kieresztették, illetve a patak alsóbb szakaszaira szállították. Ezeknél is megfigyelhető volt azonban a vad egyedektől eltérő viselkedés. A rendszeres felnőtt példányokkal való telepítés a behelyezés helyén csoportosuló, helyüket nem találó halak gyors visszafogását eredményezi. Egyszerű megérteni, hogy miért. A halak ismerik egymást, de nem ismerik az új környezetet, ezért a megszokott védelmi pozíció a minél nagyobb csoport vagy raj. Ebben a csoportban a tartó medence viselkedési modellje kerül előtérbe, ezért minden, ami beesik a vízbe a legügyesebb egyed zsákmánya lesz. Így sikerült nekem is megfognom életem legnagyobb szivárványos pisztrángját. Azóta a külföldi horgászvizeken ez a „pótló telepítés kiselejtezett tenyészhalakkal” már nem volt olyan szimpatikus.. Egyedül a gazdálkodók érdeke a kapitális halak kihelyezése, ami vonzza a napijegyes horgászokat. Mikor az orrom előtt öntötték ki egy dézsából a tömeghez alakult sötét színű, 4-5 kilós szivárványosokat, elment a kedvem ettől a „sportszerű” legyezéstől.. Szakirodalomból régóta tudom, hogy a honos, tehát helyben született felnőtt egyedek elüldözik az „új jövevényeket”, akik viszont közvetlen vízi kapcsolat híján nem találnak vissza születési helyükre, ami a lazacféléknél létkérdés. Minél nagyobbak a kihelyezett példányok, annál valószínűtlenebb, hogy helyben fognak maradni. Emiatt is szükséges az újabb és újabb telepítés. Ezen a vízterületen horgászók soha nem fogják megtapasztalni a különbséget vad és telepi halak között. Az élelmes „legyezők” gyorsan készítenek „táplegyeket”… Hát ez már a vég…Nagyon lehangoló, mikor egy máskülönben meseszerű hegyi vízben rendre „tepsi méretű”, színtelen halakat akasztunk, sőt olyat is tapasztaltam, hogy a helyiek még arra sem ügyeltek, hogy a fenékhorgaikat felszedjék… Könnyű zsákmány mindenkinek. Sietni is kell a rablással, mert hamar eltűnnek ezek a halak, kivéve, ha egy mellékágban születtek. Az apró rovarok elkapása sem könnyen fog menni, mert azt is lárvakoruktól kezdve kell gyakorolniuk..Viselkedésükben talán soha nem lesznek olyanok, mint a helyi, vad halak. Arról nem is beszélve, hogy a tenyésztés genetikai „kifáradást” eredményezhet. Az évtizedek óta tenyésztett állomány készségei, a táp elkapására, és a konkurensek elzavarására fejlődtek ki, nem a táplálékállatok megkeresésére, a szezonális rovarviselkedés megtanulására.

Nos, visszatérve a „sport-nem sport” témánkra, tudomásul kellett vennem, hogy ez a trend nem tartható fenn tovább. Ki kell mondanunk, hogy műlegyező sportnak kizárólag a műlegyező távdobás-célba dobás tekinthető – eddig. Ezt lehet versenyszerűen űzni. Hogy mégis rendeznek (ezután is rendezni fognak) „műlegyező bajnokságokat”, két oka van, az egyik az üzlet. Ma már tudjuk, hogy nem a szellem irányítja az üzletet, hanem az üzlet irányítja a szellemet. Ha valamit népszerűsítenek, az jó az üzletnek. Nincs is olyan szezon, mikor ne kerülne ki a műlegyező „hozzávalók” boszorkánykonyhájából egy új légykötő anyag, szuper drága pálca, vagy mindennél fogósabb módszer. Ez utóbbi bizonyítja, hogy a „sport”-legyezők is tévúton járnak. Tulajdonképpen az eredeti téveszme: „minél több halat fogni” köszön vissza. Ennyi idő múltán ki merem jelenteni, hogy a legfogósabb a jól vezetett bármilyen légy. Egy barátom azt hitte álmot lát, mikor a sok eredménytelenség után az ő botjával és legyével azon a vízen, ahol addig horgászott pár perc alatt fogtam egy szép halat… Igaz, előtte elmondtam, hogyan a legjobb, de vagy nem tudta, vagy nem akarta úgy csinálni, ám az általa máshol nyertes módon nem volt eredménye. Ezt azután sokféleképpen lehet magyarázni, de mégis tény, hogy az egyik ember jobban meg tudja fogni a halat, a másik kevésbé. Ez is csak a tudás és a művészet közötti különbségen múlik.. A horgászcikk gyártók érdekeltek abban, hogy sok minőségi horgász legyen, akik minőségi termékeiket minőségi árakon megvásárolják.

A másik ok a már leírt félreértés, miszerint nem ártunk vele a természetnek, ezzel népszerűvé lehet tenni a műlegyezést. Szimpatikus idea. Ha van különbség halfogó módszerek között, akkor a sétáló, hosszú utat bejáró, ügyességet, tudást igénylő ultrakönnyű pergetés és a legyezés valóban a jobbak között van, de mégiscsak halfogásról, nem a sportról szól. Erre próbáltam utalni.

Mi van jelenleg a természetben?

Mondják nekem többen, mióta ez az új „rögeszmém” lábra kapott… „Te már ezernyi halat fogtál, annak idején a Viszlón, halat is tenyésztettél, kiélhetted a pisztráng iránti szenvedélyedet. Mi még közel sem tudtunk annyi élményt begyűjteni…”

Nos, ezzel folytatjuk.

Azóta, hogy elhatároztam, az ország elhagyott vizeibe sebes pisztráng ivadékokat telepítek, és ezt részben meg is valósítottam, a természetben drámai változások történtek. Ezek a változások elgondolkodtatják azokat, akik felelősséget éreznek a természet iránt. Valaha, gyermekkorom álompatakja szinte iható minőségű és jéghideg volt. A csatornázás, és a karsztvíz ivóvíznek, háztartási víznek való felhasználása révén a források hozama megcsappant. A patakokat néhol kikotorták, kikövezték, és kanalizálták. Nyomvonalukat lézerrel egyenesre jelölték, partjukon a növényeket nem tűrik meg. A medrükben rengeteg életidegen szemét. Ez eredményezte a mai nagyon vegyes állapotokat. Más országokban megújult a természetelvű vízgazdálkodás, ennek egyik következménye az EU egységes szabályozása a természetes vizek minőségének javítására. Amíg azonban ebbe az irányba alig történik elmozdulás, kimondhatjuk, hogy az élő vizekben való halfogó horgászat már távol van a természetestől, mikor telepítés nélkül is eredményesen lehetett horgászni, és a halak elfogyasztása nem jelentett egészségügyi kockázatot. Ha egyszer az élővizekből kifogott halak már nem egészségesek, marad a „sport”, hiszen nem tudunk mit kezdeni a vággyal, ami a természethez, a vizekhez vonz minket. (Gyermekkorom horgászai, akik a szennyvíz befolyóknál szatyorszám fogták a paducokat és márnákat a pesti Duna parton, szintén rendkívül egészségtelen zsákmánnyal vonultak be a közeli éttermekbe…) . A halak, húsa minden volt, csak egészséges nem.. Ez az egyik oldal. A helyzet horgászvizenként más és más, de a legtisztább vizeket is „lefokozhatjuk”, ha olyan halakat és annyit telepítünk vizekbe, melyek természetes tápanyagállatai nem biztosítják a halak fennmaradását. Így a horgászok „etetése” a halak számára létszükséglet. A felmelegedés, és az etetésből fakadó vízromlás nincs is említve. Ezért nincs más cél, mint a természetes halgazdálkodás, vagy a szigorú ellenőrzés melletti szorgos telepítés, és szinte azonnali visszafogás. Ennél olcsóbb és kényelmesebb közvetlenül a tenyésztőtől megvásárolni a halakat. A horgászat fáradsága is elkerülhető… Sok országból látunk híreket, mikor úszómedencékbe öntenek egy csomó halat, amit pénzért ki lehet fogni, sőt versenyezni is lehet, ki fog többet… Talán ez nem sport, ugye? De, itt vagyunk mi az „igazi sporthorgászok”, akik viszont „kíméletesen” visszaeresztjük a halakat (amik jó esetben „megússzák” a találkozást)…

Mi tehát a megoldás?

Hogyan lehetünk természetelvűek, sőt természetvédők úgy, hogy műlegyezünk?

Szándékosan nem azt írtam „műlegyező horgászunk”..

Most egy kis szellemi kitérő következik, minek során megkísérlem érzékeltetni, milyen az, ha valaki a lelki-szellemi fejlődésre, nem az anyagi felhalmozásra szánja az életét. Teszem ezt akkor, mikor a világban szellemi és gazdasági téren züllés, káosz uralkodik. Hogyan lehet ebből kiutat találni? Ha politikamentesen fogalmazok, akkor azt írom, „meg kell haladni” a jelenlegi kudarcos gondolkodásunkat, és higgadtan fel kell mérni a helyzetet. Az ember hasznos tulajdonsága, hogy mindent képes helyrehozni, mindent képes jó irányba fordítani. Ami hiányzik, az a szándék – ismert sztereotípia. Akik nem értik, miről van szó, azok nem is érzik saját felelősségüket a helyzet elfajulásában. Másoktól várják a változtatást, de ragaszkodnak ahhoz, hogy „jogos szórakozási igényüket” kielégítsék. Ezért „áldozni” is hajlandók. Ez ma a horgászati célú halgazdálkodás, horgászturizmus. És éppen ez az, ami igen erősen hozzájárul a természet romlásához is. Az egész folyamat minden részletében rombol. Rombolja a környezetet, és rombolja a szellemet is. A horgászatot szolgáltatásként, fogyasztásként, ezzel szinkronban profittermelőként tekintik. Sokan élnek jól belőle. Még azt is megkockáztatom, hogy most lendül fel igazán a kereskedelmi célú horgászat, persze „minőségi” szinten, ahol igen komoly pénzek fordulnak meg. A halak telepítése megzavarja a már honos halak életét, természetes szaporodását. Adott esetben még halpusztulást, elhullást is okoz. Ezzel együtt fertőzés, a gyakori „idegenfajú” hal vagy víziállat általi „ökológiai kockázat”is jelentkezhet. Hogyan lehet ezt az egész tevékenységi kört beilleszteni a természet szabályszerű működésébe, egyúttal tanítani az állatok tiszteletét, a természeti élőhelyek minőségi fogalmát, a mi kedvenceink, a halak viselkedésének megismerését úgy, hogy ez tudomány és természetvédelem legyen?

A következő gondolatok sok horgászt sokkolni fognak, de mindenkit kérek, őrizze meg hidegvérét, és próbálja ártatlan gyermekként felfogni a következőket. Úgy, mikor még nem tudtuk, hogy milyen is az a halfogás, milyen a ficánkoló hal, a nyálkás hideg test, és egyáltalán nem gondolkodtunk a halakról úgy, mint amik éreznek és talán kímélni kellene őket. Csak és kizárólag az érdekelt minket, mifélék is azok a titokzatos vízi lények a sötét mélyben…

Az ember, ha érdeklődik a halak megfogása iránt, elkezdi a klasszikus cérna-gombostű pontról, és eljut valahova, aztán vagy megmarad ott, vagy a különféle erősen nyomuló környezetvédelmi szervezetek hatására felhagy az egésszel. Szerencsés esetben felteszi magának a kérdéseket… Mégis ott motoszkál az elméjében a hal és a vízi élet megismerésének vágya, nem csupán a (még engedélyezett)minél több és nagyobb halak megfogása. Mások, mint én, eljutnak a műcsalis horgászatig, a pergetésig, a könnyű pergetésig, majd a még kifinomultabbak, még érdeklődőbbek a műlegyezéssel is megismerkednek. Itt aztán a legtöbbjük eljut a tökéletes boldogság illúziójáig, ahova sok ismerősöm-barátom is eljutott. Ez pedig nem kritika, nem cinizmus, nem megvető, felsőbbrendű lenézés, hanem valami, ami engem is éltetett hosszú idő óta. Ezt ismerem, és nosztalgiával gondolok rá. Ám a nosztalgia mellé egy jó adag realizmus, még több katarzis társul, ahogyan felismerem, milyen más is az, mikor minden rossz érzés alól felszabadulunk. Ha ezt említem barátaimnak, legkevesebb hogy furcsán néznek rám, és magukban elparentálnak: „ennek az öregnek is elment az esze..” – Pedig most jött meg. Most vagyok ugyanott, ahol a jéghideg forrásvízben cérnával a magam készítette gombostűhorgon fityegő gilisztát húzkodtam a falkányi fürge cselle orra előtt. Már akkor is attól jöttem izgalomba, mikor láttam, hogy halacskák hogyan kóstolgatják a csalit, és mikor veszik végre a szájukba, hogy a zsákmányt azután szegény anyám egyenként keserves szitkozódások közepette megtisztítsa, majd feltálalja… Most azonban a megfogás, megérintés és az egyéb elmarad, viszont a halak meglesésének, kicsalogatásának, megcsodálásának érzése minden mást felülmúl.  A pillanat elmémbe vésődését egy rendkívüli esemény tanújaként szabadon élvezhetem. Közben a vad teremtmény élő közegében való létezésének eredeti állapotát egy pillanatra sem háborgatom. Kicsit hasonlít ahhoz az élményhez, aki ezt átéli, mikor a delfin hátára veszi az embert és úgy úszik vele sebesen. Én ki nem próbálnám, de aki átélte más ember lett. Azok is, akik utána messze elkerülték az efféle attrakciókat… Valami, ami olyan, mintha mi is együtt létezhetnénk ősi ösztönünk világával, a vízi világgal.. Ez következik most…

A legyezők mennybemenetele

Talán már „pedzik”, hogy merre lehet tovább lépni a C&R legyezésből. Mikor „találmányomat” egy képzett öreg legyezőpajtásomnak elmondtam, legnagyobb meghökkenésemre nem lepődött meg. Máris megemlítette, hogy volt már olyan, aki ezt tette. Korábban én is többször szembekerülten olyan érvekkel, melyek egyszerű fogalmazása: „Minek kínzod azokat a szegény halakat, ha nem akarod őket kifogni?” Éreztem, hogy igazuk van de nyugtatgattam magam a fent már leírt kifogásokkal, mentségekkel. Akkor voltam csak bajban, mikor azokat a „tragikus” tapasztalatokat megszereztem. Egyesek szemében túldramatizálom az állatok és az ember viszonyát, velük nem is vitatkozom. Ma még (!) véleményszabadság van, sőt – bizonyos keretek között – cselekvési szabadság is ezen a téren. „Ahogyan a dolgok állnak”, nem fognak így sokáig állni… Lehet, sokféleképpen lehet elodázni a szükséges cselekvést. A „forradalomtól” még messze vagyunk, de szellemi „forradalom” elkövetkezhet, ha azok a természet romlásáért aggódó fiatalok-idősek, akiket ez a jelenlegi gyakorlat elriasztott a vizekkel való közeli kapcsolattól, akár kedvet is kaphatnak, kihívásnak is érezhetik ezt az „új” gondolatot.

Az élmény

Tudjuk, hogy a változást mindig valamilyen kényszer szüli. Szinte a kényszerek alakítják a történelmet, és egymáshoz való viszonyainkat. A kényszereket vázlatosan érintettem, most jöjjenek végre a konkrétumok. Hogyan oldjuk meg az általunk keltett problémát? Másfajta szemlélettel, gondolkodással. Itt van a sok évtizedes tudományunk, dobjuk az egészet sutba, mert a lelkiismeretünk „rátette a vállunkra a kezét”? Ezt a terhet nem érdemes cipelni, sőt, ami a legkevésbé ajánlatos, önmagunknak hazudni: „nincs is semmiféle hiba, vagy bűn, csak túl lágyszívűek lettünk öreg korunkra..” Az emberiség egyik fele igazat mond és joggal neheztel ránk azért, amit a halakkal művelünk. Az összes hátrányt részben úgy próbálják ellensúlyozni pl. Németországban, hogy a kvóta kifogása után abba kell hagyni a horgászatot. Legyen az élőcsalis, vagy bármely megengedett módszer, egyiket sem kiáltják ki „ártalmatlannak”. A halat, az ötcentiset is el kell vinni, és ott kell hagyni a vízpartot. Vagyis: tilos a halakat visszaereszteni! Ezt igazságtalannak érezzük. Ugye, mi akik képesek vagyunk hosszú órákat sétálni a mellig érő jéghideg vízben, kockáztatva az életveszélyt is, hogy egymást lepipálva minél több halat akasszunk meg… A halakat akkurátusan lefotózzuk, és mindenkinek mutogatjuk, mint trófeákat. Már ez a szokás is egyeseknél „kiveri a biztosítékot”, de mégis széles tábora van az efféle „látvány-versengésnek”. Az “győz”, aki a legnagyobb halat fogja. Erre szoktam mondani, hogy minden nagy hal kishalként született… Nem a mi érdemünk, hogy olyan nagy lett! Nem egyszer láttam “nem eléggé tudatos” horgászokat szidni a ki halakat.. Ennél sokkal komolyabb veszélye van a halak hosszú ideig való tapogatásának, fullasztó, vízen kívül tartásának. A fertőzések elkerülésére már különféle „egészségügyi óvintézkedések”, fertőtlenítők használata is elterjedt, sőt néhol kötelező is. Egy „kívülálló” ezt már betegesnek gondolhatja – némi joggal… A logika szerint, ha a halat védjük a „kórokozókkal” szemben, a víz komplex organikus rendszerét – ha még oly kis mértékben is, de – pusztítjuk.

Van tehát a művészi szintre fejlesztett halfogó technikánk, hozzá méregdrága felszerelés, a „horgászturizmus” költségei az egekbe szöknek, mégis „bevállaljuk”, csak hogy „szerelmünknek, a legyezésnek” hódolhassunk. Lehet, hogy minden maradhat, a tudomány még fejleszthető is, a halak iránti tiszteletünk se csorbul, sőt… Csak egy apróságot kell elhagynunk a légyről: a HORGOT!!Puff neki! – mondják azok, akik valami új horgászmódszerben reménykedtek – most aztán el innen! A magas vérnyomással küzdők az életükkel játszanak, ha mindezt elhiszik nekem..

Pedig egy lépéssel a boldogság előtt járunk..

Kedvenc vizünk egyikén, miután már az ötvenedik halat fárasztottuk, és próbáltuk elkerülni az elkerülhetetlent, de mégis akad olyan hal, ami mélyre nyelte ezt a mesterséges „holmit”, a kiszabadítás, vagy a kopoltyú szilvány sérülése miatt végzetes vérzés indul, a hal szinte a kezünk között pusztul el.. Mit tehetünk? A „balesetre” vis maior-ként tekintve, „veszteséglistára” tesszük az eseményt.. Szabályosan visszaeresztjük az elpusztult gyönyörű teremtményt. Az addig élénk, egyedülálló mintázat perceken belül elhalványul, a korábban eleven, vad lény aléltan sodródik az örökkévalóságba… Nyugtatgatjuk magunkat: „Ez az élet rendje, majd a többi hal elfogyasztja és visszakerül a körforgásba..” Mi lesz az eredeti elképzelésünkkel, az „ártalmatlan sportunk” megítélésével? Ha önmagunknak megbocsátunk, és „csak” naponta két halat ölünk meg így? De nemcsak mi vagyunk lelkes „sporthorgászok”… Ha mindenki ugyanezt teszi, hiszen ez a „rend” akkor mi lesz a halakkal? Ugyanezt érezte Charles C. Ritz a legendás mesterhorgász is, mikor a sokadik steelhead egyike-másika rajtavesztett a C&R „sporton”.. Ekkor döntött úgy, hogy lecsípi a horog öblét.. Azok után olyan mutatványokban volt része, ami megváltoztatta az életét… A Fly Fisher’s Life  Egy legyező horgász élete c. könyvében utal rá, hogy számára a legyezésben a légy készítése, a dobás tökéletes kivitelezése, és kapás  kiváltása a fontos.

Én is így jártam, mikor hosszú viaskodás után tettem egy kísérletet, mit fogok érezni, mikor a hal megakadásának semmihez sem hasonlító érzése elmarad?? Előbb vettem egy mély lélegzetet, és kötöttem néhány „másfajta” legyet. A horog gombostű volt.. (mi más, hiszen visszamentem a kezdetekhez) Vannak gömbfejű gombostűk. A normál méretű tű, pontosan kiad egy 10-es, 12-es, 14-es horogméretet. A horog hegye helyett a fényes gömbfej megakadályozza, hogy a hal fenn akadjon a légyen.. A kapás ugyanolyan, a légy minőségi kell legyen. A megakasztás helyett egy finom, érzékeny tartás elegendő. Ha a hal megérzi a legkisebb ellenállást is, azonnal továbbáll. Ennél a „horogfajtánál” nincs újabb találkozás egy jó darabig. Már ez is élményszerű, hiszen érezzük a hal elevenségét, szinte „telefonhuzal” jelzése a vékony előke végén levő légy által, amint a hal megragadja, és ösztönösen lenyelni próbálja azt, amit ő ennivalónak hisz.. Végül is az a legyezés célja, hogy elhitessük egy vadállattal, éppen enni adunk neki, de egyúttal halálos csapdába is csaljuk.. Visszacsengenek elmémben Hermann Ottó veretes szavai a „Székely góbé tollas horgáról”. „Felderül…a képe…” – írja. Vagyis boldog lesz, hogy egy fürge, rejtőzködő halat becsapott… Nos, a becsapás a mi esetünkben teljesen ártatlan, természetes kommunikációvá nemesedik, mikor megtanuljuk megismerni egy korábban zsákmányként, szinte „ellenfélként” megítélt titokzatos lény eredeti viselkedését, mintegy „jellembéli” tulajdonságait. Minél jobban elmerülünk ebben az új és izgalmas sportban, tudományban, etológiai tanulmányban, annál jobban tiszteljük a nemes halakat, most már szinte „barátként, ismerősként” fogadjuk az újabb és újabb találkozásokat. Immár felejtjük a korábbi véleményünket, nem beszélve a már elhagyott „konyhai” rögeszméinket, azt a sok-sok trükköt, ahogyan próbáltuk magunkat meggyőzni, milyen fontosak vagyunk, és milyen ügyesen tudunk „ősemberként” uralkodni a természeten. Ez az új érzés nem von le semmit korábbi tetteink egyre komorabb „helyi értékéből”, de a jövő némi önbecsüléssel és valóságos tudással jutalmaz meg azért, mert túljutottunk egy több évtizedes frusztrációnkon, ami végül is a C&R legyezéshez juttatott minket, vagy csak hittük, hogy „itt van már a Kánaán”….Van tehát feljebb.

Milyen előnyei vannak a S&F-nak?

Az előnyök sora végtelen. Amiket most hirtelen idefűzök, csak ötletek csíráinak tekinthetők.

Először is ez a tudomány már valóban ártalmatlan – sőt.. Melegedő vizekben sem kell lemondanunk a legyezésről. Ennél fogva – megfelelő jogosultságok, jogszabályok, ellenőrzés, vezető-tanító mellett – természetvédelmi területeken is gyakorolható. Használható tudományos célra a halak vad viselkedésének tanulmányozására, eredeti megfigyelésekre, dokumentálásra. A korábbi fényképes dokumentálás, a halak veszélyeztetése helyett most sokkal komolyabb felkészültséget igénylő fotó vagy filmes tudást, technikát követel meg. Nem kell órákig várni, hogyha a halak felszíni rablását akarjuk lefényképezni, elég, ha egy segítő fotós, vagy a testkamera megfelelő kockája rendelkezésünkre áll. Válogathatunk a jobbnál-jobb pillanatfelvételek között, akár albumot is készíthetünk az egyes halak kapás közbeni mozdulatairól, szín, méret, alak szerint. Olyan tudásra tehetünk szert a halak, jelesül a sebes pisztráng, vagy pénzes pér viselkedéséről, táplálkozási szokásairól, az egyre jobb utánzatok révén, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Mint mondtam, „barátként” üdvözölhetjük az egyes halakat, figyelve növekedésüket, megtapasztalva élőhelyük váltakozásait, vagy állandóságát. Olyan viszony alakul ki köztünk és a halak között, ami eddig elképzelhetetlen volt. „Személyes” ismeretségeket köthetünk. Megfigyelhetjük egyes halak ízlését, felszíni, vagy mélyben történő táplálkozási szokásait. Külön tudomány kell a felszín alatti halak kapásának megérzéséhez, az ott rendesen tartózkodó nagy halak felszínre csalogatásához. Legnagyobb csodálatunkat a halak egyre dühödtebb, agresszívabb támadásai fogják kiváltani. Egy alkalommal a közeli halak is szabályos extázisba jöttek azután, hogy egy társuk vagy tíz (!) alkalommal vetette rá magát a műlégyre. Mindenhol keresték azokat az újonnan kikelő rovarokat, melyeket a „szomszéd” olyan akaratosan szeretne bekapni… Ez volt eddig a leghihetetlenebb, amit életemben vad halakkal láttam. Az már nem újdonság, hogy egy tenyésztő medencében milyen harcot vívtak egymással a halak a beeső táplálékért, sőt, ha elegendő élő csali van nálunk, élő vízben is a környéken levő halak mind fellelkesülnek.. De most mi egy általunk kreált mesterséges rovarral, kishal utánzattal késztetjük eredeti táplálkozási aktusokra kedvenc halainkat. Azt még ki kell tapasztalni, hogy mi az, amikor a halak megunják az efféle vicceket. Lehet-e a kapások elmaradása után másik léggyel újabb kapásokra ingerelni ugyanazt a halat? A kérdések és a lehetséges válaszok szintén számtalanok lehetnek. Most már el lehet gondolkodni a „módszer” egyéb hasznain is. A halgazdálkodók minden ártás nélkül tudnak tájékozódni az állományról. Különösen a szaporodási idő utáni legyengült állapotuk idején. A „sportolók”, akár tíz méterenként is követhetik egymást, de az ilyen sűrű „csalafintaságok” előbb-utóbb felkelthetik a rendkívül intelligens halak gyanúját…Mi van, ha tényleg sportként akarjuk ezt alkalmazni, vagy ha csak egyszerűen a „kezdők oktatására”? Ezt máris megtehetjük. Élelmes gazdálkodók meghirdethetnek efféle programokat. Hogyan lehetne a sport jelleget kihasználva versenyeket rendezni a S&F műfajban? Csak pár ötlet: a halak szájában levő légy időtartama, a kapások száma, a halak méretei alapján. Az ismételt kapások más legyekkel.. stb. Ehhez csak szakértő bírók kellenek, és megfelelő képi dokumentálás, ami manapság már nem lehet akadály.. A halakat egyre kevesebb sokk, kellemetlen élmény fogja érni, természetesebben, óvatlanabbul fognak viselkedni, vagy éppen „kiokosodnak”, és egyre jobb technika, egyre tökéletesebb legyek révén lehet őket újra „felizgatni”. Egy dolog fontos a legyek kiképzésében: ha valamilyen, akár enyhén is akadó horogformát készítünk, a halak ugyanúgy megriadnak, mintha egy szabályos horogról akadnának le. Így tilos a „beakasztás”! Ha egy hal bármilyen gyanús ellenállást fog érezni, többet felénk se néz majd. Ezt is meg kell tanulnunk. Különösen jól fog ez jönni, ha olyan helyeken is horgászunk (ténylegesen), ahol pérek vannak, hiszen a C&R legyezés során számos pért amputálhatunk, mikor finom szájszélüket a túl kemény akasztás során kitépjük. Ez továbbiakban a halak növekedését visszavetheti, mert nem tudják olyan sikeresen bekapni apró táplálékállataikat. Valamikor Szlovákiában az ott lakó barátom felvilágosított, hogy pérnek csak finomra állított orsóról szabad „akasztani”, hogy ne tépjük le a „bajuszkáját”. Itt, a “‘sportban” meg lehet tanulni, hogy ne tartsuk a zsinórt a kezünkben, vagy legalábbis úgy, hogy a hal kapását érzékeljük, de a sodrás mozgásánál több hatást ne fejtsünk ki. Érezzük, ahogyan a hal a szájába veszi a legyünket. Azt is meg lehet különböztetni mekkora, és milyen agresszív. Ezt megtapasztalva valóban ellenállhatatlan nevetés kap el minket. Mint mikor egy viccet mesélnek, és az abszurd, de igaz helyzetre rádöbbenünk. A pillanatnyi meglepetés, és a hal óvatlan reakciója az, amire mindig is vártunk, szerelmünk, a legyezés során… Még ha a hal teljes testében meg is mutatja magát, újra meg újra felvetődik, egyre dühödtebben… A végén megszánjuk, együtt érzünk vele, és nem ámítjuk azzal, hogy valódi ételt adunk neki.. Továbbállunk másik „pácienst” keresve. Ennek a valódi sportnak nem mellékes „járulékos” hasznai is vannak. A hosszú gyaloglás friss levegőn, a természet hangjai, a számtalan csobbanás, amihez nekünk is közünk van. Tévedhetetlen, pontos, finom dobásokra van szükség. A legyet a leglehetetlenebb helyekre kell bejuttatnunk. Tudásunk egyre magasabb szintjére érünk. Elkerüljük a vízbe gázolás zavarását, legyeink bármekkorák lehetnek, megismerve alkalmazkodva a halak szokásaihoz. Lehet akár nedves, vagy száraz légy, jóval technikásabb módon kell tálalni, sőt a kapások sikereihez a leheletfinom előkespicc is hozzájárulhat, hiszen most nem kell számolnunk azzal, hogy a hal elszakíthatja. Egyedül a legyeinkre kell jobban vigyáznunk a környező növények között hadonászva… A merítőt nyugodtan kihagyhatjuk, a horogszabadítót se kell elővennünk. Az idősebbek, mozgásukban korlátozottak is élvezhetik a halakkal való találkozást, mert a tényleg sportnak tekinthető vízhez jutást, a horog kiszabadításnak nehézségeit is elkerüljük. Ez leginkább azokra a társainkra vonatkozik, akik nem „ruhaszárító kötélre” hajazó előkéket használnak és bottal, zsinórral dobják ki a partra szegény halakat.. A legkisebb zsebünkben elférnek a legyek, és az előkék, orsók. Kell ennél több?

Egy próbát megér! Csak nehogy rabjává váljanak..!

Vadvízország

Mongólia, az etalonMégszebb mongol folyó

 

Vadvízország

A második világháborúnak immár 70 éve vége, de az országban még mindig háborús viszonyok uralkodnak, ami a természetet illeti.

A rendszerek csak a saját uralmuk megtartásában és fokozásában érdekeltek, egyre inkább a természetet prédául vetik oda azt „saját” és az idegen rablóknak, akik semmi mást nem látnak benne, mint területet, amin az élővilág útjában áll a „haladásnak”.

A „háborús viszonyok” kifejezés egy svédországi horgászbarát szájából hangzott el, mikor elmeséltem neki, hogyan lopták el a tenyészhalaimat a 80-as években. A helyzet ma is ugyanaz, kis, lényegtelen eltérésekkel.

A lopás, mint létfenntartási módszer az egész népesség körében dívik, nem csak az ismert körökben. Annál szomorúbb ez, mivel a „sporthorgászat” lelkes hívei, a „kalandhorgászok” és mások sem tartják egymás között olyan nagy bűnnek, ha valaki úgy horgászik, hogy azt a vízterületet előzőleg nem ismerte meg: ki, kik a bérlői, milyen horgászmódszereket engedélyeznek, ha egyáltalán a horgászatot engedik. Még ők is megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy kockáztassanak, és a halakat meg is tartsák, ami már komolyan szankciókat von maga után!

Úgy mondom ezt, hogy gyermekkoromban a házunk mellett/alatt folyó patakban minden skrupulus nélkül horgásztam, és fogtam, elvittem a halakat, (bár azért azt már egészen kis koromtól betartottam, hogy csak a felnőtt egyedeket vittem el) mert ez szokványos tevékenységnek számított egy gyermek számára. Édesanyám különösebben nem örült, ha halat vittem haza, de én egyfolytában reménykedtem, hogy egyszer mégis megdicsér majd. Egy alkalommal azt a patakszakaszt felkereste egy idős horgász, akitől megtudtam, hogy a horgászathoz engedélyt kell váltani, még a gyermekeknek is. Akkor ezt megjegyeztem, és bárhol járok az országban-világban, ehhez tartom magam. Ettől még nem lettem kevésbé sikeres horgász, vagy éppen olyan valaki, akit bolondnak lehetne nézni.

De nézzük meg, hogy mi a jelenlegi vélekedés az un. „vadvizek” dolgában?

Ha valaki nem tudná a horgászok körében az a hiedelem dívik, hogy léteznek, un. vadvizek, amelyekre semmilyen engedély nem kell.  Ezt a téveszmét tovább erősítette az állam azzal az ostoba tettével, mikor a bérlő nélküli vízterületekre legalizálta az állami horgászjeggyel való horgászatot. Azt azonban senki sem figyeli meg, olvassa el, hogy ilyen vizeken csak a horgászat megengedett, de a halak megfogása, elvitele nem!! Sajnos a törvény még rosszabb, abban a tekintetben, hogy nem részletezi milyen készségekkel, és módszerekkel folytatható ez a horgászat. Ez azért hibás, mert ha egy még nem bérelt, vagy éppen két bérlés közötti időben levő vízen horgászik valaki, az ott lévő – sokszor értékes és mennyiségileg is jelentős­ – halállomány a durva horgászmódszerek miatt veszélybe kerül. Azonban, még az a néhány hal is értékes, ha azt feltételezzük, hogy esetleg valahogyan „véletlenül” került az ilyen vizekbe. Annál is inkább fontos azok védelme! Tehát semmilyen vízben nem szabad gátlások nélkül „szórakozásból” horgászni, pláne halat fogni és elvinni! Lehet, hogy az egyetlen szaporító példány semmisül meg. A horgászengedélyek árai egyre feljebb kúsznak, mert a költségek magasak, és sokan úgy gondolják, hogy a „partizánkodással” szociális egyenlőtlenségeket ki lehet igazítani. Ez a réteg szemben találja magát az egyre szigorúbb törvényi következményekkel (lásd: a halvédelmi bírságok jelentős emelkedése), ugyanakkor a partizánkodást végző, képzett, és „természetkedvelő” horgászok, akik a kaland kedvéért „felfedező túrákat” tesznek, látszólag elhagyatott patakokon, kis rejtett tavaknál, és – még, ha az említett módon talán „sportszerűen” vissza is engedik a kifogott/megakasztott halakat – nem törődnek azzal, hogy a vízből kiemelt, a partra lehelyezett, a fénykép kedvéért gondosan beállított halak el is pusztulhatnak. Mindez csupán a „emlék” kedvéért történik. Nem mindegy, hogy egy hal mennyi időt visel el víz/oxigén nélkül, és az sem mindegy, hogy az egyes halfajok mennyire kényesek a szennyeződésekre, a nem szakszerű érintésre, kézzel való megragadásra.

Még pár szó a törvényalkotók – feltételezett – felületes, vagy éppenséggel szándékosan részrehajló, populáris indítékairól.

Azt azért már lehet látni, hogy lassanként formálódik egy „másfajta” horgászkultúra, vagy inkább azt mondanám, hogy a kultúra kiterjesztése a horgászatra. Ennek a tendenciának kimondva nem tett engedményeket a politika, de valamiféle rejtett szándék megnyilvánulhatott ebben, számítva az itt jellemzett emberekre, hogy esetleg képesek önmérsékletre. A kultúra alatt az ember általában valamilyen magasabb minőséget képzel el, ami jobban figyel a ténylegesen fontos szempontokra. Nevezetesen, hogy ez a réteg a műlegyező horgászok körében izmosodó természetmegóvó, és a horgászatot nem kifejezetten a halak megfogása és elfogyasztása érdekében művelők által jelenik meg. Ugyan, sokan rávágják, hogy: „A pergetést is lehet úgy művelni, hogy ne ártsunk a halaknak.” , ami igaz is lehet, hogyha csak egy tényezőt: azt az egy halat tekintjük, amit ott és úgy kifogtunk. Azonban, ha már az adott víz ökológiáját is figyelembe vesszük, azonnal szembeötlik, hogy a pergetés és a műlegyezés között lényeges különbségek vannak.

Az egyik, hogy a műlegyezés zömmel az apró rovarok, és lárváik utánzatainak lemásolásával próbálja a halakat becsapni, és végül közel hozni, hogy – ha más nem – megcsodálhassuk a természet eme tökéletes teremtményét. Míg a pergetés, főleg villantóval, újabban gumihalakkal, vagy más drága műcsalikkal történik, ami jellemzően a halak támadóreflexét, rablóösztönét célozza meg. Ez a különbség a halak más és más viselkedését váltja ki. A műlegyezés során, ha az illető elég finoman kezeli a felszerelését, egy halra több próbálkozást is lehet tenni, míg az esetlegesen legalkalmasabb műlegyet megtalálja. A hal természetes, táplálkozását kiváltó kíváncsiságát, az adott, éppen repülő rovarok minél tökéletesebb felkínálásával keltjük fel. De adott esetben a tömegesen rajzó rovarok feltálalása a halak sokkal óvatlanabb állapotában történhet. Ezt jól ismerjük a pisztrángra, pénzes pérre, domolykóra, jászra stb. való horgászat során, olyan vizeken, ahol a halak és a rovarok jelentős számban találhatók meg. A halak táplálkozását látni lehet, és könnyen meg is közelíthetők. Ezt tekinthetjük a horgászat igazi paradicsomi pillanatainak.

A pergető horgászat és a pergető horgász – próbálok senkit sem megsérteni, aki ennek megszállottja – a horgászat sokkal „dinamikusabb”, könnyebben elsajátítható, és lényegesen olcsóbb módját kedveli. Nincs elég türelme minden egyes haltanyán akár órákat eltölteni a kísérletezéssel, hanem szereti a gyorsabb haladást, és a sok kapást, a sokkal keményebb reagálását a halak kapására. Ez sok esetben a halak szinte „becsörlőzését” jelenti,, különösen kisebb példányoknál. Ez annál veszélyesebb, mivel az általánosan használt, akár több nagyméretű háromágú horog, a halak vergődése során komoly sérüléseket is okozhat a halak száján, szemein, sőt a második hármas horog, wobblerek esetében a testet is felszaggathatja. Miközben pedig a hal a levegőben vergődik a fárasztás végén és teljes súlya a horog helyén, a száj vékony felületén vagy a kényesebb kopoltyú szilvány részein jelentkezik. Ez már a biztos pusztulást jelentheti egyes példányoknál. Azért az látható, hogy mennyi figyelem kellene ahhoz, hogy elsősorban a természetet tartsuk szem előtt. Ugyanakkor, a „szórakozás”, a „kaland” inkább játszik szerepet, és az adrenalinfröccs elfeledteti mindenkivel, milyen felelősséggel tartozik az élővilággal szemben. Tehát, a pergetés igen eredményes, gyors, hatásos halfogó módszer. Igaz, hogy a műlegyezés is elsősorban halfogás (fliegenfischen), de ez az egyetlen (!) olyan halfogó módszer, amivel – megfelelő tudás birtokában valóban úgy érinthetjük a halat, hogy a világon semmi baja nem lesz utána. Ezt bizonyíthatja az a számos alkalom, mikor aprócska, vagy nem nagy és szakáll nélküli az egyágú horog. Ezzel ugyanazt a halat akár többször is kapásra lehet bíztatni, mégsem mond le arról, hogy végül bekapja. Tehát, nem okoz a halnak olyan sérülést, amely elvenné a kedvét az újbóli kapástól. Sőt, még az is előfordult már több alkalommal is, hogy ugyanaz a hal rövid ideig a horgon is volt, még akár többször is, és vagy ezután hagyott fel az újabb kapással, vagy végül annyira megakadt, hogy közel kellett húzni, és így lehetett elengedni. Senki se gondolja azonban, hogy ez egyfajta beteges szórakozás, a halak fájdalmának szándékos kiváltása. Abban a magas szintű formában, ahogyan a mértéket tartó és a halakat óvó műlegyezők művelik, sokszor néhány hal partközelbe vezetése után önként felhagyunk a további horgászattal. Azonban a halas gazdának, fontos a halak egészségi állapotát, növekedését, kondícióját figyelemmel kísérni, ezért bizonyos időszakonként minden halat meg kell fogni, amit csak lehet, vagyis a C&R merítőhálóba kell vezetni, és legalább egy pillantással sommázni kell a jellemzőit, esetleg fényképet kell készíteni róla, mert könnyen lehet, hogy bizonyos idő után újból találkozik vele..

Ennek a fejlett erkölcsi szemléletnek kihatása volt a pergető horgászokra, és a felszerelésre: finom, érzékeny bot, kis villantó vagy műhal, egyágú kis szakáll nélküli horog. Mégis a hal támadó ingerét kiváltó horgászmódszerrel van dolgunk, amely egy kisebb patakon, vagy tavon a halak „idegesítését” okozza, ha gyakran, sokáig, vagy sokan művelik. Még nem tisztázott, hogy tulajdonképpen a kisebb hal, vagy vízi lény látszatát keltik ezek a csalik vagy csak egyszerűen a nagyobb halak területféltésével járó támadó ösztönt váltják ki. Ez már magyarázná azt is, hogy miért zavarja meg ez a horgászmódszer, jobban a halakat, mint a műlegyezés. Hiszen, ha egy állatot rendszeresen és durván idegesítjük az élőhelyén, akkor az ezt a helyet elhagyja, ezáltal már fajtársaival is konfliktusba kerül, melyek szintén védik a saját maguk által kiharcolt helyüket. Ugyanez történik, ha felnőtt egyedeket telepítünk egy olyan vízbe, ahol már kialakult hatalmi egyensúly van. Erről az a szomorú történet jut eszembe, amit csimpánzokról adtak hírül. Egy természetvédelmi területen, Afrikában az egyik erdős részen több csimpánz család élt és nagyjából egyensúlyban voltak, vagyis lényegesebb összetűzés nem volt köztük, és megfelelően növekedett az egyedszámuk. Amikor a park fenntartói úgy gondolták, hogy a kidőlt fákat elviszik, hirtelen óriási káosz, háború tört ki a csimpánz családok között, aminek az lett a következménye, hogy az egész populáció létszáma harmadára eset vissza. Ez a „kis” beavatkozás is elég volt ahhoz, hogy a kialakult egyensúlyt megbontva véres összecsapások láncreakciója induljon el. Ugyanez „kicsiben” megeshet egy olyan patakon, ahol egyes szakaszokon kotrást végeznek, mellyel az élőhelyeket megsemmisítik. Hosszú idő alatt áll helyre a halak közötti rend, amíg az egyedek hierarchikus stabilitása kialakul. Ez főleg az agresszív, és helymegtartó, helyőrző fajtákra jellemző. Egy nagyobb áradás is megzavarhatja ezt a rendet.

Korábban, mikor még csak tanultam a műlegyezést, éppen egy „vadvízen” (egy bányatavon, aminek nem volt gazdája) csukákra próbáltam legyezni, pusztán spekulatív módon elkészített színes tollakból épített műléggyel. Akkor éppen két másik horgász is próbálkozott, és azt mondták: „Ma nem megy a csuka.” Hideg hódarát csapkodó szélben, nem éppen ideális műlegyező időben akartam a műlegyező dobást gyakorolni, egyúttal reménykedtem, hogy a tóban lakó csukák érdeklődését felkeltik a furcsa, hosszú uszályú csalik. A víz néma volt, a csukák nem raboltak kis vörös szárnyú keszegekre. Elkezdtem a legyes dobásokat, és hamarosan, ahogyan a csalit a part felé vontattam, az utolsó pillanatban egy burványt láttam a műlegyemnél. Meg is ijedtem, és kikaptam a vízből. Nem szaporítom a szót, a lényeg, hogy igen sok kapásom volt, sőt a nagy üggyel-bajjal elkészített műlegyeim a csukák szájában végezték. Ez már nekem akkor azt sejtette, hogy a halak nem egyformán reagálnak a villantóra, és a műlégyre. Azután – egészen a mai napig – kifogyhatatlan rejtélyeket tartogat ennek a felismerésnek a gyakorlati felhasználása és a csalik kipróbálása. Minden csali más és más reakciót vált ki a halakból, és ezt még meg kell szorozni az időjárás, vízhőmérséklet, rovarélet, és még ezer más tényező által módosított halreakciókkal. Ez az a horgászmódszer, ami – jól alkalmazva – több horgászt is képes úgy szórakoztatni, egyúttal a természet tiszteletére tanítani, (!?) hogy a halak egy cseppet se változtassanak természetes viselkedésükön. Amikor a Viszló patakon még a pergetés volt a domináns és megengedett horgászmódszer, a halak sokkal idegesebben, félősebben reagáltak a csalikra, és talán a vízben állandóan vibráló tárgyak hatására jobban rejtőzködtek, és nehezebben lehetett őket megfigyelni. A megfigyelés szónál egy kicsit meg is állhatunk, hiszen a műlegyezés lehetőséget nyújt arra, hogy a halak természetes viselkedését úgy tudjuk megfigyelni, mint semmi más halfogó módszerrel. Csupán a saját testünk és a felszerelés egyes elemeinek (zsinór, bot) árnyéka által keltett riadalom zavarja meg a halakat. Nem vitás, hogy a műlegyezés gyakorisága és a műlegyező emberek száma egy ponton túl ugyanazt az eredményt hozza, de a Viszlót említve, ha egy pergető előttünk végigdobálta a patakot, mi már nem sok eredményre számíthattunk. De most nem is a két módszer különbségeit, hanem a lényegesebb szempontot: a halak nyugalmát, egészségük veszélyeztetésében megmutatkozó különbségeket emeltem ki.

A törvényalkotó nem volt figyelemmel ezekre a látszólag „szakmai” jellegű szempontokra, mert valószínűleg a többség szemléletéhez igazította a paragrafusokat. Így azonban a sematikus és könnyen félreérthető vagy szándékosan félremagyarázható (vadvíz-bérelt víz) passzusokat az átlagosan (nem tisztességes) horgászok ki is használják. Sajnálatos, hogy ezt átlagosnak kell nevezni, mert a saját gyakorlatomban ezt tapasztaltam. Ráadásul, ha csak „sporthorgászokkal találkoznánk, a vizek partján, akik visszaengedik a halakat, és csak olyan vízen horgásznak, ahova engedélyük is van! A sajnálatos gyakorlat az, hogy az ürügy biztosan a következő mondat lesz: „Ez vadvíz, ide nem kell területi engedély, nekem van állami jegyem.” De a módszer messze nem sportszerű, hanem szemmel láthatóan a lehető legcélravezetőbb, vagyis a legtöbb halat eredményező, semmi esetre nem a halak visszaeresztésének érdekében van összeállítva, és használva. Ez is a törvény hibája, hogy –igaz rosszindulatúan – de félremagyarázható. Mellesleg, csak bérlővel rendelkező vizeken találkoztam ezzel az érveléssel.

Akik velem járják a vizeket, megjegyezték, hogy „ennyire kifinomult, és felelősségteljes horgászatot még nem láttak máshol.” Talán sokakban felmerül, hogy akkor meg mi értelme van egyáltalán a horgászatnak, hogyha annyi mindenre kell figyelni? Ez a kérdés valóban elgondolkodtató. Vannak országok, ahol a horgászat egyáltalán olyan tevékenységnek számít, ami nagyon sokban befolyásolja a vízi élet zavartalan voltát. Ezért úgy próbálnak enyhíteni a nyomáson, hogy magas horgászati díjakat, és néha érthetetlenül szigorú szabályokat alkalmaznak. Pl., hogy a halak kifogható darabszámát korlátozzák, és a méretet nem. Vagyis, ha valaki fog 3 darab 10 centis halat nem dobhatja vissza, hanem azonnal be kell, hogy fejezze a horgászatot. Ez sokakat elriaszt attól, hogy egyáltalán elmenjenek arra a vízre horgászni. Az eredmény látványos, mert valóban az történik, hogy a halak csak egyszer (és utoljára) találkoznak a csalival és az emberrel…, vagyis a „háborítatlanság” ideája megvalósul. Nem beszélve azok elriasztásról, akik egész nap a nyomorult halakat akarják szurkálni. Ez a követelmény (a halak békéjének és sértetlenségének követelménye) műlegyezéssel megvalósítható, de csak nagy önfegyelemmel és kifinomult erkölcsi érzékkel. Az alapgondolat: jobb látni a halat, és örülni az egészséges viselkedésének, nyugodtságának, és minél kevesebb akciót, stresszt okozó tevékenységet végezni. Vagyis nyugodtan kihagyhatunk egyes szakaszokat, területeket, nem kell azonnal reagálni a halak látható mozgására, rablására. Nem kell minden egyes halnak beakasztani a horgot, vagyis visszatartani a kapás pillanatában a zsinórt, sőt a kapás jellegéből arról is tudomásunk lesz, hogy mekkora az a hal, és a kisebbeket egy gyors lazító mozdulattal, még a vízben leakaszthatjuk. Ezt csakis a szakáll nélküli horgokkal és megfelelő gyakorlat után lehet megtenni. A vízbe csak a legszükségesebb okból és rövid időre lépünk be, lehetőleg nem csapkodunk, nem dobálózunk kövekkel, nem játszunk nagytestű kutyáinkkal „ugorj a labda után Bodri!” játékot, és nem hajtunk bele a vízbe járműveinkkel, mert az olyan menő sport.  De ez ugyebár már nem a horgászokra jellemző… A halak élőhelye ugyanolyan szigorral védendő, mint maguk a halak. Ugyanis, ha az élőhely károsodik, a halak elvándorolnak, vagy rosszabb esetben el is pusztulhatnak!

Miért mondom tehát azt, hogy a vadvízországnak leáldozott, és már régóta nem léteznek olyan vizek, ahol kedvünkre csatangolhatunk, gázolhatunk, fogdoshatjuk a halakat méret, mennyiség, tilalmi idő (!!) és faj figyelembe vétele nélkül, akár még akkor is, ha „sportszerűen” visszadobjuk, lefényképezés, mérlegelés, (!) tapogatás után… a halakat? Mert ez a természet, már nem a halbőség és a makulátlanul tiszta vizek természete. Halak már csak úgy „természetesen” nincsenek egyetlen vízben sem. Csak sok áldozat, költség, fáradság, kitartás, igen hosszú évtizedekig tartó felelős tevékenység által tudjuk fenntartani a korábbi Kánaán – látszatát. Ha valaki úgy gondolná, hogy ez nem igaz, tekintsen a kulisszák mögé, hogy a sok és látható hal nagy valószínűség szerint, hetekkel korábban még a tenyésztő telepek medencéiben a tápot ette, és most úgy bóklászik a patakban, hogy azt sem tudja, hol van, és hiába várja az orra elé eső tápot.

Ha most valaki mégis úgy gondolja, hogy a törvények – még, ha rosszak is – csak a bolondok számára íródnak, és a vidék, az élővilág mindig és mindenkor az emberek kényére-kedvére létezik, és csak el kell indulni egy irányban, azután az ott található természeti értékeket saját hasznára, kedvtelésére birtokolhatja – ha éppen nem harci kutyákkal, szögesdróttal, hangszórókkal, szirénákkal és géppuskafészkekkel, aknazárral… védik, – akkor el fog csodálkozni, ha a bokrok közül egy természetvédelmi őr, halőr, polgárőrök, erdővédelmi rendészek, vagy rendőrök, akár így együtt fogják meglepni. Akkor már késő elmélkedni az igazságon, természet adta jogon.

A múlt, mely az emlékeimben él, egy olyan, valóban a háborút alig átélt, lepusztult, kirabolt és feldúlt, idegen hatalom által megszállt országot idéz, melyben a természet csakis a saját erejéből maradt fenn és virágzott. Az akkori kevesebb technológiai, gazdasági környezet, kevesebb zavaró tényező (hiszen mindenki csak a saját és családja életét akarta valahogyan rendbe szedni, egyáltalán nem a szórakozás volt a fő, hanem az eszmélés, a bajokból való kilábalás és talpra állás) több lehetőséget nyújtott az élővilág számára. Noha a hadieszközök darabjai szanaszét hevertek, de a vizek zabolátlanul folytak, a fák és a mező a háború okozta sebeket hamar kiheverte. A rendszer, a politika lassan eszmélt és csak a saját fennmaradásával volt elfoglalva. A mai helyzet másként, másfajta nyomás formájában nehezedik a társadalomra és a természetre. Nap, nap után változó körülmények nehezítik a környezet megóvásának amúgy is fáradságos munkáját. Egyre kevésbé tudnak az emberek minden részletre odafigyelni. Ha lehet, a mai helyzet is közelít a korábbi, háború utánira – bár sokan ezt túlzónak gondolják. A közfelfogás lassan-lassan a fegyelem nagyobb fokát igényli, ez már rá is fér erre a sokat szenvedett országra és földre. Lassan mindenki megérti, hogy csak az a miénk, amit meg is tudunk védeni, ha más nem: értelemmel, türelemmel, tanítással.

Hogy azok a régen látott és csak a mesében létező „vadvizek” valósággá váljanak, ténylegesen olyan szigor és olyan kemény korlátok kellenek, amelyek még otthon, elindulás előtt figyelmeztetnek mindenkit: csak úgy, oda és akkor menjünk a vizek közelébe, ha tudjuk kik, mennyiért és hogyan engedik, hogy az ott élő halakat mi is láthassuk, esetenként megfoghassuk, hazavihessük és megsüthessük. De szigorúan meg kell különböztetni a halakat táplálék vagy árucikk céljából zsákmánynak tekintő horgászt (akkor inkább halászt, a régi megkülönböztetés szerint), a természetet csodálni az állatokat megfigyelni, a törvényeket tisztelni és betartani tudó és akaró – mellesleg horgászó embertől. Igen kevés valóban olyan víz létezik, ahol még nincs bérlő, de az a víz se mindenkié, vagy senkié. Az a víz mindannyiunké. A vadvíz fogalmát vagy át kell értelmezni, vagy a korábbi emberellenes, természetet semmibe vevő rendszerekkel együtt el kell felejteni! Vadvíz nincs, csak vízi élőhelyek, vízi élet van, ami védelemre, gondoskodásra szorul A jelenlegi általános szellem a sokak által letűntnek tartott kommunisztikus rendszer elfajult szemléletének zavarodott maradéka. A közös azt jelenti: mindenki által védett és gondozott, nem azt: préda, amit mások elől kell ellopni (aki bírja, marja!).

Mi vagyunk azok, akik az országunkat a vállunkon hordozzuk, mindannyian tartozunk a szülőföldünknek azzal, hogy vigyázunk, és védünk minden egyes fűszálat, madarat, rovart, és – adott esetben – halat. Ebben nem szabad, hogy befolyásoljanak bennünket, az esetlegesen hozzá nem értő, felületes, vagy rossz törvényeket alkotó politikusok és „szakértők”, mert a lényeg, hogy a mi vizeink, erdőink, vadjaink és halaink nem értünk, hanem a természetért léteznek, és egy kicsit általunk, velünk is.