2016. szeptember hónap bejegyzései

Endlösung

kolni-dom

Endösung

Hajnali 4.15-kor…engedve a természet parancsának, felébredtem édes álmomból, és hirtelen szörnyű látomásom támadt. Víziómban pusztulás. A múlt, mint egy villámsebesen pergő film, amilyen kisgyermekkoromban apám kézzel hajtós keskenyfilmes mozigépe, és a rajta meg-meg akadó, alumínium dobozokban porosodó, ki tudja honnan származó régi celluloid filmek… Csak arra emlékszem, hogy játéknak se volt utolsó, mikor egy üres darabkát meggyújtottam…

Az a történelem, hasonlóan, mint az elveszett vetítő és a hozzá tartozó filmek, most tovább pergett, és ez a végjáték szörnyűbb volt minden horrornál.vetito

Azóta a technika már akkoriban elképzelhetetlen magaslatokra jutott. Édesapám boldog volna, ha láthatná, bár, azt hiszem, nem tévedek, ha ezeket a masinákat már ő sem tudná megjavítani, ahogyan az emberek is egyenesen a szemétbe hajítják őket, csak túl későn…

Az utolsó próbálkozása az volt, a lapos bádogtetőre felállva, egy nyeglő, maga készítette sámlira…, hogy a tetőantennát a megfelelő irányba forgassa. Egy szerencsés-szerencsétlen billenéssel 7 métert zuhant, egyenesen a kerékpár alkatrészek közé a padlásra. De ezt is túlélte… Mégsem érte meg ezt a csodás fejlődést.

Nem is járt a világnak ez, most már biztosan lehet tudni. A büntetés sem várat már sokáig. A történelem nem kímél semmit és senkit.

Hogy a dráma kezdetét vegye és az utolsó felvonáshoz felgördüljön a függöny, ahogyan a díszletek végső helyükre kerülnek, titokzatos zörgések közepette, amint a kulisszamozgatók lázasan tolják a helyükre őket…, kezdődjön hát az előadás! Csak tessék, csak tessék, még lehet jegyeket kapni! Jöjjenek beljebb Európába, itt a végső megoldás!

…………………………………………………………………………………………………………………

A gazdag és pöffeszkedő Európa… Minket a keleties öltözékünkkel, meg a nyilainkkal látott, és talán lát még mindig. Ma meg a Hortobágy, gulyás, Balaton…Mégis mi voltunk, akik évszázadokig védtük, és védjük. Meddig?

Az az Európa, ami saját sírját Amerikában ásta és ássa, folyamatosan, azzal, hogy gátlástalan „fejlődésével” előbb tönkretette saját gazdaságát, mely – valljuk be – tényleg az akkori világ elképzelhetetlen kincseit halmozta fel – rabolta össze. Ezután – mert ez sem volt elég – kellett még egy kontinens, amit el kellett foglalni, ahol az őslakosokat természetestől, kultúrástól meg kellett semmisíteni, majd a mételyt vissza kellett hozni Európába, hogy a terv végső szakaszába jusson… A teljes európai történelmet tekintve, viszonylag gyorsan lejátszódott ez a véres dráma. Most az utolsó felvonás előtt tisztelegjünk Európának itt, azon a keleti szélen, ami eddig és most is csak megvetést, nem tiszteletet kapott a gazdag kontinenstől.

Valóban: ha valaki akár 20 év múlva Európát akar látni, akkor Varsóba, Prágába és Budapestre kell jönnie…

Sokszor leírtam, hogy milyen volt 20-30 évesen vágyakozni Európa után, reménytelenül. Azután, mikor végre sikerült kijutni a Szerviták kolostorába 3 hétre, megtapasztalhattam a lengyel pornófilmes porfészkeket, ahol az emeleten extra juttatások is várták a nagyérdeműt…

Ez volt Bécs akkoriban, de volt még Kärtner Strasse, és volt Ring… Az einbahnokkal nehezen birkózott meg az öreg Lada…, és kaptam egy leckét a nyugati civilizációból…

A következő nagy csalódás az volt, mikor két öreg barátommal és egy utánfutós sátorral végigutaztuk Nyugat-Európát, egészen Amszterdamig, érintve szinte minden fontos országát. Eljutottunk a híres Brüsszelbe is, bár akkor számomra a Konferencia Központ és az Osztrigások utcája maradt csak meg. A két véglet. A nagy vegetáriánus étterem, a rengeteg ismeretlen csírával, elképzelhetetlen bőség…, és az osztrigától bűzlő kis utca, egy olyan étteremmel, amiben olíva olaj helyett használt, rettenetes ízű olaj került a – feltehetően –fagyasztásból maradt nyers zöldségeimre… Azt az ízt azóta is rettegve idézem fel…

Még a Kölni Dóm réved fel víziómban, ahogyan kerülgettük, és a toronyházaktól alig látszott ki a dóm csúcsa, végül letettünk róla, hogy megnézzük közelebbről. Láttuk, amit látnunk kellett. Másodszori próbálkozásunk is drámát hozott, mikor a kivezető ikszedik felhajtót eltévesztettem: a sors megkímélt minket, és óvó keze az én figyelmemet sem véletlenül zavarta meg, hogy elkerüljünk egy tömeges karambolt… Mire a helyszínre érkeztünk, már csak a helikoptereket és a rohammentőket láthattuk. A gépfolyam megállíthatatlanul hömpölygött tovább. Az a dörömbölés, nappal és éjszaka.., és az utunk során mindenhol épülő autópályák megmutatták, merre is tart Európa. Nekem akkor elegem lett ebből a csodás jövőből… Bár a jelent nem kerülhettem el: a mindenhol épülő autópályákat és az éjjel nappal dübörgést… Hiába tettem az ikszet a jó helyre, sokan mégis láttak értelmet abban, hogy mi is „Európaiak” legyünk. Lettünk. Ezt megkaptuk. Most újból meg kell őriznünk azt, ami még maradt Európából! Lehet, hogy nem volt véletlen az, ami történt velünk? Lehet, hogy a Nagy Tervező minket szánt arra, hogy tovább vigyük az értelem és kultúra fáklyáját? Lehet, hogy csak azért telepedtünk le bő ezer éve, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelőt cselekedjük??

frontvonal

 

 

 

Off-Shoros kormány

 pad1-1

Off-Soros kormány

Megígértem magamnak, hogy semmi politika! Ma pedig a feleségem figyelmeztetett: „Te politizálsz!” Erre azt gondoltam magamban, hogy már az is politika, ha valaki a jelenlegi országhatáron túl, pláne azokon a „régi magyar” területeken, ahol százezrével élnek még mindig magyarok, az utcán magyarul megszólal. Ma már viszont olyan sötét fellegek tornyosulnak a világ egyszerű és bonyolultabban gondolkodó emberei, a „Földlakók” feje felett, melyekről írni kell, és mindenkinek színt kell vallania!. Ha az ember nem tud mit tenni tehetetlenségében, megosztja borús gondolatait. Mindenki annak veszi, aminek akarja.

Amikor a szemünk előtt romlik a világhelyzet, és lesznek az emberek egyre agresszívabbak, vagy – ami még rosszabb – apatikusabbak, elgondolkodunk azon, vajon ki akarta és ki végzi el ezt a gonosztettet az orrunk előtt, úgy, hogy nem tehetünk semmit ellene. Ám, az is lehet, hogy csak szappanbuborékokat kergetek, mert az efféle meglátásoknak semmi haszna?…

Ahogyan az európai történelem utóbbi 60 évét figyeltem, és mondhatom egyre szomorúbban, egyszer csak azt vettem észre, hogy a dolgaimat ismeretlen, sőt arctalan emberek és hatalmak befolyásolják. Megszokhattam ezt abban a korszakban, mely „aktív” évtizedeim zömét foglalta magában, és szinte semmi beleszólásom nem volt sorsom alakulásába. Tanultam, dolgoztam, katonáskodtam, családot alapítottam, költöztem ide-oda, és naivul azt hittem, lehetnek döntéseim és ezekkel én felelősen bánhatok. Van egy keret, egy állam, egy (párt) rendszer, ami eleve sok korlátot szab nekem, de vannak távlatok, és érdemes dolgoznom, mert egyszer sorsom jobbra fordul. Persze azt nem gondoltam volna, hogy annyira jól fog menni, hogy még dolgoznom sem kell. De ezt sohasem akartam, mert viszonylag hamar rájöttem, hogy a munka nem állami adomány, hanem az élet velejárója. Mindegy, hogy fizetik, vagy nem, dolgozni kell. Azt már csak mellékesen reméltem, hogy egyre jobban fizetik. Arról már esett szól, hogy ez az ostoba remény teljesen alaptalan volt. Amikor erre rájöttem, megértettem, hogy nem az államnak vagy a hivataloknak kell dolgoznom, hanem annak az élő közegnek, ami körül vesz: a többi, hozzám hasonló embernek, a növényeknek, állatoknak, vagyis a természetnek. Ma is csodálkozom, hogy ezt igen kevesek gondolják így. De most nem is ez a fő témánk. Ha sokan tudatosodnának, és még nálam is fegyelmezettebben élnének, tulajdonképpen nagyon kevés dolga volna bármilyen kormánynak. Érdekes végiggondolni, hogy bizonyos országok polgárainak sok téren milyen nagy szabadsága van, de az kérdés, hogy milyen téren, és, hogy az a szabadság, milyen hatással van a földi életre, mellesleg minden emberi lényre. Röviden: az emberek csak szabadjára vannak engedve, mert nincs elég rendőr, vagy sokba kerül a sok hivatal működtetése, és esetleg pár egyszerű szabállyal „le van tudva” a kormányzás. Azonban az ilyen rendszerekben valami mégis kell, ami legalább az önpusztítást, vagy a közveszélyes agresszivitást megfékezi. Ha erre gondolunk, az un. „liberális országokban” ez a két terület eléggé „gumiszabályok” mentén működik. Ha valaki önpusztítani akar, ám tegye, ha valaki százakat lemészárol, összkomfortos börtönbe kerül, és „jó magaviselete” esetén még szabadulhat is. Talán bűne idővel „más megvilágításba kerül”? Lehet, hogy túl bornírt, maradi lennék, hogy ezt így szemlélem? A bornírt jelző nekem inkább a szellemileg visszamaradt emberekre volna jellemző, bár ők, meg a „másságuk” miatt minden bűn elkövetése alól felmentést kapnak… Szóval, már megint nem vagyok képes haladni a korral…

A lényeg, hogy a kormányzás fogalma igencsak átértékelődött az utóbbi évtizedekben. Lehet, hogy, amit eddig tapasztaltam, az valamilyen hamis, félreérthető körülmény miatt egészen más volt, mint kormányzás? Nos, a kormányzás a szememben felesleges és bosszantó akadály a jóakaratom megnyilvánulásainak útjában. Aláírom, hogy nem csak jó akaratúak léteznek, de talán ez is a nem megfelelő kormányzás miatt van? A nevelés is lehet állami (kormányzati) feladat, de lehet olyan tevékenység is, melyet felnőtt, felelősségteljes, józan, értelmes emberek, szeretetből, de jól felfogott „polgári” érdekből folytatnak, vagyis bizonyos helyzetekben az összes felnőtt jó irányban befolyásolhatja, nevelheti az ifjabb, vagy éppenséggel tapasztalatlanabb, megbotlott, de idősebb embereket. Akár – egy jobb világban – az ember, aki elég tapasztalt és megfontolt, de értelmes is, azokat is nevelheti, akik másokat kormányoznak. Egy ilyen világ lenne az ideális világ, ami jelenlegi cinikus közgondolkodásunk szerint utópisztikus. Miért is? Mert saját felelősségünket olyanokra hárítjuk, vagy csak lustaságból átengedjük nekik, akik egyrészt nem értenek ahhoz, amit csinálnak (ezt nem is lehet mindenkitől elvárni), vagy csak türelmetlenek, önzők, mohók, sőt gonoszak.

Ha vannak olyan emberek a világban, akik mások jogait nem becsülik és nem veszik figyelembe, mikor saját hatalmukat növelni akarják, és ezek, tudva, hogy senki sem szeretné, ha ilyenek irányítanák sorsát, vagy ezektől függne családja, gyermekeinek jövője, rejtve, de igen határozottan törekednek tervük végrehajtására. Abban a pillanatban, mikor észrevesszük, jeleit tapasztaljuk annak, hogy valakik tőlünk távol, minket semmibe véve sakkoznak velünk, még azt is megengedik/megengedhetik maguknak, hogy akár fizikailag megsemmisítsenek minket, megpróbálnánk valamit tenni az efféle mesterkedések ellen. Vajon, milyen lehetőségeink vannak ilyenkor?

Ha egy átlagembert veszünk, aki el van foglalva saját bajaival, törekszik szeretteinek biztonságot, jó életlehetőséget teremteni, nem ér rá olyan „apróságokra” figyelni, hogy őt és nemzetének tagjait vajon saját maga által választott emberek, hivatalok, vagy más országokból verbuválódott vagy „hazátlan” körök, báboknak tekintik-e? Persze, gyorsan hozzá kell tenni, hogy az, amit mi/ők választásnak hisznek, tényleg azt is jelenti, hogy minden polgár tisztában azzal, kik közül lehet választani, vagy azzal, hogy milyen rendszerben választ; az a rendszer mit fog változtatni korábbi ígéretein, és egyáltalán kinek felelős azért, amit tesz, vagy tenni fog? Mert, ha ez utóbbi lett annak az elfajulásnak a kétes eredménye, ahogyan egy tisztességes, jól megismert és kiismert, közülünk való polgárból lassanként gazember lesz (görényképző), akkor talán mégis változtatni kéne ezen a helyzeten! Nyilván, mindenkinek az lenne az első gondolata, hogy ezt a rendszert kell megváltoztatni! De ehhez, magát a rendszert legalább körvonalaiban ismerni kellene.

Szinte minden rendszernek van egy sötét oldala, amit rejtenie kell, ezzel azt is elárulja, hogy alapjaiban nem tisztességes. Ugye, ez mennyire szélsőséges kijelentés? Nos, aki így gondolja, lassan és megfontoltan gondoljon utána! Annyira szélsőséges ez, amennyire mondják? Vagy, csak szélsőségesnek „kell mondani”, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, ahogyan eddig? Lehet ma úgy kormányozni, hogy mindent őszintén elmondanak az embereknek? Ha így volna, akkor nem mások kormányoznának. Vagyis a titkok, akár az „államtitkok” is azért vannak, mert tartani kell azoktól, akik úgy akarnak minket befolyásolni, életünkre rossz hatást gyakorolni, hogy az egymásnak elmondott dolgokat felhasználják ellenünk.

Igen. Ez így lehet. Ezt hívják diplomáciának.

Amit az imént a szavazásról és a rendszerekről olvashattak, egy valamit feltételez: hogy valamilyen igazságos közakarat mentén történnek a dolgok. Azonban, arról, hogy mi is az a közakarat, megint homályos fogalmaink vannak. Akik – állítólag – csupán másképp szeretnék vinni az ügyeket, de ugyanúgy jobbítani szeretnék az emberek és a javak, vagyis a teljes természet állapotát; akik az anyagi és szellemi, természeti értékek gazdagítását más módon képzelik, de ugyanúgy jót akarnak, mondom: állítólag, azok un. „pártokat” alkotnak, és ezekből bármennyi is lehet, egyik se akar saját hazája, népe ellenében tenni. Ez a „politika” is munkának tekinthető – valahol –, de nem itt…  Félre a tréfával: Talán sehol a világon nem lehet igazságosan politizálni, de a tisztesség és a haza iránti feltétlen hűség azért feltétel – gondolom, de lehet, hogy túl maradi, bornírt vagyok.

Tehát, ha léteznek olyan pártok – félve, de nem megengedve – akik országuk-hazájuk ellen szervezkednek, polgáraikat, földjüket áruba bocsátják, idegenek prédájául vetik, azok elég jól meghatározott tettet hajtanak végre.

Ha megnézzük ennek az országnak, népnek a zűrzavaros történetét, nem egy esetben határozottan meg is nevezhetjük ezeket az embereket, csoportokat. Sajnos, éppen a titok intézményes léte miatt, csak bizonytalanul, és túl későn. Ha vannak államtitkok, akkor vannak párttitkok, hivatali titkok, üzleti titkok, és végeláthatatlan titokszövevények. Most mondja meg valaki, hogy ki árulja el az országát? A fő gond talán az, hogy aki ezt teszi, még hazudhatja is magának, hogy a mi érdekünkben teszi. Erre is volt példa szép számmal.

Nos, ha – feltéve, de nem megengedve – ma, itt és most is vannak efféle tevékenységek, és történetesen saját sorsunk a tét, talán félre kéne tennünk lustaságunkat, felelőtlenségünket, és utána kéne nézni, mi is történik a kárunkra?

Ha valamennyire tudunk olvasni a hírek sorai között, hamar rájövünk, hogy van egy kis ország Európában, ahova titkos pénzek áramolnak. Ha már a különféle gazdasági-jogi fogalmakkal is kezdünk nagyjából tisztába jönni, akkor ezt a nem kellően szabályos tevékenységet meg is nevezhetjük: Offshore. offshoreEzen a néven kívül erről igen keveset tudhat egy civil, aki nem pénzember, nem politikus, és főleg, aki nem küldi ki vagyonát efféle bankokba, nem alapít vállalatot más országokban. Vagyis, az emberek igen nagy hányada csak amúgy egyszerűen adózik, elviselve, vagy káromkodva, de igyekszik megfelelni az aktuális, jó, vagy rosszabb, vagy pocsék adózási törvényeknek. Ki-ki saját jelzőjét alkalmazhatja! Csak: mi van akkor, ha éppen azok járnak az élen efféle ügyekben, akik az irányításban vesznek részt?

Hm. Akkor hívják ezt korrupciónak. Persze, megint el lehet tűnődni azon, hogy a kisembernek van-e lehetősége icipicit csalni az adójával, vagy – amit egy rossz adótörvény eleve bekalkulál – a törvények között meg lehet találni a mindenekfelett legkedvezőbbet, amit még nem nevezhetünk adócsalásnak. Itt nagy kérdés az, hogy akkor milyen törvény az, ami ezt a lehetőséget (demokratikusan)  nem építi be az alapjaiba, és nem húzza alá vastagon, hogy: ezt kell választani! Ebben a pillanatban, már nincs is szükség arra, hogy több szabály legyen, hanem ezt az egyet kell alkalmazni! Vagyis: nem azt kell sugallni a polgárnak, hogy. „ha elég ügyes vagy járj túl az eszünkön, mert ezt mi úgyis így tesszük…” Hanem ki kell nyilvánítani, hogy az adó mi és mire való.

Egy idealizált világban, az utópiában. Mindenki önként annyit ad(na), amennyit méltányosnak ítél, az ország (nemzet), és a maga számára. Ha a nevelésben az erkölcs és a tisztesség volna a legfőbb törvény, akkor ez mindenféle adótörvény nélkül is extra magas adóbevételt eredményezne, ami, ebben az utópisztikus esetben természetesen azonnal és maradéktalanul visszakerülne az adakozóhoz.

Manapság mindenféle fondorlattal próbálnak az emberek legalább annyit kiügyeskedni, hogy folytathassák, amit szívük szerint hasznosnak ítélnek, és saját sorsukat is méltányos szintre emeljék. Nos, ezt is el kell érnie az emberek érett, megfontolt, igazságos és tisztességes közösségének abban a virtuális, meseszerű és senki által nem elképzelt utópiában.

Azonban, most kanyarodjunk vissza az adóktól a csalók nagyjaihoz. Ezen csalások is csak később és hézagosan, felemás módon jutnak a köz tudomására, mert – ugyebár – vannak azok a „politikai szempontok”, melyekről szintén csak zavarosan és megfoghatatlanul tudhatunk – későn.

Ezek a szempontok már gyanút ébreszthetnek egy vén róka tudatában, hogy esetleg itt van az a bizonyos árulás, ami őt és családját, no meg a nemzetét érintheti.

Ha vesszük azt a bizonyos országot/országokat, ahova a titkos emberek/pártok/csoportok fekete pénzei jó adózási feltételek mellett jutnak, akkor azt is megérthetjük, hogy a valódi kormányzás ennek az országnak, azoknak a „bizonyos köröknek” a kezében van. Máris adódik a kérdés: vajon mennyire tudja, vagy akarja (?) ezt befolyásolni vagy megakadályozni az állam, vagy a kormány? Azt mindenesetre lassanként megértjük, hogy az a bizonyos állam és a vezetői, melyek szinte szó szerint egyúttal az EU tényleges vezetői is… milyen követeléseket tudnak érvényesíteni azon államok, azon kormányok, azon pártok, azon vállalkozók felé, akik ebben a jó kis játszmában részt vesznek. Ezek a körök – nevezzük így őket – melyek kormányoktól függetlenül végeznek gazdasági – sőt – politikai tevékenységet, könnyű megérteni, milyen céllal űzik ezt a mesterséget. Ők azok, akik a világállam alapjait rakják le. Lassan teljesen befejezik az alapozó munkát! Már ma sem tudunk semmilyen befolyást gyakorolni rájuk.

Vagy igen? Mi csak azt látjuk, hogy az általunk látogatott, vagy mellőzött áruházláncok hogyan terjeszkednek. Hogy erre ki hatalmazta fel őket, kérdés. Ha úgy édesgettük (pártjaink és kormányaink) ide és még kedvezményeket is adunk nekik, azt hiszem, már nyomon vagyunk. Úgy általában nem tudhatjuk, hogy pontosan kinek, és mire adtunk felhatalmazást?

Mennyit lopnak el tőlünk, vagy mekkora darabot engednek át földjeinkből, mennyi értékes fát vágnak ki erdeinkből és adják oda potom pénzért olyan országoknak, akik – mellesleg – bővelkednek fában, de inkább védik a sajátjukat? Mi úgy látszik, csak beszélhetünk erről, de a válaszokat nem kaphatjuk meg, vagy azokkal nem megyünk semmire? Lehet, hogy a nélkül tűnik el országunk, hogy egyáltalán észrevennénk?

Egy dolog bizonyos: semmi sem az, aminek látszik.

Itt van pl. a média. Van szó róla, hogy kiknek a kezében van, szinte az egész tájékoztatás. Hogyan is zajlott az „átmentés”? Amikor mi azt hittük, felszabadultunk, csak véglegessé vált bekebelezésünk, és talán még gonoszabb, még kivédhetetlenebb ellenféllel állunk szemben, mint a Nagy Vörös Óriás esetében? Lehet, hogy eleve a Nagyok szemében mi vagyunk azok, akikkel nyugodtan lehet packázni? Mi vagyunk az egyetlen, akik önként engedtünk át mindent az idegeneknek, de előtte azt kell csak hazudni nekünk, hogy „megvédenek minket”?

És – megkérdezem: sok nálunk is kisebb ország hogyan tudott viszonylag (!) szuverén maradni? Ha egyáltalán valakik itt politizálni akartak, nem az lett volna az első dolguk, hogy erre törekedjenek? Ma deklarált, hogy szuverén állam vagyunk. Mégis egy olyan hatalmi csoport, és csoportok rendelkeznek felettünk, akik…

Mikor a júzer ártatlanul megnyit egy oldalt, és ott olvas ezt-azt, már elkötelezi magát – történetesen saját országa ellenében. Tudatlanul és tájékozatlanul. Mert vannak azok a titkok, melyek „jogosan”, törvény által védve végezhetik az aknamunkájukat. Hogyan lehet az, hogy csak úgy dolgozhatnak emberek igen szép számban, hogy saját országukban „feketemunkát” kénytelenek végezni? Hogyan lehetséges, hogy immár több, mint 25 éve olyan rendszerben élünk, hogy bármilyen szakértelem birtokában alantas, rossz munkát végezhetünk csak? Körülöttem, értékes emberek nyomorognak, és papíron munkanélküliek. De talán más oldalról kéne nézni ezt is. Nem is az számít, mit ad nekünk a rendszer, hanem az, hogy mit tehetünk az érdekünkben egy olyan rendszerben, ami nem törődik velünk?

Ezelőtti cikkem témája is ez volt abból a szemszögből, miért vándorolnak ki ma sokan.

De ha egy olyan – hangsúlyozom – utópisztikus világban, ahol az emberek megélnek, és nem visszaélnek saját jogaik gyakorlásából, vagyis nem lopnak, nem rabolnak, nem csalnak, de egészséges, becsületes életet építhetnek fel, és a köz iránt is felelősséggel viseltetnek, elképzelhetetlen, hogy utcára kerüljenek. Már, ha nem egyenesen oda vágynak.

Ezt a különleges csoportot is meg kell említeni. De nem úgy, ahogyan ma él és, ahogyan ma nevezzük őket.A „szabad emberek”,

SAMSUNG CSC

Tóth Péter felvétele

akik talán a régi vándordervisek utódjai lehetnének, ha volna elég bölcsességük, és ki tudnák a tiszteletet vívni maguk iránt. De – mint tudjuk – nem sok tiszteletet kapnak, és elég keveset érdemelnek… Miért? Talán azért, mert a Rendszer salakjának számítanak. Olyan helyzetet teremtettek az előző rendszerek, amiben ezt a megvetett életvitelt kell elviselniük, vagy éppenséggel, olyan lehetőségek vannak, melyek az önpusztítást megengedik. Eléggé rossz bizonyítvány ez egy kormányzásnak. Ők a hazai „bevándorlók”. Úgy tengnek-lengenek, mint „azok”, akiket némi offsoros pénzből tartanak Európában. Szinte elképzelhetetlen volna ez egy utópiában! (De azért egy különbség mégis van: őket senki sem látja el bankkártyával és Ipoddal…) Ezt csak úgy érthetjük meg, ha észbe vesszük, hogy egy saját kormányzási rendszerben mennyi esély volna erre a „maradvány életmódra”? Amikor a családok együtt, egy helyen éltek nemzedékeken keresztül, vajon előfordulhatott, hogy egy családtag kisodródott, és tönkrement? Ez az utóbbi 100 évben már megtörtént, de azelőtt több esély volt rá, hogy ügyeljenek mindenkire, mert fontos volt minden egyes családtag – úgy hiszem.

Ebben az elveszett és kiábrándult világban, mennyire lehet jó ügy érdekében mozgósítani az embereket? Hányan vállalnának felelősséget országukért, polgártársaikért, nemzettársaikért, ha önként jelentkeznének? Ha nem tenné őket bizonytalanná az esetleges „idegen” érdekeltségű munkahelyük, melyekből szép számmal akad; nem váltak volna fogyasztó zombikká, mert nem találtak értelmes hivatást maguknak és csak azt és úgy teszik, ami éppen megéri anyagilag? Ha nem kapnának a jogosnál is több félrevezető információt? Ők mennyire érdekeltek abban, hogy mi lesz ezzel az országgal, vagy mi történik a világban?

szavazas

Nem értem, nem értem… de meg tudom magyarázni…

 

 

 

Elvárás és lehetőség vagy alkalmazkodás

elvarhato

Elvárás és lehetőség vagy alkalmazkodás

A szellemi-lelki-gazdasági világuralom, egy láthatatlan kormányzat úgy alakítja az emberi viselkedést, és úgy süllyeszti a szellemet/gondolkodást, hogy az egyes nemzedékek erénynek tartsák a züllést, a számukra erősen ajánlott módon. Ez hozta a „nemzedéki ellentétek” közhelyfogalmát. Már nem is teszünk ellene, ami mindenkit biztosít arról, hogy züllés van. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Az élet művészete I.

szilvia-borija

Az élet művészete

I.

Jól lehet, a téma egy könyvet is megtöltene gondolatokkal, a kezdet és az alapok letétele nélkül nem érdemes belefogni. Rögtön az elején leszögezem, hogy az olvasó felejtsen el minden ódzkodást, előítéletet, az ilyen címmel eddig olvasott munkák alapján, mert, ugyan lehet, hogy sok ismerős gondolattal találkozik, mégis merőben új megközelítésben. Ez akár nagyképűen, vagy becsmérlően is hangozhat, de semmi mást nem ígér, mint a figyelem vonzásának tiszteletet parancsoló fegyelmét. Ha valaki veszi a fáradságot, és belekezd ennek a gondolatsornak a megismerésébe, egy teljesen új világ tárul fel előtte. Mondom ezt annak ellenére, hogy születésem óta szerénynek vallom magam, mégis gyakran a fejemhez vágják, hogy túl nagy az „arcom” – ahogyan mostanában nevezik a nagyképűséget. De nem is szánok magamra többet, mint ezt az utolsó ironikus vallomást.

Ahhoz, hogy megértsék, mitől lesz ez az írás más, mint a többiek, egyszerűen utalok az emberi agy vagy elme, vagy tudat jellegzetességeire, ezért minden ember tud újat mondani másoknak. Csak az utóbbi 30 évben erősödött fel a divaton alapuló „rajongói” szemlélet, mely nagy elánnal ujjong egy új, vagy jól reklámozott író munkáinak, azután – ahogyan a piac törvényei diktálják – ugyanolyan enerváltan dobja el, vagy hagyja félbe, mint a korábbiakat. Az emberek megvásárolnak egy csomó könyvet, de a felét sem olvassák el. Amit elolvasnak, annak a felét se jegyzik meg, amit megjegyeznek, annak is csak a töredékét építik be a gondolkodásukba. Ami beépült a gondolkodásukba, abból szinte semmi sem valósítanak meg. Ez a viszonyulás a szellemi szférák iránt, már mutatja azt a leépülést, amit én rendre züllésként aposztrofálok. Ami maradt még, talán ez se sokáig, az a vágy, hogy többet tudjanak meg önmagukról és a világról.

Amit még fontosnak tartok, hogy élet alatt teljesen mást kell érteni, mint amit e név prostituálásával eladnak. Egyrészt, szigorúan véve a biológiai vagy természeti élet, (élettudomány) másrészt semmiképp nem a civilizációs, technika orientált, központosított, lekorlátolt élet értendő alatta. Azt is meg kívánom jegyezni, hogy írásaim zöme a civilizációs gondolkodás, manipuláció, tudatos züllesztés határozott, és kíméletlen kritikáját fogalmazza meg. Aki már olvasott tőlem, vagy végigolvasott tőlem… néhány írást, talán sejti, hogy az én nézőpontom mennyiben egyéni, és mennyiben annak az undergrund, vagy new age,  esetleg vízöntő, vagy bárhogyan is nevezhető, de sokak által szemétnek tekintett irodalomnak lehet az eleme, melynek fő sodrása a „68”-as nemzedék köreiből származik. Koromnál fogva… merek olyan következetes és szókimondó lenni, mint akinek már nincs vesztenivalója – hacsak az élete nem. Magamat nem sorolnám sehova, a fenti indító gondolat szerint, mivel vallom, hogy mindenki érdekes lehet másoknak, vagy egyeseknek, ezért mindenkit érdemes meghallgatni. Sokan nem annyira az élet, hanem az elhagyás művészetét űzik, mely habitus lehet pozitív is, ha azt a sok valóban szemétnek nevezhető hulladékot kerüli ki, amelyekkel tele vannak a könyvesboltok. Vagy azokat az „előadásokat” kerülik, melyek valóban hipnotikus módon zavarják meg az elméket, vagy ragozzák a semmit. Legalább is tele voltak évek óta ilyenekkel az üzletek és a művelődési intézmények. Én azért bizakodó vagyok, hogy a jelen kivételes pillanata hoz akkora szellemi felfrissülést, hogy közelebb kerülnek az emberek önmagukhoz, és az élet lényegéhez.

Hiába van véleményünk az életről – legyen az bármilyen színezetű, indíttatású, vagy kultúrájú –, tudomásul kell vennünk, hogy életünk első percétől fogva mások építik fel a szellemi világunkat. Vallások, olvasmányok, beszélgetések, a család még valamelyest érvényes hatása sem elhanyagolható. Azért fogalmazok ilyen ködösen a családdal kapcsolatban, mert ez a társadalmi modell is meglehetős züllésen esett át ebben az időszakban. Én mindenképpen a „klasszikus családot” tartom arra érdemesnek, hogy a gondolkodás, érzelmi és szellemi alapjait a gyermekeknél lerakja. Azonban a civilizáció magát a családot sem hagyta érintetlenül, akár a technikai „forradalom”, akár az a hatalmas és oktalan ide-oda rohangálás, felületes, hanyag, értelmetlen utazgatás, „turizmus”, ha úgy tetszik, ami a család egységét képes szétmorzsolni. Az elemek széthullnak, a családtagok a kényelem, mohóság, pénzsóvárság és más züllesztő jellemvonás révén, vagy csak a „szirénhangoknak” engedve eltűnnek a világ emésztőgödreiben, akár a szó szoros értelmében is. Azok a régi patinás családok, melyeknek története/történelme volt, és ahonnan szellemi nagyságok kerültek ki, már nincsenek. Azok a divatból felkapott nevek, és azok a transzparens, plakát életek, melyeknek köze nincs a valódi élethez, hanem a való élethez, a szörnyű, unalmas, jellegtelen, vagy csak egyszerűen alpári életstílust népszerűsítő ál-élethez, így elfogadhatóvá teszik a semmitmondást, ürességet, azoknak a sivár életeknek a „legitimitását” hirdetve. Magukon mutatják a civilizációs szellem pusztító hatását. Nyomon lehet követni, ahogyan az élet szent fogalmát devalválva, akiket elkábítanak, legmélyebb szellemi nyomorba taszítják őket, és művüket kikiáltják valamiféle „fejlesztett, autentikus”, egyetlen hiteles („menő”) életstílusnak, úgymond „kötelező életideálnak”, amit össze tudott hozni ez a dekadens korszak. Legfőbb eszközük a pénz és hatalom. Az állam, ami már korántsem az a védő, polgárpárti, műveltséget, erkölcsöt építő szilárd alap, saját kötelességeit ledobva, kiszolgálójává válik ennek a kimondhatatlan szellemi ködnek, cinikusan mosolygós, lenéző, dölyfös, ugyanakkor paranoiás, megállíthatatlanul terjedő, gonosz zavarodottságnak. Talán, aki a Lost sorozatot látta, az abban félelmetesen nyomuló és mindent elborító fekete köd lehetne a legjobb analógiája ennek.

Tehát ezeknek nincs közük a következő gondolatokhoz.

Próbáljuk meg komolyan venni magunkat, és az élet eredeti értelmét! Ez ad lehetőséget ahhoz, hogy az itt következő furcsa, látszólag összefüggéstelen információk egységgé forrjanak tudatukban.

Első könyvem előszavában ez a mondat olvasható: „Minden másképpen van.” Én is meglepődtem, mikor egy filmben ugyanez a mondat elhangzott, és egy ősi bölcsesség bevezetőjében utaltak rá. Ez a kinyilatkoztatás kicsit agresszív módon különíti el magát az általánosan használt fogalmaktól. Az általánosság egyúttal lehet a fogalmak helytelen, lezüllött alkalmazásának stílusa is, melyben egyetértő módon mindenki jól érzi magát. Sokan keresik az átlagosat, ahol könnyen el lehet rejtőzni. Aki kiemelkedik az átlagból, sok esetben valamilyen sokkoló tettel, véleménnyel, ruházattal, vagy testékszerekkel teszi ezt. Nem is sejti, hogy ezzel nem mást ér el, mint azt az átlagosságot, melyet minden erejével elkerülni igyekszik. Az átlagtól, több irányban is el lehet térni. Gyakran, akik erre törekszenek, éppen az alsóbb polcon találhatják magukat, ahelyett, hogy kiemelkednének. Mások, szinte semmit sem tesznek azért, hogy különlegesek legyenek, mint csak őszinték, közvetlenek, egyszerűek egy olyan világban, ahol a klisék alapján ítélik meg egymást az emberek. Könnyű megfigyelni, milyen alapon foglalkoznak emberekkel hivatalokban, művelődési intézményekben, vagy baráti körben. Bizonyos – a szellemi körnek megfelelő – jegyekkel, értékekkel bírni kell ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek valakire. Talán azt is mondhatnánk, hogy az élet sikere a megfelelő külsőségek ismeretén és alkalmazásán múlik. Ha valaki ezt tartja vezérlő elvének, annak élete merő semmitmondás, értelmetlenség lesz. Pedig, az kívánja a „trend”, hogy ezekkel a kötelező elemekkel mindenkinek rendelkeznie kell, ha figyelmet akar kivívni magának, „piacképes” személyiséget akar mások elé tárni. Egész életemet annak élvezetével töltöttem, hogy mások ez irányú igyekezetét csodáljam és megmosolyogjam. Kimondhatom, hogy abszolút sikeresen vontam ki magam az efféle körök figyelmének látóteréből. Ez is lehet egyfajta „önvédelmi praktika”, mellyel tapasztalatokat és némi biztonságot érünk el. A közel 7 évtizednyi tapasztalati hozadék alapján kijelenthetem, hogy aki így próbál végig libegni a fejek felett, némi szarkazmussal, vagy öniróniával, a szégyen és megalázottság elkerülésének, vagy figyelmen kívül hagyásának taktikájával, meglehetős tudásra tehet szert az élet dolgaiban. Hangsúlyozom: nem abban a modoros, hazug, agresszív erőn alapuló „társadalmi harcban”, amit szinte mindenki életként elképzel és űz, hanem abban a világban, mely a természettel, az állatokkal, a gyermekekkel, aggastyánokkal, a civilizáció, vagy a „piacgazdaság” söpredékeivel, de ezek tisztábbik fajtájával találkozva örömmel konstatálhatja, hogy van még értelme gondolkodva, a teljességet megragadni vágyakozva élni.dobogoko

Azok, akik nem kívánnak karriert csinálni, „nagy házat vinni”, ahogyan régen mondták, „nagy lábon élni” – szintén ebből a korból, mely némi nosztalgiával megtalálható némely kommersz médiatermékben –, tehát az egyszerűséggel szimpatizáló, szerény embertársaimbanszereny-elet szeretnék némi érdeklődést kelteni.

Az is érdekes lehet, hogy miből merítettem én azt az egyetemes tudást, vagy általam annak tartott tudást, amit Önök elé teszek. Már a szemüveg, amit a világra tekintve láthatatlanul viselek, eléggé jó támpont lehet, vagyis az ember és a világ megismerésének empirikus módja, de kellett hozzá a különféle ismeretek, gesztusok, kimondott gondolatok, és képek megfelelő kapcsolási képessége vagy stílusa. Ez persze mindenkinél egyéni, de a látás, vagyis a képekkel leírás és gondolkodás fontos lehet. Az általam világhálóra kihelyezett írások közül a Látás iskolája, Az élet maga; a még meg nem jelentetett írásaim közül, a mindössze 72 oldalas, nehéz, szinte nyomasztó: A bölcsesség kútja című adhat némi segítséget a jobb megértéshez. Nem elhanyagolható az az innen-onnan leeső gyémántszem, ami a Tao, Zen, Buddhizmus, Biblia, Ázsiai művészetek, atmoszférájából átlengett, és persze Hamvas Béla művei, melyek közül kiemelkedik a Scientia Sacra három kötete. Akár „feladhatnám” ezeket „kötelező olvasmányként” az élet művészetének gyakorlásához.

Fontos kiemelni, hogy az élettudás, valami, ami minden írásomat áthatja, nem száraz ismeretanyag, vagy lexikális adathalmaz, esetleg számítási képletek gyűjteménye, melyekkel sikeres, boldog, gazdag élethez juthatunk. A tagadás is része lehet az életművészetnek, de jobban inkább az igenlés! Az Élet nagybetűs élménye. Még azt sem mondhatom, hogy „élvezete”, mert mostanában bizonyosodom meg afelől, hogy az élvezet az egyik olyan félrevezető sztereotípia, ami sokak életét teszi tönkre, és fosztja meg őket a szellemi szabadságtól, melynek fontos eleme a magas szintű szellemi tevékenység. Ebből a szempontból a tényleges művészi tevékenység kiemelkedő! A művész – ha nem burkolt iparos, bár iparművész is lehet belül valódi művész (!) – alkotás közben felfokozott érzelmi-szellemi állapotban van. Olyan ez az érzés, mint mikor a kezünket-szívünket-elménket valaki más mozgatja. Ezt szokás „Isteni sugallatnak”, ihletnek nevezni. De téves valamilyen földtől elrugaszkodott, csak a zsenik számára fenntartott állapotról beszélni. Ez az ember alapvető állapota! Ezt érezzük akkor is, mikor megérint bennünket az egység varázsa. Egy helyen, több emberrel, érzelemben és szellemben összeolvadva. De ez az erő vezeti a kezünket,az-ero-vezeti mikor egy gondolat, mely mindenki számára üdvös tettekre sarkall, valóságos, kézzel fogható eredményt hoz. Már a folyamat, amely közben visz minket, mint a folyó erős sodra, nem hagy kétséget afelől, hogy a dolog csak sikeres eredményt hozhat. Ebben az esetben a „dolog”, nem a közbeszéd kitöltő szava, hanem megnemesült alkotás. Ez az, ami mindenkinek dolga. Ez annak az eredeti kifejezésnek tárgyiasított megjelenése, mikor – a legenda szerint – a különleges hatalommal bíró papok, vagy bölcsek, körben ülve csupán elméjükkel képesek voltak egy hatalmas, súlyos kő megemelésére. A tett, ami tulajdonképpen semmi másra nem jó, mint annak kinyilvánítására, hogy az emberek közös akarattal „hegyeket képesek megmozgatni”, önmagában a művészet lényegét jeleníti meg. Ez az erő a művészet isteneinek ereje. Mindaz a képzelőerő, összpontosított figyelem, tevékeny létezés, ami egy műalkotáshoz elengedhetetlen, egyaránt szükséges saját életünk megfelelő folytatásához, az Élet művészetéhez. Mámor.

Az életművész feladata az alkotás örömének, és az ehhez kapcsolódó tudásnak az átadása. Ezt nem lehet megkerülni, vagy áthárítani, vagy mentségeket felhozni, melyekkel kibújunk a kötelező penzum alól. Fontos azonban, hogy az élettudás csak pozitív lehet. Onnan lehet megismerni a sötét, gonosz tudást, hogy titkok övezik. Ugyan létezik az a fajta tudás, élettapasztalat, ami nem átadható, de ez is csak ideiglenes, mert annak érdekében történik az ismeretek visszatartása, hogy közzé tételükkel ne zavarjuk az értelem magasabb szintjéhez való jutást, a kreativitást. Számomra az volt az egyik legfontosabb pedagógiai alapelv, hogy az előttem álló ember – korosztálytól függetlenül – saját erőből jusson el a számára adott időben elérhető legnagyobb tudáshoz. Ez az életszemlélet a klasszikus kultúraátadás gyakorlatából fakad. Az átadás létfontosságú törvénye, mely nem öncélú, bár üdvözítő mindenki számára, tehát az átadó is részesül javaiból. De számomra az öröm megélésének igen lelkesítő módja, ahogyan azt látom, hogy az általam meglelt szellemi érték kibontakozik egy másik emberben, azokkal a sajátos színekkel, melyek az illetőben addig rejtve voltak, míg a tudás meg nem érintette őket. Ezt nevezhetjük a rejtett képességek kibányászásának is. A bányászati hasonlat azért felel meg ennek az aktusnak, mert a bányászat is általában értékeket hoz a felszínre, és ezek az értékek, mélyen a felszín alatt rejtőznek. Csak az a különleges – bár e képességnek mindenki birtokában van születése óta –, hogy az átadó érzelmi hatása és egyfajta hipnotikus hatás, a hivatástudat képes fáradságos türelemmel és megfelelő erővel kihozni valakiből a benne rejlő tudást. Az is jól mutatja világunk kiégett, erőtlen mivoltát, hogy milyen kevés ember tud hinni ennek a pedagógiai munkának (szintén lehet művészi fokon űzni) a nélkülözhetetlenségében. Manapság már mindenki jobban bízik a számítógép adta tudásban, mely még ettől lehet fontos információk forrása, ám a gépek uralta világban az ember által betáplált ismeretek nélkülözik azt a katartikus légkört, ami a tanító és tanítvány között jó esetben megnyilvánul. A tudás ettől csupán élettelen adathalmaz, annál is inkább, mivel azt a technikát alkalmazza, amit a sok ismeret kis helyen tárolására „tömörítésnek” neveznek. A gyorsaság, a tömörítés, és a személytelenség, amelyek a negatív hatást okozzák. Nem is tagadja a mai technokrata világ, hogy leáldozóban van a nagy pedagógusszemélyiségek kora. Jön a számítógép tanár! Aki nem képes gyorsan (felületesen), kritikátlanul felfogni, amit neki szánnak, átadhatja helyét a mögötte nyomulónak.

Ami leáldozóban van, az az ember kapcsolatok elsődleges jelentősége… Pedig a fentebb leírt interakciós cselekmény tett minket emberré!

Az élettudás megsemmisítő csapást mér, mégpedig erőszak nélkül, a gonosz tudásra, amelyet nagy hatalommal, készenléttel, erős zárakkal próbálnak megvédeni. Ugyan joggal, hiszen, ha a szellem kiszabadul a palackból, súlyos katasztrófát is okozhat. Itt máris tetten érhetjük azt a hatalmi mechanizmust, ami nemcsak az elmét, lelket köti gúzsba, hanem a szó szoros értelmében is rabságba taszítja az emberek milliárdjait. Az ilyen tudáshoz vezető akarat, a gonosz szándék már benne van az „eredményhez vezető tevékenységben” is. Sok esetben egy team, vagy tudóscsapat abban a tévhiszemben van, hogy az emberiség jótéteménye érdekében tölti életének felét a laboratóriumi helyszínen. Holott, az „alkotás”, kiszabadulva a tudomány megszentelt falai közül, önálló életbe kezd, és az eredmény sem maradhat el: pusztulás, halál, züllés.

A Rendszer évezredek óta szorgalmasan építi fel a civilizációs tudatot, melynek felszínre törő megnyilvánulásait saját életemben is szomorúan látom. A legelkeserítőbb, ahogyan az emberek csodaként, megmentőként tekintenek rájuk. Hadd ne említsek egyet is közülük! Már kiejtésük is elszabadítja a gonoszság varázslatát. A régi mesékben leírt történetek azóta számos esetben megvalósultak és csupán új szereposztásra van szükség, hogy mai közegbe átültessük őket.

A jóság, az élettudás alapjait jelenti. Amint már elmondtam, érvényességét és hatását abban mutatja meg, hogy nyomában az élet felvirágzik. Nem a gazdaság, politikai hatalom, jólét, hanem az emberek arcáról is leolvasható béke, madárcsicsergés, patakcsobogás, méhecskék döngicsélése, kitapintható életerő. Ez az érzés nincs összefüggésben az anyagi gazdagsággal, ez az élet tudásának manifesztációja.ipoly

Az is tény, hogy nem mindenki szolgálja a gonoszt, sőt azok, akik szolgálják, gyakran lehetnek jó emberek. Ebben is a félrevezetés a kulcsszó. Akit félrevezetnek, lehet jó ember, aki félrevezet, az a gonosz tudás hatása alatt rossz emberré válik. Folytatása következik…