Címke: rendszer

Pusztító liberalizmus

Pusztító liberalizmus

Manapság szokás azt hinni, hogy kétfajta nézőpont létezik. Az egyik a kényszerek rendje, a másik a felhőtlen szabadság. Az ember elkötelezi magát egyik vagy másik mellett, és megnyugszik abban, hogy jó úton jár. A két hitrendszer ellentétesnek gondolja magát a másikkal, és azt mondja, hogy az a rossz. Mi van, ha mindketten tévednek?

Nem a kályhánál kezdjük, hanem annál sokkal távolabbi pontból. Amikor még az ember ki volt szolgáltatva az elemeknek. Ez volt az az idő, mikor még egy hit volt: a túlélés.

A kezdet kezdete az ember eszmélése önmagára. Hogy ez milyen elemi erőként ragadta meg az emberi lényt, ma már elképzelni is lehetetlen. Mégis meg kell próbálnunk. Ez volt az a pillanat, amit „felemelkedésként” szeretünk jellemezni. Ekkor ébredt rá, hogy valami más, mint az őt körülvevő világ. Elkezdte kiaknázni a feltáruló lehetőségeket.

Szabad volt akkor az ember? – korántsem. Legfeljebb elkezdett ébredezni, tudatosulni. A korábbi életérzés a rettegés volt, mint minden más lény esetében. A felismerés, hogy képes a rettegésen túli világot megismerni, mámoros érzés lehetett számára. Ne higgyük, hogy ez az átalakulás egy csapásra történt. Közben évezredek peregtek le, korszakok épültek egymásra. A mai kor embere természetesnek veszi, hogy autó áll a garázsban, hogy központi fűtés, vagy klímaberendezés nyújtja a legkedvezőbb létkörülményeket. Ezt a helyzetet nem lehet összehasonlítani a tudatát épp csak hogy felfedező emberi, vagy félig emberi lény által átélt viszonyokkal. Nem voltak törvények. Annak, hogy korlátai lennének saját akaratának és azt ő maga a többi emberrel közösen alakítja ki, semmilyen elhatározott kerete nem volt. Nem lehetett. Volt tehát az erősebb joga a biztosabb vacokhoz; a szaporodásra érett nőstények száma döntött a ranglétra szintjéről. A természet, ami akkoriban alig engedett teret ennek a fura lénynek, akik valaha voltunk, nem hordozta az ölében az embert. Kész csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. Mi, tudatos, „modern” emberek talán megvetjük ősünket, a primitív , kovát pattintgató szőrös, makogó lényt. Képzeletünk a számítógépes játékok szintjén, nem játszik azzal a gondolattal, milyen is lehetett embernek lenni a vulkánok, földrengések kiszámíthatatlan világában. Minden lény reá pályázott. Rejtőzködni, életben maradni csakis úgy lehetett, ha ő is ezt tette, tehát az ölés mesterévé kellett válnia. Mi lehetett, ami ráébresztette arra, hogy ne az összes élőt ölje meg, hanem elégedjen meg azzal, ami saját életét fenntartja a holnapig?

Ez volt talán a legfontosabb időszak, mert arra is ráébredt a korai ember, hogy van holnap, és akkor is kell enni valamit. Mi az oka annak, hogy ez a minket valóban emberré tevő felismerés, a belátás kezd kiveszni az emberiség tudatából? – A kényelem. Saját rendszerünkben való hamis biztonság.

Minden jövővel foglalkozó képzelgés kaotikus világot vizionál. Abban a nem is olyan távoli világban az egyetlen lehetőség a technológia alapján fennmaradni. Győzni, másokat kihasználni, legalábbis az Univerzum erőit felszabadítani. Egyetlen cél van csak: uralkodni.

Hogyan lehetséges, hogy a Föld kezdete óta vannak lények, amik gyűjtögetnek és a megszerzett javakat raktározzák, hogy biztosítsák maguknak és fajuknak a fennmaradást, és vannak olyan lények, melyek arra szakosodtak, hogy ezt az élelmet, vagy a legfontosabbat, az életet elvegyék másoktól? Ez a normális – mondják.

Elmondhatjuk tehát, hogy mi mások vagyunk, mint a Föld többi lakója, és nekünk nem szükséges már gondolni a holnapra; rakosgatni, körültekinteni, élő környezetet fenntartani? Elegendő bekapcsolni, vagy már az sem kell, csak gondolni arra, mit szeretnénk, és varázsütésre, a gondolatnál sebesebben valósággá lesz. Mindig erre vágytunk: csodákat tenni. Van még tovább is, vagy itt van már a Kánaán? Sokan biztosak ebben: nincs korlátja akaratunknak. Miénk az egész feltárható Univerzum.. Vagy jön a Csillagok háborúja? Az Armageddon? A szó jelentését fürkészve rábukkanunk két fogalomra: jó és rossz.

A jó vajon melyik a két attitűd közül? A gyűjtögető, vagy a rabló, uralkodó? Az erő a jó, vagy a szelíd, dolgos vigyázó (h)angya(l)?

Akarunk békességet, vagy lételemünk a harc. A triádok. A harmadik út. Bűnből élni.

Ez a „megoldás” a túlnépesedésre? Törvények nélkül, állandó veszélyben, másokat veszélyeztetve? Izgalom, túlélés. Nincs idő nemzésre. Az „igazi” élet? Borzongani, az életet semmibe venni, mint az az évmilliók távolából nekünk üzenő, a legmagasabb hegyről körültekintő, dárdát rázó ős?

De sétáljunk le arról a képzeletbeli hegyről a mai valóságra. Vajon azok, akik magukat a szabadság védelmezőinek vallják, mennyiben különböznek a törzsi alapon szerveződő uralmi rendszerektől?

Ez a két út van csak? Hiszen mindkét elvrendszer csak abból tud fennmaradni, hogy a másik létezik. Ezt a két elvet: szabadság, döntésünk felelősségének másra hárítása, vagy erős összetartás, mások kirekesztése, vasfegyelem… össze kéne egyeztetni? Megkíséreljük elképzelni, hogy egyik sem az, aminek mondja magát? Hogy mindkettő csak játssza a maga játékát, mert elképzelése sincs arról, mit lehetne másként? Vajon létezhet valaki, aki tudja ezt?

Nos, az a felismerés segít ebben, ha rájövünk, manapság mindenki liberális. Egymás között. Miért van az, hogy kisgyermek korunkban minden, ami körülöttünk van olyan óriási, és mire felnövünk megértjük azt, hogy minden sokkal kisebb; a többi ember sem jobb nálunk? Ez volna a bölcsesség kora? Vajon tanítható a bölcsesség egy gyermeknek? Persze. Menjen a gyerek bölcsésznek. Nahát, ez jelenti a bölcsesség legjavát! Elhinni, hogy az iskola tesz bölccsé. A Rendszer fenntartása fontosabb az egyén fenntartásánál? De van fontosabb, ami szóba sem jön egy bölcsésznél… – csodálkoznék, ha igen: a körülöttünk még élő, vagy alig élő természet? Vagy inkább „ál természet”? „Látványtermészet”? Virtuális természet? Leütök egy hangot a félévszázados pianínón, és leütök egyet a legfejlettebb technika által varázsolt billentyűzeten.. Ugyanaz a rezgésszám. Garantált, digitalizált, kalibrált – degenerált.

Mit ér hát az a világ, ami csak ennyit tud felmutatni? Még van, aki tudja a különbséget. Felismeri mi a való, és mi a hamis. A valóság, sem nem tiszta, sem nem szennyes. A valóságos világokban mindennek helye van. Használója, fenntartója, őrzője. Törvényei. A valóságos világban lehet élni, de csak felelősen. Nincs uralkodó és szolga. Csak az élet, amit szolgálunk. Mindannyian.

A bizalmatlansághoz való jog

A bizalmatlansághoz való jog

Mi volt, ami egész eddig életemben hiányzott? A bizalom. Alig kaptam teljes bizalmat a környezetemtől. Most, hogy ezen gondolkodom, összefüggést találok ennek az érzésnek az ősi másával: az állati bizalmatlansággal. Tovább a folytatáshoz

Rendszerintegráció

Városkép

Rendszerintegráció

 Sok szó esik az integrációról mostanában. Joggal tartunk attól, hogy más kultúrájú, vallású, identitású, vérmérsékletű és erkölcsű embertömegek területfoglaló hadjáratot folytatnak összezsugorodott hazánk ellen. Rendszerünk ellen. Ez eddig ismerősen cseng a fülekben. Számomra már az integráció szó is hamisan hangzik, talán éppen azért, mert nem magyar. Talán most én egy letűnt kor véletlenül itt maradt morzsájának gondolkodását mutatom, vagy csak túl érzékeny vagyok a változásokra? Nem lehet, hogy olyan okokat fedeztem fel a civilizációs rendszerben, melyek érdemesek a nagyobb figyelemre? Lehet, hogy a hiba nem az én „készülékemben” van? Tovább a folytatáshoz

Ártalmas igazság

Ártalmas igazság

az-igazsag-istennoje

Írásaim gerincét az igazsághoz jutás módszereinek fürkészése jelenti. Azoknak az aspektusoknak a keresése és bemutatása, melyek rávilágítanak a civilizáció gyengeségeire. Az egyik, ha nem a legfontosabb alapelv a Rendszer számára, az igazság mindenáron való elrejtése, ami törvényszerűen vezet a hazudozás abszolutizálásához.

Tovább a folytatáshoz

Rendszerkatekizmus

Itatóspárna Egy sor elvtárs Írógép

RendszerkatekizmusPecsét

Az a csekély 67 év, mióta ezen a világon élek, jó adag tapasztalattal gazdagított a Rendszer áldásos működésével kapcsolatban. Nem merészelném a legnagyobb magyar… Rendszer-szakértő: Hamvas Béla tudását felülmúlni, csupán felgyülemlett mérgemet adom ki és remélhetőleg kellően feldühítem a Nagyérdemű olvasót is…

 Abban nem vagyok biztos, hogy mikor a Rendszert az öreg indián kitalálta, mindennel számolt. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem akart semmi rosszat, csak a törzsét szerette volna rendben éltetni. (Ennek a történetnek annyi a valóságalapja, amennyi nyomát találják. Én biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol…Ha nem is igaz, jól hangzik…)

Még azt is feltételezném (ha nem látnám az ellenkezőjét), hogy ma is, minden rendszerelem, vagyis – Hamvas szavával – apparatcsik, a legtisztább jóakarattal ül le minden (Rendszer által) áldott verőfényes, vagy borús napon a stabilan álló koloniál íróasztala mögé. Azt se hiszem, bár elképzelhetőnek tartom, hogy mindezt – más terminus technicus mögé rejtve, vagy csak a folyósón – tanítják a különféle, erre kijelölt intézményben, de, hogy eddig – és egyre inkább – ezzel találkozunk, vagy ennek az „eredménye”, ami a körülöttünk romló viszonyokért nagy részben felelős, azt igenis állítom!

Akár egy igét is leírhatnék, és kifüggeszthetnék minden hivatal falára, jó látható helyre: TÉGY ÚGY MINDENT, HOGY NEKED BAJOD NE LEGYEN BELŐLE!

Amióta a nagy birodalmak felépültek és hosszú évezredekig sikeresen uralkodtak, ez az alaptörvény végzi a legtöbbet. Amikor kiválogatják a megfelelő gépalkatrészeket, szerintem, erre alkalmazott szakértők lesik minden jelölt arcát a különféle kérdésekre adott válaszoknál, hogy az a kis cinikus félmosoly, vagy inkább, alig észrevehető mikro arckifejezés megjelenik-e rajtuk, ami egyértelműen bizonyítja az alkalmasságukat. Persze, a vizsgát már Kung-ce idején is eskü követte, és a nagy ázsiai birodalmak történelméről divat filmeket készíteni, ahol is ezeket az alapvető formulákat eléggé részletesen tálalták a nézőnek. A Nagy Globális Földbirodalom megalkotásának és működésének derekán, ha nem a végstádiumában, fellendülőben levő nyugat felé orientálódás jól eladható romantikus filmjeiben is bizonyos távoltartó eleganciával megformált figuráinak finom gúnnyal kritizált viselkedése azt tükrözi, hogy olyan dologról van szó, amivel minden nagykorú, sőt minden iskoláskorú emberfia-lánya tisztában van. Talán még azt is feltételezhetjük, hogy az a nagyszámú keleti bevándorló csak kisebb részben anyagi meggondolások miatt, inkább azonban a Rendszer „tökéletes” működése folytán döntött a szabályos, vagy „alternatív” távozás mellett. A nyugatias léhaság folytán nem jár minden csip-csup korrupció vagy sikkasztás miatt, hátratett kézzel térdelés és ítélet-felolvasás, és itt a hivatalok sokkal elnézőbbek, mint „ott”. Érthető, hiszen azokat a birodalmakat vasszigorral tartja össze a hierarchiába vetett vak bizalom. Aki nem teljes szívvel hódol neki, arra már úgysincs többé szükség. Ebben a pillanatban „esett le”, hogy miért is olyan nagy a népesség? Először is, a sok emberrel meg lehet indokolni a szigorú és sokszor értelmetlen ezernyi szabályt, ezen túl, egy tetemes rész „renitens” is kikapcsolható anélkül, hogy veszélybe kerülne az első indok a Rendszer mindörökké való fenntartásához. (Hamvas is azt tanította, hogy az optimális létszám a 12 fő, akivel lehet gondolatokat közölni, és akiket „kordában lehet tartani”. Ez volna az az „osztálylétszám” is, amit, ha elérnénk, rögtön riadót kéne fújni, milyen kevés a gyerek. De persze ezt el lehet érni több pedagógussal is…) És ezzel be is zárul a kör. Tulajdonképpen ahhoz, hogy egy ilyen rendszer fennmaradjon, nem kell sok szabály a legfelső körben, de minél lejjebb haladunk, a szabályok száma egyre több, míg végül a „rendszeren kívül rekedt” tömegek, akik minden perce szabályokkal van lekorlátozva, csak a hivatalnokok jóindulatában reménykedhetnek. A Hivatalnok, mikor belép abba a körbe, amely számára az első a ranglétrán, még csak a válogatón esik túl. Ezután jön a képzés, melynek során a „szakosodás” következik, mert annyi a szabály, hogy egy valaki nem ismerheti az összest. Ez a kör a „turba” számára már láthatatlan, de a fal még nem elég tömör. Mikor a „beavatás” megtörténik, a „tényező” az életből átlép a Rendszerbe: kész a hivatalnok Ezután már a fal bezárult és alulról átjárhatatlanná és egyúttal láthatóvá válik. Nem lehet nem észrevenni a „fenn” lévő ember arcán azt a kis különbséget, ami a „beavatottakra”oly annyira jellemző. Az a „tudás”, ami rangot jelent, a Rendszerben való közlekedés tudása. Annak a biztos tudata, hogy ebből csak egy út vezet kifelé… Ha ezt a képletet behelyettesítjük egy másik – fölöttébb tisztelt és félt – rendszerbe, meglepetten tapasztaljuk, hogy teljesen fedik egymást. Ezt a rendszert talán nem kell megneveznem… Ezért a politikát, ami a Rendszer kommunikációja a „turba” felé, szokták ezen a néven is nevezni. De egyes alrendszereit is illetik így gúnyosan. A „nép” se hülye, csak felül hiszik annak. Ritkán lehet látni olyan közösségeket, melyek olajozottan működnek egy sajátos belső rend szerint, mindenféle vezetők nélkül. Ez nem azonos a Rendszer kvázi rendjével. Ezt a szellem és az erkölcs működteti. Ennek hamis utánzata a Rendszeren belül működő informális kapcsolat. A „jól értesültség”, vagy „bratyizás” egyazon szekta tagjainak számára nemcsak illendő, de kötelező magatartás is. Ennek elutasítása gyanút kelt, és jó esetben bezárulnak az addig nyitott kapuk. Próbáljon csak valaki olyan körökben visszautasítani egy pohár italt, vagy egyéb „ajándékot”. Azt gondolnánk, hogy az ajándékozás gesztusát visszautasítani sértő, mivel ősi jogokat, kapcsolatokat érint, melyek a korabeli időkben meghatározták a hierarchiát. Ezek egyenes folytatásainak hazudják magukat az „újmódi” „techno-rendszerek”, amelyekben nem az emberi összetartás és tisztelet, hanem a hideg technika dominál. A pénztechnika, erőszaktechnika, kapcsolattechnika, szex-technika.

Mikor az élet szakrális rendje megtört és helyébe a civilizációs technikai Rendszer lépett, megjelent – szinte a semmiből­ – az, amit „pénznek” nevezünk. Keletkezésekor már a szellem romlott volt, és ez a köztes elem ebből a romlottságból született. Ezért azt nem mondhatja senki, hogy a „pénz jó, csak jóra kell használni!”. Ha megértjük, hogy az Univerzumot az energiák, vagyis az információk irányítják, akkor a kezdeti információ megmarad, ha a „dolog” külső burka változik is. Ez az információ a pénz esetében a rontás. Ha valami jó, azt a Rendszer nem hagyhatja érintetlenül. Hiába látszik úgy, hogy ártatlan, senkit sem veszélyeztető eszme, személy vagy viselkedés az, ami az eredendő jóból időnként manifesztálódik, a Rendszer ezt nem tűrheti, és azonnal lecsap rá. A legenyhébb formája a tönkretételnek a „felkarolás”. Amint bekerül valami a gépezetbe, még ha oly jó és örök legyen is az, egy csapásra szennyes, zavaros, ártalmas és korrupt lesz. Így lesz ez a jóravaló, tiszta lelkekkel is, akiket megtévesztve benyel a Rendszer.

Amint a pénz teljesen birtokba veszi a lelkeket, megjelenik a bürokrácia. A Rendszer – tudván, hogy hatalma csakis a jók türelmétől függ – állandó félelmében, no meg az „alantasok” iránt nem szűnő bizalmatlanságával; ezen túl, amiatt a látszat miatt, hogy „valamit tesz”, így önmaga létét megindokolja, azok, akiknek vérét szívja, állandó félelemben kell, hogy éljenek.

A mi életünk alatt is megfigyelhető volt az a hazugság-szlogen, hogy a Rendszer egyre egyszerűbb, olcsóbb, kisebb, láthatatlanabb lesz, majd végül önmagát felszámolja. Persze, ma ezt így olvasva a fejünkhöz kapunk: „ilyen nincs és nem is lesz soha!” Azon kívül, hogy ezt a felkiáltást is a Rendszer adja a szánkba…, az „igazolások, belégek, nyugták, igazolás igazolásának másolata és dokumentálása”, meg a többi ördögi fogalom születése nap mint nap, azt mutatja számunkra, hogy ez az átláthatatlan és rákosan burjánzó szövevény fogja végül megfojtani önmagát. Ugyanúgy, ahogyan megszűnne akkor is, ha ezeket a mindenre kiterjedő ellenőrzéseket, melyek eredményessége mindenki számára nyilvánvalóan nulla, egyszeriben abbahagynák. Elmondhatjuk, hogy a Rendszer nem más, mint egy olyan bürokratikus gépezet, amely az energiáját kívülről fedezi, mivel nem produktív, önfenntartó, de bonyolultságának folytonos fokozásában érdekelt, amit a kívülállók előtt „fejlődésként” hazudik. Jelenlétét a monumentalitásban fejezi ki. A külsőségek nagyzoló pöffeszkedésével, a hatalmas épületkolosszusokkal, felhalmozott kincseivel, hatalmával reprezentálja magát.

A „Fensőbbség” sajátos módon viszonyul az alattvalókhoz. Megköveteli önmagának a feltétlen tiszteletet, sőt szeretetet, de nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kinyilvánítsa mélységes megvetését azokkal szemben, akik alatta vannak. Ezt a cinizmust minden rendszerelemtől megköveteli. Ezen cinizmus a nyelv, mely a „plebsz” irányában van fenntartva, és egyúttal ez, amelyre létét alapozza.

Voltak idők és helyek, amikor és ahol az őszinte érzelmek megnyilvánulásai egyenlők voltak a Rendszer elárulásával. Magától értetődik, hogy az a „valami”, ami tudja önmagáról, hogy semmi, és tudja önmagáról, hogy értéktelen és értelmetlen, csak ennek ellenkezőjét, vagy annak látszatát kikényszerítve tud létezni. Ez a megszámlálhatatlan hazugságréteg olyannyira szövevényes, hogy egyetlen igazság sem képes megbontani. Olyan, mint az egy vasdarabból kovácsolt kard, mely számtalan rétegből képezve tud ellenállni a legnagyobb erőknek. Ha valami, akkor ez, ami még mindig működésben tartja. Az, hogy értelmetlen, hogy gonosz, hogy még saját vazallusait sem kíméli, hogy gyilkos, és hogy hatalma érdekében képes az egész Univerzumot is elpusztítani, ahogyan vizionálja is, nem elégíti ki? Mi ez, ha nem a legsötétebb cinizmus?

Ez a félelmetes és irracionális kolosszus akkor érzi jól magát és akkor van elemében, mikor a kisember szenved, pusztul, éhezik és beteg. Hiába omlik látszólag össze, mikor saját tervei szerint háborúkat játszik, annál erősebb lesz, mikor ezek a világot a földdel teszik egyenlővé. A járványok, számára a megtestesült jó. Akkor szervez, parancsol, ítéletet hoz és hajt végre; igazságot tesz: egyeseket megment, másokat sorsára hagy. Mit sem zavarja, hogy mindezt saját ördögi terve szerint teszi.

Mi más akkor ez, mint egy démon?

Azok a „részek”, akik valamikor emberek voltak… ilyenkor felébrednek kötelességükre és teszik, ami tőlük telik, és meghalnak, ahogy illik. Hogy mindez elkerülhető lett volna? – Kit érdekel?

Fő a protokoll!

A rendszerkatekizmus Nagy Könyve, a protokoll. Mindegy, hogy van-e alkalmasabb, eredményesebb, olcsóbb, tisztább, fenntarthatóbb mód az életre, az egészségre, a békére, ha van egy írott szabályrendszer, ami megköveteli azt az egyetlen végrehajtási módot. Ebből következik az, hogy a katekizmust bebiflázóknak kezdeti, magas értelmüket az ajtó előtt kell hagyniuk. Ha képesek arra, hogy két tudatot egyforma sikerességgel használjanak, akkor túlélhetik, ha nem végük. Ha kisujjukban van a tökéletes módszer, akkor is a valaha lefektetett és bebetonozott utasításokat kell végrehajtani, azután dokumentálni, és a továbbiakban is tettekkel igazolni.

Van egy történet Bicsérdy Béláról. Mikor Amerikában autóbalesetet (?) szenvedett feleségével, és az eszméletlenül feküdt a helyszínen, Bicsérdy – mivel képes volt megállítani a szívverését, hogy ne vérezzen el – nem mutatott életjeleket. Ahelyett, hogy a mentőorvos beszállíttatta volna a kórházba, további vizsgálatra, a hullaházba vitette, de előtte nem mulasztotta el „bebiztosítani magát”: egy hatalmas injekciós tűvel átszúrta a mester szívét… „Az a halott, akire én azt mondom.” – alapon. Ez a „módszer” általánosan használt volt annak idején, hogy egyetlen „rossz diagnózis” se rontsa a „cég” renoméját. Mindez persze sehol sem olvasható. Némi gyanút ébreszt ugyan, hogy halála körülményeinek több verziója is közkézen forog…

Figyelemre méltó élete vége felé tett kijelentése: „a tömegekre alkalmazott szisztémák megbuknak és egyéneket kell nevelni.”

Tény, hogy a Rendszer egyik ügyes húzása, a jelenségek kiemelése természetes közegükből sikeres magyarázatokat produkál, melyek ellentétesnek látszanak a valósággal. Ezt az alapvetést később kiindulópontként alkalmazza, amire való újabb utalásokkal megszilárdítja azt, holott tisztában van állításainak ingatag voltával. Egész könyvtárakat lehet megtölteni olyan tanokkal, melyek többször megcáfoltattak rehabilitáltattak végül elfelejtettek. Ezek közül számos olyan létezhet, mely alapjaiban változtatná meg világot. Nem is az számít, hogy valami igaz vagy sem, hanem az, hogy egy adott időben, miben hiszünk. Ezt törvényként deklarálva és végrehajtását tűzön-vízen kikényszerítve vethetünk gátat minden értelmes és hasznos gondolatnak. A pluralizmus semmi újat nem hozott ezen a téren, ugyanis a Rendszer gondoskodott arról, hogy saját szabályai mindenek fölött álljanak. Az egészségügyi intézmények, melyek a testeket és lelkeket állami (Rendszer) felhatalmazással „kezelik”, tudatják jó időben mindenkivel, hogy bármit is tesz, vagy mond, előbb vagy utóbb ugyanoda kerül, és tehet bármit, a protokoll végez vele. Ezért jobban teszi mindenki, ha megfelelő tiszteletet tanúsít az írásban lefektetett protokoll iránt…!

„Az írás kialakulása feltételezi a társadalmi lét bizonyos fejlettségét, szervezettségét a gazdasági, vallási életben az információk közvetítésének fontosságát.” – /Für Zoltán: A magyar rovásírás ABC-s könyve/ Nincsenek véletlenek. Hogy most került a kezembe ez a nagyon fontos ki füzet, a sors műve… Egy kicsit ambivalens, hogy éppen itt és éppen most méltatom a magyar rovásírás jelentőségét, mikor a Rendszer belső, rejtett szellemét és jellegzetességeit emelem ki, nagyítom fel. Összevetve a keleti rendszerek zártságát, dogmatizmusát az általuk használt képírással, és azt a rovásírással, nem kis csúsztatással… a magyar gondolkodást, vagy rendszerműködtetést is hozzájuk hasonlíthatnám. A rovásírást mégis azért kell magyarként tisztelnünk és megtanulnunk, hogy és megismerjük a szellem születésében betöltött szerepünket és megértsük a világ civilizációs rendszerének kialakulását, a kezdeti elvek torzulásának tükrében. Az írásjelek, még inkább a képi jellegű írásokban közvetlenül tudósítanak a fogalmak eredeti jelentéséről, vagyis a gondolkodásról. Ameddig úgy festett, hogy a kereskedelem, a gazdasági élet egésze, a pénzrendszer, a vallások, a politika stb. az emberek érdekében, az emberek szolgálatára jöttek létre, addig büszkék lehettünk arra, hogy mi is az elsők között voltunk, akik az írást felfedeztük és a Rendszer felépítésére alkalmaztuk. A büszkeségünk, gyökereink, értékeink, ősi kultúránk miatt nem kisebbedhet akkor sem, ha utóbb kiderült, az a kezdet már tartalmazta minden lényeges elemét annak a folyamatnak, amely végkifejletében egyértelműen kudarcnak minősül. A folyamattudat kényszere, mely az embernél a mechanikus ismétlésekben nyilvánul meg és ezzel az alkalmazkodás, vagy a teljes változás lehetősége korlátozottá vagy lehetetlenné válik, csak ezt az eredményt hozhatta. Ezért nem a rovásírás, vagy egyáltalán, nem az írásbeliség hibáztatható. Azonban, azt el kell ismerni, hogy írásbeliség nélkül soha nem lett volna olyan pusztító az emberi civilizáció a többi földi faj, és a teljes földi élet természetes működésére nézve. Igaz ugyan, hogy a tudás átadásának az írás sokáig szinte az egyetlen hatásos eszköze volt, de az az írás, ami a hazugság és a valóság megörökítésére egyaránt alkalmas, a történelem sötét oldala szempontjából igen jól jött és jön… A tudás privilegizált közvetítése, mely erősen függött és függ ma is a gazdagságtól és a gazdagok érdekeitől, kialakította azt a „bűvös hatalmat”, amit az írott szövegnek tulajdonítunk. A kézírás nehézkességét a nyomtatás egyszerűen lesöpörte a színről, és attól kezdve minden, amit nyomtatott sajtóval közöltek, a hivatalosság, hitelesség látszatát keltette. Így eshetett meg, hogy a rengeteg nyomtatott könyv a dogmák tárházává válhatott, melyek megkérdőjelezése sokszor egyenlő volt az öngyilkossággal. Sajátos módon a hivatali rendszerben a kézírás még mindig valamilyen varázserővel bír, bár már megjelent az „elektronikus aláírás” is, ami a digitalizálás, mint az írásbeliség után következő „új” kommunikációs technika térhódítását jelzi. Ezek a fontos eszközök a rendszer kezében az embertömegek irányításának, a titkolt szándékok leplezésének, és a hatalom minden területre való kiterjesztésének felgyorsításában váltak előnnyé. Mikor a hatalom szándékait a „megvezetettek” felismerték, az írás egyfajta „pajzzsá” vált az ellenállásban a szó mellett. A szó a közvetlen közlési mód leghatékonyabb eszköze, de az írott szöveg még mindig fontos tényező maradt. Az internet érdekes szintet jelentett ebben a harcban, ami az „egyén” és a monolit hivatali bürokrácia között egyre nyíltabban zajlik. Mint minden fegyver, az írás is több élű . Akár az a kés, aminek ugyan csak egy éle van, de egyaránt alkalmas a kenyérszelésre, vagy uborka hámozására, mint az élő test elpusztítására. A züllést jól mutatja, hogy az írás már szinte csak a hivatali dokumentációban olyan bőséges és túláradó, de a korábbi mód, ahogyan a helyzeteket, képeket, színeket, tereket és érzéseket-gondolatokat írással „lefestő” klasszikus művek születtek, manapság „ósdi, idejétmúlt” stílusnak számít. Így az írás szerepe csak a Rendszer számára fontos. A kereskedelem és a média inkább az álló és mozgó színes képeket használja sikerrel, így az érzések-gondolatok ábrázolása szinte kizárólag a filmekre, színészi alakításokra hárul. A történet leírása helyett pedig az akció és a követhetetlen gyorsasággal váltakozó képsorok szolgálnak. Ez a tény igen lesújtó véleményt alakít ki a ma gondolkodó emberében a kultúra ilyetén „fejlődéséről”. El lehet mondani, hogy ez a folyamat, ami az érzést és a gondolkodást háttérbe szorította, és a praktikus, érdekre orientált kommunikációt, és dokumentációt emelte helyébe, kizárólag a Rendszer szándéka és irányítása szerint zajlik! Hogy visszaadjuk az írásnak azt az érzés- és gondolatépítő értéket, mely felfedezését követően évszázadokig jellemző volt, a világ értelmének helyreállításában is döntő szerepet kell szánnunk neki!

A gondolatok írásjelekkel való közvetítése nem egyszerűen technikai eszköz, hanem az emberi kéz és az elme, vagyis a gondolat és a tett kapcsolatának, egymásra hatásának szimbóluma!  Ezért hangsúlyozom, hogy vissza kell adnunk az írás és az olvasás élményének, tudatformáló erejének becsületét a szellemi élet terén, mely a kimondott szóval egyenértékű, de a mélyebb megértéshez elengedhetetlen!

A Rendszerkatekizmus lényege éppen abban van, hogy a valós szándékok ritkán jelennek meg írott formában. A viselkedés, kommunikáció, megkülönböztetés, szembeállítás, manipuláció a „tréningek”, vagyis a példákon keresztül megvalósított „tudati hadviselés” szabályai rejtve, vagy személyekhez kötődve, kapcsolatrendszerekbe ágyazottan fejtik ki hatásukat. Az írásos dokumentáció sokszor csak a lényeg végleges eltűntetéséhez szükséges. Újabb elem a „katekizmusban”, ami az eredeti elvek továbbfejlesztett változata: a titokkezelés. A különféle adathordozók, tároló helyek, technikai arzenálok ugyanazt a célt szolgálják, mint a középkori titkos összejövetelek. A hierarchia primitív szerkezetként az állatvilágból fennmaradt, és alapjaiban meghatározza a „Rendszert”. A lényeges információk birtoklása csak a piramis csúcsán válik lehetővé. A „csúcs” felé való törekvés pedig az egyik, vagy talán az egyetlen olyan alapelv, amivel világokat lehet romba dönteni! Ez az elv mélyen be van égetve az emberiség gondolkodásába-viselkedésébe. Így válik az lehetővé, hogy a rabszolga mágikus erőt tulajdonítson a fáraónak. Az „amerikai álom”-ban az a soha meg nem valósuló remény lesz a szemfödele a mai fogyasztó rabszolgának, hogy egyszer ő is feljuthat a gazdagság és a hatalom csúcsára! Az információ birtoklása mindig is együtt járt a legfőbb hatalommal. Ezt a hatalmat azonban mostanra a felvilágosult „nép”, a közvélemény akarja magához ragadni. Érdekes jövőt ígér az a lehetőség, hogy a kommunikáció valóságos fejlődése elvezethet az egyén teljes felvilágosultságához. Ennek lehetősége mindig is megvolt, azonban az ügyesen manipulált embertömegek inkább mások elől és mások ellenében akarták az információkat elvenni és felhasználni. Az információ és a valóság tudása olyan kincs, ami nem lehet egyes emberek, vagy csoportok birtoka. Az őszinteség az egyedüli orvosság a Rendszer és az ember összes bajára!