Címke: gondolkodás

A butaság természetrajza

A butaság természetrajza

Nem gondolnánk, hogy a butaság olyan valami, aminek természete is lehet. Egy villanás alatt megértettem, mi indítja el a butaság folyamattudatát az embernél. Az embernél – mondom, mert az állati butaság szintén létező fogalom, de talán azt valamilyen jellemzőként aggatjuk egyes állatfajokra, mint, ahogyan a lustaságot a lajhár viseli, holott a lassúsága éppenséggel fajának sikeres fennmaradását szolgálja. Vajon, a butaság is egyfajta túlélési taktika?

Máris beindult az elmém kreatív gépezete, mert az ember esetében is lehetnek ilyen sztereotípiák, mint pl. „buta nő”…, buta férj, stb. De mégis, van a butaságnak egy olyan általános ismérve, ami közelebbről megvilágítja nekünk, hogyan alakul ki egyes embereknél, és mennyire szelektív lehet. Az ostobaságról tudjuk, hogy röviden azt jelenti: nincs tisztában saját érdekeivel. Ezért az ostobaság sokkal több vonatkozásban jelenik meg. Lehet ostobaság pillanatnyi, vagy egy életre szóló. Egy területre, egy dologra, egy momentumra vonatkozó. De a butaság olyan széles spektrumú jellemző, mely ennél fogva különös figyelmet érdemel. Talán az emberi jellemvonások közötti kiemelkedő szerepe azért alakult, mert a teljes emberi szellem változásaiban megjelenik és korszakokat kísérhet el, sőt nagy tömegekre is vonatkozhat. Talán megkockáztathatjuk, hogy vannak olyan butaságok is, melyek jelen korunk, vagy a teljes emberi civilizáció történetére érvényesek.

Remélem sikerült felcsigáznom a mikroszkóp tárgylencséjének aprólékosságára kifinomult olvasó érdeklődését!

Az én érdeklődésem csak most ajzotta fel a lehetőség, hogy említhetek ilyen butaságokat. Önök tudnának szintén példákat erre?

Nos, máris elkezdhet dolgozni a fantáziájuk!

 Addig is, én folytatom az ötlet lehetőségeinek kibontását…

Amíg felkészülnek erre a komoly témára, az jutott eszembe, hogy hányan vetették már a szememre, miért írok annyit össze-vissza, ahelyett, hogy rövid, tömör bejegyzéseket tennék, és ne nyújtanám olyan hosszúra mondandómat. Azok, akiknek a stílusom taszító, vélhetően nincsenek köztünk. Nem akarom máris őket besorolni a buták, vagy az ostobák közé, amiért nem kíváncsiak, mi is lehet a véleményem, vagy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem a butaságról, pláne, hogy mit is fog a tudatom kezdeni ezzel? Higgyék el, én vagyok a legkíváncsibb a folytatásra…

Mielőtt azt gondolnák, hogy ez az egész csak vicc, megnyugtatok mindenkit, a téma súlyosságára nézve nincs kétségem, ezért is kezdtem bele. Máris előállok az aduásszal:

a butaság csupán döntés kérdése!

Ezzel akár vitatkozni is lehetne, azonban kifejtem, hogy miért állítom ezt:

Néhány órával ezelőtt – mivel ez a gondolat régóta foglalkoztat – hirtelen megvilágosodtam… Sokan várnak erre sok dologgal kapcsolatban, de nekem valahogyan a butasággal való találkozások mindig nagy traumával jártak, és a későbbiekben talán sikerül ezek példáival közelebb kerülnöm mondanivalóm lényegéhez.

Tehát, az ember életének fontos pillanatában elhatározza, mire fogja alapozni tudatosságát:

a megismerés minél tágabb horizontjának elfoglalására; csak egy kis rész mélyebb tanulmányozására; a gyakorlati lehetőségek keresésére; a természet minél részletesebb megfigyelésére; saját magunk jellemzőinek felismerésére, és ezek tudatos fejlesztésére; másokkal való kapcsolat legmagasabb szintre emelésére; a test izomerejének növelésére; a fajfenntartásra; mások javainak minél ügyesebb kisajátítására; rejtőzködésre; gonoszságra; erőszakra; fantáziálgatásra; a világ valóságának visszatükrözésére szóban, mozgásban, képben, írásban, tettben; önmagunk feletti hatalom magas szintjének elsajátítására; a világ feletti hatalom megszerzésére; a civilizáció adta lehetőségek minél jobb kihasználására; szélhámosságra, hazugságra; mások irányítására; tágabb dimenziók felfedezésére; pusztító technikák kiagyalására és megalkotására; rejtett információk felfedésére; információk tárolására, azokból haszon megszerzésére; a földdel való foglalkozásra, abból származó haszonból élésre; tanulásra-tanításra; spirituális érdeklődésre; metafizikus inspirációkra; a természet törvényeinek megismerésére, azok módosítására; olyan eszközök megalkotására, melyek a civilizációt szolgálják; eszközök megalkotására, melyek a természetet szolgálják; a szépség felmutatására; a lélek tanulmányozására …

Ebből a felsorolásból is kitetszik, mennyi mindenre lehet képes az ember, és ez csupán nekem jutott eszembe, még mennyi egyéb is lehet, ami jelen pillanatban nem ötlött az eszembe, és egy sor dolog, ami nekem soha nem jutna eszembe!

Ezek a tudatossági formák egymással társíthatók, életszakasztól függően változtathatók, de megmaradhatunk egy mellett is, amiből ki akarjuk fejezni magunkat.

Az itt említett tudatosodási választék felől való döntés, az esetek többségében spontán következik be. Sok döntés származik érzelmi indíttatásból, sok értelmi meggondolásból, sok egyszerű másolásból, vagy fantáziátlanságból. Sok döntés ugyanakkor kényszerre történik, amire sokkal több példa van, mint tudnánk róla. Az a döntés, ami közvetlenül tárgyunkra tartozik már a tudatosodás első fázisában bekövetkezik. Épp ez az, ami a butaságot olyan fontossá teszi, ugyanis, minél korábbról származik a döntés, annál nehezebb bármiféle befolyást gyakorolni rá. Ismerünk „későn érő” típusokat, legalább is a köznyelv ezt alkalmazza azokra, akiknek „későn jön meg az eszük”. Azonban, az, amire ezt mondják, egyáltalán nem biztos, hogy a butaságot takarja. Ez a mondás gyakran egymásnak ellentmondó személyiségjegyekre is vonatkozhat, szituációtól, korszellemtől függően. Sokszor használják gúnyosan olyanokra, akik meg sem érdemlik, sokszor olyanokra, akikkel viccelődnek, hogy valami másra utaljanak, ami sokakra érvényes (lásd: házasság, válás, gyermeknemzés, menekülés, hazatérés, megtagadás, megbocsátás stb.), sokszor megvetésből, sokszor a megvert pozícióból, vagy bosszúból, vagy lemondóan, sokszor pedig dicséretképpen. Tulajdonképpen a butaságra vonatkozó döntés mögött igenis lehet a túlélés célja, ha a tudás egy közösségben egyenlő lehet az életveszéllyel. Könnyű megérteni, hogy a tudatlanokra nem úgy tekintenek, mint akik másokra veszélyt jelenthetnek, de ugyanakkor vannak esetek, amikor egy tudatlan sokakra hozhat bajt éppen azért, mert szűkölködik a fontos döntésekhez szükséges ismeretekből.

Végül is ez a döntés így fejezhető ki: „Nem akarok tudni valamit/semmit!” Ez persze nem azonos a tanulás megtagadásával, mert tanulni nemcsak iskolában lehet. Azonban – emberként – még akkor is a tudást kell választanunk, ha az veszélyeket rejthet magában. Éppen ez az, amiben sok vita van. A züllés előrehaladtával, a rengeteg ellentmondó ismeret hatására, azok az emberek, akiket a sok – korábban egyeduralkodó – állítás megdőlése csalódottá tett, dönthettek úgy, hogy a továbbiakban nem figyelnek semmilyen felbukkanó új ismeretre. Ebből valamilyen saját bölcsességet is kovácsoltak: „Minden igaz, és az ellenkezője is. Ezért mindegy, hogy megjegyzek, vagy elkerülök bármilyen ismeretet, semmi hasznom, vagy károm nem származik belőle.” Azok az emberek, akiket „klasszikusan” butának nevezünk, tulajdonképpen nem önszántukból kerületek ebbe a helyzetbe, hanem vagy túl kevés inger érte őket fiatalkorukban (néhány szerencsétlen, akit gyerekkorukban elraboltak, mindentől elzárva tartottak, és emiatt az élettel kapcsolatos tudást nem szerezhették meg), vagy valamilyen funkcionális szellemi gyengeséggel születtek. Azonban az az egyre vastagodó réteg, amelyről ez az írás szól, részben az oktatási rendszer, részben a világnézeti érdektelenség, részben motiválatlanság, részben a családi szellem nyomott volta miatt került ebbe a kategóriába. Igen nagy rész pedig a környezet figyelmetlensége, közönye, ellenségessége miatt jutott ilyen sorsra. Lényegében kisebb-nagyobb területekre bárkinek kiterjedhet a szándékos tudatlansága (butasága), amiben lehet része az ostobaságnak is (saját érdekünk felismerésének hiánya), de igen gyakran pontosan azért döntünk a tudás elutasítása mellett, mert általános ismereteink hézagosak. Így az egyik hézag növeli a többit. Ha ez a folyamat az idő előrehaladtával felgyorsul, vagy olyan területekre is kiterjed, melyek korábban érdeklődésre tartottak számot, akkor beszélhetünk tudatos, vagy funkcionális butaságról, vagy érdektelenségről.

A „velünk született faktorok” szerepe abban nyilvánul meg, hogy régen és ma még inkább, az apák túl fiatalon nemzenek utódokat. Az általuk átadott tapasztalatok még nem készek az abból való építkezésre. Ahhoz, hogy egy 20 éves apa utódja elérje egy 40 éves apa utódjának születéskori szellemi érettségét, neki is még legalább 10 év kell! Ez nem hímsovinizmus, hanem ezt mutatja az általános tapasztalat. Tehát, a mai gyermekek nagy számban éretlen apáktól származó szellemileg éretlenek gyermekként-fiatal felnőttként élnek. Ez még akkor is igaz, ha az apa maga „érett” volt. Ezt a momentumot nem lehet figyelmen kívül hagyni! Ez a megfigyelés, ugyan az intelligenciánál jelentkezik fokozottabban, de egy „éretlen” gyermek számára nem elégséges öröklött tapasztalat, a tudás megszerzésétől való idegenkedésben nyilvánulhat meg. Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a civilizációs tudástól való idegenkedést, a természettudástól való idegenkedéstől! A természettudás, nem egyenlő a civilizációs természettudományokkal! A természettudás a természetben való lét és fennmaradás tudása, amit nem iskolapadban tanítanak. A 100 évvel ezelőtti általános gyakorlat, melyben a szülővel együtt dolgozó gyermek részese és ismerője volt a természettudásnak, megszűnt. Az iskola és a „szórakozás”, ami „bővíti” a fiatalok ismeretét. A házimunka olyan nyűg, amit már maguk a szülők sem kívánnak meg mindig gyermekeiktől. A városi lét pedig végképp eltávolodott a legfőbb ismeretek megszerzéséhez elengedhetetlen „vidéki” környezettől, szellemtől.

Meg kell jegyeznem, hogy a számítógépes tudás a mai generáció „természettudása”, amit ez a generáció egymástól illetve az internettől tanul. Ez már olyan súlyos tudati válságot okoz, amire szinte senki sem figyel fel, mivel a számítógépet illik a mai kor nagy istenségeként imádni. Ez „nevelte fel” azokat a „szobagyermekeket”, akik naphosszat a gépek között élnek, junk foodot majszolnak, és színes löttyöket isznak. Számukra az „öregek” – akik csak pár évvel idősebbek náluk – hülyék, akik nem tudnak semmit, és ezért reménytelen bármiféle próbálkozás, ami ebből a téveszméből kizökkentené őket. Az ő utódaiknak alig van esélyük arra, hogy a természet valódi tudásához eljussanak. A legtöbb, amit várhatunk tőlük, hogy leviszik a szemetet a szelektív gyűjtőbe, vagy a kerékpárúton elviszik a kutyát sétálni…

 Az elménk/tudtunk/agyunk is ugyanolyan tornára szorul, mint a lábunk, hogy járni tudjuk, vagy a kezünk, ha fogni akarunk vele, vagy a nyakunk, ha nem akarjuk, hogy a fejünk leessen a helyéről… Azonban, az okosság, vagyis az okok felderítésének szenvedélye – ami nem ellentéte a butaságnak – sokkal kiterjedtebb tanulmányozásra érdemes.

/Azért remélem, tudják, hogy mindezt azért írom le ilyen részletességgel, hogy a butasággal kapcsolatos indulataimat kiadjam magamból…/

………….

Ettől függetlenül nem tagadom, érdekel is a dolog.

És most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ami változtathat valamit azon a döntésen, amiből a butaság tudatos vállalása következik.

Az érdeklődés elindíthatja azt a tudatfolyamatot, mely során a butából kíváncsi és sokat tudó, magas szellemi kvalitásokat felmutató ember válhat. De érdeklődéssel születik minden ember, ha „normális”. Itt viszont megjelenik az a sok tényező, ami ezt a velünk született adottságot, vagyis az élethez szükséges hajtóerőt lefékezi, vagy éppen felcsigázza. Nagy valószínűséggel a butaság-érdektelenség terjedésében igen nagy szerep jut annak a felismerésnek, hogy a civilizációs világrend hazug, kiüresedett, értelmetlen, gonosz. Elég nehéz ennek tudatában érdeklődőnek, ismeretekre vágyónak lenni. Ha az ember azt látja, hogy kevés ismerettel, de gátlás nélkül mekkora sikereket lehet elérni, elgondolkodik, hogy értelme van-e egyáltalán annak a sok tudásnak. Ez is lehet oka annak, hogy a magamfajta tanulógép iránt megcsappant a kereslet. Az a kielégíthetetlen éhség, ami arra buzdít, hogy minden mozzanat kapcsolatát mindennel feltárjuk, megértsük, csak olyan alapról indulhat ki, ami az élet szeretetét teszi első helyre. Minél több dolog az, amit megismerünk és másokkal való kapcsolatát is felderítjük, annál jobban értjük önmagunkat és a teljes világot.

Ez a buzgalom viszont minden érdek nélküli kell, hogy támadjon bennünk, mert az érdek ugyan lehet maga az érdeklődés vágya is, de csak a magának való érdeklődés az igazán emberi tulajdonság. A mindenre kíváncsi embert sokan nem szeretik, akik titkaikat féltik, akiknek van emiatt félnivalójuk, akik rosszban sántikálnak, akik gyűlölik az embereket, akik nem szeretnek ismerkedni, akik bujkálnak, akik hatalomra törnek. Ha minél több kíváncsi volna, a világ egyszer csak elfelejtene hazudni, és megtörne a varázs: a világ jobb hellyé válna!

Sokan hazudják azt, hogy buták, ezek nem mindig jó emberek. Látni azok között, akik nap mint nap reflektorfényben vannak, olyanokat, akik azért játsszák, hogy buták, mert – mint mondtam – nem fizetődik ki ha valaki értelmes, és értelmét nem mások ellen kamatoztatja. Manapság az a „jó üzlet”, ha az átlagfogyasztót – aki szerintük –„törvényszerűen buta, mert elbutították” úgy édesgetjük magunkhoz, hogy látszatra lesüllyedünk az ő szintjére, így befogadjon, ezáltal testközelből kifoszthassuk. Ez a tevékenység megkívánja, hogy a buták száma minél nagyobb legyen. Az olyanok, akik önszántukból lemondanak a rájuk vonatkozó ismeretek megszerzéséről, könnyű prédákká válnak. Akik nem kíváncsiak arra, hogy milyen hatalmak mozgatják a szálakat, melyek egyike eljutván hozzájuk, pénzüket, összes javaikat, még a lelküket-szívüket is ezen a szálon elszívhatja tőlük, azok mindenképpen áldozattá válnak. Régen azt hallottuk: „A tudás hatalom.” Bár olyan hatalomra egyáltalán nem törtem, amit némely tudás által megszerezhetnék, sőt hatalomra, önmagamra vonatkozó hatalom kivételével sohasem vágytam, de korábban ennek a sztereotípiának köszönhetően néhányan legalább elkezdték a világ megismerését. Azt sem árt tudni…, hogy az agyunk olyan „entitás”, testünkön belül, ami akkor is dolgozik, ha nem adunk munkát neki. Nem a minden áron való kattogás kell neki, ami sokaknál elvezet a diliházba, hanem a kapcsolatok keresése, ami sok információt kiegészít, javít, helyre tesz. Végül olyan új felismerések születnek, amelyek segítségével az agyunk jobban kihasználja a kapacitását, mint ahogyan a számítógép merevlemez-karbantartó szoftverek csinálják. A találmányok megszületése olyan agyi tevékenységhez kötődik, amely az egymástól távol eső tartalmak egyenként történő összehasonlításával, elemek elkülönítésével megtalálja az új alkalmazások formáit. Ezen felül létezik az a funkció is, amit képzeletnek nevezünk. Ez képes a „semmiből” új alakzatokat, rendszereket kreálni, és összevetni a már meglévőkkel.

Remélem, elég kimerítően fogalmaztam!

A butaság egyik motivációja éppen az élet fogalmának folyamatos devalválódása. Ez lehet a züllés egyik aspektusa. Ahogyan a biológiai tudat, szembekerülve a folyton romló helyzettel, alkalmazkodni kényszerül, egyre mélyebbről emeli ki a még működő sablonokat. Ez nyilvánul meg a fokozódó agresszivitásban. Anélkül, hogy ezt el kéne fogadnunk, fel kell ismernünk az okait. A patkányok túlszaporodása esetén is bekövetkezik az az apokaliptikus pillanat, mikor elkezdik egymást enni… Nos, itt még nem tartunk, de a jelek eléggé aggasztóak. Már a számszerűség és a jelenlegi gazdasági szisztéma összefüggésében nem lehetnek illúzióink, azonban másfajta életrendszerben még van esélyünk,. Erre való hajlandóság azonban igen csekély, éppen a butaság térnyerése miatt… Ezt hívhatjuk ördögi körnek is. Ebben a helyzetben a „fölöttes én”, vagy a „tudatalatti”, vagy a „tiszta tudat”, bárhogy is nevezzük, meghozhatja azt a döntést is, hogy az összes eddig felhalmozott ismeret használhatatlan.

Ekkor, azok, akik nem szűntek meg gondolkodni/érdeklődni, megalkothatják az új paradigmát.

 Hányféle butaság van?

Civilizációs butaságok

Ugyebár, azt is tetszik tudni, hogy a legnagyobb butaság, maga a civilizáció…!?

De a civilizációs butaság is olyan, az állatvilágból visszamaradt butaságból eredeztethető, mint a lustaság. Miért butaság a lustaság, ha úgy is felfoghatjuk, mint takarékoskodás az energiával? Szép gondolat. De ez tényleg az energiatakarékosság egyetlen módja? Mert az nyilvánvaló, hogy az ember igen kevés helyen takarékoskodik az energiával (mármint azzal, amit a civilizációs rendszer fenntartására használ), hacsak nem kényszerül rá. Tehát, megint fülön fogtunk egy butaságot: miért szükséges várni a kényszerre, ha az ember tudatos lény és végig tudja gondolni azt is, hogy a kényszer alkalmazása sokkal nagyobb veszteség, mint az a bizonytalan nyereség, ami a lustaságból származik? Mit nevezünk akkor lustaságnak? Az a lustaság, mikor saját (a bolygó) magunk érdekében nem cselekszünk. Eközben eltunyulunk, tehát a kényszer hatására sem tudunk elég aktívan és hatékonyan cselekedni. Ez az ellentmondás létrehoz egy sor olyan felesleges cselekedetet, ami végül megalkotja a civilizációs rendszert. Ez az a korai pillanat, mikor megszületik a civilizáció.

Azt hihetnénk, hogy a civilizáció értelmes, és azért jött létre, hogy minden ember a legjobb és legegészségesebb legyen, ehelyett, már-már úgy fest, hogy inkább vonulnánk vissza a vadonba, mintsem jó szolgái legyünk a Rendszernek. Ez akár butaság is lehetne, mivel a jó meleg kényelmet hátrahagyjuk a bizonytalan és rideg természetért, de a természet értelmes, megtanulható, igazságos, fegyelmezett, szigorú, vagyis minden, ami a civilizáció nem…

Végül is az ember meg van verve a magasrendű tudati képességeivel, és dönthet úgy is, hogy ezt nem a természettől különválva, hanem a természettel együtt kamatoztatja. Jól lehet, hogy a kezdeteknél még az tűnt értelmesebbnek, hogy „senki földjét” vonjunk a civilizáció köré, de egymással sokkal rosszabbul jöttünk ki, mint a vadakkal. Sőt, a vadak lassú kihalásával nem szűnt meg az a félelem, ami a tiszta és okos természet hatalma miatt él bennünk. A nagyméretű állatok helyett találtunk olyan, alig látható, vagy szemmel nem látható lényeket, melyeket szintén elpusztítanánk, hogy félelmünket feloldjuk. Ez – úgy tűnik – újabb zsákutcának bizonyult. Ami egyúttal olyan butaság, amire akár rámehet maga az emberi civilizáció, de a földi biológiai lét is. Ez már a szándékos butaság elfajultabb formái, az élet elleni bűnök kategóriája. Ebben élen jár az élet alkotó elemeinek felelőtlen szétszórása, majd, mivel szabályosan összeilleszteni még/már nem tudjuk az egyes részeket, eljátszogatunk a különféle kombinációkkal. Ebből sokkal nagyobb katasztrófa származik, és direkt nem használok feltételes módot! Az az értelem, ami a természetben a buták számára rejtve van, az egész Univerzumot jellemzi. Sokan ezt Istennek nevezik… Ennek megfejtése sokkal izgalmasabb és hasznosabb foglalkozás, mint az általunk felfedhető részek ide-oda tologatása. Az eredendő titok megtalálása ugyanis a végső értelem, vagyis a butaság lételemének megszüntetéséhez vezethet. Ehhez egyáltalán nincs szükség olyan eszközre, ami a természetben, ugyanabban a formában ne volna. Az eszközkészítés nem holmi korszakalkotó felemelkedés, hanem a butaság kezdetének pillanata. Vagyis az állati butaság spontán emberi butasággá való átalakulása. A mások legyőzésének, és elpusztításának eszközei megfelelnek az évmilliók alatt kialakult „beépített” harci eszközöknek, mint az agyarak, karmok, paták, kemény vértek, csontok, szárnyak, uszonyok, kopoltyúk, mérgek, kifinomult érzékek. Azonban, ahogyan az ember felfedezte ezek természettől idegen megalkotásának-továbbfejlesztésének lehetőségét, fokozatosan elsorvadtak azok a testrészei, érzékszervei, melyek eredendően minden helyzetben alkalmasak voltak a természetben való életre. Ezzel kialakult a modern ember. Az eszközök azonnal előnyt biztosítottak a többi élőlénnyel és a természet mostoha viszonyaival szemben, de egyúttal olyan extra tér nyílt meg, amelyben szükségtelenné vált az állandó készenlét, a folytonos vándorlás, a jó fizikum és az alkalmazkodó örökítő faktor. Vagyis, ezek nem sorvadtak el teljesen, csak ebben a helyzetben másként kezdtek működni. A rendszeres fizikai munka helyébe a sport lépett, a természet mozgásainak, logikájának megismerése helyébe a matematika, az emberi kapcsolatok meleg és létfontosságú ápolása helyébe az ellenségeskedés, gyűlölködés, ármánykodás, a gonoszság, a politika. A gyanakvás átvette a természet szakrális volta iránti tisztelet helyét, és kiépítette azt a titkokra és hazugságokra alapozott világnézeti, gazdasági, szociális rendet, amit ma látunk összeomolni. Mi tehát a legnagyobb butaság?

Butaság az életmódban

Ez az egész zagyvaság, amit már sokféleképpen neveztünk, de nem is kell finomítani a kifejezés formáit, személyekre lebontva az ember mindennapi cselekvésének, az élethez szükséges tetteknek a külső megjelenésében nyilvánul meg. Mivel alig találunk butaság nélküli életformákat az emberek körében, a különbségeket csak a külső megjelenésben tudjuk lemérni. Mégis több azonosság van az emberek életmódjaiban, még ha megjelenésükben igyekeznek is a legteljesebb mértékig hasonulni illetve különbözni másokhoz/másoktól. A civilizáció legfontosabb jelenlegi paradigmája egyszerű kifejezéssel jellemezhető: természetellenes. Ha ez már megvalósul egy ember életmódjában, akkor civilizáltnak nevezhető. Holott, arra gondolnánk, hogy a civilizáltság azt jelenti, jó modorú, szobatiszta…, választékos beszédű, figyelmes, szellemes stb. Alig tapasztaltam másfajta értékítéletet, mint a mesterséges, a civilizáció által létrehozott tárgyak, gondolatok, modellek stb. magasabbrendűségének határozott kifejezését. A természetes az piszkos, kényelmetlen, kellemetlen, veszélyes, elavult, kezdetleges, nyers (mint a megvetendő dolgok közös jellemzője), buta, undorító, fölösleges, szánalmas, kezelhetetlen stb. Egyre erősebben él bennem annak a meggyőződése, hogy nagy hibát követtünk el, amiért nem a természet értelmét választottuk! Erre felépíthettünk volna egy szerves, teljes mértékben illeszkedő és millió évekig működő emberi rendet. Minél kevésbé látványos lett volna az emberi faj különbsége a többi élőlénytől, annál kevésbé volna veszélyben minden, ami a mai emberrel kapcsolatba kerül. A helyünk megtalálása a többi élőlény közösségében sokkal több értelmi képességet igényelne annál, mint amire jelenleg büszkék lehetünk. Ezért ahogyan az ember a Föld bolygón él, az a legkevésbé sem fogadható el értelmesnek. Erre a legenyhébb jelző, hogy butaság.

Ennek felismeréséhez azonban olyan magasrendű értelem kell, mely csak később fejlődött ki. Azonban, akkorra már túl messzire merészkedett az emberiség azon az úton, melyen el se kellett volna indulnia.

Mélységesen megértem azokat, akik idejekorán elfordulnak a civilizált világ alantas és durva agressziójától, ahogyan az embert kénye-kedve szerint felhasználja érdekeinek vagy szeszélyeinek kiélésére, és egy (vagy más) olyan eszmét keresnek, amely őket egy képzelt világ képzelt ura alá rendeli inkább, mintsem a mindenhol támadó rossz karmai közé kerüljenek. Békére, reményre, a jóság illúziójára vágynak. Ez még nem butaság, csak egyfajta menekülés, vagy meghátrálás a szememben. De igen sokféle hasonló életelv van, mint fentebb taglaltam, amely ilyen alapokon mások ellen fordítható. Mindezekben rejtőző butaságok még nem írják fölül azokat a mély igazságokat, amelyek értékét nem vitathatom, de a hozzájuk önként társuló emberek egyben mindenképp butának tekinthetők: saját hibáikat, meggondolatlanságaikat, bűneiket egy ismeretlen, felfoghatatlan szellemre hárítják, és az ezekből eredő bajokat is az ő gondviselésére bízzák. Nos, ismert és bölcs mondás: „Segíts magadon és Isten is megsegít!” – Csak ezt tudom javasolni mindazoknak, akik a legfontosabb tudások elől a vallásokba menekülnek. Sok bölcsesség van erről a témáról éppen a vallási könyvekben, melyekről írtam, hogy tulajdonképpen életmód tanácsok. A mai ismeretek már lehetővé teszik, hogy önmagunk, vagy bizonyos ismeretek tudói hozzájárulhatnak saját testünk-lelkünk-szellemünk gondozásához. Ezért még nem kell intézményeket fenntartanunk, ahol – az esetek többségében – pénzért, tehát olyan köztes dologért foglalkoznak velük, amely éppen, hogy az emberek bajainak egyik forrása. Ha minden lényeges ismeretet elsajátítunk, már nyugodt szívvel szolgálhatjuk azt a spirituális személyt is, akit/amit eddig, azonban olyan célra nem vesszük igénybe, amely ellentmond a legtisztább emberiesség elveinek.

A butaság tisztelete, a butasághoz való jog

Egy olyan világban, ahol a butaság jó pénzt hoz, és hatalmat támogat, a butaságot tisztelni kell. Ez a tisztelet megnyilvánul a különféle állami gesztusokban. Igaz, hogy sok esetben (amit már fentebb leírtam) nem tehetnek az emberek butaságukról, mert esetleg a kultúrájuk csak bizonyos ismeret elfogadását engedi, vagy, mert a szokásaik révén nincs élethelyzet, melyben szert tehetnének az univerzális tudásra. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a buta civilizáció, eleve nem vesz tudomást azokról az ismeretekről, melyek révén hatalma az elmék és lelkek fölött gyengülhet. A legnagyobb hatást éppen a teljes Rendszer teszi a tudatra, és voltaképpen ez okozza a szellemi leépülést. Ugyanakkor, a butasághoz való jog, létező és elfogadható jog, hiszen egy korszak szemlélete, gondolkodásmódja nem feltétlenül felel meg minden embernek, ezért látszólag – hivatali ügyekben – lehet járatlan valaki, és emellett minden szempontból magas szellemi adottságokat mutathat. A hivatal hatása a tiszta értelemre mégis létező veszély, mikor a rengeteg kötöttség, és elfoglalt effektív idő, a szellemi kapacitás elfecsérlése elfáraszt és elkedvetlenít, amiért az emberek az összefüggések kutatása és megértése iránt érdektelenekké válnak. Éppen ez a célja a Rendszernek! Ne legyen az embereknek idejük elgondolkodni azon, lehet-e jobb világot létrehozni a helyett, ami ma van?

Azonban van még egy nagy része az emberi közösségeknek: a nő és férfi viszonya. Ebben az állandó szerepjátékok, amelyek a női-férfi kapcsolat női oldalának vélt gyengesége révén a hiányzó fizikai erő, amely a férfiakat inkább jellemzi, a nők esetében olyan viselkedési mintákat alakított ki, hogy a férfiak önbizalmát, a hódítás illúzióját a még oly okos nő is csak önnön butaságával tudja megidézni. Az – egyébként nem túl okos mai férfitársadalom – végre kap egy feladatot: szellemileg felkarolni a nőket! Ha értik, mit akarok mondani… Holott a nők nagy része ezt az egész játékot éppenséggel saját ravaszsága révén pozíciójának hosszú távú fenntartására használja… Emellett valljuk be, jobban kihúzzuk magunkat egy kis butácska nő mellett, pedig éppen saját butaságunkról állítunk ki bizonyítványt… Néha jól esik okosnak látszani, ha már a férfiak egymást nem engedik túlzottan kiemelkedni az átlag szellemi színvonal fölé. Azonban a sokak által kritizált emancipáció hatása a női pszichére olyan változásokat hozott a nők viselkedésében, társadalmi szerepvállalásában, amely következésképp kizökkentette a férfiakat klasszikus „mindentudó” attitűdjükből, ettől a különben is félszeg és bátortalan férfiak a nők megvetésének újabb területét kénytelenek elviselni. Az okos nő-buta férfi vagy inkább iskolázott nő alulképzett férfi vagy rosszul kereső férfi – jól kereső nő modelljei végképp szétzilálták azt a „felállást”, amiben mindketten önmaguk lehettek. Nem kis része van a mai szingli-agglegény jelenség kialakulásában ezeknek a tényezőknek… Ebből is látható, mennyi butaság halmozódott fel az utóbbi 50 -100 évben.

Végül minden butaság megkoronázása, hogy ezt az egyetlen rosszat tartjuk arra alkalmasnak, hogy a legvégsőkig kitartsunk mellette. Azzal magyarázzuk ezt az összefércelt logikát, hogy hiszen szaporodunk, sikeres faj vagyunk, minden vonatkozásban képesek vagyunk létezni a természet nélkül (?). Ez a fejre állított logika egészen addig fog uralkodni, amíg el nem jut a mai ember a legvégső határig. A természet sokkal rugalmasabb, mint bármilyen mesterségesen megalkotott rendszer. Ez a kis intermezzo, amit technikai civilizációnak nevezünk, remélhetőleg nem fogja megsemmisíteni a földi életet, és mind több ember ébred rá, hogy az egyetlen úgy visszafelé vezet abba a természetbe, amelyet eddig lenéztünk, minden igyekezetünkkel felülmúlni és elpusztítani akartunk, de a „…(nagy)világon e kívül nincsen számodra hely…”

Aszinkron

Aszinkron

Hónapok óta gyötör egy megmagyarázhatatlan rossz érzés. Persze…, bármikor meg tudnám magyarázni, ha lenne rá időm. Talán már sejtik is, hogy mi ez az érzés.

 Mikor másnál tapasztalom a szétesés nyilvánvaló jeleit, könnyedén adok tanácsot az illetőnek: Lassíts, figyelj többet magadra! – ám, amióta ez az érzés nyomaszt, óvatos vagyok az efféle bölcsességekkel. Azért van minderre egy bárkinek tanácsolható gyógyír: üljön le és kézzel, vagy bármilyen géppel kezdje el a saját történetét elemezni. Én is ezt teszem, és tudom, hogy olyan törvényszerűségeket fogok felfedezni, amelyekben nem sok új lesz, mégsem érti senki, hogy miért nem alkalmazzuk ezeket.

Először is, az ember többféle idődimenziót használ öntudatlanul, viszont ugyanolyan tudatlanul nem tesz köztük különbséget. Ez már önmagában is ok a káoszra. Hányféle idő létezik?

Azonnal rávágjuk: egy!

A fizikában járatosak azt mondják: egy földi és egy relatív idő. Persze, ez is nagyon dilettáns meghatározás, de talán sjetik, mit értek alattuk. Ugyanakkor azt, ami minket a legjobban kizökkent: a szubjektív időt, szinte senki sem ismeri. Ez azért létezhet, mert mindenki egy külön történet, bár sok egyezéssel. Azonban ez a szubjektív idő is számtalan szegmensre tagozódik, amit folyamat-időnek is nevezhetnénk. Ezek az idők, tulajdonképpen saját „egyéniséggel” rendelkeznek, aszerint, hogy éppen mivel foglalkozunk. Az átlagember ezeket nevezi „realitásoknak”. Hamvas ezt a fogalmat a teljes civilizációs rendszerre alkalmazta és ezzel hitelesen jellemezte azt. A valóság, ami magyarul a realitás, szinte semmilyen kapcsolatban nincs az ehelyütt emlegetett realitással. A természet valósága csak a szubjektív időt ismeri és ebben a viszonylagos (…) stabilitásban él. A változást szoktuk evolúciónak nevezni. Azok a sorstársaim, akik hasonló cipőben járnak, mint most én, itt szokták elveszíteni a fonalat (folyamattudat fogalmi ismeretének hiánya). Ezért ismétlem sokadszorra, hogy minden idősík, vagy történet, nem más, mint rögzített és visszajátszható folyamattudat, ami sajátos törvényekkel bír. Amikor éppen benne vagyunk egy folyamatban (történetben, a szubjektív idősíkunkban), érdekes módon fogalmunk sincs róla, hogy mi történik velünk. Legalább is, akik „követő” életstílust alkalmaznak. A követés nem ad elég időt és idegi kapacitást az idősíkok közötti ugrándozásra. Általában a követés könnyen fejleszthető mesteri szintre, de minél mesteribb, annál kevésbé vagyunk tudatunk birtokában. Ahhoz, hogy „önmagunk” lehessünk, állandóan „ki kell tekintenünk” az éppen zajló folyamatunkból. Ez módfelett fárasztó lehet, és mivel a civilizációs életmód rabolja az energiáinkat (többek között, a több folyamatú tudatállapotok miatt), ezért sokszor lehet „üzemzavar”, ami roppant kínossá válhat mások szemében. Wittgenstein osztrák filozófus, hasonló modorban tartott előadást tanítványainak, és törvényszerűen tért el az eredeti témától, mivel, valamit megértetni nem lehetséges egyetlen idősík (folyamattudat) használatával. Ilyenkor a köré gyűlt hallgatóságnak feltette a következő kérdést: „Hol is tartottam?”. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Wittgenstein szenilis volt, annál inkább azt reprezentálja, hogy az új ismeretek, új aspektusokat és az eredeti kiindulóponthoz képest távoli idősíkokat igényelnek.

 Ide kívánkozik az a tapasztalatom, hogy a népszerű ponyvatermékeknek is nevezhető, véget nem érő sorozatok írói-készítői, eleve úgy kalkulálnak, hogy a néző úgysem követi teljes odaadással a történetet, és a filmek elején ismétlik az előző részek főbb mozzanatait. De gyakran ennél sokkal jobban lebecsülik a nézőt, mivel a folytatásban olyan helyzeteket, történeteket folytatnak, melyeket a nézők nem is láthattak. Ebből aztán iszonyú kalamajka lenne – ha erre bárki figyelne, rajtam kívül… – vagyis, a pongyolaság teljesen elharapózik, és minden összekuszálódik. A néző iránti tisztelet vagy kiveszett, vagy sohasem volt.

Ez persze nem jár komoly következménnyel. Apropó: következmény…

 Az idősíkok léte felőli tudatlanság, és a vezérfolyamatok feltétlen követésének kényszere hozza létre azt a szindrómát, amit gyűjtőnéven: felelőtlenségként szoktunk emlegetni. Büszkén hangoztatjuk, hogy az ember – többek között – abban különbözik az állatoktól, hogy képes előre látni tetteinek következményeit. Vagyis, a korábbi tapasztalatok, saját, vagy mások példáiból való tanulás segít abban, hogy kétszer ne essen meg velünk ugyanaz a malőr.

Talán nem túlzok, ha azt mondom: a jelenkor lényegesen több olyan személyt „hozott létre”, a múlthoz képest, akik nem, hogy véletlenül, hanem szánt szándékkal hagyják figyelmen kívül tetteik következményeit. A karácsonyi ajándékozás ürügyén egy boltban főhelyen feltornyozott „gazdaság” felirat alatt belelapoztam egy – nyilvánvaló – bestsellerbe, a cím valahogyan így hangzott: „Hogyan lehetsz milliárdos?  – vagy efféle. A fülszövegen nagyjából ez állt, egy nyugodt magabiztos ősz úr képe mellett: Sohasem leszel gazdag, ha mindenáron az akarsz lenni. A pénzcsinálást szenvedéllyel kell művelni, nem izomból! (Saját fogalmazásban!) Nos: nekem éppen ez a bajom az un. „pénzemberekkel”. Miközben ők a szenvedélyükkel élnek, az emberek túlnyomó többsége az utolsó krajcárjait keresgéli, mint abban a megrázó klasszikus novellában. Érdekes volna lerajzolni egy ilyen pöffeszkedő úr idősíkjait, mellé téve a mifajtánk relatív nyomorát! Látszólag eltértünk a témától, pedig éppen a közepében vagyunk.

A „szenvedély” az a tudatállapot, amely a legkevésbé sem tartalmazza az önmegfigyelést és a felelősségtudatot. Divat manapság „elszállni” a földi idősíkoktól, akár „anyaggal” akár technikával, hogy „ne törődjünk semmivel!” Az „ünnepek” is efféle „kapcsolók” lennének, mikor az emberek végre „jól akarják érezni magukat.” Meghittség, szeretet, csönd etc. Semmi cinizmus: erre van szükségünk! De vajon mi módon legyünk erre képesek anélkül, hogy magunknak, és másoknak ne okozzunk szomorúságot? Nem ritka ilyentájt, hogy néhányan úgy oldják meg a sok idősík összegubancolódásának lehetetlen problémáját, hogy önmagukat kapcsolják ki a földi időből. Ezt senkinek sem ajánlom, mivel a saját idők felfedezése, és azok végiggondolása – higgyék el – sokkal nagyobb elégtétel, és a haszna is rendkívüli, mintha az érző és gondolkodásra képes porhüvelyünket a többiekre hagynánk: törődjenek vele ők ezután! Így nem állhatunk bosszút senkin, nem beszélve arról, hogy rajtunk kívül senki más nem tehet arról a bennünk zajló zűrzavarról, ami minket a végső meggondolatlanságig visz.

 Érdemes végigolvasni Wittgenstein élettörténetét. Kivonatosan a gondolkodásról, a logikáról és a valóságról szól. A törekvésről a végső igazság/valóság megtalálásáról és megértéséről. Ez minden filozófus ideája. Amit én is fölfogtam ebből a bonyolult problémakörből, az a kapcsolatok elsődlegessége. Más szóval: az asszociációs gondolkodás. A nyelv, mint kiindulópont, mely tükrözi a gondolkodás módját, egyúttal rajta keresztül megismerhetjük egy nép történetét. Ugyanakkor a történet önmagában semmit sem mond, hanem a fogalmak alkotása, értelmezése és használata jelenti a gondolkodást, amit a történettel párhuzamosan tudunk jellemezni. Szinte minden fogalom egy olyan mag, mely magában hordoz egy sor érzést, döntési módot, aspektust, irányultságot. A fogalmak mondatban betöltött helye, sorrendje, fontosságának foka sorskérdés.

(Itt jegyzem meg, hogy a magyar nyelv egyike azon kevés nyelveknek, melyben a szórend, szinte a végsőkig felcserélhető. A mondat jelentése árnyalatnyit változhat, vagy éppenséggel többféle irányt is megmutathat. Az így létrejövő látszólagos értelemzavaró variánsok mindennél jobban felfedhetik a valóság lényegét.)

 A jelen időben van ezek mellett egy szinte ezekkel egyenrangú lehetőség: a viselkedésből, és a tettek előtti magatartásból, arckifejezésekből való olvasás képessége. Ezt addig kell frissen tartani a gyermekeknél, amíg az erre irányuló tudatosság ki nem alakul, mivel ezzel a képességgel születünk, de a civilizációs játszmák eltompítják, és a kényszerfolyamatok látszólag szükségtelenné teszik.

Az internet látszatra fejleszti az asszociációs gondolkodást, azonban mégis ennek ellenkezőjét, a felszínes, történetkövető gondolkodást erősíti, mely hamarosan elnyomja a történetek mögöttes tartalma iránti érdeklődést. Az asszociációs tudatosság kiindulópontja az érdeklődés, és annak tárgya. Az érdeklődés a felszínesen keresőkben is megvan, azonban gyakran megáll a történet időrendben következő mozzanatainak követésénél. Az „érdekesség”, a szabályostól való eltérés jellegére vonatkozik, és az egyre különösebb kivételek irányába mutat. A motiváció ebben az esetben is a „titok” felfedése, de annak valódi lényegéig nem jut elég szellemi energia, mivel a „linkek” máris egy következő és számos más elágazó történetre mutatnak. Ez nem lehet véletlen, és a NAGY TERV zseniálisan megmutatkozik, ha elég mélyre ásunk. A Hatalom ezért is törekszik a felszín csillogását, kvázi érdekességét a végsőkig fokozni, hogy ne legyen idő és energia a mélyebb rétegek felkutatásához. Egyúttal minden történet, a pszichológiai hadviselés szabálya szerint íródik, hogy mindig tartalmazzon sugallatokat a jelenkori Rendszer iránti feltétlen lojalitásra. Csak az veheti észre ezeket az apró, de célzott tudatmorzsákat, aki már kellően kiszabadult a Rendszer tudatbénító hatásából. Jellemző az átlagos társaságokra, hogyha említést teszek ezekről a „beavatkozásokról”, szinte egy emberként horkan fel a kórus: „Ugyan ne rontsd már el az illúziónkat/hangulatunkat! Tanulj meg kicsit lazítani!”

Végül is a földi tudatosság jelenlegi szintje már lehetőséget ad arra, hogy tovább lépjünk a valódi fejlődés, a tudatosság fejlődésének irányában. Már a folyamatot felfedeztük, ehhez kell társítanunk a tudatosságot is, hogy képesek legyünk megérteni önmagunkat és a világ bonyolultságában rejlő esszenciális tudatosságot.

 Foglalkozzunk egy kicsit a civilizációs realitással, ahogyan azt Hamvastól tanultuk.

 A civilizációs Rendszer minden résztvevőjére ráerőlteti azt a tudatosságot, ami gyökeresen különbözik a természeti valóságtól. Ez a folyamattudat ki nem mondva azt sugallja, hogy a romlás szellemi-testi téren, tulajdonképpen nem más, mint fejlődés… Mármost, a természet valóságát, mintegy „meghaladva” az emberiség saját valóságát, realitását egyetlen valóságnak deklarálja, amivel nemhogy önmaga létét cáfolja meg, de garantáltan meg is teszi az ehhez szükséges gyakorlati lépéseket. Az a dölyf, ami az ebben a téveszmében hívőket eltölti, egyúttal megakadályozza őket abban is, hogy bármikor felülvizsgálhassák elmebajukat. Tehát, ha valaki nem tartja ésszerűnek azt, amit éppen művel, vagy vele művelnek, akkor figyelmeztetik arra: „Fogadd el a realitásokat! Ilyen az élet!” Hm. – szoktam ilyenkor „mondani”. Ami másoknak realitásként kényelem, basáskodás, rablás, önkény és hatalmi erőszak, az nekünk beletörődés a megváltoztathatatlanba…? Ha egy kicsit megrázzuk magunkat, és feleszmélünk, rájövünk arra is, hogy egyáltalán nem kell beletörődnünk az ilyen „realitásba”!

 Először is, saját házunk táján kell körülnéznünk. (A feleségem ilyenkor lelkesen bólogat…) De lehet, hogy most nem az következik, amit ő gondol. A tudatunk, történetünk „átolvasásával” megtalálhatjuk azokat a pontokat, melyekben nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy mit és hogyan teszünk magunkkal, és ennek következtében másokkal is. Ha úgyse tudjuk azt az ezernyi idősíkot folyamatosan követni, akkor talán meg kéne vizsgálni a minden egyes folyamatban megnyilvánuló elemi hibáinkat. Ez az, amit nem szívesen teszünk. Igen sok történet tulajdonképpen a hibákkal való szembenézés elkerüléséről szól. Ha ezeket kiszűrtük, máris kaptunk egy sokkal kezelhetőbb „idősík-gyűjteményt”. Ezután újból átnézhetjük a maradékot, ettől kissé lelassulunk. Most érkeztünk el a legfontosabb ponthoz:

a sok folyamatot ugyanabból az időből kell felügyelnünk, amennyi a szubjektív össz-időnk. „Nem érek rá.” – mondják ilyenkor az emberek. Mármint nem érnek rá ilyesmit olvasni, mert sietnek. És azért omolnak össze, mert nem érnek rá…

Most jött el az ideje a megoldásra vezető gondolatoknak.

A természet szubjektív idejét, és az egyes ember szubjektív idejét össze kell hangolni! Meg kell nézni, mi tartja fenn a természetben a körfolyamatokat, és mi gátolja, pusztítja el az emberi Rendszerek körfolyamatait! Tulajdonképpen a megnevezések is támpontot adnak, ugyanis az embernek nincsenek valódi körfolyamatai. Vannak ugyan ennek látszatra megfelelőek, de ezeket inkább „helyben járásnak” lehetne nevezni. A természetben ismétlődő periodikus rendszerfolyamatok az univerzális Rend alá esnek, és ennek függvényében térnek ki minden irányban, oly mértékben, hogy az „élet” nevű folyamat fennmaradjon. Mivel az ember ezt a törvényt nem tartja önmagára nézve kötelezőnek, ezért a vele érintkező természetfolyamatok is lassanként felveszik az emberi kuszaság jellegzetességeit. Hiába mozgatnak elképzelhetetlen tömegeket a kozmikus erők, az ember a mindenség végtelenéhez képest kicsinyke porszem, a nélküle akár örökké működő harmóniát megbontotta, és a kozmikus hatalom ezt nem akadályozta meg eddig. Oktalanságában el sem tudja képzelni, hogy a földi lét és az univerzum egységet alkot, és ha a Földön megbomlik a rend, akkor ez a kozmoszban is anomáliákat okozhat. Ha csupán spirituális hatásokra gondolnánk, képzeljük el, mennyi űrszemét kering a Föld körüli térben és a bolygók térségében, ezek relatíve nagy tömeget képviselnek, elég nagyot ahhoz, hogy a földi élet rontásán túl bármilyen apró beavatkozást is, de tegyenek, mely láncreakciókat indíthat el. Ehhez azonban olyan belátás kell, ami csak „elvben” sajátja az emberi lénynek. A „realitásban” efféle felelősséget nem kér számon senki, vagy ha igen, nincs foganatja.

 Ha azt gondoljuk, hogy a számítógépen böngésző felhasználó nincs hatással arra a mechanizmusra, mely a legfelsőbb földi döntéseket hozza, akkor arra is gondolhatunk, hogy viszont a saját életére nézve képes lehet a két nagy idősíkot szinkronizálni. A természet, még ebben a degradált formában is erős hatással van a motorizált, mérgezett, fáradt emberre. Fel kell fedezni a bennünk élő természetet! Ha eddig nem tettük, ismerjük meg azt a testet, mely sok butaságunkat is elég jól tűri, de nem a végtelenségig. Amíg vissza lehet fordítani a negatív folyamatokat, ne habozzunk megtenni! Semmi hókusz-pókusz nem kell hozzá. Vegyük fel a természet tempóját, ami mindenekelőtt, lassítást jelent. Vessünk számot azzal, melyek azok a „történetek”, amelyek a természetet, az életet, és a saját civilizációs világunkat is fenntartják. Nem lesz belőlük sok, ezért könnyen elbajlódhatunk velük. A többit erős kritika alá vonva, csak azokat tartsuk meg, melyek mind az embert, mind a természetet szolgálják. Csak tiszta levegő, tiszta víz, tiszta, könnyű ételek, nyugodt derűs lélek, és nyitott szív, kreatív elme kell hozzá.

 Akár itt abba is hagyhatjuk az elménk átfésülését, azonban, ha idáig jutottunk, elárulom, mi is történt az olvasóval:

Ha ezt a szokatlan stílusban és nyelvezettel megfogalmazott elemzést elolvasták, anélkül, hogy tudatában lettek volna, már az elméjük jótékonyan rákapcsolódott egy olyan hálózatra, ami az Univerzum lüktetésének tempójával szinkronizálja a tudatukat. A logika és az élet akkor fedi egymást, és akkor teljes mindkét tényező, ha bármelyik fél képes helyet cserélni a másikkal. Nem létezhet olyan emberi logika, mely az életet hagyja utoljára. Nem a számok nagysága teszi az életet kisebb értékűvé, hanem az egyes elemek minősége. Az élet önmagában olyan csoda, ami elég érdekes ahhoz, hogy kövessük működését, és a tisztelet parancsának engedve megfigyeljük, és alázattal őrizzük épségét. Mi a legjobb pozíció a megfigyelésre? Egy fényes, sima üveglap, vagy a tó nyugodt vize, melyben meglátjuk önmagunkat és a kék eget.

 Kövi Gábor, 2013 Karácsony napján