Nyelvében él a nemzet

Nemzet nyelve

„Nyelvében él a nemzet”

A bemásolt link nyelvészeti tanulmány, a Széchenyi idézet mottója körül. Nekem rögeszmésen az a mindennapi vita, ami a nép, nemzet, haza, magyarság körül folyik. Ha termékeny és előrevivő, akkor talán meg is születhet az a nemzet, ami azóta vajúdik, amióta eleink ezt a csodálatos helyet választották, és próbálták megvédeni, aztán az utódok keresik azt a módot, ahogyan elfogadtathatják magukat önmagukkal… és a környezetükkel.

Azonban, mindazok a megközelítések, amelyek a megszokott gondolkodásmódban születtek-születnek, mégsem képesek olyan leírást adni erről az elvont fogalomról, ami mindenkivel megértetné, mi a nemzet valójában. A folyamattudat alapelveinek megértése nélkül ez nem is sikerülhet. Egy beszélgetés kapcsán merült fel a kulcsgondolat bennem, mi lehet az oka mindennek?

Ha mélységesen magunkba nézünk, alig akad valaki közülünk, aki tiszta lelkiismerettel kijelenthetné: én tiszta magyar vagyok, vagyis fajtiszta magyar! De talán ezen már túl vagyunk…! Én nem tagadtam soha, hogy a tudott őseim a szélrózsa minden irányából találtak egymásra ezen a földrajzi helyen, és én – hiába születtem ettől a helytől 12 km-re, északabbra és a jelenlegi történelem által megengedett határok közé – mégsem vagyok 100%-ban magyar vérű – hogy úgy mondjam. Aki ezt állítja magáról, az még el sem jött az óhazából. Ebből következik, hogy mindannyian egy érdekes történet vagyunk, de nem könnyen meghatározható genetikai elegy. Viszont, aki az „igazi” magyar volna – nos, ebben a tekintetben máris vesztett ellenünk, vagy vice-versa mi vesztettünk, mert ő nem érti a nyelvünket, de igazi magyar, mi nem értjük őt, de alig van genetikai közünk hozzá. Tehát, most itt vagyunk a legnagyobb… zavarban.

Mégis magyarok vagyunk, vagyis – legalább is papíron – mi vagyunk a magyar nemzet…

De ha igen, miért, és ha nem, miért nem?

Nem hagyom, hogy Önök máris megnyugodjanak abban a biztos tudatban, hogy végre meg fogják tudni a frankót…

De megtudhatják, ha ezek következtében mélyen elgondolkodnak, ami a szándékom volna ezzel az írással is.

Tehát, ott tartunk, hogy ha meg akarjuk tudni mi az a nemzet, akkor a nyelvhez kell fordulnunk. Máris sietek leszögezni, hogyha meg akarjuk védeni nemzetünket, akkor meg kell védenünk a nyelvünket! Ezt a semmitmondónak tűnő felszólító mondatot komolyan kell venni! A nyelv ugyanis változik, de ahogyan a minden téren tapasztalható süllyedés torzít és rombol, talán még jobban megviseli ez a nyelvet, hiszen azon szólítjuk meg egymást, azzal kérünk kenyeret a boltban és azon írjuk a hivatalos kérvényt és a szerelmes levelet. Hoppá! Van még valaki, aki kézzel ír szerelmének? Vagy nem inkább posztol a face bookon? Az, hogy face, a mi nyelvünkben eléggé félreérthető hangzású, ha nem tudjuk, mit jelent és hogyan ejtik. Ahogyan frankón beszélünk az iskolában, az utcán és a bulikon (!) – hát az már igen messze van attól, amit még magyarnak lehetne nevezni. És bizony, abban a pillanatban, mikor a szavak „magyar” volta kezd kisebbségbe kerülni, akkor sajna ezen a 93 ezer négyzetkilométeres területen belül is kisebbségbe kerülünk. Ez pedig nem játék!

Ha valaki azt gondolná, hogy mindez mégis játék és ettől még simán magyarok maradhatunk, és nem számít más, minthogy a határaink ne szűküljenek, sőt minél jobban tágulnak, és veszítjük el a „beszűkült”, régimódi röghözkötöttségünket és leszünk világpolgárok, annál jobb lesz nekünk, biztosan téved, vagy semmi köze a magyar szellemhez, ami ugyebár a nyelvben él.

Hogy mégis egy kissé közelítsek, utalnom kell a folyamattudat jelentőségére, ahogy ígértem. A folyamattudat, tulajdonképpen egy olyan erő, ami egy adott folyamatban tart. Vagyis erők eredője. Ilyen eredő tehát az is, amit nemzet-ként nevezhetünk. Erők eredője, mondhatnám – erdője – hogy éljek a nyelv adta játék lehetőségével. Inkább ilyen játék, mint a gépekkel való! De nem cséplő-szójáték, hanem elvonatkoztat, és elgondolkodtat. Mert erők erdejének kereszttüzében kell megőriznünk azt a nyelvet, ami a nemzetünk vagyona. Ez olyan vagyon, ami pénzben is kifejezhető – volna, ha a pénz méltó volna hozzá. Az asszociáció sem magyar kifejezés, fogalom, de beépült a nyelvbe egy korábbi időszakban. Hordozza-e a nemzet információit? – Újabb idegen szó, ami szintén nem hordozza! De ettől még használjuk, mint azokat az eszközöket, melyeket mások találtak fel, és mi jóra alkalmazzuk őket. És itt érkeztünk el egy fontos mozzanathoz: az alkalmazás módjához és motivációjához. Az a nyelvezet, mely valamilyen később talált dologra utal és jó szándékkal, jóra használtatik, attól, hogy nem viseli magán a nemzet jegyeit, még nem kell gyűlölnünk. Ha még mélyebbre ásunk, és egyes porszemeket „górcső” alá veszünk, a nyelv „genetikai” szerkezetét találjuk. Még itt sem utal sok minden a magyar nemzetre. Viszont, ahogyan tesszük az már igen! Az asszociáció az egyik olyan fogalom, ami a használat és lehetőség vonatkozásában már utalhat a magyar nemzet gondolkodására. Hiszen, a nyelv tükrözi legjobban a gondolkozás módját., Mi van elől, mi van kiemelve, hogyan tagoljuk a gondolatokat, és hogyan fejezzük ki a világot, magunkat és, hogy mit akarunk itt. És ez bizony könnyedén kiolvasható a nyelvünk szerkezetéből. A hajlékonyság, tű éles valóságábrázolás, tökéletes tényleírás, pontos magyarázat, szuggesztív hatóerő. Ez az, ami kell, hogy jellemezze a magyart, a magyar szellemet, és a magyar nemzetet. Talán ez is a baja velünk mindazoknak, akik nem akarnak érteni bennünket. Nincs arról szó, hogy nehéz volna minket érteni, inkább arról, hogy a sok tisztátalan szándék, a zavaros, homályos megfogalmazás, a félreértés, ami ugyan a mi nyelvünket is jellemezheti…, viszont ezen a nyelven van arra mód, hogy mindenki egyformán ugyanazt értse. Ez nem teszik azoknak, akik szeretnék a világot egyre zavarosabb helynek látni. Ha csak a gondolkodásmódunkat tanítanák mások, vagy inkább tájékozódnának felőle, nem lehetne annyi tücsköt-békát kiabálni ránk. Sok helyen leírtam, és nem lehet elégszer: a külföldön sikert arató magyarok gondolkodásukat (nyelvüket-nemzetüket) tudják „jó áron” eladni idegeneknek. Ez a titok azonban náluk marad, mert hiába adják el, csak azt láthatja belőle egy más országbéli, hogy mi máshogy és jobban oldunk meg problémákat, mint más nyelveken/gondolkodásmódban felnőtt emberek. Persze, az önteltség nem lehet kenyerünk, hiszen nyelvünk – történelmünk során – felvett és megtisztel, azóta is más népek által használt szavakat. Viszont, ami a vándorlásaink, kiegyezéseink, és fennmaradásunk hozadéka, az az együttműködési képesség, ami szintén olyan erény, ami már szinte csak a nyelvben van meg, mert önmagunkkal is alig tudunk megegyezésre jutni. Lehet mondani, hogy nem volt még elég idő arra, hogy a nyelv erényei a tudatból a gyakorlatba átkerüljenek…Vagy inkább azt, hogy a környezetünk nem hagyott időt erre? De ez már egy más jellemvonás, ha másokat nevezünk meg saját hibáink okozóinak…

A külhonban élők, akik nyelvüket vesztik, nemzetüket is vesztik? Talán úgy tudnék fogalmazni, hogy ahhoz a gyümölcsöz hasonlók, mely magnélküli. Lehet finom, lehet formás, lehet még tápláló is, de nem önmagát fenntartó és tápláló. Vagyis a gyökereinek fennmaradását nem szolgálja. Nevét is idegeníti, hogy jobban beilleszkedjen. De most a folyamattudat elém vetett egy fogalmat: beilleszkedés. Mi lehet ebben az érdek? Mindenki rávágja: az elfogadás, befogadás. Ez az ősi kényszer és vágy. De kit fogadnak majd el az idegenek? Aki teljesen az lesz, mint ők? Akkor lesz minden jó? De vajon ők kicsodák? A mi nyelvünk és gondolkodásunk meg tudja fogalmazni és le tudja írni a választ: ők azok, akik tudják, kicsodák. Tehát, azok, akik tudják kicsodák, befogadnak valakit, aki nem tudja ki ő. Hm. Most jön az ellenvetés: vannak olyanok, akik nagyon is tudják kik, mégis elvárják azt, hogy őket befogadják, sőt később ők akarják megmondani, ki marad, és ki megy… Szóval, mi vagyunk azok, akik úgy akarunk máshol gyökeret ereszteni, hogy magunk sincs, és azt sem tudjuk, magunk vagyunk-e? Minket így kell meghatározni? Ám, azt az egyet el lehet mondani rólunk, hogy igen mélyen le tudunk hajolni, mert azt tanultuk, hogy csak az alacsony (szellem) van biztonságban. De itthon, hogy van ez? Elmegyünk innen, mert itt megroppantják a gerincünket, és elmegyünk oda, ahol mi magunk roppantjuk meg… Vagyis, tök (!) mindegy, hol vagyunk… Ez az egész, többször visszatérő fátum (!) , az elvándorlás, vajon szintén ősi ösztönünk, vagy eleve ez az ember és minden faj természetes életformája: egy helyen megismerni és beépíteni, és egy másik helyre vándorolva újra ezt tenni? Egyáltalán, normális-e egyhelyben maradni? Jelenleg egy új vándorlási periódusban vagyunk, ám az sem teljesen biztos, hogy ezt bármilyen természeti logika indokolná. A logika nagyon is közönséges, vagyis globális, a piacok átszervezésével még több haszon szerzése. Részben a vándorlók remélnek hasznot, de ők maguk nem tudják, hogy a vándorlás körülményeinek kikényszerítése valahol máshol kitervelt gonosz manőver. Mert a helyben maradás akadálya éppen az emberi élet értelme felőli tudatlanság, ami történetesen a Terv része. Az ősi, mert fenntartható és alkalmazkodó életstílus komplex (!), ezért kikezdhetetlen. A körülmények szétrombolása által kezdhető csak ki. A természetben a körülmények kozmikus okokra visszavezethető módon változtak/változnak, ami hosszabb időt vett igénybe és lehetett hozzá alkalmazkodni. De nem is folytatom, mert ezt gondolom értik. A körülmények természetessé tételével bárhol lehet hosszú ideig fenntartható életet létrehozni. Azonban a természetes körülmények nem mindenhol kedveznek az emberi életnek. Amikor a nem megfelelő helyeken mindenáron megtelepülő ember gyökeret vert, valami mindig megváltozott benne. Ez a változás részben értékes jellemzőket hozott létre, részben olyan torzulásokat, amelyek hosszabb távon, vagy a hely elhagyását, vagy a kipusztulást vetítik előre. Azonban a Föld elég nagy része alkalmas az emberi életre, akkor, ha az ember az emberi lét alapvető szükségleteit maga hozza létre, vagy tartja fenn azon a helyen. Nem titkoltam eddig, melyek az emberi lét alapvető szükségletei, és most nem is fogom újra leírni. Ha ennek ellenére egy nemzet, vagy nép megmarad olyan életmódban, amely nem teljesen, vagy nem jól alkalmazva él a helyi adottságokkal, akkor léte nem lehet hosszan fenntartható. Akkor vagy elvándorol onnan, ha van hova, vagy változat azon a gyakorlaton, ahogyan él. Csupán azért elmenni máshova, mert attól azt reméljük, az ottani helyes életmód rákényszerít arra, hogy változtassunk, dőreség.

Az a magyar kurázsi, amiről úgy tudjuk, különleges bátorság, vajon miért nem működik itthon, hogy megalkossuk azt az élhető hazát, és létmódot, amiben nemzetté lehetünk? Nem mondhatjuk örökké, hogy mások tették ezt velünk!

Milyen lesz az az elkövetkező világ, amiben nem lesznek nemzetek?

Ha lesz egyetlen nyelv, ami egyetlen nemzet történetét másolja át minden nép életére, hogy ne mondjam, erővel, akkor nem marad-e ez a mozzanat olyan mélyen az egyes nemzetek lelkében, hogy végül ez fogja a Tervet lerombolni? Jelenleg az egyes múltbéli nemzetek, akik már egy másik nemzet nyelvén élnek és gondolkodnak, hogyan emlékeznek saját gyökereikre? Létező kérdés, hiába telt el – ember elmével beláthatatlan – idő az „átvétel” óta. Azok a nemzetek, akikben elég bátorság és érték (?) maradt, emlékeznek, akikből ezek már kivesztek és csak bőrszínükben emlékeztetnek őseikre, amit még le is akarnak súrolni magukról? Ők nem méltók a gyökereihez? Érdemes ezért vért áldozni? Ha a kényelem és a mohóság nem volna ősi jellemvonás az emberiségnek, talán mindez a bonyolult történet másként esett volna meg?

A keveredés a faj fennmaradásának fontos tényezője. Ezért, nem lehet senkit hibáztatni, ha nem fajtája bélivel házasodik. Van egy olyan tudatunk, ami irányít minket, és megmondja…, mikor kit kell választanunk. Ha ez a nemzet már nem elég virtigli, akkor frissítésre van szüksége?

Hiszen éppen ezzel kezdtem: itt mindenki keverék, de nem korcs, ahogyan a kutyatartók nevezik. Valamikor, mikor még több kubai filmet láttunk, páratlan szépségű embereket csodálhattunk meg. A sokféle nemzet keveredése – párosulva a kivételesen alkalmas élőhelyi adottságokkal – létrehozott egy olyan sajátos nemzetet, aki mindenki mástól különbözve is különlegessé lett. Talán ezt lehet elmondani ránk is! Akkor, egy olyan jövőt képzeljünk, melyben mindenki szép és vonzó lesz? Igen ám, de a körülmény sokkal fontosabb, mint a keverési arány. A mi jelenlegi hazánk azon a határon belül van, ami az élet feltételeit minden téren biztosítja. A feltételek terén igen gazdagok vagyunk! Azonban ezeknek a hosszan tartó megfelelő alkalmazása dolgában nem vagyunk nyelvünkhöz méltók! Nem vagyunk elég bátrak, elég alkalmazkodók, inkább adunk a kényelemre, fogadunk el idegen és kevéssé megfelelő módszereket, elveket, eszközöket ahelyett, amit itt és mi tudnánk létrehozni ennek a helynek megfelelő módon. A világot jelenleg irányító hatalmak nem akarják, hogy mi éljünk hazánk kiváló adottságaival. Mi miért nem akarjuk inkább? A mi nem volna egyenlő a nyelvvel és a nemzettel? Elég rövid szó, és elég jól érthető, még más nyelveken is. Miért, a más, mások tetszik jobban? Ha van valami, ami az utóbbi évszázadokban újra és újra ki lett irtva – nem a nyelvükből, hanem a gondolkodásunkból – az a saját értékek tisztelete. A nyelv megőrizte nekünk mindazt, ami fontos, és ami megtart. Az anya, szép, erő, gyümölcs, táj, víz, ég, lég, föld, patak, erdő üzeni nekünk, hogy mit kell tennünk. Ezt őrizni, mert ez tart fenn minket! Nem az elektronikus, robbanómotor, felhajtóerő, célkereszt, dezoxiribonukleinsav, antibiotikum, dizájn, kompjúter, menedzser, projekt, volumen dzsídípí, erőmű, gammasugár, energia-komplexum, ipari-koordinációs szakreferens…

Akkor hisszük magunkat eléggé korszerűnek, ha ezeket használjuk, és ezekben gondolkodunk. Ha van egy tőkeerős cégünk, import-export érdekeltséggel, és jelen vagyunk a világpiacon, sőt a tőzsdén? A „legnagyobb magyar”, ha hirtelen feltámadna, büszkén kihúzná magát: „Ebben nékem is részem volt!” Igen. De akkor még nem tudta, hogy ma ezzel a sorssal, már talán nem attól lenne a legnagyobb magyar, hogy minderre büszke volna… Ha ma elgondolkodunk azon, hogy ő így akarta a nemzetet felemelni, és őt mi sarkallta erre, és lett volna-e más, ha ő nem ezt tette volna? És ma ugyanazokkal a lehetőségekkel, azok után, ami azóta velünk történt, választotta volna ugyanezt? Mennyi ebből a történetből külső és mennyi belső kényszer? Mennyi az az elmulasztott lehetőség, ami a lustaság, kényelemszeretet, mohóság, megalkuvás, közöny, igaztalanság miatt következett be? És mennyi, amiben nem voltunk vétkesek? Leírható mindez a nyelvünkön? Mit érez ma egy magyar, ha saját nyelvén szólnak hozzá? Itthon, és külföldön? Ha a nyelv a nemzet, és mindegy, hol élünk, talán jobb volna azok példáját követni, akik bárhol is vannak, viszik magukkal nyelvüket és otthoni kultúrájukat, ha tetszik, ha nem?

Vagy talán itthon kéne jobban, szebben, bátrabban, igazabbul, hittel és hitelesebben szólni, írni, magyarázni, érteni, énekelni, verselni, őrizni és védeni, és alkotni, és szenvedve, de létezni, és bízni, de nem hízni, tenni, de nem mindegy, mit enni, szeretni, vetni, nem megvetni, nem mindent követni, írni nem irtani, szólni, nem leszólni; becsülni, és becsben tartani, maradni, de nem lemaradni, kimaradni, kinn maradni, hanem megmaradni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.