Lélekápoló kategória bejegyzései

A lélek mélységei, analógiák a természettel, nagy elődök leírásainak felhaszálása, elemzések, gyakorlati tapasztalatok, spekulációk.

Látás tudatállapot

Mostanában sokat emlegetik a „vakság” és a tisztánlátás, „felébredés” fogalmakat. Egy felismerést akarok a legközelebbi ponton közreadni, éppen a szemünk és a Folyamattudat közötti összefüggésekről. Több időszak is volt az életemben mikor a látásom változott. Volt, mikor nagyon sok esetben kellett apró részleteket hosszan nézni, és eléggé aprólékos feladatokat elvégezni.. Büszke voltam éles látásomra, mert a legapróbb részleteket is tűélesen láttam. A fizikailag nehéz műszaki-gyári munka, később a számítógép, némi rajz gyakorlat, aztán az iskolai tanári körmölés, meg a hozzátartozó idegfeszültségek, hozzá az egészségtelen ételek elvittek a komoly látási zavarokig. A rajzzal segítettem magamon.. Órákig húztam a párhuzamos egyenes, vagy ívelt vonalakat. Már a nyugdíjas évek is számosak, mikor az ember többet kéne, hogy pihenjen, és kizárja a stresszes helyzeteket. Az életritmusom folyamatos szellemi-testi feladatokat hoz, ezért fontos, hogy az érzékszerveim ne hagyjanak cserben. Egyik a kenyérkészítés.. Nem annak a közismert módja, amit nem részletezek, hanem egy bonyolult, tulajdonképpen folyamatos kísérleti folyamatsorozat különleges fázisainak elvégzése. Ennek egyik momentuma, a búza válogatása. Annyira ügyelek a tiszta magok kiválogatására, hogy pelyvás, vagy akár hártyás szemeket, vagy más betévedt magokat is ki kell vennem egy adott mennyiségből. Ez változó, az 1 kg súlyig. A válogatáshoz fejlámpát használok, semmi mást.

A válogatás a mennyiségnek egy edényben való követése a magok részleges mozgatásával. Az apró magokat a nem oda illőktől el kell különíteni, két mód egyidejű végzésével. A teljes magmennyiség felületének a nézésével, valamint az egyes magokra (több száz vagy ezer mag) pillantással. Itt a „pillantás” és a nézés két más jellegű idegműködést jelent. Mind a két típust szükség szerint azonnal kell váltogatni.. Többször előfordul, hogy ugyanazt a szemet többször is megfogom, mert különbözik a többitől, de csak annyiban, hogy a mag egyik oldala a gépi válogatásnál megsérül. Pár milliméterről van szó. A pelyvás és a hártyás mag és a bükköny vagy más mag szintén más alakú, színű. Ezért azokat hamar ki lehet szűrni a többi közül. Az egész procedúra végig feszült figyelmet igényel. Ezen le lehet mérni az idegrendszerem aktuális állapotát. Ha hanyagul nézek, a magok homályosan láthatók, és sokat hibázom. Ahhoz, hogy mindig a szintemen maradjak, fel kellett idéznem egy korábbi információt, amit az egyik tanítóm közölt velem. Ezt fontosan tartom megosztani önökkel. Az információ így hangzik: AZ AGYUNK 20 MP-ENKÉNT ÚJ PROGRAMOT KÉSZÍT. Kikapcsol, aztán újraindít. Egy ilyen program is folyamattudatnak számít. Ebben a fogalmazásban az éppen működő folyamat beavatkozás nélkül bizonyos ideig fut, közben hibák jelentkeznek, egy idő után mint az összes többi folyamat, kifogy az energiája és a folyamat elhal. A mi civilizációnk is ebben a fázisban van… A reset – újraindítás – nem abban az erőszakos formában, ahogyan ezt többen megfogalmazták, hanem a szellem fejlődése magasabb szintjének elérésével helyes és szükséges. Ezt hívjuk „paradigmaváltásnak”, „szellemi újjászületésnek”. Ezen szóhasználat hazug olvasatát torzítva „adja el” el a fogyasztói kábulatban levőknek a világ”központ”, ami szélsőséges gondolataival és erőszakos tetteivel hívja fel magára a figyelmet. A folyamattudat a tudatformák-tudatállapotok elkülönülése egy személyiségen, egy tevékenységi körön belül. Ez nem mindig „élő”, hanem legtöbbször, vegyi, időjárási, fizikai, érzelmi, fogalmi stb. folyamatok hasonló jellegének felismerése. A történeti (történelmi) gondolkodás révén segít megnevezni, megérteni bizonyos momentumokat az ember és a világok életében. Vagyis a folyamatokat az élet egyeduralkodásának, és az univerzum szellemének is tekinthetjük.

Hogyan kell ezt lefordítani a használat érdekében? A „pillanat”, mint fogalom ebben segít. Ennek megfelelő alkalmazása pedig hosszú távú túlélő trükk lehet. Nem csak a közvetlen témánk, hanem más, lelki-szellemi feladatok, vagy nehézségek leküzdésében is. A pillanat szavunkban ott van a kulcs. Ha nézés közben elkalandozunk, a „belső látásunk” veszi át az adott tárgy követését, illetve a figyelem kikapcsolását. Lehet ez a folyamat kellemetlen érzés, vagy csak figyelmetlenség, ami veszélyhelyzeteket is okozhat, vagy kritikus döntésekben késedelmet. A nem megfelelő „program” egy pillantással törlődik. Tehát ha az adott feladat közben HOMÁLYOSAN LÁTUNK, NE ROHANJUNK AZ OPTIKUSHOZ ÚJ SZEMÜVEGÉRT, VAGY NE ZAKLASSUK A SZEMÉSZORVOST, HOGY NEKÜNK ROSSZ A SZEMÜNK! A sokat emlegetett „reset” effektust jól alkalmazzuk! Törlés és újraindítás..

Ha egy feladat végzése közben nem akar helyreállni az éleslátás, feltétlenül végezzünk pár olyan gyakorlatot, ami visszafordítja a figyelmetlenségből elfajult idegműködést. Ez lehet egy szép táj hosszú idejű nézése, hideg víz szemhájunkra való fröcskölése, hideg tiszta vízbe mártott, behunyt szemmel való fürdő, de semmilyen esetre sem a „gyors, egyszerű megoldás”- a szemüveg. Ha már valaki elkövette azt a „hagyományos, kényelmi „megoldást”, hogy hosszú tortúrákkal szemüveghez jutott, minél előbb vissza kell fordulni ezen a helytelen úton. Türelmesen és a megfelelő agytornával stabil látási készségeket kell kialakítani. Ha tehát valaki már szemüveges, egy kiválasztott anyagú, formájú, sok apró, azonosnak tűnő tárgy (magok, csavarok, anyák, golyók stb.) segítségével végezzen gyakorlatokat. Egy nagyobb felületen szétterítve az apró (!) tárgyakat, nézzünk rá a teljes adagra, majd keressünk eltérőket a sok azonos között egy pontra fókuszálva. (jó megvilágításban!)

(Egyelőre nem jó a nyomtatott szöveg, erre! Túl erősen beágyazódott a tudatunkba a betűk folyamának szemüveggel való követése…)

A legjobban akkor fognak meglepődni, mikor abban a tudatban, hogy önök szemüveg nélkül nem látnak, ha a levett szemüveg, elég erős fény (szűk pupilla) mellett becsukott szemmel a felület fölött, egy PILLANATRA KINYITJÁK A SZEMÜKET! Az esetek nagy százalékában az eredmény ÉLES KÉP lesz. Mi most a teendő? Ezt a rövidke pillanatot meg kell jegyezni, és vizualizálással a belső szemünket használjuk. Ezt az óhajtott pillanatot tekintsük egy helyes agyprogramnak. (MEGFELELŐ TUDATÁLLAPOTNAK) A homályos nézést, pedig egy hibás, rossz programnak. Ne maradjunk meg a hibás tudatfolyamatnál, hanem ragaszkodjunk a helyeshez, a tiszta látáshoz! Ezt ragadjuk meg az elménkkel, és helyezzük a fontos feladatok közé. Itt említem meg, hogy korunk egy technikai lehetőségét a kisméretű jól fókuszálható fejlámpát hívjuk segítségül a látásjavításhoz. Itt is felhívom a figyelmet a kényelmi megoldások veszélyeire. A sötét tárgyak felismerése, és pontos követése dolgában a szemüveg csak annyit tesz, hogy mesterségesen összegyűjti a kevés fényt, és ezzel becsapja a szemet, vagyis nem a kép lesz éles, hanem egy hamis fókuszt állít be a lencse. A jó megvilágításhoz folyamatos, megfelelő fény (lumen) erő kell. Erre jól használható a fejlámpa. Így a pupilla az alkalmazkodás első lépcsője, és a szemlencse tornáztatója lesz.

Jól nézzünk ki, és rá a világra!

Emberfia

Emberfia

Megint karácsony. Még.. Mit mondhatnék, ami egy kis energiát ad a léleknek, amitől fölé emelkedik a rengeteg bajnak..? Az foglalkoztat mostanában, miért nem értékeljük jobban magunkat. Az életünket. Az ÉLETET. A „mi” alatt azt a sok embert értem, akik nem tanulták meg szeretni önmagukat.. Vagyis az életüket. Mit is jelent ez? Miért most?

A karácsony – félve írom le ezt a szót. Sokatmondó.. Nekem édesanyámat juttatja eszembe. A készülődést, ami nem elsősorban az ajándékokról szólt, hiszen volt olyan karácsonyunk ’56-ban, hogy a szaloncukrot magunk készítettük pirított kristálycukorból.. Sztaniolpapírt apám adott hozzá a kondenzátoraiból… Nem voltak soha luxus ajándékaink, de szinte mindegyiket fel tudom idézni, mert az ünnepet jelenti, a családunk békéjét, s a gyerekkoromat..

Miért tartom én olyan sokra az egészséget, a testünk-lelkünk egészségét? Mert ezt kaptam feladatul sokszor. Legelőször születésem pillanatában, azután szüleim óvó figyelmeztetéseiben, melyekkel a bajokat akarták tőlünk távol tartani. Legfontosabb mondatuk búcsúzáskor: „Légy jó!” ez megmaradt bennem és gyakran mondom én is ugyanezt.

Mit is jelent ez a rövidke mondat?

Hogyan tudunk ebben a „nem jó” világban jók lenni? Ki a kívánság célpontja? Én az elem, aki szolgálom a Rendszert; én a pozíció, a megnevezés, az adat..? Ki vagyok én?

Ez a születésem pillanatában még csak a reménység volt, mára lassan emlék lett, aki vagyok, vagy aki lehettem volna… Úgy adom át tapasztalataimat, mint jeles „önismereti szakértő”.

Manapság ilyet mondani magunkról, durva szidalmakat vonz: „Mit képzel ez magáról? Még, hogy szakértő?” Ezek a titulusok tárgyilagos kijelentések arról, ki mennyire tudatos, mennyire ismeri önmagát, és mennyire képes ezt továbbadni.. Az iménti kedveskedő felszólítás, azért már mond valamit erről. Nincs más dolgunk, mint jónak lenni. Ha hivatalként soroljuk be magunkat, akkor a „jellemvédő-javító” szolgálatnak dolgozom. Már nem is szabadkozom, mert képtelenség kiszűrni azokat a szidalmakat, amelyeket okkal-ok nélkül manapság hozzávágnak bárkihez, aki kinyitja a száját, vagy véleményt fogalmaz meg. Egyik uralkodó sztereotípia, hogy „A jó fogalma meghatározhatatlan..” Nos, erről már sokat írtam, és nem is ezt hoztam a fenyőfa alá. Hiszen, ha valamilyen jelképes fa áll majd szentestén – amivel megint nem akarok senkit megsérteni, aki hite szerint, nem az van, nem úgy van és nem akkor van.. Mindenki jó szokását hitét tisztelem, ha azzal nem árt senkinek.. Még önmagának sem..

Miért fontos jónak lenni? Mi az, hogy „Én jó vagyok?”

A fő feladatunk, hogy fejlesszük azt a jót, amit kaptunk szüleinktől, és a kapott kevésbé jón, vagy a gyengeségeinken pedig javítanunk kötelesség, okkal kaptuk. Szándék is kell hozzá. A jó egyszerű megfogalmazása több rétegű: jónak lenni szüleink emléke kedvéért; jónak lenni ismerőseink kedvéért, csak el ne felejtsük, hogyha az az óriási szerencsén van, hogy családot is kaptunk a sorstól, az ők érdekében is jók kell, hogy legyünk.

Mikor mondjuk azt, hogy jók vagyunk?

A szokványos kérdés, ha találkozunk: „Hogy vagy?” Vagy más körben: „Hogy megy (a sorod, mit csinálsz)? Ez már a külvilágban betöltött nexus, a viszonyrendszer, vagy az átfogó nevén Rendszer. Ami a jelenkorunk vegyes kritikai meghatározása is arra, amit nem szeretünk, és másként szeretnénk ha volna.. Még mindig maradjunk önmagunk szereteténél, a Rendszerrel összefüggésben.

Mit emlegetünk nap mint nap? „Szeretlek”.. Úgy vélem ez a kifejezés üres hüvely, amiből hiányzik a lényeg. Hogy szeressünk, felelősséget kellett tanulnunk. Nálam a szeretet egyenlő a felelősséggel. Amiben a hétköznapi figyelmesség és az önmagunk iránti felelősség is benne foglaltatik. Talán a legfontosabb rész, hogy kinek-minek engedjük át az önmagunk iránti felelősséget. Itt lép be ezen fogalmunk mögöttes jelentése. Felelősség, vagyis felelés, hogy jól bánunk-e valamivel. Kinek felelünk? A felsoroltakon kívül annak, aki, vagy ami közvetlenül létrehozott minket.. Akinek az Isten, vagy természet, vagy evolúció, másnak a Rendszer, a lombik, a pénz, a hirtelen támadt érdek, ami mindezekkel is össze függhet. Lényeg, hogy „valaki” legyen, akire gondolhatunk, és aki figyelve is jónak akar minket látni. Hogy a gondolat, vagy tett jót szült: minket.. De lehet ezt egyszerűen az ÉLET szentségére is testálni. Az életnek felelünk önmagunk megbecsülésének forrásaként. A Nagy Életisten, aki a Világmindenség középpontja; a Legfőbb jó iránymutatója.. Nem az irgalmas, a megbocsátó, a büntető, a szétválasztó, aki a jóságot kimondja, hanem az a titkos hely, ahonnan jövünk és ahova visszatérünk. Kell, hogy magasan értékelünk azt a kivételes szerencsét, hogy élünk! Ezt kell szolgálnunk! Minden körülmények között első helyen az élet kell, hogy álljon! Ez pedig nem azonos az önzéssel, ami a jólét, a gazdagság és az önérdek, mások feletti hatalomnak a gonosz kiélését jelenti. Az „önszeretet” a jó érdekében folytatott szüntelen törekvés önmagunk feljebb emelésére.

Ilyenkor – pláne egy un. „öregembertől” – olyan szemtelenségnek hathat, hogy „könnyű így beszélni, hiszen ő már megélte ezt a kort.. Szememben a kor nem számít. Az „életünk végéig” mondat szó szerint az utolsó lélegzetvételig tartó törvényt jelenti. „Szünet nélkül”! Nincs olyan lehetőség, hogy „Csak most az egyszer szabadjon kihagyni a jobbítás törekvését!” Legalább a lelkiismeret vonalán kell fegyelmezni magunkat..

Mit is mondtak a régiek, ha a fiaikat, vagy a fiatalokat akarták legfontosabb feladatukra figyelmeztetni? „Becsüld meg magad!” A becstelenség könnyű élet. A becsület azonos a jó fogalmával, és a szeretettel. Ha körülnézünk, ez a két fogalom igen árva, mert nem sokan vállalják magukra ezeket a terheket.., pedig a „könnyű álom” és a „békés lezárás”, csak akkor lehet részünk, ha becsületesen élünk és semmiben sem teszünk engedményeket a jólét, a kényelem és a züllés, csalogató bűn számára. Persze, világunk fogalmai már moslékká válnak a közhangulatban, mely a züllést helyezi az első helyre, bármi is legyen a választásunk. Értékrendünk oda mutat, ahol a züllés megjelenik.. Ennek a szónak, fogalomnak már a mindennapi megszokás ad jogalapot. Kritizálni semmit sem szabad. Sem a viselkedést, de legfőképpen a Rendszert. Sokfelé a világban a főbenjáró bűnök körébe tartozik, ha valaki „nem fogad szót”; nem engedelmeskedik a Rendszernek.

Most itt gondolok főleg az önmagunkról való hiteles gondoskodásra, ami a „jóság” alapja is. Oka pedig, hogy a testi-leli egészség elhanyagolása másoknak kárt, veszélyt okoz. Ezt a szóhasználatot a mai züllött világban felhasználják azok ellen, akik tudják, mit jelent az önmaguk iránti felelős gondoskodás.

Mi a hiteles gondoskodás önmagunkról?

Vannak információink erről?

Nehéz ezt megválaszolni akkor, mikor a Rendszer külön szervezeteket fizet az élettudás megzavarására, és ennek a feladatnak a személyektől való elragadására. Közelebbről a most tomboló…. Nos, tudják, mire gondolok.. Voltak idők, mikor a Rendszer kritikája börtönt jelentett és csak halkan lehetett beszélni még a bátrakról is, akik szembe mertek szállni az önkénnyel.. Ma viszont az információk kavalkádja „megoldja” ezt. Maguk az ismerősök-rokonok azok, akik elvágják a tudáshoz vezető utat a támadásaikkal, vagy éppen a megvetésükkel. „Senki sem érthet önmagához!” „Ez-vagy az az intézmény, erre van szakosodva”..

Kijelentem, hogy megfelelő tapasztalat birtokában bárki az intézmények fölé magasodhat!

Ám, a megfigyelés azt látszik alátámasztani, hogy az intézmények sehogyan sem akarják a tapasztalatot, a józan észt figyelembe venni. Viszi őket az ár – a szennyes ár – a hátán, és közben senkire, semmire nincsenek tekintettel. Kimondhatjuk, hogy a Rendszerek nagyon rossz bizonyítványt állítanak ki magukról! Ha semmi más nem mutatja, hogy a civilizáció kezdetektől fogva rossz irányba tart, vagyis, már alapjaiban is emberellenes, akkor ez minden bizonyítást kielégít. Tudatlan, felelőtlen, tiszteletlen, arcátlan, gonosz. Hogy csak a „legenyhébbeket” használjam az elítélő jelzők közül. Az egészség, mint megtanítható, megtanulható tudomány, privilegizált, gazdasági-hatalmi úton prostituálódott egyes lobbik által. Tönkre téve azokat, akiktől még tanulhatnak, olyan ismeretek elől való teljes elzárkózásukkal, melyek az egész bolygót Édenné tehetnék. Visszaélve hatalmával, összeesküdve a „tudomány és technika-technológia” pénzérdekeltségű köreivel, az illetéktelen bűnbanda a gyakorlatban kénye-kedve szerint játszadozik az emberi lény egészségével; kötelező életgondoskodásának megakadályozásával. Egyáltalán nem adja meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy a legmagasabb szinten művelhesse az élet művészetét.

Pár szót megérdemel ez a kinyilatkoztatás. Hamvas Béla volt, aki meghatározta a „élet és a lét” közti éles választóvonal jelentését. Egyszerűen: az élet az, amit a Rendszer alkalmaz az emberek minden percének leszabályozásával, a „létkorrupció” sulykolásával.

A lét pedig az a szent hely ahol békében, bölcsességben, jóságban élhetünk. Amire mindenki születik. Akik lehetnénk a Rendszer, vagyis a civilizációs káosz imádata helyett. A valódi tudás által egy hiteles, becsületes, fenntartható (…) érdemes, értelmes élet élhető, amiből hiányzik mindaz, amire a rendszer létrejött: az ármány, a gonoszság, a betegség, a kényelem, a gazdagság, a legfőbb hivatkozási alap; és a szeretetnek nincsen külön szava, hiszen az élet mindenki számára ugyanazt jelenti. Nem részletezem külön azokat a jelzőket, melyekkel a tényleges, tiszta emberi életet becsmérlik. Életem 74 és fél évében ezt a tisztaságot és ártatlanságot kerestem, követtem, építgettem magamban, ahova el is értem. Tudom, hogy ez nem a vég, hanem a cél, ahol minden jó adva van.

Az ajándékom mindenkinek, hogy az életet nem a hossza, hanem a jóhoz való viszonya minősíti. Ugyanakkor ne tekintsék az idős kort valamilyen rémnek, ahol majd szenvedés, betegség, hosszú agónia vár mindenkire, hanem inkább eredménynek, a bölcsesség kincsének vagy jutalomnak, de egyúttal a cél megacélozásának, megedzésének is, mutatva a még fiatalabb nemzedéknek, hogy az élet nem a tobzódást, az élvezetek halmozását, a falást és a nemtelen promiszkuitást a hedonizmust jelenti. Egyúttal, nem is az önmegtartóztató nyomorúságos vegetálást, aszkézist, hanem a jóban való lubickolást. Ha hiszik, ha nem.. A receptek közkézen forognak. Mindent tudhatnak, ha akarnak. Itt az utolsó ez évi lehetőség az ebben való megmerítkezésre!

Emberfia

Profán ima

Profán ima

Volt egy álmom, amiből felébredtem. Nagyon gyakori, hogy ébredés után rám törnek a friss gondolatok, vagy a régiek, de valamilyen feladat formájában.. A napokban éppenséggel sok szó esett a „fejlődésről”. Reggel, első gondolatom az volt, hogy van egy ideám.

Idea, vagyis képzelet. Van egy kép, ami valamilyen mozgást.., vagy inkább egy mozgás, ami valamilyen képet segít láttatnom. Egy képet, amiben az emberek mind tudják kicsodák.

Mire jó ez?

Hát, többek között az egyet értéshez. Ha mindenki tudja, kicsoda, ebben és együtt, vagyis a sok egy is képes érteni egy mást. Manapság azt látom, hogy emberek követnek képeket, melyeket mások tettek eléjük, de ők maguk – mivel nem tudják kik is valójában – elfogadják önmaguk számára és átváltoznak valami mássá. Azután ezt a változást elképzelik fejlődésnek. Még ez sem lenne baj, de ezt a fejetlenségetkényszerítik másokra, sőt mindenkire. Köteles-ség, kény-szer a valóság helyett.

Menjünk vissza a képzeletig. Képzelete bárkinek lehet. Egy képzelet nem csak képből képződhet, hanem érzésből is. Az ér mint egy kis – szinte és a valóságban is láthatatlan patakmeder – akkor jó, ha nem látjuk, csak elképzeljük, de érezzük. Láthatjuk is, hogy lüktet benne valami. A mi esetünkben vér. Ami folyik, az valahonnan, valahova folyik..A víz mindig lefelé folyik. A képzeletünk felfelé, egy emelkedettebb, távoli, még ismeretlen irányban, szinte lehagyja a testünket, ami viszont csak olyan érzésekből áll, vagyis folyik, ami körben jár. Olyan eret, patakot, folyót nem ismerünk, ami nem lefelé folyik. De aztán, mire céljához a tengerhez, óceánhoz ér, felszáll, mint a képzelet. Odaér, ahova a lelkünk igyekszik. Viszont olyan ér, ami körben jár, csak egy lehet, a mi belső valónk.

Mikor valaki, aki nem tudja magáról, hogy miféle, néz egy folyót, vagy patakot, lehetőleg tiszta vizűt, elindul benne egy folyamat. Egy folyó, ami visszafelé folyik. Efféle folyó, csak a mi képzeletünkben létezik. Furcsa mód, ez a folyó a tapasztalatok medrében folyik. Ez a folyó a megtörtént események által képzett érzésekből lett. Akinek még nincs elég tapasztalata, vagyis nem ragadtak a lelkébe érzések, annak a képzelete is szegényesebb, és szüksége van képekre, melyek mindig előre folynak. Az időben, ami számára csak egyirányú folyamat Ez a más kép, más képzeteket hoz létre a tudatban, és más tudatfolyamok fogják alkotni a sajátnak hitt világát.

Az ő világa csupán elképzelt világ, szegényes tapasztalatokban. Érdekes, hogy mégis az én világom lehet idealisztikus, míg ő csak egy mások által rejtett céllal képzelt, vagyis megtervezett világot tart valóságnak. Szemben azzal a világgal, ami a képezett képzelete szerint ellenséges, és valóságnak hívják. Jobban érzi magát abban a világban, ami egy eszközből árad felé, hömpölyög át rajta, és süllyed el benne..

Nem erről kellett volna szólni ennek a reggeli profán imának, de a folyam, a gondolatok folyama ide sodort… Közben volt néhány parancs is, aminek engedelmeskednem kellett..

Volt egy óhaj, egy vágy: …Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Ehhez kellett magokat venni egy helyről, szemenként átvizsgálni, pontosan megmérni, és megőrölni. Aztán vízzel összegyúrni, majd meleg helyre tenni..A holnapi kenyerünket ma kell meggyúrni, aztán majd megsütni. Ez a fejlődés. Amit ma elképzeltem, mert van egy kötelességem, amit tegnap határoztam el, és ma reggel hajtottam végre. Nem a semmiből, vagy mások által elém tett képből, hanem saját tapasztalataimból gyúrtam össze a tudást, ami segített abban, hogy a búzából és a lisztből-vízből holnapra kenyerem legyen. Persze ez csak idea, mert a búzát, a lisztet és a kenyeret nem én találtam fel, de a kenyér színtisztán az én sokéves, keserves (igen: a tapasztalatok sokszor fájdalmas élményekből keletkeznek..) tapasztalataim eredménye. Vagyis, egy valóságfolyam forrást fakasztott, ami így olvasva a teljes abszurditás, mégis a puszta valóság.

A valóság, mely olyan sima és átlátható, mint a füves pusztaság.. Ahogyan a magas fű (amit nem vágtak le gépi fűkaszával, vagy kaszáló traktorral..) hullámzik, mint a zöld és virágokkal átszőtt tenger..

Térjünk hát vissza oda, ahol még önmagunk voltunk. Ki-ki olyan messzire, ahol bátran szembenézhet azzal, akit szeret, elfogad, és elképzel.

EMBER, TÉRJ MAGADHOZ!

ÉBREDJ!

Ezek voltak a mai szentenciák.

Ite missa est!

Karácsonyi egy s más

Karácsonyi egy s más

Karácsony. Sok vallás megünnepli. Vitatkoznak az eredeti esemény helyszínén, idején, de témánk nem magát a hagyomány eredetét, vagy valós voltát taglalja, hanem az emberek gondolatait érzéseit próbálja különböző nézőpontok szerint csoportosítani. Az ünnep csak ürügy, központban a lélek…

Tovább a folytatáshoz

A „vanság” törvénye

A vanság törvénye

Az ember legértékesebb tulajdona a tudata. Az a „valami”, ami azt jelenti mindenkinek: tudom mi van, tudom ki vagyok . 2019-et írunk és bizton állíthatom, hogy a világ lakói között alig található néhány ember, aki valóban tudja, mi van, és hogy ő kicsoda is valójában.

Tovább a folytatáshoz

Ghislain L. és Hamvas Béla tudatossága

Ghislaine L. és Hamvas Béla tudatossága

Szerencsém egy olyan korszakba vetett, mikor kimeríthetetlen lehetőség kínálkozik az elmélkedésre. Életkorom pedig megfelelő ahhoz, hogy én is bölcseket mondjak az emberről és az életről. Ghislaine ebben az életútban fontos szerepet töltött be. Ő volt az egyike annak, aki a Rendszer és az egyén ellentmondásos, mondhatni kibékíthetetlen viszonyára saját példájával rámutatott.

Nem mással, mint az ember, az egészség és a Rendszer kapcsolatának témájában Egészségügyi maffia címmel írt könyvével sok fontos és értékes információt osztott meg velem. Éppen a megfelelő pillanatban. Abban a korszakban, mikor László Ervin zongoraművész és newage filozófus elhozta hozzánk az EU kezdetleges ideológiáját. Amennyiben kezdetleges volt, annyiban csak számomra mondott újat, mivel akkoriban még a Kalergi tervről közelítő ismereteim sem voltak. Éppen hogy kiszabadultunk a szocialistának hazudott rendszerből és mindenki emelt fővel vágott neki a „szabad” életnek A szabadság egyik fontosnak tűnő szegmense a táplálkozás forradalmi megújítása volt. Ebbe illeszkedett Ghis korszakos jelentőségű munkája is. Közben teltek-múltak az évek… Ghislaine levetette magáról az összes civilizációs sallangot, nyűgöt, ám nem vonult a vadonba bogyóevésre, hanem elkezdte ideológiáját felépíteni. Én azt hittem, hogy a könyv hangvétele rezonál majd az azóta is nagyszerűnek tartott növénytáplálkozási mozgalommal, de nem ezt történt. Illetve történhetett is, de tevékenysége gerincét az általa magasabbnak vélt tudatosság ideológiája alkotta/alkotja. Hogyan kapcsolódik ez Hamvas Béla eredeti, zseniális, tudományosan kidolgozott életművéhez? Úgy, hogy akkoriban jutottam hozzá Hamvas majd’ minden megjelenő könyvéhez. Ő is a tudatosságot állította objektíve középpontjába, de teljesen más következtetésre jutott.

Ghis – részben – valóban társult a növényeket is tisztelő, az állatokat békén hagyó szellemiségekhez, de gondolkodása abba az irányba fordult, ami a gender – filozófiának nevezett „álfejlődés”- hívők katekizmusa. Hamvas viszont tudását nem spekulatívan „előre”, hanem a múlt rejtelmes mélységeibe hatolva szerezte. Eszerint az emberiség egy fejlett korszakból folyamatos zülléssel jut el a mába. Tehát nem fejlődés az, amit magunk körül látunk. Legkevésbé a „gender” elmélet „tudománya”… nevezhető a fejlődés magaslatainak. Persze túlzottan leegyszerűsítő volna itt megállni, és az egyiket rossznak, a másikat igaznak, vagy megalapozott tudományos elméletnek nevezni.

Érdekes látni a becsatolt két Ghis videót, ahol az első a család „állatias csökevény” mivoltáról beszél, és a régebbit, az Egészségügyi Maffiát, ami éppen a maffia „családjellegét” taglalja videóinterjújában. Nem lehet egyszerűen rossznak, tévesnek minősíteni ezt az ideológiát, csak azért, mert illeszkedik azokba az áramlatokba, melyek közül talán a természet újragondolása szimpatikus, a többi egyenesen taszító vagy beteges számomra. Ghis gondolkodását megérteni, csak a civilizációs rendszer, röviden Rendszer hirtelen támadt elutasítása mentén lehet. Bennem is dolgozik a megértésre való szándék, és egyaránt foglalkozom az ember ősmúltjával, mint a lehetséges jövő szellemi felépítésével, ugyanakkor, igen rossz véleményem van a civilizáció bürokratikus Rendszeréről.

Ennek kapcsán pattant ki a fejemből a 1994-ben a Folyamatok tudata elmélet, amely szinte minden ember által kidolgozatlanul, vagy hézagos tudatossággal felépített elmélet közé tesz egy középpont irányába mutató nyilat. Az egyszerűség kedvéért összefoglalja a fizikai-biológiai, eszmei-technikai világot elválasztó téziseket a tudathoz való viszonyrendszerben. Eszerint, minden folyamat, és minden tudat. Nincs tudat folyamat nélkül és nincs folyamat tudat nélkül. Bármilyen probléma is kerül az utunkba, tudományos alapossággal annak fejlődését, vagy inkább változásait ontológiai alapon, a létezés fogalmát a folyamattal összekapcsolva megérthetővé tehetjük. Olyan törvényszerűségeket találunk eközben, melyek világképünket a különféle elméletek ellentmondásaiban, a valósághoz való viszonyrendszerben, mégis az élet-élettelen, és Isteni-emberi; földi és kozmikus kavargásban alakítjuk ki. Ez a jelenlegi korszakos „pillanat”, egy folyamat kifejlődésének leírható jellegét mutatja a figyelő szem számára. Előnye, hogy nem a megszokott gondolkodásmódok közül horgonyoz le egyiknél, hanem átjáró utakat nyit ezek között. Ezen gondolkodásmód inspirálója volt annak felismerése, hogy a modern ember tudata ismétléseken alapul, utánzásban, kreativitást mellőzve, süllyedő szellemi-erkölcsi pályán. Saját mivoltáról semmit sem tudva, utánozza a látszatra bevált, de a gyakorlatban használhatatlan szokásait, hagyományait. Ennek igazát minden nap bőrünkön tapasztaljuk, mikor szembejön velünk az a rengeteg meggondolatlan, sematikus megnyilvánulás, melyek a világot és az egyes embert egyre távolabb taszítják önnön értelmes lényétől. A biztonságot az egyhangú ismétlésekben találjuk meg, és rettegünk a változásoktól, illetve minden látszatváltozást, (Hamvasnál szétszóródást) legyen az a legőrültebb is, lelkendezve, újként, fejlődésként dicsőítve fogadunk.

Ezen a platformon vizsgáljuk Ghislaine Lanctot szellemi változásait, küzdelmét saját lelkével, és a világ széteső mivoltában való eligazodását. Szembeállítva Hamvas ősi szellemen, keresztény és más filozófiák eredeti hagyományain nyugvó világképével. Az alap mindkettőnél annak vizsgálata és a megértésre való törekvése, hogy a világ mai „fejleményei” fejlődésként, vagy Hamvas szavaival hitelesen leírva, züllésként írhatók-e le. A téma megvilágításához érdemes végignézni a videókat, hogy ráébredhessünk, milyen ideológiai áramlatok alakítják a különféle „lázadók” gondolkodásmódját, és a világhoz való viszonyukat.

A megértéshez fontos tudni, hogy Ghislain eredetileg kanadai orvos volt. Ma már elég hiteles képünk kezd kialakulni a történelmi Kanadáról, hogy megértsük, hogyan jutottak el a végletes „gyakorlati liberalizmusig”.

Miközben Ghis a kényelmet, polgári nihilt, stupidságot maga mögött hagyta, szembesülve a nyugati világ dekadens kilátástalanságával, arra a következtetésre jutott, hogy jobb elfogadni, sőt ideológiailag igazolni a züllést, fejlődésként beállítva, mint reálisan – a megszokott kritikákkal konzervatív módon hatástalanul, vagy saját egzisztenciánkat feláldozva rögeszmésen – elutasítani. Mint látszik, a fizikai kényelem elhagyásával nem tudott mást tenni, mint a szellemi kényelmet választani. Az általa megváltoztathatatlant rózsaszín mázzal leöntve kiállítani, mint üdvözítő, mindenre megoldást kínáló lételméletet. Jóllehet, az egzisztenciája oda, mégsem hal éhen. Hála azon sokaknak, akik Hamvasról még soha nem hallottak, és vélhetően nem is fognak…

A két gondolkodó elmének mégis van közös gyökere a múltjukban.

Ghis saját választott hivatásával nem tudott együtt élni. Hamvas hihetetlen tudásának megszerzése közben a világ ostobaságával szemben a rendszer kilátástalan elutasításából alkotott világraszóló remekműveket. Isten, tudat, szellem témáiban önmagával vitatkozva, egy új filozófiát alkotott költőien. A „gondolat poétikáját”. Ghist megértő (zavart-tétova) lelkek rajongják körül, míg Hamvast értetlenség, elutasítás, irigység és méltánytalanság, tudásának a Rendszer általi megvetése-félelme sújtotta. A mai napig mellőzés és „rendszer idegenség” műveinek osztályrésze. Egy olyan kis könyvecskéje (A bor filozófiája) vált szinte egyedül őt meghatározóvá, amit ő maga sem tartott sokra, de a jelenkor nyegle átlagembere jó támogatóra lel benne alkoholizmusa, nikotinfüggősége „filozófiai igazolójaként”.  Mindkettőjük részben önszántából hagyta el a Rendszert, a kellemes, ám hazug és megalkuvó, lelket-szellemet megnyomorító ostoba önkényt. Nem kétséges, kinek az életműve lesz maradandó, a „dicsőséges genderizmus” kimúltával…

„Kötelező olvasmányként” ajánlom Hermann Imre Az ember ősi ösztönei c. könyvét, hogy megértsük, miért is gyökereink, a család, lelki történéseink megértő vizsgálata emberi világunk összetartó szövete.

Újévi jókívánság: Figyelők

Újévi jókívánság: Figyelők

Néhány napos felismerés: az emberek három csoportra oszthatók a Földön: mozgatók, mozgók, figyelők. A három embercsoport tagjai közül csak a figyelők képesek tanulni, gondolkodni, ismeretet átadni. A mozgatók nagyon alacsony tudati szinten élnek, a mozgók rettegnek tőlük, és bármit megtesznek parancsra. A figyelők mindenre figyelnek, ebből tanulnak és más figyelőknek továbbadják a tudásukat.

Már szinte hallom az ellenérveiket, de a figyelők nem vitatkoznak, nem küzdenek. Az itt leírtak remélem hasznukra lesznek további életükben.

E három csoport közül eddigi írásaimban sok szó esett figyelőkről, mozgatókról, mozgókról, ha nem is ilyen koncentrált formában. Jelen írás kifejezetten a figyelőknek szól. Meg fogják érteni.

Kik a figyelők?

Általában nagyon korán észreveszi a környezetük az ilyen gyermekeket, és idővel ők maguk is tudatosítják, hogy mi a küldetésük ebben a világban. Nekem szerencsém volt, mert „érett gyermek” voltam. Idősek voltak a szüleim, és édesapám 42 évesen (6×7) nemzett. Ez azt jelenti, hogy az ő szellemi, tapasztalati információinak nagy részét képes volt továbbadni nekem. Visszagondolva születésemre, utólag elmesélték rólam, hogy nyitott szemmel születtem, rögtön körülnéztem, hol vagyok, a bába és a család csodálatára.. Édesanyám 2 évig szoptatott, ami lényeges a szellemi-testi fejlődés szempontjából. Két „farkasfogam” volt, amit „sámánfogként” is szoktak hívni. Ezeket az orvos kihúzta. Alapvetően össze-vissza nőttek az alsó állkapcsomban a fogak. A felsőben csak ez a két „plusz” fog volt szabálytalanul. Testileg elég gyenge voltam, ami a szellemiek túlsúlya miatt, és az idős szülők elhasznált, lestrapált génjei miatt lehet. Idővel konstatáltam, hogy sokízületi gyulladásom és enyhe fokú cisztás fibrózisom van. Ezeket az „autoimmun betegségeket” semmilyen orvos vagy egyéb vizsgálati eredmény sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta…

Pedagógiai tanulmányaim során fejlődés-lélektanból megtanultam, hogy a gyermekek kb. 12 éves koruktól tudnak elvonatkoztatni. Legkorábbi emlékem, mikor a járókában a bal lában nagyujját szoptam… Homályosan vannak korábbi jelentéktelen emlékfoszlányok is. Mikor 8 éves koromban az iskolából a murvás úton, 2 kilométeres bandukolás közben hirtelen feleszméltem:

„Jé! Én élek és érzékelem a világot! Milyen csodás a táj. Egy völgyet patak szel ketté, a távolban magas töltésre épített út állja el a kilátást, jobbra idős diófák, feljebb mandulafák, távolabb csererdő, balra erdős domboldal, lent mező, nedves nádasok, csörgedező forráserek… Ebben élek, és ez nagyszerű. Belém sajdult az érzés: itt vagyok és dolgom van. Az iskola ezt némiképp akadályozza, de most jó, mert éppen hazafelé tartok, vár édesanyám, megint tanulhatok apámtól. Rengeteg roppant érdekes gép, szerszám, olajszag.. A padláson kincsek a homokban. Régi könyvek, útleírások, felfedezőkről, kalandokról. Galambok.. Az épület másik felében magtár búzával, ott a legjobb hanyatt fekve ábrándozni.. Csupa élmény..”

Miközben legújabb tapasztalataimat megosztom Önökkel, a gondolatok saját törvényeiknek engedelmeskedve haladnak az elmémben.. Ezek szerint továbbfejleszthető az eddigi felosztás „lélek, szellem, test” úgy, hogy „lélektudat, szellemtudat, testtudat”. Ezek között található az Univerzális tudat, vagy tudatos tudat, ami mindezeket együtt figyeli.

Ezekre a felismerésekre – ha hiszik, ha nem – feleségemmel való kommunikációm során jutottam.

Erről kicsit bővebben kell beszélnem…

Évekkel ezelőtt, mikor először a keleti bölcsességekkel találkoztam (legelőször természetesen az „Ezeregy éjszaka meséi”, a Bagdadi tolvaj és ehhez hasonló történetek által) beleszaladtam egy érdekes gyógyító elméletébe.. Butejkó (Buteykó) volt a neve annak az orosz asztmagyógyásznak, aki egy videóban röviden elmagyarázta a módszerét. Ma már tudom, hogy részben a keleti (talán kínai) gyógyászat „légzésterápiáit” vette alapul. Ennek rövid lényege, hogy csak az orron keresztül szabad levegőt venni! Lehetőleg minél kevesebbet… A testen belül a CO2 szintjét magasan kell tartani, hogy az oxigén könnyebben felszívódhasson a vérbe…

Ugye, milyen érdekes? Mindenki úgy tudja, hogy minél nagyobb lélegzetet kell venni, akkor jutunk elég oxigénhez… Nos, ez a kis látszólagos kitérő sokkal fontosabb (bár ez is nagyon fontos, szinte életmentő!) dologra irányítja rá a figyelmet: Az összes keleti bölcselet tartalmazza azt a tételt, hogy a harmadik szemet ki kell nyitni. Hogyan lehet ezt megtenni és miért? A „harmadik szem” a tobozmirigy helyén van, és roppant fontos szerepet tölt be. Ez a „szem” segít hozzá az összefüggések felismeréséhez, a tág látásmódhoz, amelyek nélkül önmagunk és a külvilág összevetéséhez, vagyis az öntudathoz nem jutunk hozzá. Sokakkal ellentétben, az öntudat nem csak azt jelenti, hogy meg tudjuk mondani a társadalmi nevünket, funkcióinkat, születési helyünket, az országot és a nyelvet, valamint ezeket helyesen is használjuk, hanem elsősorban azt jelenti, hogy tudjuk kik vagyunk az Univerzumhoz viszonyítva. Ezen belül az emberek és az összes természetalkotó, állatok, növények, föld, víz, levegő vagyis a Mindenség viszonylatában. Ugye nem is gondolták, hogy az öntudat nemcsak annyi, hogy tudjuk hol van fenn és lenn, vagyis meg tudunk állni a lábunkon és kérésre egyenesen tudunk lépdelni egy vonalon…

Tehát, a tobozmirigy állandó ingerlése, ahogyan a levegő az orrüregen keresztül átjárja a légutakat, és teszi a dolgát, végső soron a magasabb szellemi tartalmak elérését is segíti.

Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a pár éve felfedezett cisztás fibrózis, ami köznapi nyelven állandó váladékozást jelent nemcsak hogy gyógyítható, hanem teljesen eltüntethető.. Nem akarom Önöket untatni a részletekkel, csupán annyit mondok, hogy egész gyermekkorom ennek a kellemetlen tünetnek a jegyében telt. Az általános iskolában volt egy „orrpolipos fiú”, aki egy osztályban járt velem. Már jócskán benne jártam az 50-es éveimben, mikor valaki összetévesztett vele… Tehát mindenki tudta rólam, hogy nekem állandóan be van dugulva az orrom, és halomnyi zsebkendővel járok.. A papír zsebkendő korszakban már nem tűnik fel annyira. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy a mai nemzedékek (…) egy ilyen témával mennyire nem foglalkoznak.. Nem kis részben a jelenlegi tudati-szellemi-testi állapot ezen ismeret hiányának következménye, sőt voltaképpen a saját magunkra való figyelés hiányából ered.

Az említett tudós professzor tudományát tanítják, különösen a súlyosabb asztmatikus, allergiás és egyéb légzéssel kapcsolatos „betegség” leküzdésére.

Az „átlagember”, aki nem figyel efféle „jelentéktelen” „áltudomány” ismereteire, sokat veszít. Életében egyre lejjebb sodródik. Ez – mondhatni – „magánügy” de a figyelőkre az jellemző, hogy nem tesznek különbséget ember-állat, homokszem-falevél, nő-férfi, politika-vallás stb. „jelentős-jelentéktelen” momentum között. Mindenre figyelnek, és mindent a maga helyére szeretnének tenni. Csak akkor lehet a világ egy „jó hely”, ha embertársaink közül egyre többen megtanulják az „élettudományt”.

A figyelők és a „többiek”

A figyelő szerepkör gyakran születés, vagy korai elhivatottság eredménye. Nem kiváltság, inkább áldozati teher, amit életünk végéig cipelünk. „Betegségeim” számomra hatalmas segítségek az élet szeretetéhez. Elmondják ezt azok is, akiknek fogyatékos gyermekeik, élettársaik, családtagjaik vannak. A figyelem tehát lehet választás, vagy elfogadott szerep is. Jóllehet, ezek a figyelők csak belekényszerülnek ebbe a szerepbe, és esetleg más téren élik a „megszokott” életüket, azonban viszonyulásaikat nagyban befolyásolja a sors eme „feladata”.

A mozgók megelégszenek azzal, hogy kezdettől fogva más irányítja az életüket, vagy kényelemből, lustaságból, legtöbbször valamilyen vélt vagy valós hiányosságból, mely őket saját szemükben (!) a többi ember alá helyezi, életük végéig másoktól függnek. Viszont, fontos tudni, hogy a jelenkor „társadalmi” meghatározottsága manipulált létviszonyok keretében van. Az ember önfelismerése komoly akadályokba ütközik. Család, munkahely, államalakulat-államforma, vallás és egy sor akadály, „társadalmi skatulya” akadályai tornyosulnak a világot megismerni akaró gyermek elé. Egyik, ha nem a legnagyobb akadály az oktatási rendszer. Mind a formája, mind a tárgya, mind módszere, mind szelleme, és célja tekintetében. A leegyszerűsített cél a Rendszer szolgálata. A megszerezni kívánt tudás nem más, mint a Rendszer szolgálati szabálygyűjteménye. Az egyes „szakmák”, tudományok mind saját elvek mentén végzik a tevékenységüket, egyben azonosak: mindegyikük önmagát tartja a legfontosabbnak. A „társadalmi” képlet azonban állandóan változik, mivel a „tudomány” és a „politika” nem Földben, emberben, természetben, szellemben tudatban, hanem érdekben, hatalomban, vagyonban, élvezetekben, haszonban gondolkodik. Ha minden egyes ember megfelelő információkkal rendelkezne önmagáról, tisztában volna azzal – függetlenül az „elvárásoktól”, aktuális gazdasági, szemléletmód béli környezetétől – mire „hivatott”, de nem a Rendszer vonatkozásában, hanem Univerzálisan (!), ismerné a testét, érzékelné a többi létezőt, akkor nem lehetne tetszés szerint ide-oda rángatni. Ezt elkerülendő, mind erősebb, hatékonyabb módszereket fejleszt a Rendszer, hogy végleg elzárja az embert önmagától, és lehorgonyozza a Rendszerhez. Ennek legsikeresebb módja a szórakoztatás, ami a butítás ősrégi módja, a testi/zsigeri élvezetekre való ráirányítással párhuzamosan. Fontos, hogy a mozgatottaknak csak annyi lehetőséget adjanak, hogy éppen tudjanak eleget fogyasztani, legyenek mindig betegek, bűnözzenek, maradjanak minél ostobábbak, akár gonoszabbak is, hogy a Rendszert működésben tartsák. Mondhatni: a Rendszer mozgató ereje a mozgató embereken túl az emberi jellem minél gyengébb, alacsonyabb formája. A tudatlan, állandóan bizonytalan, elégedetlen, agresszív ember, akivel „foglalkozni kell”, akire intézményeket lehet létrehozni, aki számára „munkát lehet teremteni” (brrrr..), vagyis politikát, versenyt, háborút lehet indítani. A tudatos ember csak akkor támad, ha igaztalanul veszélyeztetik, és ha szellemi úton a veszély nem elhárítható. A védekezés, mindig olyan súlyú, hogy a támadó élete, lehetséges szellemi potenciálja megmaradjon. Az Élet, mint legfontosabb véd elv, kincs, lehetőség mindent átír.

Ebből a vázlatos leírásból is kitűnik, a figyelők élete nem fenékig tejfel… A mai szemlélet pedig a kényelem, a minél erősebb inger, izgalom, nem törődve annak testi-lelki következményével. Nem véletlen, hogy a „figyelői attitűd” nem éppen vonzó mások számára.

A három csoport jellege nem változik? Nem lehet az egyik „osztályból” átcsúszni a másikba?

Nem szabad senkit egy életre „beskatulyázni”. Erre, a főleg filozófiai, humánetológiai teóriára sem érdemes rendszereket építeni, ideológiákat gyártani. Az a szándékom, hogy a „mindenre figyelés” szerepére felhívjam a figyelmet… Tehát, ha valakit szerencséje, sorsa a figyelők szűk táborába helyezett, csupán lehetősége, affinitása van a lényeg, a teljesség felfogására. Mintegy „elméleti” szempontból mondanám, hogy a figyelők között is számos különbség lehet. Egy 10 éves gyermek, aki többet lát meg az átlagnál, még nem tud maga köré olyan „aurát” kialakítani, amely tapasztalati, kommunikációs szempontból ideális számára. Ha viszont egy ugyanúgy 10 éves gyermek diplomata szülők, felnőttek között él, és ráadásul vannak figyelő képességei, többet tud meríteni a valóságból. Ugyanakkor ez a lehetőség is teljesen bizonytalan eredményt hozhat, ha a nevelés, az idő előtti vonzások, „szirénhangok”, a fizikai, anyagi jólét kitölti azt a szellemi-lelki teret, ami az adott gyermek „hozott” képességeiből felszínre hozná a figyelés képességét. Az én esetemben a „politikai helyzet”, a háború, az anyagi bizonytalanság nagy kihívást jelentett. A Rendszer még nem teljesedett ki egészében, az intézmények nem tudtak eléggé mindent leszabályozni. Az emberek még az előző korszakban szerzett tapasztalataik, szokásaik szerint éltek, emellett az új viszonyrendszer eléggé változatos formákat hozott létre mind az emberi mind a természeti rendszerekben. Azt lehet mondani, hogy bizonyos dolgok igen szabadak, és jók voltak egy érdeklődő lélek számára, mások viszont nyomasztólag hatottak a teljes kibontakozás ellenében. Általában véve csak a természet volt az, ami a rossz hangulatból egy ideig kiemelt. Az idős emberek társaságában nagy élvezettel forgolódtam, mert sokat tudtam tanulni tőlük. Általában véve szerettem tanulni, de hamar megéreztem, hogy az iskola által sulykolt ismeretek késleltetnek a valósághoz közelítés során. Legbénítóbb az volt számomra, hogy nem a megértésre helyezték a hangsúlyt, hanem a szolgai visszamondásra. A megértés lehetősége meglehetősen véletlenszerű volt. Így viszont az iskolai ismeretek nem tudtak kerek egésszé válni az elmémben. Az egyes tárgyak külön voltak nehezek vagy könnyűek, de kevéssé voltak elég érdekesek, hogy megjegyezzem őket. Akkoriban már sokat olvastam, az olvasottak „audiovizuális” lelki folyamatokat indítottak el bennem, melyek kapcsán sok kérdésem, gondolatom lett volna, de nem volt kivel megbeszélni, mert szüleim állandóan elfoglaltak voltak, a többi felnőtt pedig nem volt elég befogadó az érdeklődésem iránt.

Még most sem tudom megmondani, hogy miért maradt meg mégis az érdeklődésem, miért nem adtam fel a látszólag hiábavaló erőlködést, és miért nem „tagozódtam be” a többi „mozgatott” vagy „mozgató” közé. Egyszer egyik tanárom emlékeztetett erre: „Maga még nem illeszkedett be”… Ez azóta sem történt meg.

Mozgatottnak lenni

Az általános iskola után megtapasztaltam a mozgatottak tömegeinek sorsát. Voltam ipari tanuló, gyári munkás, beat zenész, besorozott katona, majd végül főiskolai hallgató. Ennek elvégzése után, mint beosztott tanár működtem több oktatási intézményben. A „mozgatott”, de nem elég aktívan mozgó… mivoltom beültetett egy olyan kategóriába, amiben szinte csak a tanulókkal való munka volt megerőltető, de érdekes, szép, meg a rendszeres hangszeres gyakorlás, amiben küzdöttem a testi gyengeségeimmel. Természetesen mindezt csak én érzékeltem másként, mivel mindenki ugyanúgy részt vett a kiosztott feladatok végrehajtásában, és vagy könnyebben, vagy nehezebben tudott teljesíteni. Mégis megjelent a kreativitás, de a „szabadság hiánya” is, úgy, mint a gyári vagy pláne katonai idők alatt. A zene sajátos ereje viszont minden nehézségért kárpótolt, kiragadott a szürke egyhangúságból. Számomra az volt és az a lelki „gyógyszer”, a mai napig, amit szavakban szinte lehetetlen kifejezni, de az élet elviseléséhez igen nagy segítséget nyújt – a természet mellett. A hamarosan kiteljesedő kis családom pedig egy életre meghatározta legfontosabb feladataimat. A munka és helyváltoztatásban minden lehetőséget megragadtam a világ figyelésére, és a tapasztalataim másokkal való megosztására. Akkoriban az írás még csak lehetőségként rémlett fel, a gyakorlatban szinte megvalósíthatatlan volt, egészen a legkezdetlegesebb számítógépek megjelenéséig. Azóta vagyok résztvevője a szinte kizárólag írásra, és vélemény nyilvánításra igénybe vett szellemi térnek. Semmivel sem kerültem közelebb más emberekhez, sőt talán még nagyobb távolságra vagyok tőlük, mint beatzenész, katona, vagy utazó értelmiségi koromban. A „mozgatottak” sivár, értelmetlen életét csak kívülről figyelem, próbálom értelmezni, ha lehet gondolataimmal segíteni.

A Mozgatott fogyasztó

Nem új dolog, hogy az emberiség egyre inkább valamilyen „massza” képét ölti. Egyen élet, egyen vágyak, egyen viselkedés. Ettől nagyon korán menekültem. Szinte „rosszul vagyok” az értelmetlen monotóniától, szócsépléstől, üres, obszcén, vagy szellemtelen humortól. Talán a zene iránti kíváncsiság volt, ami egy kissé „mássá” tett. A mozgatott létből csak felfelé vezethet az út. Kezdetektől foglalkoztatott az a gondolat, hogyan lehetne a világ jobb hely. Ha látok egy élethelyzetet, az rendít meg a legjobban, ha valaki magára hagyott, szerencsétlen, bajban, veszélyben levő, de az lelkesít, ha azt látom, hogy magukra találnak emberek, segítenek egymásnak, életük jobbra fordul, vagy a természetet nem csak kirabolják, hanem szolgálják is. A segítés ösztönös kényszere vezetett a pedagógusi pályára. Az a csoda, ahogyan egy kisgyermekből önmagát kifejezni tudó fiatalember lesz, nagy örömmel tölt el azóta is. Ugyanígy viszont szomorúság vesz rajtam erőt, mikor a szépséget, jóságot elveszni látom másoknál. Ahogyan a Rendszer egyre szorosabbra húzza az egyén torkán a kötelet. Milyen volna a világ az én ideámban? Írásaim között erre is választ kapnak. Az a mód, ahogyan a mindenre nyitott, minden jó iránt fogékony fiatal lelkekből züllött senkiháziak lesznek, nem az adott család (részben), nem a sors (ami csak egy olyan kabát, amit mindenkire, minden helyzetre rá lehet aggatni), hanem az állam, a világ, a civilizáció, vagyis a Rendszer így együtt. Egy olyan anyagi-szellemi berendezkedés, ami látszólag megtervezetten, voltaképpen magára hagyva, szinte a „nehézkedési erő” hatására süllyed egyre lejjebb. Az a feladat, hogy az ember „kiemelkedjen” az állatvilágból, névleg, külsőségekben teljesült, ráadásul a természet kárára. Az ember elárulta bölcsőjét, a Földet. Az emberi minőség, az ember iránti kötelesség vonatkozásában rosszabb nem is lehet. Ami fejlődik, az a „minél szervezettebb káosz”. Egészen a digitális ősemberig fog eljutni az emberiség. Szomorú, hogy a régi fogalmak, amiket még az iskolában próbáltak a fejünkbe verni, már abban az időben sem jelentettek semmit. Ma sem lehet semmit kifejezni általuk. Azt az időt éljük, mikor az érdeklődés középpontjában az élvezetek, az üzleti- „társadalmi” pozíciók és az összekapart anyagi vagyon áll.

Mozgatók  /a kép elvonatkoztatás/

Nálam ez a kategória, vagy kaszt kapja a „legkevesebb pontot”. Emberi téren nem lehet eléggé rossznak minősíteni. Ennek az egyetlen bizonyító erejű ténye a világ jelenlegi állapota. Ezért – „közigazgatási” fogalmazásban – a „mozgatók” felelősek. Azért ők, mert a figyelőket csak akkor idézik mikor egyes tételeiket saját érdekeik mentén fel akarják használni. A „tanulás” terén a mozgatók azok, akik a Rendszer tudásából a legtöbbet kamatoztatják. Ők emberi tekintetben nemhogy fejlődnének, hanem már nagyon mélyre süllyedtek. Az a sok milliárdnyi ember, akik ellepik a Földet, elég indok számukra, hogy az emberi-természeti élet értékét a nullára süllyesszék. Az élet, amiért semmit sem adnak. Az élet ellen lehet csak pénzt, hatalmat bevetni. Azok a helyzetek, látszat tettek, melyek esetében az „élet védelme, az emberek segítése” szlogennel operálnak, minden esetben saját érdekükért történnek. Az embert mint bábot, sakkfigurát használják, hogy hatalmukat minden eddiginél nagyobbra növesszék. A sok ember sok pénzt, sok „terméket”, sok profitot jelent, nem sok emberi életet, amire ügyelni, amivel törődni kell. Elsősorban úgy, hogy felhívják a figyelmet az emberek saját értékeire. A pénz, az „adományok”, lelkiismeret-altatásra megfelelnek. Az emberekkel való „foglalkozás”, már nem beszélgetés, nem szellemi-lelki segítés formájában valósul meg, hanem kölcsönök, „tanácsadók”, fegyverek, „kiképzők”, „exportált” intézmények révén. Az emberekben okozott kár, az életvesztés csupán megszokott hír a médiumokban. Statisztika. Nem is lehet csodálkozni azon, ha az általuk sem átlátható rendszerük felett elvesztették az irányítást. Az „irányítás” főleg szellemi-pedagógiai, módszertani segítés formájában jogos és indokolt, nem úgy, hogy mi mondjuk meg, más mit tegyen értünk. Ezt meg kell előznie, egy az ember tényleges feladatáról, küldetéséről szóló beszélgetésnek. Nem hivatalok közötti levélváltás, törvényalkotás, intézményépítés, infrastruktúra fejlesztés. A nevelés elsősorban család-szellem építés. Sok mozgatónak azzal érvelni, hogy az ember, mint szellemi lény többet ér, mint a Rendszerben betöltött funkció, legfeljebb egy gúnyos mosolyt gerjeszt, mielőtt a rendészek kidobnák az illetőt.

 

A mozgatók eleve „lelki betegségeket” mutatnak magukon. Gyakran hivatkoznak arra, „mennyit tettek a közjóért”, ha ők nem lennének, hány gyár, mennyi autópálya nem épült volna meg. De ha egy kis közösség az ő útmutatásaik segítségével tudná önmagát fenntartani, népességét a természettel harmóniában korlátozni, egészségét megőrizni-építeni, akkor saját hatalmi-pénzügyi érdekeiket dobnák sutba. A többi „rendszerfelelős” úgy nézne rá, mint ellenségre, aki saját fajtájára támad. Ha egy hatalmi csoportosulásból egy elem kiválik, rögtön ráveti magát a többi, mint a gyenge falkatagra, demonstrálva, hogyan jár az aki követi. Viselkedésüket a vadállati, íratlan törvények szabályozzák. Az „igazságos” vezető, a „jóságos bankár” a mesében talán előfordul. A különféle „banki manipulációk” a „megengedhető technikák”, „túlzottan agresszív üzleti tevékenység” címszavával illetendők. Ezzel mindenki előtt megvilágítva, mit is jelent a mozgató kötelességei című brossúra ostoba rabszolgák számára..

Mindig rátérnek arra, hogy mi volna a megfelelő világrend ehelyett, ami most van.. Nem újdonság, de az egyetlen, ami valóban a Földet és az embert egyaránt szolgálná. Persze rögtön hozzáteszik: ennél a jelenleginél nincs jobb.. Én, a figyelő, aki nem tartozik sehova és senkinek (kivéve önmagam és a családom, a nemzetem, nyelvem, korszakom…) megrögzötten állítom, ami rögtön (!) változtatna, amivel varázsszóra eltűnne a Rendszer:

Megtanítani az embert önmaga felismerésére, irányítására. Ezzel a mozgató és mozgatott szerepkör is nyom nélkül eltűnne. Jelenleg inkább arra van példa, hogy az alant mozgó csőcselék mindenáron „mozgató” kíván lenni. Arról már van fogalmunk, mi történik olyankor.. Akkor inkább a bármilyen rendszer… Az is elkeserítő, hogy az „ötletek” mindig valamilyen korábbi, működésképtelen formációra vonatkoznak. Ezekben talán az ember még nem ennyire érzelem nélküli, de az efféle visszalépések korabeli szellemi-anyagi környezete már hiányzik. Talán a nulláról elindulva lenne létjogosultságuk. A nullát kipróbálni azonban senkinek sem ajánlom!

Az emberiség csodálatos fejlődése igen csinos szóvirág. Nincs mögötte valóságos tartalom és pláne minőségi garancia. Az „emberi elme diadala” szólam kizárólag a technikai eszközök és módszerek elaprózódása, külleme, embert züllesztő hatása szerint minősül.

Figyelőnek lenni ma 

Egy minden porcikájában figyelő ember születése óta figyeli önmagát. Nem véletlen, hogy a Rendszer gúnyának céltáblájává válik. A figyelő arról ismerszik meg, hogy soha nem adja fel a figyelést, elemzést, értékelést, következmények felemlítését. Nem adja fel saját fejlesztését. Fejleszti testét, szellemét, kifejezésének minőségét, egyszóval az idő és a kor nem befolyásolja, hogy minél teljesebben vissza tudja adni azt amit lát. A „látás” sok esetben tértől, időtől, anyagtól függetlenül, sőt szemtől függetlenül is fejlődik. Azonban a szem fizikai használata elsőrangú az életen át tartó fizikai-szellemi éleslátás szempontjából. A látott események, jelenségek, apró változások megfigyelésében, rögzítésében, másokkal való összevetésében a szemre nélkülözhetetlen szerep vár. Ha valamilyen testi, genetikai, baleseti okból a szem sérül, gyengül, a korábbi vizuális élmények előhívásával lehet pótolni a hiányosságokat. Ezen kívül a „látás” fokozatosan áttevődik a teljes látás (egyeseknél egészen korai életszakaszban is kialakul) a „mindent látás” vagyis látó minőség különféle formáira. Vannak, akik a társadalmi folyamatokat, vannak, akik a testi állapotot, a test belsejének egészségét-betegségét, mások a téridőt (múlt-jelen-jövő-hely), vagy egyes formáit a látásnak erősebben-gyengébben; bizonyos lelkiállapothoz kötődő módon, vagy látomásszerűen, álomban stb. mutatják. Az emberek között élő figyelők gyakran kénytelenek letagadni képességeiket az általános kitaszítás, vagy rémület, esetleg túlzott figyelem miatt.

Itt az ideje, hogy azokra a figyelőkre utaljak, akik a történelem írott hagyományai szerint követték az emberiség és a teremtett világ változásait. Csak néhány kiragadott szellemi nagyságot tudok felhozni a filozófia, tudomány, gyógyászat, irodalom, művészetek művelői közül. Hippokratész, Szókratész, Platón, Jézus, Leonardo, Nostradamus, Verne, Tesla, Einstein(?) Hermann Ottó, Hermann Imre,(?), Jung, J.S. Bach, Mozart, Verdi, Liszt, Sztravinszkij, Bartók, Bicsérdi, Paul Bragg, Madách Imre, József Attila, Hamvas Béla, Nagy László, Németh László, Kodály Zoltán, és az újak közül dr. Bogár László. Azon újak közül, akik már nem élnek: Lovas István. Az ő személye – akárcsak Hamvasé igen hamar feledésbe merült – pedig szinte most volt, hogy elment. Nem lehet véletlen, hiszen a figyelők sok kellemetlenséget okoznak minden Rendszer-alakulatnak. Hamvas a rendszerelemeket „apparatcsikoknak” nevezte. Ma ezek a csúcsmenedzserek, bankárok, politikusok, egyes írók, és művészek, akik munkájukkal közvetlenül a Rendszert – az elnyomó, ostoba, mindent elpusztítani hajlandó birodalmi elvet szolgálják. Minden figyelő alakja saját idejében akadályként tornyosult korabeli rendszereik elé.   Túl ismertek voltak, hogy közvetlenül lehessen őket támadni. Imádat tárgyává, vagy éppen gyűlölet céltáblájává, „ügyeletes őrültté” tették hát egyiküket-másikukat, hogy valós lényegükről, látói mivoltukról eltereljék a figyelmet. Hatásuk közvetetten mégis érvényesül. A látókon keresztül. Látók pedig mindig voltak és mindig is lesznek. Nem azért, mert keresett, kivételes egzisztenciális sikerekkel bíró emberek, hanem mert amíg ember van a Földön, szükség lesz a látást tudók megnyilatkozásaira, példáira.

Mielőtt nagyképű őrültté nyilvánítanának: magamat semmilyen vonatkozásban nem helyezem a felsorolt Figyelők közé Az én tisztem semmi más, mint az éberséget (Szókratész-Hamvas), a tisztánlátást, a jóságot, örök szellemet, az Élet nagy misztériumának csodálatát, a valóság és az ember szoros kapcsolatának tudását és más rendet szolgáló elvet, míg élek a figyelem előterébe helyezzek, de leginkább: érdeklődésüket mindezek iránt felkeltsem. Az embert saját képességeire ráébresszem,  az Édent minden erőmmel újraépítsem, szeretetemet és jóakaratomat kifejezzem. Elmémet ellássam számára méltó gondolatokkal.

Globalizmus és kollektív tudat

Globalizmus és kollektív tudat

Mint tudjuk…az állatok esetében kollektív tudatról beszélhetünk. Ilyenek pl. a termeszek, és általában a kolóniában, nagy számban élő állatok. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben minden tevékenység szabályozott, a szervezettség és a szerepkörök egyetlen célja a kolónia szolgálata. Ez a születéstől a halálig meghatározza az egyedek életének minden percét. Tovább a folytatáshoz

Ne gondolkodj!

Ne gondolkodj!

Tegnap az erdőn jártunk. Segítettünk az erdőtisztításban. (erdőgazdálkodás: ember általi hasznosítás – elhalt fák kiemelése a fertőzés veszélyének időleges mérséklése, de a gallyak otthagyása, az erdő táplálására) Kidolgoztuk a nyolc órát tisztességesen. Hazaértem, megfürödtem, próbáltam valamilyen „szellemi táplálékot” magamhoz venni, abból, amit a „gépek” kínáltak, de hamar rájöttem, hogy az idegrendszerem is elfáradt, nem csak a vállaim… Tovább a folytatáshoz