Lélekápoló kategória bejegyzései

A lélek mélységei, analógiák a természettel, nagy elődök leírásainak felhaszálása, elemzések, gyakorlati tapasztalatok, spekulációk.

Ghislain L. és Hamvas Béla tudatossága

Ghislaine L. és Hamvas Béla tudatossága

Szerencsém egy olyan korszakba vetett, mikor kimeríthetetlen lehetőség kínálkozik az elmélkedésre. Életkorom pedig megfelelő ahhoz, hogy én is bölcseket mondjak az emberről és az életről. Ghislaine ebben az életútban fontos szerepet töltött be. Ő volt az egyike annak, aki a Rendszer és az egyén ellentmondásos, mondhatni kibékíthetetlen viszonyára saját példájával rámutatott.

Nem mással, mint az ember, az egészség és a Rendszer kapcsolatának témájában Egészségügyi maffia címmel írt könyvével sok fontos és értékes információt osztott meg velem. Éppen a megfelelő pillanatban. Abban a korszakban, mikor László Ervin zongoraművész és newage filozófus elhozta hozzánk az EU kezdetleges ideológiáját. Amennyiben kezdetleges volt, annyiban csak számomra mondott újat, mivel akkoriban még a Kalergi tervről közelítő ismereteim sem voltak. Éppen hogy kiszabadultunk a szocialistának hazudott rendszerből és mindenki emelt fővel vágott neki a „szabad” életnek A szabadság egyik fontosnak tűnő szegmense a táplálkozás forradalmi megújítása volt. Ebbe illeszkedett Ghis korszakos jelentőségű munkája is. Közben teltek-múltak az évek… Ghislaine levetette magáról az összes civilizációs sallangot, nyűgöt, ám nem vonult a vadonba bogyóevésre, hanem elkezdte ideológiáját felépíteni. Én azt hittem, hogy a könyv hangvétele rezonál majd az azóta is nagyszerűnek tartott növénytáplálkozási mozgalommal, de nem ezt történt. Illetve történhetett is, de tevékenysége gerincét az általa magasabbnak vélt tudatosság ideológiája alkotta/alkotja. Hogyan kapcsolódik ez Hamvas Béla eredeti, zseniális, tudományosan kidolgozott életművéhez? Úgy, hogy akkoriban jutottam hozzá Hamvas majd’ minden megjelenő könyvéhez. Ő is a tudatosságot állította objektíve középpontjába, de teljesen más következtetésre jutott.

Ghis – részben – valóban társult a növényeket is tisztelő, az állatokat békén hagyó szellemiségekhez, de gondolkodása abba az irányba fordult, ami a gender – filozófiának nevezett „álfejlődés”- hívők katekizmusa. Hamvas viszont tudását nem spekulatívan „előre”, hanem a múlt rejtelmes mélységeibe hatolva szerezte. Eszerint az emberiség egy fejlett korszakból folyamatos zülléssel jut el a mába. Tehát nem fejlődés az, amit magunk körül látunk. Legkevésbé a „gender” elmélet „tudománya”… nevezhető a fejlődés magaslatainak. Persze túlzottan leegyszerűsítő volna itt megállni, és az egyiket rossznak, a másikat igaznak, vagy megalapozott tudományos elméletnek nevezni.

Érdekes látni a becsatolt két Ghis videót, ahol az első a család „állatias csökevény” mivoltáról beszél, és a régebbit, az Egészségügyi Maffiát, ami éppen a maffia „családjellegét” taglalja videóinterjújában. Nem lehet egyszerűen rossznak, tévesnek minősíteni ezt az ideológiát, csak azért, mert illeszkedik azokba az áramlatokba, melyek közül talán a természet újragondolása szimpatikus, a többi egyenesen taszító vagy beteges számomra. Ghis gondolkodását megérteni, csak a civilizációs rendszer, röviden Rendszer hirtelen támadt elutasítása mentén lehet. Bennem is dolgozik a megértésre való szándék, és egyaránt foglalkozom az ember ősmúltjával, mint a lehetséges jövő szellemi felépítésével, ugyanakkor, igen rossz véleményem van a civilizáció bürokratikus Rendszeréről.

Ennek kapcsán pattant ki a fejemből a 1994-ben a Folyamatok tudata elmélet, amely szinte minden ember által kidolgozatlanul, vagy hézagos tudatossággal felépített elmélet közé tesz egy középpont irányába mutató nyilat. Az egyszerűség kedvéért összefoglalja a fizikai-biológiai, eszmei-technikai világot elválasztó téziseket a tudathoz való viszonyrendszerben. Eszerint, minden folyamat, és minden tudat. Nincs tudat folyamat nélkül és nincs folyamat tudat nélkül. Bármilyen probléma is kerül az utunkba, tudományos alapossággal annak fejlődését, vagy inkább változásait ontológiai alapon, a létezés fogalmát a folyamattal összekapcsolva megérthetővé tehetjük. Olyan törvényszerűségeket találunk eközben, melyek világképünket a különféle elméletek ellentmondásaiban, a valósághoz való viszonyrendszerben, mégis az élet-élettelen, és Isteni-emberi; földi és kozmikus kavargásban alakítjuk ki. Ez a jelenlegi korszakos „pillanat”, egy folyamat kifejlődésének leírható jellegét mutatja a figyelő szem számára. Előnye, hogy nem a megszokott gondolkodásmódok közül horgonyoz le egyiknél, hanem átjáró utakat nyit ezek között. Ezen gondolkodásmód inspirálója volt annak felismerése, hogy a modern ember tudata ismétléseken alapul, utánzásban, kreativitást mellőzve, süllyedő szellemi-erkölcsi pályán. Saját mivoltáról semmit sem tudva, utánozza a látszatra bevált, de a gyakorlatban használhatatlan szokásait, hagyományait. Ennek igazát minden nap bőrünkön tapasztaljuk, mikor szembejön velünk az a rengeteg meggondolatlan, sematikus megnyilvánulás, melyek a világot és az egyes embert egyre távolabb taszítják önnön értelmes lényétől. A biztonságot az egyhangú ismétlésekben találjuk meg, és rettegünk a változásoktól, illetve minden látszatváltozást, (Hamvasnál szétszóródást) legyen az a legőrültebb is, lelkendezve, újként, fejlődésként dicsőítve fogadunk.

Ezen a platformon vizsgáljuk Ghislaine Lanctot szellemi változásait, küzdelmét saját lelkével, és a világ széteső mivoltában való eligazodását. Szembeállítva Hamvas ősi szellemen, keresztény és más filozófiák eredeti hagyományain nyugvó világképével. Az alap mindkettőnél annak vizsgálata és a megértésre való törekvése, hogy a világ mai „fejleményei” fejlődésként, vagy Hamvas szavaival hitelesen leírva, züllésként írhatók-e le. A téma megvilágításához érdemes végignézni a videókat, hogy ráébredhessünk, milyen ideológiai áramlatok alakítják a különféle „lázadók” gondolkodásmódját, és a világhoz való viszonyukat.

A megértéshez fontos tudni, hogy Ghislain eredetileg kanadai orvos volt. Ma már elég hiteles képünk kezd kialakulni a történelmi Kanadáról, hogy megértsük, hogyan jutottak el a végletes „gyakorlati liberalizmusig”.

Miközben Ghis a kényelmet, polgári nihilt, stupidságot maga mögött hagyta, szembesülve a nyugati világ dekadens kilátástalanságával, arra a következtetésre jutott, hogy jobb elfogadni, sőt ideológiailag igazolni a züllést, fejlődésként beállítva, mint reálisan – a megszokott kritikákkal konzervatív módon hatástalanul, vagy saját egzisztenciánkat feláldozva rögeszmésen – elutasítani. Mint látszik, a fizikai kényelem elhagyásával nem tudott mást tenni, mint a szellemi kényelmet választani. Az általa megváltoztathatatlant rózsaszín mázzal leöntve kiállítani, mint üdvözítő, mindenre megoldást kínáló lételméletet. Jóllehet, az egzisztenciája oda, mégsem hal éhen. Hála azon sokaknak, akik Hamvasról még soha nem hallottak, és vélhetően nem is fognak…

A két gondolkodó elmének mégis van közös gyökere a múltjukban.

Ghis saját választott hivatásával nem tudott együtt élni. Hamvas hihetetlen tudásának megszerzése közben a világ ostobaságával szemben a rendszer kilátástalan elutasításából alkotott világraszóló remekműveket. Isten, tudat, szellem témáiban önmagával vitatkozva, egy új filozófiát alkotott költőien. A “gondolat poétikáját”. Ghist megértő (zavart-tétova) lelkek rajongják körül, míg Hamvast értetlenség, elutasítás, irigység és méltánytalanság, tudásának a Rendszer általi megvetése-félelme sújtotta. A mai napig mellőzés és “rendszer idegenség” műveinek osztályrésze. Egy olyan kis könyvecskéje (A bor filozófiája) vált szinte egyedül őt meghatározóvá, amit ő maga sem tartott sokra, de a jelenkor nyegle átlagembere jó támogatóra lel benne alkoholizmusa, nikotinfüggősége “filozófiai igazolójaként”.  Mindkettőjük részben önszántából hagyta el a Rendszert, a kellemes, ám hazug és megalkuvó, lelket-szellemet megnyomorító ostoba önkényt. Nem kétséges, kinek az életműve lesz maradandó, a „dicsőséges genderizmus” kimúltával…

„Kötelező olvasmányként” ajánlom Hermann Imre Az ember ősi ösztönei c. könyvét, hogy megértsük, miért is gyökereink, a család, lelki történéseink megértő vizsgálata emberi világunk összetartó szövete.

Újévi jókívánság: Figyelők

Újévi jókívánság: Figyelők

Néhány napos felismerés: az emberek három csoportra oszthatók a Földön: mozgatók, mozgók, figyelők. A három embercsoport tagjai közül csak a figyelők képesek tanulni, gondolkodni, ismeretet átadni. A mozgatók nagyon alacsony tudati szinten élnek, a mozgók rettegnek tőlük, és bármit megtesznek parancsra. A figyelők mindenre figyelnek, ebből tanulnak és más figyelőknek továbbadják a tudásukat.

Már szinte hallom az ellenérveiket, de a figyelők nem vitatkoznak, nem küzdenek. Az itt leírtak remélem hasznukra lesznek további életükben.

E három csoport közül eddigi írásaimban sok szó esett figyelőkről, mozgatókról, mozgókról, ha nem is ilyen koncentrált formában. Jelen írás kifejezetten a figyelőknek szól. Meg fogják érteni.

Kik a figyelők?

Általában nagyon korán észreveszi a környezetük az ilyen gyermekeket, és idővel ők maguk is tudatosítják, hogy mi a küldetésük ebben a világban. Nekem szerencsém volt, mert „érett gyermek” voltam. Idősek voltak a szüleim, és édesapám 42 évesen (6×7) nemzett. Ez azt jelenti, hogy az ő szellemi, tapasztalati információinak nagy részét képes volt továbbadni nekem. Visszagondolva születésemre, utólag elmesélték rólam, hogy nyitott szemmel születtem, rögtön körülnéztem, hol vagyok, a bába és a család csodálatára.. Édesanyám 2 évig szoptatott, ami lényeges a szellemi-testi fejlődés szempontjából. Két „farkasfogam” volt, amit „sámánfogként” is szoktak hívni. Ezeket az orvos kihúzta. Alapvetően össze-vissza nőttek az alsó állkapcsomban a fogak. A felsőben csak ez a két „plusz” fog volt szabálytalanul. Testileg elég gyenge voltam, ami a szellemiek túlsúlya miatt, és az idős szülők elhasznált, lestrapált génjei miatt lehet. Idővel konstatáltam, hogy sokízületi gyulladásom és enyhe fokú cisztás fibrózisom van. Ezeket az „autoimmun betegségeket” semmilyen orvos vagy egyéb vizsgálati eredmény sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta…

Pedagógiai tanulmányaim során fejlődés-lélektanból megtanultam, hogy a gyermekek kb. 12 éves koruktól tudnak elvonatkoztatni. Legkorábbi emlékem, mikor a járókában a bal lában nagyujját szoptam… Homályosan vannak korábbi jelentéktelen emlékfoszlányok is. Mikor 8 éves koromban az iskolából a murvás úton, 2 kilométeres bandukolás közben hirtelen feleszméltem:

„Jé! Én élek és érzékelem a világot! Milyen csodás a táj. Egy völgyet patak szel ketté, a távolban magas töltésre épített út állja el a kilátást, jobbra idős diófák, feljebb mandulafák, távolabb csererdő, balra erdős domboldal, lent mező, nedves nádasok, csörgedező forráserek… Ebben élek, és ez nagyszerű. Belém sajdult az érzés: itt vagyok és dolgom van. Az iskola ezt némiképp akadályozza, de most jó, mert éppen hazafelé tartok, vár édesanyám, megint tanulhatok apámtól. Rengeteg roppant érdekes gép, szerszám, olajszag.. A padláson kincsek a homokban. Régi könyvek, útleírások, felfedezőkről, kalandokról. Galambok.. Az épület másik felében magtár búzával, ott a legjobb hanyatt fekve ábrándozni.. Csupa élmény..”

Miközben legújabb tapasztalataimat megosztom Önökkel, a gondolatok saját törvényeiknek engedelmeskedve haladnak az elmémben.. Ezek szerint továbbfejleszthető az eddigi felosztás „lélek, szellem, test” úgy, hogy „lélektudat, szellemtudat, testtudat”. Ezek között található az Univerzális tudat, vagy tudatos tudat, ami mindezeket együtt figyeli.

Ezekre a felismerésekre – ha hiszik, ha nem – feleségemmel való kommunikációm során jutottam.

Erről kicsit bővebben kell beszélnem…

Évekkel ezelőtt, mikor először a keleti bölcsességekkel találkoztam (legelőször természetesen az „Ezeregy éjszaka meséi”, a Bagdadi tolvaj és ehhez hasonló történetek által) beleszaladtam egy érdekes gyógyító elméletébe.. Butejkó (Buteykó) volt a neve annak az orosz asztmagyógyásznak, aki egy videóban röviden elmagyarázta a módszerét. Ma már tudom, hogy részben a keleti (talán kínai) gyógyászat „légzésterápiáit” vette alapul. Ennek rövid lényege, hogy csak az orron keresztül szabad levegőt venni! Lehetőleg minél kevesebbet… A testen belül a CO2 szintjét magasan kell tartani, hogy az oxigén könnyebben felszívódhasson a vérbe…

Ugye, milyen érdekes? Mindenki úgy tudja, hogy minél nagyobb lélegzetet kell venni, akkor jutunk elég oxigénhez… Nos, ez a kis látszólagos kitérő sokkal fontosabb (bár ez is nagyon fontos, szinte életmentő!) dologra irányítja rá a figyelmet: Az összes keleti bölcselet tartalmazza azt a tételt, hogy a harmadik szemet ki kell nyitni. Hogyan lehet ezt megtenni és miért? A „harmadik szem” a tobozmirigy helyén van, és roppant fontos szerepet tölt be. Ez a „szem” segít hozzá az összefüggések felismeréséhez, a tág látásmódhoz, amelyek nélkül önmagunk és a külvilág összevetéséhez, vagyis az öntudathoz nem jutunk hozzá. Sokakkal ellentétben, az öntudat nem csak azt jelenti, hogy meg tudjuk mondani a társadalmi nevünket, funkcióinkat, születési helyünket, az országot és a nyelvet, valamint ezeket helyesen is használjuk, hanem elsősorban azt jelenti, hogy tudjuk kik vagyunk az Univerzumhoz viszonyítva. Ezen belül az emberek és az összes természetalkotó, állatok, növények, föld, víz, levegő vagyis a Mindenség viszonylatában. Ugye nem is gondolták, hogy az öntudat nemcsak annyi, hogy tudjuk hol van fenn és lenn, vagyis meg tudunk állni a lábunkon és kérésre egyenesen tudunk lépdelni egy vonalon…

Tehát, a tobozmirigy állandó ingerlése, ahogyan a levegő az orrüregen keresztül átjárja a légutakat, és teszi a dolgát, végső soron a magasabb szellemi tartalmak elérését is segíti.

Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a pár éve felfedezett cisztás fibrózis, ami köznapi nyelven állandó váladékozást jelent nemcsak hogy gyógyítható, hanem teljesen eltüntethető.. Nem akarom Önöket untatni a részletekkel, csupán annyit mondok, hogy egész gyermekkorom ennek a kellemetlen tünetnek a jegyében telt. Az általános iskolában volt egy „orrpolipos fiú”, aki egy osztályban járt velem. Már jócskán benne jártam az 50-es éveimben, mikor valaki összetévesztett vele… Tehát mindenki tudta rólam, hogy nekem állandóan be van dugulva az orrom, és halomnyi zsebkendővel járok.. A papír zsebkendő korszakban már nem tűnik fel annyira. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy a mai nemzedékek (…) egy ilyen témával mennyire nem foglalkoznak.. Nem kis részben a jelenlegi tudati-szellemi-testi állapot ezen ismeret hiányának következménye, sőt voltaképpen a saját magunkra való figyelés hiányából ered.

Az említett tudós professzor tudományát tanítják, különösen a súlyosabb asztmatikus, allergiás és egyéb légzéssel kapcsolatos „betegség” leküzdésére.

Az „átlagember”, aki nem figyel efféle „jelentéktelen” „áltudomány” ismereteire, sokat veszít. Életében egyre lejjebb sodródik. Ez – mondhatni – „magánügy” de a figyelőkre az jellemző, hogy nem tesznek különbséget ember-állat, homokszem-falevél, nő-férfi, politika-vallás stb. „jelentős-jelentéktelen” momentum között. Mindenre figyelnek, és mindent a maga helyére szeretnének tenni. Csak akkor lehet a világ egy „jó hely”, ha embertársaink közül egyre többen megtanulják az „élettudományt”.

A figyelők és a „többiek”

A figyelő szerepkör gyakran születés, vagy korai elhivatottság eredménye. Nem kiváltság, inkább áldozati teher, amit életünk végéig cipelünk. „Betegségeim” számomra hatalmas segítségek az élet szeretetéhez. Elmondják ezt azok is, akiknek fogyatékos gyermekeik, élettársaik, családtagjaik vannak. A figyelem tehát lehet választás, vagy elfogadott szerep is. Jóllehet, ezek a figyelők csak belekényszerülnek ebbe a szerepbe, és esetleg más téren élik a „megszokott” életüket, azonban viszonyulásaikat nagyban befolyásolja a sors eme „feladata”.

A mozgók megelégszenek azzal, hogy kezdettől fogva más irányítja az életüket, vagy kényelemből, lustaságból, legtöbbször valamilyen vélt vagy valós hiányosságból, mely őket saját szemükben (!) a többi ember alá helyezi, életük végéig másoktól függnek. Viszont, fontos tudni, hogy a jelenkor „társadalmi” meghatározottsága manipulált létviszonyok keretében van. Az ember önfelismerése komoly akadályokba ütközik. Család, munkahely, államalakulat-államforma, vallás és egy sor akadály, „társadalmi skatulya” akadályai tornyosulnak a világot megismerni akaró gyermek elé. Egyik, ha nem a legnagyobb akadály az oktatási rendszer. Mind a formája, mind a tárgya, mind módszere, mind szelleme, és célja tekintetében. A leegyszerűsített cél a Rendszer szolgálata. A megszerezni kívánt tudás nem más, mint a Rendszer szolgálati szabálygyűjteménye. Az egyes „szakmák”, tudományok mind saját elvek mentén végzik a tevékenységüket, egyben azonosak: mindegyikük önmagát tartja a legfontosabbnak. A „társadalmi” képlet azonban állandóan változik, mivel a „tudomány” és a „politika” nem Földben, emberben, természetben, szellemben tudatban, hanem érdekben, hatalomban, vagyonban, élvezetekben, haszonban gondolkodik. Ha minden egyes ember megfelelő információkkal rendelkezne önmagáról, tisztában volna azzal – függetlenül az „elvárásoktól”, aktuális gazdasági, szemléletmód béli környezetétől – mire „hivatott”, de nem a Rendszer vonatkozásában, hanem Univerzálisan (!), ismerné a testét, érzékelné a többi létezőt, akkor nem lehetne tetszés szerint ide-oda rángatni. Ezt elkerülendő, mind erősebb, hatékonyabb módszereket fejleszt a Rendszer, hogy végleg elzárja az embert önmagától, és lehorgonyozza a Rendszerhez. Ennek legsikeresebb módja a szórakoztatás, ami a butítás ősrégi módja, a testi/zsigeri élvezetekre való ráirányítással párhuzamosan. Fontos, hogy a mozgatottaknak csak annyi lehetőséget adjanak, hogy éppen tudjanak eleget fogyasztani, legyenek mindig betegek, bűnözzenek, maradjanak minél ostobábbak, akár gonoszabbak is, hogy a Rendszert működésben tartsák. Mondhatni: a Rendszer mozgató ereje a mozgató embereken túl az emberi jellem minél gyengébb, alacsonyabb formája. A tudatlan, állandóan bizonytalan, elégedetlen, agresszív ember, akivel „foglalkozni kell”, akire intézményeket lehet létrehozni, aki számára „munkát lehet teremteni” (brrrr..), vagyis politikát, versenyt, háborút lehet indítani. A tudatos ember csak akkor támad, ha igaztalanul veszélyeztetik, és ha szellemi úton a veszély nem elhárítható. A védekezés, mindig olyan súlyú, hogy a támadó élete, lehetséges szellemi potenciálja megmaradjon. Az Élet, mint legfontosabb véd elv, kincs, lehetőség mindent átír.

Ebből a vázlatos leírásból is kitűnik, a figyelők élete nem fenékig tejfel… A mai szemlélet pedig a kényelem, a minél erősebb inger, izgalom, nem törődve annak testi-lelki következményével. Nem véletlen, hogy a „figyelői attitűd” nem éppen vonzó mások számára.

A három csoport jellege nem változik? Nem lehet az egyik „osztályból” átcsúszni a másikba?

Nem szabad senkit egy életre „beskatulyázni”. Erre, a főleg filozófiai, humánetológiai teóriára sem érdemes rendszereket építeni, ideológiákat gyártani. Az a szándékom, hogy a „mindenre figyelés” szerepére felhívjam a figyelmet… Tehát, ha valakit szerencséje, sorsa a figyelők szűk táborába helyezett, csupán lehetősége, affinitása van a lényeg, a teljesség felfogására. Mintegy „elméleti” szempontból mondanám, hogy a figyelők között is számos különbség lehet. Egy 10 éves gyermek, aki többet lát meg az átlagnál, még nem tud maga köré olyan „aurát” kialakítani, amely tapasztalati, kommunikációs szempontból ideális számára. Ha viszont egy ugyanúgy 10 éves gyermek diplomata szülők, felnőttek között él, és ráadásul vannak figyelő képességei, többet tud meríteni a valóságból. Ugyanakkor ez a lehetőség is teljesen bizonytalan eredményt hozhat, ha a nevelés, az idő előtti vonzások, „szirénhangok”, a fizikai, anyagi jólét kitölti azt a szellemi-lelki teret, ami az adott gyermek „hozott” képességeiből felszínre hozná a figyelés képességét. Az én esetemben a „politikai helyzet”, a háború, az anyagi bizonytalanság nagy kihívást jelentett. A Rendszer még nem teljesedett ki egészében, az intézmények nem tudtak eléggé mindent leszabályozni. Az emberek még az előző korszakban szerzett tapasztalataik, szokásaik szerint éltek, emellett az új viszonyrendszer eléggé változatos formákat hozott létre mind az emberi mind a természeti rendszerekben. Azt lehet mondani, hogy bizonyos dolgok igen szabadak, és jók voltak egy érdeklődő lélek számára, mások viszont nyomasztólag hatottak a teljes kibontakozás ellenében. Általában véve csak a természet volt az, ami a rossz hangulatból egy ideig kiemelt. Az idős emberek társaságában nagy élvezettel forgolódtam, mert sokat tudtam tanulni tőlük. Általában véve szerettem tanulni, de hamar megéreztem, hogy az iskola által sulykolt ismeretek késleltetnek a valósághoz közelítés során. Legbénítóbb az volt számomra, hogy nem a megértésre helyezték a hangsúlyt, hanem a szolgai visszamondásra. A megértés lehetősége meglehetősen véletlenszerű volt. Így viszont az iskolai ismeretek nem tudtak kerek egésszé válni az elmémben. Az egyes tárgyak külön voltak nehezek vagy könnyűek, de kevéssé voltak elég érdekesek, hogy megjegyezzem őket. Akkoriban már sokat olvastam, az olvasottak „audiovizuális” lelki folyamatokat indítottak el bennem, melyek kapcsán sok kérdésem, gondolatom lett volna, de nem volt kivel megbeszélni, mert szüleim állandóan elfoglaltak voltak, a többi felnőtt pedig nem volt elég befogadó az érdeklődésem iránt.

Még most sem tudom megmondani, hogy miért maradt meg mégis az érdeklődésem, miért nem adtam fel a látszólag hiábavaló erőlködést, és miért nem „tagozódtam be” a többi „mozgatott” vagy „mozgató” közé. Egyszer egyik tanárom emlékeztetett erre: “Maga még nem illeszkedett be”… Ez azóta sem történt meg.

Mozgatottnak lenni

Az általános iskola után megtapasztaltam a mozgatottak tömegeinek sorsát. Voltam ipari tanuló, gyári munkás, beat zenész, besorozott katona, majd végül főiskolai hallgató. Ennek elvégzése után, mint beosztott tanár működtem több oktatási intézményben. A „mozgatott”, de nem elég aktívan mozgó… mivoltom beültetett egy olyan kategóriába, amiben szinte csak a tanulókkal való munka volt megerőltető, de érdekes, szép, meg a rendszeres hangszeres gyakorlás, amiben küzdöttem a testi gyengeségeimmel. Természetesen mindezt csak én érzékeltem másként, mivel mindenki ugyanúgy részt vett a kiosztott feladatok végrehajtásában, és vagy könnyebben, vagy nehezebben tudott teljesíteni. Mégis megjelent a kreativitás, de a „szabadság hiánya” is, úgy, mint a gyári vagy pláne katonai idők alatt. A zene sajátos ereje viszont minden nehézségért kárpótolt, kiragadott a szürke egyhangúságból. Számomra az volt és az a lelki „gyógyszer”, a mai napig, amit szavakban szinte lehetetlen kifejezni, de az élet elviseléséhez igen nagy segítséget nyújt – a természet mellett. A hamarosan kiteljesedő kis családom pedig egy életre meghatározta legfontosabb feladataimat. A munka és helyváltoztatásban minden lehetőséget megragadtam a világ figyelésére, és a tapasztalataim másokkal való megosztására. Akkoriban az írás még csak lehetőségként rémlett fel, a gyakorlatban szinte megvalósíthatatlan volt, egészen a legkezdetlegesebb számítógépek megjelenéséig. Azóta vagyok résztvevője a szinte kizárólag írásra, és véleménynyilvánításra igénybe vett szellemi térnek. Szinte semmivel sem kerültem közelebb más emberekhez, sőt talán még nagyobb távolságra vagyok tőlük, mint beatzenész, katona, vagy utazó értelmiségi koromban. A „mozgatottak” sivár, értelmetlen életét csak kívülről figyelem, próbálom értelmezni, ha lehet gondolataimmal segíteni.

A Mozgatott fogyasztó

Nem új dolog, hogy az emberiség egyre inkább valamilyen „massza” képét ölti. Egyen élet, egyen vágyak, egyen viselkedés. Ettől nagyon korán menekültem. Szinte „rosszul vagyok” az értelmetlen monotóniától, szócsépléstől, üres, obszcén, vagy szellemtelen humortól. Talán a zene iránti kíváncsiság volt, ami egy kissé „mássá” tett. A mozgatott létből csak felfelé vezethet az út. Kezdetektől foglalkoztatott az a gondolat, hogyan lehetne a világ jobb hely. Ha látok egy élethelyzetet, az rendít meg a legjobban, ha valaki magára hagyott, szerencsétlen, bajban, veszélyben levő, de az lelkesít, ha azt látom, hogy magukra találnak emberek, segítenek egymásnak, életük jobbra fordul, vagy a természetet nem csak kirabolják, hanem szolgálják is. A segítés ösztönös kényszere vezetett a pedagógusi pályára. Az a csoda, ahogyan egy kisgyermekből önmagát kifejezni tudó fiatalember lesz, nagy örömmel tölt el azóta is. Ugyanígy viszont szomorúság vesz rajtam erőt, mikor a szépséget, jóságot elveszni látom másoknál. Ahogyan a Rendszer egyre szorosabbra húzza az egyén torkán a kötelet. Milyen volna a világ az én ideámban? Írásaim között erre is választ kapnak. Az a mód, ahogyan a mindenre nyitott, minden jó iránt fogékony fiatal lelkekből züllött senkiháziak lesznek, nem az adott család (részben), nem a sors (ami csak egy olyan kabát, amit mindenkire, minden helyzetre rá lehet aggatni), hanem az állam, a világ, a civilizáció, vagyis a Rendszer így együtt. Egy olyan anyagi-szellemi berendezkedés, ami látszólag megtervezetten, voltaképpen magára hagyva, szinte a „nehézkedési erő” hatására süllyed egyre lejjebb. Az a feladat, hogy az ember „kiemelkedjen” az állatvilágból, névleg, külsőségekben teljesült, ráadásul a természet kárára. Az ember elárulta bölcsőjét, a Földet. Az emberi minőség, az ember iránti kötelesség vonatkozásában rosszabb nem is lehet. Ami fejlődik, az a „minél szervezettebb káosz”. Egészen a digitális ősemberig fog eljutni az emberiség. Szomorú, hogy a régi fogalmak, amiket még az iskolában próbáltak a fejünkbe verni, már abban az időben sem jelentettek semmit. Ma sem lehet semmit kifejezni általuk. Azt az időt éljük, mikor az érdeklődés középpontjában az élvezetek, az üzleti- „társadalmi” pozíciók és az összekapart anyagi vagyon áll.

Mozgatók  /a kép elvonatkoztatás/

Nálam ez a kategória, vagy kaszt kapja a „legkevesebb pontot”. Emberi téren nem lehet eléggé rossznak minősíteni. Ennek az egyetlen bizonyító erejű ténye a világ jelenlegi állapota. Ezért – „közigazgatási” fogalmazásban – a „mozgatók” felelősek. Azért ők, mert a figyelőket csak akkor idézik mikor egyes tételeiket saját érdekeik mentén fel akarják használni. A „tanulás” terén a mozgatók azok, akik a Rendszer tudásából a legtöbbet kamatoztatják. Ők emberi tekintetben nemhogy fejlődnének, hanem már nagyon mélyre süllyedtek. Az a sok milliárdnyi ember, akik ellepik a Földet, elég indok számukra, hogy az emberi-természeti élet értékét a nullára süllyesszék. Az élet, amiért semmit sem adnak. Az élet ellen lehet csak pénzt, hatalmat bevetni. Azok a helyzetek, látszat tettek, melyek esetében az „élet védelme, az emberek segítése” szlogennel operálnak, minden esetben saját érdekükért történnek. Az embert mint bábot, sakkfigurát használják, hogy hatalmukat minden eddiginél nagyobbra növesszék. A sok ember sok pénzt, sok „terméket”, sok profitot jelent, nem sok emberi életet, amire ügyelni, amivel törődni kell. Elsősorban úgy, hogy felhívják a figyelmet az emberek saját értékeire. A pénz, az „adományok”, lelkiismeret-altatásra megfelelnek. Az emberekkel való „foglalkozás”, már nem beszélgetés, nem szellemi-lelki segítés formájában valósul meg, hanem kölcsönök, „tanácsadók”, fegyverek, „kiképzők”, „exportált” intézmények révén. Az emberekben okozott kár, az életvesztés csupán megszokott hír a médiumokban. Statisztika. Nem is lehet csodálkozni azon, ha az általuk sem átlátható rendszerük felett elvesztették az irányítást. Az „irányítás” főleg szellemi-pedagógiai, módszertani segítés formájában jogos és indokolt, nem úgy, hogy mi mondjuk meg, más mit tegyen értünk. Ezt meg kell előznie, egy az ember tényleges feladatáról, küldetéséről szóló beszélgetésnek. Nem hivatalok közötti levélváltás, törvényalkotás, intézményépítés, infrastruktúra fejlesztés. A nevelés elsősorban család-szellem építés. Sok mozgatónak azzal érvelni, hogy az ember, mint szellemi lény többet ér, mint a Rendszerben betöltött funkció, legfeljebb egy gúnyos mosolyt gerjeszt, mielőtt a rendészek kidobnák az illetőt.

 

A mozgatók eleve „lelki betegségeket” mutatnak magukon. Gyakran hivatkoznak arra, „mennyit tettek a közjóért”, ha ők nem lennének, hány gyár, mennyi autópálya nem épült volna meg. De ha egy kis közösség az ő útmutatásaik segítségével tudná önmagát fenntartani, népességét a természettel harmóniában korlátozni, egészségét megőrizni-építeni, akkor saját hatalmi-pénzügyi érdekeiket dobnák sutba. A többi „rendszerfelelős” úgy nézne rá, mint ellenségre, aki saját fajtájára támad. Ha egy hatalmi csoportosulásból egy elem kiválik, rögtön ráveti magát a többi, mint a gyenge falkatagra, demonstrálva, hogyan jár az aki követi. Viselkedésüket a vadállati, íratlan törvények szabályozzák. Az „igazságos” vezető, a „jóságos bankár” a mesében talán előfordul. A különféle „banki manipulációk” a „megengedhető technikák”, „túlzottan agresszív üzleti tevékenység” címszavával illetendők. Ezzel mindenki előtt megvilágítva, mit is jelent a mozgató kötelességei című brossúra ostoba rabszolgák számára..

Mindig rátérnek arra, hogy mi volna a megfelelő világrend ehelyett, ami most van.. Nem újdonság, de az egyetlen, ami valóban a Földet és az embert egyaránt szolgálná. Persze rögtön hozzáteszik: ennél a jelenleginél nincs jobb.. Én, a figyelő, aki nem tartozik sehova és senkinek (kivéve önmagam és a családom, a nemzetem, nyelvem, korszakom…) megrögzötten állítom, ami rögtön (!) változtatna, amivel varázsszóra eltűnne a Rendszer:

Megtanítani az embert önmaga felismerésére, irányítására. Ezzel a mozgató és mozgatott szerepkör is nyom nélkül eltűnne. Jelenleg inkább arra van példa, hogy az alant mozgó csőcselék mindenáron „mozgató” kíván lenni. Arról már van fogalmunk, mi történik olyankor.. Akkor inkább a bármilyen rendszer… Az is elkeserítő, hogy az „ötletek” mindig valamilyen korábbi, működésképtelen formációra vonatkoznak. Ezekben talán az ember még nem ennyire érzelem nélküli, de az efféle visszalépések korabeli szellemi-anyagi környezete már hiányzik. Talán a nulláról elindulva lenne létjogosultságuk. A nullát kipróbálni azonban senkinek sem ajánlom!

Az emberiség csodálatos fejlődése igen csinos szóvirág. Nincs mögötte valóságos tartalom és pláne minőségi garancia. Az „emberi elme diadala” szólam kizárólag a technikai eszközök és módszerek elaprózódása, külleme, embert züllesztő hatása szerint minősül.

Figyelőnek lenni ma 

Egy minden porcikájában figyelő ember születése óta figyeli önmagát. Nem véletlen, hogy a Rendszer gúnyának céltáblájává válik. A figyelő arról ismerszik meg, hogy soha nem adja fel a figyelést, elemzést, értékelést, következmények felemlítését. Nem adja fel saját fejlesztését. Fejleszti testét, szellemét, kifejezésének minőségét, egyszóval az idő és a kor nem befolyásolja, hogy minél teljesebben vissza tudja adni azt amit lát. A „látás” sok esetben tértől, időtől, anyagtól függetlenül, sőt szemtől függetlenül is fejlődik. Azonban a szem fizikai használata elsőrangú az életen át tartó fizikai-szellemi éleslátás szempontjából. A látott események, jelenségek, apró változások megfigyelésében, rögzítésében, másokkal való összevetésében a szemre nélkülözhetetlen szerep vár. Ha valamilyen testi, genetikai, baleseti okból a szem sérül, gyengül, a korábbi vizuális élmények előhívásával lehet pótolni a hiányosságokat. Ezen kívül a „látás” fokozatosan áttevődik a teljes látás (egyeseknél egészen korai életszakaszban is kialakul) a „mindent látás” vagyis látó minőség különféle formáira. Vannak, akik a társadalmi folyamatokat, vannak, akik a testi állapotot, a test belsejének egészségét-betegségét, mások a téridőt (múlt-jelen-jövő-hely), vagy egyes formáit a látásnak erősebben-gyengébben; bizonyos lelkiállapothoz kötődő módon, vagy látomásszerűen, álomban stb. mutatják. Az emberek között élő figyelők gyakran kénytelenek letagadni képességeiket az általános kitaszítás, vagy rémület, esetleg túlzott figyelem miatt.

Itt az ideje, hogy azokra a figyelőkre utaljak, akik a történelem írott hagyományai szerint követték az emberiség és a teremtett világ változásait. Csak néhány kiragadott szellemi nagyságot tudok felhozni a filozófia, tudomány, gyógyászat, irodalom, művészetek művelői közül. Hippokratész, Szókratész, Platón, Jézus, Leonardo, Nostradamus, Verne, Tesla, Einstein(?) Hermann Ottó, Hermann Imre,(?), Jung, J.S. Bach, Mozart, Verdi, Liszt, Sztravinszkij, Bartók, Bicsérdi, Paul Bragg, Madách Imre, József Attila, Hamvas Béla, Nagy László, Németh László, Kodály Zoltán, és az újak közül dr. Bogár László. Azon újak közül, akik már nem élnek: Lovas István. Az ő személye – akárcsak Hamvasé igen hamar feledésbe merült – pedig szinte most volt, hogy elment. Nem lehet véletlen, hiszen a figyelők sok kellemetlenséget okoznak minden Rendszer-alakulatnak. Hamvas a rendszerelemeket „apparatcsikoknak” nevezte. Ma ezek a csúcsmenedzserek, bankárok, politikusok, egyes írók, és művészek, akik munkájukkal közvetlenül a Rendszert – az elnyomó, ostoba, mindent elpusztítani hajlandó birodalmi elvet szolgálják. Minden figyelő alakja saját idejében akadályként tornyosult korabeli rendszereik elé. Túl ismertek, túl nagyok voltak, hogy közvetlenül lehessen őket támadni. Imádat tárgyává, vagy éppen gyűlölet céltáblájává, „ügyeletes őrültté” – ­sőt „legújabb találmánnyal”: nem létezővé tették hát egyiküket-másikukat, hogy valós lényegükről, látói mivoltukról eltereljék a figyelmet. Hatásuk közvetetten mégis érvényesül. A látókon keresztül. Látók pedig mindig voltak és mindig is lesznek. Nem azért, mert keresett, kivételes egzisztenciális sikerekkel bíró emberek, hanem mert amíg ember van a Földön, szükség lesz a látást tudók megnyilatkozásaira, példáira.

Mielőtt nagyképű őrültté nyilvánítanának: magamat semmilyen vonatkozásban nem helyezem a felsorolt Figyelők közé Az én tisztem semmi más, mint az éberséget (Szókratész-Hamvas), a tisztánlátást, a jóságot, örök szellemet, az Élet nagy misztériumának csodálatát, a valóság és az ember szoros kapcsolatának tudását és más rendet szolgáló elvet, míg élek a figyelem előterébe helyezzek, de leginkább: érdeklődésüket mindezek iránt felkeltsem. Az embert saját képességeire ráébresszem,  az Édent minden erőmmel újraépítsem, szeretetemet és jóakaratomat kifejezzem. Elmémet ellássam számára méltó gondolatokkal.

Globalizmus és kollektív tudat

Globalizmus és kollektív tudat

Mint tudjuk…az állatok esetében kollektív tudatról beszélhetünk. Ilyenek pl. a termeszek, és általában a kolóniában, nagy számban élő állatok. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben minden tevékenység szabályozott, a szervezettség és a szerepkörök egyetlen célja a kolónia szolgálata. Ez a születéstől a halálig meghatározza az egyedek életének minden percét. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ne gondolkodj!

Ne gondolkodj!

Tegnap az erdőn jártunk. Segítettünk az erdőtisztításban. (erdőgazdálkodás: ember általi hasznosítás – elhalt fák kiemelése a fertőzés veszélyének időleges mérséklése, de a gallyak otthagyása, az erdő táplálására) Kidolgoztuk a nyolc órát tisztességesen. Hazaértem, megfürödtem, próbáltam valamilyen „szellemi táplálékot” magamhoz venni, abból, amit a „gépek” kínáltak, de hamar rájöttem, hogy az idegrendszerem is elfáradt, nem csak a vállaim… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A hülyeség öl

A hülyeség öl!

Bárki erre tévedne, azonnal száguldjon tovább az internet óceánján, ha nem szeretne rettegve, szapora szívverések közepette, csapzottan ébredni,!Nehogy a végén nekem kelljen megfizetni a gyógyítás, pláne a temetés költségeit..! Olyan szörnyű dolgok következnek itt, hogy a legvéresebb naturál horror-vámpír-zombi „cinema veríték” ehhez képest smafu. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Az elégedettség halála

Az elégedettség halála

Mottó:

Elégedetlenség, mert elégedetlenség van.

Megerősítem: én is elégedetlen vagyok. Elégedetlen vagyok az életkorommal, de elégedett vagyok az egészségemmel. Nem vagyok viszont elégedett egyéb dolgokkal.

Elégedetlen vagyok, mert csak egy feleségem van, az is mindössze (!) 4 évvel fiatalabb, mint én (de hússzal fiatalabbnak néz ki…). Elégedetlen vagyok az időjárással, mert nálunk a kertben lefagytak a barack (nem Obama!) fák bimbói.

Elégedetlen vagyok, mert megszállták az országomat a nemzetközi konszernek. Elégedetlen vagyok az embertársaim természet iránti érzékenységének mértékével. Elégedetlen vagyok, mert ennek erősítését még eddigi életem során egyetlen kormány vagy rendszer sem vette magára. Elégedetlen vagyok az emberek tudatosságával. Elégedetlen vagyok saját tudásommal. Elégedetlen vagyok a természeti és emberi egészség rehabilitálásának módszereivel, hiányosságai miatt Elégedetlen vagyok a gazdasági rendszerrel. Elégedetlen vagyok, hogy a világban a kormányok már nem a népüket szolgálják, hanem a multinacionális vállalatokat. Elégedetlen vagyok, mert elégedetlen vagyok.

Nos folytathatnám a sort vég nélkül. De miért is vagyunk (ezeken kívül) elégedetlenek, és van-e ennek oka?

Ha valaki csak elégedetlen, és egyetlen dolog, amit tesz, hogy kinyilvánítja, ordít, de nem gondolkodik el azon, miként jutott el a világ ide, ahol most van, akkor ő is csak egy lesz, aki növeli az elégedetlenek számát.

Felsorolok néhány tényt, ami megmagyarázza, hogy mi okunk van az elégedetlenségre:

A világrend tudatos beavatkozások révén jutott el ebbe a kritikus helyzetbe. Meg lehet kérdezni, hogy a világ mikor volt egyensúlyban, és el lehet gondolkodni az eredményen.

Meg lehet kérdezni, hogy mi jobb: Ha most az elégedetlenséget egy ennél sokszorta végzetesebb okkal oltjuk ki, mint a „tüzet tűzzel” technikában? Ha most a világ összes lakója megtámadja a szomszédját, mert elégedetlen annak ruházatával, köszönésének hangsúlyával, fegyvert kovácsol és ezért kiirtja a szomszédot és az összes rokonát? Abszurd feltételezés? Pedig ez ma történik szerte a világban. Ezért joggal lehetünk elégedetlenek az emberek viselkedésére.

Elégedetlenségünket fokozza, hogy túl sokan vagyunk a Földön. Az emberek egy része luxus körülmények között él, míg mások sorra halnak éhen. Ezen eddig semmilyen, magát hatalomnak gondoló központ tartósan és hatékonyan nem segített. De, ha sokan vagyunk, mit számít ez, ha ennek ellenére, vagy azért, mert tömeggyilkosságok napi rendszerességgel történnek „hivatalos” katonai „akciókban”? Titkos ügynökök hoznak létre nem létező „tényeket”. A legfelső körök vérlázító erkölcstelenségei, párhuzamban az emberi szellem kriminális állapotával. Most nyomjuk meg a „törlés” gombot? Vagy kezdjünk el gondolkodni.

Mi az „elégedettség” objektív mértéke?

Bankbetét, biztos, „nyugdíjas állás”, autók a garázsban, a többszintes villa parkjában játszadozó ölebekkel? Vagy olyan tevékenység, aminek eredménye, értelme is van.

Mi a munka?

Erről is külön tanulmányt akartam írni, de most csak pár gondolatra futja, mert türelmetlen vagyok, hiszen ez „természetes”, ha nem vagyunk elégedettek.

Tehát, mi a munka?

Jelenleg a munka Isten adománya. Biztosan ő az, mert teremteni tud, meg az „ügyes” kormányok. De inkább azok a „multik”, akik nem tekintve, hogy meddig tart a munkaidő, és, hogy milyen keveset fizetnek a munkáért, ami messze „alul motivált” és nem igényel magas szakmai ismereteket. Viszont feltétlen odaadást és türelmet azért, mert a „Teremtő” méltóztatott „engedni”, hogy az ember kidolgozza a belét. Olyan, hogy „érdekképviselet”, csak az „átkosban” létezett – szóban, de azért, ilyeneket ott sem lehetett tenni a „melóssal”, legfeljebb ő tehetett magával munka után, ha akart még valahol lakni is. Sajátos, hogy azt a „munkát” nem a nagy hatalmú „Munkaadó Isten” nyújtotta tálcán, hanem, aki egyáltalán élni akart, természetesnek vette, hogy azért neki kell dolgoznia. Cipelni a maltert, tartani a gerendát.

Elégedetlenek vagyunk szinte mindannyian, akik kívül maradtunk életünk szabad irányításának jogán.

Elégedetlenek vagyunk, mert a technológia soha nem látott csodái semmit sem javítottak értelmünk, természeti állapotunk, vagy fizikai-lelki egészségünk mértékén, és pláne: anyagi helyzetünkön. Ami – lássuk be, mindennél fontosabb (vagy mégsem?).

Mi van (lesz?), ha az elégedetlenség meghozza a maga (rothadt) gyümölcsét? Mi lesz, ha egyszer csak nem lesz más, csak az a kis batyu, amit mások elől el lehet rejteni, és tető a csillagos ég, meg a hókunyhó? A romok között guberálva, valamit összeszedni a fennmaradáshoz? Az majd jobb lesz?

Mi volna, ha a munka olyan volna, mint a napfény? Nem élhetsz nélküle. Ha nem dolgozol (ne is egyél..) megáll az élet. Most jön az, mikor az Élet következne.., de ezt inkább nem folytatom. Kb. értik, ugye, hogy miért elégedetlenek?

A napokban elcsodálkoztam, hogy az a vállalkozó, aki 25 éve még egyetlen ócska használt furgonnal szállította pár segítőjét, már legalább 3 modern, drága kisteherautóval jár, aminek az oldalán büszkén hirdeti magát. Én ettől elégedettebb lettem? Igen! Nem irigylem azért, amiért megdolgozott, hiszen naponta találkoztam vele, korán indult és későn érkezett. Ezt kellene irigyelnem? Egyáltalán nem. Ez örömmel tölt el, mert ismerem, nálunk is dolgozott, és jó munkát végzett. Annak külön örülök, hogy időközben gyarapodott, mert a kitartó munka eredményt hozott. Sok év eltelt, és nem hagyott fel a tevékenységével, sőt kiterjesztette azt többféle kapcsolódó szakággal. A munkát megtalálja, és elvégzi. Aki nem talál munkát, az elégedetlenkedik, hiszen így kerek a világ. Ha egy fiatal NEM úgy kezdi az életét, hogy rögtön lakás a szülőktől, kocsival megspékelve, könnyű kereset, vagy csak rendszeres apanázs, ráadásul szép szőke kedves (kigyúrt, gazdag akár öreg is lehet férjjelölt, ha éppen hölgy az illető), akkor már lehet is elégedetlenkedni. Ha ő maga nem tesz érte semmit, akkor erre nincs mit mondani.

Most csak egy évszámot említek: 1989. Mit mond ez egy magyar embernek? Sok mindent, de nekem a túlzó remény, és megszámlálhatatlan lehetőség elvesztését. Egy olyan sokkot, amiben minden optimizmusra hajlamos ember a megváltást várta és az sehogyan sem jött. És most már nem is jön, ha csak elégedetlenkedünk. Néhányan azért “rakétát kaptak” az alfelükbe, és ripsz-ropsz, milliárdosokká lettek. Csodák azért vannak – egyesek számára.

Az emberek fellélegeztek az idegen elnyomás és a bábkormányok uralma alól felszabadulva. Akarták, és meg is kapták azt. Most viszont csodálkoznak, mennyire nem az, amire vártak. Ha, mondjuk 40 éve emigráltak volna „nyugatra”, mivel kezdték volna, vagy mivel kezdte a közeli tegnapot az a magyar jogászember, akit személyesen ismertem és tiszteltem? Jócskán „rangon” és képzettségen aluli munkával, csak azért, hogy megélhessen. Történetesen Angliában. A „szabadság, és demokrácia” hazájában. Nem kapott ajándékba azonnal mindent, ami itthon sem volt „születési joga”. Volt ugyan sérelme, és az jogos is volt. Ő csak tudta, és el is hittem neki, mert én is szenvedtem hasonló, bár nagyságrendben kisebb igazságtalanságok, és kifosztások miatt. Ugyanakkor a sérelme olyan nagy volt, hogy inkább vállalta a nulla kezdést egy idegen országban, vélhetően rosszabb pozícióból indulva, mint egy „menekült család”, hiszen ő egy, „papíron” európai demokráciából „vándorolt ki” Európai Unió nevű szervezet tagjaként jogosan, mint „vendégmunkás”. Ugyanakkor, nekem hozzá hasonló helyzetben, valahogyan mégsem ez lett volna a személyes válaszom erre. Mindamellett, tisztelem a döntését, és a családja mellette állt ebben. Én továbbra is, inkább magyarként szenvedek, mint idegenben fogadom el a lényegesen kevesebb tiszteletet, de esetleges, és igencsak viszonylagos „jólét” „kegyét”. Egy másik kedves fiatal ismerősöm, csodálatos tehetség a fotózásban. Történetesen méltatlanul nehéz és méltánytalanul alulfizetett munkával rakosgatja össze a professzionális „hobbijához” szükséges technikai eszközöket. Még eddig itthon. Remélve, hogy nem is dönt úgy, hogy inkább egy gazdag nyugati országban turisták fotózásából élhet, az itthonihoz képest luxus körülmények között. Érdekes módon a pályázaton nyert díja nem volt elég ahhoz, hogy abban a nagy múltú országban mindjárt egy, művészetéhez illő munkakört ajánlottak volna neki. Ezt sehol sem adják ajándékba. Vagy éppenséggel „ott kint” senki sem karolja fel, mint a mesében? A kis virágárus leánykát nem veszi el azonnal a szaúdi herceg? Csak képletesen, mert a kedves ismerős, ízig-vérig férfi és nem árul virágot, legfeljebb csodásan megörökíti, ha éppen nem a gyönyörű őzek jönnek oda hozzá csodálkozva…

Sorsok, történetek, elégedetlenségek…

„Tetszettek volna inkább forradalmat csinálni” – mondta az egykori vezető, akinek szintén volt oka elégedetlenkedni – nekünk is miatta. Mint, ahogyan sok közben „támadt” vezetővel kapcsolatban is, mégsem mentünk el az országból, hanem csak küzdöttünk családunk sorsának javításáért. Most sem vagyok elégedett maradéktalanul, de azt is látom, hogy az elégedetlenek nem teljesen értik a világot, saját nemzetük helyét és lehetőségeit, de leginkább saját lehetőségeiket önmaguk sorsának javítására. Megszokták sokan, hogy a mindenkori vezetőktől, kormányoktól várják, hogy ők jobban éljenek. Az „egészségügytől”, hogy egészségesebbek legyenek. Én is elégedetlen vagyok ezzel, de főleg amiatt, hogy ezt a helyzetet hagyták idáig fajulni. Mindig elmondják, hogy egy japán orvos miért kapja a fizetését, de továbbra is eltűrik és elfogadják a baksist, ami egy átlagosan szegény család esetében igen nagy áldozat, de oktalanság is másokra bízni szeretteik egészségét, inkább együtt őrizték volna azt meg – hangsúlyozottan kivéve azokat a sürgősségi eseteket, mikor hála és maximális köszönet az áldozatos munkáért, amit az ott dolgozók végeznek. De felemlítve, hogy nem a túlsúlyos emberek dédelgetése, súlyos büntetés helyett, mivel az adózók pénzét az ő ostoba és hanyag életmódjuk miatt pazarolják.

Szóval, ezért is elégedetlen vagyok. De továbbra sem hagyom el ezért az országomat, sőt ki sem megyek tiltakozni – szintén nagy tisztelettel azok iránt, akik hisznek abban, amiért kivonultak. Mindenki hitét tisztelni kell, de meg kell adni a lehetőséget arra, hogy megértse a világot, és benne saját helyzetét. Abban a „virtuális” helyzetben, mikor egyszeriben minden Krőzus önként lemondana a vagyonáról, és kisétálna a százvalahány szobás villáiból, hogy lakótelepre, koszos gangokra költözzön, ugyan eljönne a Kánaán? Ettől még nem. A pénz az semmi, a tett az a valami! Mit lehet tenni pénz nélkül?

Mindenki azzal érvel, hogy sehol sincs elég pénz. Van elég az amerikai bankároknak, akik „gyártják” a dollárt, és mire fognak menni vele? Ja… – értem csinálnak néhány háborút. Akkor aztán nő az elégedettség szintje az egész világon… De, ha csak annyit teszünk, hogy pár négyzetmétert megpróbálunk védeni, rájövünk, hogy az ellenség nem „odaát” van, hanem a gondolkodás végzetesen alacsony szintjén. Saját magunkban keressük az okokat, mert fogunk találni eleget. De addig nem kell ezzel foglalkozni, amíg tele van a világ olyan emberekkel, akiken számon kérhetjük azt, miért is vagyunk elégedetlenek.

Már egyszerűen világszerte „divat” az elégedetlenség, ami állítólag a „fejlődést” szolgálja. Mindenkivel legyünk elégedetlenek, hogy kapja össze magát, azután tegyen valamit – értünk.

Elképzelem, milyen világ lesz – mondjuk – 100 év múlva? Lesz-e valamilyen világ, ha csak elégedetlenség van, amit a végtelenségig lehet gerjeszteni. Pl. az én prognózisom, hogy bizony sivatag, gyom felverte romok, döghalál, vagy csak porladó csontok. Akkor, ha a szél fújja a gyűrött, piszkos-véres bankókat, vajon ki fog lehajolni értük?

Számos alkalommal említettem, a számomra emlékezetes napot és évet, mely alkalommal a Budapest Klub Társaság egyik rendezvényén megkíséreltem a „Folyamatok tudata” rendszerelméletem vázlatát odaadni észrevételre, vagy ötletadásra, egy híres, általam nagyra tartott embernek. Nem neheztelek érte, hogy kutyába sem vette. Azóta ezerszer bebizonyosodott, hogy az abban leírtak szabályszerűségeket tárnak fel az emberi gondolkodásról, aminek megértése – szerencsés esetben – akár jobbíthat is a világ során. Nem hagyok fel azzal, hogy újra és újra elmondjam, mi is az alapja ennek az elgondolásnak, amit akkor sem értett meg, szinte senki. Már tudom, hogy miért, és nem bántódtam meg egyszer sem, hiszen pontosan azt írom le abban a felvetésben, amiért azóta sem értik sokan.

A rövid lényege, hogy a folyamatok zártsága törvény. Ezt csak egyetlen földi lény képes áttörni, és kizárólag a saját értelme segítségével. Egy rövid példával illusztrálva:

A reggeli kávéról sem tudnak lemondani az emberek, nemhogy a saját kényelmükről, és kicsinyes érdekeikről. Ezek a „szokások” végül saját életükön kívül a közvetlen környezetüket is rombolják. Ha egy életet leél valaki a szokásai rabjaként – márpedig ez általános, ha szegény, ha gazdag vagy is – akkor csak egyetlen emberen kérheted számon az elégedettséged szintjét – önmagadon.

Tisztelettel.

Ez a minta akár a teljes civilizációt is jellemezheti, és aki mégis képes teljesen átértelmezni a Rendszert, a mindenkori kényelmek és megalkuvások rendszerét, azt mindenki teljes sértettségének indulatával támadja meg. Csak azért, mert ő önmagán demonstrálja, hogy van lehetőség a változtatásra. Amíg ez a „rendszeridegen” tényező az orrunk előtt van, nem lehet nyugta senkinek, csak azután, hogy „kiiktattuk”. Máris jöhet a pillanatnyi megelégedettség:

„Nem nekem kellett kényszert alkalmazni saját lustaságomon, ostobaságomon, sőt gonoszságomon” És – higgyék el, minden baj csupán ettől van. A gazdag még gazdagabb akar lenni, erre a szegény el akarja tőle venni. Az egyik fegyvert ránt, a másik atombombáért nyúl. Mialatt a Föld pusztul, de ki törődik efféle csekélységekkel, ha elégedetlenség van. Mivel minden relatív – mint tudjuk – az a szint és az az idő, amit és ameddig óhajtottnak hiszünk egy “magasabb szintet” csak attól függ, hogy körülöttük mások mennyivel vannak “felettünk”. Aki anyagiakban, vagy fizikai megjelenésében nem remélhet többet, szellemi értékeit próbálja növelni. Ez az egyszerű lélektani szabály dönti el, menyire vagyunk elégedettek. Szerencsére, a szellem terén “gazdagok” között más az elégedettség minőségi “etalonja”, mert a “társadalmi” elismerés ellensúlyozhatja a szerényebb anyagiakat. Így jutunk el a gazdagság, politika, technikai rivalizálás vagy a sport világához. Ezek  a tényezők állítólag inspirálóan hatnak a “fejlődésre”. Miben? A gazdagság áhított mértékében, a hatalmi-szexuális pozíciókban, a Világ feletti uralom elnyerésében? Ezeknek a továbbiakban nem lehet szerepük az emberiség sorsának alakulásában, ha azt akarjuk, hogy legyünk, és a Föld is legyen még pár milliárd évig, csak a szellemi-lelki nemesedést tarthatjuk tényleges értéknek, amihez viszont kemény munkával, önfejlesztéssel juthatunk el… Elkezdődhet, ami még egyszer sem sikerült tartósan:

emberré válni!

Bizony, hölgyeim és Uraim!

Jónak lenni

Jónak lenni

Így ünnep táján, az ember számot vet önmagával. Megméri, mennyit ér. Ez volna az ünnep fontos szerepe. Mára az ünnep – jó esetben – egyszerű protokoll. Az ünnep „klasszikus” feladata a jó átadása volt. Abban az időben, mikor még mindenki egyetértett abban, hogy mit jelent a jó. Ha körülnézünk, és van szemünk hozzá, csak valami árnyékot látunk, amit jónak kell nevezni.

Ami ilyenkor következni szokott: „kis gyermekkorom óta”… és igen. Azóta küzdök azzal, hogy jó akarok lenni egy rossz világban.

Sorra csalódtam a „Rendszer” által jónak nevezett eszmékben, és szintúgy a jónak nevezendő emberekben. Addig tartott ez a tapasztalatkísérlet, amíg rájöttem, hogy az emberek jók, és nem.

Ha a jó ember bekerül egy emberi rendszerbe, lassanként megrontja a Rendszer. A legfőbb célja, hogy senki se legyen jó, így a tönkretett lelkekkel szabadon azt tehet, amit akar. Leginkább felhasználja a rosszra.

Az emberek meghasonlottak. Otthon, mindenki azt mondja gyermekeinek: „Légy jó”. A gyermek „kimegy” az „életbe”, és azt látja, hogy a jó csak felületi, és ez a továbbiakban törvényé válik. Aki mélyen és igaz módon akar jó lenni ahogyan otthon tanulta , azt lenézik, „strébernek, talpnyalónak”, esetleg gyávának, vesztesnek titulálják, gúnyolják, összesúgnak mögötte.

Az ember megszerzi élete legfőbb tapasztalatát: jónak lenni nem kifizetődő.

Néhányan – ki tudja miért – nem törődve a gáncsoskodókkal, kitartóan jók szeretnének lenni, meg is kapják életük vége felé a jutalmukat: tényleg vesztesként végzik.

Ebből az következik, hogy a nyertesek mind rossz emberek?

Nem feltétlenül, legfeljebb a győztesek között nagyobb számban találhatók. Végül ők lesznek azok, akik talpon maradnak és irányítják a jókat.

Hogyan maradhatunk jók?

Ha valaki jónak tartja magát, és tesz is érte, nap mint nap, újra fel kell tennie a kérdést: „Én még jó vagyok?”

Azonban mindennek az ideológiai felvezetésnek van egy kritikus pontja:

Mi a jó?

Azt mondják, minden relatív. A dologban van igazság, de aki sokat gondolkodik rajta, az elveszíti a fonalat. A jó tudása velünk születik, de az adott környezet már züllött, ezért a jót „hozzá kell igazítani” a züllöttség aktuális szintjéhez.

Saját példámat alapul véve:

Attól a pillanattól, hogy beszélni tudtam, sőt még járókás koromban, mindenkihez jó akartam lenni, majd hamarosan faltam a körülöttem levő könyveket, hogy megtudjam mi a jó, és a jók milyenek. Sokat hallgattam idős – általam bölcsek vélt embereket, és figyeltem arra, hogy mit tartanak jónak.

Először is törekedtem, hogy mindig azt mondjam, amit igaznak tartok, abból a forrásból, amihez hozzájutottam. Kezdettől fogva hinni akartam, hogy van jó és, aki jó, azt majd észreveszik, és jók lesznek hozzá. Talán azt hihetik, hogy ezt azért tettem, hogy magamat megvédjem, jól érezzem magam? Ha így lett volna, nem éreztem volna magamat oly sokszor rosszul, mikor igaztalanság ért, vagy feltételezték, hogy rossz vagyok. Mégsem döntöttem úgy, hogy én is követem azokat, akik hazudnak, másokat becsapnak, megbízhatatlanok és más olyan tulajdonságot mutattak, amelyek szerintem még ma is rossznak tartok. Írásaimban szinte minden alkalommal hitet teszek arról, hogy létezik jó és azt könnyű felismerni, általában véve könnyű teljesíteni ezeket a kritériumokat. Mégis gyakran pont fordítva történik, pedig semmi sem kényszeríti az illetőt arra, hogy rossz legyen, „csak úgy jött ki…” mondja.

Egy kis cezúrát téve a gondolatmenetben, elmondom, hogy ezen gondolatok igazát e néhány napban is lemérhettem, mikor láttam a hamarosan kétéves korú kis fiúunokámat. Sugárzik róla a jóság. Örül, ha meglát, vagy ha a családban bárki felé fordul. „Ő egy ilyen gyerek..” mondják.

Miért? Van másmilyen is?

Hogy ilyen, annak már előzménye volt. Lehet ezt örökletes tényezőknek tulajdonítani, vagy ártatlanságnak… Itt meg is állhatunk egy pillanatra: Tehát az ártatlanok jók? Másként válaszolok: A jók ártatlanok.

Ez a kisgyermek még nem tapasztalta meg, hogy a családja nem jó. Sőt, alapvetően, mindent jónak tart, ami tőlünk érkezik felé, vagyis bízik bennünk, hogy, amit tőlünk kap az csak jó lehet. Azonban már nyomokban látszik rajta is, hogy gyakran „vizsgáztatja” a környezetét, hogy meddig hagyják magukat kiszolgáltatni neki. Ezt sem lehet az „eredendő rossznak” nevezni, csak arra mutat, hogy vannak-voltak olyan élményei, amelyek bizonytalanná tették abban, hogy meddig lehet jó, és meddig lehetnek jók hozzá.

Nos, ez az, amit én az előző nemzedék végzetes felelősségének tartok. Mindannyiszor belül sírok, mikor azt látom, hogy visszaélnek ezzel a nyitottsággal, és bizalommal. Lassanként felépítik ebben a kis aranyrögben a hamis világot, majd jönnek sorra a csalódások.

Erre csak azt tudom felhozni, hogy az emberek az égre emelik a tekintetüket, mikor a háborúban (sőt most már a „békében” is) olyan borzalmakat látni, amit egy Mindenható Isten – ahogyan azt tanultuk – nem engedhet meg.

Az életem folytonos tanulás, és örömömet lelem benne. Mindig felujjongok, mikor egy aranyigazságot a helyére teszek. „Mégis van értelme az életnek” mondom magamban.

Most például azt sorolom ide, hogy az Isten csak rajtunk keresztül végzi el a jó cselekedeteit. Ha mi nem vagyunk elég jók, akkor Ő sem tehet semmit. Ehhez csak annyit, amit Hamvas az „Istenember” fogalmába ágyazva tanít meg. Az ember Istenként születik, és egész életében foggal-körömmel meg is akarja tartani ezt. Van akinek sikerül, van aki elbukik. De van még valami: a kis „tudatlan Istenből”, bölcs Istenné kell válnunk! Aki nem becsüli az életet, rombolja azt kívül és belül, az éppen, hogy ezt az ideát zúzza szét. Ennek egyszerű oka, hogy a hosszú élet nem az élvezetek halmozásában értékes, hanem a jóság örökös növelésének tudományában, amint ezt átadjuk a közvetlen környezetünknek. Ha megtartjuk magunknak, sokat veszít jóságunk az értékéből.

Ezért nem tartom én az örökös magunkba fordulást alkalmasnak arra, hogy megvalósulhasson bennünk az Egyetemes Jó.

Mi lehet a legfontosabb tapasztalatom, így az életem „Jobbik felében”?

Az, hogy a jó folytonos gyakorlása a külvilág szemében gyakran kegyetlenségnek tűnik. „Fafejű” szokták mondani rám is. Ennek „nyers fordítása”, hogy „nem tudom elereszteni magam”. Nem hiszem, hogy ezt a mondatot sokan értik, de remélem, hogy többen igen, mint nem.

Miért gondolják mások, hogy jónak lenni maga a Nirvána? Viszont nem hiszem, hogy a Nirvána máshol lenne, mint itt a Földön. Csakhogy a félreértés abban van, hogy a az emberek szemében, valami „könnyű diadalmenet” Ahogyan eddig leírtam, ez koránt sincs így. Amiért sokan megalkudnak, és „nem mindig akarnak jók lenni”, azért van, mert ez a félreértés már a „Rendszer” manipulációját mutatja.

Ez az, ami sorra egyre rosszabbakkal traktál mindenkit, miközben azt ígéri, hogy holnap jobb lesz. Még így is hisznek benne, mert el sem tudják képzelni, hogy egy rendszer lehet rossz. Én pedig kimondom: Ez a Rendszer úgy rossz, ahogy van.

Miután az emberek megtapasztalják, hogy minden ígéret ellenére a világ egyre romlik, úgy döntenek, hogy ők kárpótolják magukat. Azért dolgoznak, hogy a világ egyre rosszabb hely legyen, azáltal is, hogy ők önmagukat „kényeztetik”. „Majd, ha több időm lesz, mindig jó leszek magamhoz és másokhoz is!”

Nos, ez az idő sohasem fog eljönni – ezt megígérhetem. Saját tapasztalatom mondatja ezt velem.

Legfeljebb, eljön majd az az idő, ha elég soká élnek, (amit szívemből kívánok mindenkinek), mikor végre jók lehetnének, de időközben elfojtották a bennünk születésükkor meglévő jó parazsát.

A Jó egyik alappillérének a szeretetet tartják. Ez a fogalom szenvedte el talán a legsúlyosabb károkat az évszázadok (évezredek) során. Sokan úgy vélik, hogy valakit boldoggá tenni, maga a szeretet legfelső foka. Én megint azt mondom erre, hogy senkit sem lehet boldoggá tenni, pláne nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Mármint a boldogságot.. Az ember meg kell, hogy szenvedje éppúgy a jóságát, mint a boldogságát. Csak röviden: a boldogság nem röpke, csak később véljük úgy. Túl sok rossz ér mindenkit, ahhoz képest, amit, és ahogyan elvárnák sokan, amit „megérdemelnek”. „Végre, legyek már boldog!” De ha sohasem éljük meg, csak mondjuk róla, hogy „akkor milyen boldog voltam…!” Még arra sem szánunk időt, hogy rendesen átéljük a boldogságot, mert fogalmainkban a boldogság tényleges mibenlétét nem ismerjük. Ha viszont úgy véljük, boldogok vagyunk, miközben utána csömört érzünk, komoly bölcsességre teszünk szert. Csak ezt általában megpróbáljuk minden áron eltitkolni.. A csömör várható ideje az általunk elképzelt boldogságfok szerint jön hamarabb, vagy később. Ha azt hisszük, hogy a „pénz boldogít”, és elég sok van belőle ahhoz, hogy boldogok legyünk, valahogyan mégsem sikerül, akkor megint találtunk egy értékes tapasztalatot. Mindent összevetve: a boldogság nem az, ha csak vágyaink kielégítése reményét teljesíti be. Ebben a Buddhistáknak van igazuk. Abban is, hogy a boldogság nem idea, hanem állapot. Néha ennek hite hamis, de életünk végéig kitartunk mellette.

A szeretet, azonban belőlünk fakad, akár a boldogság. De nem úgy, ahogyan ezt nekünk be akarják mesélni. A szeretet felelősség. Felelősség önmagunk iránt, és ez már lehetőséget ad arra, hogy mások iránt is felelősek lehessünk. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, másokat sem fogunk. Viszont, ahogyan ebben a züllött világban általában hiszik, a szeretet nem a folytonos kapásról szól. A szeretetet akkor jut el másokhoz, ha megtanítjuk, hogyan szeressék úgy önmagukat, hogy ez másokat is megtanítson a szeretet képességére. Ez igen nehéz egy olyan világban, ahol minden az élvezet és a pénz körül forog. Mikor én a szeretetről, mint „feladatról” beszélek, amit magunk iránt kötelességből végzünk, rögtön hátraarcot csinálnak. Mert azt hiszik, kapni fognak valami megfoghatót. Ebből a viselkedésből arra is következtethetnénk, hogy az emberek nem kapnak elég sok mindent, hogy ne gondoljanak úgy másokra, mint a „javak” forrására. A javak, csak egy torz „jó”, mert valamikor a szeretet is ezek közé tartozott… A „jóléti” is a jó fogalmának egy végletesen eltorzított, kifordított formája. Rögtön mindenki az anyagi javakra fog gondolni. Ezzel az ígérettel próbálkozik minden politikus, mert nyerni akar. Az ő jóléte akkor már biztosítva lesz…

Jónak lenni, ezek mellett, igen veszélyes is ebben a veszélyes világban. Nem tudhatjuk, hogyha valakinek jót teszünk, egyúttal nem teszünk-e rosszat az ellenségének. Ez is csak egy jele annak, hogy a világ igen rossz hellyé vált. Talán, ez az egyik oka, hogy az emberek a legjobb esetben is inkább a közönyt választják a jóság helyett. Naponta van híre annak, hogy hatalmak, azok emberei másoknak, akik ártatlanok, mert védtelenek, fegyvertelenek, gyermekek, halálos kárt okoznak. Mikor kicsiny voltam, tudtam, hogy ilyesmi történik a világban, de arra gondoltam, „ha már nagy leszek, addigra biztosan elmúlik minden ilyen szörnyűség.” Most csak azt mondhatom, hogy, amit akkor a legrosszabbnak gondoltam, gyerekjáték volt a mostani borzalmakhoz képest.

Ilyenkor nem tudok magamban egy szikra gyűlöletet sem érezni azok iránt, akik ezt teszik, vagy erre parancsot adnak másoknak, csak az jár a fejemben, hogy mit érezhet az, aki ennek a felelőse?

Neki sokkal rosszabb, mert ez a tett élete végéig fogja kísérteni. Ostobaság azt hinni, hogy a gyilkost meg lehet büntetni. Ez akkor volna hatásos és előrevivő, ha a gaztettet is jóvá lehetne tenni. De a halottakat nem lehet feltámasztani, a gyermekek nem fognak felnőni és szeretni. Ha valaki túléli, csak a gyűlöletet fogja fenntartani, ami akkor sem hoz majd békét a szívében, ha a gyilkos is arra a sorsra jut, amit ő okozott másoknak. Mindez egy olyan nagyobb egység felelőssége, amit számos esetben Rendszerként neveztem. Úgy is zajlik az „ügymenet”, hogy a tettes(ek) mindig arra hivatkoznak, hogy „Én csak parancsot teljesítettem..” Amikor azt hallom: „Ez nem személyes, én csak a munkámat végzem.” élesen belém hasít, hogy ezt egy beteg, gonosz rendszer tette lehetővé.

Mikor ezzel kapcsolatos teendőinkről beszélünk, fel kell említeni, hogy az a rengeteg alkalom, mikor feladtuk a jóság és a szeretet iránti kötelességünket, és szó nélkül mentünk el a nyilvánvaló rossz mellett, csak egy újabb biztatást adtunk a rosszaknak, hogy gátlástalanságuknak ne szabjanak határt. Utóbb hiába mondanánk azt, hogy „Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz belőle.”, ezzel éppenséggel beismerjük, hogy tudatosan voltunk megalkuvók, és gyávák. A legjobb esetben is csak azt mondhatjuk: „Bocsánat! Figyelmetlen voltam, vagy ténylegesen feladtam az elveimet, hogy védjem magam.” De valóban, ha idáig fajul a helyzet addig már igen sok esetben voltunk közönyösek, és beletörődők. Tehát elmondhatjuk, hogy mindannyian felelősek vagyunk azért, ha a világban rossz történik. A tudatlanság, vagy tehetetlenség lehet kibúvó, ha az ember már elég tudatos hozzá, hogy helyesen cselekedjen, de nem lehet mentség. Saját mohóságunk, meg nem érdemelt javak elfogadása, vagy pláne másoktól való elorzása szinte „észrevehetetlenül” csúsztathat át minket a rossz oldalra.

Mit tehet egy „rossz”, ha meg akar változni?

Kérdés az, hogy miért akar megváltozni, és mennyire?

Ha félelemből, mert tart a felelősségre vonástól, akkor nem sok esélye van arra, hogy sikerülhet. A büntetés – mint mondtam – nem a Rendszertől, jön, hanem a saját Istenünk, a lelkiismeret felől. Ezzel kell élnünk, ha nem voltunk elég erősek. Akár úgy, mint cinkosok, akár úgy, mint a gonosztettek elkövetői. A tett előtt még lehet jól dönteni, utána már aligha. A lelki folyamatok sokszor igen erősen tartják fogva azokat, akik nem tanulták meg kik is tulajdonképpen, és ezt az „ismeretlent” hogyan lehet féken tartani… Sajnos az iskolarendszer, csak azt tanítja meg, hogyan feleljünk meg a „Világrend” (Rendszer) várható követelményeinek, de arra nem, hogyan ismerjük meg saját bátorságunk, és jóakaratunk fejlesztésének képességét. Ha a beépített klisék szerint „ismerkedünk” magunkkal, csak egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk.

A jóság olyan küldetés, amelyre mindenki születik.

Fotó: Tóth Péter

A te neved: SÁTÁN!

A te neved: SÁTÁN!

A keresztény vallás minden rossz megfelelőjének, „aki” ellen minden embernek élete végéig küzdenie kell a fő Gonoszt tartja. A világban történt szenvedést, pusztítást az „ő” számlájára írja. Nagyon helytelenül, a háborúk, járványok okozta borzalmakat az Isten „alkalmatlanságának” tulajdonítják, mert nem akadályozta meg mindezeket. Pedig a bajokért egyes egyedül a Sátán felelős! Akkor nevezzük végre nevén! Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Terapeuta

Terapeuta

Nem tudják elképzelni, hogy a magamfajta mennyi témát talál magának. A mondat minden egyes szava olyan világot nyit meg, ami szinte az összes ember számára ismeretlen, értelmetlen és leginkább haszontalan. Ugyanakkor a „fantasy” egy olyan szó, amit a helyesírás-ellenőrzőt készítők ismerősnek, fontosnak, sőt kifizetőnek találtak ahhoz, hogy elfogadják és ne húzzák alá pirossal. Engem viszont kiver a víz, ha ilyet látok.

Hogy mennyire nem erről lesz szó, azt még kevésbé tudnák kitalálni… Egy kattintás ide a folytatáshoz….