Kövi Gábor – Írások, tanulmányok, reakciók kategória bejegyzései

Bölcseleti, kritikai, pszichológiai, etológiai, pedagógiai, etikai,antropológiai, világnézeti, irodalmi tanulmányok, közérdekű jelenségmagyarázatok. A lehetséges és ildomos jövő érdekében, a jelen megváltoztatásáért; a türelem, fegyelem, kötelesség, emberség iránti szándékkal. Új összefüggések keresése, és bemutatása. Bonyolult, nagy figyelmet igénylő szellemi kihívás.

Az elégedettség halála

Az elégedettség halála

Mottó:

Elégedetlenség, mert elégedetlenség van.

Megerősítem: én is elégedetlen vagyok. Elégedetlen vagyok az életkorommal, de elégedett vagyok az egészségemmel. Nem vagyok viszont elégedett egyéb dolgokkal.

Elégedetlen vagyok, mert csak egy feleségem van, az is mindössze (!) 4 évvel fiatalabb, mint én (de hússzal fiatalabbnak néz ki…). Elégedetlen vagyok az időjárással, mert nálunk a kertben lefagytak a barack (nem Obama!) fák bimbói.

Elégedetlen vagyok, mert megszállták az országomat a nemzetközi konszernek. Elégedetlen vagyok az embertársaim természet iránti érzékenységének mértékével. Elégedetlen vagyok, mert ennek erősítését még eddigi életem során egyetlen kormány vagy rendszer sem vette magára. Elégedetlen vagyok az emberek tudatosságával. Elégedetlen vagyok saját tudásommal. Elégedetlen vagyok a természeti és emberi egészség rehabilitálásának módszereivel, hiányosságai miatt Elégedetlen vagyok a gazdasági rendszerrel. Elégedetlen vagyok, hogy a világban a kormányok már nem a népüket szolgálják, hanem a multinacionális vállalatokat. Elégedetlen vagyok, mert elégedetlen vagyok.

Nos folytathatnám a sort vég nélkül. De miért is vagyunk (ezeken kívül) elégedetlenek, és van-e ennek oka?

Ha valaki csak elégedetlen, és egyetlen dolog, amit tesz, hogy kinyilvánítja, ordít, de nem gondolkodik el azon, miként jutott el a világ ide, ahol most van, akkor ő is csak egy lesz, aki növeli az elégedetlenek számát.

Felsorolok néhány tényt, ami megmagyarázza, hogy mi okunk van az elégedetlenségre:

A világrend tudatos beavatkozások révén jutott el ebbe a kritikus helyzetbe. Meg lehet kérdezni, hogy a világ mikor volt egyensúlyban, és el lehet gondolkodni az eredményen.

Meg lehet kérdezni, hogy mi jobb: Ha most az elégedetlenséget egy ennél sokszorta végzetesebb okkal oltjuk ki, mint a „tüzet tűzzel” technikában? Ha most a világ összes lakója megtámadja a szomszédját, mert elégedetlen annak ruházatával, köszönésének hangsúlyával, fegyvert kovácsol és ezért kiirtja a szomszédot és az összes rokonát? Abszurd feltételezés? Pedig ez ma történik szerte a világban. Ezért joggal lehetünk elégedetlenek az emberek viselkedésére.

Elégedetlenségünket fokozza, hogy túl sokan vagyunk a Földön. Az emberek egy része luxus körülmények között él, míg mások sorra halnak éhen. Ezen eddig semmilyen, magát hatalomnak gondoló központ tartósan és hatékonyan nem segített. De, ha sokan vagyunk, mit számít ez, ha ennek ellenére, vagy azért, mert tömeggyilkosságok napi rendszerességgel történnek „hivatalos” katonai „akciókban”? Titkos ügynökök hoznak létre nem létező „tényeket”. A legfelső körök vérlázító erkölcstelenségei, párhuzamban az emberi szellem kriminális állapotával. Most nyomjuk meg a „törlés” gombot? Vagy kezdjünk el gondolkodni.

Mi az „elégedettség” objektív mértéke?

Bankbetét, biztos, „nyugdíjas állás”, autók a garázsban, a többszintes villa parkjában játszadozó ölebekkel? Vagy olyan tevékenység, aminek eredménye, értelme is van.

Mi a munka?

Erről is külön tanulmányt akartam írni, de most csak pár gondolatra futja, mert türelmetlen vagyok, hiszen ez „természetes”, ha nem vagyunk elégedettek.

Tehát, mi a munka?

Jelenleg a munka Isten adománya. Biztosan ő az, mert teremteni tud, meg az „ügyes” kormányok. De inkább azok a „multik”, akik nem tekintve, hogy meddig tart a munkaidő, és, hogy milyen keveset fizetnek a munkáért, ami messze „alul motivált” és nem igényel magas szakmai ismereteket. Viszont feltétlen odaadást és türelmet azért, mert a „Teremtő” méltóztatott „engedni”, hogy az ember kidolgozza a belét. Olyan, hogy „érdekképviselet”, csak az „átkosban” létezett – szóban, de azért, ilyeneket ott sem lehetett tenni a „melóssal”, legfeljebb ő tehetett magával munka után, ha akart még valahol lakni is. Sajátos, hogy azt a „munkát” nem a nagy hatalmú „Munkaadó Isten” nyújtotta tálcán, hanem, aki egyáltalán élni akart, természetesnek vette, hogy azért neki kell dolgoznia. Cipelni a maltert, tartani a gerendát.

Elégedetlenek vagyunk szinte mindannyian, akik kívül maradtunk életünk szabad irányításának jogán.

Elégedetlenek vagyunk, mert a technológia soha nem látott csodái semmit sem javítottak értelmünk, természeti állapotunk, vagy fizikai-lelki egészségünk mértékén, és pláne: anyagi helyzetünkön. Ami – lássuk be, mindennél fontosabb (vagy mégsem?).

Mi van (lesz?), ha az elégedetlenség meghozza a maga (rothadt) gyümölcsét? Mi lesz, ha egyszer csak nem lesz más, csak az a kis batyu, amit mások elől el lehet rejteni, és tető a csillagos ég, meg a hókunyhó? A romok között guberálva, valamit összeszedni a fennmaradáshoz? Az majd jobb lesz?

Mi volna, ha a munka olyan volna, mint a napfény? Nem élhetsz nélküle. Ha nem dolgozol (ne is egyél..) megáll az élet. Most jön az, mikor az Élet következne.., de ezt inkább nem folytatom. Kb. értik, ugye, hogy miért elégedetlenek?

A napokban elcsodálkoztam, hogy az a vállalkozó, aki 25 éve még egyetlen ócska használt furgonnal szállította pár segítőjét, már legalább 3 modern, drága kisteherautóval jár, aminek az oldalán büszkén hirdeti magát. Én ettől elégedettebb lettem? Igen! Nem irigylem azért, amiért megdolgozott, hiszen naponta találkoztam vele, korán indult és későn érkezett. Ezt kellene irigyelnem? Egyáltalán nem. Ez örömmel tölt el, mert ismerem, nálunk is dolgozott, és jó munkát végzett. Annak külön örülök, hogy időközben gyarapodott, mert a kitartó munka eredményt hozott. Sok év eltelt, és nem hagyott fel a tevékenységével, sőt kiterjesztette azt többféle kapcsolódó szakággal. A munkát megtalálja, és elvégzi. Aki nem talál munkát, az elégedetlenkedik, hiszen így kerek a világ. Ha egy fiatal NEM úgy kezdi az életét, hogy rögtön lakás a szülőktől, kocsival megspékelve, könnyű kereset, vagy csak rendszeres apanázs, ráadásul szép szőke kedves (kigyúrt, gazdag akár öreg is lehet férjjelölt, ha éppen hölgy az illető), akkor már lehet is elégedetlenkedni. Ha ő maga nem tesz érte semmit, akkor erre nincs mit mondani.

Most csak egy évszámot említek: 1989. Mit mond ez egy magyar embernek? Sok mindent, de nekem a túlzó remény, és megszámlálhatatlan lehetőség elvesztését. Egy olyan sokkot, amiben minden optimizmusra hajlamos ember a megváltást várta és az sehogyan sem jött. És most már nem is jön, ha csak elégedetlenkedünk. Néhányan azért “rakétát kaptak” az alfelükbe, és ripsz-ropsz, milliárdosokká lettek. Csodák azért vannak – egyesek számára.

Az emberek fellélegeztek az idegen elnyomás és a bábkormányok uralma alól felszabadulva. Akarták, és meg is kapták azt. Most viszont csodálkoznak, mennyire nem az, amire vártak. Ha, mondjuk 40 éve emigráltak volna „nyugatra”, mivel kezdték volna, vagy mivel kezdte a közeli tegnapot az a magyar jogászember, akit személyesen ismertem és tiszteltem? Jócskán „rangon” és képzettségen aluli munkával, csak azért, hogy megélhessen. Történetesen Angliában. A „szabadság, és demokrácia” hazájában. Nem kapott ajándékba azonnal mindent, ami itthon sem volt „születési joga”. Volt ugyan sérelme, és az jogos is volt. Ő csak tudta, és el is hittem neki, mert én is szenvedtem hasonló, bár nagyságrendben kisebb igazságtalanságok, és kifosztások miatt. Ugyanakkor a sérelme olyan nagy volt, hogy inkább vállalta a nulla kezdést egy idegen országban, vélhetően rosszabb pozícióból indulva, mint egy „menekült család”, hiszen ő egy, „papíron” európai demokráciából „vándorolt ki” Európai Unió nevű szervezet tagjaként jogosan, mint „vendégmunkás”. Ugyanakkor, nekem hozzá hasonló helyzetben, valahogyan mégsem ez lett volna a személyes válaszom erre. Mindamellett, tisztelem a döntését, és a családja mellette állt ebben. Én továbbra is, inkább magyarként szenvedek, mint idegenben fogadom el a lényegesen kevesebb tiszteletet, de esetleges, és igencsak viszonylagos „jólét” „kegyét”. Egy másik kedves fiatal ismerősöm, csodálatos tehetség a fotózásban. Történetesen méltatlanul nehéz és méltánytalanul alulfizetett munkával rakosgatja össze a professzionális „hobbijához” szükséges technikai eszközöket. Még eddig itthon. Remélve, hogy nem is dönt úgy, hogy inkább egy gazdag nyugati országban turisták fotózásából élhet, az itthonihoz képest luxus körülmények között. Érdekes módon a pályázaton nyert díja nem volt elég ahhoz, hogy abban a nagy múltú országban mindjárt egy, művészetéhez illő munkakört ajánlottak volna neki. Ezt sehol sem adják ajándékba. Vagy éppenséggel „ott kint” senki sem karolja fel, mint a mesében? A kis virágárus leánykát nem veszi el azonnal a szaúdi herceg? Csak képletesen, mert a kedves ismerős, ízig-vérig férfi és nem árul virágot, legfeljebb csodásan megörökíti, ha éppen nem a gyönyörű őzek jönnek oda hozzá csodálkozva…

Sorsok, történetek, elégedetlenségek…

„Tetszettek volna inkább forradalmat csinálni” – mondta az egykori vezető, akinek szintén volt oka elégedetlenkedni – nekünk is miatta. Mint, ahogyan sok közben „támadt” vezetővel kapcsolatban is, mégsem mentünk el az országból, hanem csak küzdöttünk családunk sorsának javításáért. Most sem vagyok elégedett maradéktalanul, de azt is látom, hogy az elégedetlenek nem teljesen értik a világot, saját nemzetük helyét és lehetőségeit, de leginkább saját lehetőségeiket önmaguk sorsának javítására. Megszokták sokan, hogy a mindenkori vezetőktől, kormányoktól várják, hogy ők jobban éljenek. Az „egészségügytől”, hogy egészségesebbek legyenek. Én is elégedetlen vagyok ezzel, de főleg amiatt, hogy ezt a helyzetet hagyták idáig fajulni. Mindig elmondják, hogy egy japán orvos miért kapja a fizetését, de továbbra is eltűrik és elfogadják a baksist, ami egy átlagosan szegény család esetében igen nagy áldozat, de oktalanság is másokra bízni szeretteik egészségét, inkább együtt őrizték volna azt meg – hangsúlyozottan kivéve azokat a sürgősségi eseteket, mikor hála és maximális köszönet az áldozatos munkáért, amit az ott dolgozók végeznek. De felemlítve, hogy nem a túlsúlyos emberek dédelgetése, súlyos büntetés helyett, mivel az adózók pénzét az ő ostoba és hanyag életmódjuk miatt pazarolják.

Szóval, ezért is elégedetlen vagyok. De továbbra sem hagyom el ezért az országomat, sőt ki sem megyek tiltakozni – szintén nagy tisztelettel azok iránt, akik hisznek abban, amiért kivonultak. Mindenki hitét tisztelni kell, de meg kell adni a lehetőséget arra, hogy megértse a világot, és benne saját helyzetét. Abban a „virtuális” helyzetben, mikor egyszeriben minden Krőzus önként lemondana a vagyonáról, és kisétálna a százvalahány szobás villáiból, hogy lakótelepre, koszos gangokra költözzön, ugyan eljönne a Kánaán? Ettől még nem. A pénz az semmi, a tett az a valami! Mit lehet tenni pénz nélkül?

Mindenki azzal érvel, hogy sehol sincs elég pénz. Van elég az amerikai bankároknak, akik „gyártják” a dollárt, és mire fognak menni vele? Ja… – értem csinálnak néhány háborút. Akkor aztán nő az elégedettség szintje az egész világon… De, ha csak annyit teszünk, hogy pár négyzetmétert megpróbálunk védeni, rájövünk, hogy az ellenség nem „odaát” van, hanem a gondolkodás végzetesen alacsony szintjén. Saját magunkban keressük az okokat, mert fogunk találni eleget. De addig nem kell ezzel foglalkozni, amíg tele van a világ olyan emberekkel, akiken számon kérhetjük azt, miért is vagyunk elégedetlenek.

Már egyszerűen világszerte „divat” az elégedetlenség, ami állítólag a „fejlődést” szolgálja. Mindenkivel legyünk elégedetlenek, hogy kapja össze magát, azután tegyen valamit – értünk.

Elképzelem, milyen világ lesz – mondjuk – 100 év múlva? Lesz-e valamilyen világ, ha csak elégedetlenség van, amit a végtelenségig lehet gerjeszteni. Pl. az én prognózisom, hogy bizony sivatag, gyom felverte romok, döghalál, vagy csak porladó csontok. Akkor, ha a szél fújja a gyűrött, piszkos-véres bankókat, vajon ki fog lehajolni értük?

Számos alkalommal említettem, a számomra emlékezetes napot és évet, mely alkalommal a Budapest Klub Társaság egyik rendezvényén megkíséreltem a „Folyamatok tudata” rendszerelméletem vázlatát odaadni észrevételre, vagy ötletadásra, egy híres, általam nagyra tartott embernek. Nem neheztelek érte, hogy kutyába sem vette. Azóta ezerszer bebizonyosodott, hogy az abban leírtak szabályszerűségeket tárnak fel az emberi gondolkodásról, aminek megértése – szerencsés esetben – akár jobbíthat is a világ során. Nem hagyok fel azzal, hogy újra és újra elmondjam, mi is az alapja ennek az elgondolásnak, amit akkor sem értett meg, szinte senki. Már tudom, hogy miért, és nem bántódtam meg egyszer sem, hiszen pontosan azt írom le abban a felvetésben, amiért azóta sem értik sokan.

A rövid lényege, hogy a folyamatok zártsága törvény. Ezt csak egyetlen földi lény képes áttörni, és kizárólag a saját értelme segítségével. Egy rövid példával illusztrálva:

A reggeli kávéról sem tudnak lemondani az emberek, nemhogy a saját kényelmükről, és kicsinyes érdekeikről. Ezek a „szokások” végül saját életükön kívül a közvetlen környezetüket is rombolják. Ha egy életet leél valaki a szokásai rabjaként – márpedig ez általános, ha szegény, ha gazdag vagy is – akkor csak egyetlen emberen kérheted számon az elégedettséged szintjét – önmagadon.

Tisztelettel.

Ez a minta akár a teljes civilizációt is jellemezheti, és aki mégis képes teljesen átértelmezni a Rendszert, a mindenkori kényelmek és megalkuvások rendszerét, azt mindenki teljes sértettségének indulatával támadja meg. Csak azért, mert ő önmagán demonstrálja, hogy van lehetőség a változtatásra. Amíg ez a „rendszeridegen” tényező az orrunk előtt van, nem lehet nyugta senkinek, csak azután, hogy „kiiktattuk”. Máris jöhet a pillanatnyi megelégedettség:

„Nem nekem kellett kényszert alkalmazni saját lustaságomon, ostobaságomon, sőt gonoszságomon” És – higgyék el, minden baj csupán ettől van. A gazdag még gazdagabb akar lenni, erre a szegény el akarja tőle venni. Az egyik fegyvert ránt, a másik atombombáért nyúl. Mialatt a Föld pusztul, de ki törődik efféle csekélységekkel, ha elégedetlenség van. Mivel minden relatív – mint tudjuk – az a szint és az az idő, amit és ameddig óhajtottnak hiszünk egy “magasabb szintet” csak attól függ, hogy körülöttük mások mennyivel vannak “felettünk”. Aki anyagiakban, vagy fizikai megjelenésében nem remélhet többet, szellemi értékeit próbálja növelni. Ez az egyszerű lélektani szabály dönti el, menyire vagyunk elégedettek. Szerencsére, a szellem terén “gazdagok” között más az elégedettség minőségi “etalonja”, mert a “társadalmi” elismerés ellensúlyozhatja a szerényebb anyagiakat. Így jutunk el a gazdagság, politika, technikai rivalizálás vagy a sport világához. Ezek  a tényezők állítólag inspirálóan hatnak a “fejlődésre”. Miben? A gazdagság áhított mértékében, a hatalmi-szexuális pozíciókban, a Világ feletti uralom elnyerésében? Ezeknek a továbbiakban nem lehet szerepük az emberiség sorsának alakulásában, ha azt akarjuk, hogy legyünk, és a Föld is legyen még pár milliárd évig, csak a szellemi-lelki nemesedést tarthatjuk tényleges értéknek, amihez viszont kemény munkával, önfejlesztéssel juthatunk el… Elkezdődhet, ami még egyszer sem sikerült tartósan:

emberré válni!

Bizony, hölgyeim és Uraim!

Jónak lenni

Jónak lenni

Így ünnep táján, az ember számot vet önmagával. Megméri, mennyit ér. Ez volna az ünnep fontos szerepe. Mára az ünnep – jó esetben – egyszerű protokoll. Az ünnep „klasszikus” feladata a jó átadása volt. Abban az időben, mikor még mindenki egyetértett abban, hogy mit jelent a jó. Ha körülnézünk, és van szemünk hozzá, csak valami árnyékot látunk, amit jónak kell nevezni.

Ami ilyenkor következni szokott: „kis gyermekkorom óta”… és igen. Azóta küzdök azzal, hogy jó akarok lenni egy rossz világban.

Sorra csalódtam a „Rendszer” által jónak nevezett eszmékben, és szintúgy a jónak nevezendő emberekben. Addig tartott ez a tapasztalatkísérlet, amíg rájöttem, hogy az emberek jók, és nem.

Ha a jó ember bekerül egy emberi rendszerbe, lassanként megrontja a Rendszer. A legfőbb célja, hogy senki se legyen jó, így a tönkretett lelkekkel szabadon azt tehet, amit akar. Leginkább felhasználja a rosszra.

Az emberek meghasonlottak. Otthon, mindenki azt mondja gyermekeinek: „Légy jó”. A gyermek „kimegy” az „életbe”, és azt látja, hogy a jó csak felületi, és ez a továbbiakban törvényé válik. Aki mélyen és igaz módon akar jó lenni ahogyan otthon tanulta , azt lenézik, „strébernek, talpnyalónak”, esetleg gyávának, vesztesnek titulálják, gúnyolják, összesúgnak mögötte.

Az ember megszerzi élete legfőbb tapasztalatát: jónak lenni nem kifizetődő.

Néhányan – ki tudja miért – nem törődve a gáncsoskodókkal, kitartóan jók szeretnének lenni, meg is kapják életük vége felé a jutalmukat: tényleg vesztesként végzik.

Ebből az következik, hogy a nyertesek mind rossz emberek?

Nem feltétlenül, legfeljebb a győztesek között nagyobb számban találhatók. Végül ők lesznek azok, akik talpon maradnak és irányítják a jókat.

Hogyan maradhatunk jók?

Ha valaki jónak tartja magát, és tesz is érte, nap mint nap, újra fel kell tennie a kérdést: „Én még jó vagyok?”

Azonban mindennek az ideológiai felvezetésnek van egy kritikus pontja:

Mi a jó?

Azt mondják, minden relatív. A dologban van igazság, de aki sokat gondolkodik rajta, az elveszíti a fonalat. A jó tudása velünk születik, de az adott környezet már züllött, ezért a jót „hozzá kell igazítani” a züllöttség aktuális szintjéhez.

Saját példámat alapul véve:

Attól a pillanattól, hogy beszélni tudtam, sőt még járókás koromban, mindenkihez jó akartam lenni, majd hamarosan faltam a körülöttem levő könyveket, hogy megtudjam mi a jó, és a jók milyenek. Sokat hallgattam idős – általam bölcsek vélt embereket, és figyeltem arra, hogy mit tartanak jónak.

Először is törekedtem, hogy mindig azt mondjam, amit igaznak tartok, abból a forrásból, amihez hozzájutottam. Kezdettől fogva hinni akartam, hogy van jó és, aki jó, azt majd észreveszik, és jók lesznek hozzá. Talán azt hihetik, hogy ezt azért tettem, hogy magamat megvédjem, jól érezzem magam? Ha így lett volna, nem éreztem volna magamat oly sokszor rosszul, mikor igaztalanság ért, vagy feltételezték, hogy rossz vagyok. Mégsem döntöttem úgy, hogy én is követem azokat, akik hazudnak, másokat becsapnak, megbízhatatlanok és más olyan tulajdonságot mutattak, amelyek szerintem még ma is rossznak tartok. Írásaimban szinte minden alkalommal hitet teszek arról, hogy létezik jó és azt könnyű felismerni, általában véve könnyű teljesíteni ezeket a kritériumokat. Mégis gyakran pont fordítva történik, pedig semmi sem kényszeríti az illetőt arra, hogy rossz legyen, „csak úgy jött ki…” mondja.

Egy kis cezúrát téve a gondolatmenetben, elmondom, hogy ezen gondolatok igazát e néhány napban is lemérhettem, mikor láttam a hamarosan kétéves korú kis fiúunokámat. Sugárzik róla a jóság. Örül, ha meglát, vagy ha a családban bárki felé fordul. „Ő egy ilyen gyerek..” mondják.

Miért? Van másmilyen is?

Hogy ilyen, annak már előzménye volt. Lehet ezt örökletes tényezőknek tulajdonítani, vagy ártatlanságnak… Itt meg is állhatunk egy pillanatra: Tehát az ártatlanok jók? Másként válaszolok: A jók ártatlanok.

Ez a kisgyermek még nem tapasztalta meg, hogy a családja nem jó. Sőt, alapvetően, mindent jónak tart, ami tőlünk érkezik felé, vagyis bízik bennünk, hogy, amit tőlünk kap az csak jó lehet. Azonban már nyomokban látszik rajta is, hogy gyakran „vizsgáztatja” a környezetét, hogy meddig hagyják magukat kiszolgáltatni neki. Ezt sem lehet az „eredendő rossznak” nevezni, csak arra mutat, hogy vannak-voltak olyan élményei, amelyek bizonytalanná tették abban, hogy meddig lehet jó, és meddig lehetnek jók hozzá.

Nos, ez az, amit én az előző nemzedék végzetes felelősségének tartok. Mindannyiszor belül sírok, mikor azt látom, hogy visszaélnek ezzel a nyitottsággal, és bizalommal. Lassanként felépítik ebben a kis aranyrögben a hamis világot, majd jönnek sorra a csalódások.

Erre csak azt tudom felhozni, hogy az emberek az égre emelik a tekintetüket, mikor a háborúban (sőt most már a „békében” is) olyan borzalmakat látni, amit egy Mindenható Isten – ahogyan azt tanultuk – nem engedhet meg.

Az életem folytonos tanulás, és örömömet lelem benne. Mindig felujjongok, mikor egy aranyigazságot a helyére teszek. „Mégis van értelme az életnek” mondom magamban.

Most például azt sorolom ide, hogy az Isten csak rajtunk keresztül végzi el a jó cselekedeteit. Ha mi nem vagyunk elég jók, akkor Ő sem tehet semmit. Ehhez csak annyit, amit Hamvas az „Istenember” fogalmába ágyazva tanít meg. Az ember Istenként születik, és egész életében foggal-körömmel meg is akarja tartani ezt. Van akinek sikerül, van aki elbukik. De van még valami: a kis „tudatlan Istenből”, bölcs Istenné kell válnunk! Aki nem becsüli az életet, rombolja azt kívül és belül, az éppen, hogy ezt az ideát zúzza szét. Ennek egyszerű oka, hogy a hosszú élet nem az élvezetek halmozásában értékes, hanem a jóság örökös növelésének tudományában, amint ezt átadjuk a közvetlen környezetünknek. Ha megtartjuk magunknak, sokat veszít jóságunk az értékéből.

Ezért nem tartom én az örökös magunkba fordulást alkalmasnak arra, hogy megvalósulhasson bennünk az Egyetemes Jó.

Mi lehet a legfontosabb tapasztalatom, így az életem „Jobbik felében”?

Az, hogy a jó folytonos gyakorlása a külvilág szemében gyakran kegyetlenségnek tűnik. „Fafejű” szokták mondani rám is. Ennek „nyers fordítása”, hogy „nem tudom elereszteni magam”. Nem hiszem, hogy ezt a mondatot sokan értik, de remélem, hogy többen igen, mint nem.

Miért gondolják mások, hogy jónak lenni maga a Nirvána? Viszont nem hiszem, hogy a Nirvána máshol lenne, mint itt a Földön. Csakhogy a félreértés abban van, hogy a az emberek szemében, valami „könnyű diadalmenet” Ahogyan eddig leírtam, ez koránt sincs így. Amiért sokan megalkudnak, és „nem mindig akarnak jók lenni”, azért van, mert ez a félreértés már a „Rendszer” manipulációját mutatja.

Ez az, ami sorra egyre rosszabbakkal traktál mindenkit, miközben azt ígéri, hogy holnap jobb lesz. Még így is hisznek benne, mert el sem tudják képzelni, hogy egy rendszer lehet rossz. Én pedig kimondom: Ez a Rendszer úgy rossz, ahogy van.

Miután az emberek megtapasztalják, hogy minden ígéret ellenére a világ egyre romlik, úgy döntenek, hogy ők kárpótolják magukat. Azért dolgoznak, hogy a világ egyre rosszabb hely legyen, azáltal is, hogy ők önmagukat „kényeztetik”. „Majd, ha több időm lesz, mindig jó leszek magamhoz és másokhoz is!”

Nos, ez az idő sohasem fog eljönni – ezt megígérhetem. Saját tapasztalatom mondatja ezt velem.

Legfeljebb, eljön majd az az idő, ha elég soká élnek, (amit szívemből kívánok mindenkinek), mikor végre jók lehetnének, de időközben elfojtották a bennünk születésükkor meglévő jó parazsát.

A Jó egyik alappillérének a szeretetet tartják. Ez a fogalom szenvedte el talán a legsúlyosabb károkat az évszázadok (évezredek) során. Sokan úgy vélik, hogy valakit boldoggá tenni, maga a szeretet legfelső foka. Én megint azt mondom erre, hogy senkit sem lehet boldoggá tenni, pláne nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Mármint a boldogságot.. Az ember meg kell, hogy szenvedje éppúgy a jóságát, mint a boldogságát. Csak röviden: a boldogság nem röpke, csak később véljük úgy. Túl sok rossz ér mindenkit, ahhoz képest, amit, és ahogyan elvárnák sokan, amit „megérdemelnek”. „Végre, legyek már boldog!” De ha sohasem éljük meg, csak mondjuk róla, hogy „akkor milyen boldog voltam…!” Még arra sem szánunk időt, hogy rendesen átéljük a boldogságot, mert fogalmainkban a boldogság tényleges mibenlétét nem ismerjük. Ha viszont úgy véljük, boldogok vagyunk, miközben utána csömört érzünk, komoly bölcsességre teszünk szert. Csak ezt általában megpróbáljuk minden áron eltitkolni.. A csömör várható ideje az általunk elképzelt boldogságfok szerint jön hamarabb, vagy később. Ha azt hisszük, hogy a „pénz boldogít”, és elég sok van belőle ahhoz, hogy boldogok legyünk, valahogyan mégsem sikerül, akkor megint találtunk egy értékes tapasztalatot. Mindent összevetve: a boldogság nem az, ha csak vágyaink kielégítése reményét teljesíti be. Ebben a Buddhistáknak van igazuk. Abban is, hogy a boldogság nem idea, hanem állapot. Néha ennek hite hamis, de életünk végéig kitartunk mellette.

A szeretet, azonban belőlünk fakad, akár a boldogság. De nem úgy, ahogyan ezt nekünk be akarják mesélni. A szeretet felelősség. Felelősség önmagunk iránt, és ez már lehetőséget ad arra, hogy mások iránt is felelősek lehessünk. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, másokat sem fogunk. Viszont, ahogyan ebben a züllött világban általában hiszik, a szeretet nem a folytonos kapásról szól. A szeretetet akkor jut el másokhoz, ha megtanítjuk, hogyan szeressék úgy önmagukat, hogy ez másokat is megtanítson a szeretet képességére. Ez igen nehéz egy olyan világban, ahol minden az élvezet és a pénz körül forog. Mikor én a szeretetről, mint „feladatról” beszélek, amit magunk iránt kötelességből végzünk, rögtön hátraarcot csinálnak. Mert azt hiszik, kapni fognak valami megfoghatót. Ebből a viselkedésből arra is következtethetnénk, hogy az emberek nem kapnak elég sok mindent, hogy ne gondoljanak úgy másokra, mint a „javak” forrására. A javak, csak egy torz „jó”, mert valamikor a szeretet is ezek közé tartozott… A „jóléti” is a jó fogalmának egy végletesen eltorzított, kifordított formája. Rögtön mindenki az anyagi javakra fog gondolni. Ezzel az ígérettel próbálkozik minden politikus, mert nyerni akar. Az ő jóléte akkor már biztosítva lesz…

Jónak lenni, ezek mellett, igen veszélyes is ebben a veszélyes világban. Nem tudhatjuk, hogyha valakinek jót teszünk, egyúttal nem teszünk-e rosszat az ellenségének. Ez is csak egy jele annak, hogy a világ igen rossz hellyé vált. Talán, ez az egyik oka, hogy az emberek a legjobb esetben is inkább a közönyt választják a jóság helyett. Naponta van híre annak, hogy hatalmak, azok emberei másoknak, akik ártatlanok, mert védtelenek, fegyvertelenek, gyermekek, halálos kárt okoznak. Mikor kicsiny voltam, tudtam, hogy ilyesmi történik a világban, de arra gondoltam, „ha már nagy leszek, addigra biztosan elmúlik minden ilyen szörnyűség.” Most csak azt mondhatom, hogy, amit akkor a legrosszabbnak gondoltam, gyerekjáték volt a mostani borzalmakhoz képest.

Ilyenkor nem tudok magamban egy szikra gyűlöletet sem érezni azok iránt, akik ezt teszik, vagy erre parancsot adnak másoknak, csak az jár a fejemben, hogy mit érezhet az, aki ennek a felelőse?

Neki sokkal rosszabb, mert ez a tett élete végéig fogja kísérteni. Ostobaság azt hinni, hogy a gyilkost meg lehet büntetni. Ez akkor volna hatásos és előrevivő, ha a gaztettet is jóvá lehetne tenni. De a halottakat nem lehet feltámasztani, a gyermekek nem fognak felnőni és szeretni. Ha valaki túléli, csak a gyűlöletet fogja fenntartani, ami akkor sem hoz majd békét a szívében, ha a gyilkos is arra a sorsra jut, amit ő okozott másoknak. Mindez egy olyan nagyobb egység felelőssége, amit számos esetben Rendszerként neveztem. Úgy is zajlik az „ügymenet”, hogy a tettes(ek) mindig arra hivatkoznak, hogy „Én csak parancsot teljesítettem..” Amikor azt hallom: „Ez nem személyes, én csak a munkámat végzem.” élesen belém hasít, hogy ezt egy beteg, gonosz rendszer tette lehetővé.

Mikor ezzel kapcsolatos teendőinkről beszélünk, fel kell említeni, hogy az a rengeteg alkalom, mikor feladtuk a jóság és a szeretet iránti kötelességünket, és szó nélkül mentünk el a nyilvánvaló rossz mellett, csak egy újabb biztatást adtunk a rosszaknak, hogy gátlástalanságuknak ne szabjanak határt. Utóbb hiába mondanánk azt, hogy „Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz belőle.”, ezzel éppenséggel beismerjük, hogy tudatosan voltunk megalkuvók, és gyávák. A legjobb esetben is csak azt mondhatjuk: „Bocsánat! Figyelmetlen voltam, vagy ténylegesen feladtam az elveimet, hogy védjem magam.” De valóban, ha idáig fajul a helyzet addig már igen sok esetben voltunk közönyösek, és beletörődők. Tehát elmondhatjuk, hogy mindannyian felelősek vagyunk azért, ha a világban rossz történik. A tudatlanság, vagy tehetetlenség lehet kibúvó, ha az ember már elég tudatos hozzá, hogy helyesen cselekedjen, de nem lehet mentség. Saját mohóságunk, meg nem érdemelt javak elfogadása, vagy pláne másoktól való elorzása szinte „észrevehetetlenül” csúsztathat át minket a rossz oldalra.

Mit tehet egy „rossz”, ha meg akar változni?

Kérdés az, hogy miért akar megváltozni, és mennyire?

Ha félelemből, mert tart a felelősségre vonástól, akkor nem sok esélye van arra, hogy sikerülhet. A büntetés – mint mondtam – nem a Rendszertől, jön, hanem a saját Istenünk, a lelkiismeret felől. Ezzel kell élnünk, ha nem voltunk elég erősek. Akár úgy, mint cinkosok, akár úgy, mint a gonosztettek elkövetői. A tett előtt még lehet jól dönteni, utána már aligha. A lelki folyamatok sokszor igen erősen tartják fogva azokat, akik nem tanulták meg kik is tulajdonképpen, és ezt az „ismeretlent” hogyan lehet féken tartani… Sajnos az iskolarendszer, csak azt tanítja meg, hogyan feleljünk meg a „Világrend” (Rendszer) várható követelményeinek, de arra nem, hogyan ismerjük meg saját bátorságunk, és jóakaratunk fejlesztésének képességét. Ha a beépített klisék szerint „ismerkedünk” magunkkal, csak egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk.

A jóság olyan küldetés, amelyre mindenki születik.

Fotó: Tóth Péter

A te neved: SÁTÁN!

A te neved: SÁTÁN!

A keresztény vallás minden rossz megfelelőjének, „aki” ellen minden embernek élete végéig küzdenie kell a fő Gonoszt tartja. A világban történt szenvedést, pusztítást az „ő” számlájára írja. Nagyon helytelenül, a háborúk, járványok okozta borzalmakat az Isten „alkalmatlanságának” tulajdonítják, mert nem akadályozta meg mindezeket. Pedig a bajokért egyes egyedül a Sátán felelős! Akkor nevezzük végre nevén! Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Világ szellemi szintek

Világ-szellemi szintek

Az újabb szokatlan cím olyan ismeretlen területre visz, amely nagy figyelmet, érzékenységet és türelmet igényel, de megéri mindez a ráfordítás. Nyomjunk egy Világ Print Screent! Megvan? Akkor máris elképzelték a Földgolyót egy kiterített papírlapként vagy „intelligens táblaként”. Köszönöm. Ezen a képen kirajzolódnak, színekkel, árnyalatokkal megjelennek a világ népességének szellemi szintjei. Ugyebár, ez már megszokott, hogy különböző szempontok szerint lefestjük a világot: nyersanyagok ásványkincsek, bányászat, gazdasági-gazdagodási mutatók, statisztikák szerint. Most a módszer marad, csak az „összevetendő téma” változik. Ha valaki grafikonokat, folyamatábrákat szeretne elképzelni, ám tegye, csak az a fontos, hogy a „felvezető” után kapcsoljuk be az operációs rendszerünkön a „megértés” programot. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Amerikai (rém) álom

Amerikai (rém) álom

Manhattan neonreklámjai öles betűkkel követelték: Ami go home! Mindenki szedte a cókmókját, és ki-ki választása szerint repülőn vagy hajón igyekezett haza. Lassanként elnéptelenedett New York Amerika (volt) legnagyobb városa. Sőt az összes soksávos autópálya tele autókkal, és – mint ítéletnapkor – mindenki sietett elhagyni a földrészt. Eljött az idő… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Hazugság kulcsa

Hazugság kulcsa

Hajnali fél ötkor, sürgető érzés nem hagy pihenni. Kényelmes, magam-készítette ágyamban nem bírok tovább megmaradni. Már este is küzdöttem a gondolattal, rettegve, hogy elfelejtem a témát: meg akarom írni; nagyon fontos, el akarom mondani mindenkinek. Ezen múlik a Világ sorsa.. Ha olvassák, megértik, mit írt Hamvas ki magából, és miért volt neki is ez a furcsa érzése. Miért vagyunk mi mások, mint az elődök, akik békésen tettek-vettek, nem volt rövid a nap; mindenre jutott idő elég.. Pedig több is van, mint amit el tudtam volna képzelni gyermekkoromban. Ülök egy lámpával megvilágított asztalnál, egy gép előtt, ami szerkesztve, megfelelő betűtípussal, fonttal teszi elém a könyvet. Álmomban sem tudtam volna tökéletesebbet varázsolni magamnak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Terapeuta

Terapeuta

Nem tudják elképzelni, hogy a magamfajta mennyi témát talál magának. A mondat minden egyes szava olyan világot nyit meg, ami szinte az összes ember számára ismeretlen, értelmetlen és leginkább haszontalan. Ugyanakkor a „fantasy” egy olyan szó, amit a helyesírás-ellenőrzőt készítők ismerősnek, fontosnak, sőt kifizetőnek találtak ahhoz, hogy elfogadják és ne húzzák alá pirossal. Engem viszont kiver a víz, ha ilyet látok.

Hogy mennyire nem erről lesz szó, azt még kevésbé tudnák kitalálni… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Elme tudat valóság

Elme tudat valóság

A cím – vessző nélkül – azt jelzi, hogy három aspektusról lesz szó. Három vetület, három szál, ami összefonódik, szétválik, élesen kirajzolódik, vagy elmosódottá válik, és újra feltűnik. Ez, amit egy ember átél. Mi változik, és mi marad olyan, mint születéskor volt? Mit keresünk, hogyan, és mit találunk? Mit képzelünk, és mit tapasztalunk? Mit akarunk, és mi valósul meg? Miként volt szándékunkban, és mivé lett, mikor megtörtént? Ki, hogyan értelmezte, hogyan minősítette, és hogyan idézi fel?

A dolgozat a nevelésről, diszlexiáról (stb.) és azokról a „szabálytalanságokról” készült, melyek a sematikus világban, ami magát valóságnak hiszi és hazudja, elő sem kerülnek.

Reggel, mikor szemünket kinyitja a hajnali derengés, testünk, még az álomban akar lenni, de elménk már a nap elkövetkező történeteit latolgatja. Mit kell tennünk, mit tehetünk, és mire vagyunk képesek, hogy megközelítsük az elképzelt események valóságos lezajlását. Ez a gondolat szinte minden emberben megfogalmazódik felkeléskor, de kevesek, már lefekvéskor is kiröppentenek egy kis gondolat csomagot, melynek az álombéli szerepet szánják. Ilyen volt pl. Nikola is, és kicsiben ilyen vagyok én is.

Sokszor, abban az életszakaszban, mikor mások előtt kellett tanúsítanom, hogy „jó tanuló vagyok”, az egész álom egy szakadatlan rettegésről szólt: mennyit fogok tudni visszaadni abból, amit nagy erőfeszítések árán a tudatomba gyömöszöltem.. Arról, hogy valójában van-e közöm ahhoz az ismerethez, amit számon akarnak kérni tőlem. Ritka és kényelmetlen helyzetekben, az Állam felkent bírái előtt kellett megvédenem az igazságot, az én igazságomat, és a valóságot, amit mások a maguk érdekében akartak módosítani, hogy mentsék azt a tettet, amit a szemem láttára követtek el. Egy pillanatra bele is képzelhetjük magunkat a bírák helyzetébe, akik előtt mindkét fél, tanúival és védőivel együtt egyenrangú. Az most mellékes, hogy ez igazságos-e.

Ezek a gondolatok látszólag egymástól függetlenek, és összemosásuk csak tovább zavarja a képet. Ha még ehhez hozzáveszem, szinte el sem lehet képzelni, hogy bárki képes legyen belelátni a föld mélyébe, és meghatározni adatokat, folyamatokat, és ezt később igazolni is lehet. Talán, ha mindez nem velem történik meg – nem beszélve azokról az évekről, melyek ezt az eseményt megelőzték – el sem hiszem. Hogyan függhet ez össze a címben foglalt három nézőponttal?

Erről lesz szó a továbbiakban, valamint arról, hogy mire jó az írás-olvasás, mit árul el rólunk, mennyiben lehetséges a valóságot átadni szóban, írásban, és más emberi dolgokról. Azt nem ígérhetem, hogy könnyű olvasmány lesz, és azt meg végképp nem, hogy mindenki egyből meg fogja érteni, de törekszem arra, hogy ez minél jobban lehetővé váljon.

Emlékezetből idézek Hamvas Bélától: „… az újszülött szájából egy angyal a Tórát kitörli….” 

Számomra ez a mondat sokat elárul arról, hogy mit próbál szinte minden ember megfejteni egész további életében. Egyszerűsítve: Ki vagyok, mi ez, ahova kerültem, mire vagyok képes, mi történik velem? Quo vadis? Egy kis ugrás a gondolatmenetben: Tegye fel magának az olvasó, milyen viszonyban van saját elméjével, és tudatával? Követi-e mások gondolatait, vagy meg akarja fejteni saját idegrendszerének, testének működését, és esetleges küldetését, amiért a világra jött? Ezeket kevesen és ritkán merik és akarják feltenni maguknak. Úgy vélik, nem tudnak eleget arról, hogy beavatkozzanak egy olyan rendszer működésébe, mely még a tudomány előtt is nagyrészt ismeretlen.

Talán nem lehet véletlen, hogy a „sors keze” a pedagógiai pálya egy fura területére vezetett. Zenetanárnak lenni, nem számít olyan státusznak, ami pedagógus körökben ismert, vagy elismert lenne, bár némiképp létezik egyfajta távol tartás és valamilyen misztikus aura, ami ezt a pályát övezi. Egy biztos (a bizonytalanban), hogy sajátos lelkületű (kis és nagy) diákok a zenét tanulók, akiknek sok tekintetben közös az irányultságuk, de más dolgokban ugyanolyanok, mint a legtöbb fiatal. A szerencse is közrejátszott abban, hogy így esett meg minden. Azt azonban le kell szögezni, hogy minden egyes ember maga alakítja a sorsát, és nagy hatással lehet másokra ezen alkotás alatt. A sors, és a tudat alkotás tehát, ami számtalan tényező együtt hatása révén válik figyelemre méltóvá vagy elvész az ismeretlenségben. Ami egyáltalán nem jelent kudarcot! Témánk szempontjából nem mellékes az sem, hogy a zene önmagában sem számít egzakt „tudománynak”, sőt igen kevéssé tudománynak. Ezt megismerni és átadni másoknak még sokkal bonyolultabb dolog, mint az írás megtanítása. Azonban, felteszem, hogy másként áll az íráshoz az, aki megfigyelte az egészen kis diákok viszonyulását a zenéhez, és fejlődésüket ezen a pályán, valamint „előmenetelüket” a „közismereti” tárgyak vonatkozásában. Ez a két, igen különböző oktatási szféra keveset tud egymásról, de – mint mondtam – sokat segíthet egymásnak abban, hogy miként kell oktatni, és mi az, ami elsődleges.

A cikk régóta készül az elmém műhelyében, de, hogy ma mégis belekezdtem a reménybeli befejezés szándékával, két momentumnak köszönhető. Az egyik egy tegnap elkapott rádióműsor a diszlexiáról (két írásom is található a lapon erről), a másik egy éjszaka felvett műsor, melyben egy házaspár fiuk után kutatott a Costa Ricai dzsungelben.  Ez a két adalék kellett ahhoz, hogy a sok aspektust egy irányba lehessen állítani.

Diszlexia

A már korábban írtakhoz annyit, hogy az alapjaiban megkérdőjelezett „szabálytalan elmeállapot” nem az illető személyt, hanem a Rendszert jellemzi leginkább. Ahogyan az iskola a kis emberekhez viszonyul. A legegyszerűbb ezt az „elvárások” szóval jellemezni. Vannak a világban olyan iskolák, ahol egy kisgyermek élete a Rendszerrel való találkozáskor nem azzal kezdődik, hogy a padsorokban a kisdiákok, és a katedrán a tanító bácsi/néni. De ez se akadálya annak, hogy másként közelítsünk a kis emberekhez. Akik elsősorban kíváncsisággal, de jó adag félelemmel, sőt egyesek fizikai undorral fogadják ezt az idegen légkört. Persze, fontos az előkészítés, amit meg is tesz a Rendszer. Csak előre elhatározza, mit akar mindenképpen, hogy ezek a tanulók teljesítsenek. Sajnos, eddig Magyarországon nem tapasztaltam, hogy a természetes utat járták volna, hanem a Comenius által elkezdett módon, és akkoriban kötelezően a Rendszer számára nevelt „elemeket” kellett képezni, vagy éppenséggel idomítani ezekből a „faragatlan” kisdiákokból. Valóban: a dresszúra végére megváltoznak, de nem mindig úgy, ahogyan számukra a legjobb, de azt, hogy milyenek lehetnének, szinte sohasem tudják meg és a tanárok sem. A fontos, hogy egy előre összeállított „ismeretanyagot” minél hűebben át lehessen adni nekik, amiért végül is a pedagógusokat szerződtetik.

Csak egy látszatra jelentéktelen tapasztalat. Egy zenei szakközépiskolában, én, mint zenetanár az „ifjúságvédelem” címszó alatt vendégként megtartott „osztályfőnöki” órán rákérdeztem a diákoknál, hogy tudják-e a mellettük ülőről, hol lakik, a szülei mivel foglalkoznak (ha az publikus), és, hogy az illetőt mi érdekli. Igen vegyes válaszok hangzottak el. A diákok, akkor már évek óta közösen, egy csoportba jártak, igaz, többféle hangszeren tanultak, így más és más volt a hangszeres tanáruk, aki miatt végül is abba az iskolába jártak. Leegyszerűsítve, a diákok tudata egypályás volt: csak a karrier, a tárgyuk elsajátítása, és a majdani elhelyezkedés, vagy továbbtanulás foglalkoztatta őket.

Mi volna az ideális oktatás-nevelés megfelelő módja?

Ez örök téma a nevelők közt, és maga a pedagógia tudományként van regisztrálva. Valóban, egy tanárnak igen sok ismerettel kell(ene) rendelkeznie ahhoz, hogy egyáltalán engedjük gyermekünk közelébe. Sok a negatív tapasztalat, melyekben a nevelők helytelen viselkedése, a gyermekek zaklatása, megtörése, sőt lelki-testi bántalmazása is előfordul. Nem lehet mindig az adott nevelőt hibáztatni vagy elmarasztalni, mert ismert, hogy a „világ” milyen hatást gyakorol az ifjúságra. Ebben a digitalizált informatikus adathalmaz és a szabadon áramló nem éppen gyermektisztelő, vagy jóra irányító programok és vizuális élmények várják az oda tévedőt. Bizonyos tekintetben egy első osztályos nem számít olyannak, mint az „én időmben”. Ez, mindent kivonva és összeadva: nem jó. Lehet, hogy a számítógép és okos telefon használatában már egy első osztály előtt álló „jelölt” is néha többre képes, mint adott esetben a szülőanyja. Ezt a jelenlegi világ „nagy eredményként”, vívmányként értékeli és elvonatkoztat ennek személyiségbéli és intelligenciafejlesztési (rombolási) hatásaitól.

Röviden: (ha így van, akkor nyitott kapukat döngetek, ha nem, akkor talán tudok újat mondani), mert a rádióműsorból az tűnt ki, hogy a „diszlexia” egy olyan tudati sajátosság”/szabálytalanság, amin neveléssel kell változtatni, sőt az „eredményeket” is említették, miként vált „normálissá” az adott gyermek. Végül is megfelelő módszerekkel sikerülhet „irányba állítani” bárkit. Láthattuk, mi történt, mikor a két Vietnámot egyesítették. „Átnevelő táborokat” hoztak létre. Neveléssel szinte bármit el lehet érni, csak személyiséget nem lehet megismerni, vagy az egyén számára legtermészetesebb formában fejleszteni. Már azt is tudni lehet, hogy nem csak fiatal korban képes az ember (és a kutya) megtanulni bármit. Az ember esetében a tudat és a lélek az, ami valamit lehetővé tesz, vagy megakadályoz. Az idős embert a tapasztalatai közönyössé teszik olyan ismeretek iránt, ami a tapasztalatok alapján semmi újat, vagy jót nem jelent az egyén számára. Fiatal korban a „tömegből való kiemelkedés” késztetése felülírja a saját velünk született személyiségünk iránti kíváncsiságunkat. Talán éppen idősebb korban (megfelelő szellemi és fizikai egészség-szint esetén) van még lehetőség arra, hogy az elmulasztott feladatot elkezdjük, vagy véghezvigyük. A „bakancslista” biztosan terjedelmes, ha valaki veszi a fáradságot és fellapozza…

Tehát, az első hónapok (!) arról kellene, hogy szóljanak, milyenek ezek a kis diákok, és arról, hogy felkeltsük az érdeklődésüket önmaguk és a világ  iránt, ha ez még korábban nem történt meg. Csak ezután jöhet az, hogy az egyes kis emberkék, miben lehetnek mások, mint a többiek, és miben ajánlatos hasonlóaknak lenniük. Csak egy próbaötlet: ha valaki nehezebben formálja a betűket és a szavakat, el kell csalni egy zeneiskolába, vagy kezdetként egy hangszerboltba. Hogy a természetes félelmet miként oldjuk fel, az már rutinfeladat egy nevelő számára. De mondok egy nagyon „Rendszer-disszonáns” példát: elsőként, még óvodás korban játékosan fel lehet (kell) kelteni az ifjak érdeklődését a látszatra „rejtett” tudományok, mint a „radiesztézia” iránt. (A szövegszerkesztő már jelezte, hogy ellenséggel találkozott…) Ez a vitatott és félrekommunikált tudomány kisgyermekkorban, sőt csecsemőkorban velünk született képesség. Így abszolút természetesen működik még. Éppen a skolasztikus nevelés az, ami ezt a képességet alárendeli a „tudományos” ismereteknek, amiről – tudjuk – bizony sokszor kiderült téves volta…  Még a gondolat is mámorító, mi lenne, ha megélnénk egy olyan világot, melyben nem a Rendszer alakítja és korlátozza a gyermeket, hanem a gyermek a maga képességeinek tudatában tenné jobbá, adott esetben teljesen mássá a jelenlegi, káoszba rohanó emberi világot…. Mi volna, ha egyszer csak a politika okafogyottá válna az új generációk tudatossága folytán. Nem volna bűnözés, nem lehetne ítéletet mondani az ember erkölcstelensége felett; nem lehetne ma még szükséges, drága hivatalokat fenntartani és működtetni, az egyszerű jog mindenki általi betartása és alkalmazása miatt; ha az ember az állatvilághoz hasonlóan képes volna megbecsülni és megtervezni a „szükséges és elegendő népességet; megújítani a természetet, saját jól felfogott érdekében stb-stb…,

Azt azonban nap, mint nap látjuk, miként teszi tönkre a fiatalság tudatát, lelkét a közönyös, rideg, gazdasági fejlődés centrikus, jövőt nem értő és vállaló világrendszer…

Ahhoz, hogy a tudatot megismerjük, elengedhetetlen Erich Körbler és mások tudományát és felfedezéseit a nevelésben is alkalmazni. Csak látszatra kitérőként Magyarország bővelkedik feltalálókban, akik jórészt az intuíciójuk alapján alkottak meg hihetetlen új és értékes dolgokat, elméleteket és – jó esetben – hozzájárultak a világ szellemi-technikai teljesítményéhez. Talán nem tévedek, ha kijelentem, kis országunk méretéhez képest kimagasló ebben a tekintetben. Szinte minden feltaláló, életének bizonyos szakaszában nehézségekkel szembesült iskolaidejében, vagy a „feltalálói” mivoltában megélt értetlenségek miatt. Érthető, hiszen gondolkodásuk, elméjük nem a megszokott „szabályos” módon működik/működött. Mint korábban jeleztem: én sem várhatom el, hogy mindenki egyetértsen, vagy még azt sem, hogy megértse, amit mondani akarok. Anélkül, hogy a radiesztéziát Önökre akarnám tukmálni, megkérdem: találkoztak-e már olyan kereskedővel, aki a kért áru mennyiségét egyetlen „becsléssel” – intuitív módon – úgy „határozta meg”, hogy a kezével/adagolólapátjával, vagy a darabáru esetén a mérlegelés előtt zacskóba helyezve a digitális mérleg alapján nullára pontosan azt a mennyiséget vette ki, melyet kértek tőle? Ha én a piacon vásároltam, már számos (!) esetben az előzőleg zacskóba rakott élelmet  szinte – önkéntelenül – 1000 gr mennyiségben adtam át a kereskedőnek. Sőt ez gyakran naponta többször is előfordul. Ugyanez a kenyérgyúráshoz szükséges liszt vagy víz mérésekor is megtörténik. Persze, lehet ezt tanulni is, amit rutinnak nevezünk, de mindenképpen a tudatos, vagy tudattalan „mérésnek” meg kell előznie a technikai eszköz (pl. digitális mérleg) használatát. Tehát létezik egy olyan rejtett képesség, ami megelőlegezi az egzakt mérést, és rendre beigazolódik a léte. Nos, a gyermekek esetében két síkon lehet elindulni: az óvoda, iskola(rendszer) által felállított – jó esetben – idea, és a profán valóság útján. Ha valaki, akár ösztönből tudatosodása elején a valóságot szemeli ki vezérelvének, az kicsit óvatosabban fordul a kívülről, erővel vagy „jutalommal” becsempészett valótlanságok felé. Ezek a „kezelhetetlen” gyerekek, vagy „másféle” gyerekek. Velük az egy irányba állított nevelők nem tudnak semmit kezdeni, és vagy „gyógypedagógiai” iskolába, vagy ennél is rosszabb irányba terelik őket. Számomra az efféle „esetek” inkább az érdekes kategóriába kerülnek, sőt majdnem fontosabbnak vélem az úgynevezett „szorgalmas” tanulókat, mert az ő személyiségük elemzése jó alap az oktatási rendszer hibáinak felismeréséhez. Kizárva természetesen a vizsgált körből a született pszichikai zavarokat, melyeket igen nehéz elkülöníteni, mert gyakran éppenséggel az „eminens” diákok esetében találkozunk velük. Az a személyiség, aki megtanulja manipulálni a környezetét, és ebben örömét leli, a későbbiekben sok bajt és fájdalmat tud okozni másoknak. Ez a jelenség önmagában is sokat elárul a Rendszer betegességéről. Hiszen ezekről az emberekről talán sohasem derül ki, hogy kik is valójában, mert gondolataik és szándékaik tekintetében szinte tökéletes rejtőzködési és „kaméleoni” „erényekkel” büszkélkednének – ha ez valamikor kiderülne. Sokszor csak az utókor hozza meg az ítéletét az efféle „furcsa” emberekről…

Szándékom, hogy elinduljon valamilyen elmélkedés és vita arról, hogy mit ért el ez a begyöpösödött rendszer akkor, ha pl. az egész magyar kultúra, úgy ahogy van, nyelvestül – irodalmostul, (stb.) „megy a levesbe” – csúnya, magyartalan kifejezéssel. A dolog gyakorlati részéhez:

A nemzetépítés, közös gondolkodás hogyan alakuljon ki? Sulykolással, ismételgetéssel, vagyis reflexek beidegzésével, vagy gondolkodással, belátással és hittel? Talán létezik jobb mód is a jelenleginél, mikor a pártok egymás elleni fenekedése úgy tolja a tömegeket jobbról balra, és vissza, mint a (gyakori) komp balesetek, hajókatasztrófák fedélzetén egy oldalra tömörülő utasokat… Mikor nem az egyszerű és lényegi elvek, létérdekek döntenek, hanem a személyes vagy csoportérdekek, netán a parttalan ideologizálás…

Addig is, amíg a rettegett nemzethalál – Isten őrizz! – bekövetkezik, érdemes volna végre jobban odafigyelni az emberi elme, efféle „szabálytalanságaira”. Különösképpen arra, hogy a számos feltaláló, még számosabb találmánya miért nem fontos az ország vezetése számára, vagy talán inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy kik, miért és hova vezetik az országot?

A témánk szempontjából lényeges kérdés, hogy milyen viszonyba kerül egy értelmes, egészséges elmével rendelkező gyermek, vagy bármilyen korú ember saját tudatával? Ez a kérdés önmagában is abszurd, absztrakt és bizarr, hogy három olyan jelzőt soroljak fel, melyek az értetlenséget és a viszolygást fejezik ki olyas dolgok iránt, melyeket nem tudunk egy előre gyártott panelbe beilleszteni.  Megfigyeltem, például, hogy az emberek – ha egyáltalán beszélgetnek – milyen gondolatokat osztanak meg másokkal és hogyan. Az a 70 év, amit e világon töltöttem lehetőség arra, hogy összevessem a korábbi idők viselkedési, kommunikációs, és kulturális szokásait a mostaniakkal. Nem ítélkezem, de a régebbi korokban több idő jutott egymásra, és jobban érdeklődtünk egymás iránt, mint ma. Manapság mindenki jóval többet tud a politikáról, a világban történt furcsaságokról, vagy olyan visszataszító dolgokról, melyeket még az ateisták is féltek felemlíteni. Ezt megint valamilyen „vívmányként” kellene elkönyvelnünk, holott nyílt támadás a személyiség és a tudat ellen. A vallások sok esetben segítenek az embereknek megtalálni „önmagukat” vagyis kapcsolatba kerülniük saját elméjükkel, tudatukkal, lelkükkel. Sőt esetenként alkalmasak arra is, hogy mindezeket magasabb szintre vigyék, és gyakran kiegyensúlyozottabbakká, nyíltabbakká, és másokra pozitív hatásra képes emberekké váljanak. Sajnos, néha ez semmi másra nem alkalmas, mint eltávolítani önmagunkat a legfontosabbtól: felfedezni elménk, tudatunk, együttvéve: lelkünk (!) velünk született sajátosságait, és ennek ismeretében jót cselekedjünk. A „jó”, mint elvont fogalom egymagában is képes jellemezni egy korszakot, ahogyan az eleve mindenkiben rejlő – az abszolút jóról „eltemetett” – tudást összevetjük a „kor” által módosított, lezüllött értelmezéssel. Nálam ez a vizsgálat nagyon korán elkezdődött, és életem végéig van szándékomban dolgozni a témán.

A kissé hosszúra nyúlt nevelési polémia után vessünk egy rövid pillantást a „valóság” közelebbi megismerésére. A már említett filmélmény csak azt támasztotta alá, amit mindig is tudtam, hogy a világ milyen kétes sikerrel járt az emberi jellem alakításában. Két ország, Amerika és Costa Rica polgárainak találkozásairól szól a 6 részes film. Eredeti szándékuktól eltérően, vagy éppen ezt nem felfedve a film sok tanulsággal szolgált erről.

Az ok, ami ennek a két országnak a polgárait összehozta egy bankár-kalandor fiának eltűnése volt. Nem maga a történet lényeges témánk szempontjából, hanem a vontatott cselekményű dokumentumfilm közben felvett beszélgetések és „szemtanúk” kihallgatása. Nem túl világos „nyomozás”, amit magánszemélyek, „szakértők” végeztek egy idegen országban. A végére kialakult véleményem szerint a Costa Ricai emberek, a világ legtermészetesebb módját választották ítéletük kifejezésére: folyamatosan félrevezették a film készítőit ugyanúgy, mint az eltűnt személy anyját, apját. Bár az apa volt mindközül a legkövetkezetesebb, hiszen mindenki „vallomásait” és viselkedését kétkedve fogadta. Nem szaporítva a szót, a „kutatás”, már-már elcsépelt módon, teljes eredménytelenséggel zárult, miközben számos „gyanúsított” és vélt helyszín, kutyás nyomozás és hasonlók tarkították az események közvetítését. Ami miatt témánkhoz kapcsolható, az a viselkedés, ahogyan a helyiek az orruknál fogva vezették a jólszituált amerikaiakat. Bizonyos esetekben olyan „valóságos” történeteket hallottunk személyekről, hivatalos vallomásokról, amelyekben – mint utóbb kiderült. a valóság egy szikrája sem volt fellelhető. Summa summarum: a gyilkosságnak látszó események, a több éves kutatás után „egyszerű” balesetté váltak, mikor egy vízmosásban megtalálták a fiú maradványait és személyes tárgyait. A hosszas kihallgatások során minden egyes személy „jó barátsággal” fordult a filmkészítők felé, és készséggel „világosították fel” őket az általuk „átélt” eseményekről, melyek szinte minden alkalommal ellentétesek voltak a korábbiakban tett „vallomásukkal”. Nos, mindebből csak az a tanulság vonható le, hogy az emberek pénzért, vagy csupán szórakozásból, néha dacból szinte önmagukat is „elvarázsolva” találnak ki történeteket. Így az alkalmasint megkísérelt „hazugságvizsgálat” is félrevezető lehet.

Mi történik a hazugság alkalmával a hazug és a félrevezetett emberek tudatában?

Ez a kérdés, és a – néha – meglelt valóság rávilágít arra, hogy miként működik az emberi tudat. Egy hasonló témájú (japán) filmalkotás – lényegesen jobban és valóban művészien – mutat be egy három szemtanú által elmesélt gyilkossági esetet. Ebben sokkal izgalmasabb az egyes emberek fizikai helyzete és pszichés „részvétele” az események idején és a felderítés során. Ez a film (kivonatosan leírva) azt veti fel, mennyire lehetséges a teljes valóság utólagos felidézése.

Ahhoz, hogy ez jobban lehetővé válhasson, olyan nevelés és oktatás szükséges, ami gyakorlatilag egyetlen hagyományban sem alakult még ki. Egy könyv volt, amiben a valóság és a „látóképesség” össze volt kapcsolva a Vidd hírét az igazaknak! Erről csupán annyit, hogy egy elképzelt (valósnak álcázott) történetben egy kihalásra ítélt ausztrál törzs életét követhettük nyomon, akik elmesélik egy idegennek életük történetét és együtt élik meg utolsó mezítlábas vándorútjukat Ausztrália belsején keresztül. Ebben egy misztikus esemény is szerepet kap, a „demokrácia” sajátos alkalmazása során, egy előreküldött tag hosszú távolléte ideje alatt a törzs őt váró része az egyik vezető révén értesül az illető helyzetéről és a vele történtekről aki „telepatikus” kapcsolatot létesített a felderítővel… Ennek „valóságát” a törzs alapvető szellemisége magyarázza: soha nem hazudnak… Ebből is fontos tanulság vonható le: egy idealizált világban az igazmondás nem bomlasztó, mint többször előadták különféle művekben, hanem ellenkezőleg: összetartó erő. A közösség tagjai annyira azonosak a valósággal és annyira bíznak egymásban, hogy szinte manifesztálódik náluk a „kollektív tudat”, vagyis „egy húron pendülnek” – zenei hasonlattal. Ezt lefordítva, semmi másról nincsen szó, mint az ismert jelenségről, mikor a házastársak kitalálják egymás gondolatait. „Felhívják egymást” úgy, hogy a telefon nyomógombját még meg sem nyomták. A mi esetünkben feleségemmel, sőt más családtagokkal is előfordult ez a hihetetlennek tűnő jelenség.

Milyen haszna van a „tiszta tudat” újrafelfedezésének?

A diszlexia tárgyalásakor figyelembe kell venni, hogy a gyermek még nem jutott el személyiségének elfogadásához, beillesztéséhez egy általa még nem jellemzett világba. Ezért a kifelé irányuló aktivitása kimerül felszínes jelenségekben, de „nem tartja érdemesnek az ismeretlen és félelmetes világot” arra, hogy közöljön valamit, illetve, hogy átvegyen valamit, aminek hasznával nincs tisztában. Itt megjegyzem, hogy természetes az írás-olvasás képességének megtanulása, annak ellenére, hogy maga a „dolog” távol van a természetben szükséges képességektől, melyek ott az egyén és a közösség túlélését szolgálják. Azonban az ember, mint szellemi idea saját elméjét, tudatát alig tudja mással megismerni, és a továbbiakban fejleszteni. Ebben a folyamatban számomra a digitális írás sokat segít. A korábban olvasott számos könyv, folyóirat, érdekes tudományos kiadvány, küllemében, és litográfiájában könnyen megközelíthető egy egyszerű szövegszerkesztő segítségével. A leírt, formázott szöveg szinte megelevenedik előttünk, így egyszeriben íróvá, és saját írásaink olvasójává is válunk. Ez lehetne a maga valójában szkizoid folyamat is, melyben egyszersmind két személy, az író és az olvasó is ugyanaz a személy. Azonban ez azért mégsem így van. Az ember ugyanis képes azonnal javítani, alakítani a „művén”, ellenben a klinikai skizofrén beteg nem tudja megkülönböztetni a benne „lakó” egyes személyeket. Más a helyzet a kézírással.

A kézírás az ember tudatának (jellemének/szellemének/személyiségének) lenyomata. A vizuális gondolkodás/látásmód(?!) olvasással kombinált fejlesztésére ad lehetőséget. Ehhez hasonló a kézzel készített tárgyak, szobrok személyre utaló volta. A kézírás azonban szándékában gondolatok másokkal való közlése, vagy primitívebb formában az átélt események naplója. Ez is alkalmas arra, hogy felidézzük korábbi események velünk kapcsolatos reflexióit, és szembeállítsuk a későbbiekkel. Egy folyamat ívét rajzolhatjuk meg így. Az utókor is többé-kevésbé hiteles lenyomatát kapja a személy által átszűrt történéseknek. Egy elhunyt személy jellemére, szellemi „kiterjedésére” is rávilágíthat az efféle érdekes olvasmány. A kézírás jellemet „kiismerő” tanulmányozása a grafológia, mely szintén alkalmas arra, hogy egy mások által készített jellemzés, hatást gyakoroljon az élet alakulására is. Persze, az is megfigyelhető, hogy számosan félnek attól, hogy mások jellemezzék őket. Érdekes volna ilyenkor belelátni az illető lelkébe… Engem kifejezetten izgalommal tölt el, ha valaki bármilyen előjelű jellemzést ad rólam. Azonnal megpróbálom összehasonlítani a magam által „készített” önjellemzést a mások által leírtakkal. A kézírás, azon túl, hogy önfegyelemre tanít, egyúttal a gondolatot is kordában tartja, sőt elmélyíti az adott nyelv ismeretét, helyesírását, ami kifejezetten hasznos a diszlexia (?) esetében, vagy beletekint az adott nyelvet beszélők gondolkodásmódjába, jellemébe, vérmérsékletébe, olyan személyes információkat is tartalmaz, mint akár az ujjlenyomat. Ez már újból a „rezgések tudományának” rejtelmeibe visz, mikor egy tárgy, vagy személy „más módon” való megtalálása szóba jön. Csak egy adalék még a korábbiakhoz: feleségem kb. egy hónapja elvesztette egy kis ezüst fülbevalóját. Az ilyenkor szokásos „nyomozás” a helyszínt valószínűsítette, azonban a tárgy akkor nem került elő. Kisebbik fiam utána nem sokkal lenézett a házunk melletti parkoló kövére, és megtalálta a kissé deformálódott ékszert. Ha valami egyszer történik, véletlen. Velem egy kamaszkori táborozás alkalmával, mikor többed magammal egy erdős hegyoldalon kaptattunk felfelé, ahol gyalogösvény sem vezetett, pár lépés alatt két (!) varrótűt is találtam. Szokásom volt a földet nézni általában. Az ismétlődések későbbi szellem kalandomnak is központi szereplői, de addig hadd mondjam el, mi történt újfent a feleségemmel: A házunktól több száz kilométerre megint elvesztette az egyik fülbevalóját miközben a kis unokánkkal sétált. Már letett róla, és egy alkalommal a sajnálatos esemény után, szinte önkéntelenül lenézett a lába elé: az inkriminált kis tárgy ott hevert… Ez az ismétlődés már komoly tanulságokkal szolgálhat a kifinomult érzékek dolgában… Egy (remélhetőleg) záró gondolat ebben a témában: az amerikai dokumentumfilm esetében a „finom érzékelés” képessége az apában volt a legkifejezettebb. Ettől függetlenül, a stábból nem volt senki, akinek eszébe jutott volna, hogy esetleg érdemes lenne bevonni egy „parafenomént”, mint számos más esetben – sikerrel. Ez ugyanis lerövidítette volna a kutatást, bár nem hozott volna annyi következtetésre alkalmat a kétféle viselkedésű és kultúrájú társasággal kapcsolatban…

Az emberek az addig rögzült szemléletmód miatt az olvasás közben, ha efféle „misztikus és tudománytalan” mondatokkal találkoznak, az egész iromány értelmét és valóságtartalmát megkérdőjelezik. Azt is lehet mondani, hogy a szkeptikusokat és a „hívőket” az ilyen szöveg elkülöníti. Tál magvas következtetésekre nem ad módot ez a viselkedés, legfeljebb azt jelzi, ki milyen mértékben „szennyezett” a „hivatalos” világnézet dogmáival. Volt szerencsém együtt lenni egy kórházi főorvossal, aki teljes figyelemmel és érdeklődéssel viszonyult a klasszikus radiesztéziához, mellyel az embert és a vele kapcsolatba kerülő „dolgokat” lehet minősíteni. Ez a személyes rálátás, és érzékelés sok praktizáló orvosnak komoly támpontot nyújt és nyújtott a betegnek felírt orvosságok „elfogadhatósága” tekintetében. Az egészségügy és orvostudomány megengedi minden orvos számára, hogy kísérletezzen újabb és újabb szerekkel a gyógyítás érdekében, mialatt van egy lehetőség, amivel ki lehet zárni az allergiát, vagy súlyos esetben károsodást okozó szereket. Ami a feltalálók és találmányaik esetében is megfigyelhető, hogy az arra „illetékes” ítészek úgy nyilvánítanak véleményt általuk még fel sem fogható jelenségekről és gondolatokról, hogy egy csepp lelkiismeret furdalásuk sincsen. Ennél még rosszabb, hogy a feltaláló által (szinte mindig) elsorolt gazdasági és országunkra elementárisan pozitív hatással bíró találmány hatásait és hasznát részletesen leírják. Még elképzelni is mesébe illő volna, ha legalább az országot irányító vezetők közelében ott volna egy „általános tanácsadó”, aki véleményével segítené a törvényszerűen nem polihisztor politikai-gazdasági vezetőket a „dolog” rendkívüliségének felismerésében. Szinte elképzelhetetlen, hogy a mai napig alig akadt olyan világraszóló ötlet, újdonság – különösen az energetikában vagy a járműgyártásban – amit az állam teljes egészében felkarolt volna. Érdekes számomra továbbá, hogy a megismert találmányok hasznának és az ország felemelésében játszott rendkívüli szerepének megítélésében az átlagember szinte egyöntetűen támogatná a feltalálót. Valószínűleg olyan titkolt és közvéleménnyel nem ismertetett szempontok akadályozzák ezen csodás tervek megvalósulását, melyek nem tartják fontosnak az ország és a benne lakó emberek érdekeit…

Nos, ennyit a nevelés, a valóság, a tudat, az elme, és a gondolkodás összefüggéseiről, a különleges érzékekről, a tisztánlátás hasznáról, valamint az általános szemléletről… Azért, végezetül egyet még megpróbálhat az oktatási kormányzat: lecsökkentheti az osztálylétszámot, és egyúttal emelheti az alkalmazott tanárok számát.

 

Ámen!

 

Humán entrópia

 

Humán entrópia

Válságok sújtják az emberiséget. Az ember nem érti, a természet miért ostorozza, miért romlanak a körülmények vészes gyorsasággal. Azt meg végképp nem érti, hogy neki ebben mi a szerepe. A tudomány mindent megtesz, hogy a végére járjon ennek az ördögi összeesküvésnek. A helyzet pedig ettől még rosszabb lesz. Mi lehet a baj? Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Vissza a jövőbe

Vissza a jövőbe

/abszurd analógia, az 1984-es film alapján/

Rendszeres nézője vagyok egy beszélgetésnek, ami három közíró, gazdasági-politikai szakember között zajlik. Szándékosan nem írom ide a műsor címét, mert talán ez némi politikai színezetet adna az írásomnak. Az apropó származik a műsor egyik meghatározó alakjától B.L.tól. Őt régóta figyelem, és meglátásai szimpatikusak számomra. Találok némi hasonlóságot a megközelítéseiben, gondolkodásmódjában, amit iránymutatónak gondolok.

A legutóbbi beszélgetés egyik témája egy analógia a Mohácsi vész, és a jelenkor krízise közt. Valamint, egy másik gondolat, hogy a történelem, az emberi gondolkodás egyfajta periodikusságot mutat. Ezek megjelenési formái a korszakok. Szó esett a technikai korszakváltások társadalmi hatásairól is. Nos, ez volt a kovász, ami ma hajnalban megerjesztett bennem egy gondolatot… Talán „kisütök/kisütünk” valamit ebből… Egy kattintás ide a folytatáshoz….