Kövi Gábor – Írások, tanulmányok, reakciók kategória bejegyzései

Bölcseleti, kritikai, pszichológiai, etológiai, pedagógiai, etikai,antropológiai, világnézeti, irodalmi tanulmányok, közérdekű jelenségmagyarázatok. A lehetséges és ildomos jövő érdekében, a jelen megváltoztatásáért; a türelem, fegyelem, kötelesség, emberség iránti szándékkal. Új összefüggések keresése, és bemutatása. Bonyolult, nagy figyelmet igénylő szellemi kihívás.

Fejlődés-pszichózis

Fejlődés-pszichózis

Hogy tudnánk a legjobban leírni azt, ami a világ törvényszerű pusztulását okozza? Mit nem lát egyetlen „gazdasági elemző” sem? Vagy ha látja, milyen tudattal rendelkezik, amiből képtelen kilépni? Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ne gondolkodj!

Ne gondolkodj!

Tegnap az erdőn jártunk. Segítettünk az erdőtisztításban. (erdőgazdálkodás: ember általi hasznosítás – elhalt fák kiemelése a fertőzés veszélyének időleges mérséklése, de a gallyak otthagyása, az erdő táplálására) Kidolgoztuk a nyolc órát tisztességesen. Hazaértem, megfürödtem, próbáltam valamilyen „szellemi táplálékot” magamhoz venni, abból, amit a „gépek” kínáltak, de hamar rájöttem, hogy az idegrendszerem is elfáradt, nem csak a vállaim… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A hülyeség öl

A hülyeség öl!

Bárki erre tévedne, azonnal száguldjon tovább az internet óceánján, ha nem szeretne rettegve, szapora szívverések közepette, csapzottan ébredni,!Nehogy a végén nekem kelljen megfizetni a gyógyítás, pláne a temetés költségeit..! Olyan szörnyű dolgok következnek itt, hogy a legvéresebb naturál horror-vámpír-zombi „cinema veríték” ehhez képest smafu. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Miért

Miért

Valószínűleg én valahol megálltam a fejlődésben, mert a legkedvesebb szavam a miért lett. Mindig tudni akarom, hogy miért történik az, ami. Sokszor látom, hogy egyes szülők eleve „elfelejtik” kisgyermeküket megtanítani erre a kis szócskára. Na nem azért, mert a gyermek nem használja, hiszen nagyon hamar ráérez, hogy csak akkor tudja meg bármiről, hogy miért van és miért olyan (azután persze, hogy a „mi”szócskán már túl van) valójában, ha a dolgok, történések mögé néz. A szülő – talán – azért szoktatja le kicsinyeit erről a kérdőszóról, hogy megértesse, „nem kell tudni, mi miért történik”. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Az elégedettség halála

Az elégedettség halála

Mottó:

Elégedetlenség, mert elégedetlenség van.

Megerősítem: én is elégedetlen vagyok. Elégedetlen vagyok az életkorommal, de elégedett vagyok az egészségemmel. Nem vagyok viszont elégedett egyéb dolgokkal.

Elégedetlen vagyok, mert csak egy feleségem van, az is mindössze (!) 4 évvel fiatalabb, mint én (de hússzal fiatalabbnak néz ki…). Elégedetlen vagyok az időjárással, mert nálunk a kertben lefagytak a barack (nem Obama!) fák bimbói.

Elégedetlen vagyok, mert megszállták az országomat a nemzetközi konszernek. Elégedetlen vagyok az embertársaim természet iránti érzékenységének mértékével. Elégedetlen vagyok, mert ennek erősítését még eddigi életem során egyetlen kormány vagy rendszer sem vette magára. Elégedetlen vagyok az emberek tudatosságával. Elégedetlen vagyok saját tudásommal. Elégedetlen vagyok a természeti és emberi egészség rehabilitálásának módszereivel, hiányosságai miatt Elégedetlen vagyok a gazdasági rendszerrel. Elégedetlen vagyok, hogy a világban a kormányok már nem a népüket szolgálják, hanem a multinacionális vállalatokat. Elégedetlen vagyok, mert elégedetlen vagyok.

Nos folytathatnám a sort vég nélkül. De miért is vagyunk (ezeken kívül) elégedetlenek, és van-e ennek oka?

Ha valaki csak elégedetlen, és egyetlen dolog, amit tesz, hogy kinyilvánítja, ordít, de nem gondolkodik el azon, miként jutott el a világ ide, ahol most van, akkor ő is csak egy lesz, aki növeli az elégedetlenek számát.

Felsorolok néhány tényt, ami megmagyarázza, hogy mi okunk van az elégedetlenségre:

A világrend tudatos beavatkozások révén jutott el ebbe a kritikus helyzetbe. Meg lehet kérdezni, hogy a világ mikor volt egyensúlyban, és el lehet gondolkodni az eredményen.

Meg lehet kérdezni, hogy mi jobb: Ha most az elégedetlenséget egy ennél sokszorta végzetesebb okkal oltjuk ki, mint a „tüzet tűzzel” technikában? Ha most a világ összes lakója megtámadja a szomszédját, mert elégedetlen annak ruházatával, köszönésének hangsúlyával, fegyvert kovácsol és ezért kiirtja a szomszédot és az összes rokonát? Abszurd feltételezés? Pedig ez ma történik szerte a világban. Ezért joggal lehetünk elégedetlenek az emberek viselkedésére.

Elégedetlenségünket fokozza, hogy túl sokan vagyunk a Földön. Az emberek egy része luxus körülmények között él, míg mások sorra halnak éhen. Ezen eddig semmilyen, magát hatalomnak gondoló központ tartósan és hatékonyan nem segített. De, ha sokan vagyunk, mit számít ez, ha ennek ellenére, vagy azért, mert tömeggyilkosságok napi rendszerességgel történnek „hivatalos” katonai „akciókban”? Titkos ügynökök hoznak létre nem létező „tényeket”. A legfelső körök vérlázító erkölcstelenségei, párhuzamban az emberi szellem kriminális állapotával. Most nyomjuk meg a „törlés” gombot? Vagy kezdjünk el gondolkodni.

Mi az „elégedettség” objektív mértéke?

Bankbetét, biztos, „nyugdíjas állás”, autók a garázsban, a többszintes villa parkjában játszadozó ölebekkel? Vagy olyan tevékenység, aminek eredménye, értelme is van.

Mi a munka?

Erről is külön tanulmányt akartam írni, de most csak pár gondolatra futja, mert türelmetlen vagyok, hiszen ez „természetes”, ha nem vagyunk elégedettek.

Tehát, mi a munka?

Jelenleg a munka Isten adománya. Biztosan ő az, mert teremteni tud, meg az „ügyes” kormányok. De inkább azok a „multik”, akik nem tekintve, hogy meddig tart a munkaidő, és, hogy milyen keveset fizetnek a munkáért, ami messze „alul motivált” és nem igényel magas szakmai ismereteket. Viszont feltétlen odaadást és türelmet azért, mert a „Teremtő” méltóztatott „engedni”, hogy az ember kidolgozza a belét. Olyan, hogy „érdekképviselet”, csak az „átkosban” létezett – szóban, de azért, ilyeneket ott sem lehetett tenni a „melóssal”, legfeljebb ő tehetett magával munka után, ha akart még valahol lakni is. Sajátos, hogy azt a „munkát” nem a nagy hatalmú „Munkaadó Isten” nyújtotta tálcán, hanem, aki egyáltalán élni akart, természetesnek vette, hogy azért neki kell dolgoznia. Cipelni a maltert, tartani a gerendát.

Elégedetlenek vagyunk szinte mindannyian, akik kívül maradtunk életünk szabad irányításának jogán.

Elégedetlenek vagyunk, mert a technológia soha nem látott csodái semmit sem javítottak értelmünk, természeti állapotunk, vagy fizikai-lelki egészségünk mértékén, és pláne: anyagi helyzetünkön. Ami – lássuk be, mindennél fontosabb (vagy mégsem?).

Mi van (lesz?), ha az elégedetlenség meghozza a maga (rothadt) gyümölcsét? Mi lesz, ha egyszer csak nem lesz más, csak az a kis batyu, amit mások elől el lehet rejteni, és tető a csillagos ég, meg a hókunyhó? A romok között guberálva, valamit összeszedni a fennmaradáshoz? Az majd jobb lesz?

Mi volna, ha a munka olyan volna, mint a napfény? Nem élhetsz nélküle. Ha nem dolgozol (ne is egyél..) megáll az élet. Most jön az, mikor az Élet következne.., de ezt inkább nem folytatom. Kb. értik, ugye, hogy miért elégedetlenek?

A napokban elcsodálkoztam, hogy az a vállalkozó, aki 25 éve még egyetlen ócska használt furgonnal szállította pár segítőjét, már legalább 3 modern, drága kisteherautóval jár, aminek az oldalán büszkén hirdeti magát. Én ettől elégedettebb lettem? Igen! Nem irigylem azért, amiért megdolgozott, hiszen naponta találkoztam vele, korán indult és későn érkezett. Ezt kellene irigyelnem? Egyáltalán nem. Ez örömmel tölt el, mert ismerem, nálunk is dolgozott, és jó munkát végzett. Annak külön örülök, hogy időközben gyarapodott, mert a kitartó munka eredményt hozott. Sok év eltelt, és nem hagyott fel a tevékenységével, sőt kiterjesztette azt többféle kapcsolódó szakággal. A munkát megtalálja, és elvégzi. Aki nem talál munkát, az elégedetlenkedik, hiszen így kerek a világ. Ha egy fiatal NEM úgy kezdi az életét, hogy rögtön lakás a szülőktől, kocsival megspékelve, könnyű kereset, vagy csak rendszeres apanázs, ráadásul szép szőke kedves (kigyúrt, gazdag akár öreg is lehet férjjelölt, ha éppen hölgy az illető), akkor már lehet is elégedetlenkedni. Ha ő maga nem tesz érte semmit, akkor erre nincs mit mondani.

Most csak egy évszámot említek: 1989. Mit mond ez egy magyar embernek? Sok mindent, de nekem a túlzó remény, és megszámlálhatatlan lehetőség elvesztését. Egy olyan sokkot, amiben minden optimizmusra hajlamos ember a megváltást várta és az sehogyan sem jött. És most már nem is jön, ha csak elégedetlenkedünk. Néhányan azért “rakétát kaptak” az alfelükbe, és ripsz-ropsz, milliárdosokká lettek. Csodák azért vannak – egyesek számára.

Az emberek fellélegeztek az idegen elnyomás és a bábkormányok uralma alól felszabadulva. Akarták, és meg is kapták azt. Most viszont csodálkoznak, mennyire nem az, amire vártak. Ha, mondjuk 40 éve emigráltak volna „nyugatra”, mivel kezdték volna, vagy mivel kezdte a közeli tegnapot az a magyar jogászember, akit személyesen ismertem és tiszteltem? Jócskán „rangon” és képzettségen aluli munkával, csak azért, hogy megélhessen. Történetesen Angliában. A „szabadság, és demokrácia” hazájában. Nem kapott ajándékba azonnal mindent, ami itthon sem volt „születési joga”. Volt ugyan sérelme, és az jogos is volt. Ő csak tudta, és el is hittem neki, mert én is szenvedtem hasonló, bár nagyságrendben kisebb igazságtalanságok, és kifosztások miatt. Ugyanakkor a sérelme olyan nagy volt, hogy inkább vállalta a nulla kezdést egy idegen országban, vélhetően rosszabb pozícióból indulva, mint egy „menekült család”, hiszen ő egy, „papíron” európai demokráciából „vándorolt ki” Európai Unió nevű szervezet tagjaként jogosan, mint „vendégmunkás”. Ugyanakkor, nekem hozzá hasonló helyzetben, valahogyan mégsem ez lett volna a személyes válaszom erre. Mindamellett, tisztelem a döntését, és a családja mellette állt ebben. Én továbbra is, inkább magyarként szenvedek, mint idegenben fogadom el a lényegesen kevesebb tiszteletet, de esetleges, és igencsak viszonylagos „jólét” „kegyét”. Egy másik kedves fiatal ismerősöm, csodálatos tehetség a fotózásban. Történetesen méltatlanul nehéz és méltánytalanul alulfizetett munkával rakosgatja össze a professzionális „hobbijához” szükséges technikai eszközöket. Még eddig itthon. Remélve, hogy nem is dönt úgy, hogy inkább egy gazdag nyugati országban turisták fotózásából élhet, az itthonihoz képest luxus körülmények között. Érdekes módon a pályázaton nyert díja nem volt elég ahhoz, hogy abban a nagy múltú országban mindjárt egy, művészetéhez illő munkakört ajánlottak volna neki. Ezt sehol sem adják ajándékba. Vagy éppenséggel „ott kint” senki sem karolja fel, mint a mesében? A kis virágárus leánykát nem veszi el azonnal a szaúdi herceg? Csak képletesen, mert a kedves ismerős, ízig-vérig férfi és nem árul virágot, legfeljebb csodásan megörökíti, ha éppen nem a gyönyörű őzek jönnek oda hozzá csodálkozva…

Sorsok, történetek, elégedetlenségek…

„Tetszettek volna inkább forradalmat csinálni” – mondta az egykori vezető, akinek szintén volt oka elégedetlenkedni – nekünk is miatta. Mint, ahogyan sok közben „támadt” vezetővel kapcsolatban is, mégsem mentünk el az országból, hanem csak küzdöttünk családunk sorsának javításáért. Most sem vagyok elégedett maradéktalanul, de azt is látom, hogy az elégedetlenek nem teljesen értik a világot, saját nemzetük helyét és lehetőségeit, de leginkább saját lehetőségeiket önmaguk sorsának javítására. Megszokták sokan, hogy a mindenkori vezetőktől, kormányoktól várják, hogy ők jobban éljenek. Az „egészségügytől”, hogy egészségesebbek legyenek. Én is elégedetlen vagyok ezzel, de főleg amiatt, hogy ezt a helyzetet hagyták idáig fajulni. Mindig elmondják, hogy egy japán orvos miért kapja a fizetését, de továbbra is eltűrik és elfogadják a baksist, ami egy átlagosan szegény család esetében igen nagy áldozat, de oktalanság is másokra bízni szeretteik egészségét, inkább együtt őrizték volna azt meg – hangsúlyozottan kivéve azokat a sürgősségi eseteket, mikor hála és maximális köszönet az áldozatos munkáért, amit az ott dolgozók végeznek. De felemlítve, hogy nem a túlsúlyos emberek dédelgetése, súlyos büntetés helyett, mivel az adózók pénzét az ő ostoba és hanyag életmódjuk miatt pazarolják.

Szóval, ezért is elégedetlen vagyok. De továbbra sem hagyom el ezért az országomat, sőt ki sem megyek tiltakozni – szintén nagy tisztelettel azok iránt, akik hisznek abban, amiért kivonultak. Mindenki hitét tisztelni kell, de meg kell adni a lehetőséget arra, hogy megértse a világot, és benne saját helyzetét. Abban a „virtuális” helyzetben, mikor egyszeriben minden Krőzus önként lemondana a vagyonáról, és kisétálna a százvalahány szobás villáiból, hogy lakótelepre, koszos gangokra költözzön, ugyan eljönne a Kánaán? Ettől még nem. A pénz az semmi, a tett az a valami! Mit lehet tenni pénz nélkül?

Mindenki azzal érvel, hogy sehol sincs elég pénz. Van elég az amerikai bankároknak, akik „gyártják” a dollárt, és mire fognak menni vele? Ja… – értem csinálnak néhány háborút. Akkor aztán nő az elégedettség szintje az egész világon… De, ha csak annyit teszünk, hogy pár négyzetmétert megpróbálunk védeni, rájövünk, hogy az ellenség nem „odaát” van, hanem a gondolkodás végzetesen alacsony szintjén. Saját magunkban keressük az okokat, mert fogunk találni eleget. De addig nem kell ezzel foglalkozni, amíg tele van a világ olyan emberekkel, akiken számon kérhetjük azt, miért is vagyunk elégedetlenek.

Már egyszerűen világszerte „divat” az elégedetlenség, ami állítólag a „fejlődést” szolgálja. Mindenkivel legyünk elégedetlenek, hogy kapja össze magát, azután tegyen valamit – értünk.

Elképzelem, milyen világ lesz – mondjuk – 100 év múlva? Lesz-e valamilyen világ, ha csak elégedetlenség van, amit a végtelenségig lehet gerjeszteni. Pl. az én prognózisom, hogy bizony sivatag, gyom felverte romok, döghalál, vagy csak porladó csontok. Akkor, ha a szél fújja a gyűrött, piszkos-véres bankókat, vajon ki fog lehajolni értük?

Számos alkalommal említettem, a számomra emlékezetes napot és évet, mely alkalommal a Budapest Klub Társaság egyik rendezvényén megkíséreltem a „Folyamatok tudata” rendszerelméletem vázlatát odaadni észrevételre, vagy ötletadásra, egy híres, általam nagyra tartott embernek. Nem neheztelek érte, hogy kutyába sem vette. Azóta ezerszer bebizonyosodott, hogy az abban leírtak szabályszerűségeket tárnak fel az emberi gondolkodásról, aminek megértése – szerencsés esetben – akár jobbíthat is a világ során. Nem hagyok fel azzal, hogy újra és újra elmondjam, mi is az alapja ennek az elgondolásnak, amit akkor sem értett meg, szinte senki. Már tudom, hogy miért, és nem bántódtam meg egyszer sem, hiszen pontosan azt írom le abban a felvetésben, amiért azóta sem értik sokan.

A rövid lényege, hogy a folyamatok zártsága törvény. Ezt csak egyetlen földi lény képes áttörni, és kizárólag a saját értelme segítségével. Egy rövid példával illusztrálva:

A reggeli kávéról sem tudnak lemondani az emberek, nemhogy a saját kényelmükről, és kicsinyes érdekeikről. Ezek a „szokások” végül saját életükön kívül a közvetlen környezetüket is rombolják. Ha egy életet leél valaki a szokásai rabjaként – márpedig ez általános, ha szegény, ha gazdag vagy is – akkor csak egyetlen emberen kérheted számon az elégedettséged szintjét – önmagadon.

Tisztelettel.

Ez a minta akár a teljes civilizációt is jellemezheti, és aki mégis képes teljesen átértelmezni a Rendszert, a mindenkori kényelmek és megalkuvások rendszerét, azt mindenki teljes sértettségének indulatával támadja meg. Csak azért, mert ő önmagán demonstrálja, hogy van lehetőség a változtatásra. Amíg ez a „rendszeridegen” tényező az orrunk előtt van, nem lehet nyugta senkinek, csak azután, hogy „kiiktattuk”. Máris jöhet a pillanatnyi megelégedettség:

„Nem nekem kellett kényszert alkalmazni saját lustaságomon, ostobaságomon, sőt gonoszságomon” És – higgyék el, minden baj csupán ettől van. A gazdag még gazdagabb akar lenni, erre a szegény el akarja tőle venni. Az egyik fegyvert ránt, a másik atombombáért nyúl. Mialatt a Föld pusztul, de ki törődik efféle csekélységekkel, ha elégedetlenség van. Mivel minden relatív – mint tudjuk – az a szint és az az idő, amit és ameddig óhajtottnak hiszünk egy “magasabb szintet” csak attól függ, hogy körülöttük mások mennyivel vannak “felettünk”. Aki anyagiakban, vagy fizikai megjelenésében nem remélhet többet, szellemi értékeit próbálja növelni. Ez az egyszerű lélektani szabály dönti el, menyire vagyunk elégedettek. Szerencsére, a szellem terén “gazdagok” között más az elégedettség minőségi “etalonja”, mert a “társadalmi” elismerés ellensúlyozhatja a szerényebb anyagiakat. Így jutunk el a gazdagság, politika, technikai rivalizálás vagy a sport világához. Ezek  a tényezők állítólag inspirálóan hatnak a “fejlődésre”. Miben? A gazdagság áhított mértékében, a hatalmi-szexuális pozíciókban, a Világ feletti uralom elnyerésében? Ezeknek a továbbiakban nem lehet szerepük az emberiség sorsának alakulásában, ha azt akarjuk, hogy legyünk, és a Föld is legyen még pár milliárd évig, csak a szellemi-lelki nemesedést tarthatjuk tényleges értéknek, amihez viszont kemény munkával, önfejlesztéssel juthatunk el… Elkezdődhet, ami még egyszer sem sikerült tartósan:

emberré válni!

Bizony, hölgyeim és Uraim!

Jónak lenni

Jónak lenni

Így ünnep táján, az ember számot vet önmagával. Megméri, mennyit ér. Ez volna az ünnep fontos szerepe. Mára az ünnep – jó esetben – egyszerű protokoll. Az ünnep „klasszikus” feladata a jó átadása volt. Abban az időben, mikor még mindenki egyetértett abban, hogy mit jelent a jó. Ha körülnézünk, és van szemünk hozzá, csak valami árnyékot látunk, amit jónak kell nevezni.

Ami ilyenkor következni szokott: „kis gyermekkorom óta”… és igen. Azóta küzdök azzal, hogy jó akarok lenni egy rossz világban.

Sorra csalódtam a „Rendszer” által jónak nevezett eszmékben, és szintúgy a jónak nevezendő emberekben. Addig tartott ez a tapasztalatkísérlet, amíg rájöttem, hogy az emberek jók, és nem.

Ha a jó ember bekerül egy emberi rendszerbe, lassanként megrontja a Rendszer. A legfőbb célja, hogy senki se legyen jó, így a tönkretett lelkekkel szabadon azt tehet, amit akar. Leginkább felhasználja a rosszra.

Az emberek meghasonlottak. Otthon, mindenki azt mondja gyermekeinek: „Légy jó”. A gyermek „kimegy” az „életbe”, és azt látja, hogy a jó csak felületi, és ez a továbbiakban törvényé válik. Aki mélyen és igaz módon akar jó lenni ahogyan otthon tanulta , azt lenézik, „strébernek, talpnyalónak”, esetleg gyávának, vesztesnek titulálják, gúnyolják, összesúgnak mögötte.

Az ember megszerzi élete legfőbb tapasztalatát: jónak lenni nem kifizetődő.

Néhányan – ki tudja miért – nem törődve a gáncsoskodókkal, kitartóan jók szeretnének lenni, meg is kapják életük vége felé a jutalmukat: tényleg vesztesként végzik.

Ebből az következik, hogy a nyertesek mind rossz emberek?

Nem feltétlenül, legfeljebb a győztesek között nagyobb számban találhatók. Végül ők lesznek azok, akik talpon maradnak és irányítják a jókat.

Hogyan maradhatunk jók?

Ha valaki jónak tartja magát, és tesz is érte, nap mint nap, újra fel kell tennie a kérdést: „Én még jó vagyok?”

Azonban mindennek az ideológiai felvezetésnek van egy kritikus pontja:

Mi a jó?

Azt mondják, minden relatív. A dologban van igazság, de aki sokat gondolkodik rajta, az elveszíti a fonalat. A jó tudása velünk születik, de az adott környezet már züllött, ezért a jót „hozzá kell igazítani” a züllöttség aktuális szintjéhez.

Saját példámat alapul véve:

Attól a pillanattól, hogy beszélni tudtam, sőt még járókás koromban, mindenkihez jó akartam lenni, majd hamarosan faltam a körülöttem levő könyveket, hogy megtudjam mi a jó, és a jók milyenek. Sokat hallgattam idős – általam bölcsek vélt embereket, és figyeltem arra, hogy mit tartanak jónak.

Először is törekedtem, hogy mindig azt mondjam, amit igaznak tartok, abból a forrásból, amihez hozzájutottam. Kezdettől fogva hinni akartam, hogy van jó és, aki jó, azt majd észreveszik, és jók lesznek hozzá. Talán azt hihetik, hogy ezt azért tettem, hogy magamat megvédjem, jól érezzem magam? Ha így lett volna, nem éreztem volna magamat oly sokszor rosszul, mikor igaztalanság ért, vagy feltételezték, hogy rossz vagyok. Mégsem döntöttem úgy, hogy én is követem azokat, akik hazudnak, másokat becsapnak, megbízhatatlanok és más olyan tulajdonságot mutattak, amelyek szerintem még ma is rossznak tartok. Írásaimban szinte minden alkalommal hitet teszek arról, hogy létezik jó és azt könnyű felismerni, általában véve könnyű teljesíteni ezeket a kritériumokat. Mégis gyakran pont fordítva történik, pedig semmi sem kényszeríti az illetőt arra, hogy rossz legyen, „csak úgy jött ki…” mondja.

Egy kis cezúrát téve a gondolatmenetben, elmondom, hogy ezen gondolatok igazát e néhány napban is lemérhettem, mikor láttam a hamarosan kétéves korú kis fiúunokámat. Sugárzik róla a jóság. Örül, ha meglát, vagy ha a családban bárki felé fordul. „Ő egy ilyen gyerek..” mondják.

Miért? Van másmilyen is?

Hogy ilyen, annak már előzménye volt. Lehet ezt örökletes tényezőknek tulajdonítani, vagy ártatlanságnak… Itt meg is állhatunk egy pillanatra: Tehát az ártatlanok jók? Másként válaszolok: A jók ártatlanok.

Ez a kisgyermek még nem tapasztalta meg, hogy a családja nem jó. Sőt, alapvetően, mindent jónak tart, ami tőlünk érkezik felé, vagyis bízik bennünk, hogy, amit tőlünk kap az csak jó lehet. Azonban már nyomokban látszik rajta is, hogy gyakran „vizsgáztatja” a környezetét, hogy meddig hagyják magukat kiszolgáltatni neki. Ezt sem lehet az „eredendő rossznak” nevezni, csak arra mutat, hogy vannak-voltak olyan élményei, amelyek bizonytalanná tették abban, hogy meddig lehet jó, és meddig lehetnek jók hozzá.

Nos, ez az, amit én az előző nemzedék végzetes felelősségének tartok. Mindannyiszor belül sírok, mikor azt látom, hogy visszaélnek ezzel a nyitottsággal, és bizalommal. Lassanként felépítik ebben a kis aranyrögben a hamis világot, majd jönnek sorra a csalódások.

Erre csak azt tudom felhozni, hogy az emberek az égre emelik a tekintetüket, mikor a háborúban (sőt most már a „békében” is) olyan borzalmakat látni, amit egy Mindenható Isten – ahogyan azt tanultuk – nem engedhet meg.

Az életem folytonos tanulás, és örömömet lelem benne. Mindig felujjongok, mikor egy aranyigazságot a helyére teszek. „Mégis van értelme az életnek” mondom magamban.

Most például azt sorolom ide, hogy az Isten csak rajtunk keresztül végzi el a jó cselekedeteit. Ha mi nem vagyunk elég jók, akkor Ő sem tehet semmit. Ehhez csak annyit, amit Hamvas az „Istenember” fogalmába ágyazva tanít meg. Az ember Istenként születik, és egész életében foggal-körömmel meg is akarja tartani ezt. Van akinek sikerül, van aki elbukik. De van még valami: a kis „tudatlan Istenből”, bölcs Istenné kell válnunk! Aki nem becsüli az életet, rombolja azt kívül és belül, az éppen, hogy ezt az ideát zúzza szét. Ennek egyszerű oka, hogy a hosszú élet nem az élvezetek halmozásában értékes, hanem a jóság örökös növelésének tudományában, amint ezt átadjuk a közvetlen környezetünknek. Ha megtartjuk magunknak, sokat veszít jóságunk az értékéből.

Ezért nem tartom én az örökös magunkba fordulást alkalmasnak arra, hogy megvalósulhasson bennünk az Egyetemes Jó.

Mi lehet a legfontosabb tapasztalatom, így az életem „Jobbik felében”?

Az, hogy a jó folytonos gyakorlása a külvilág szemében gyakran kegyetlenségnek tűnik. „Fafejű” szokták mondani rám is. Ennek „nyers fordítása”, hogy „nem tudom elereszteni magam”. Nem hiszem, hogy ezt a mondatot sokan értik, de remélem, hogy többen igen, mint nem.

Miért gondolják mások, hogy jónak lenni maga a Nirvána? Viszont nem hiszem, hogy a Nirvána máshol lenne, mint itt a Földön. Csakhogy a félreértés abban van, hogy a az emberek szemében, valami „könnyű diadalmenet” Ahogyan eddig leírtam, ez koránt sincs így. Amiért sokan megalkudnak, és „nem mindig akarnak jók lenni”, azért van, mert ez a félreértés már a „Rendszer” manipulációját mutatja.

Ez az, ami sorra egyre rosszabbakkal traktál mindenkit, miközben azt ígéri, hogy holnap jobb lesz. Még így is hisznek benne, mert el sem tudják képzelni, hogy egy rendszer lehet rossz. Én pedig kimondom: Ez a Rendszer úgy rossz, ahogy van.

Miután az emberek megtapasztalják, hogy minden ígéret ellenére a világ egyre romlik, úgy döntenek, hogy ők kárpótolják magukat. Azért dolgoznak, hogy a világ egyre rosszabb hely legyen, azáltal is, hogy ők önmagukat „kényeztetik”. „Majd, ha több időm lesz, mindig jó leszek magamhoz és másokhoz is!”

Nos, ez az idő sohasem fog eljönni – ezt megígérhetem. Saját tapasztalatom mondatja ezt velem.

Legfeljebb, eljön majd az az idő, ha elég soká élnek, (amit szívemből kívánok mindenkinek), mikor végre jók lehetnének, de időközben elfojtották a bennünk születésükkor meglévő jó parazsát.

A Jó egyik alappillérének a szeretetet tartják. Ez a fogalom szenvedte el talán a legsúlyosabb károkat az évszázadok (évezredek) során. Sokan úgy vélik, hogy valakit boldoggá tenni, maga a szeretet legfelső foka. Én megint azt mondom erre, hogy senkit sem lehet boldoggá tenni, pláne nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Mármint a boldogságot.. Az ember meg kell, hogy szenvedje éppúgy a jóságát, mint a boldogságát. Csak röviden: a boldogság nem röpke, csak később véljük úgy. Túl sok rossz ér mindenkit, ahhoz képest, amit, és ahogyan elvárnák sokan, amit „megérdemelnek”. „Végre, legyek már boldog!” De ha sohasem éljük meg, csak mondjuk róla, hogy „akkor milyen boldog voltam…!” Még arra sem szánunk időt, hogy rendesen átéljük a boldogságot, mert fogalmainkban a boldogság tényleges mibenlétét nem ismerjük. Ha viszont úgy véljük, boldogok vagyunk, miközben utána csömört érzünk, komoly bölcsességre teszünk szert. Csak ezt általában megpróbáljuk minden áron eltitkolni.. A csömör várható ideje az általunk elképzelt boldogságfok szerint jön hamarabb, vagy később. Ha azt hisszük, hogy a „pénz boldogít”, és elég sok van belőle ahhoz, hogy boldogok legyünk, valahogyan mégsem sikerül, akkor megint találtunk egy értékes tapasztalatot. Mindent összevetve: a boldogság nem az, ha csak vágyaink kielégítése reményét teljesíti be. Ebben a Buddhistáknak van igazuk. Abban is, hogy a boldogság nem idea, hanem állapot. Néha ennek hite hamis, de életünk végéig kitartunk mellette.

A szeretet, azonban belőlünk fakad, akár a boldogság. De nem úgy, ahogyan ezt nekünk be akarják mesélni. A szeretet felelősség. Felelősség önmagunk iránt, és ez már lehetőséget ad arra, hogy mások iránt is felelősek lehessünk. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, másokat sem fogunk. Viszont, ahogyan ebben a züllött világban általában hiszik, a szeretet nem a folytonos kapásról szól. A szeretetet akkor jut el másokhoz, ha megtanítjuk, hogyan szeressék úgy önmagukat, hogy ez másokat is megtanítson a szeretet képességére. Ez igen nehéz egy olyan világban, ahol minden az élvezet és a pénz körül forog. Mikor én a szeretetről, mint „feladatról” beszélek, amit magunk iránt kötelességből végzünk, rögtön hátraarcot csinálnak. Mert azt hiszik, kapni fognak valami megfoghatót. Ebből a viselkedésből arra is következtethetnénk, hogy az emberek nem kapnak elég sok mindent, hogy ne gondoljanak úgy másokra, mint a „javak” forrására. A javak, csak egy torz „jó”, mert valamikor a szeretet is ezek közé tartozott… A „jóléti” is a jó fogalmának egy végletesen eltorzított, kifordított formája. Rögtön mindenki az anyagi javakra fog gondolni. Ezzel az ígérettel próbálkozik minden politikus, mert nyerni akar. Az ő jóléte akkor már biztosítva lesz…

Jónak lenni, ezek mellett, igen veszélyes is ebben a veszélyes világban. Nem tudhatjuk, hogyha valakinek jót teszünk, egyúttal nem teszünk-e rosszat az ellenségének. Ez is csak egy jele annak, hogy a világ igen rossz hellyé vált. Talán, ez az egyik oka, hogy az emberek a legjobb esetben is inkább a közönyt választják a jóság helyett. Naponta van híre annak, hogy hatalmak, azok emberei másoknak, akik ártatlanok, mert védtelenek, fegyvertelenek, gyermekek, halálos kárt okoznak. Mikor kicsiny voltam, tudtam, hogy ilyesmi történik a világban, de arra gondoltam, „ha már nagy leszek, addigra biztosan elmúlik minden ilyen szörnyűség.” Most csak azt mondhatom, hogy, amit akkor a legrosszabbnak gondoltam, gyerekjáték volt a mostani borzalmakhoz képest.

Ilyenkor nem tudok magamban egy szikra gyűlöletet sem érezni azok iránt, akik ezt teszik, vagy erre parancsot adnak másoknak, csak az jár a fejemben, hogy mit érezhet az, aki ennek a felelőse?

Neki sokkal rosszabb, mert ez a tett élete végéig fogja kísérteni. Ostobaság azt hinni, hogy a gyilkost meg lehet büntetni. Ez akkor volna hatásos és előrevivő, ha a gaztettet is jóvá lehetne tenni. De a halottakat nem lehet feltámasztani, a gyermekek nem fognak felnőni és szeretni. Ha valaki túléli, csak a gyűlöletet fogja fenntartani, ami akkor sem hoz majd békét a szívében, ha a gyilkos is arra a sorsra jut, amit ő okozott másoknak. Mindez egy olyan nagyobb egység felelőssége, amit számos esetben Rendszerként neveztem. Úgy is zajlik az „ügymenet”, hogy a tettes(ek) mindig arra hivatkoznak, hogy „Én csak parancsot teljesítettem..” Amikor azt hallom: „Ez nem személyes, én csak a munkámat végzem.” élesen belém hasít, hogy ezt egy beteg, gonosz rendszer tette lehetővé.

Mikor ezzel kapcsolatos teendőinkről beszélünk, fel kell említeni, hogy az a rengeteg alkalom, mikor feladtuk a jóság és a szeretet iránti kötelességünket, és szó nélkül mentünk el a nyilvánvaló rossz mellett, csak egy újabb biztatást adtunk a rosszaknak, hogy gátlástalanságuknak ne szabjanak határt. Utóbb hiába mondanánk azt, hogy „Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz belőle.”, ezzel éppenséggel beismerjük, hogy tudatosan voltunk megalkuvók, és gyávák. A legjobb esetben is csak azt mondhatjuk: „Bocsánat! Figyelmetlen voltam, vagy ténylegesen feladtam az elveimet, hogy védjem magam.” De valóban, ha idáig fajul a helyzet addig már igen sok esetben voltunk közönyösek, és beletörődők. Tehát elmondhatjuk, hogy mindannyian felelősek vagyunk azért, ha a világban rossz történik. A tudatlanság, vagy tehetetlenség lehet kibúvó, ha az ember már elég tudatos hozzá, hogy helyesen cselekedjen, de nem lehet mentség. Saját mohóságunk, meg nem érdemelt javak elfogadása, vagy pláne másoktól való elorzása szinte „észrevehetetlenül” csúsztathat át minket a rossz oldalra.

Mit tehet egy „rossz”, ha meg akar változni?

Kérdés az, hogy miért akar megváltozni, és mennyire?

Ha félelemből, mert tart a felelősségre vonástól, akkor nem sok esélye van arra, hogy sikerülhet. A büntetés – mint mondtam – nem a Rendszertől, jön, hanem a saját Istenünk, a lelkiismeret felől. Ezzel kell élnünk, ha nem voltunk elég erősek. Akár úgy, mint cinkosok, akár úgy, mint a gonosztettek elkövetői. A tett előtt még lehet jól dönteni, utána már aligha. A lelki folyamatok sokszor igen erősen tartják fogva azokat, akik nem tanulták meg kik is tulajdonképpen, és ezt az „ismeretlent” hogyan lehet féken tartani… Sajnos az iskolarendszer, csak azt tanítja meg, hogyan feleljünk meg a „Világrend” (Rendszer) várható követelményeinek, de arra nem, hogyan ismerjük meg saját bátorságunk, és jóakaratunk fejlesztésének képességét. Ha a beépített klisék szerint „ismerkedünk” magunkkal, csak egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk.

A jóság olyan küldetés, amelyre mindenki születik.

Fotó: Tóth Péter

A te neved: SÁTÁN!

A te neved: SÁTÁN!

A keresztény vallás minden rossz megfelelőjének, „aki” ellen minden embernek élete végéig küzdenie kell a fő Gonoszt tartja. A világban történt szenvedést, pusztítást az „ő” számlájára írja. Nagyon helytelenül, a háborúk, járványok okozta borzalmakat az Isten „alkalmatlanságának” tulajdonítják, mert nem akadályozta meg mindezeket. Pedig a bajokért egyes egyedül a Sátán felelős! Akkor nevezzük végre nevén! Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Világ szellemi szintek

Világ-szellemi szintek

Az újabb szokatlan cím olyan ismeretlen területre visz, amely nagy figyelmet, érzékenységet és türelmet igényel, de megéri mindez a ráfordítás. Nyomjunk egy Világ Print Screent! Megvan? Akkor máris elképzelték a Földgolyót egy kiterített papírlapként vagy „intelligens táblaként”. Köszönöm. Ezen a képen kirajzolódnak, színekkel, árnyalatokkal megjelennek a világ népességének szellemi szintjei. Ugyebár, ez már megszokott, hogy különböző szempontok szerint lefestjük a világot: nyersanyagok ásványkincsek, bányászat, gazdasági-gazdagodási mutatók, statisztikák szerint. Most a módszer marad, csak az „összevetendő téma” változik. Ha valaki grafikonokat, folyamatábrákat szeretne elképzelni, ám tegye, csak az a fontos, hogy a „felvezető” után kapcsoljuk be az operációs rendszerünkön a „megértés” programot. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Amerikai (rém) álom

Amerikai (rém) álom

Manhattan neonreklámjai öles betűkkel követelték: Ami go home! Mindenki szedte a cókmókját, és ki-ki választása szerint repülőn vagy hajón igyekezett haza. Lassanként elnéptelenedett New York Amerika (volt) legnagyobb városa. Sőt az összes soksávos autópálya tele autókkal, és – mint ítéletnapkor – mindenki sietett elhagyni a földrészt. Eljött az idő… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Hazugság kulcsa

Hazugság kulcsa

Hajnali fél ötkor, sürgető érzés nem hagy pihenni. Kényelmes, magam-készítette ágyamban nem bírok tovább megmaradni. Már este is küzdöttem a gondolattal, rettegve, hogy elfelejtem a témát: meg akarom írni; nagyon fontos, el akarom mondani mindenkinek. Ezen múlik a Világ sorsa.. Ha olvassák, megértik, mit írt Hamvas ki magából, és miért volt neki is ez a furcsa érzése. Miért vagyunk mi mások, mint az elődök, akik békésen tettek-vettek, nem volt rövid a nap; mindenre jutott idő elég.. Pedig több is van, mint amit el tudtam volna képzelni gyermekkoromban. Ülök egy lámpával megvilágított asztalnál, egy gép előtt, ami szerkesztve, megfelelő betűtípussal, fonttal teszi elém a könyvet. Álmomban sem tudtam volna tökéletesebbet varázsolni magamnak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….