2013. december hónap bejegyzései

Kiáltvány

 
Írta: Kövi Gábor
2008. március 24.

KIÁLTVÁNY!

KORMÁNYOK, SZERVEZETEK!

Egy magyar állampolgár szól Önökhöz. Kérem, fontolják meg szavaimat!  Pártoktól, felekezetektől független polgár vagyok, akit a felelősségtudat késztet gondolataim közzétételére.

*

Két pártra szakadt az emberiség: a vezetők és vezetettek pártjára. Egész életemben azt tapasztaltam, hogy a vezetők nem méltóak arra, hogy vezessék az embereket. Kár szépíteni ezt. Semmi értelme a hatalomért küzdeni, és ha veszítünk az ellenzékben törekedni a győztesek megbuktatására. Ezzel a méltatlan színjátékkal csak az emberek figyelmét terelik el a lényegről. A napokban megértettem, hogy miként lehetne ezt a mesterséges és ostoba szembenállást egységgé kovácsolni. Csak egy gesztus kell, ami az embereket végre összebékítené és elindíthatna egy ígéretes folyamatot.

Ma romlik az egészségünk, drágul az orvosi ellátás, az emberek félnek, hogy elvesztik állásukat, és nem tudják fizetni a méregdrága kezeléseket. Sok országban az emberek ezrei nem rendelkeznek egészségbiztosítással. Úgy látom, mindez egy jól megtervezett folyamat része. Félünk, hogy nem lesz munkánk és utcára kerülve éhen veszünk és megfagyunk. Alamizsnán kell élnünk. Kilátástalan az életünk.

Jön Karácsony, a szeretet ünnepe, sok ember egyedül, vacogva várja a szentestét.

*

Mit üzen nekünk ez az ősi szertartás?

Mit is ajándékoztak az emberek régen egymásnak? Almát és diót. Ma már ez a régi hagyomány feledésbe merült.

Rájöttem, hogy ez nem puszta népszokás, hanem fontos üzenet, amit azért hagytak ránk az ősök, mert a legfontosabb lételemünket a gyümölcsöt és a diót, mindig mint a legtisztább ételeket adjuk tovább az utódoknak. Ezt az üzenetet hosszú időn keresztül kevesen értették meg, és nem is tartották meg a hagyományt. Ma már tudom, hogy ezzel az ezeréves szokással megválthatjuk mindazt az igazságtalanságot, amit az emberekkel eddig elkövettek.

*

Mi késztet mindenkit arra, hogy pusztán a megélhetésért bármilyen munkát elvállaljanak és egész életükben boldogtalanul éljenek?

A civilizáció nem képes minden ember táplálását és egészséges lakását biztosítani. Ha ez lehetővé válna, nem kellene az embereknek mindenáron dolgoznia. Nem lehet majd a “munkahelyteremtés” demagógiájával környezetpusztító ipartelepeket létrehozni, lehetetlenné tenni az emberek békés, egészséges életét. Mindenki úgy érzi, kiszolgáltatott a pénzuralom nyomulásának és nem tehetünk semmit ez ellen. Emberek sokasága felkorbácsolt fogyasztói vágyak mentén robotol, mint a rabszolgák, csakhogy egy “szintet” elérjen, és azt megtartsa. A többiek azonban pusztán az életbenmaradásukért küzdenek. Bűnöznek és gyűlölnek mindenkit. Drogoznak, mert nem látnak kiutat ebből a kilátástalan helyzetből.

*

Egy kézenfekvő megoldás kínálkozik, és ezt csupán a vezetők tehetik meg:

Minden embernek a földön biztosítani kell az életbenmaradás lehetőségét a legemberségesebb módon. A legelemibb élelmet mindenki alanyi jogon meg kell, hogy kapja azért, hogy végre a vezetők ne csak uralkodjanak, hanem szolgáljanak, amire felesküdtek. Ezért az ember legtisztább táplálékait teljesen ingyenesen szét kell osztani azok között, aki ezt igénylik. Nagy körültekintéssel kell eljárni azért, hogy ezt a szép hagyományt nehogy a cinizmus és a pénzhajhászás martalákává tegyük.

Ezek az ételek, pedig a legegészségesebbek is egyúttal:

Gyümölcsök, zöldségfélék, diófélék, tengeri algák, csírázó magvak.

 A gabonák közül a tönkölybúza, barnarizs, köles, cikória.

Ezek az emberi lény alapvető ételei.

*

Honnan teremtsék elő a kormányok az anyagi eszközöket, és hogyan vigyék végbe ezt?

Tudjuk, hogy a növénytermesztés sokkal költségesebb, mint más, állati eredetű élelmiszer előállítása. Azonban mindenképp meg kell tennünk ezt a lépést! Milyen pénzalapok állnak erre rendelkezésre? Az adók? Az egészségbiztosítási járulékok?

Is-is. Itt vannak még a fegyverkezés és az űrkutatás költségei, melyek nem szolgálják közvetlenül az emberek életbenmaradását, inkább politikai és pénzuralmi célokat. Ennek ellenére mégis olyan forrásokat kell keresnünk, melyek önmaguktól felszabadulnak, ha ezt a döntő lépést megtesszük. Ugyanis az egészségügy költségei igen magasak, az emberek mégis egyre betegebbek. Hiába tömünk egyre több pénzt az egészségügybe, ha nem törődünk azzal, hogy minél több ember egyen egészséges ételeket. Puszta szóvirág, erre buzdítani az embereket, ha ezek az élelemféleségek drágák. Épp a szegények, munkanélküliek kényszerülnek a legsilányabb, egyben a legártalmasabb ételeket vásárolni. Nem lehet elhinni azt a propagandaszólamot, hogy ők nem is kívánnak egészségesebb ételeket fogyasztani. Ha kormányzati program írja elő az ingyenes élelemellátást, akkor egyre többen fognak majd élni vele. Ezt a kormányok kezében hatékonyan működő médiaeszközök által biztonságosan lehet tudatni mindenkivel. Ezen ételek egyedül egészséges fogyasztását, pedig széles körű felvilágosítás keretében oktatni kell. Fontos tényező azonban az, hogy ezek az ételek organikus, vegyszermentes termesztésűek legyenek. Sokan azért nem vásárolnak zöldféléket, mert félnek a génmanipulált, mérgezett zöldségektől, gyümölcsöktől.

Tehát:

Államilag működtetett biofarmokat kell létesíteni!

*

Milyen hatással lesznek ezek a változások a zöldségtermesztőkre és a többi iparág résztvevőire?

Vannak termelők, akik csak azért nem álltak át a biodinamikus termesztésre, mert nem voltak biztosak abban, hogy képesek lesznek eladni a megtermelt növényeket. Nem volt biztosítva a megélhetésük. Ezért sokan felhagynak a gyümölcs és zöldségtermesztéssel. Ezután azonban a legjobbak és legrátermettebbek az államnak dolgoznak, biztos megélhetést teremtve maguk és családjuk számára. Az állam felügyelete biztosítja az állandó biológiai tisztaságot és tápértéket.

Amint ezek az élelmek nem a pénzpiac kénye-kedve szerint, a kereskedők manipulációinak kiszolgáltatva, méregdrágán kerülnek a piacok polcaira, hanem kultúrált, tiszta formában, állandóan friss állapotban, éretten az állam által működtetett elosztóhelyeken, máris nem lesz értelme ezeket visszatartani, fonnyasztani, a jobb ár reményében. Egy jól működő rendszerben a hibás zöldféléket azonnal a komposztáló egységekbe lehet szállítani, megelőzve az egyéb hulladékkal való keveredését és az értékek pusztulását.

Jól látható, hogy ennek a változásnak a kereskedők örülnek a legkevésbé. Már ma is sokan feladják ezt a tevékenységet, mert számuk olyan mértékben megnőtt, hogy anyagilag nem kifizetődő és ahhoz képest komoly megterhelés az áru beszerzése, tárolása és eladása. Közülük biztosan sokan lesznek ebben a helyzetben az elosztó hálózat jól fizetett munkatársai, hiszen ők értenek a legjobban a zöldfélékhez. Senki sem fog rosszul járni, csupán a nagykereskedők, akik az egész rendszer csúcsán, manipulációikkal exrtaprofitra tettek szert. Ők viszont más jövedelmező üzletet találhatnak a megszerzett tőkéjükkel. Mint ahogyan sokan ezt eddig is tették. Ezután semmiféle korrupciónak nem lesz értelme a legfontosabb élelmiszerek piacán. Jól belátható, hogy ez a rendszer az államnak sokkal olcsóbb lesz, mint eddig a vásárlóknak. A logisztikai tervezés egyszerűvé és gyorssá válik. Minden olajozottan fog működni.

*

Milyen elosztási kérdéseket kell megválaszolnunk?

Azok, akik ezeket az élelmiszereket a megfelelő módon fogyasztani fogják, elsősorban az óvodák, iskolák, kórházak, idősek otthonai, egyéb szociális intézmények és a még meglévő büntetőintézetek lakói, egyre kevesebb egészségügyi ellátásra fognak szorulni, amivel jelentős kiadástól fog megszabadulni az állam. Erre már vannak példák szerte a világon. Nem kis hatás azonban az agresszívitás lassú visszaszorulása, ami nagyrészt a “junk food” hatása a viselkedésre. Az egyik hatása a természetes ételeknek, ha természetesen fogyasztják őket, hogy a tisztuló szervezet egy idő után visszautasít minden drogot. Legyen az akár a megszokott koffein, vagy nikotin, alkohol.

Ez újabb anyagi forrásokat fog felszabadítani, melyeket vissza lehet forgatni az egyre növekvő igények szerint.

Semmit sem szabad kötelezővé tenni! Csakis felvilágosítással és hiteles közvetítőkkel, tanárokkal, tapasztalt zöldevőkkel lehet ezt a folyamatot beindítani és eredményesen működtetni. Világszerte szervezetek foglalkoznak ennek a táplálkozási módnak a terjesztésével, csakhogy eddig az állam hallgatólagos, passzív közönye mellett. Mindezeket be lehet vonni ebbe a nagyszabású tervbe.

Néhány fontos követelmény:

Értelemszerűen azok, akik nem dolgoznak, nem fizetnek társadalombiztosítási járulékot és adót. Ezek után is kell kapniuk ingyenes sürgősségi ellátást és otthonukban ingyenes gondozást, ha balesetet szenvednének. Azok, akik más ételeket kívánnak fogyasztani, tehát pénzért vásárolják az élelmiszert, dolgoznak, és adót fizetnek, módjuk lehessen adójuk egy részét a farmokon való munkával, vagy a rendszer munkatársaként ledolgozni. Sok olyan alkalmazott is szükséges egy ilyen rendszerben, aki adminisztrációs, ügyintézési feladatokat lát el. Akik egészségi okokból nem tudnak más munkát végezni, találhatnak maguknak megfelelő munkát, ha ezt kérik. A régóta növényeken élők mentesülnek a kötelező egészségbiztosítási járulék befizetése alól, rendszeres orvosi ellenőrzés feltétele mellett. Ezek jórésze évek óta semmilyen orvosi ellátást nem vett igénybe, mégis fizetik a járulékot. Ők tartják el azokat, akik cseppet sem törődnek az egészségükkel. Ez igazságtalan és nem szolgálja az egészségre való nevelést. Ezek után érdemes lesz egészségesnek lenni, hogy ne kelljen járulékot fizetni. Ténylegesen kevesebb kórházat kell majd fenntartani, ahogyan az emberek egyre egészségesebbekké válnak. Az orvosok szerepe döntően a felvilágosítás és egészségnevelés lesz a sürgősségi ellátáson túl. Ennek a rendszernek egyértelmű kárvallottjai a méregdrága orvosi diagnosztikai berendezések gyártói, nem beszélve a gyógyszergyárakról. Nem tekinthetünk el azonban az emberek egészséghez való alapvető jogától semmilyen érdek érvényesüléséért sem.

* *

Fontos még:

Nem szabad pártpolitikai céloknak alárendelni ezeket az elgondolásokat, ezen vitatkozni, küzdeni ellene! Mindenféle politikai “vetésforgótól” függetlenül humanitárius feladatként kell kezelni!

* * *

Jól tudom, hogy javaslatom megdöbbenést és visszatetszést fog  kiváltani sok emberben, aki azt hiszi saját egészségének rombolása személyes joga.  Nem engedhetjük meg, hogy az egészségromlás további pénzösszegeket emésszen fel, családokat döntsön romlásba. Sok ember félretájékozott és nem hisz a növények tápláló voltában. Már rendelkezünk olyan tudományos megállapítással, ami a jövő élelmiszereként a növényeket tartja egyedül megfelelőnek. A hiteles tájékoztatásnak meg kell előznie magát a tényleges rendszerépítést. Az embereknek kell dönteniük, igénybe akarják-e venni egészségük ilyetén helyreállítását.

———————————————–

Kövi Gábor

tanár, jövőépítő

2008-2013. Karácsony napján

Aki egyetért a kiáltvány céljaival honlapomon, a hozzászólás rovatban aláírásával szavazhat

 

Ezen túl mindenkit, aki részt kíván venni ebben a felhívásban kérek, hogy minél több nyelvre fordítsák le úgy, hogy az eredeti szöveg ne változzon. Felelősséget csak az eredeti, változatlan szövegért vállalok. Küldjék tovább, hogy minél több emberhez eljusson.

Ez az én karácsonyi-húsvéti ajándékom a világ összes emberének szeretettel.

 

 

Káosz és apokalipszis

Káosz és apokalipszis

Rendre jönnek a témák, és sokan nem értik mi is ez, mert az ő világuk a sémák ismételgetése, közhelyes élet, és még büszkék is rá. Azonban már eljutott hozzájuk is a változás szele, ám eddig csak a hatásokat érzékelik. Ahhoz, hogy valóban képesek legyünk a megfelelő válaszokat megtalálni a bennünk rejlő problémákra, meg kell értenünk olyan fogalmakat, melyekkel eddig nem foglalkoztunk, de itt-ott elénk kerültek.

Hamvas nélkül illetlenség a témához nyúlni, mert a „fátyol fellebben(t)ése nála bukkan fel a legtisztábban értelmezve. Másoknak még a téma is a „semmi” kategóriája, fölösleges szócséplés, azonban remélem, akad itt még, aki kíváncsi, mint gondolok erről.

Írásaimban gyakran esik szó a Rendszer hazug voltáról, az emberek zavarodottságáról. Voltaképpen nagyon egyszerű a két fogalom értelmének felfedése (a fátyol fellebbentése), mert az átlagosan (nem)gondolkodó emberek fejében és a jelenlegi „csinált” világban uralkodik a káosz, viszont a rettegő és egyre elkeseredettebb tömegekben didergő egyén számára volna a legnagyobb szükség arra, hogy végre színről-színre kiderüljön mindenről, hogy mi is valójában. Hiszen a rettegés és az ezt „levezető”, kirobbanó indulatok éppen azért jelennek meg az emberek között, mert a rejtett, és megfoghatatlan valóság egyre kiáltóbban akar a felszínre törni. Mivel a valóság is egy „entitás”, a „gyökér” folyamattudat: minden más részfolyamat ebből táplálkozik.  A civilizáció azon a téveszmén jött létre, hogy a valóság veszélyes, félelmetes, és teremteni kell helyette egy alternatív valóságot, amiről egyre inkább kiderül (apokalüpszisz), hogy nem más, mint a káosz. Az, amit rendként olyan elszántan védelmez a Rendszer (naná, hiszen az alapvallását deklarálja általa), az az emberi gyengék alapjellemvonásként való elfogadása, és minden más fölé helyezése. Ahhoz, hogy ez a látszatvilág úgy-ahogy elevickéljen, szükség volt számos „találmányra”, melyek egyre távolabb tolták a tényleges feladatot: a „dolgok” egyetlen és tiszta lényegének megvalósulását. Midőn (…) elérkezik a káosz legkezelhetetlenebb végszakasza, mint a jó gyerek, az emberiség eldobja az összes játékát, és a többinek esik a homokozóban… Vagyis, kitör valami. Ekkor az emberek zöme – a „turba” – ráeszmél az ember jelenlegi alacsony, vagyis barbár mivoltára (lásd az e percben is dúló háborúkat, vagy a „híres” európai kultúra fennköltsége dacára lejátszódó drámákat, és embertelenségeket az elmúlt Délszláv háborúban). Azok a sémák, melyek a valóság elkendőzésére szolgálnak (hadsereg, „jog”, ellátás, egészségügy, szervezés stb.), egy ilyen helyzetben csődöt mondanak, és szó szerint „lehull a lepel”: mindenkiről kiderül, ki is valójában. De tényleg az-e? Mert éppen ez a Rendszer lényege: elhiteti veled, hogy olyan vagy, amilyenné az általa eszkábált káosz tesz. Ezután (poszt-traumás szindróma), kénytelen vagy életed nagy csalódását átélni – önmagadban, vallásodban, érveidben, jövőképedben – a teljes kiábrándulást. Miközben, életed „ezt megelőző” részében, próbálod önmagad felépíteni, minden külső, züllesztő befolyás ellenére, szembetalálkozol egy „idegennel”, akivé váltál a kényszer hatására. Ami ezután következik, az is a Rendszer sémáit követi. Éppen ez az a forgatókönyv, amit nem szükséges, érdemes és okos, újra, meg újra színre vinni!

De a folytatás se minden tanulság nélkül való.

Nem titok, hogy mindennek megint a hatalom és a pénz áll a hátterében. Azok, akik vásárra viszik a bőrüket, és azok, akik meggazdagodnak, nem azonosak. Régen…, mikor a háborúk ugyanolyan barbár öldöklésről szóltak, néha a győztes katonák, kik valóban „kiérdemelték” a szabad rablást, akár gazdagabbak is lehettek, már ha egyáltalán túlélték. Ellenben ma már – holott zsoldos katonák vannak többnyire a háborúkban – nem mérhető össze a „haszon” és az átélt borzalom. Miért? Talán finomabb, sérülékenyebb lett az emberi lélek?

Nem lehetséges, hogy eljött végre a csömör, és elegük lett az embereknek az oktalan mészárlásból? A jelenlegi tapasztalat még nem támasztja alá ezt a feltevést, de vannak arra utaló jelek, hogy „kifáradóban Mars szelleme”. A „nép” minden háború előtt megkapja az ideológiai muníciót, de ő az, aki a legtöbbet veszíti, és végső erejével próbál újra talpra állni, mikor véget ér a tombolás. Viszont, akik voltaképpen mindezt kitervelték, elégedetten dörzsölik a kezüket: a haszon nem maradhat el, akár a „győztes”, akár a vesztes fél „megfelelő köreiről” van szó. Ehhez a banális szakaszhoz megint kéznél van a megfelelő klisé: „a ti kezetekben van az ország sorsa, csak rátok számíthatunk!” A kisemmizett, testileg-lelkileg elgyötört emberek, csont soványan építenek, temetnek, gazdálkodnak, abban a hiszemben, hogy ezután végre ők következnek, és a jövőben meg tudják majd akadályozni, hogy még egyszer ugyanaz megtörténjen. A remény olyan csaló, akinek mindig bedőlünk.

A különbség mégis érzékelhető: A sokasodó „kiszivárogtatások” remélhetőleg… azt jelzik, hogy ezek a sablonok nem működnek ugyanúgy, mint rég. A nyúl könnyebben kiugrik a bokorból, mint a kalapból…

Talán, a technika végre képes lesz a szellemet némi fénnyel is eltölteni, nemcsak vásári csillogással? Valahol pislákol a parázs, és itt lehet még Főnix ideje? A sok metafora keveredik, a szimbólumok tobzódnak, ahogyan a káosz eléri tetőpontját. Ez lenne hát az apokalipszis előtti utolsó stáció?

Az ember pszichéje

Az ember pszichéje    

 

Írta: Kövi Gábor   
2004. július 07.

2005 karácsonya

 Sokat gondolkodtam rajta, hogyan foglalhatnám össze tapasztalataim és olvasmányélményeim alapján kidolgozott életszemléletemet. A vizuális ábrázolás könnyedén megindokolható egy vizualizált gondolkodású világban. Európaiként az ábrám balról-jobbra olvasandó, mint az európai írások. A baloldal és a lélek egyezése, a balkéz szívre helyezésével jól magyarázható. Nem is kell további érv emellett a választás mellett. Jobb oldalon az elme az örök és mindentudó tiszta tudattal, az Istenkép,  nyitva a mindenség felé.   

Ember pszichéje                                                

Az ábra önmagáért beszél, de annyit azért hozzá kell tennem, a könnyebb és egyértelmű felfogás érdekében, hogy a lélek fejlődésének mozgásait lehet rajta bemutatni. Tehát nem egy állóképként kell elképzelni, hanem egy olyan összefoglalásként, amit mindenki akként fogad el önmaga jellemzésére, amennyire képes az őszinte önismeretre. Fontos megjegyeznem, hogy véleményem szerint a legtöbb gondunk lelkünkkel és elménkkel van. Bár hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat jól megalapozott, harmonikus személyiségként jelenítsük meg, vagyis azon dolgozunk, hogy elégedettek legyünk magunkkal. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy mások hogyan vélekednek rólunk. Valahogyan ez a két oldalunk, mintha haragban volna néha. Érzéseink, ösztöneink, tudatosságunk, világunkban kialakított szerepeink gyakran zavart okoznak, melyeket mi magunk problémaként, akadályként élünk meg. Sokan ilyen helyzetekben gondolkodásukkal próbálnak kiutat találni. Egyesek lelküket, megérzéseiket, hívják segítségül, vagy egyszerűen elnapolják a gondokat, gyakran kikerülik a kézenfekvő feladatokat és kötelességeket, melyekkel azonnal orvosolni lehetne a bajokat. Igaz, hogy némi fájdalmat, veszteséget okozhatnánk magunknak, esetleg másoknak. Ebből a szövevényből egy idő múlva képtelenek leszünk kilábalni, de elfogy a türelmünk, hitünk és attól fogva az események sodrásába kerülünk. Meg sem kíséreljük befolyásolni a történetünket, csak statiszták vagyunk, vagy nézők ebben a drámában. Életünk előadása, ennek a két oldalunknak harcából áll. Valahogyan maga a színpad, saját testünk veszít, mert erről senki se gondolkodik, ha másként nem, akkor úgy, hogy eszközként használjuk, céljaink eléréséhez. A rajz éppen ezt az ellentmondást helyezi a középpontba. Mindenki szívesen el tudná képzelni, hogy mindent megtehet a testével.

 E psz2

 Az ábra baloldali, “lélek” részén helyet kaptak az ösztönök, ősképek (archetípusok), a tudatalatti. Hit nélkül az ember nem lehet Ember, bár a hit sokféle lehet, de egy körben éppen azzal keltettem derültséget, mikor azt mondtam, hogy „…Mindenki hisz valamiben. Ha semmiben sem hisz, akkor a semmiben… hisz…” A boldogság ezeknek az összetevőknek arányain, állapotán is múlik. Közelebb kerülünk hozzá, ha több gondot fordítunk lelkünk eme rejtett zugainak megismerésére. Ennek az oldalnak eredője, az EMBER. Lelkünkben foglal helyet annak érzése, hogy emberek vagyunk. Tudatunkkal is állítjuk, hogy azok vagyunk, de mikor rákérdeznek, hogy emberek vagyunk-e, akkor nem a tudatos énünk fog reagálni. Ugye? Legfőbb dolgunk jelen pillanatban, hogy az Emberi személyiség jellegzetességeit kutassuk, és végül definiáljuk az Ideális Embert. Sok évszázada teremtettek különböző emberképeket, vagy Istenképeket? Mégsem sikerült olyan emberképet összehozni, ami valóban emelt volna ennek a különös lénynek, akik vagyunk a lelki-szellemi minőségén. Talán még sohasem voltunk annyira elesettek a lélek dolgaiban, mint manapság. A pozitív oldal tetején, jelentéktelennek tűnő helyen, de mindenképpen a felső oldalon, tehát valamiféle magasabb, metafizikus szférában találhatók a vallások. Ezek helye a pozitív oldal, mint már mondtam, hiszen az volt mindig is a szerepük, hogy egy népcsoport, szellemi irányítói legyenek. Tulajdonképpen egyszerűen fogalmazva: életmód-elvek, törvények, melyek a korabeli időkben, élet-halál kérdéseiben adtak útmutatókat. De egyúttal köteleztek és megkötötték a tudatot, ezért statikusak. A lélek maga, viszont dinamikus, fejlődik, és fejlődést igényel. Sohasem maradhat meg azon a helyen, ahol a születés pillanatában volt. Az én, nagyon is szubjektív és a vallások tiszteletben tartásával is, objektív szándékú véleményem távol áll bármely vallás elveitől. Vagy, ha közelebbinek tűnik egyikhez-másikhoz, az csupán a véletlen műve… Nem akarom azonban a fiatalkori katolikus “jellegű” nevelésemet teljesen hatástalannak beállítani lelki fejlődésemre, vagy véleményem ilyetén megfogalmazására. Ezt fontosnak tartottam megjegyezni, mert a vallások még mindig neuralgikus pontjai az emberi léleknek, amit illik tiszteletben tartani. Mikor azonban univerzálisan próbálunk közelíteni az Ember, mint földi lény pszichológiájához, annak problematikájához, akkor meg kell tudnunk őrizni semlegességünket és tárgyilagosságunkat, még egy ilyen elvont témában is, mint a Lélek…                                                       E psz3

 

A következő szegmens, amit az ábra magyarázatául kiragadtam, a negatív szellemi polaritású fizikai test. Először azt kell megindokolnom, hogy miért is negatív. Egyszerűen azért, mert a két pozitív részünk, a lelki és a szellemi oldalunk közti akadály, persze csakis szellemi szempontból. Egy amolyan materializálódott tudatosság, az élet tudatossága, nem a szellem tudatosságának terepe. Szükségképpen szemben áll a szellem légies törekvéseivel, vagy éppen “törekvéstelenségével”. Elgondolkodtam azon, vajon miért játszódnak le ugyanazok a jelenségek az állatvilágban is és az embervilágban is. Miért lehet egy állat, egy ösztönlény ugyanúgy rabja egy drognak, egy méreg hatásainak, mint a tudattal megáldott, vagy megvert(?) emberi lény? Azért, mert a függőség egy sajátos szellemi erő, ami egyaránt megragadja az embert és minden élettel rendelkező lényt. Amikor egy szórakoztatási célra tartott csimpánzt felelőtlen gazdája rászoktatott a cigarettára. Amikor a többi, sok szenvedést megélt társával együtt egy rehabilitációs állatkertbe került, a csimpánzközösség, csupán azért vetette ki magából, mert cigaretta híján egyik kezével megállás nélkül a szájához közelített, mint egy láncdohányos. Ez az élmény életem végéig kísérteni fog. Mert az emberek társadalma nem teszi ugyanezt azokkal, akik ilyen abszurd és irracionális módon bánnak a testükkel. Vajon ez, a mindenképpen példaértékű eset a drogok egyetemesen életellenes voltáról, miért nem kap akkora nyilvánosságot, hogy rádöbbennénk felelősségünkre, mikor ilyen és ezer más módon beleavatkozunk a természet érzékeny rendszerébe?   A fizikai test tehát egy olyan átjáró, egy olyan kanyargós ösvény, ami akadályozza a két metafizikai fragmentumunk egyesülését. Ennek tisztasága, akár fizikai értelemben is, módot ad arra, hogy mind a lélek, mind pedig a szellem, az emberi karakter magasabb szféráiba jusson. Miért ne elégednénk meg azzal a sorszerűséggel, ami minden élőlényre egyformán érvényes? A vadon élő állatoknak ugyanúgy rapszodikus az emésztése, bélműködése, ugyanúgy lehet szorulása, hasmenése, vagy bármilyen banális fertőzése, mint az embernek. Csupán az a különbség köztük és köztünk, hogy mi képesek vagyunk tetteink és azok következményeinek nyomon követésére, és a múltból tudunk tapasztalatokat arra felhasználni, hogy a jövőbe kivetítve, elkerüljük tetteink negatív hatásait, főként, magunkra nézve. A kimetszett részlet, felül a vakhittel kezdődik. A vakhit egy olyan csökevényes hit, aminek valódi alapja nincs, hanem lényege, a feltétlen engedelmesség, meggondolás és kétkedés nélkül. A Hit, azonban sokkal inkább belülről fakadó, megbizonyosodott bizonyosság. Talán az intuícióhoz közelebb áll, mint a szellemhez, bár ez is olyan terület, ami csak a jelenlegi szétesett gondolkodás miatt került távol egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a bennünk élő tudás “aktivizálódik” a hit által. Bármilyen tárgyat is választ magának, teljes lényünket áthatja. A vakhit azonban felőrli és elpusztítja azt, aki hatása alá kerül. De gyakran magával ránt másokat is. A kimetszett részlet, felül a vakhittel kezdődik. A vakhit egy olyan csökevényes hit, aminek valódi alapja nincs, hanem lényege, a feltétlen engedelmesség, meggondolás és kétkedés nélkül. A Hit, azonban sokkal inkább belülről fakadó, megbizonyosodott bizonyosság. Talán az intuícióhoz közelebb áll, mint a szellemhez, bár ez is olyan terület, ami csak a jelenlegi szétesett gondolkodás miatt került távol egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a bennünk élő tudás aktivizálódik a hit által. Bármilyen tárgyat is választ magának, teljes lényünket áthatja. A vakhit azonban felőrli és elpusztítja azt, aki hatása alá kerül. De gyakran magával ránt másokat is. A Fizikai test ebben a szennyezett állapotában szenvedéssel és fájdalommal, betegségekkel megvert állapot. A szenvedéstől, haláltól való félelem, vagy inkább a rettegés az, ami uralja. A rettegés, amit akár depressziónak, pánikbetegségnek nevezhetünk, nincs valódi oka, alakja, színe, szaga; csakis borzalma. Ez a szenvedő, rettegő, érzéseiben bizonytalan, néha vakhitbe menekülő lény, aki vagyunk, bizonyosságait a tudás ismerete és létezésének elfogadása nélkül, tanulással próbálja megszerezni azt, amit tudásnak vél. Gyakran a tanulás rabjaként, vak szolgájaként, annak vakhitű zsoldosaként ezt az un. Lexikális tudást kikiáltja a valódi és egyetemes tudásnak. Nem lehet csodálkozni rajta, hiszen akarva, nem akarva, rengeteg erőfeszítését tagadná meg, ha rájönne, nem jutott egy milliméterrel se közelebb a tudáshoz. Sőt lehet, hogy messzire eltávolodott tőle. Azok, akik a jelentős többséget alkotják a földön, és magukat a tudás letéteményeseinek tekintik, kinyilatkoztatásaikkal, amiket dokumentumokban és szervezetekben gyakorolnak, sokakat el tudnak téríteni attól a bátor életviteltől, szemlélettől, ami félretéve az írott és hirdetett dogmákat vissza próbál térni az őstudáshoz, mint éltető forráshoz. Nem szükségtelen azonban maga a tanulás, hiszen közben a tudatunk, a valódi és tiszta tudat, ha elég nyitottak és tisztaszeműek vagyunk, megmutatja a tudáshoz vezető utat. Ritka és kivételes esetben, egy addig hivatalosan felkent papja a lexikális ismereteknek, felébred az igaz, vagy inkább valódi tudásra. Ezt a szót, vagy fogalmat vallások előszeretettel használják, de, elfogadva, hogy magjukban tartalmazzák azt, szándékukban legtöbbször követik azt, mégis a tudás csak mindenféle manipulációtól és akarattól független létezőként vehető igénybe. A ráció, vagy gyakoribb nevén: racionalitás, iskolázottság útján terjedő szellemi betegség. Emellett nem tévesztendő össze a józanésszel, ami inkább a tiszta tudat ismérve. A logosz, inkább és teljes egészében a tiszta tudat által közvetített őstudás. A lexikális tudást, tudva azt, hogy többnyire a kíváncsiság és az érdeklődés motiválja, mégis a társadalmi köztudatban egzisztenciális kérdésnek kell tekintenünk, ami mutatja alacsony szellemi mivoltát. Egyre inkább, bizonyos „kötelező” tanok birtoklása belépőjegyet biztosít a magasabb anyagi szférákhoz. Manapság nem foglalkozhat senki sem olyan témákkal és oly módon, ahogyan megsérti a trendet, mert pillanatok alatt eltűnhet a tudományos világ süllyesztőiben. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a lexikális tudást az EGO elvei vezérlik. Ez biztosít aztán egyre több és nagyobb hatalmat a tudomány vakhitű követőinek. Őket megsérteni nagyon veszélyes. Fölötte állnak minden hivatalnak, bár gyakran maguk a legerősebb hivatal. Nem feltétlenül, de gyakran jut el az ilyen ember is ahhoz a lelkiállapothoz, vagy a dölyfösség, vagy a kiábrándultság kapcsán, hogy az élvezetekbe menekül. Ám, még gyakoribb az is, mikor a tiszta tudat felől bizonytalanok és tudatlanok esnek az élvezetek csapdájába. Ez a jelenség, pedig minden tudós szégyene. A tudomány hideg közönye nem számol azok millióival és milliárdjaival, akik nem jutván a lexikális tudás közelébe sem, vagy elutasítják azt és lecsúsznak a szellemi nyomor szintjére. Sokan, érezve a tanítási rendszerek csődjét, és egyáltalán, a tanulandó ismeretek haszontalan, sőt még inkább káros voltát, és ez a mai ifjak nagy számára igaz, elutasítják a tanulás minden fajtáját. Nem tudhatjuk, és ők meg se tudhatják ezen a módon, hogy valóban jól teszik-e. Amikor a teljes összeomlás szélén a „közoktatás”, mint értelmetlen kulissza, az ipari és fogyasztói gondolkodás szolgájaként, mégis csak megtűrve, magába szippantja a fiatal embereket, minden igyekezetével megpróbálja őket leszoktatni a gondolkodásról, ami, ha jól gyakorolják, elvezethet a tudáshoz is…A vágyak egyként támadnak tudós és tudatlan emberekben, vagy a lélek ösztönvilágában. De olyan vágyak, melyek a fizikai testet szennyezetten tartják, vagy szennyezetté teszik, és nem felemelnek, nem léleképítők, hanem pusztítóak, a szenvedélyek és anyagi, hatalmi célokat sóvárgók; nem az extázis nemes, szellemi szférájában keresik kielégülésüket és boldogítójukat:

azok rothasztják szét a testet és a lelket…                                                                    

 E psz4

Kis eszmefuttatásunk következő, egyben utolsó szakasza, a szellem, vagyis az emberi szellem világát taglalja.

 

Az ember, akár az összes tudattal bíró létező, lényét, valóságát, csak a mindenség egészének támogatásával mutathatja és élheti. Egyúttal a mindenség is táplálkozik az általa megélt valóságból, hogy átadhassa a többi létezőnek. Ez a világ együttműködésének törvénye.

Rögtön le kell szögezni, hogy a szellem, vagy a tudat, ami már konkrét és megfoghatóbb, mint az előző, minden látható és szemünk elől rejtett valóság sajátja, nemcsak a miénk. Ha számunkra lehető, hogy tudatunk legyen, akkor ez a képesség és lehetőség az univerzumban van, hiszen a semmiből semmi sem keletkezik. Attól, hogy mi magunk felfogtuk, hogy birtokában vagyunk a tudatosság egy fokának, még nem nevezhetjük magunkat egyedüli tudatos lénynek. Hogy milyen fokon vagyunk tudatosak, és a többi, hozzánk, vagy önmagához képest, másfajta tudatosság, mennyire felel meg a mi tudatosságról alkotott képünknek, külön tanulmányt igényelne.

Az emberi psziché szellemi szférája, ebben a speciális olvasatban, több vetülettel is rendelkezik. Előrebocsátom, hogy önmagában nem funkcionáló részről beszélünk. Mint a lélek esetében, úgy a szellem esetében sem beszélünk holmi entitásról, bennünk lakó szellemi lényről, aki minket felülről figyel és irányít. Ez a téveszme, pedig áthatja igen sok ember tudatát, és megkeserítheti az életüket, vagy elaltathatja önmaguk iránti tudatosságukat; kábán tartja őket. Csak várják, hogy a bennük lakó istenség, megadja a következő lépéshez szükséges utasításokat.

Ehelyett, mikor részeket említünk, melyek különböző színeket és árnyalatokat kölcsönöznek személyiségünknek, a részelemzésekkel jobban megvilágíthatjuk az emberi lény alapvető sajátosságait.

Különösen alkalmasak ezek a spekulációk arra, hogy sajátos, csak a mai emberre jellemző visszásságokat és korlátokat találjunk, melyek akadályoznak minket szellemi felemelkedé­sünk­ben.

Vegyük tehát sorra, a már ismert módon az utolsó ábra részleteit.

Az ábra bal felső sarkában, a teljes képen jól láthatóan, a lélek és elme közti képzeletbeli vonalon, az elme felé eső oldalon található a tudás, mely tartalmában és használatában lényegesen eltér attól a lexikális tudástól, amely a fizikai test sajátja. A tudás olyan bizonyosság, mely némileg a hittel is kapcsolatba hozható, azonban nem a hiten alapszik. Igen ingatag lábakon áll az a tudás, ami görcsös ismételgetések, szajkózások látszólagos eredménye. A tudás, amit én annak nevezek, a látás képességének kitágított és sokszorosan tükröződött esszenciája, gyémántmagva. Szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. Ennek léte és színvonala a szemből olvasható azok számára, akik a tudás valamely fokán állnak. Mások, akik a tudás közelébe sem tudtak férkőzni, mert elfoglalja tudatukat a sok haszontalan, technikai és képmutatásból táplálkozó ismeret, vélt tudás, képtelenek ennek a tudásnak, még a körvonalait sem érzékelni. Mikor valamely tett, vagy gondolat ebből a tudásból jön létre, vagy építkezik, a következmény mutatja az egyetemes tudás jeleit. Ezt már többen is képesek felfogni és belőle tapasztalatokat levonni, erőt meríteni. Csupán még annyit tennék hozzá, hogy nem holmi misztikus képességről van szó, hanem olyan szellemi szűrőről, mely azt vonja ki a mindenség hullámrezgései közül, ami lényünket érintő és jellemünket felemelő tudás.

Egyelőre elég legyen ennyi. Minden szó és fantáziálás erről a tudásról fikcióvá válik, míg nem jelennek meg köztünk azok a különleges személyek, akik bírják eme alapvető emberi képességünket.

Fontos kihangsúlyozni, hogy pozitív oldalunkat elemezzük. Ennek az oldalnak eredendő szerepe, hogy a tőle elválasztott, kényszerűen elszigetelt lelki részünkkel együtt, kiteljesítse személyiségünket.

Az elme, ismét egy olyan fogalmat takar, mely sok zavar lehetőségét rejti. A józan észt szokták az elmével azonosítani, ami, legalább is szerintem, egy viselkedési, viszonyulási képesség, nem pedig olyan alap, amire az egész psziché épül. Ennél fogva az elme, emberi alkotás, melyet elődeink, kollektív módon, számunkra létrehoztak. Szokták mondani: „elmebeli”, vagy „elmés”. Mindezek korántsem világítanak rá az elme valóságos lényegére. Az elme, inkább az univerzális tudás tárháza, vagy inkább potenciális lehetősége, mellyel mindannyian élhetnénk. Tisztelet kellene, hogy övezze. Valamiféle öntudat, az ember létünk tudása, de nem az én tudata, a megjelenésünk és viselkedésünk kifelé megnyilvánuló összképe. Mikor azt mondjuk: az elme hatalma, akkor közelítőleg utalunk, mindazokra a rejtett és látható képességekre, melyek elménk által, magasrendű szellemi teljesítmények lehetőségét hordozzák. Csak sejthetjük azt a távlatot, amelyet elménk által befuthatunk. Még csak igen kis részt tudtunk megfelelően kiaknázni ebből az egyre bővülő bázisból. Nem azt, amire a tudósok már többször utaltak, hanem azt, amit a különleges képességek, kissé távoltartó és misztikus meghatározásaként sejtünk. Elménk az évezredek tanulása és alkalmazkodás révén olyan bonyolult és hatékony szellemi erő birtokában van, aminek csak kicsiny részét képezi a tudományos tudás. Ahogyan eljutunk a tudományos ismeretek megszerzésének felső határához, a világ megértésének olthatatlan szenvedélye előtérbe helyezi azokat a kihasználatlan, de háttérben működő érzékeket, képességeket, melyeknek vizsgálata kívül esett a tudományos gondolkodás hatókörén. Ezeknek feltárása másfajta gondolkodást igényel. Sokakban fel sem merül, hogy még a tudomány véges lehetőségeit is kitágíthatja az a figyelmen kívül hagyott terület, ami éppen „laikusok”, és botcsinálta „parapszichológusok”, néha kellő intelligencia és higgadtság híján, hiteltelenül, de vakhittel terjesztett tanai mögött valóságosan létezik. Mindenki érzi, akarja hinni, reméli, hogy kell lennie valamilyen erőnek, ami az emberi elme különleges „varázserejét” bizonyítja. Ez az erő lesz az, ami meg fog minket menteni attól, amit mi magunk hoztunk létre.

Bizonyosan megteremti a mennyiség, a maga minőségét, ha az idegek és hormonok bonyolult szövevényét elképzeljük. Az akarat és a képzelet valóban hihetetlen eredményekre képes. Gondoljunk a tibeti papok koncentráció általi teljesítményére, a testhőmérsékletüknek az elme segítségével való emelésére. Csupasz testtel a mínusz 20 C°- on, egész éjszaka, alvás közben, minden külső technikai segítség nélkül.. Csak egy azoknak a jelenségeknek gazdag tárházából, melyekkel a hivatalos tudomány felszínesen és jelenség­szin­ten foglalkozik.

A tiszta tudat, Egy általam használt meghatározás arról az énről, aki isteni, tiszta formában, mindenki pszichéjében ott van. Ez a tiszta tudat, azt az eredeti képet tartalmazza rólunk, amihez mindjobban hasonlítanunk kell. Ha az életünk kezdetén, olyan családba születtünk, hogy szüleink már birtokában voltak tiszta tudatuknak, és bennünket is eszerint neveltek, akkor életünk során már nem kell küzdelmet folytatnunk, önmagunk felfedezésére. Persze, ezt nevezhetjük kalandnak is, már, ha kalandba beletartozik a harc is, amit én kevéssé hiszek. Vajon, ki mondhatja el ezt magáról, zavarodott világunkban?

Míg a Lélek oldalon jelenik meg az Ember voltunkról való hitünk, addig a Szellem oldalon található, hogy milyen is az Ember valójában. Milyennek kell lennie egy Embernek. Erről való tudomásunk, ettől való elidegenedésünk miatt igen csekély. Kultúránk története alatt ezernyi könyv jelent meg arról, „milyen lehetne”, de szemünk előtt látható a valóság. Hamvas is többször említi, hogy nem valósul meg az ember. Csak beszélünk róla, hogy milyennek kéne lennie. Aztán azt is felhozzuk ilyenkor, hogy mindenki más. Mikor ez a téma felmerül, azzal ütjük el: „Az ember már csak ilyen”. Nem vagyunk jó véleménnyel magunkról, de legalább ebben egyetértünk. És ebben a szellemben éljük az életünket. Nem késztet minket semmi sem arra, hogy megközelítsük a bennünk lakó Istent. Néha megjátsszuk, „mintha”, aztán kifújjuk magunkat, és megint „olyanok” leszünk. Nehéz elmondani is, megérteni is, hogy mi módon találhatjuk meg önmagunkat. Néha a katarzis segít ebben, bár az ehhez vezető út sem nehezebb tanulmány, mint megépíteni egy repülőgépet. Mégis kevesen mernek rá vállalkozni, és az egész életüket céltalanul, vagy hamis célok szolgálatában élik le.

 A tiszta tudat mindent tud arról, milyennek kellene lennünk, mint mondtam. Hogyan lehet egyáltalán kapcsolatot teremteni vele? Sokan, a tiszta tudat alatt a józanságot, befolyásmentességet, józan észt értik. Van is benne valami, de nem teljesen fedi a lényeget. A józan ész, nem az elme tekintetében, hanem, ahogyan egy korszak embere érti, mindig az ügyeskedés, fondorlat, lelemény képességét rejti, amivel jól el tudunk lavírozni a tiltások és lehetőségek közt. Mindig tudunk kompromisszumokat kötni, még ha ellentétben is állnak elveinkkel. Meg tudunk alkudni, ha kell, fennmaradásunk érdekében. Ellenben az én olvasatomban, a tiszta tudat több ennél. Megmutatja, hogyan lehetünk emberek, minden körülmények között. Sőt, még ennél is több: törekvést jelent a teljes emberi jellem megalkotására. Önmagunk isteni alakjának megformálására. Később a „másfajta” istenképről is esik majd szó, de előzetesként, a tiszta tudat Istenképe, nem égi, hanem nagyon is földi kép. A földi léttel megegyező, annak szerves része. Külön érdekessége, hogy minden ember egyediként jelenik meg benne, ezért nehéz általánosítani, azonban minden ember egységes abban, ami az embert jellemzi, általában. Ahogyan az életformák változatossága megjelenik a fajok változatosságában, úgy a külső jegyek is minden egyénnél milliárdnyi változatban léteznek. Azonban, félre értve az emberi lény alapjellegét, és egyezését az összes többi lény alapjellegének meglétével, egyúttal létszükségleteikben is, és jogaikban is meg akarják az embereket különböztetni. Ezt a szemünk előtt teszik, és mi ezt békésen tűrjük. Sőt, rájátszunk, segítséget nyújtunk, hogy mindez megtörténhessen. Hiszen, ezzel egyúttal, saját elsőbbségünket másokkal szemben, ugyanúgy érvényesíthetjük.

Elfeledve, hogy a külső jegyeket, a temperamentumot, a gondolkodást, a viselkedést, ami alapján embertársainkat meghatározzuk, a Földbolygó különböző területeinek éghajlati, táplálékválasztékbeli, népesség eloszlásbeli körülményei, valamint ezek következményeként kialakult történelmi, kulturális, hagyománybeli, és ezernyi más körülmény alakítja. Igen fáradságos mindezt megismerni, de könnyebb az egész népet fajnak nyilvánítani, aki nem egyezik velünk, és aki ártalmas, és ezért nincs is rá szükség. A többit tudjuk. De a nemzetek is felállíthatnak elméleteket a másik nemzet ellen, hiszen nem ismerik, és nem ismerik el a másikat. Ha ezt tennék, hogyan is kiálthatnák ki magukat értékesebbnek, kvázi, több joggal rendelkezőnek a másiknál? Mindezt, természetesen egymásra is alkalmazzuk. Persze, ha egyeznénk tiszta tudatunkkal, akkor soha nem történhetne meg ez így. Kicsit erőltetett logikával azt mondhatom, hogy önazonosságunk felőli bizonytalanságunk frusztráltságában tekintjük embertársainkat idegennek, sőt ellenségünknek. Minden, amiben a másik jobb nálunk, negatívként, lelki teherként nehezedik ránk, és könnyebb másokra tükröznünk hibáinkat, mintsem megközelíteni önmagunk ősképét.

A Szellem fő jellemzője, miként az univerzális, mindenek felett létező szellemi szubsztancia, hogy örök. Ez az örök szellem, a létezés csodájának magyarázata. Az örök körforgásnak, az örök változásnak és megújulásnak. Az élet nevű furcsa képződmény is örök, abban a megfogalmazásban, hogy bárhol, ahol bizonyos körülmények, bizonyos időtartományban megvannak, kialakul, és folyamatokat alkot. Akár elnevezhetjük ezeket evolúciónak is, de ez nem tartozik szorosan témánk körébe. Az örök fogalmának megértése, a tiszta tudat birtokában nem is olyan nehéz. Annak mértékében, ki-ki mennyire van közel saját, tiszta tudatához, oly mértékben fogadja el és él annak a tudatával, hogy ő is csupán ennek az örökös mozgásnak egyik résztvevője; nem mellőzhető, hanem éppen megfelelő, és fontos résztvevője, de semmivel sem fontosabb, egy másik résztvevőnél. Ezzel megegyezőn, nem mondhatjuk azt sem, hogy egy ember fontosabb a több embernél, vagy viszont: több ember fontosabb az egy embernél.  Sok nehézséget okoz mindennek a megértése, és még nagyobb nehézséget alkalmazása életünkben, cselekedeteinkben.

Az örök fogalmának abszurd és paradox volta a tudatunkban, eredményezett az örökkel kapcsolatban egy személyt. Önmagunk hiányos ismerete miatt, azt képzeljük, hogy amit mi magunk képtelenek vagyunk megérteni, azt csak egy nálunk sokkal magasabb szellem értheti, tudhatja. Egyúttal ő a kormányos, aki mindig megmondja, mi legyen a következő lépés. Mivel mi ezt úgysem tudhatjuk, ezért nem is foglalkozunk vele különösebben, hanem sodródunk a történetek és az elemek kénye-kedve szerint. Pedig, az örök tiszta tudat minderről használható információkat tartalmaz, ha megfelelő tudásunk van ennek kiolvasására.

Az élet örök volta mellett, minő paradoxon!…: saját kis életünk éppen, hogy nem örök. Az elmúlás tudata végigkíséri életünket, megnehezítve, megkeserítve azt. Sokan azért nem vállalkoznak a tiszta tudatukhoz való közeledésre, mert azt hiszik, hamarosan elmúlnak erről a világról. Akkor meg „erre a kis időre” már nem érdemes változtatni. – Mondják.

Nevetséges, egyúttal tragikus is, hogy a fiatalok, annyira félnek attól, hogy hamarosan öregek és múlt idősek… lesznek, hogy inkább maguk siettetik ezt az elmúlást, tudatlanul, vagy tudatosan, készakarva. A legfőbb tévedés ebben az, hogy ne mi magunk határozzuk meg, életünk hosszát, de mi vagyunk felelősek minőségéért. Ennek kissé ellentmond az, hogyha, tiszta tudatunk támogatásával, mindig a megfelelőhöz nyúlunk, mindig a megfelelőt gondoljuk, mindig a megfelelőt tesszük, akkor életünk hosszabbá válik relatíve, és a valóságban is. Ezt sokan eléggé misztikusnak, sőt ellenségesnek tekintik, hiszen meg kell szűrniük mindent maguk körül, még gondolataikat, érzéseiket is. Azt hiszik, hogy ez a tevékenység kitölti a teljes életidejüket, nem hagyva időt szórakozásra, lustálkodásra, élvezetek hajszolására, hatalom gyakorlására mások felett, erőszak alkalmazására és hasonlók. Van is ebben valami, de elfelejtik, hogy „valamit, valamiért”. Mivel, nem tudják, nem tudhatják meg, milyen is lehet tiszta tudattal élni, csak azt hiszik, ez az egy életforma létezik, amit ők tudattalanul, kábán megélnek.

Az emberek nagy tömegei nem értékelik eléggé a tudatuk tiszta és világos voltát, nem a racionalitást, hisz azt már megfelelő helyen és módon meghatároztuk, hanem az éberség, az ébrenlét meghatározó voltát és mindenek feletti értékét. Egy olyan démoni szellemet, amit manapság igen gyakran megidéznek, elneveztek eutanáziának. Ez a szellem azt tükrözi, amiben az egyén egész életében élt: a kábaságot, önmagunkról való teljes tudatlanságot. Azt a törvényt, hogy az élet örök tanulás, teljesen elfeledve és figyelmen kívül hagyva, úgy akarnak átevezni „Káron ladikján”, hogy közben semmit sem tudnak arról, ami csak egyszer történik meg velük az életben: a halálukról. Nem beszélve arról a felelőtlenségről, ami a lehetőségek sorát figyelmen kívül hagyja, amivel a fájdalmat, és a szörnyű kór okozta szétesést, meg lehetne akadályozni. Az egész élet torzképe jelenik meg a halál körüli machinációkban.

A nem a tiszta tudat által irányított élet, törvényszerűen hozza magával a különböző betegségeket, melyek minden esetben a tudat betegsége is, és a lélek betegségei is, de nem csak azé, mint sokan hiszik. Ezért, minél korábban ébredünk fel valónkra, annál kevesebb betegséggel kell ezután leszámolnunk. De megtehetjük és meg is kell tennünk. Nem szükségszerű, hogy idősödve egyre betegebbé váljunk. Viszont szükségszerű kellene, hogy legyen, hogy egyre bölcsebbekké váljunk. Ennek az ellenkezője történik: egyre ostobább, gyerekesebb viselkedést mutatunk, és erre bíztatást is mindenünnen. Nem lehet többé alapozni ránk a többieknek. Joggal tekintenek ránk a fiatalok úgy, mint kidobandó kacatra. Persze, ez így rossz hatást kelt a fiatalok jellembéli fejlődésére, mert igazolni látszik idős-gyűlöletük jogossága is. Pedig éppen fiatalkori balfogásaink következményeiként, magunk is ilyen kriplikké fogunk válni öreg korunkra.


Mi hát a legfőbb feladat, amit teljesítenünk kell önmagunkkal szemben?

Megszerezni és megőrizni tiszta tudatunkat mindhalálig.
folyt. köv.

 

 

 

A diszlexiások fogják megmenteni a világot

A diszlexiások fogják megmenteni a világot    

 

Írta: Kövi Gábor   
2010. július 15.

A diszlexiások fogják megmenteni a világot

  A napokban kiderült rólam is, hogy diszlexiás vagyok/voltam. Vagy nem. (?) Ez is egy olyan „betegség”, amivel megbélyegezhetjük gyermekeinket, és egész életükre alacsonyabb sorba száműzzük őket. Feleségem rövid időt együtt töltött egy olyan tanárnővel, aki diszlexiás gyerekeket oktat. Igen jó véleménye alakult ki róla, és pár dolgot megjegyzett, ami jellemzi a diszlexiásokat. Máris minden ilyen sorstársamat megnyugtatom, hogy egyáltalán nem normálisak… Ha ez megnyugtat valakit. Azonban, amint a világot, mármint az emberek világát elnézem, azt hiszem, mi kevesek, egyáltalán nem hoztunk szégyent az emberiségre. Leonardo és Einstein. Két név, és két valószínűleg diszlexiás zseni.

Az írásaimban gyakran hivatkozom a “Folyamattudatra”. Ezt 1994 táján kezdtem kidolgozni. Akkor jöttem rá, hogy az emberek miért nem úgy reagálnak, mint a természet?A valószínű ok: az évezredek során valahol félresiklott a tudatunk, ezzel elkülönültünk a természettől. Ezután csak pusztítottunk, alapvetően nem alkalmazkodtunk, és ebből a gondolkodásból egy mesterséges világot, illúzióvilágot hoztunk létre. (!?) A továbbiakban már ezt tartottuk „világnak”.

A szabályos folyamatok képlete: Impulzus – ismétlés – változás / változás az ismétlésben, ismétlés a változásban.

 A tudósokat foglalkoztatta a kérdés: hogyan lett az ember a Föld legsikeresebb faja?

Ezért vizsgálni kezdték az emberszabásúak és az ember intelligenciáját a földi élethez szükséges képességek terén; miben vagyunk  jobbak, mint a majmok? Miért mi lettünk a hatalomért folyó verseny győztesei?

Minden téren a majmok vezettek! Egy tesztet kivéve. Illetve, megítélés kérdése, hogy abban az egy esetben, mikor az eredmény „más” lett, mint amit vártak, vajon a javunkra írható-e, hogy ezzel „győztük le” a többi állatfajt?

A vizsgálat konklúziója: Azért mi lettünk a „Föld urai”, mert gondolkodás nélkül lemásoljuk, amit a hierarchiában, vagy egy adott helyzetben magasabban álló személy tesz.  A példafeladatban egy többfiókos, billentyűs szerkezet egy bizonyos pontján hozzá lehet jutni a jutalomhoz. A majmok esetében valamilyen finom falathoz. A gyakorlatvezető különböző mozdulatokat végez a szerkezeten, végül az egyik fiókból előkerül a nyeremény. (Feltehetően, a bemutatás többször egymásutánban történt.) A majmok igen rövid idő alatt rájöttek, hogy nem szükséges az egész mozdulatsorozat elvégzése, hiszen a fiók kinyitásához 3 megfelelő mozdulat elegendő. Életkortól függetlenül minden „tesztalany” jól teljesített.

Az emberekkel lefolytatott próba bármilyen kultúra, bármely tagjánál ugyanazt az eredményt hozta. Függetlenül attól milyen végzettségű, milyen rasszbéli, milyen felekezetű, és milyen korú volt az alany. A bemutató minden egyes mozdulatát ugyanúgy megismételték… Függetlenül attól, hogy lehetett volna-e gyorsítani, ésszerűsíteni; fontos volt-e, vagy, hogy az összes mozdulat a kívánt jutalomhoz köthető-e.

Tény, hogy a jutalom mindenképpen járt… Valószínű, hogy az ember azt tanulta meg, hogyha utánoz, azért mindig jár jutalom. Ez elég volt ahhoz, hogy a kultúrák kialakuljanak, és ezzel elnyomják az egyéb fajokat. Azonban, emellett az is szükséges volt, hogy az ismétlést elutasítókat megbüntessék!!

Ilyenkor szoktam idézni azt a tesztet, amit bizonyos helyen, bizonyos emberek elvégeznek a jelöltekkel:

Kiosztanak mindenkinek cserepeket, és foghagyma gerezdeket. A vezető megmutatja, mit kell tenni, és a foghagymákat csírájukkal lefelé beszúrja a földbe. Aki a helyes módon, a csírával felfelé ülteti el a gerezdet, eltanácsolják….

 Nem gondolkodunk, csak másolunk. Koppintók vagyunk… Amiatt jellemző ránk, hogy nem tudunk másként gondolkodni, mint az átlag, mert igazából a személyiségünk abból a társadalmi közegből összeállt mozaik, amelyben születtünk. Soha nem saját magunk vagyunk. Egy „agyfajta” kivétel: a „diszlexiásoké”. Az ő agyuk nem úgy működik, mint a többi emberé.  Ezek az emberek eleve másnak érzik magukat és mások is. Mert az ő agyuk nehezen másol, és ezért állandóan új feladatokat kap, amiket meg kell oldania. A kész megoldások náluk nem működnek. Ebből talán az is kiderül, hogy az evolúció az ő esetükben nem tévedett…

 Az a „folyamattudat” (evolúció) nem tesz önmaga ellenében.…Nos, a diszlexiásokat minden iskola kiveti magából, de jók a zenében, művészetekben, filozófiában stb. (mert ezekben van szabad látásmód, bár a zene gyakran hoz ismétléseket, de ott a folyamattudat tisztán lekövethető.). Einstein, Leonardo, Mozart is állítólag az volt. Na ez nem áldás, ha erre gondolnak. De van lehetőségük újat alkotni ebben az indigó világban.

Mostanában kapizsgálják, hogy az állatoknál is van „hagyomány”. Csak azt vétik el, hogy az állatok soha nem szolgaian ismételnek, hanem ésszerűségből. Ha nem ésszerű, változtatnak. Az ember mellett élő állatok azonban – hogy a táplálékot megkapják – olyan feladatokat is elvégeznek, aminek a természetben nem volna értelme.

Egy csimpánzmenhelyre behoztak egy cirkuszi csimpánzt, akit a gazdája dohányozni tanított.

A gondozók nem adtak neki cigarettát, de a mozdulatot állandóan végezte, ahogyan a cigarettát a szájához emeli a dohányos. Ez az értelmetlen és felesleges mozdulat elég volt arra, hogy a többi állat elverje magától ezt a szerencsétlent.

   Azok közül a jellemzők közül, melyeket fel tudok idézni feleségem elbeszéléséből, az érdekesebbeket itt is olvashatják. A témában jártasabb olvasóknak nem hiszem, hogy újat mondanék, legfeljebb más oldalról nyúlok hozzá.  

Ha az írásaimat ismerik, akkor az egyikben (Natúr IQ) már foglalkozom azzal, hogy mi is különbözteti meg az átlagot azoktól, akik mindent másként fognak meg, és talán ők azok, akik jobban meglátják a kivezető utat ebből a szinte követhetetlen zagyvaságból, amit civilizációnak szoktunk nevezni. Nos, a diszlexiások (olvasási-, számolási-, írási nehézséggel küzdők) egy cseppet se unalmas, vagy érdektelen emberek. Sőt! Számukra a jelenlegi világ az, ami értelmetlen és össze-vissza. Lehet, hogy nekik/nekünk van igazu(n)k? Ezzel a sajátos látásmóddal talán képesek vagyunk olyan alternatívát, vagy talán valóságos és eddig rejtett megoldásokat találni, melyeket a jól olvasók, értsd: az átlagosan gondolkodók és másolók, soha nem is volnának képesek felfedezni.

Ha veszik a fáradságot arra, hogy egy ilyen agyafúrt gondolatmenetet végigkövessenek, megértik, mitől vagyunk mi annyira mások.

A többször idézett „különbségek” minősítésénél vegyük figyelembe, hogy az írás-olvasás mennyire természetes tudása az emberiségnek. Ha szigorúan véve értjük, akkor ez a furcsa szokásunk csak ránk jellemző. Azonban, mint a kommunikáció egy fejlettebb foka is lehet, ha az egyéb módozatokat megvizsgáljuk, párhuzamba állítva ezzel. A méhek, hogy csak egy kiragadott példával éljek, szintén „térképet rajzolnak” társaiknak a jó mézelő viráglelőhelyekről. Tehát létezik az állatok világában is valamilyen írás. A mozgást, a gesztusnyelvet is nevezhetjük „látványírásnak”. Ezen a szálon sok egyéb példát találnak még. Ellenben az ember esetében az írás már olyan speciális tudománnyá és oktatandó tantárggyá vált, amely bonyolultságával igen komoly feladat elé állítja az életet éppen most kezdő kisgyermekeket. Ha egy európai a keleties írásokat, képírásokat látja, elképed azon a bonyolultságon, amely ezeket a számunkra teljesen értelmetlen „krix-kraxokat” az európai írástól megkülönbözteti.  Elmondhatjuk, hogy minden nemzet írása az évezredek alatt kialakult és kifinomult gondolkodását tükrözi. Ezért is olyan nehéz nyelveket tanulni és megérteni más nemzeteket. Bár, ha a nyelvtanulásból az írás-olvasást kiiktatjuk, és az iskolát nélkülözzük, sokkal gyorsabban, de talán kevésbé helyesen tudunk más nyelveket elsajátítani.

A diszlexiások csak így tudnak (de így tulajdonképpen minden nehézség nélkül) idegen nyelveket megtanulni. Mivel számukra a világ am block úgyis idegen, ezért nekik már egy idegenséggel több, vagy kevesebb, nem számít. Erre mi sem jellemzőbb, hogy azokkal a nyelvekkel, melyek merev szabályokat állítanak fel, és ezek legcsekélyebb megsértésével maga a mondat és a gondolat értelmetlenné válik, a diszlexiások szinte képtelenek megbirkózni. Azok a nyelvek azonban, melyek dallamos, plasztikus, régies rendszerűek, mint pl a latin nyelvek, már sokkal jobban illenek ezeknek a különlegesen gondolkodó embereknek a gondolkodási rendszerébe.

Mindenre, amit egy átlaggyerek egyből megért, a diszlexiásnak saját szisztémát kell kidolgoznia, és akkor már neki is ugyanúgy menni fog a dolog. Vagyis, mi egy, az átlagtól teljesen elütő világban élünk. Azonban ez a világ több okból természetesebb és egyszerűbb is, mivel felépítéséhez a megértésnek egy teljesen személyes módját használjuk. Ezt a többi ember most már igen nehezen fogja kiismerni, és talán ez biztosít nekünk némi előnyt az átlaggal szemben. Igaz, hogy az írás-olvasás némi nehézséget okoz számunkra, azonban pl a gépírás már egyáltalán nem. Vagyis lehet, hogy éppen egy diszlexiás írásai lesznek azok, amelyek felkeltik az átlag olvasó figyelmét, és kizökkentik a mai világba bekövesedett, és kilátástalanul összezavarodott polgárt. Ez a kizökkentés igen fontos része a megértésnek. Einstein egy ismert és tőlem is gyakran olvasott gondolata így szól: „Nem lehet egy problémát megoldani azzal a gondolkodással, melyben a probléma keletkezett.” Ez a gondolat jól érzékelteti, hogy ezt a problémamegközelítési paradoxont csakis egy diszlexiás ember tudja észrevenni. Neki ugyanis szinte minden probléma esetén gondolkodást kell váltania, hiszen az ismétlésekre épülő gondolkozás, mely a hagyományokat, és ezzel együtt az egész civilizációt megteremtette – egyúttal rengeteg problémát halmozott fel – számukra értelmetlen és használhatatlan. Így a diszlexiásokat (gyűjtőfogalom)a  „kivételek” kategóriájába sorolják, és szinte nem vesznek róluk tudomást. Ugyanis, ami nem illik bele a hagyományokba, az eleve láthatatlan…

 Visszatekintve gyerekkoromra, emlékszem, milyen gyötrelmes volt egy felelés, vagy mennyire kusza és olvashatatlan volt az írásom. Hányszor kellett végigolvasnom egy szót, mire rájöttem az értelmére. Akkoriban szerencsére még nem létezett a „képszerű” szóolvasás, melyben sok gyermek későbbi nehézségei keletkeztek. A szótagoló olvasásnál még nekem is lehetőségem volt átlagos teljesítményt nyújtani. Érdekes módon, azonban az olvasás, kifejezetten kedves, és szenvedélyes szórakozásommá vált, különösen az első 20 évben. Végül is, a korabeli tanítóknak nem volt különösebben szokatlan az én megközelítésem. Csak én gondoltam úgy, hogy kirekesztett és alulértékelt vagyok. Ezért sokat voltam egyedül, olvastam, élveztem a természet folytonos változását, és a visszatérést, periódust. Ezt, mai szemmel már értem, és értékelem. Azt viszont csak áldhatom, hogy nem lettem átlagos gyerek, mert az átlaggyerekek vásottsága, gonoszsága egy cseppet sem vonzott. Az írás mindig izgatott, de nem éreztem magamban annyi képességet, hogy merjek rá vállalkozni. Néhány fogalmazványom azért elég jó elismerést hozott, és ez talán elég volt arra, hogy belevágjak. Zeneművészeti főiskolás koromban, kiváló pszichológia tanárom, a legendás Heszke Béla bácsi, szünetben mindig kedvenc szórakozásának, a grafológiának élt. Bekérte jegyzeteinket, és egy ízben az írásomra ezt a megjegyzést tette: „Fiam, magának az íráshoz még nagyobb tehetsége van, mint a zenéléshez. Igazi tanártípus.” Ezzel a jellemzéssel végre kiszakadtam abból az átlagos megítélésből, ahogyan korábban előző tanáraim jellemeztek. Az ember élete első felében nagyon rá van utalva mások róla alkotott véleményére, és ebből később gyakran alakul ki kisebbrendűségi érzés, vagy komplexus. Béla bácsi sem volt egy átlagos, és tanítványait lekezelő tanár, hanem méltán tisztelte mindenki tudásárért, szerető és megértő pedagógiájáért.

Így – utólag visszagondolva – a tánccal kapcsolatos viszolygásom, és az ebből fakadó halmozott kirekesztődésem vezetett a zenéhez, amiben már nem kellett színlelnem, hogy „szabályosan” csinálok valamit, ami nem az én világom.

Most, hogy így tekintek egész korábbi életemre, egy kellemetlen „szemromlást” is jobban megértettem. Talán mások is voltak/vannak így. Ha valamit egyből nem tudok elolvasni, akkor szemizmaim görcsbe rándulnak, és erőltetve valahogyan mégis képes vagyok kiolvasni azt a szokatlan szót. Voltaképpen a szemem teljesen jó és az értelmemmel sincsen semmi baj. Ma már gyakorlom az éleslátást, és megtanultam „laza szemizmokkal, lágyan” nézni mindenre. Kiderült, hogy akármit ki tudok olvasni, ha nem erőltetem a szemem. Nem viselek szemüveget, és már nem is fogok… Apám balkezes volt, és érdekes mutatványai közül az egyikben mindkét kezével egyszerre írt, de az egyikkel tükörírással… Persze, az akkori pedagógia nem ismerte a balkezes írást. A balkezesek körében még gyakoribb ez az olvasási nehézség, vagyis diszlexia. Jó, hogy még nem tudtunk semmit erről, mert biztosan fokozta volna félszegségünket, és nehézségeket okozott volna az emberi kapcsolatokban. Azt azonban el kell mondani, hogy az efféle „rendellenesség” igen jó zenei képességek meglétét is feltételezi. Apám is autodidaktaként ördögien zongorázott, és szépen hegedült, igaz, fordított kézzel.

Fiaim zenei tehetsége már közismert, és én holtomig szerelmese leszek a zenének. Már ez a néhány pozitív különbség is önbizalmat adhat minden hasonló nehézségekkel küszködőnek, és főként szüleiknek, akik ezek után más szemmel néznek gyermekükre. Talán ötleteket is kaphatnak tőlem, aki 36 évet voltam a tanári pályán.

Először is, pedagógiai módszerem gerincét két fontos tétel alkotta:

Az egyik és legfontosabb, a megfelelő teljesítmény értékelése, vagyis a dicséret. E nélkül minden pedagógia hiányos, és teret enged a teljesítmény-centrikusságnak, vagyis a szakbarbárságnak, vagy gépies magolásnak. Minden gyerek sajátos és megismételhetetlen csoda. Ezért senki sem várhatja el az azonos teljesítményt mindenkitől. Ugyanígy az azonos elbírálást sem. Azonban minden teljesítményben vannak olyan részek, melyek elismerésre méltók. Ezeket bőven megtalálhatjuk a diszlexiások teljesítményében is. Ha kialakították sajátos módszerüket egy feladat megoldására, akkor már semmiben sem maradnak alul „normális” társaikkal szemben.

A másik tétel pedig: Azon kell a legjobban dolgozni, ami nehezen megy. Ez látszólag a diszlexiásokra nem érvényes. Azonban az én példám is jól mutatja azt, hogy az ember, ha felismeri gyengéit, kellő akarattal, és a sajátosan egyéni módszereivel képes lehet átlagon felüli teljesítményeket is elérni. Nevezetesen, hogy szenvedélyes olvasó lettem, sőt az is, hogy végül rengeteget írok, és talán nem is olyan rosszul…

Ugyanígy gyerekkoromban igen gyenge rajzolónak tartottam magam, de 35 éves koromban rájöttem, hogy ezt a negatív képet nem szabad elfogadnom és ezért rajzolni, festeni kezdtem. Későbbi érdeklődésem célpontja az un. „hatodik érzék” lett, nem véletlenül, mivel sok nehézségem akadt a matematikával, vagy azokkal a tárgyakkal, melyek számomra túl „szárazak”, mint kémia, földrajz, történelem (évszámok!!). A radiesztézia kivételesen jól működik az esetemben, és ma már azt is tudom, miért. Ha valakinek egy érzékszerve nem 100%-os, akkor más érzékszervei veszik át annak feladatait. Ezt ismerjük a látás és halláskárosultak esetében is. Az olvasás, de nálam inkább az állandó monoton ismétlés összezavaró volta olyan mélyebb érzékenységeket hívott elő, melyek az emberiség korai történelmében, még az állatokkal rokon érzékek körébe tartoztak. A rejtett megérzések már olyan terület, amely számomra sokkal érthetőbb és felfoghatóbb, mint a matematika, vagy kockafej-gondolkodás. 

Amint az ember lassanként megérti, hogy nem vele van a baj, hanem az átlagos elvárásoknak megfelelőtől való eltérések tudatlan, érzéketlen és felületes előítéletével, rájön, hogy az a küzdelem, ahogyan egyre több „negatívumunkat” tudjuk megismerve megérteni, és kemény munkával (önmagunk előtt legalább) elismerésre méltóvá tenni, kifejleszthetünk egy magasabb érzékenységet, színes és erőteljes képzelőerőt, ezért igazából nem marad olyan feladat, melynek neki ne mernénk vágni. Én ma már úgy vagyok minden problémával, hogy kihívásnak tekintem, és a megoldás biztos tudatával vágok bele. Eddig még semmit nem kellett feladnom, amit komolyan elhatároztam. Az eredmény általában sokaknak meglepő, szokatlan…

Pl. Terveztem egy középen hajló kaput, hogy 4 méter távon kis helyre lehessen hajtani. Addig agyaltam, míg megszületett a megoldás, és mindenki csodájára jár, mert ilyet nem látni sehol. Ha az egész 4 métert be kellett volna hajtani, alig maradt volna hely a szűk udvaron.

 

Az én „látóképességem” is jórészt ezzel az előélettel magyarázható. Mindig meglátom azokat az anomáliákat, és hibákat, melyeket egy átlagos karriert befutott, „sikeres” ember már nem lát meg. Ennél fogva képes vagyok új elgondolásokat megfogalmazni, és újfajta, természetes rendszereket felfedezni és megalkotni. Valószínűleg erre akkor nem volnék alkalmas, ha minden akadályt, melyeket a civilizációs sematikus oktatás, és mindennapi élet állít, rögtön és könnyedén át tudtam volna ugorni. Abba a téveszmébe jutottam volna, mint sokan mások, akik saját ostobaságukat, mellyel a rendszerbe kapaszkodnak, képtelenek újra, alkalmazkodóra, értelmesebbre váltani még akkor sem, mikor mindenüket elvesztették. Ma már minden skatulya és eddig alkalmazott séma csődöt mondott, és csak azok látják meg az ebből a gondolkodásból való kivezető utat, akik eddig is minden pillanatban változtatni és alkalmazkodni kényszerültek.

A lapra kitett írást újraolvasva még néhány fontos mozzanat idekívánkozik:

Miért kell a mai átlaggondolkodásúaknak annyit ismételni, hogy megjegyezzenek valamit? Miért az ismétlés lett a törvény? Azért, mert a „megbélyegzettek” egy vagy alig néhány ismétlés után megjegyzik azt, ami a saját bonyolult ideghálózatukban rendelkezik kapcsolódási ponttal. Az átlag viszont nem ilyen sokrétű idegrendszert volt kénytelen kifejleszteni, tehát számára több ismétlésre van szükség. Ez viszont rávilágít arra is, hogy miért evolúciós zsákutca ez a mai tendencia. Emlékezzünk csak az „Esőemberre”! Előttem van a „szétszóródott gyufa” jelenet. Aki nem látta a filmet, annak röviden felidézve: az Esőember azonnal megmondta, hány gyufaszál volt a dobozban…Valóban lehetséges egy ilyen eset, mert a „zárt” autista személyiség, ezekkel a különlegességekkel tud csak valamelyest tájékozódni a túlszabályozott, tehát személytelen, idegen világban. Egyúttal „üzen” is mindenki másnak: a számok önmagukban nem jelentenek semmit…Csak az emberi civilizáció tulajdonít nekik akkora jelentőséget, és épít fel rá teljes illúziórendszereket.

Azonban ezt a „képességet” a radiesztézia segítségével bárki elsajátíthatja… Ebből az is kitűnik, hogy miféle „különleges” formái vannak az emberi/állati idegrendszernek, mely eddig a feltáratlan, „szabálytalan”, ezáltal kirekesztendő kategóriákban szerepelt.

 A civilizációs emberiség korlátlan burjánzása a másolás révén gyorsult fel, és okozza a pusztulását is, ha nem változtat gondolkodásmódján.

  Minden diszlexiás zseni?

  Nem valószínű, de közülük nagyobb valószínűséggel lesz az. Hozzátéve, hogy a „zseniség” nem ideális, és élvezetes életstílus, vagy elérendő végcél. Emellett sajna elég sok kényszeres cselekvésű, „körbejáró” gondolkodású ember is akad a diszlexiások között, mivel a szabványos nevelés gyakran okoz náluk kiábrándultságot, értéktelenség érzést, és fokozott ragaszkodást a már megszerzett, és működő tudáshoz, szokásokhoz. Azok a területek, melyek az egyén döntésére vannak bízva, így a saját magunkról való gondoskodás, a diszlexiások esetében elhanyagolásra kerülhetnek, mivel erősen leköti őket a megfelelés kényszere. Az a pár dolog, amiben már kellő jártasságra tettek szert, teljesen kitölti az életüket, és bezárul a kör. Nehezen megközelíthető, kiégett, zárkózott emberekké válnak. Ennek ellenkezője is igaz lehet, ha az átlaghoz való tartozás mániája „tisztaság mániává”, túlzott pedantériává, viselkedésük aggályoskodóvá, nyájassá, megszállottan udvariassá, szögletessé válik.

Sokszor ők a „meg nem értett zsenik”. Kijelentve, hogy a valódi zseniket általában tényleg nem értik, de ők sem értik a többieket. Gyakori szava járásuk: „Ezt te úgysem érted.” Ezzel teljesen elszigetelik magukat másoktól. Nem valószínű, hogy a többi diszlexiás könnyebben tud szót érteni velük, mert az egyéni gondolkodásmód többnyire igen sok variációban megjelenhet.

Ugyanakkor jellemző rájuk a jó megfigyelőképesség, és ezzel pótolják az ismétlésektől való viszolygásuk okozta tanulási nehézségeiket. Ebből fakad azután a hibák gyors felismerésének képessége, még ha a megoldás kivitelezéséhez nem is rendelkeznek elég adottsággal. Környezetük, gyakran „tudálékosnak”, „minden lében kanál”-nak nevezi őket.

  Vajon miért tartják a fentebb idézetteket is zseninek az emberek? Nem lehet, hogy csupán azért, mert máig nem értik őket? Einsteinre ez mindenesetre igaz. A mai napig magyarázzák és értelmezik gondolatait. Az sem kizárt, hogy az evolúció az ő esetükben éppen a jó értelmi képességeket, és a változások-változtatások képességét okozza, és az átlagos emberek rossz alkalmazkodó képessége zárta be a civilizációs rendszert az ismétlések biztonságos világába, és mondatja a hivatalos gondolkozásmód szerint minden problémára a „válság” elmarasztaló kifejezését, és ezzel a tudattal okozhat sokaknál „világvége hangulatot”, és egyúttal önpusztítást.

Amit még fontos megjegyezni:

Az én időmben még nem volt tudomásunk a diszlexiásokról és autikusokról, csak különféle gyermekekről. Talán ennek köszönhető, hogy saját erőből kifejlesztettem azokat a képességeket, melyekben gyengének éreztem magam. Egyúttal nem korlátozott annak a (hamis) tudata, hogy ennek így kell maradnia! Egy manapság az átlagból „kiemelt”, „szabálytalan” gyermek, egész életére megbélyegzett, kirekesztett lesz, bármennyire is jóakaratú, hozzáértő, türelmes pedagógusok, szülők körében nevelkedik. Éreznie kell, hogy ő „más”. De azzal, hogy a „másság” is külön kategóriává vált, és illik „tisztelni” még jobban ellehetetlenítik, és önfejlesztésükben fékezik ezeket a „nem átlagos” gyermekeket.

Emellett van még valami, ami zavaró számomra: nem lehet, hogy ez az egész elkülönítősdi azzal a céllal jött létre, hogy az átlagos legyen a díjazott, elismert, elvárt és ajánlott?

 

Mindenkinek, aki kapcsolatba kerül ilyen „különleges” emberekkel, és önmagát különbnek könyveli el náluk, üzenem, hogy ők sem „szabályosak”. Azokban a szokásaikban, melyekről tudomásuk sincs és számukra, vagy a teljes bolygóra nézve züllesztőek, ártalmasak, legalább annyira szabálytalanok, bár nem a civilizáció, hanem a Föld többi lakója és az Univerzum számára…

  Egy rövid utalást kell tenni az autikusokra, mivel sok tekintetben hasonlítanak bizonyos diszlexiásokra, különösen az Asperger szindrómások.. Sok helyütt lehet olvasni, hogy egyre több autista gyermeket találnak. Ez egyáltalán nem jelent mást, minthogy az Univerzális Emberi Ttudat ezt a megoldást találta a civilizációs zsákutcára…

Talán éppen az volna a szellemi feljebbjutás záloga, ha jobban odafigyelnénk diszlexiásainkra. Zenére, rajzra, színjátszásra, filozófiára oktatnánk őket, és feladnánk nekik a legnagyobb leckét:

Mentsétek meg a világot!

 

 

Nincsmás sziget lakói

Nincsmás sziget lakói    

 

Írta: Kövi Gábor   

2012. február 13.

 Nincsmás sziget lakói

Valahol a hatalmas világóceán kellős közepén van a Nincsmás sziget. Helyesebben mondva: annyi ilyen sziget létezik, ahány vércsoport, sőt ahány ember. Mondhatnánk, hogy minden ember egy ilyen kis szigeten él(hetne)…

Gondolkodásunk nem ismer olyan kényszert, ami szokásainkból ki tudna szakítani bennünket. Erre azt mondják, hogy ez így van jól. Az ember legalább az otthonában érezze szabadnak magát, mikor úgy is annyi korlátba ütközik, hogy jószerivel, már álmában sem tud szabadulni tőlük. Az otthonom a bőrömön, a kemény kobakcsontomon belül lüktető világ, ahol teljesen magam vagyok. Vagy mégsem? Lassan már betolakodnak és be is tolakodtak a különféle pótlások, fogtömések, inplantátumok. Már belülről is zavarnak, korlátoznak. Vigyáznom kell rájuk. Nehogy kimozduljanak, kipukkadjanak(!)… Szinte összenőttem drótokkal, hallgatókkal, lencsékkel, monitorokkal, miniadókkal, minikompjúterekkel, minierősítőkkel. Agyamba elektródákat vezetnek, hogy még jobb legyek.

Mégis kell magamat korlátoznom, mert nem fogadhatok mindent magamba. Nem nyálazhatok meg mindent, mint a csecsemők, hogy azután le is nyeljem, hogy végképp az enyém legyen.

Amint a civilizált világóceánon luxusjachtomon éppen szürcsölgetem a jégbehűtött italomat, egyszer csak iszonyú (meg)rázkód(tat)ással egybekötve, ami lehet szökőár, hurrikán (hugikám), vagy víz alatti földrengés, kicsúszik a fedélzet a lábam alól… Egy szó, mint száz: fuldokolva partra vetődöm.

A meséből kilépve ez a ,,hajótörés” bármilyen formában bekövetkezhet: elhagyott a fiúm, mert karcsúbbat talált nálam; bejutottam a változókorba és miómák nőttek a hasamban; fiatalon elkezd hullani a hajam, álmatlanság gyötör; rák rémiszt; AIDS nyuvaszt, EBOLA rettent, kergekór kerget; nem emészt az emésztőm; rücskös a testem, mint a kajmáné; büdös vagyok, mint a borz; butulok, mint a tulok (Nem csoda, hisz mindig fejjel megyek egy másnak.); rángatódzom, mint a vedlő kígyó és még sorolhatnám. Ott vagyok csapzottan, magányosan, kiábrándultan és reményvesztetten. Mindaz, amit élveztem, és amit birtokoltam: fiatalság, egészség, barátok, üzletfelek, mind odavan. És még a hajóm is… Életem hajója zátonyra futott és elsüllyedt. Ezután már csak részvétteli pillantásokkal és kufárokkal találkozom, akik még utoljára utaznak a pénzemre, hogy a szemfedőmet is lehúzzák rólam még életemben.

A part sivár és kietlen. Nem röfögnek disznók, nem mekegnek kecskék a közelben. Nem bőg a tehén a dombtetőn. Még Milka sem. Tyúkok kotkodálása sem hallatszik. A madarak csiripelnek ugyan, de ők csak énekükkel vigasztalnak de tojásaikat sem hagyják elcsenni, hisz csőrük éles és magukat végképp nem hagyják megfogni és lelőni, hisz nincs is mivel. Nyílról, méregről pedig ne is álmodozzunk! Csoda, hogy a vízből ki tudtunk kecmeregni, hisz a parti vizekben hemzsegnek a cápák és a halak nagyon mérgesek, mert attól félnek, hogy meg akarjuk őket enni. A rákokat pedig most inkább hagyjuk…

Még egy szóval: beljebb kell mennünk, és fel kell derítenünk a sziget belsejét, ha nem akarunk kiszáradni, mint azok a szegény békák, akiket az úthenger eltalált és a napon préselt emlékekké válnak… Felületes rátekintésre a látvány nem is rossz: Gyümölcsfák hajladoznak a lágy szellőben, ágaik roskadoznak az érett gyümölcsöktől; illatos zöld leveles eleven zöldségek kínálják magukat; a puha, fekete földben édes, zamatos gyökerek meredeznek; diófélék bólogatnak görnyedezve súlyos terhük alatt; több más olajos mag is felkínálja magát, amit kizárólag a mi vércsoportunk megkívánhat; hüvelyesek kúsznak az ágakon fölfelé; mindenfelé nedvező édes rügyek, hajtások, bódító virágszirmok. A tisztásokon tönkölybúza hullámzó tavacskái. Rögtön szembeötlik, hogy ezen a szigeten nincs kókuszpálma, pedig valamirevaló sziget kókuszpálma nélkül nem is sziget, csak egy sárpacni.  Mindenütt fűszeres illatár csiklandozza a szagló receptorainkat. Bors (őrmester) jelenleg nem tartózkodik a szigeten. Csípős megjegyzéseire sem a vesénknek, sem a (rossz) májunknak, még inkább szegény megereszkedett, zűrös beleinknek sincs semmi szükségük. A kávé és kakaó is valahogyan hiányzik, bár szentjánoskenyér-fa azért van. Ez is egy kis könnyebbség. Ivókat és szeszfőzdéket közel s távol nem látni. A dohányültetvények úgyszólván tabunak számítottak mindig a szigeteken és (rák)halál járt értük meg a többi agy-gyagyítóért sem járt köszönet… Talán nem is fognak hiányozni ennyi gyümölcs mellett. A sós (és klóros) vizeket nem ihatjuk meg, viszont édes(Pí)vizű források mindenütt bugyognak a lábunk alatt. Teáinkat a nap melengeti éppúgy, mint napsütötte cipónkat. A tengerből csak a vízszéli és a forrásvíz-közeli algákat tudjuk elérni.

Ahogyan lesöpörjük csupasz testünkről a civilizált óceán emlékét, lassan beljebb óvakodunk, hogy megbékélve sorsunkkal elfoglaljuk a minket (eddig is) megillető szigetet. Végül is nem olyan rossz a helyzetünk, hiszen a hajónk ugyan összetört és elsüllyedt a múltba aranyainkkal, csecsebecséinkkel, téveszméinkkel, nagyravágyásunk­kal, agresszivitásunkkal, felelőtlenségünkkel, tudatlanságunkkal együtt, de kaptunk egy saját szigetet. Ez sem semmi! A mai világban szigettulajdonosnak lenni.

 

 

 

 

A Nő maga

A Nő maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. december 10.

A maga

Férfi lévén, mindig (kivéve, mikor figyelmetlen vagyok) előreengedem a nőket. Ez esetben is megtisztelem őket azzal, hogy velük kezdem a speciális jellemzést. Ezen kívül nem biztos, hogy nagyon élvezni fogják a megtiszteltetést. Lehet, hogy részben igazat adnak nekem, lehet, hogy kinevetnek, lehet, hogy megharagudnak rám. Az is lehet, hogy – szokásukhoz híven – észre sem veszik, vagy figyelmen kívül hagyják azt, amit egy férfi mond.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy a csodálat, értékeik megbecsülése, és az a szándék vezérel, hogy ráébresszem férfitársaimat, de őket, nőket is arra, milyen fontosak az emberiség fennmaradása szempontjából.

Ebből talán az tűnik ki, féltem őket valamitől, vagy meg szeretnék akadályozni, valami katasztrófát, ami velük kapcsolatos.

Nos, mielőtt a részletekre sor kerülne, előrebocsátom, hogy nagyon komoly és felelősségteljes lépés számomra, hogy őszintén közrebocsássam néhol eléggé lesújtó, vagy elmarasztaló véleményemet a nők ma tapasztalható viselkedéséről, viszonyáról a természethez, és önmagukhoz. Nem rejtem véka alá, hogy jobban érezném magam az ideális nők körében, mint manapság egynémely nők között.

  Az ideális nem jelenti nálam feltétlenül azt, hogy éteri, vagy illuzórikus. Nagyon is életszerű, természetes, ténylegesen nőies nőkkel szeretnék még sokáig találkozni. Azt is biztosra veszem, hogy lélekben minden embertársamban, aki nőnek született, ott él ez az ideális nő, aki csak arra vár, hogy egy ideális férfi benne felfedezze az igazi nőt. Talán jobban megközelíteném a női jellemvonásokat, ha azt mondom inkább: az ideális férfiak felfedezzék benne az ideális nőt. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ugyan mit sem törődnek a nők azzal, mit mond róluk bármelyik férfi, de valahol adnak arra, hogy az összes férfi vajon hogyan gondolkodhat róluk. Azt mindenesetre jól tudják, hogy az összes nő hogyan vélekedik az összes férfiról am block.

  Eddigi csekély tapasztalatom a nők körében csupán arra a 62 évre szorítkozhat, mióta találkoztam velük. Első találkozásom nagyon korai, mondhatni az első pillanattól adott volt, mint mindenki másnak, aki emberként és a Földbolygón fogant. Ugyan már ez a megállapítás is sántít, mióta az ember beleavatkozott a természet normális menetébe azzal a szándékkal, hogy mindenki, aki elég jó helyen, vagy elég gazdagnak született, esetleg valamilyen tudományos karrier, vagy érdek megkívánta, egy időtől fogva megkaphatja az utódot is, ha akarja. Többször nem akarja, de ez leginkább az un. „nyugati” kultúrákra jellemző. Ezek szerint lehetnek olyanok, akik először egy lombikot érzékelnek, és később a valódi, vagy megbízott, felbérelt anyát…

Egy a lényeg: mindenki valamikor mégis csak találkozik az első nővel, és az első emberrel egy időben. Vagyis az ember mégis inkább nő, mint férfi, attól eltérően, ahogyan ma sokan vélekednek a nők fontossági besorolását illetően. Arról nem beszélve, hogy a genetika, ami általam nem valami nagyra tartott tudomány, végül arra a megállapításra jutott, hogy az első ember nem Ádám, hanem Éva volt; már, ami a keresztény felfogást illeti a teremtés mikéntjéről.

 Ezzel azt hiszem be is fejezhetjük a nők felmagasztalását, most már jöhet a kemény kritika…

  Azért jobban szeretném, ha inkább ismeretátadásról, felvilágosításról, véleménynyilvánításról beszélnénk, hiszen annyi zavar van ma az ember körül, hogy senki se tudja, kinek is higgyen.

Persze, mint általában, ez ügyben is az érintetteknek homlokegyenest más a véleményük a kritika megállapításairól. Mivel egy állapotról, kortünetről, fejlettségi szintről, vagy bármiféle kategóriáról is beszélünk, csak módosíthatjuk a már kialakult képet, de gyökeresen nem tudunk beavatkozni a folyamatba, ami a női jellem, és gondolkodás évezredes történetének mai eredményét a XXI-ik századi nőt létrehozta. Előrebocsátom még, hogy külön-külön egyik nő sem tehet semmiről, és nem okolható semmiért. Még csak a férfiak se bűnösek abban, ha a nők olyan vonásokat mutatnak, melyek számukra kellemetlenek, vagy megalázóak egyes esetekben. Mindenért mindannyian felelünk. Mi mind hoztuk létre és tartjuk fenn azt a Rendszert, mely a nőket, de hozzáteszem, a férfiakat is egyaránt valamiféle kreatúrává, természetüktől homlokegyenest ellenkezővé tette. Írásom célja éppen az, hogy mindkét nem képviselőit önnön értékeire, és érdekeire ráébresszem. Ezzel végre elindulhasson az a termékeny disputa és teremtő folyamat, melynek révén megszülethet az új gondolkodás, vagy paradigma. Ez ki fog hatni a földi élet minden résztvevőjére, és meg fogja változtatni a jelenlegi zűrzavaros folyamatokat. Ez talán egy kis karácsonyi kedvesség is lehetne, bár, ha virág, akkor nem tövisnélküli…

  Ennyi toporgás után vágjunk a közepébe!

  A női jellemről elég korai tapasztalataim vannak, mint mondtam, annál is inkább, mivel olyan gyermek és felnőtt voltam és vagyok, aki többre tartotta és tartja az embertársait önnön fontosságánál és mindig jobban érdekeltek az emberi viselkedések, reakciók, szerepjátékok (főként szenvedő alanyként, vagy nézőként…), mint saját sorsom, karrierem, ha úgy tetszik. De, mint férfi, aki lassanként tisztába jön önmagával és a férfiasság valódi mivoltával, természetes, hogy egy kissé önmagam felé is hajlik a kezem, mikor esetleg úgy tűnhet, a sértődöttség beszél belőlem, vagy az Esopus-féle róka motivációja a savanyú szőlőről. Azonban én nagyon sokat köszönhetek a nőknek, és talán soha nem tudom kifejezni a hálámat irántuk. Főként azért, mert nem hagyják. Ez ugyan kissé félreérthető, és lassan átcsúszhatunk egy másik stílusba, különösen, ami a síkosságot illeti… Nőkről lévén szó, ők már át is kapcsoltak erre a csatornára.. Azonban maradjuk csak meg a szigorú humán etológiai, vagy társadalomkritikai vonalnál, ha kérhetem! Köszönöm.

De sebaj, ha valaki már átkapcsolt és nem is tud visszakapcsolni. Az ő baja.

Mielőtt bohózatba fulladna komoly fejtegetésem, mielőtt bármi fontosat is mondanék, nem szeretnék máris szilveszteri mókamesterré válni, habár a számomra fontos és maradandó tudást valahogyan mindig a humoros írásokból meríthettem. Pl. egy vicclapból, mint amilyen a Ludas Matyi volt. Akkor a női dolgok kategóriájára térhetünk.

  Az első komolyabb meglepetés akkor ért, mikor ifjúkorom első igazi zenekarának vezetője nagyra nőtt kislányát a járókában megláttam. Talán katonaruhában voltam, már nem is emlékszem. Habár ez tárgyunkban nem elhanyagolható tényező volna. Szóval, a kislány, mikor meglátott (Csak éppen akkoriban állt fel a járókában. Szülei nagynövésű emberek, és az akkori „kislány” ma már anya és művész-tanár. Talán lehetett vagy 8 hónapos, még beszélni is csak néhány szót tudott azt hiszem.), szemeit kis tenyereivel szégyenlősen eltakarta. Ez annyira megragadott, hogy máig fejtörést okoz nekem. Ő maga nem igen emlékszik rá, de mindig jót derülünk, ha szóba hozom. Ezek azok a pillanatok, mikor az ember elgondolkodik, hogy mit tesz a nevelés, vagy mi lappang legbelül, ami talán az évezredek homályába vész, és képtelenség az okára fényt deríteni. Ezek szerint, felületesen kimondhatjuk, hogy a nők, vagy legalább is egyes nők szégyenlősek, főleg férfiak előtt. Talán ilyen zsenge korban is képesek meglátni a férfi-nő közötti különbséget, és szerepük szerinti viselkedést produkálni. Talán többen is vannak, akik hasonlót figyelhettek meg egészen kis lánykák viselkedésében. Hogy jobban megértsék, mit akarok mondani, úgy magyarázhatnám viszonyulásomat a nőtársadalomhoz, hogy valamiféle lovagi attitűd hatotta át a nők iránti viselkedésemet, vagy a nőkről általam kialakított képet. Holott a valóság ennek rendre az ellenkezőjét mutatta. Még ma is meg vagyok győződve arról, hogy jól láttam és látom a nőket, hiszen minden nőben ott rejlik az istennő is. A nőiesség, melyet az első perctől próbálok kutatni és megfejteni a titkát, voltaképpen egy olyan idea megtestesülése, melyet a mai médiamanipulációk, és pénzközpontú hatalmi szándékok a maguk érdekei szerint módosítgatnak. Sajnos ennek a nők rendre be is dőlnek. Ez, mondhatni, számomra nagyon fájdalmas felismerés, mikor látom összeomlani ezt a klasszikus szobrot, bepiszkolódni az aranyszínnel festett képet. Talán lelkesedésem a nők iránt nem más, mint holmi szexuális szublimáció, vagy más szóval annak leplezése, ami a férfiak legfontosabb vágya a nőkkel kapcsolatban. Mielőtt valaki engem kezdene mélyelemzésnek kitenni, kijelentem, hogy igenis úgy is érdekelnek a nők, de kezdettől fogva, mint emberre, kivételesen értékes emberre tekintettem rájuk, akikkel elsősorban szellemi-lelki kapcsolatot szeretnék kialakítani. Azonban mindig azt tapasztaltam, ha érdeklődésem egy nő iránt pusztán lelki-szellemi is volt, ők mindig nőként, vagyis szexuális kategóriában fogadták a közeledésemet, és miután kiderült, hogy én tulajdonképpen, nem a testükre utazom, már figyelmen kívül is hagytak. Nem mondom, hogy némely nők nem váltottak ki belőlem másfajta gondolatokat is, de elsősorban ma is minden nővel, mint szellemi partnerrel próbálok kapcsolatba kerülni. Korán megtapasztaltam, hogy rossz nyomon járok. Ez lenne végül is az első olyan jellemvonás, ami erősen eltér attól az ideától, amelyet magamban a nőkről ápolgattam. Vagyis a faragatlan, lényegre törő férfiak rendre elhappolták előlem a nőket, még akkor is, ha én nem puszta zsákmányként, trófeaként tekintettem rájuk. Ettől kezdve, ugyanezeken a nőkön a kedélyes megvetés arckifejezését láttam, amivel azt kívánták tudtomra adni, hogy: „Lám: megmérettem, és könnyűnek találtattam.” Később már alig álltak velem szóba, mert elvesztem számukra, mint játszópajtás, egy olyan véresen komoly játszmában, mely a két nem képviselői között zajlik, talán a kezdetektől fogva. Még az is elképzelhető, hogy nem akartak szembesülni azzal, hogy rajtakaptam őket. Rajtakaptam azon, hogy nem a szép szavak, nem az értelem, hanem a nyers erő tudja őket igazán lázba hozni.

Ez számomra komoly dilemma volt és ma is az. Milyen a nők szemében az igazi férfi?

Azt minden esetre meg kellett értenem, hogy nem én vagyok az.

De ezt majd a férfiakkal kapcsolatos elmélkedésemben kifejtem.

Ebből nekem többféle megállapítás is született.

  1. A nők hiúk, vagyis számukra fontos, hogy a férfiak akkor is nőként bánjanak velük, ha éppen hivatalban, munkahelyen, vagy bárhol másutt szembetalálkoznak velünk, férfiakkal. Miközben többször is kifejezik nemtetszésüket, ha ez történik..
  2. A nők a férfiakat inkább tartják férfinak, ha a fizikai ereje elegendő ahhoz, hogy adott esetben megvédhesse őket.
  3. A férfiak célratörő, és nőiességükre utaló magatartásával, a többi nő szemében magasabbra értékelődnek. Egyúttal kivívják jelenlévő nőtársaik megvetésbe burkolt irigységét.
  4. Ezzel összefüggésben, női mivoltukat valamiféle bankbetétnek tekintik, melyet születésük pillanatában a teremtő biztosított számukra, és amellyel bárhol fizethetnek, ha előnyre akarnak szert tenni. És vajon melyik nő nem akar a férfiak fölé, vagy nőtársa fölé kerekedni? Vagy melyik nő nem szeretne az emberek előtt jobbnak, fontosabbnak, értékesebbnek látszani?
  5. Ha a férfi nem rendelkezik elég biztonságot adó fizikai erővel, és más férfiakat kijátszó fondorlattal, akkor legalább bőséges anyagiakkal kell rendelkeznie.

  Mindebből következik, hogy igen fontos a nők számára a megjelenés, vagyis a külsőségek szerepe elsődleges mind életútjuk, mind vélt női jellemvonásaik hangsúlyozása, mind pedig sajátos gondolkodásmódjuk szempontjából. A hiúság elég szegényes meghatározás az ezernyi apró trükkből, látszatból, blöffből, hogy ne mondjam hazugságból szőtt háló jellemzésére, amelyet minden nő, nap, mint nap szorgosan fon. Sajnos én úgy látom, hogy leginkább önmagukat ejtik csapdába vele.

Ezért és sok más okból meglehetősen nehéz egy ízig-vérig mai nő számára a világ (saját Én és minden más) dolgai közötti eligazodás. (De nem a hivatalos világ dolgaiban!)

Ezzel most nem minősítem szellemi kvalitásaikat, hanem inkább arra próbálok rávilágítani, hogy ma már talán szükségtelenek az efféle praktikák ahhoz, hogy elismerjük őket.

A külsőségek hangsúlyozása – úgy látszik -, a nőket biológiai szempontból a rikítóbb nemként, az önmagát minden férfi és a világ számára feltűnő jelenségként, kihívóként jeleníti meg. A szürkeség, és átlagosság pedig a férfiak szerepköre lenne? Az, hogy a mai férfiak (lásd: a Férfi maga – később) megpróbálnak ebből a rájuk aggatott szerepből kitörni, jól mutatja az évszázadok változó divatja, már ami a külsőségeket illeti.

Sokkal fontosabb azonban, hogy sorsdöntő helyzetekben a nőket megbénítja az a kényszer, hogy a felület, vagyis a külsőség alapján tudnak dönteni.

Ahhoz, hogy a két nem közti szellemi-gondolkodásbéli különbségeket jobban lássuk, egy meglehetősen kategorizáló és árnyalataiban gazdag képet igen le kell egyszerűsítenünk. Már előre látom, hogy mekkora kétkedéssel, és dühhel fogják fogadni, de ajánlom, jól rágják meg, mielőtt kiköpik…

Először is, ma már jól tudjuk, hogy a Homo Sapiens két neme között sokkal nagyobb a különbség, mint a külső nemi jelleg által adott formai eltérések. Már ezek is, no meg a tudat, mint külön lény az emberben, ezen különbségek által befolyásolják mindkét nem gondolkodását sok ezer év óta, ami köztudottan képes az agy belső elrendezését, funkcionális beállítódását is befolyásolni. Azonban főleg a nemi szerepek, és a kulturális, történelmi-társadalmi szokások-tevékenységi körök nemek szerinti leosztása az alkalmazkodás-létfenntartás helyzetei között módosítják az örökölhető sémákat. Tehát az ember ebben a vonatkozásban is sokkal komplikáltabb lény, mint a többi földi szerzet.

Ilyenformán a nőknek a férfiakétól eltérő készségeik, képességeik fejlődtek ki, és mások, talán ki sem alakulhattak. Az utóbbi századok már sokat változtattak ezen, de alapvetően ma is megvannak ezek a különbségek. Ekkora bevezető talán elég ahhoz, hogy ne legyen nagyon sokkoló, amit mondani fogok.

A nő gondolkodása lokális, a férfié horizontális. A nő a jelenben és a múltban él. A jelen, mint feladat eléggé nehéz számára, ezért úgy próbálja alakítani, hogy ne sok változás nehezítse, hanem stabilitás, sokfajta ismétlés, és szabályosság legyen benne a meghatározó.  Ez már olyan változásokat képes okozni az emberi társadalmak szerkezetében, melyek az általános vélekedést arra a téveszmére alapozzák, hogy a dolgok nem változnak, és a normális állapot ez. A konfliktus kiváltója tehát a változás. Vagyis a nem változás változtat… Azonban ebben az alkalmazkodás nélküli, vagy az alkalmazkodást természetellenesnek tartó világban is kellenek változások, melyeket viszont mesterségesen kell létrehozni. Ezeket nevezhetjük divatoknak, korszakoknak, periódusoknak, függetlenül attól, hogy mindegyik alapja a fentebb vázolt szemlélet. Ebben a nők gondolkozása a meghatározó, mint majd később látni fogják. Azt kell megértenünk, ha ki akarunk lépni ebből az ördögi körből, hogy a valóságot nem lehet a saját változatlanság rögeszménkhez igazítani, mert akkor mi magunk fogunk változni úgy, ahogyan nem szeretnénk. A természet fog rajtunk kényszert alkalmazni.  Ezek a különféle betegségek, és pszichózisok, krízisek. Erre a már leírt gondolkodás újabb elkerülő taktikákat dolgozott ki és ebből jöttek létre az emberi rendszerek szörnyszülöttei. Ezeket inkább most nem is sorolom fel, majd másutt vesszük őket górcső alá. A férfiak gondolkodása nagyon hasonlóvá vált ebben a vonatkozásban, mivel a női rendmánia kényszerítette a férfiakat, ha nem akarták életüket magányos farkasként leélni. Valljuk be, kényelmességünk is szerepet játszott ebben… De ezt majd, akkor, ha ránk is sor kerül. Nem maradok adósa a nőknek, ezt megígérhetem. Azt azonban láthatjuk, hogy a világunk egyre nőiesebb és ennek okai vannak. Manapság divatos mindenben a hivatalos tudomány kinyilatkoztatásait készpénznek venni, azonban a tényleges, vegyi-hormonális behatások egyedül nem magyarázzák az emberi társadalmak mára nyilvánvaló kudarcosságát.

  Vajon milyen fejlődéstörténeti okokra vezethető vissza ez a női magatartás? Az alárendelt helyzet, ami a női sorsot meghatározta évezredek óta, a személyes létfenntartás, és gyermekgondozás ösztönös kényszere folytán alakította ki ezeket a jellemvonásokat, vagy szinte a génekben rejlik, ami sokkal nehezebben változtatható meg, mint hisszük (Tegyük fel, van fejlődés, és nemcsak változás a külsőségekben, vagy züllés, mint, ahogyan manapság jellemezhetjük a sajátos helyzetet?).

 Sokan úgy gondolják, nem is kéne semmin változtatni. Őn is így gondolja?

  Azok a nők pedig, akik ezzel az átlagos képpel nem tudnak azonosulni, mit kezdjenek magukkal?

  De hagyjuk ezt későbbre, és folytassuk a spekulációnkat a körül!

  Már utaltam érintőlegesen arra, hogy a nők jó néven veszik a biztos anyagiakat. Azt hiszem, ezt minden férfi jól tudja, és a mai korántsem klasszikus társadalmi szereposztásban a nők már nem egyszer jobb anyagiakkal büszkélkedhetnek, mint sok férfi. Ilyen, és más esetekben is az előnytelenebb helyzetű férfiaknak olyan, vonzó tulajdonságokat kell kifejleszteniük, melyek ebben a kedvezőtlen felállásban is elfogadható női partnerekhez juttatják őket. Miután játszmákról beszélünk, a mérlegelés, számolgatás mindkét félnél szükségszerű képességgé kell, hogy váljon. Sokan a „futottak még…” választékból szemezgethetnek csak. De ki mondja meg, hogy mennyivel értékesebb egy, mai szemmel „jól szituált”, sikeres, divatos, híres stb. partner, mint egy olyan valaki, aki csupán a személyünkért vonzódik hozzánk. Most jelentem ki sokadszor, mert máshol már letettem mellette a voksot: mindenki szép, értékes; társra, kapcsolatra képes ember. Akár, ha nő, vagy férfi is legyen. Abban vagyunk különbözőek, ahogyan saját értékeinket őszintén kifejezzük, vagy azokat egyáltalán ismerjük magunkban Az meg pláne egyenesen kívánatos volna, ha ezeket a mindenkinek kedvére való és magunknak is tetsző vonásokat még fejlesztenénk, ápolnánk is. Arra ügyelvén, hogy túlzásokba ne essünk, amivel az ellentétét érhetjük el annak, amit szeretnénk.

  Lassanként rátérek arra, amiben a mai női szerepet igen negatívnak tartom. Többek között az anyagiak, vagy közelebbről, a pénz túlzó fontosságát a nők szemében.

  (Éppen a napokban láttam egy klasszikusnak mondott, romantikus filmet, Sandra Bullock-kal. Szerelemben, háborúban címmel. Ott hangzott el egy idevágó mondat, jellemezvén egy bordélyházat kb.: Itt olyan férfiak vannak, akik nagyon szeretik a nőket, és olyan nők, akik nagyon szeretik a pénzt.)

  Ha ez a férfiaknak is fontos, főleg a nők iránti kötelező vonzódásuk, és a nők erre való kedvező reagálása miatt van. Meggyőződésem, hogy ugyan a férfiak is jó néven veszik a pénz bőséges áradását, de ha rajtuk múlna, és a nők nem tartanák a pénzt és a vele járó javakat, csillogást, olyan fontosnak és elengedhetetlennek, bizony a férfiak egész nap csak henyélnének… Vagy mégsem? Mindenesetre állítom, hogy sokkal kisebb szerep jutna a pénznek, ha a nők nem tartanák olyannyira elsődlegesnek a férfiak vonatkozásában. Mivel mostanság sok vita folyik a pénzről, a mindenen átcsapó válságcunami miatt, fontos rámutatni, hogy ez az elszabadult démon, melyik nem számára létfontosságú.

Persze, ezen lovagolva nem jutunk messzire, mert a pénzt bizonyítottan nem a nők, hanem a férfiak találták ki. Azonban, megjelenése pillanatától fogva a nők kivételes figyelmet fordítanak rá. Azt azonban érdemes meggondolni, hogy a civilizáció vajon milyen nemű volna, ha ezt kérdeznénk?

  Lássuk, hogy még miféle nagyon jellemző, sőt kirívó tulajdonságokat fedezhetünk fel a nőkben?

Ahogyan a civilizációs társadalmi-gazdasági rendszer mai szemmel látható és tarthatatlan kudarcosságát szemléljük, eléggé nyilvánvaló, hogy annak „felpörgésében”, a pénz által fenntartott kedvezőtlen folyamatok döntő szerepet játszanak. Amíg csupán az egyszerű cserekereskedelem alkotta a civilizáció vázát, addig ma már képtelenség gátat szabni a mai gondolkodással annak az ezerféle érdekkonglomerátumnak, melyek a mindennapjainkat átszövik és meghatározzák. Ahol a puszta megélhetés nem pénzalapon, hanem a természettel való kommunikációban válik csak lehetővé, már érdekes módon másfajta képet mutat a nő-férfi viszony is. Azokban a kultúrákban már a nő, mint anya és családgondozó-fenntartó jelenik meg. Az ő értéke azzal mérhető, hány gyermeknek tudott életet adni, amivel a populációt munkáskezekkel, vagy anyákkal-apákkal látja el. Ebből a szempontból egyes népek nagyon jó példával szolgálnak ahhoz, hogy jobban megértsük a nemek szerepét a hagyományosan hosszú távon is fenntartható emberi modellekben. Talán kimondhatjuk azt, hogy a nő igazi alapvonásait sokkal jobban megtalálhatjuk ezeknél a népeknél. Akkor viszont, marad a mindenkori elismert anyagi javak (nem feltétlenül pénz), és a nők szoros kapcsolata. Ez nem más okból, mint a leendő utódok biztonságos felnevelése miatt játszik olyan nagy szerepet. Ezt talán már egy kisiskolás is tudja. De gyakran találtam magam szemben olyan, magasan képzett emberek furcsa véleményével, akik mégsem voltak ezzel a magától értetődő okkal tisztában a nőkkel kapcsolatban. Viszont a férfiak szerepe ezekben az imént idézett kultúrákban teljesen más, vagy még jellemzőbb, mint az un. „európai, vagy nyugati” kultúrákban. Vagyis sokkal őszintébb, és sokkal természetesebb, hogy a férfi legfontosabb dolga a gyermeknemzés, és a nők számára elvégezhetetlenül nehéz fizikai munka, vagy a család védelme. De talán ennél is fontosabb, az a szellemi vezetés, ami a törzs, falu, nemzet egész gondolkodását szabályozza, mederbe rendezi.

Ennek áttételes és konvertált formái a „kultúrtársadalmakban”, vagy „civilizált” körökben is jelen vannak. Ezekre rátérve erősen megjelenik, mint alaptulajdonság, mindkét viszonyrendszerben az irigység a nőtársak és a férfitárs iránt. Vélt vagy valós jogok mindenáron való érvényesítése. Ennek a meglehetősen zavaró és békétlenséget okozó tulajdonságnak okai között persze annak kényszere mutatható ki megint, hogy a megszerzett előnyök a nő által felügyelt család érdekeit szolgálják. Azonban, maga a jellemvonás a mi kultúráinkban az egyedül élő nők esetében is megjelenik, sőt gyakran szinte főszerepet játszik egyes nők életében. Az irigység tárgya egyáltalán nem korlátozódik valódi értékek mástól való féltésére, illetve azok minden áron való elorozására, hanem nem ritkán a másokra irányuló figyelem, vagy mások kedvező külső-belső tulajdonságaira is. Ha nincs lehetőség arra, hogy megszerezzék más anyagi, vagy más jellegű javait, akkor legalább annak becsmérlésével, a kedvezményezett primitív lejáratásával kísérleteznek. Azok a romantikusnak nevezett tucatsorozatok, melyek a képi médiákban manapság tömeges jelenléttel tüntetnek, laboratóriumi helyzetekben hangsúlyozzák ki ezt a jellemvonást. Nem mondom, hogy a férfiak nem büszkélkedhetnek efféle rossztulajdonságokkal, de nyomába sem érhetnek azoknak a női praktikáknak ezen a téren, melyek egy süldő lánynak már gazdag választékban rendelkezésére állnak.

Az irigység egy nagyon pusztító válfaja a féltékenység. Ez sem egy mindennapos rossz szokás csupán, hanem nagyon mély genetikai gyökerei is lehetnek. Alapja a birtoklási vágy, ami megint vonatkozhat személyre, vagy bármilyen előnyre, amit már magunkénak képzelünk, vagy ténylegesen birtokolunk. De vonatkozhat olyan, mások számára jelentéktelen dolgokra, érzésekre is, amelyek gyakran rejtve maradnak még az előtt is, aki ennek a kártékony tulajdonságnak rabjává válik. Általánosan elfogadott formája a szerelemféltés. Ez egy ősi, az állatvilágban megszokott tulajdonság, mely voltaképpen a saját genetikai állomány védelmét szolgálja, vagy a még meg sem született utódok potenciális hordozóját, létrehozóját védi mások genetikai állománya, vagy azok hordozója hatásától.  Ezért óvatosan kell vele bánni, mert gyakran a túlzó szerelemféltés a mániáig fokozódhat. Azokban a társadalmakban érdekes megfigyelni, ahol sajátos rendszer, a „többnejűség” működő hagyománya uralkodik, mennyire másként fogalmazódik meg a szerelemféltés akkor, ha az a nők körében üti fel a fejét. Szerintem, bár ebben pusztán a spekulációimra és emberismeretemre hagyatkozhatok, az a véleményem, hogy a nők elég jól ki tudnak egyezni egymással, az egyetlen férfin. Megint másként figyelhetjük meg a „többférjűség” példáinál, ahol a férfiak talán még élvezik is, hogy nem vállalnak akkora felelősséget a család iránt, mintha ők volnának a családfők. Itt viszont, lehet, hogy a nők körében fordul elő gyakrabban. Kimondhatjuk, hogy a keresettebb nem képviselői iránt nyilvánul meg általában a szerelemféltés. Talán a „családjellegű” férj, és feleség, vagy partnercserélgető „alternatív” együttélésekben megszűnik a genetikai anyag védelme, annál inkább, mivel az „közös” birtokként jelenik meg. Ezzel persze nem mondom azt, hogy ez lenne az ideális nő, vagy ideális férfi típusának kialakulásához megfelelő modell. Mivel ahhoz, hogy a két nem tényleg megértse egymást, és közösen gondolkodhasson a jelenlegi helyzet megoldásán, nem látom biztosítva egy ilyen „vegyes felállásban” a kellő figyelemre lehetőséget nyújtó alkalmakat. Véleményem szerint mindenképpen hosszú évtizedekre van ahhoz szükség, hogy ugyanaz a két különnemű ember, szoros kötelékben jótékony hatást gyakorolhasson egymás jellemére. Ezzel megteremtve azt az alapot, amelyben a leendő utódok kamatoztatható tudást és példát kaphatnak emberismeretből-emberszeretetből.

  Ezek voltak az általánosan ismert legfeltűnőbb tulajdonságok a nők esetében. Vannak azonban olyanok, melyek nem ennyire nyilvánvalóak, de mégis a nők sajátos helyzetéből erednek, viszont alapjaiban befolyásolják az emberiség gondolkodásmódját, vagy jellemzően felismerhetők annak hatásai a mindennapjainkban.

Vegyük azt a korai ősközösségi életformát, amelyben még nagyon közel voltunk az állatvilág szocializációs formáitól. Ebben a nők gyűjtögettek, és a gyermekeket gondozták, a férfiak hosszú utakat tettek meg, melyeknek a vadászat, zsákmányszerzés, más törzsek értékeinek megszerzése, valamint az ezekkel való közvetlen harc, esetleg egyezkedés volt a döntő szerepe. Ezenközben a felfedezés, mint férfi jellemvonás került szembe a nők passzív, kis távolságokra korlátozódó, megtartó jellemvonásaival.

 A nőknél maradva, mikor eltűnődtem, vajon miért is van a pedagógusok között annyi női matematikatanár, felötlött bennem, ennek egyszerű magyarázata:

A régmúltban a nőknek a nap minden percében együttesen kellett számon tartania a család/horda stb. gyermekeit, a fenntartásukhoz szükséges élelem mennyiségét-minőségét, miközben az étel elkészítése, felkutatása is rájuk hárult. Ebben a tűz őrzése, a fa gyűjtése, a gyermekek etetése, tisztántartása, és a lakóhely állandó fenntartó gondozása-javítgatása is az ő kötelességük volt. A férfiak nem egy esetben fáradtan, sérülten, üres kézzel, megfogyatkozva tértek vissza, és elképzelhető, hogy igen hosszú ideig voltak távol. A kalandozások alkalmával más nőkkel is kapcsolatba kerültek, esetleg más populációkhoz csapódtak, így végleg elvesztek a kezdeti horda számára. Mondhatni, hogy az emberi társadalmak a nők sokrétű és nélkülözhetetlen munkája nélkül sohasem jöttek volna létre. Ennek pozitív értékeit nem szabad elfelejteni!

Azonban, ahogyan az emberek száma nőtt, és az alkalmazkodás egyre sikeresebbé vált, úgy lett a számolgató-kalkuláló nőkből a számolás első gyakorlója. Hogy mégis férfiak vették át ennek sokrétű fejlesztését, az már egy másik történet. De azt bátran vállalom, hogy a nők számokhoz való vonzódása, beleértve a pénzzel kapcsolatos számolási műveleteket is,…innen datálódik. Ezzel függhet össze a sok, nagy és jó együtt való hangoztatása, ami már megteremtette az alapját annak a zabolátlan mennyiségi fejlődésnek, amely a ma is látható hatalmas építményekben, technikai eszközökben, javak mértéktelen felhalmozásában öltött testet. Ezek szükségtelen, a hatalom primitív fitogtatásának célját szolgáló emberi teljesítmények voltak és a mai napig azok is maradtak.

Ennek a gondolatmenetnek egyszerű igazolására figyeljenek meg két nőt, hogy miről beszélnek. Minél idősebbek, annál inkább a családtagok, főleg a gyermekek nevét, számát, és a család javainak felsorolását alkalmazzák, mint fő témahordozót. Ezek variánsait láthatjuk szemünk előtt lezajló beszélgetéseikben. Ezek a diskurzusok gyakran tartalmaznak elítélő jelzőket más családokkal szemben, ezzel próbálva erősíteni a jelenlévők szorosabb kapcsolatát és másoktól való elkülönülését. Ebből következik, hogy a nők nemcsak a számok, hanem a személynevek, helységnevek iránt is különös vonzódást éreznek. Ugyanígy adatok, dokumentációk, okiratok stb, vagyis a hivatali teendők és rendszerek iránt is fogékonyak. Ezzel elérkeztünk ahhoz a felfedezéshez, hogy valójában a hivatali rendszerek és hivatali tevékenységek szinte nőkre képződtek, vagyis a civilizáció valójában nőnemű.Végső soron a férfiak csak a nők vágyainak megvalósítását végzik, de anélkül az ésszerű szervezőkézség nélkül, amivel a nők képesek rendet, mértéket és békét teremteni a zagyvaságban. Viszont a fizikai erő és vele a hatalom főleg a férfiak kezébe került. Ezért a nők csupán sajátos praktikáikkal képesek céljaiknak megfelelő irányba terelni a férfiakat. Ahhoz azonban a megfelelő térlátásuk hiányzik, mellyel viszont a férfiak rendelkeznek jobban. 

Szüksége van a nőknek a férfiakra?

  Ez minden férfira nézve igen sajnálatos választ ígér. Röviden: nincs.

Bővebben kifejtve, és megindokolva: mert a nők sokat voltak a történelem során nők között, ahol valamiféle együttműködési gyakorlatot szereztek, és rájuk maradt az egész közösség minden gondja. Ezért képesek egy időben sok dologra figyelni, viszonylag kis erőfeszítéssel. Viszont bonyolultabb, egy tőlük idegen logikát alkalmazó, az egyszerű egymásutániságnál komplikáltabb folyamatokat nehezen látnak át. Egy bizonyos, még számokkal könnyen meghatározható közegben jól elboldogulnak, de nagyobb viszonyrendszereket nehezen kezelnek. A férfiakkal szembeni magatartásuk a szégyenkezéstől a viszolygásig sokféle fokozaton megy át, és nagyon lassan és nehezen képesek bizalmat felépíteni a férfiak náluk. Mint korábban említettem, nem valószínű, hogy azért engedik magukhoz az egyes férfiakat, mert megbíznak bennük, hanem azért, mert valamilyen célból szükségük van rájuk. Leginkább, és elsősorban utódnemzőként, védelmezőként, anyagi támaszként. Ezek az okok természetesek, és elfogadhatók. Azonban a hosszú távú érdeklődés igen ritka a férfiakkal való kapcsolatukban. Az, hogy mégis gyakran egész életet képesek egy férfival összezárva élni, inkább tudható be az alkalmazkodóképességüknek, teherbírásuknak, mintsem a lelki együttrezgés megvalósult ideájának. Valamint egy olyan elfogadható szintű biztonságnak, amit nem is az adott férfi nyújt, hanem az a rendszer, ami tulajdonképpen legjobban a nőknek felel meg, mivel szellemi-lelki alkatukhoz illik. Ma már statisztikák is bizonyítják, hogy a házasságban élő nők jelentős része nem is azzal a férfival él együtt, aki a gyermekei apja. Sokan gondolják, hogy a nők hűségesek és kitartóak a szerelemben, vagy a szexualitásban, ha úgy tetszik, pedig az alkalmazkodóképességük és jó értelemben vett „érzékük” a legideálisabb apa kiválasztása iránt biológiailag fontosabb, és ezt ők direkt formában valósítják meg, de azzal élnek gazdasági kapcsolatban, aki gyakran nem egyenlő a férjjel. Ezt a válogatást maga a női test is elvégzi, mikor a több férfi általi közösüléskor csakis a megfelelő partner spermáját engedi át. Ezek a sokáig ismeretlen funkcionális tulajdonságok és a fentebb leírt múltban gyökerező képességek teszik azt, hogy a nők igen könnyen hiszik el azt a valótlanságot, amit egy helyzet megoldására, vagy a kellemetlenség elodázására kitalálnak. Vannak egyes nők, akik olyan meggyőzően hazudnak, hogy senki se tudja őket rajtakapni. Ők végül is az ármánykodás mesterei. Messze megelőzve a Machiavelli-ket… A férfiak hajlamosak elhinni a nők hízelgő szavait, bár azoknak ritkán alapjuk a nők őszinte rajongása.

A múlt maradéka egy olyan átok, ami nem is annyira jellemvonás, mint inkább génekbe ivódott ősrettegés. Ez a zsigeri félelem elsősorban a férfiak várható erőszakossága, az üldözések miatti menekülési reflex, és egy sor egyéb ösztönös cselekvési kényszer, ami ezekkel kapcsolatos. Ez így együtt létrehozta sok nő lelkében a valóság iránti bizonytalanság és a menekülési kényszer sajátos elegyét, a valóságtól való menekülést. Sokszor rögeszméig fokozódik az illúzióknak a valóság elé való helyezése. Ugyanígy a különböző alternatív valóságok váltogatása, keverése, és az alkalmazkodás során kialakult és megrögződött alakoskodás, színészkedés, különféle személyiségek megjelenítése és helyzetekre való alkalmazása. Szemünk előtt zajlik ez a mesésnek nem mindig nevezhető átalakulás, ahogyan a szerelmes nőből bosszúálló hárpia lesz. A kedves, ártatlan arcú angyalból egy teljesen más személyt megjelenítő fúria, boszorkány.  Persze számtalan fokozata van a mimikrinek és metamorfózisnak, melyre minden nő veleszületetten komoly tehetséget mutat.

Van egy olyan oldala a női léleknek-habitusnak, melyet sokan félreértenek, és jellegét eltorzítják. Ez pedig, a nők érzelmi élete. Meglehetős sarkítással a nőket az érzelmeik befolyásolják, és így szellemi kvalitásaik sajátosakká válnak. Bár ki kell jelentenem, hogy ezek az érzelmek inkább pusztító indulatok, mintsem finom lepkeszárnyak, melyek meglibbennek előttünk…

Ez is olyan tényező a női jellemvonások között melynek igen régi alapjai vannak. Amint már felsoroltam és körülírtam, a nők a tárgyi valóságban élnek, de a valóságot inkább realitásnak, kialkudott, hipnotizált valóságnak, mint tényleges, minden oldalt megmutató valóságnak kell értenünk.

Ez a realitás, a helyzetek, és viszonylatok labilis rendszere, melyet a nők a valóság helyett alkalmaznak. Ebben az anyagi-tárgyi értékek sokkal nagyobb hangsúllyal vannak jelen, mint a komplex, objektív valóság. A viszonylagosság, un. társadalmi viszonyrendszer alapja minden cselekedetüknek, döntésüknek. Ezek határozzák meg érzéseiket, melyek nagyon konkrétak és esetiek, néha azonos reakciók a teljes lelki elszigeteltség miatt. Ezek az érzések a tárgyak iránt erősebbek, mint a személyek iránt, de a tárgyakkal kapcsolt személyekkel szintén erősek. A kommunikáció sémákra épül náluk, melyeket életük során egyre finomítanak, az alkalmazás sikeressége mentén. Jól elboldogulnak szokványos társaságban, ahol sok nő van jelen, és sokféle viszonyrendszert tudnak játékszenvedélyüknek alárendelni. A játék iránti vonzódásuk szinte azonos mértékű, de eltérő tárgyú a férfiakéitól. Ők olyasfajta játékokat szeretnek, melyben sok résztvevő és sokféle játszma van a játék a játékban elve alapján. Ugyanakkor, mivel szoros kapcsolatban vannak a gyermekekkel, a gyermekjátékok logikája egész életüket végigkíséri. A férfiak durva játékaiban csak azért vesznek részt, hogy megmutassák, ők is vannak olyan erőszakosak, mint az átlagos férfiak. Ők se gyengébbek és ügyetlenebbek azoknál. Ezek egyébként sokat ártanak a női jellegnek, főként külső megjelenésben, sőt a túlerőltetett fizikai megterhelés hatására hormonálisan is.

Mivel a gyermeknevelésben nagy szerepe van az utánzásnak, és a felsorolt egyéb okok miatt is minden téren ők a legjobb utánzók, másolók. Az ugyan igaz, hogy főként helyzeteket utánoznak, ritkán más személyek érzelmi-fizikai jellegzetességeit. Habár ennek ellentmond, hogy nemükkel azonos mintákat könnyedén átvesznek. Olyan utánzózsenik viszont ritkán akadnak közöttük, mint néhány férfi, akik nőket is eléggé hihetően képesek utánozni. Végső soron elmondható, hogy az ember mindkét nemű változata, a férfi és nő, vagy nő és férfi, ha úgy tetszik, igen jól bánik tőle idegen személyiségekre való átalakulási képességével. Ebben mégis a nők viszik el a pálmát a divat és a saját kliséik szüntelen váltogatásával. Ez a színészkedés főként a mindennapi életben vált gyakorlattá a nők körében. Az érzelmek mímelése azt eredményezi, hogy bármilyen helyzetben képesek együttérzést kizsarolni bárkiből, főleg férfiakból. Kifejezett szellemi élvezet látni nőket egymással úgy színészkedni, hogy mindketten jól tudják, másik is csak szerepet játszik, bár néha éppen a férfiak tárgyai ennek a gonosz játéknak, de legalább olyan gyakran egymás, vagy a többi nő a kiszemelt áldozat.

Ezek miatt a női érzelmek tárgyiasak, felszínesek, és nem egyszer olyan habkönnyűek, hogy egy pillanat alatt elillannak, mintha ott se lettek volna… Ezért a nőket nem tekinthetjük olyan mély érzésűeknek, mint ahogyan a közhiedelemben tartják ezt felőlük. Mindazok a mély érzésű, angyali teremtések természetesen a kivételek gazdag tárházát gyarapítják, akik minden férfi vágyainak netovábbjai. Főként gyermekmesékben fordulnak elő, ritkábban és rövid ideig az aktuális szerelmünk tárgyai. Számukra az érzelmek csupán eszközök arra, hogy jelentőségüket növeljék, illetve eltúlozzák. Pusztán azért, mert valóságos személyiségüket olyannyira elrejtik, hogy önmaguk se találják meg.

Így történhet meg, hogy karrierjük érdekében testüket olybá alakítják, ahogyan a férfiak ideái éppen megkívánják azért, hogy látszólagos értékeik elfeledtessék érzelmi ürességüket, és tökéletes zavarodottságukat saját velük születetten csodálatos és egyedi személyiségük valóságos mivoltával kapcsolatban. Nem is lehet csodálni annyi alakoskodás és játszmázás után, ha nem találják meg azt az elveszett kincset, melyet isteni nőiességüknek neveznénk, már, ha valaha megjelenne előttünk testi-lelki valójában.

Mindezekkel együtt őszinte híve és csodálója vagyok a nőknek. Ha másért nem is, de azért, hogy ekkora energiát képesek beleölni saját maguk összetévesztésébe másokkal, akik ugyanúgy összetévesztik önmagukat megint másokkal…

Ha véletlenül azt vonnák le mindebből, hogy nőgyűlölő vagyok, hatalmasat tévednek. Én azt a nőt istenítem bennük, aki félelmében elbújik a sok színlelt személyiség mögé, és aki csakis arra vár, hogy egy mély érzésű férfi imádja, óvja, szellemi-lelki társa legyen, bár ennek a vágynak iránya gyakran változhat, ahogyan érzelmeik is percről percre változnak. Mégis életem végéig lesem azt a csodát, mikor a előttem angyallá változik, ha csak egy pillanatra is…

  Milyen is az a nő, akit ma látunk, a helyett, aki lehetne, ha merne lenni?

  Pillanatonként alakot váltó, felszínes érzelmű, ragaszkodó, gyermekszerető, sőt anyatigris, ha a helyzet úgy kívánja. Gondoskodó, stabilitást, biztonságos rendszert, rendet igénylő; békítő, egyúttal zavart keltő, néha mély depresszióra hajlamos, bizonytalan, helyzeteket manipuláló, felszínesen megoldhatatlan problémákat elkerülő, szellemileg rövidlátó,  szűk látókörű, kicsinyes; érzelmek helyett indulatokkal reagáló, néha gonoszkodó, gyakran gyűlölködő, hazudozó, csélcsap, léha, könnyen lezüllő, szenvedélyekre hajlamos, megbízhatatlan, rögeszmés, egyik pillanatban választékos úri hölgy, a másikban útszéli kurtizán, hogy szépen mondjam. És így tovább.

Manapság szívesen dicsérném az isteni nőket, ha lehetne.

A férfiaktól szinte sohasem tanulnak, legalább is maradandó tudást nem vesznek át, ami saját ízlésviláguknak, érdekeiknek ellentmond, viszont nőtársaik bármilyen ostoba véleményét aranyszabályként harsogják a férfiakkal folytatott harcaik során. Legjobban csakis a nők között érzik jól magukat, éppen azért, mert a férfiakat tulajdonképpen megvetik, őket inkább használják, vagy kihasználják (ebben persze a férfiak se szerepelnek gyengén). Néha megfelelő ellenszolgáltatás fejében engednek egy kicsit a férfiak vágyainak. Ebben is nagy gyakorlattal játsszák az igaz szerelmest, ha tudják, mit akarok mondani… Önmaguk sokkal biztosabban képesek maguknak örömet szerezni, ezért mindig feltételekhez kötik a férfiak esetenkénti közeledését. A férfiakat durvának, önzőnek tartják, és eszerint is bánnak velük.

  A szexualitás részletes elemzésére egy újabb írásban kerítek sort, mert az imént jelzett okok a szexus terén okozzák a legnagyobb károkat a férfiaknak, vagy a férfiakkal való kapcsolatuknak, és ezen keresztül az egész emberiségnek.

Az erkölcs szó eddig – nem véletlenül – nem szerepelt a jellemzők között, mivel a felsorolt természet és emberellenes viselkedés-magatartás nem tartozik az erkölcs körébe.

Van azért olyan tulajdonság is, amit megtartanánk, ha az ideális nőt most itt elővarázsolhatnánk a kalapból?

Hogyne: a gyermekszeretet, gondoskodási ösztön, a kicsiny dolgok szeretete, jó kézügyesség és kitartás a monotóniát igénylő tevékenységekben; idősek iránti, főleg a gyermekek gondozási ösztönéből fakadó jó érzék, tisztaságra törekvés, szervezőkészség, nagy téttel bíró, pusztító harcok elkerülése, békevágy, stabilitásra való igény, ragaszkodás, ha jó iránt, akkor kifejezetten pótolhatatlan hatású, fegyelemre való hajlam, megfelelő férfiháttérrel igazi családzseni stb-stb…

A jövő annak tudója, hogy mennyi érték rejlik a nőkben. Ha néha felfedezik a férfiakban szunnyadó gyengédséget, és elfogadják a férfiak másfajta szellemi képességét, megpróbálnak úgy együttműködni férfiakkal, ahogyan azt a nőkkel már igen jól képesek magvalósítani, ha hisznek magukban és elfogadják magukat olyannak, ahogyan világra jöttek, ebből kiindulva folytonosan fejlesztik képességeiket a jó iránt, töretlenül hisznek a két nem megváltó viszonyában. Értékükön tisztelik a férfiakat, és elvárhatják azok tiszteletét, nem csupán szülőanya mivoltuk miatt, hanem a harmonikus emberi viszonyok újrafelfedezése miatt is. Jóra inspirálják a férfiakat, akik csakis erre várnak. Felfedezik valódi érzelmeiket, eleresztik indulataikat, nagyvonalúak lesznek az irigység helyett, mert tisztában lesznek valódi értékeikkel.

Ha képesek kizökkenni kényszerű skatulyáikból és közreműködni az általuk olyan sokra tartott, de bénító és ostoba civilizációs rendszer, ember és természet számára egyaránt illeszkedő és termékeny együttéléssé változtatásában.

Ezt kívánom mindannyiunknak!

 

Az Ember maga

Az Ember maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. november 19.

Az Ember maga 

Miközben gondolatban készültem erre a súlyos témára, felötlött bennem egy mai beszélgetés.

Egy emberrel beszéltem a piacon. Milyen közönséges! – mondhatják.

Azonban, akik ismerik a múlt nagy filozófusainak közkézen forgó történeteit, tudják, az ókor nagy bölcselője, Szókratész is a piacon töltötte idejének nagy részét azzal, hogy emberekkel beszélgetett, és véleményüket kérte számos dologban.

Már akkor is sértette a korabeli hatalmasságokat, akik szerették volna (valljuk be: ez az igyekezetük mostanra már sikerrel járt..), hogy az embereknek ne legyen saját véleményük.

Ma, ha valakit bármely kérdésben sikerül szóra bírni, olyan megszokott válaszokat kapunk, amelyeket én elég türelmetlenül hallgatok, mert mindig tudom a folytatást. Alig-alig találok valakit, aki eredeti és elgondolkodtató elképzelésekkel áll elő.

A maga sorozat utóbb talált egyik alapja éppen az, hogy vajon sok ismétlődő és átlagos vélekedés nem abból ered-e, hogy az ember végképp elmagányosodott? A címben megjelenő maga is erre utal. Ezt a magányt igyekszik mindenki úgy feloldani, hogy csatlakozik a tömeghez. Fél egyedül, ha már a lelkünk mélyén mindannyian magunk vagyunk.

Fél saját maga lenni. Vagyis: gondolkodni, egyenlő a magánnyal?

Miután eddig jutottak, felteszek egy szokatlan kérdést:

Mikor azt írom: „Egy emberrel beszéltem a piacon.” Vajon, hányan gondoltak arra, hogy egy férfival beszéltem, és hányan arra, hogy nővel?

Ha jól belegondolnak, ember említésekor szinte mindenki férfit lát közben. Pedig ez esetben éppen egy ifjú hölggyel beszéltem. Sajnos, most sem csalódtam pozitívan, mert ő is csak a betanult válaszokat adta. De nem volt a beszélgetés haszontalan, mert volt egy pontja, amikor megjelent az ember. És ez az ember bizony nagyon magányos volt. Ez indított arra, hogy megírjam ezt a tételt. Nem titkolt célom pedig ezekkel a beszélgetésekkel – azon túl, hogy mindenki egyénisége páratlanul érdekes számomra, már, ha meg is jelenik akkor -, hogy kizökkentsem beszélgető partnereimet azokból az uniformizált hangulatokból, melyek egyáltalán nem rájuk jellemző, valós érzéseket jeleznek. A hamvasi „éberség” kicsalogatása az emberekből, nyújtja a legnagyszerűbb élményt, amit átélhetek. Tudom, hogy néha kényelmetlen lehet ez a „provokáció”, de meggyőződésem, hogy értékes lehetőséget villanthat meg abban a kivételes pillanatban mindkettőnk számára.

Azonban van egy még izgalmasabb vetülete a szónak: EMBER. Mert a magány még szorongatóbb, ha arra gondolunk, hogy egyedül vagyunk a bolygó más élőlényeitől elkülönülve, de nagyon úgy néz ki, hogy a világegyetemben is magunk vagyunk.

Félünk is így beszélni fajunkról, mármint félünk tárgyilagosan, mikroszkopikus részletességgel csakis az emberről, önmagában beszélni. Igaz, hogy számtalan írás, és művészi alkotás írja le az embert, de valahogyan elkerülik annak pontos meghatározását, hogy milyennek is kellene lennie ennek a magányos lénynek, aki vagyunk.

 Nagy bátorság kell, ahhoz, hogy ebben a sorsdöntő kérdésben reális és kíméletlen választ merjünk adni.

Először nézzük meg, hogy milyen ismert, vagy sablonos válaszokat hallunk:

          Az ember csodálatos, rendkívüli, a teremtés csúcsa, sőt: csúcsragadozója (Desmond Morris)

          Az ember kiemelkedett az állatvilágból

          Az ember képességei korlátlanok; csak  vágyai szabnak határt

          Az ember – a teremtő elme birtokosa

          Az ember tudatos lény

          Az ember kiválasztott

          Az ember tökéletes/tökéletlen

          Az ember gyarló

          Az ember meghódította a Földet

          Az ember jogos birtoka minden élő és élettelen ezen a bolygón

          Az ember mindent elérhet, amit csak akar

          Az ember Isten földi mása

          Az ember….

Szóval, minden az ember körül forog. Mintha már valaki a múltban rájött volna, hogy nemcsak minden, de az ember is forgandó, és elavulhatnak a róla alkotott mítoszok.

 Ez a rejtett félelem él mindenkiben. Félünk, hátha egyik ránk aggatott jellemző se igaz.

Csak olyanok vagyunk, mint bármely élőlény: kegyetlen, önző, hataloméhes, kisszerű, unalmas, kiismerhető.

Így, hát bizonytalanul imbolygunk magányosan kongó lelkünk kétségei közt. Egyet tehetünk, és azt meg is tesszük: Jobban hisszük azt, hogy képtelenek vagyunk igazi emberek lenni, mintsem elképzelni magunkat olyannak, amilyen akkor lehettünk volna…

Mikor?

Ha nem mondták volna meg kezdettől fogva, hogy milyenek vagyunk. A helyett, aki szerettük volna, hogy legyünk. Nem olyan akartunk volna lenni, mint más. Az, aki jobb, szebb, sikeresebb, gazdagabb, erősebb, férfiasabb/nőiesebb stb. nálunk.Végül is olyanok leszünk, amilyenekké formálnak minket. Nem is fáradozunk azon, hogy kiderítsük: Kik is vagyunk, ki is, mi is az Ember maga?

Pedig, ha figyelmesen egymásra nézünk, nem olyan fürkész tekintettel: „Mit is akarhat ez tőlem, hogyan akar nekem ártani, mint akar tőlem kicsalni?”, hanem olyan érdeklődő figyelemmel,: „Mit árul el ez a másik lény magamról, vagy arról az ismeretlen-eddig fel nem fedezett fajról, amit képzeletben embernek hívnak?” ami megváltoztathat minket. Közelebb hoz önmagunkhoz, ahhoz a titokzatos valakihez, akik talán kimondva is EMBER-ként tisztelhetünk.

Mivel szinte semmit sem tudunk erről a teremtményről (magunk teremtette, Isteni ideáról), egész életünk azzal telik, hogy megpróbáljuk kideríteni, kik vagyunk. De még fontosabb számunkra, hogy miből lettünk azzá, akik most vagyunk, és mivé lehetünk ezután?

Mivel magunk teremtése és mivoltunk kialakulása is kész rejtély, ezért a körülöttünk levő zűrzavar nőttön nő. Hogy valamennyire áttekinthessük életünk, rendszereket, sablonokat hozunk létre, melyekben látszólagos rend, vagy inkább kényszeresen törvényes rend uralkod(na)ik.

Mi is vajon az eredete eme bajoknak?

Az ősidőkben, mikor fennmaradási ösztönünk és a környezeti hatások relatíve gyors változást hoztak addigi viselkedésünkben, és túlélő képességünk fokozatos minőségi változása-jobbulása a többi élőlénynél előnyösebb tulajdonságokat, „majdnem tudatosságot”, bizonyos kezdetleges tervezőképességet eredményezett, megjelent a mai „emberi” tudat csírája. Ebben a kivételes pillanatban, amely lehet, hogy csak egyetlen „kiválasztott” egyednél valósult meg, majd az utánzás révén, és az evolúciós kiválasztódás hatására fokozatosan valódi tudatossággá vált, megszületett az a kettősség, mely mindmáig zavarodottságunk kiindulópontjaként és okozójaként megjelölhető.

Ez pedig, az állati énünk, és emberi EGO-nk szembenállása, dialektikája.  Állandó konfliktusban, vitában és harcban állunk kezdeti, majomszerű tudatunkkal, ami egyúttal szerves egységben áll még ma is a többi állati lény egységes tudatával, valamint a még nem teljesen kialakult vagy állandóan alakuló emberi tudattal. Ennek meghatározása még nehezebb, mint az állati tudaté. Az állati tudatról ugyanis többet tudunk, bár csupán az állatok viselkedésének megfigyelése ad némi támpontot. Az emberi viselkedés megfigyelése nem elegendő, mivel, mint említettem nekünk kettős, un „hasadt, szkizoid” tudatunk van, az említett fejlődéstörténeti okok miatt, tehát a megfigyelés nem tár fel mindent a bensőnkben dúló háborúról. Csupán találgatásokba tudunk bocsátkozni. A nagy „lélektanászok” elvei még jobban befolyásolnak minket a megítélésben, mivel őket a korukbéli szellemi közélet és saját személyes körülményeik határozták meg. Ez ma már idejétmúlt, de jószerivel nincs használható emberi személyiségtudomány.

Miközben az elménkben folyik az ádáz küzdelem állati mivoltunk és egyre gépiesebbé váló, a természettől teljesen leválni vágyó mesterséges tudatunk között, ennek a még meg sem született tudománynak igen kevés esélye van arra, hogy végre meghatározza az EMBER-t.

Azonban nem tehetünk le arról, hogy újra meg újra megkíséreljük.

Miközben önmagunkkal sem vagyunk tisztában, és a teremtett természetről vajmi keveset tudunk, dölyfösségünk, elbizakodottságunk olyan tettekre sarkall bennünket, melyek végül vesztünket és az egész bolygó pusztulását okozhatják. Amint ma már jól kirajzolódik, az utolsó 100 évben rendkívüli módon felgyorsult ez a folyamat. Minden tekintetben sorsdöntő pillanatát éljük fajunk és a Föld bolygó történetének. Még van némi esélyünk arra, hogy legyen időnk önmagunkat is végre elhelyezni az élőlények rendszerében, de új vegetációt és valamelyes visszaépülést tegyünk lehetővé minden más élőlény és a bolygó „háttérélete”, vagyis az „élettelen” világ számára is. Értem ez alatt a földön okozott sebek begyógyítását is.

Mindehhez ezt a két feladatot egyszerre, egymással párhuzamosan kell végrehajtanunk.

Milyen akadályokkal kell szembenéznünk?

Még nem beszéltem arról a láthatatlan, de mindenütt jelenlevő, és ezer alakban megjelenő démonról, mely egész életünket meghatározza, gyakran akadályozza lelkünk-elménk magasabb régiókba való emelkedését, és végső soron az imént vázolt pozitív folytatást. Ez a démon nem más, mint a civilizációs rendszer. Az a bonyolult de nem racionális és nem áttekinthető szövevény, mely kimondva értünk, de a valóságban önmagáért van. Kezdetben előnyt biztosított számunkra a többi élőlény között, de mára jól látható, hogy általa nem vagyunk képesek problémáink végleges és maradéktalan megoldására. Mint elszabadult és irányíthatatlan szörny, mindenapjainkra rátelepszik, nélküle lélegezni, gondolkodni sem tudunk. Valamilyen ostoba, gonosz ok miatt a jó szándékot megtorolja, a pusztítást jutalmazza. Jól látható, hogy a tőlünk teljesen elidegenedő, és a természetet semmibe vevő rendszeruralmat saját fennmaradásunk érdekében meg kell szüntetnünk!

Azért tudott létezni és növekedni a mai napig, mert az állati tudatunkból meríti tartalékait, miközben ajándékait ehhez a technikatudat segítségével biztosítja. Olyan játékszereket és bódítókat használ fel erre, mint a pénz, a különféle élvezetek, és a kényelem. Istenként kell imádnunk őt és édesgyermekét-kegyencét a technikát. Bárkivel beszélek, szinte mindenki ezt mondja: „Majd kitalálnak úgy is valamit, és megoldódnak a problémák.” Vagyis mindenki abban bízik, hogy megint egy gép, egy csodálatos új szervezet, intézmény, hivatal orvosolni fogja bajaikat. E közben a bajok csak sokasodnak. Az ígéretek pedig egyre csak áramolnak felénk, de ezekből semmi sem valósul meg.

A következő fejlődési fokozat elérését akadályozó szellem voltaképpen arra törekszik, hogy ne alakulhasson ki az ideális ember.

Azt próbálja velünk elhitetni, hogy ilyen pedig nincs. Mivel ennek meghatározása a legnehezebb feladatok közé tartozik, különféle szellemi-életmódbeli-korabeli-geopolitikai-hatalmi rendszerek, un. vallások, különféle jellemzőkkel ruházzák fel ezt a még meg sem született lényt. Jól látható, hogy néhány elszigetelt példától eltekintve, tömegesen képtelen megjelenni közöttünk az emelkedett szellemű, barátságos, kedves, szeretnivaló, bölcs, igazságos, szép, örökifjú, egészséges, erős, szerény, őszinte Ember.

A jellemzők felsorolásából nem véletlenül maradt ki a gazdag jelző. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenképpen szegénynek kell lennie, hanem azt, hogy az olyan fogalmak, mint „gazdagság, szegénység” csupán a rendszeren belül használt klisék, melyek a fentebb vázolt zűrzavart hivatottak fenntartani.

E helyett inkább értelmesebb fogalmakat kell alkotnunk, vagy erre alkalmaznunk. Ilyeneket, mint szerves, egészségesen, kiegyensúlyozottan élő, nyugodt, büszke, de alkalmazkodó, együttérző-segítőkész, életvidám. A javak csakis a rendszer eszközei arra, hogy az emberek közötti kapcsolatokat lehetetlenné tegyék. Az elmagányosuló, kialakulatlan képződmény, akik ma vagyunk, magányát azért nem tudja feloldani, mert ezen akadályok elszigetelik a többi magányos, fagyott lelkű, közönyös, és kiábrándult, reménytelen fajtársától.A zavarokat csak fokozza, hogy a vallások kitalálták az emberek közötti megosztottságra a jóság-gonoszság poláris fogalmait. Ezzel útjára indították azt az előítéletes megkülönböztetést, mely bőrszínre, lakóhelyre, kultúrára stb. szűkíti le ezeket az ellentétes fogalmakat. Egyesek eleve jónak születnek, és jók maradnak, bármi is történjen; míg mások bármit is tesznek ez ellen a besorolásuk ellen, születésüktől fogva rosszaknak kell őket tekinteni.

 Szemmel látható, hogy ez ma már nem megfelelő az emberek közötti különbségek meghatározására. Ezért megfelelőbb használnunk a „más, mint mi, de ő is ember” kifejezést.

Ezzel nem elválasztjuk, hanem összekapcsoljuk az eltérő történelmű és életmódú embereket.

A következő lépésben nem egységesítve, hanem a kívánatos jellemzőket kiemelve-megtartva, sőt a másik, más pozitív jellemzőkkel rendelkező kultúra elé példaként állítva, egyre nemesebb emberi szellemet tudunk így kialakítani. A mindig is létező közérzetet tudjuk ilyenformán a mindent irányító öntudattá formálni.

Tehát nem egy rendszert kell alkalmaznunk azért, hogy a bennünk levő állat el ne szabaduljon, mint láncot, mely megvadít, és állandó szabadulásra kényszerítve megőrjít minket, hanem felébreszteni a bennünk szunnyadó igaz embert. Nem csak efféle nehézségekkel kell szembenéznünk akkor, ha végre meg akarjuk teremteni az igaz embert.

Ugye, milyen furán hangzik, hogy ezerévekkel, vagy tudj’ Isten miféle terminológia szerinti időkkel ezelőtt „megteremtett” embert végül most kell megteremtenünk?! Nekünk magunknak, magányosan. Nem a parlamentben, vagy a templomban, vagy a droglebujban, hanem otthon, bárhol és bármilyen testhelyzetben, tudatállapotban. Ülve a villamoson, szerelmünk karjaiban, Balaton átúszása közben, az erdőben barangolva, repülőn, vagy éppen lakásunk legkisebb helyiségében…vagy talán éjszaka, álmunk közben.

Nem véletlen, hogy ez utóbbi megjelent a felsorolásban. Ugyanis egyik látomásom szerint az emberi tudat és az istentudat egy időben, álmunk közben született meg. Akkor láthattuk magunkat és a nálunk hatalmasabb, de általunk csodált lényt, akihez hasonulnunk kell. Egy időben egy helyen bármilyen szituációban. Akkor szólt hozzánk, akkor adott parancsokat arra, hogy felébredésünk után mihez kezdjünk.  Vagyis a képzelet annyiszor idézett teremtő ereje révén. 

A többit már tudják.

 Mégse lehet itt vége. Mi is hiányzik még, hogy nekivághassunk ennek az emberpróbáló, emberhez méltó feladatnak?

Hát ugyebár, mikor teremtünk valamit, az elején kell kezdenünk.

Tehát mondjuk, megszületik az ember.Mit is tesz legelőször a kisded?

Eszik az eszemadta.  Rögtön rá talál anyja emlőjére és nekiáll táplálkozni, mint minden más lény a földön.

Tehát meg kell vizsgálnunk mit is kellene ennie a majdani Embernek, hogy más lehessen, mint mi?

Nos, ez a mi felelősségünk, és élnünk is kell vele! De nem elég egy újszülöttnek „emberi” ételeket adni, hanem nekünk magunknak; minden embernek egyformán meg kell határozni, hogy mi is a legtermészetesebb, legegészségesebb, legtisztább, legközvetlenebb ételválasztékunk. E nélkül neki se álljunk a teremtés felelősségteljes hivatásának!

A különféle szokások és kultúrák és égtájak szerinti élelmek ma már szinte minden ember által ismertek, még, ha nem is jut mindenki hozzájuk teljes szükséglete szerint.

Ahhoz, hogy a rendszer és kiszolgálói uralmát megtörjük, a világ minden emberének lehetőséget kell biztosítani, hogy megismerje, megtermelje, élvezze ezeket a valóban létfontosságú javakat. Ezek – érdekes módon – olyan valóságos jók, melyek nem veszítenek értékükből, mégis rövid életűek, és a testünkbe kerülve újabb életet hoznak létre, valamint tőlünk eltávozva a természetet újra ellátják a körforgás fenntartásához szükséges anyagokkal.

Ha a rendszert akarjuk működtetni, akkor megint zsákutcába kerülünk, hiszen minden ponton denaturálja, tönkreteszi ezt az imént leírt szükséges és elengedhetetlen folyamatot. Ezáltal az emberiséget romlásba, züllésbe, a természetet pedig pusztulásba taszítva.

Az öntudat, mely képes úrrá lenni a bennünk élő állaton, de a nyakunkon ülő rendszerdémonon is, létrehozza azokat a kapcsolódási pontokat, melyeken keresztül lehetővé válik a megújulás. Ehhez más nem is kell, mint gondoskodás, szeretet, türelem, odaadás, önfegyelem, és az élet, mint szülőanyánk tisztelete.

 A Föld, bölcsőnk, tisztán és erősen tartva bennünket is, akként fog majd szolgálni, ahogyan mi is szolgáljuk őt.

Ámen!

           

Bevezetés a Maga sorozathoz

Bevezetés a Maga sorozathoz

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. október 12.

Bevezetés a Maga sorozathoz 

Magamról is el kell mondanom valamit, azok számára, akik még nem olvastak:

Kövi Gábor, 62 éves nyugdíjas gitártanár vagyok. Már születésemkor is nyitva volt a szemem, és rácsodálkoztam erre a mesevilágra. Mára megértettem, hogy egy kicsit más voltam, mint a többi gyermek, és mint felnőtt is eléggé elkülönültem az átlag gondolkodásúaktól.

Legfőbb életelvem a megfigyelés, elemzés, tapasztalás lett.

Írásaim a mai felületes világban már nehezen emészthetőek, de érdemes időt szánni arra, hogy ebbe a kissé elmélyültebb gondolkodásba időnként lemerüljenek.

 Általában akkor fogok hozzá az íráshoz, ha „tele van a hócipőm” azzal a sok ostobasággal, amit lépten-nyomon tapasztalok. Kell egy kis „túlnyomás”, hogy rászánjam magam erre a megterhelő, de szép munkára.

Csodálója vagyok a természetnek, benne az embernek, és a nyelveknek, különösképp a magyar nyelvnek.

Valaki azt mondta egyszer, hogy olyan „barokkos” a stílusom. Nos ezzel talán éppen arra akart utalni, hogy már ez a mai korban időszerűtlen.

Ha így van, akkor az éleslátás, jó szándék, figyelem, elhivatottság is az.

Hiszem, és érzem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a látásmóddal, és meggyőződésem, hogy az írásaim egyre jobban megszerettetik az emberekkel az olvasást is.

Biztos vagyok benne, hogy számos embertársam vágyik arra, hogy olyan írásokat olvashasson, melyeket én nyújtok át neki ezen az egyetlen módon, hiszen sehol sem jelentek meg az utóbbi időben csak a saját honlapomon.

 Nem tudnék olyan szellemi sötétségben élni, ahol sem hallani, sem érinteni nem tudok senkit.

 Az ötlet, mely a sorozatot ihlette, természetesen nem tőlem származik, de a cikkek szelleme, már igen. Ne várjanak bombasztikus, akció dús, meghökkentő újdonságokat, borzongató rémségeket, hanem olyan nyugodtan kimunkált, áttetsző, de mégis sűrű atmoszférát, melyben megmártózva-lebegve lassan eltávolodhatnak mindennapi feszültségeiktől, és felébredhetnek a gyönyörű, ám rideg valóságra. Nem varázslás, mégis hipnotikus utazás a fogalmak, és értelmezések bonyolultnak tűnő, de kristályos tisztaságú harmóniája, mely egyúttal:

 A természet tiszta logikája.

Mindezt a magyar nyelv páratlan kifejező ereje, színgazdagsága, képei, analógiái, többértelműségében árnyalt, mégis pontos meghatározásainak segítségével. Megszállottja vagyok a nyelv zeneiségének, ritmusának és a gondolatok dallam és kompozíciós világának. Nem szándékom a költőiség, ha mégis néhol rímelnének írásaim a holt költők remekeinek, nagy prózaírók mély gondolatainak zengésére, annak oka nem más, mint zsenge koromtól eredő szenvedélyes olvasási vágyam. Itt-ott ragadt rám valami ezekből, erről talán nem is tehetek.

 A cím és a témák motivációja a gondolatiság elszegényedése, mely együtt jár az összes minőség züllésével. Ezek részletes kielemzése nélkül képtelenség új gondolkodás kifejlesztése. Ez viszont egy olyan lehetőség, mely nélkül, és ennek megragadása nélkül az emberi szellem, végül az emberi faj is eltűnik erről a bolygóról.

 – A sorozat készülő darabjaiból egy kis ízelítő:

– Az Élet maga

– Az Ember maga

– A maga

– A Férfi maga

 Stb.

Ennek az erős közelképnek újdonsága abban van, hogy a mai átlaggondolkodás elvesztette az alapfogalmak részleteinek pontos definícióit. Divatok, manipulációk, a Züllés maga olyan zűrzavart teremtett, melyben az eligazodás szinte lehetetlen. Kevesen mernek vállalkozni arra, hogy a rég elfeledett és korában sem letisztult értékeket újragondolják, esetleg alapjaiban megváltoztassák, új értelmet keressenek nekik. „Kinek van erre ideje?” – szokták mondani.

Hát most van rá idő, és itt van az idő, amit nem mulaszthatunk el!

Mindenki megpróbál válaszolni a kor kihívásaira. Önmagában ez a mondat is ismerősen cseng. Azonban a válaszok igencsak készen kapottak, kimódoltak, és elkerülik a valóságos húsbavágó témákat. A kérdéseim is szokatlanok, néha vitára ingerelnek, de mindenképp elgondolkodtatnak. A válaszaim viszont gyakran megkerülhetetlenek és kényelmetlenek, mert érzékeny pontokat érintenek, melyeket ez idáig sokan elkerültek. Komoly választás elé állítják az olvasót: egyetértenek megfogalmazásaimmal, vagy dühösen elutasítják.

Elképzeléseim szerint egyet nem tehetnek velük, hogy: figyelmen kívül hagyják.

A sokféle elkerülő, és menekülő út helyett olyan nehéz, de vállalható, emberpróbáló, és emberépítő utat/utakat ajánlok, melyek garantáltan ráébresztenek mindenkit saját felelősségére, és önnön küldetésére, mely minden ember születésének rejtett parancsa.

 

    

Az Élet maga

Az Élet maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. október 26.

Az Élet maga 

Valami, ami elképzelhetetlen, kimondhatatlan, megalkothatatlan, elkezdhetetlen, folytathatatlan, követhetetlen, befejezhetetlen, értelmetlen, és érthetetlen. Ezért az ember számára ellenséges, mert megközelíthetetlen, és felfoghatatlan.

Alapjában tehát mindenféle optimista életfelfogás téves megközelítésekből épül fel.

Akkor az élet elpusztítása az ember legfőbb feladata, és ezt kimondani nem pesszimizmus, vagy gonoszság?

 Nos, ha mindez igaz lenne, valóban élni sem volna érdemes. Azonban annak ellenére, hogy a látszat a fentieket igazolja, mégis szülnek, születnek, és szeretnek emberek. Akkor miért küzdünk az élet ellen, és miért pusztítjuk az életet minden lehetséges módon?

 Az élet értelme az értelem.

 Ezt már többször leírtam, mióta egy előadássorozat végén kibukott belőlem. A hosszú gondolkodás, és a sorozat felépítése adta ezt a rögtönzött választ a fő kérdésre.

Új gondolkodás volt a sorozat címe. Kevesen merték vállalni, hogy követnek azon a hosszú úton, ami 30 előadást, közös beszélgetéseket foglalt magában. Azóta sem tudom rendszerezni és leírni azt a rengeteg gondolatot és érzést, ami felszínre tört akkoriban.

Egyszer talán időt és türelmet szánok rá.

 Minden életfelfogás ott bukik meg, hogy poláris. Egyszer leírja az anyagot, és külön az életet, mint szent és magasztos tételt. Holott az élet és az anyag azonosak. Az életnek nincsen lehetősége, és megfelelő körülményei, mert az élet maga a lehetőség, és a körülmény egyben.

Ezért az élet nem elszigetelt, hanem univerzális, és totális. 

Az élet után kutatni a távoli bolygórendszerekben éppen ezért ostoba és gyermeteg vállalkozás.

De arra jó, hogy a mítoszt ne hagyjuk szétfoszlani. Ugyanakkor elképesztő költséggel jár, amire az emberiség hatalmas áldozatokat hoz. Persze ismerve az emberi világ valódi felépítését, és hatalmi céljait, ez az életellenes stratégia fontos részét képezi. Ennek fő ideológiája, hogy a Földbolygó túl kicsi ahhoz, hogy a túlszaporodó emberiséget éltesse. Ezért újabb bolygókat, területeket kell meghódítani az ember számára.Azok a fantasztikusnak kikiáltott horrorfilmek, melyek az idegenek támadásaival rémisztgetik a nézőt, éppen a lehetséges, hozzánk hasonlóan „értelmes” civilizációk félelmeit látszanak igazolni. Ugyanis mi törekszünk a legjobban arra, hogy más vidékeket hódítsunk meg a magunk pusztító és szemetet teremtő életstílusa számára. Azt próbálják a néző tudatába oltogatni, hogy az életnek egyetlen lehetséges módja, – hogy eszkalálódjon. Mindebből következik, hogy az élet teremthetetlen, ezért teremtőre sincsen szüksége.

 Az emberi gondolkodás el sem tudja képzelni, hogy az élet csak úgy „magától”létrejöhet.

Az eddigi logikai levezetésből éppen az következik, hogy az életnek semmiféle „segítségre” nincs szüksége ahhoz, hogy spontán megjelenjen bárhol az univerzumban. 

Azonban az eddigi életfelfogások egy olyan emberiségtől származnak, mely nem értette meg azt a bázist, amely őt létrehozta. Még túl kezdetleges, és ennél fogva túl sok kárt tesz önmagában és saját éltető közegében. Ha ez a tendencia tovább folytatódik, már ideje sem lesz felnőni a teljesen új és alapjaiban más gondolkodás kimunkálásához. Régóta fontos felismerésem, hogy az emberiség még nem érte el a felnőttkort. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, olyan idős emberekre van szükség, akiknek elég életidejük van ahhoz, hogy igazán használható elveket építsenek fel az életről és az emberről. Azonban jelenleg az ember szerepel elől a sorban, és az élet csak utána következik. Ez a legfőbb tévedése a korábbi és a mai kor emberének. Ha viszont az emberi átlagéletkor eléri a 120, vagy 150 esztendőt, és az élet valamiféle téves felfogás értelmében csupán technikai kérdés volna, amit meg kell oldani, nos akkor ezt az újfajta gondolkodást soha sem fogjuk tudni megalkotni magunk számára.

Ez esetben ugyanis a hosszú élet nem lesz más, mint semmittevés, és fölösleges időpocsékolás.

A Háttérhatalom, mely igenis létezik, legfőbb feladatának éppen azt tartja, hogy az emberek végleg elveszítsék kreativitásukat. Tévesen azt feltételezik a Földet irányító pénzemberek, hogy minden bajok forrása az ember szüntelen tudásvágya és alkotási mániája. Csupán azért tehetik mindezt, mert a látszat szerint így van. Azt azonban elvétik, hogy akkor is így lenne-e, ha valóban tere nyílna az élet kérdéseinek higgadt, és dogmáktól, mítoszoktól, önérdektől, és egyéb az élettől független értelmezéseinek. Jelenleg úgy irányítják az emberek vágyait, életcéljait, hogy semmilyen más nézet se képződhessen. Az ember egyik alapbetegsége, hajlama, gyermetegségének bizonyítéka, hogy komolyabb, véresebb és halálosabb dolgot a játéknál el sem tudna képzelni. Ezért, ha valamit el akar adni a hatalom az embereknek, akkor azt játékként kell közrebocsátani. Ez mindig bejön. A genetika, ami gonosz és felelőtlen játék csupán, de nem mással, mint magával az élettel, nagyon jól reprezentálja ezt a törekvést. Annak a lehetőségnek megcsillantása, hogy mostantól az embernek nem kell magával törődni, csupán a számára nyújtott élvezeteket habzsolni, és fogyasztani…, elvezet a tökéletes és totális eszméletvesztéshez. Az életet is játéknak fogják ezután tekinteni, ami, ha vesztésre áll, csak leemelik az egyedet a futószalagról, egy kicsit generálozzák, felpolírozzák, és már folytathatja is, ahol abbahagyta…

Azok a valóságshow-k ahogyan mostanság nevezni szokás, amint a civilizációs játszmákat és típushelyzeteket valóságnak próbálják eladni, éppen ezt a jövőt kívánják előkészíteni. Megértetni mindenkivel azt, hogy nincs más útja az embernek, mint egyre művibb és egyre felelőtlenebb, erőszakosabb, és önpusztítóbb életet élni. Ez a divat parancsa. Ami még a játéknál is nagyobb siker, ha el akarunk adni valamit. Annak hangoztatása, hogy semmi sem örök, és a változást nem saját jellemünk építésével érjük el, hanem a külsőségek korszakváltásaival.

 Az élet legfőbb jellemzője pedig éppen az, hogy öröktől fogva létezik, és örökké fog tartani. Mindaz, amit Isten szava és fogalma alatt ért az emberiség jó része. Tehát az életet nem Isten szava teremtette meg, hanem az élet maga teremtette meg Isten fogalmát és az ember alkotott a fogalmomból szavakat, és az ember küldetése az, hogy megfogalmazásokat keressen, és értelmet találjon az életben való helyének megtalálásához. 

Mivel az élet félreértelmezése helyett a valóságos élet valóságos értelmét kell megtalálnunk, ami elvezet minket az emberi szellem magasabb régióiba, ezért tekintetünket a továbbiakban a mesterséges gondolatok, mesterséges képzetek világából végre az élet értelmes világa felé kell fordítanunk. Ugyanis még van ott rengeteg felfedezésre váró csoda.

A sas szeme

A sas szeme    

 

Írta: Kövi Gábor   
2012. november 23.

A sas szeme

 A mai ember csak maga elé, és oldalra néz. Ez a látásmód hozta magával, hogy semmit se ért a világból. Előre lohol és a mellette levőket lesi, hogy ne húzzanak el tőle, de egyúttal utánozza is őket. Szóval, ha a többiek jót és jól tesznek, a világ is jó lesz. De sajnos ez nem így van, amint az ábra mutatja… Hogyan lehetne ezbből a szűk és részleges látásmódból egy mindenre tekintő, széles spektrumú szemléletet kialakítani? Milyen legyen hát a látásmódunk?

Amikor azt akarom szemléltetni, hogyan lehet a jövőbe látni, akkor egy kis történetet mellékelek a megértéshez:

Képzeljük el a sast, amint a magasban kering. Mi csak egy kis pontot látunk belőle, de ő éles szemével még a legkisebb pockot is észreveszi. Ezt ugyebár tanultuk az iskolában. Azonban, mi földhözragadt emberek vagyunk, és csak azt látjuk, amit nem takar el előlünk a terep. Ezért lehet a síkságot is szeretni (Petőfi Sándor: Róna). És talán ezért mennek fel sokan a magas hegyekre, az életüket is kockáztatva. De akkor se láthatják azt, mint a sas, kivéve persze a repülőket. De mivel nekünk szárnyunk nincsen, ezért minden – képességeinktől eltérő – mutatványunk igen kockázatos, és épp ezért nem ajánlható egy túlélőnek.

Viszont van egy képességünk, amely segít abban, hogy mégis részesülhessünk a felülről látás, és jövőbetekintés különleges képességével is. Ez a képzelet és a belső látás. Ennek segítségével most éljék át azt az érzést, amit egy sas átélhet. Erről vannak érdekes, misztikus könyvek (Carlos Castaneda: Belülről izzó tűz). Tehát, most egy sas szemszögéből nézzék a földet, és a földön nyüzsgő embereket, száguldó járműveket! Vajon, honnan tudhatja egy autós, hogy a következő bukkanó után mi várhat rá? Sehonnan. Sokan attól vesznek el, hogy egy be nem látható kanyarban előznek, másokat veszélyeztetve, vagy nagy sebességgel haladva egy részeg traktoros (?!) éppen akkor megy át előttük egy földútról az autóút másik felén levő úti célja felé, mikor önök óvatlanul odaérnek. Mindezt a sas jól látja, de nem tehet semmit. Lehetünk-e mi is sasok, bármilyen helyzetben?

Igen. Ehhez azonban teljesen összhangba kell kerülnünk, mind a természettel, mind pedig saját velünk született rezgésképünkkel. Ehhez gyakorlatként radiesztéziás tapasztalatot kell szereznünk. Nálam sok egyéb szerszám mellett, a Körbler- féle speciális pálca/inga volt a leghatásosabb. De más jellegű munkáknál (keresés) a hagyományos inga is bevált. Nyilvánvaló, hogy sokan túl „elvarázsoltnak”, eszementnek, és más negatív jelzővel illetettnek hiszik a radiesztéziát (rezgésérzékelés), pedig ez a képességünk, születésünk óta bennünk van, mint, ahogyan minden földi lénynek. Az állatok körében ennek megléte, szó szerint élet-halál kérdése. Az ember már inkább használ ártalmas technikákat, ehelyett pedig ez a képességünk, felébresztve és kifejlesztve sokkal inkább alkalmas arra, hogy világunkat a helyére tegyük, mint bármilyen adathalmazokon alapuló látszat tudás. Akik a technokrata-racionalitás és nem a természetes józanész szerint gondolkodnak, egyből elvetik mindazt, amit itt, és amit eddig bárhol is írtam. Ezzel az írással minden általam létrehozott munkát azonnal értéktelennek tekintenek. Sajnos, ez az általános nézet, és ez maga a szűklátókörűség. Szókratész mondta bírái, a szenátorok előtt, hogyha időt hagynának arra, hogy elmagyarázza, hogyan látja a világot, akkor biztosan megváltoztatnák a halálos ítéletét. Erre persze a szenátorok nem voltak hajlandóak. Sokkal egyszerűbb nem végiggondolni, mint fáradságosan figyelni egy olyan ember gondolatait, aki tőlünk homlokegyenest eltérően gondolkodik. Ez az, amin sürgősen változtatni kell! Ez a vélekedés, pöffeszkedő, lenéző módja annak, hogy uralkodni jobb, mint belátni téves világnézetünket és fejet hajtani a bölcsek előtt.

Még szükség van az „éleslátás-mélylátóképesség” kifejlesztéséhez, mint, ahogyan a vizuális látás élességének javításához is, és a test teljes megtisztítására, mivel a test tompíthatja, és megzavarhatja mindenfajta érzékelésünket, így a rezgések iránti finomérzékelésünket is. Amint a test kezdi felismerni ősi térérzékét, már furcsa és érthetetlen tapasztalásaink lesznek. Gondolunk valakire, és az a valaki egyszer csak felhív minket telefonon. Vagy ugyanő, akkor ránk gondolva, valamilyen segítségre szorul. Ezért ilyen gondolatunk kapcsán érdemes megelőzni őt, és felkeresni/hívni. Mikor ezt megtesszük, mindig akad egy momentum, ami minket (távlátóképességünk megjelenésének jeleit) igazol. A minap pl. egy kedves ismerősöm/barátom, akit régóta láttam, eszembe jutott, nem tudtam miért, de éreztem, hogy fontos, és próbáltam munkahelyén keresni, ám csak telefonon értem el. Érdekes módon éppen valamilyen vírusos betegség kínozta, és ez szokott lenni az egyik ok, ami bennem felkelti az ösztönös segítőt. Jó ideje nem vittem neki vad zöldekből préselt leveket, mivel átlagosan táplálkozva erősen ki van téve a „szokásos” betegségeknek. Emellett már ő is akart engem keresni (ezt is megéreztem) egy közös ügyünk miatt. Még durvább jelzésként történt egy szomorú természetpusztítás az egyik patakon, amit a gondozásomba vettem, és ez csak azután derült ki, miután őt először hívtam. Emiatt újból kellett a segítségét kérnem.

Ez túl sok és túl erős is ahhoz, hogy ráébresszen érzékeim valódiságára!

 Szóval ez is csak egy példa, ami egyeseknek bizonyíték, míg másoknak, akik csak a számítógépüknek, vagy az Akadémiai nyilatkozatoknak hisznek, nem mond semmit. Persze erről is van már meglepő ismeretem, de az talán nem eléggé publikus…

 Tehát, ha valaki mindezt a sokféle önfejlesztő feladatot elvégzi, minden esetben valamilyen fokon képessé válhat arra, hogy megérezze/meglássa azt is, amit csak a sas láthat.

Most térjünk vissza a sas és az autós példájához!

Az az autós, aki cigarettázva, otthon iszogatva, jó zsíros és fűszeres étkekkel eltelve ül autójába, előtte egy erős feketét fogyasztva, hogy bírja az út fáradalmait, már felkészült arra, hogy semmiféle intuitív érzése ne legyen és vaktában, vagy felajzott idegrendszerrel, egyben teljesen lefárasztott testével, másokat folyton megelőzve, országúti démonná legyen. Ezzel nem csak önmagát, de sokakat halálos veszélybe sodorhat. Persze ilyen aggodalmas szövegeket olvasva az embereknek az ötlik az eszébe, hogy „Úgy is sok ember él a Földön, legalább csökken a bolygó túlterheltsége..” Ugyanilyen okból nem vetik el a háborút is, mint gonosz és pusztító, értelmetlen emberi találmányt. Pedig nem azért kell az életeket óvni, és a fájdalmat a lehető legkisebb szintre szorítani, hogy többen legyünk. Ez a hamis gondolkodás okozza éppen azt, hogy túlnépesedünk. Mert az emberi össztudat (emberi szellem), a „fajtudat”, akkor kapcsol rá és „gyárt” még több és több példányt, ha oktalanul pusztulnak el a faj egyedei. Ezzel a kihalás veszélyét kívánja elkerülni. Emellett a hely, a tér egyre szűkebbé válása is okozhatja ezt a jelenséget. A fák is akkor hoznak sok magot, ha nem jó helyen vannak. Így remélve azt, hogy a távolabbra hullt magok talán megmenthetik a fajt a pusztulástól. A „nem jó helyen” élés leginkább a testünkkel-lelkünkkel való helytelen bánásmód következménye és ez a rossz „közérzet” okozza a környezetünkkel való hanyag és ártó magatartást épp úgy, mint az embertársaink iránti közömbös vagy türelmetlen viselkedésünket, esetleges agressziónkat is.

Ez a tévút azután végighömpölyög az egész történetünkön, és végső soron történelmünk, egész fajunk sorskrónikája is ezt mutatja.

 Ahogyan a sas az adott pillanatban látja az éppen történő eseményeket, az utazó ember is láthatja (tisztánlátás), a „köznapi szemmel” láthatatlan akadályokat, és veszélyeket.

 Van még egy nagyon tanulságos történet, mely ráébresztett arra, hogy a véletlen mennyire törvényszerű..

Évekkel ezelőtt barátaimmal európai körútra indultunk és én voltam a sofőr. Amszterdamot elhagyva elvétettem a kijáratot és legalább 20 percig keveregtem, mire rá tudtam hajtani a következő autópályára. Ahogyan feljutottunk a célunknak megfelelő irányba vezető útra, felettünk helikopterek jelentek meg, és a forgalom lelassult, majd megállt. Ahogyan haladtunk előre, rémülten láttuk, hogy hatalmas tömegkarambol volt, amiben kamionok és személyautók ütköztek. Sok volt a sérült, akiket helikopterekkel szállítottak el a helyszínről. Ha a kivezető utat időben megtalálom, mi is a karambol áldozatai lehettünk volna… Volt mentőangyalom? Én nem ezt gondolom, hanem azt, hogy a bennem figyelő „tiszta tudat” anélkül érzékelte a veszélyt, a veszélyhez vezető helyzetet, hogy a „civilizációs tudatom” felfogta volna, mielőtt a katasztrófa megtörtént volna. Maga a „helyzet” egyben a tényleges veszély előtti másodpercek, a szinte eldöntött, „menthetetlenül” megvalósuló dráma sokverziós eseményeit hordozza, amit távolról meg lehet „érezni”, „látni”. Ezért a tiszta tudat módosította a „megtervezett” cselekvést, hogy a veszély elháruljon. De a tanulságot is fel kellett dolgozni, ami – többek között – ennek az írásnak is apropót adott. 

Tehát nincs más menekülés ebből a zsákutcából, mint visszatérni a sas látásának képességéhez, végső soron a legtisztább, legtermészetesebb életmódhoz, ami minden érzékünket finomabbá teszi.

Ahogyan a sas látja, mit is teszünk magunkkal és a Földdel, ugyanúgy éles és finom érzékeinkkel, látásunk gyengéit kiegészítve, mi is képesek leszünk előre megérezni a bajt épp úgy, mint környezetünk ellen tett legapróbb lépéseink következményeit. Ez pedig manapság már több mint aktualitás. A tegnapi nap eseményei itt, nálunk is ezt mutatták. (Vörösiszap katasztrófa 2010. okt. 4)