A = 432 Hz A zene fejleszthető

A = 432 Hz .  A zene fejleszthető

/folyamatosan frissítve/

Érdekes, de miért? Mindenki úgy tudja, hogy a zene természete a fejlődés. Mint a mag (motívum), mikor táptalajra és elegendő vízre talál, lassan kihajt, leveleket hoz, fa lesz belőle, termést érlel, hosszabb-rövidebb ideig él, és idővel lehullatja leveleit és elszárad. A hasonlat annyiban életerős, mint az a zene, ami ebből építkezik. Mondhatjuk, hogy a zene, tiszta Folyamattudat. Tudatos folyamat. Zene nélkül semmi sem élhet. Mégis, sokan elutasítják, idegesek tőle, vagy kifejezetten transzba kerülnek, amiből nehezen tudnak kikeveredni. Mit tesz velünk a zene?

A zene fejlődése közben, ahogyan a vele találkozó ember dolgozik rajta, “stílusokat, korszakokat” hoz létre. Ez tükrözi az adott korszak ízlését, gondolkodásmódját.

Miért változnak a stílusok és korszakok?

Az emberiség a maga rendszereiben mesterséges valóságot hoz létre, és ezeket idővel megunja. De tulajdonképpen az alaprendszer –  a gondolkodásmód nem változik. Ami változik, az a kifejezésmód. Az emberi viselkedés, az igények változásai megváltoztatják az ember viszonyulásait az egyes önmaga teremtette dolgaihoz. A történelemben a zene különféle szerepeket töltött be. Legelemibb és leghitelesebb az emberiség legkorábbi történelmében volt a zene, azután mindig a képződött új tevékenységek szükségletei szerint módosult az előadásmód, mondanivaló. Sokan hiszik azt, hogy az emberiség fejlődése hozta a zene változásait is. Azonban, ha vizsgáljuk az emberi elme, erkölcs, ízlés korszakonkénti megjelenéseit, lehet az a véleményünk, hogy a folyamat inkább a visszafejlődés, visszaképeződés felé halad. Eközben a zene szerepe is követi az emberi viselkedés, szemlélet alakulásait. Ahogyan én látom, ma már a zene szinte kizárólag az üzlet segítője, vagyis olyan szerepekbe kényszerítik, ahol az előzetesen kialakított hatást fokozzák a zenével. Nem részletezem ezeket a szerepköröket, hiszen ezzel mindenki tisztában van. Van viszont a zenének egy sokkal fontosabb hatása: az emberi lélek harmóniájának kialakítása. Jelenleg az emberiség igen zavart, zaklatott állapotban van. Az emberek nagy része egészségtelenül él, depressziós, agresszív, tudatlansága az emberi faj, az emberi lélek és a test egészsége iránt soha nem volt ilyen kifejezett. Mindent a Rendszerre hagyunk. Eközben elveszítjük önmagunkat. Ehhez a hihetetlenül felgyorsult élettempó járul hozzá leghatásosabban. A zene ma már szinte csak háttér. Az előadókat sztárolják, elveszett a zene intimitása, személyessége, ami a kezdeteknél teljesen másképpen létezett. Akkoriban az élet elképzelhetetlen volt a közös zenélés, tánc nélkül. A zene megszólaltatásában minden korosztály részt vett. Ahogyan Kodály Zoltán mondta: “A zene legyen mindenkié”, ez a legkorábbi időkben a mindennapi valóság volt. Tehát a zene csak kis közösségekben gyakorolható spontán természetességgel, de mivel ma mindent a pénz irányít, vagy akadályoz meg a hiánya, így ahol ez nincs ott elvész ez a lehetőség.

A zene mindenkié?

Sokan félelmet éreznek a zene hallgatása közben, sokan ingerültek lesznek. Keresve ennek okát, a zseniális elődök rátaláltak az egyikre: a zene megszólalásának harmonikus rezgésszintjére. Ez a befűzött linkből megtudható. Az okok között a magasabb alaprezgés révén a test, a szervezet, az agy, olyan impulzusokat, zavaró összecsengéseket (interferenciákat) érzékel, amelyek izgalmat, adott esetben indulatot váltanak ki egyes, érzékenyebb egyéneknél, Ezt a politika, az ember megváltoztatásának technikája ki is használja. Mondhatjuk: visszaél a zene fiziológiai hatásaival. A háborúkra való felkészülés közben a zene segít a csoportok egy irányba való “igazításában”, a küzdőszellem fokozásában. Így történhetett, hogy a hitleri Németországban Göbbels, a propagandaminiszter a zenét használta fegyverként a harci készség fokozásához. Ekkortól alkalmazták kizárólag az emberek buzdítására, a hazafias, harci szellem fenntartására, erősítésére. A 440 Hz-re hangolt alap A hang ezt a kívánalmat képes volt teljesíteni.

De miért jobb a 432 Hz?

Amint a különféle ezzel kapcsolatos információ is fogalmaz, a Föld és az Univerzum sajátos harmóniában van. Ez nem csupán szellemi, hanem kifejezetten fizikai fogalom. Az élővilág és a bolygók egy közös “szférikus” rezgőkört alkotnak. Ebben a harmóniában a zene végre a megfelelő helyre kerül. Az idézett zeneszerzők, pl Verdi vagy ösztönösen, vagy tudatosan ezért ragaszkodott ehhez a “hangfekvéshez”. A zene így találkozik a leghívebben az emberi lélekkel. Szokatlanul inspiráló, lélekemelő, kreativitásra sarkalló hangzásvilág jön így létre. Engem is rabul ejt ez a szokatlan atmoszféra. Ehhez ajánlom most az egyik improvizációmat, amit egy orgonahangzásra beállított 432 Hz-re hangolt szintetizátorra készítettem. Egyszeri lejátszással, módosítás nélkül játszom.

Jó hangulatot, elmélyülést kívánok hozzá!

Hangulat

 

Itt van egy “kórusmű”. Az illúzióban segít a 432 Hz is.

 

Borúra derű

 

Csak a remény marad

 

Szép tiszta égbolt

 

Ghislain L. és Hamvas Béla tudatossága

Ghislaine L. és Hamvas Béla tudatossága

Szerencsém egy olyan korszakba vetett, mikor kimeríthetetlen lehetőség kínálkozik az elmélkedésre. Életkorom pedig megfelelő ahhoz, hogy én is bölcseket mondjak az emberről és az életről. Ghislaine ebben az életútban fontos szerepet töltött be. Ő volt az egyike annak, aki a Rendszer és az egyén ellentmondásos, mondhatni kibékíthetetlen viszonyára saját példájával rámutatott.

Nem mással, mint az ember, az egészség és a Rendszer kapcsolatának témájában Egészségügyi maffia címmel írt könyvével sok fontos és értékes információt osztott meg velem. Éppen a megfelelő pillanatban. Abban a korszakban, mikor László Ervin zongoraművész és newage filozófus elhozta hozzánk az EU kezdetleges ideológiáját. Amennyiben kezdetleges volt, annyiban csak számomra mondott újat, mivel akkoriban még a Kalergi tervről közelítő ismereteim sem voltak. Éppen hogy kiszabadultunk a szocialistának hazudott rendszerből és mindenki emelt fővel vágott neki a „szabad” életnek A szabadság egyik fontosnak tűnő szegmense a táplálkozás forradalmi megújítása volt. Ebbe illeszkedett Ghis korszakos jelentőségű munkája is. Közben teltek-múltak az évek… Ghislaine levetette magáról az összes civilizációs sallangot, nyűgöt, ám nem vonult a vadonba bogyóevésre, hanem elkezdte ideológiáját felépíteni. Én azt hittem, hogy a könyv hangvétele rezonál majd az azóta is nagyszerűnek tartott növénytáplálkozási mozgalommal, de nem ezt történt. Illetve történhetett is, de tevékenysége gerincét az általa magasabbnak vélt tudatosság ideológiája alkotta/alkotja. Hogyan kapcsolódik ez Hamvas Béla eredeti, zseniális, tudományosan kidolgozott életművéhez? Úgy, hogy akkoriban jutottam hozzá Hamvas majd’ minden megjelenő könyvéhez. Ő is a tudatosságot állította objektíve középpontjába, de teljesen más következtetésre jutott.

Ghis – részben – valóban társult a növényeket is tisztelő, az állatokat békén hagyó szellemiségekhez, de gondolkodása abba az irányba fordult, ami a gender – filozófiának nevezett „álfejlődés”- hívők katekizmusa. Hamvas viszont tudását nem spekulatívan „előre”, hanem a múlt rejtelmes mélységeibe hatolva szerezte. Eszerint az emberiség egy fejlett korszakból folyamatos zülléssel jut el a mába. Tehát nem fejlődés az, amit magunk körül látunk. Legkevésbé a „gender” elmélet „tudománya”… nevezhető a fejlődés magaslatainak. Persze túlzottan leegyszerűsítő volna itt megállni, és az egyiket rossznak, a másikat igaznak, vagy megalapozott tudományos elméletnek nevezni.

Érdekes látni a becsatolt két Ghis videót, ahol az első a család „állatias csökevény” mivoltáról beszél, és a régebbit, az Egészségügyi Maffiát, ami éppen a maffia „családjellegét” taglalja videóinterjújában. Nem lehet egyszerűen rossznak, tévesnek minősíteni ezt az ideológiát, csak azért, mert illeszkedik azokba az áramlatokba, melyek közül talán a természet újragondolása szimpatikus, a többi egyenesen taszító vagy beteges számomra. Ghis gondolkodását megérteni, csak a civilizációs rendszer, röviden Rendszer hirtelen támadt elutasítása mentén lehet. Bennem is dolgozik a megértésre való szándék, és egyaránt foglalkozom az ember ősmúltjával, mint a lehetséges jövő szellemi felépítésével, ugyanakkor, igen rossz véleményem van a civilizáció bürokratikus Rendszeréről.

Ennek kapcsán pattant ki a fejemből a 1994-ben a Folyamatok tudata elmélet, amely szinte minden ember által kidolgozatlanul, vagy hézagos tudatossággal felépített elmélet közé tesz egy középpont irányába mutató nyilat. Az egyszerűség kedvéért összefoglalja a fizikai-biológiai, eszmei-technikai világot elválasztó téziseket a tudathoz való viszonyrendszerben. Eszerint, minden folyamat, és minden tudat. Nincs tudat folyamat nélkül és nincs folyamat tudat nélkül. Bármilyen probléma is kerül az utunkba, tudományos alapossággal annak fejlődését, vagy inkább változásait ontológiai alapon, a létezés fogalmát a folyamattal összekapcsolva megérthetővé tehetjük. Olyan törvényszerűségeket találunk eközben, melyek világképünket a különféle elméletek ellentmondásaiban, a valósághoz való viszonyrendszerben, mégis az élet-élettelen, és Isteni-emberi; földi és kozmikus kavargásban alakítjuk ki. Ez a jelenlegi korszakos „pillanat”, egy folyamat kifejlődésének leírható jellegét mutatja a figyelő szem számára. Előnye, hogy nem a megszokott gondolkodásmódok közül horgonyoz le egyiknél, hanem átjáró utakat nyit ezek között. Ezen gondolkodásmód inspirálója volt annak felismerése, hogy a modern ember tudata ismétléseken alapul, utánzásban, kreativitást mellőzve, süllyedő szellemi-erkölcsi pályán. Saját mivoltáról semmit sem tudva, utánozza a látszatra bevált, de a gyakorlatban használhatatlan szokásait, hagyományait. Ennek igazát minden nap bőrünkön tapasztaljuk, mikor szembejön velünk az a rengeteg meggondolatlan, sematikus megnyilvánulás, melyek a világot és az egyes embert egyre távolabb taszítják önnön értelmes lényétől. A biztonságot az egyhangú ismétlésekben találjuk meg, és rettegünk a változásoktól, illetve minden látszatváltozást, (Hamvasnál szétszóródást) legyen az a legőrültebb is, lelkendezve, újként, fejlődésként dicsőítve fogadunk.

Ezen a platformon vizsgáljuk Ghislaine Lanctot szellemi változásait, küzdelmét saját lelkével, és a világ széteső mivoltában való eligazodását. Szembeállítva Hamvas ősi szellemen, keresztény és más filozófiák eredeti hagyományain nyugvó világképével. Az alap mindkettőnél annak vizsgálata és a megértésre való törekvése, hogy a világ mai „fejleményei” fejlődésként, vagy Hamvas szavaival hitelesen leírva, züllésként írhatók-e le. A téma megvilágításához érdemes végignézni a videókat, hogy ráébredhessünk, milyen ideológiai áramlatok alakítják a különféle „lázadók” gondolkodásmódját, és a világhoz való viszonyukat.

A megértéshez fontos tudni, hogy Ghislain eredetileg kanadai orvos volt. Ma már elég hiteles képünk kezd kialakulni a történelmi Kanadáról, hogy megértsük, hogyan jutottak el a végletes „gyakorlati liberalizmusig”.

Miközben Ghis a kényelmet, polgári nihilt, stupidságot maga mögött hagyta, szembesülve a nyugati világ dekadens kilátástalanságával, arra a következtetésre jutott, hogy jobb elfogadni, sőt ideológiailag igazolni a züllést, fejlődésként beállítva, mint reálisan – a megszokott kritikákkal konzervatív módon hatástalanul, vagy saját egzisztenciánkat feláldozva rögeszmésen – elutasítani. Mint látszik, a fizikai kényelem elhagyásával nem tudott mást tenni, mint a szellemi kényelmet választani. Az általa megváltoztathatatlant rózsaszín mázzal leöntve kiállítani, mint üdvözítő, mindenre megoldást kínáló lételméletet. Jóllehet, az egzisztenciája oda, mégsem hal éhen. Hála azon sokaknak, akik Hamvasról még soha nem hallottak, és vélhetően nem is fognak…

A két gondolkodó elmének mégis van közös gyökere a múltjukban.

Ghis saját választott hivatásával nem tudott együtt élni. Hamvas hihetetlen tudásának megszerzése közben a világ ostobaságával szemben a rendszer kilátástalan elutasításából alkotott világraszóló remekműveket. Isten, tudat, szellem témáiban önmagával vitatkozva, egy új filozófiát alkotott költőien. A “gondolat poétikáját”. Ghist megértő (zavart-tétova) lelkek rajongják körül, míg Hamvast értetlenség, elutasítás, irigység és méltánytalanság, tudásának a Rendszer általi megvetése-félelme sújtotta. A mai napig mellőzés és “rendszer idegenség” műveinek osztályrésze. Egy olyan kis könyvecskéje (A bor filozófiája) vált szinte egyedül őt meghatározóvá, amit ő maga sem tartott sokra, de a jelenkor nyegle átlagembere jó támogatóra lel benne alkoholizmusa, nikotinfüggősége “filozófiai igazolójaként”.  Mindkettőjük részben önszántából hagyta el a Rendszert, a kellemes, ám hazug és megalkuvó, lelket-szellemet megnyomorító ostoba önkényt. Nem kétséges, kinek az életműve lesz maradandó, a „dicsőséges genderizmus” kimúltával…

„Kötelező olvasmányként” ajánlom Hermann Imre Az ember ősi ösztönei c. könyvét, hogy megértsük, miért is gyökereink, a család, lelki történéseink megértő vizsgálata emberi világunk összetartó szövete.

Sport legyezés

Sport legyezés

(Sport & Fly)

Az utóbbi években szinte nem írtam a horgászatról. Ez nem véletlen. Egy ideje valami megtorpant. Volt egy ideám, hogy a műlegyező horgászat a legszebb, legjobb sport, amiben nem ártunk a természetnek, megfigyelhetjük, szerethetjük szenvedélyünk tárgyait, a halakat. Az a még korábbi kiegészítése ennek a „szabadidős foglalkozásnak”, hogy „az ember azért megy horgászni, hogy halat fogjon”, már jó 30 éve megszűnt igaznak lenni, a maga tárgyi, és szellemi értelmében. Egyszerű volt az oka: már nem ettem halat, és mást sem, ami állat..

A ’70-es években, legkorábbi írásom, ami megjelent az akkori Magyar Horgász-ban, a Szerelmem a legyezés volt. Sándor György komikus a címre csapott rá úgy mint egy kiéhezett pisztráng. Alkotott belőle egy geget. „Szerelmem a legyezés – a légy ott..” (Légyott).

Ez volt az az idő, mikor fejembe vettem, hogy legyezni, vagyis műlegyezni fogok. Jó régen volt. Van tehát némi rálátásom a témára.

A műlegyezés halfogó módszer.

Ezt egy barátom mondta, és igaza volt. Általánosan így nevezik más nyelveken is (légyhorgászat/légyhalászat). Leírtam azután többször is, hogy a műlégy és a kifinomult technika segítségével gyakorlatilag minden fajta halat meg lehet fogni. Ezt azóta számos műlegyező be is bizonyította. Ez a horgászmódszer vetekszik más műcsalis módszerrel, még a pergetés számos válfajával is. A különbség csupán az, hogy pergetni jóval könnyebb, előbb megtanulható, ha valakinek kézügyessége, jó szeme, a halak viselkedéséről közelítő tudomása van. Külön fejezet, hogy mit tesz a vízben vibráló tárgy a halak viselkedésével, és miként érzékeli a hal a különféle műlegyeket.

Az ok, amiért most mindennek az elvnek és gyakorlatnak adtam egy perdületet, vehetjük ezt 180º-osnak is, hogy rájöttem, korábbi elképzelésem egy ponton hibás volt. A hal el is pusztulhat, még akkor is, ha szakáll nélküli horogra kötött műlégyre kapott, sőt meg se sérült. A hal a fárasztás végén úgy pusztul el, hogy észre sem vesszük, hiszen elúszik…, menekül az életéért. A vérében felgyülemlett tejsav hamarosan infarktust okoz, szívbénulás, és halál követi. Ezt általában a nagyobb egyedek szenvedik el. Egy statisztikában olvastam, hogy a halakat átlag 9-szer lehet kifogni anélkül, hogy elpusztulnának. Végül a lehetősége megvan ennek is. A napokban egyik világlátott barátom elmondta, hogy egy halat a jéghideg vizű mongóliai folyóban 1 óra (!) ideig élesztett újra sikeresen. Ha hideg vízben is végzetesen kimerülhet a hal, akkor mit gondoljunk mi itt a mérsékelt éghajlat alatti vizeinkben akasztott – esetenként – sebes pisztráng fárasztásáról? Tavakban azért nem fogjuk látni, hogy mi lett a visszaeresztett hallal, mert lesüllyed; folyókban – különösen a gyorsabb folyásúakban – viszont elviszi a víz a teljesen kimerült halat. Hangsúlyozom, a nagyobb egyedekkel, pláne magasabb hőmérsékletű (18-20º) vizeinkben eshet meg gyakrabban. Egyedenként más és más az azonos méretű halak teherbíró-képessége, de fajtánként is változó. A lazacfélék a legérzékenyebbek. Azt is tudjuk, hogy a hal csak normál, úszó pozícióban van eszméleténél. Ha megfordítjuk, a hasa felfelé áll, rövid idő alatt elpusztul. Hiába látjuk azt, hogy elúszik, ha rövid idő után átfordul, és már nem képes önmagától visszafordulni, elveszti az eszméletét. Ezért, ha újraélesztjük, mindenképpen normál pozícióban kell tartanunk, oxigén dús, hideg vízben. Ez a két feltétel: oxigén dús-hideg víz, egy kategória. Az oxigén a minél hidegebb vízben van magasabb százalékban oldott állapotban. Lehet valamennyire fokozni az oxigénszintet buborékoltatással is. Ez volt a dolog technikai része. Tudomásul kellett vennem, hogy mi műlegyező „sportemberek”, a C&R módszerrel is megölhetjük az általunk tisztelt halakat. Különösen érvényes ez a pisztrángra. Addig nem hittem el az állatvédők kritikáját, hogy a C&R tulajdonképpen állatkínzás. Nem kell különösebben empatikusnak lenni ahhoz, hogy ezt elfogadjuk. Mintha egy hatalmas lény (elefánt) addig futtatna minket, hogy már mozogni sem tudnánk, és akkor a fejünket pocsolyába nyomná, mint ahogyan mi egy vízi élőlényt halálosan fáradtan még a légzésétől is megfosztjuk.. Saját szememmel láttam egy ízben, hiába élesztettük a halat, egy óra próbálkozás után már nem mozgott a kopoltyúja. Karcolás sem esett rajta az apró horogtól, mégis vége lett.

Ez okból megemlítem, hogy a C&R vizekbe is rendszeresen telepítenek méretes, vagy nagyobb halakat, és mégsem „telik meg” a víz. Hova lesznek akkor a betelepített halak?

A pisztrángot általánosan évenként telepítik. Ez a gyakorlat néhol kötelező, néhol az elhullás, vagy a jogosulatlan kifogás veszteségei miatt indokoltnak tűnik. A halak életmódja, különleges viselkedése, élőhelyei és ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos elvek nagyobb terjedelmet igényelnek, de itt hadd legyen elég annyi, hogy a pisztráng felnőtt egyedeinek telepítése nem csak hogy felesleges, hanem kifejezetten káros is. Ideális ahogyan a korabeli Viszló pataknál is volt, hogy a patak felsőbb folyásán létrehozott szaporító-tenyésztő telepről az ivadékokat, vagy a nagyobb egyedeket időnként kieresztették, illetve a patak alsóbb szakaszaira szállították. Ezeknél is megfigyelhető volt azonban a vad egyedektől eltérő viselkedés. A rendszeres felnőtt példányokkal való telepítés a behelyezés helyén csoportosuló, helyüket nem találó halak gyors visszafogását eredményezi. Egyszerű megérteni, hogy miért. A halak ismerik egymást, de nem ismerik az új környezetet, ezért a megszokott védelmi pozíció a minél nagyobb csoport vagy raj. Ebben a csoportban a tartó medence viselkedési modellje kerül előtérbe, ezért minden, ami beesik a vízbe a legügyesebb egyed zsákmánya lesz. Így sikerült nekem is megfognom életem legnagyobb szivárványos pisztrángját. Azóta a külföldi horgászvizeken ez a „pótló telepítés kiselejtezett tenyészhalakkal” már nem volt olyan szimpatikus.. Egyedül a gazdálkodók érdeke a kapitális halak kihelyezése, ami vonzza a napijegyes horgászokat. Mikor az orrom előtt öntötték ki egy dézsából a tömeghez alakult sötét színű, 4-5 kilós szivárványosokat, elment a kedvem ettől a „sportszerű” legyezéstől.. Szakirodalomból régóta tudom, hogy a honos, tehát helyben született felnőtt egyedek elüldözik az „új jövevényeket”, akik viszont közvetlen vízi kapcsolat híján nem találnak vissza születési helyükre, ami a lazacféléknél létkérdés. Minél nagyobbak a kihelyezett példányok, annál valószínűtlenebb, hogy helyben fognak maradni. Emiatt is szükséges az újabb és újabb telepítés. Ezen a vízterületen horgászók soha nem fogják megtapasztalni a különbséget vad és telepi halak között. Az élelmes „legyezők” gyorsan készítenek „táplegyeket”… Hát ez már a vég…Nagyon lehangoló, mikor egy máskülönben meseszerű hegyi vízben rendre „tepsi méretű”, színtelen halakat akasztunk, sőt olyat is tapasztaltam, hogy a helyiek még arra sem ügyeltek, hogy a fenékhorgaikat felszedjék… Könnyű zsákmány mindenkinek. Sietni is kell a rablással, mert hamar eltűnnek ezek a halak, kivéve, ha egy mellékágban születtek. Az apró rovarok elkapása sem könnyen fog menni, mert azt is lárvakoruktól kezdve kell gyakorolniuk..Viselkedésükben talán soha nem lesznek olyanok, mint a helyi, vad halak. Arról nem is beszélve, hogy a tenyésztés genetikai „kifáradást” eredményezhet. Az évtizedek óta tenyésztett állomány készségei, a táp elkapására, és a konkurensek elzavarására fejlődtek ki, nem a táplálékállatok megkeresésére, a szezonális rovarviselkedés megtanulására.

Nos, visszatérve a „sport-nem sport” témánkra, tudomásul kellett vennem, hogy ez a trend nem tartható fenn tovább. Ki kell mondanunk, hogy műlegyező sportnak kizárólag a műlegyező távdobás-célba dobás tekinthető – eddig. Ezt lehet versenyszerűen űzni. Hogy mégis rendeznek (ezután is rendezni fognak) „műlegyező bajnokságokat”, két oka van, az egyik az üzlet. Ma már tudjuk, hogy nem a szellem irányítja az üzletet, hanem az üzlet irányítja a szellemet. Ha valamit népszerűsítenek, az jó az üzletnek. Nincs is olyan szezon, mikor ne kerülne ki a műlegyező „hozzávalók” boszorkánykonyhájából egy új légykötő anyag, szuper drága pálca, vagy mindennél fogósabb módszer. Ez utóbbi bizonyítja, hogy a „sport”-legyezők is tévúton járnak. Tulajdonképpen az eredeti téveszme: „minél több halat fogni” köszön vissza. Ennyi idő múltán ki merem jelenteni, hogy a legfogósabb a jól vezetett bármilyen légy. Egy barátom azt hitte álmot lát, mikor a sok eredménytelenség után az ő botjával és legyével azon a vízen, ahol addig horgászott pár perc alatt fogtam egy szép halat… Igaz, előtte elmondtam, hogyan a legjobb, de vagy nem tudta, vagy nem akarta úgy csinálni, ám az általa máshol nyertes módon nem volt eredménye. Ezt azután sokféleképpen lehet magyarázni, de mégis tény, hogy az egyik ember jobban meg tudja fogni a halat, a másik kevésbé. Ez is csak a tudás és a művészet közötti különbségen múlik.. A horgászcikk gyártók érdekeltek abban, hogy sok minőségi horgász legyen, akik minőségi termékeiket minőségi árakon megvásárolják.

A másik ok a már leírt félreértés, miszerint nem ártunk vele a természetnek, ezzel népszerűvé lehet tenni a műlegyezést. Szimpatikus idea. Ha van különbség halfogó módszerek között, akkor a sétáló, hosszú utat bejáró, ügyességet, tudást igénylő ultrakönnyű pergetés és a legyezés valóban a jobbak között van, de mégiscsak halfogásról, nem a sportról szól. Erre próbáltam utalni.

Mi van jelenleg a természetben?

Mondják nekem többen, mióta ez az új „rögeszmém” lábra kapott… „Te már ezernyi halat fogtál, annak idején a Viszlón, halat is tenyésztettél, kiélhetted a pisztráng iránti szenvedélyedet. Mi még közel sem tudtunk annyi élményt begyűjteni…”

Nos, ezzel folytatjuk.

Azóta, hogy elhatároztam, az ország elhagyott vizeibe sebes pisztráng ivadékokat telepítek, és ezt részben meg is valósítottam, a természetben drámai változások történtek. Ezek a változások elgondolkodtatják azokat, akik felelősséget éreznek a természet iránt. Valaha, gyermekkorom álompatakja szinte iható minőségű és jéghideg volt. A csatornázás, és a karsztvíz ivóvíznek, háztartási víznek való felhasználása révén a források hozama megcsappant. A patakokat néhol kikotorták, kikövezték, és kanalizálták. Nyomvonalukat lézerrel egyenesre jelölték, partjukon a növényeket nem tűrik meg. A medrükben rengeteg életidegen szemét. Ez eredményezte a mai nagyon vegyes állapotokat. Más országokban megújult a természetelvű vízgazdálkodás, ennek egyik következménye az EU egységes szabályozása a természetes vizek minőségének javítására. Amíg azonban ebbe az irányba alig történik elmozdulás, kimondhatjuk, hogy az élő vizekben való halfogó horgászat már távol van a természetestől, mikor telepítés nélkül is eredményesen lehetett horgászni, és a halak elfogyasztása nem jelentett egészségügyi kockázatot. Ha egyszer az élővizekből kifogott halak már nem egészségesek, marad a „sport”, hiszen nem tudunk mit kezdeni a vággyal, ami a természethez, a vizekhez vonz minket. (Gyermekkorom horgászai, akik a szennyvíz befolyóknál szatyorszám fogták a paducokat és márnákat a pesti Duna parton, szintén rendkívül egészségtelen zsákmánnyal vonultak be a közeli éttermekbe…) . A halak, húsa minden volt, csak egészséges nem.. Ez az egyik oldal. A helyzet horgászvizenként más és más, de a legtisztább vizeket is „lefokozhatjuk”, ha olyan halakat és annyit telepítünk vizekbe, melyek természetes tápanyagállatai nem biztosítják a halak fennmaradását. Így a horgászok „etetése” a halak számára létszükséglet. A felmelegedés, és az etetésből fakadó vízromlás nincs is említve. Ezért nincs más cél, mint a természetes halgazdálkodás, vagy a szigorú ellenőrzés melletti szorgos telepítés, és szinte azonnali visszafogás. Ennél olcsóbb és kényelmesebb közvetlenül a tenyésztőtől megvásárolni a halakat. A horgászat fáradsága is elkerülhető… Sok országból látunk híreket, mikor úszómedencékbe öntenek egy csomó halat, amit pénzért ki lehet fogni, sőt versenyezni is lehet, ki fog többet… Talán ez nem sport, ugye? De, itt vagyunk mi az „igazi sporthorgászok”, akik viszont „kíméletesen” visszaeresztjük a halakat (amik jó esetben „megússzák” a találkozást)…

Mi tehát a megoldás?

Hogyan lehetünk természetelvűek, sőt természetvédők úgy, hogy műlegyezünk?

Szándékosan nem azt írtam „műlegyező horgászunk”..

Most egy kis szellemi kitérő következik, minek során megkísérlem érzékeltetni, milyen az, ha valaki a lelki-szellemi fejlődésre, nem az anyagi felhalmozásra szánja az életét. Teszem ezt akkor, mikor a világban szellemi és gazdasági téren züllés, káosz uralkodik. Hogyan lehet ebből kiutat találni? Ha politikamentesen fogalmazok, akkor azt írom, „meg kell haladni” a jelenlegi kudarcos gondolkodásunkat, és higgadtan fel kell mérni a helyzetet. Az ember hasznos tulajdonsága, hogy mindent képes helyrehozni, mindent képes jó irányba fordítani. Ami hiányzik, az a szándék – ismert sztereotípia. Akik nem értik, miről van szó, azok nem is érzik saját felelősségüket a helyzet elfajulásában. Másoktól várják a változtatást, de ragaszkodnak ahhoz, hogy „jogos szórakozási igényüket” kielégítsék. Ezért „áldozni” is hajlandók. Ez ma a horgászati célú halgazdálkodás, horgászturizmus. És éppen ez az, ami igen erősen hozzájárul a természet romlásához is. Az egész folyamat minden részletében rombol. Rombolja a környezetet, és rombolja a szellemet is. A horgászatot szolgáltatásként, fogyasztásként, ezzel szinkronban profittermelőként tekintik. Sokan élnek jól belőle. Még azt is megkockáztatom, hogy most lendül fel igazán a kereskedelmi célú horgászat, persze „minőségi” szinten, ahol igen komoly pénzek fordulnak meg. A halak telepítése megzavarja a már honos halak életét, természetes szaporodását. Adott esetben még halpusztulást, elhullást is okoz. Ezzel együtt fertőzés, a gyakori „idegenfajú” hal vagy víziállat általi „ökológiai kockázat”is jelentkezhet. Hogyan lehet ezt az egész tevékenységi kört beilleszteni a természet szabályszerű működésébe, egyúttal tanítani az állatok tiszteletét, a természeti élőhelyek minőségi fogalmát, a mi kedvenceink, a halak viselkedésének megismerését úgy, hogy ez tudomány és természetvédelem legyen?

A következő gondolatok sok horgászt sokkolni fognak, de mindenkit kérek, őrizze meg hidegvérét, és próbálja ártatlan gyermekként felfogni a következőket. Úgy, mikor még nem tudtuk, hogy milyen is az a halfogás, milyen a ficánkoló hal, a nyálkás hideg test, és egyáltalán nem gondolkodtunk a halakról úgy, mint amik éreznek és talán kímélni kellene őket. Csak és kizárólag az érdekelt minket, mifélék is azok a titokzatos vízi lények a sötét mélyben…

Az ember, ha érdeklődik a halak megfogása iránt, elkezdi a klasszikus cérna-gombostű pontról, és eljut valahova, aztán vagy megmarad ott, vagy a különféle erősen nyomuló környezetvédelmi szervezetek hatására felhagy az egésszel. Szerencsés esetben felteszi magának a kérdéseket… Mégis ott motoszkál az elméjében a hal és a vízi élet megismerésének vágya, nem csupán a (még engedélyezett)minél több és nagyobb halak megfogása. Mások, mint én, eljutnak a műcsalis horgászatig, a pergetésig, a könnyű pergetésig, majd a még kifinomultabbak, még érdeklődőbbek a műlegyezéssel is megismerkednek. Itt aztán a legtöbbjük eljut a tökéletes boldogság illúziójáig, ahova sok ismerősöm-barátom is eljutott. Ez pedig nem kritika, nem cinizmus, nem megvető, felsőbbrendű lenézés, hanem valami, ami engem is éltetett hosszú idő óta. Ezt ismerem, és nosztalgiával gondolok rá. Ám a nosztalgia mellé egy jó adag realizmus, még több katarzis társul, ahogyan felismerem, milyen más is az, mikor minden rossz érzés alól felszabadulunk. Ha ezt említem barátaimnak, legkevesebb hogy furcsán néznek rám, és magukban elparentálnak: „ennek az öregnek is elment az esze..” – Pedig most jött meg. Most vagyok ugyanott, ahol a jéghideg forrásvízben cérnával a magam készítette gombostűhorgon fityegő gilisztát húzkodtam a falkányi fürge cselle orra előtt. Már akkor is attól jöttem izgalomba, mikor láttam, hogy halacskák hogyan kóstolgatják a csalit, és mikor veszik végre a szájukba, hogy a zsákmányt azután szegény anyám egyenként keserves szitkozódások közepette megtisztítsa, majd feltálalja… Most azonban a megfogás, megérintés és az egyéb elmarad, viszont a halak meglesésének, kicsalogatásának, megcsodálásának érzése minden mást felülmúl.  A pillanat elmémbe vésődését egy rendkívüli esemény tanújaként szabadon élvezhetem. Közben a vad teremtmény élő közegében való létezésének eredeti állapotát egy pillanatra sem háborgatom. Kicsit hasonlít ahhoz az élményhez, aki ezt átéli, mikor a delfin hátára veszi az embert és úgy úszik vele sebesen. Én ki nem próbálnám, de aki átélte más ember lett. Azok is, akik utána messze elkerülték az efféle attrakciókat… Valami, ami olyan, mintha mi is együtt létezhetnénk ősi ösztönünk világával, a vízi világgal.. Ez következik most…

A legyezők mennybemenetele

Talán már „pedzik”, hogy merre lehet tovább lépni a C&R legyezésből. Mikor „találmányomat” egy képzett öreg legyezőpajtásomnak elmondtam, legnagyobb meghökkenésemre nem lepődött meg. Máris megemlítette, hogy volt már olyan, aki ezt tette. Korábban én is többször szembekerülten olyan érvekkel, melyek egyszerű fogalmazása: „Minek kínzod azokat a szegény halakat, ha nem akarod őket kifogni?” Éreztem, hogy igazuk van de nyugtatgattam magam a fent már leírt kifogásokkal, mentségekkel. Akkor voltam csak bajban, mikor azokat a „tragikus” tapasztalatokat megszereztem. Egyesek szemében túldramatizálom az állatok és az ember viszonyát, velük nem is vitatkozom. Ma még (!) véleményszabadság van, sőt – bizonyos keretek között – cselekvési szabadság is ezen a téren. „Ahogyan a dolgok állnak”, nem fognak így sokáig állni… Lehet, sokféleképpen lehet elodázni a szükséges cselekvést. A „forradalomtól” még messze vagyunk, de szellemi „forradalom” elkövetkezhet, ha azok a természet romlásáért aggódó fiatalok-idősek, akiket ez a jelenlegi gyakorlat elriasztott a vizekkel való közeli kapcsolattól, akár kedvet is kaphatnak, kihívásnak is érezhetik ezt az „új” gondolatot.

Az élmény

Tudjuk, hogy a változást mindig valamilyen kényszer szüli. Szinte a kényszerek alakítják a történelmet, és egymáshoz való viszonyainkat. A kényszereket vázlatosan érintettem, most jöjjenek végre a konkrétumok. Hogyan oldjuk meg az általunk keltett problémát? Másfajta szemlélettel, gondolkodással. Itt van a sok évtizedes tudományunk, dobjuk az egészet sutba, mert a lelkiismeretünk „rátette a vállunkra a kezét”? Ezt a terhet nem érdemes cipelni, sőt, ami a legkevésbé ajánlatos, önmagunknak hazudni: „nincs is semmiféle hiba, vagy bűn, csak túl lágyszívűek lettünk öreg korunkra..” Az emberiség egyik fele igazat mond és joggal neheztel ránk azért, amit a halakkal művelünk. Az összes hátrányt részben úgy próbálják ellensúlyozni pl. Németországban, hogy a kvóta kifogása után abba kell hagyni a horgászatot. Legyen az élőcsalis, vagy bármely megengedett módszer, egyiket sem kiáltják ki „ártalmatlannak”. A halat, az ötcentiset is el kell vinni, és ott kell hagyni a vízpartot. Vagyis: tilos a halakat visszaereszteni! Ezt igazságtalannak érezzük. Ugye, mi akik képesek vagyunk hosszú órákat sétálni a mellig érő jéghideg vízben, kockáztatva az életveszélyt is, hogy egymást lepipálva minél több halat akasszunk meg… A halakat akkurátusan lefotózzuk, és mindenkinek mutogatjuk, mint trófeákat. Már ez a szokás is egyeseknél „kiveri a biztosítékot”, de mégis széles tábora van az efféle „látvány-versengésnek”. Az “győz”, aki a legnagyobb halat fogja. Erre szoktam mondani, hogy minden nagy hal kishalként született… Nem a mi érdemünk, hogy olyan nagy lett! Nem egyszer láttam “nem eléggé tudatos” horgászokat szidni a ki halakat.. Ennél sokkal komolyabb veszélye van a halak hosszú ideig való tapogatásának, fullasztó, vízen kívül tartásának. A fertőzések elkerülésére már különféle „egészségügyi óvintézkedések”, fertőtlenítők használata is elterjedt, sőt néhol kötelező is. Egy „kívülálló” ezt már betegesnek gondolhatja – némi joggal… A logika szerint, ha a halat védjük a „kórokozókkal” szemben, a víz komplex organikus rendszerét – ha még oly kis mértékben is, de – pusztítjuk.

Van tehát a művészi szintre fejlesztett halfogó technikánk, hozzá méregdrága felszerelés, a „horgászturizmus” költségei az egekbe szöknek, mégis „bevállaljuk”, csak hogy „szerelmünknek, a legyezésnek” hódolhassunk. Lehet, hogy minden maradhat, a tudomány még fejleszthető is, a halak iránti tiszteletünk se csorbul, sőt… Csak egy apróságot kell elhagynunk a légyről: a HORGOT!!Puff neki! – mondják azok, akik valami új horgászmódszerben reménykedtek – most aztán el innen! A magas vérnyomással küzdők az életükkel játszanak, ha mindezt elhiszik nekem..

Pedig egy lépéssel a boldogság előtt járunk..

Kedvenc vizünk egyikén, miután már az ötvenedik halat fárasztottuk, és próbáltuk elkerülni az elkerülhetetlent, de mégis akad olyan hal, ami mélyre nyelte ezt a mesterséges „holmit”, a kiszabadítás, vagy a kopoltyú szilvány sérülése miatt végzetes vérzés indul, a hal szinte a kezünk között pusztul el.. Mit tehetünk? A „balesetre” vis maior-ként tekintve, „veszteséglistára” tesszük az eseményt.. Szabályosan visszaeresztjük az elpusztult gyönyörű teremtményt. Az addig élénk, egyedülálló mintázat perceken belül elhalványul, a korábban eleven, vad lény aléltan sodródik az örökkévalóságba… Nyugtatgatjuk magunkat: „Ez az élet rendje, majd a többi hal elfogyasztja és visszakerül a körforgásba..” Mi lesz az eredeti elképzelésünkkel, az „ártalmatlan sportunk” megítélésével? Ha önmagunknak megbocsátunk, és „csak” naponta két halat ölünk meg így? De nemcsak mi vagyunk lelkes „sporthorgászok”… Ha mindenki ugyanezt teszi, hiszen ez a „rend” akkor mi lesz a halakkal? Ugyanezt érezte Charles C. Ritz a legendás mesterhorgász is, mikor a sokadik steelhead egyike-másika rajtavesztett a C&R „sporton”.. Ekkor döntött úgy, hogy lecsípi a horog öblét.. Azok után olyan mutatványokban volt része, ami megváltoztatta az életét… A Fly Fisher’s Life  Egy legyező horgász élete c. könyvében utal rá, hogy számára a legyezésben a légy készítése, a dobás tökéletes kivitelezése, és kapás  kiváltása a fontos.

Én is így jártam, mikor hosszú viaskodás után tettem egy kísérletet, mit fogok érezni, mikor a hal megakadásának semmihez sem hasonlító érzése elmarad?? Előbb vettem egy mély lélegzetet, és kötöttem néhány „másfajta” legyet. A horog gombostű volt.. (mi más, hiszen visszamentem a kezdetekhez) Vannak gömbfejű gombostűk. A normál méretű tű, pontosan kiad egy 10-es, 12-es, 14-es horogméretet. A horog hegye helyett a fényes gömbfej megakadályozza, hogy a hal fenn akadjon a légyen.. A kapás ugyanolyan, a légy minőségi kell legyen. A megakasztás helyett egy finom, érzékeny tartás elegendő. Ha a hal megérzi a legkisebb ellenállást is, azonnal továbbáll. Ennél a „horogfajtánál” nincs újabb találkozás egy jó darabig. Már ez is élményszerű, hiszen érezzük a hal elevenségét, szinte „telefonhuzal” jelzése a vékony előke végén levő légy által, amint a hal megragadja, és ösztönösen lenyelni próbálja azt, amit ő ennivalónak hisz.. Végül is az a legyezés célja, hogy elhitessük egy vadállattal, éppen enni adunk neki, de egyúttal halálos csapdába is csaljuk.. Visszacsengenek elmémben Hermann Ottó veretes szavai a „Székely góbé tollas horgáról”. „Felderül…a képe…” – írja. Vagyis boldog lesz, hogy egy fürge, rejtőzködő halat becsapott… Nos, a becsapás a mi esetünkben teljesen ártatlan, természetes kommunikációvá nemesedik, mikor megtanuljuk megismerni egy korábban zsákmányként, szinte „ellenfélként” megítélt titokzatos lény eredeti viselkedését, mintegy „jellembéli” tulajdonságait. Minél jobban elmerülünk ebben az új és izgalmas sportban, tudományban, etológiai tanulmányban, annál jobban tiszteljük a nemes halakat, most már szinte „barátként, ismerősként” fogadjuk az újabb és újabb találkozásokat. Immár felejtjük a korábbi véleményünket, nem beszélve a már elhagyott „konyhai” rögeszméinket, azt a sok-sok trükköt, ahogyan próbáltuk magunkat meggyőzni, milyen fontosak vagyunk, és milyen ügyesen tudunk „ősemberként” uralkodni a természeten. Ez az új érzés nem von le semmit korábbi tetteink egyre komorabb „helyi értékéből”, de a jövő némi önbecsüléssel és valóságos tudással jutalmaz meg azért, mert túljutottunk egy több évtizedes frusztrációnkon, ami végül is a C&R legyezéshez juttatott minket, vagy csak hittük, hogy „itt van már a Kánaán”….Van tehát feljebb.

Milyen előnyei vannak a S&F-nak?

Az előnyök sora végtelen. Amiket most hirtelen idefűzök, csak ötletek csíráinak tekinthetők.

Először is ez a tudomány már valóban ártalmatlan – sőt.. Melegedő vizekben sem kell lemondanunk a legyezésről. Ennél fogva – megfelelő jogosultságok, jogszabályok, ellenőrzés, vezető-tanító mellett – természetvédelmi területeken is gyakorolható. Használható tudományos célra a halak vad viselkedésének tanulmányozására, eredeti megfigyelésekre, dokumentálásra. A korábbi fényképes dokumentálás, a halak veszélyeztetése helyett most sokkal komolyabb felkészültséget igénylő fotó vagy filmes tudást, technikát követel meg. Nem kell órákig várni, hogyha a halak felszíni rablását akarjuk lefényképezni, elég, ha egy segítő fotós, vagy a testkamera megfelelő kockája rendelkezésünkre áll. Válogathatunk a jobbnál-jobb pillanatfelvételek között, akár albumot is készíthetünk az egyes halak kapás közbeni mozdulatairól, szín, méret, alak szerint. Olyan tudásra tehetünk szert a halak, jelesül a sebes pisztráng, vagy pénzes pér viselkedéséről, táplálkozási szokásairól, az egyre jobb utánzatok révén, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Mint mondtam, „barátként” üdvözölhetjük az egyes halakat, figyelve növekedésüket, megtapasztalva élőhelyük váltakozásait, vagy állandóságát. Olyan viszony alakul ki köztünk és a halak között, ami eddig elképzelhetetlen volt. „Személyes” ismeretségeket köthetünk. Megfigyelhetjük egyes halak ízlését, felszíni, vagy mélyben történő táplálkozási szokásait. Külön tudomány kell a felszín alatti halak kapásának megérzéséhez, az ott rendesen tartózkodó nagy halak felszínre csalogatásához. Legnagyobb csodálatunkat a halak egyre dühödtebb, agresszívabb támadásai fogják kiváltani. Egy alkalommal a közeli halak is szabályos extázisba jöttek azután, hogy egy társuk vagy tíz (!) alkalommal vetette rá magát a műlégyre. Mindenhol keresték azokat az újonnan kikelő rovarokat, melyeket a „szomszéd” olyan akaratosan szeretne bekapni… Ez volt eddig a leghihetetlenebb, amit életemben vad halakkal láttam. Az már nem újdonság, hogy egy tenyésztő medencében milyen harcot vívtak egymással a halak a beeső táplálékért, sőt, ha elegendő élő csali van nálunk, élő vízben is a környéken levő halak mind fellelkesülnek.. De most mi egy általunk kreált mesterséges rovarral, kishal utánzattal késztetjük eredeti táplálkozási aktusokra kedvenc halainkat. Azt még ki kell tapasztalni, hogy mi az, amikor a halak megunják az efféle vicceket. Lehet-e a kapások elmaradása után másik léggyel újabb kapásokra ingerelni ugyanazt a halat? A kérdések és a lehetséges válaszok szintén számtalanok lehetnek. Most már el lehet gondolkodni a „módszer” egyéb hasznain is. A halgazdálkodók minden ártás nélkül tudnak tájékozódni az állományról. Különösen a szaporodási idő utáni legyengült állapotuk idején. A „sportolók”, akár tíz méterenként is követhetik egymást, de az ilyen sűrű „csalafintaságok” előbb-utóbb felkelthetik a rendkívül intelligens halak gyanúját…Mi van, ha tényleg sportként akarjuk ezt alkalmazni, vagy ha csak egyszerűen a „kezdők oktatására”? Ezt máris megtehetjük. Élelmes gazdálkodók meghirdethetnek efféle programokat. Hogyan lehetne a sport jelleget kihasználva versenyeket rendezni a S&F műfajban? Csak pár ötlet: a halak szájában levő légy időtartama, a kapások száma, a halak méretei alapján. Az ismételt kapások más legyekkel.. stb. Ehhez csak szakértő bírók kellenek, és megfelelő képi dokumentálás, ami manapság már nem lehet akadály.. A halakat egyre kevesebb sokk, kellemetlen élmény fogja érni, természetesebben, óvatlanabbul fognak viselkedni, vagy éppen „kiokosodnak”, és egyre jobb technika, egyre tökéletesebb legyek révén lehet őket újra „felizgatni”. Egy dolog fontos a legyek kiképzésében: ha valamilyen, akár enyhén is akadó horogformát készítünk, a halak ugyanúgy megriadnak, mintha egy szabályos horogról akadnának le. Így tilos a „beakasztás”! Ha egy hal bármilyen gyanús ellenállást fog érezni, többet felénk se néz majd. Ezt is meg kell tanulnunk. Különösen jól fog ez jönni, ha olyan helyeken is horgászunk (ténylegesen), ahol pérek vannak, hiszen a C&R legyezés során számos pért amputálhatunk, mikor finom szájszélüket a túl kemény akasztás során kitépjük. Ez továbbiakban a halak növekedését visszavetheti, mert nem tudják olyan sikeresen bekapni apró táplálékállataikat. Valamikor Szlovákiában az ott lakó barátom felvilágosított, hogy pérnek csak finomra állított orsóról szabad „akasztani”, hogy ne tépjük le a „bajuszkáját”. Itt, a “‘sportban” meg lehet tanulni, hogy ne tartsuk a zsinórt a kezünkben, vagy legalábbis úgy, hogy a hal kapását érzékeljük, de a sodrás mozgásánál több hatást ne fejtsünk ki. Érezzük, ahogyan a hal a szájába veszi a legyünket. Azt is meg lehet különböztetni mekkora, és milyen agresszív. Ezt megtapasztalva valóban ellenállhatatlan nevetés kap el minket. Mint mikor egy viccet mesélnek, és az abszurd, de igaz helyzetre rádöbbenünk. A pillanatnyi meglepetés, és a hal óvatlan reakciója az, amire mindig is vártunk, szerelmünk, a legyezés során… Még ha a hal teljes testében meg is mutatja magát, újra meg újra felvetődik, egyre dühödtebben… A végén megszánjuk, együtt érzünk vele, és nem ámítjuk azzal, hogy valódi ételt adunk neki.. Továbbállunk másik „pácienst” keresve. Ennek a valódi sportnak nem mellékes „járulékos” hasznai is vannak. A hosszú gyaloglás friss levegőn, a természet hangjai, a számtalan csobbanás, amihez nekünk is közünk van. Tévedhetetlen, pontos, finom dobásokra van szükség. A legyet a leglehetetlenebb helyekre kell bejuttatnunk. Tudásunk egyre magasabb szintjére érünk. Elkerüljük a vízbe gázolás zavarását, legyeink bármekkorák lehetnek, megismerve alkalmazkodva a halak szokásaihoz. Lehet akár nedves, vagy száraz légy, jóval technikásabb módon kell tálalni, sőt a kapások sikereihez a leheletfinom előkespicc is hozzájárulhat, hiszen most nem kell számolnunk azzal, hogy a hal elszakíthatja. Egyedül a legyeinkre kell jobban vigyáznunk a környező növények között hadonászva… A merítőt nyugodtan kihagyhatjuk, a horogszabadítót se kell elővennünk. Az idősebbek, mozgásukban korlátozottak is élvezhetik a halakkal való találkozást, mert a tényleg sportnak tekinthető vízhez jutást, a horog kiszabadításnak nehézségeit is elkerüljük. Ez leginkább azokra a társainkra vonatkozik, akik nem „ruhaszárító kötélre” hajazó előkéket használnak és bottal, zsinórral dobják ki a partra szegény halakat.. A legkisebb zsebünkben elférnek a legyek, és az előkék, orsók. Kell ennél több?

Egy próbát megér! Csak nehogy rabjává váljanak..!

Újévi jókívánság: Figyelők

Újévi jókívánság: Figyelők

Néhány napos felismerés: az emberek három csoportra oszthatók a Földön: mozgatók, mozgók, figyelők. A három embercsoport tagjai közül csak a figyelők képesek tanulni, gondolkodni, ismeretet átadni. A mozgatók nagyon alacsony tudati szinten élnek, a mozgók rettegnek tőlük, és bármit megtesznek parancsra. A figyelők mindenre figyelnek, ebből tanulnak és más figyelőknek továbbadják a tudásukat.

Már szinte hallom az ellenérveiket, de a figyelők nem vitatkoznak, nem küzdenek. Az itt leírtak remélem hasznukra lesznek további életükben.

E három csoport közül eddigi írásaimban sok szó esett figyelőkről, mozgatókról, mozgókról, ha nem is ilyen koncentrált formában. Jelen írás kifejezetten a figyelőknek szól. Meg fogják érteni.

Kik a figyelők?

Általában nagyon korán észreveszi a környezetük az ilyen gyermekeket, és idővel ők maguk is tudatosítják, hogy mi a küldetésük ebben a világban. Nekem szerencsém volt, mert „érett gyermek” voltam. Idősek voltak a szüleim, és édesapám 42 évesen (6×7) nemzett. Ez azt jelenti, hogy az ő szellemi, tapasztalati információinak nagy részét képes volt továbbadni nekem. Visszagondolva születésemre, utólag elmesélték rólam, hogy nyitott szemmel születtem, rögtön körülnéztem, hol vagyok, a bába és a család csodálatára.. Édesanyám 2 évig szoptatott, ami lényeges a szellemi-testi fejlődés szempontjából. Két „farkasfogam” volt, amit „sámánfogként” is szoktak hívni. Ezeket az orvos kihúzta. Alapvetően össze-vissza nőttek az alsó állkapcsomban a fogak. A felsőben csak ez a két „plusz” fog volt szabálytalanul. Testileg elég gyenge voltam, ami a szellemiek túlsúlya miatt, és az idős szülők elhasznált, lestrapált génjei miatt lehet. Idővel konstatáltam, hogy sokízületi gyulladásom és enyhe fokú cisztás fibrózisom van. Ezeket az „autoimmun betegségeket” semmilyen orvos vagy egyéb vizsgálati eredmény sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta…

Pedagógiai tanulmányaim során fejlődés-lélektanból megtanultam, hogy a gyermekek kb. 12 éves koruktól tudnak elvonatkoztatni. Legkorábbi emlékem, mikor a járókában a bal lában nagyujját szoptam… Homályosan vannak korábbi jelentéktelen emlékfoszlányok is. Mikor 8 éves koromban az iskolából a murvás úton, 2 kilométeres bandukolás közben hirtelen feleszméltem:

„Jé! Én élek és érzékelem a világot! Milyen csodás a táj. Egy völgyet patak szel ketté, a távolban magas töltésre épített út állja el a kilátást, jobbra idős diófák, feljebb mandulafák, távolabb csererdő, balra erdős domboldal, lent mező, nedves nádasok, csörgedező forráserek… Ebben élek, és ez nagyszerű. Belém sajdult az érzés: itt vagyok és dolgom van. Az iskola ezt némiképp akadályozza, de most jó, mert éppen hazafelé tartok, vár édesanyám, megint tanulhatok apámtól. Rengeteg roppant érdekes gép, szerszám, olajszag.. A padláson kincsek a homokban. Régi könyvek, útleírások, felfedezőkről, kalandokról. Galambok.. Az épület másik felében magtár búzával, ott a legjobb hanyatt fekve ábrándozni.. Csupa élmény..”

Miközben legújabb tapasztalataimat megosztom Önökkel, a gondolatok saját törvényeiknek engedelmeskedve haladnak az elmémben.. Ezek szerint továbbfejleszthető az eddigi felosztás „lélek, szellem, test” úgy, hogy „lélektudat, szellemtudat, testtudat”. Ezek között található az Univerzális tudat, vagy tudatos tudat, ami mindezeket együtt figyeli.

Ezekre a felismerésekre – ha hiszik, ha nem – feleségemmel való kommunikációm során jutottam.

Erről kicsit bővebben kell beszélnem…

Évekkel ezelőtt, mikor először a keleti bölcsességekkel találkoztam (legelőször természetesen az „Ezeregy éjszaka meséi”, a Bagdadi tolvaj és ehhez hasonló történetek által) beleszaladtam egy érdekes gyógyító elméletébe.. Butejkó (Buteykó) volt a neve annak az orosz asztmagyógyásznak, aki egy videóban röviden elmagyarázta a módszerét. Ma már tudom, hogy részben a keleti (talán kínai) gyógyászat „légzésterápiáit” vette alapul. Ennek rövid lényege, hogy csak az orron keresztül szabad levegőt venni! Lehetőleg minél kevesebbet… A testen belül a CO2 szintjét magasan kell tartani, hogy az oxigén könnyebben felszívódhasson a vérbe…

Ugye, milyen érdekes? Mindenki úgy tudja, hogy minél nagyobb lélegzetet kell venni, akkor jutunk elég oxigénhez… Nos, ez a kis látszólagos kitérő sokkal fontosabb (bár ez is nagyon fontos, szinte életmentő!) dologra irányítja rá a figyelmet: Az összes keleti bölcselet tartalmazza azt a tételt, hogy a harmadik szemet ki kell nyitni. Hogyan lehet ezt megtenni és miért? A „harmadik szem” a tobozmirigy helyén van, és roppant fontos szerepet tölt be. Ez a „szem” segít hozzá az összefüggések felismeréséhez, a tág látásmódhoz, amelyek nélkül önmagunk és a külvilág összevetéséhez, vagyis az öntudathoz nem jutunk hozzá. Sokakkal ellentétben, az öntudat nem csak azt jelenti, hogy meg tudjuk mondani a társadalmi nevünket, funkcióinkat, születési helyünket, az országot és a nyelvet, valamint ezeket helyesen is használjuk, hanem elsősorban azt jelenti, hogy tudjuk kik vagyunk az Univerzumhoz viszonyítva. Ezen belül az emberek és az összes természetalkotó, állatok, növények, föld, víz, levegő vagyis a Mindenség viszonylatában. Ugye nem is gondolták, hogy az öntudat nemcsak annyi, hogy tudjuk hol van fenn és lenn, vagyis meg tudunk állni a lábunkon és kérésre egyenesen tudunk lépdelni egy vonalon…

Tehát, a tobozmirigy állandó ingerlése, ahogyan a levegő az orrüregen keresztül átjárja a légutakat, és teszi a dolgát, végső soron a magasabb szellemi tartalmak elérését is segíti.

Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a pár éve felfedezett cisztás fibrózis, ami köznapi nyelven állandó váladékozást jelent nemcsak hogy gyógyítható, hanem teljesen eltüntethető.. Nem akarom Önöket untatni a részletekkel, csupán annyit mondok, hogy egész gyermekkorom ennek a kellemetlen tünetnek a jegyében telt. Az általános iskolában volt egy „orrpolipos fiú”, aki egy osztályban járt velem. Már jócskán benne jártam az 50-es éveimben, mikor valaki összetévesztett vele… Tehát mindenki tudta rólam, hogy nekem állandóan be van dugulva az orrom, és halomnyi zsebkendővel járok.. A papír zsebkendő korszakban már nem tűnik fel annyira. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy a mai nemzedékek (…) egy ilyen témával mennyire nem foglalkoznak.. Nem kis részben a jelenlegi tudati-szellemi-testi állapot ezen ismeret hiányának következménye, sőt voltaképpen a saját magunkra való figyelés hiányából ered.

Az említett tudós professzor tudományát tanítják, különösen a súlyosabb asztmatikus, allergiás és egyéb légzéssel kapcsolatos „betegség” leküzdésére.

Az „átlagember”, aki nem figyel efféle „jelentéktelen” „áltudomány” ismereteire, sokat veszít. Életében egyre lejjebb sodródik. Ez – mondhatni – „magánügy” de a figyelőkre az jellemző, hogy nem tesznek különbséget ember-állat, homokszem-falevél, nő-férfi, politika-vallás stb. „jelentős-jelentéktelen” momentum között. Mindenre figyelnek, és mindent a maga helyére szeretnének tenni. Csak akkor lehet a világ egy „jó hely”, ha embertársaink közül egyre többen megtanulják az „élettudományt”.

A figyelők és a „többiek”

A figyelő szerepkör gyakran születés, vagy korai elhivatottság eredménye. Nem kiváltság, inkább áldozati teher, amit életünk végéig cipelünk. „Betegségeim” számomra hatalmas segítségek az élet szeretetéhez. Elmondják ezt azok is, akiknek fogyatékos gyermekeik, élettársaik, családtagjaik vannak. A figyelem tehát lehet választás, vagy elfogadott szerep is. Jóllehet, ezek a figyelők csak belekényszerülnek ebbe a szerepbe, és esetleg más téren élik a „megszokott” életüket, azonban viszonyulásaikat nagyban befolyásolja a sors eme „feladata”.

A mozgók megelégszenek azzal, hogy kezdettől fogva más irányítja az életüket, vagy kényelemből, lustaságból, legtöbbször valamilyen vélt vagy valós hiányosságból, mely őket saját szemükben (!) a többi ember alá helyezi, életük végéig másoktól függnek. Viszont, fontos tudni, hogy a jelenkor „társadalmi” meghatározottsága manipulált létviszonyok keretében van. Az ember önfelismerése komoly akadályokba ütközik. Család, munkahely, államalakulat-államforma, vallás és egy sor akadály, „társadalmi skatulya” akadályai tornyosulnak a világot megismerni akaró gyermek elé. Egyik, ha nem a legnagyobb akadály az oktatási rendszer. Mind a formája, mind a tárgya, mind módszere, mind szelleme, és célja tekintetében. A leegyszerűsített cél a Rendszer szolgálata. A megszerezni kívánt tudás nem más, mint a Rendszer szolgálati szabálygyűjteménye. Az egyes „szakmák”, tudományok mind saját elvek mentén végzik a tevékenységüket, egyben azonosak: mindegyikük önmagát tartja a legfontosabbnak. A „társadalmi” képlet azonban állandóan változik, mivel a „tudomány” és a „politika” nem Földben, emberben, természetben, szellemben tudatban, hanem érdekben, hatalomban, vagyonban, élvezetekben, haszonban gondolkodik. Ha minden egyes ember megfelelő információkkal rendelkezne önmagáról, tisztában volna azzal – függetlenül az „elvárásoktól”, aktuális gazdasági, szemléletmód béli környezetétől – mire „hivatott”, de nem a Rendszer vonatkozásában, hanem Univerzálisan (!), ismerné a testét, érzékelné a többi létezőt, akkor nem lehetne tetszés szerint ide-oda rángatni. Ezt elkerülendő, mind erősebb, hatékonyabb módszereket fejleszt a Rendszer, hogy végleg elzárja az embert önmagától, és lehorgonyozza a Rendszerhez. Ennek legsikeresebb módja a szórakoztatás, ami a butítás ősrégi módja, a testi/zsigeri élvezetekre való ráirányítással párhuzamosan. Fontos, hogy a mozgatottaknak csak annyi lehetőséget adjanak, hogy éppen tudjanak eleget fogyasztani, legyenek mindig betegek, bűnözzenek, maradjanak minél ostobábbak, akár gonoszabbak is, hogy a Rendszert működésben tartsák. Mondhatni: a Rendszer mozgató ereje a mozgató embereken túl az emberi jellem minél gyengébb, alacsonyabb formája. A tudatlan, állandóan bizonytalan, elégedetlen, agresszív ember, akivel „foglalkozni kell”, akire intézményeket lehet létrehozni, aki számára „munkát lehet teremteni” (brrrr..), vagyis politikát, versenyt, háborút lehet indítani. A tudatos ember csak akkor támad, ha igaztalanul veszélyeztetik, és ha szellemi úton a veszély nem elhárítható. A védekezés, mindig olyan súlyú, hogy a támadó élete, lehetséges szellemi potenciálja megmaradjon. Az Élet, mint legfontosabb véd elv, kincs, lehetőség mindent átír.

Ebből a vázlatos leírásból is kitűnik, a figyelők élete nem fenékig tejfel… A mai szemlélet pedig a kényelem, a minél erősebb inger, izgalom, nem törődve annak testi-lelki következményével. Nem véletlen, hogy a „figyelői attitűd” nem éppen vonzó mások számára.

A három csoport jellege nem változik? Nem lehet az egyik „osztályból” átcsúszni a másikba?

Nem szabad senkit egy életre „beskatulyázni”. Erre, a főleg filozófiai, humánetológiai teóriára sem érdemes rendszereket építeni, ideológiákat gyártani. Az a szándékom, hogy a „mindenre figyelés” szerepére felhívjam a figyelmet… Tehát, ha valakit szerencséje, sorsa a figyelők szűk táborába helyezett, csupán lehetősége, affinitása van a lényeg, a teljesség felfogására. Mintegy „elméleti” szempontból mondanám, hogy a figyelők között is számos különbség lehet. Egy 10 éves gyermek, aki többet lát meg az átlagnál, még nem tud maga köré olyan „aurát” kialakítani, amely tapasztalati, kommunikációs szempontból ideális számára. Ha viszont egy ugyanúgy 10 éves gyermek diplomata szülők, felnőttek között él, és ráadásul vannak figyelő képességei, többet tud meríteni a valóságból. Ugyanakkor ez a lehetőség is teljesen bizonytalan eredményt hozhat, ha a nevelés, az idő előtti vonzások, „szirénhangok”, a fizikai, anyagi jólét kitölti azt a szellemi-lelki teret, ami az adott gyermek „hozott” képességeiből felszínre hozná a figyelés képességét. Az én esetemben a „politikai helyzet”, a háború, az anyagi bizonytalanság nagy kihívást jelentett. A Rendszer még nem teljesedett ki egészében, az intézmények nem tudtak eléggé mindent leszabályozni. Az emberek még az előző korszakban szerzett tapasztalataik, szokásaik szerint éltek, emellett az új viszonyrendszer eléggé változatos formákat hozott létre mind az emberi mind a természeti rendszerekben. Azt lehet mondani, hogy bizonyos dolgok igen szabadak, és jók voltak egy érdeklődő lélek számára, mások viszont nyomasztólag hatottak a teljes kibontakozás ellenében. Általában véve csak a természet volt az, ami a rossz hangulatból egy ideig kiemelt. Az idős emberek társaságában nagy élvezettel forgolódtam, mert sokat tudtam tanulni tőlük. Általában véve szerettem tanulni, de hamar megéreztem, hogy az iskola által sulykolt ismeretek késleltetnek a valósághoz közelítés során. Legbénítóbb az volt számomra, hogy nem a megértésre helyezték a hangsúlyt, hanem a szolgai visszamondásra. A megértés lehetősége meglehetősen véletlenszerű volt. Így viszont az iskolai ismeretek nem tudtak kerek egésszé válni az elmémben. Az egyes tárgyak külön voltak nehezek vagy könnyűek, de kevéssé voltak elég érdekesek, hogy megjegyezzem őket. Akkoriban már sokat olvastam, az olvasottak „audiovizuális” lelki folyamatokat indítottak el bennem, melyek kapcsán sok kérdésem, gondolatom lett volna, de nem volt kivel megbeszélni, mert szüleim állandóan elfoglaltak voltak, a többi felnőtt pedig nem volt elég befogadó az érdeklődésem iránt.

Még most sem tudom megmondani, hogy miért maradt meg mégis az érdeklődésem, miért nem adtam fel a látszólag hiábavaló erőlködést, és miért nem „tagozódtam be” a többi „mozgatott” vagy „mozgató” közé. Egyszer egyik tanárom emlékeztetett erre: “Maga még nem illeszkedett be”… Ez azóta sem történt meg.

Mozgatottnak lenni

Az általános iskola után megtapasztaltam a mozgatottak tömegeinek sorsát. Voltam ipari tanuló, gyári munkás, beat zenész, besorozott katona, majd végül főiskolai hallgató. Ennek elvégzése után, mint beosztott tanár működtem több oktatási intézményben. A „mozgatott”, de nem elég aktívan mozgó… mivoltom beültetett egy olyan kategóriába, amiben szinte csak a tanulókkal való munka volt megerőltető, de érdekes, szép, meg a rendszeres hangszeres gyakorlás, amiben küzdöttem a testi gyengeségeimmel. Természetesen mindezt csak én érzékeltem másként, mivel mindenki ugyanúgy részt vett a kiosztott feladatok végrehajtásában, és vagy könnyebben, vagy nehezebben tudott teljesíteni. Mégis megjelent a kreativitás, de a „szabadság hiánya” is, úgy, mint a gyári vagy pláne katonai idők alatt. A zene sajátos ereje viszont minden nehézségért kárpótolt, kiragadott a szürke egyhangúságból. Számomra az volt és az a lelki „gyógyszer”, a mai napig, amit szavakban szinte lehetetlen kifejezni, de az élet elviseléséhez igen nagy segítséget nyújt – a természet mellett. A hamarosan kiteljesedő kis családom pedig egy életre meghatározta legfontosabb feladataimat. A munka és helyváltoztatásban minden lehetőséget megragadtam a világ figyelésére, és a tapasztalataim másokkal való megosztására. Akkoriban az írás még csak lehetőségként rémlett fel, a gyakorlatban szinte megvalósíthatatlan volt, egészen a legkezdetlegesebb számítógépek megjelenéséig. Azóta vagyok résztvevője a szinte kizárólag írásra, és véleménynyilvánításra igénybe vett szellemi térnek. Szinte semmivel sem kerültem közelebb más emberekhez, sőt talán még nagyobb távolságra vagyok tőlük, mint beatzenész, katona, vagy utazó értelmiségi koromban. A „mozgatottak” sivár, értelmetlen életét csak kívülről figyelem, próbálom értelmezni, ha lehet gondolataimmal segíteni.

A Mozgatott fogyasztó

Nem új dolog, hogy az emberiség egyre inkább valamilyen „massza” képét ölti. Egyen élet, egyen vágyak, egyen viselkedés. Ettől nagyon korán menekültem. Szinte „rosszul vagyok” az értelmetlen monotóniától, szócsépléstől, üres, obszcén, vagy szellemtelen humortól. Talán a zene iránti kíváncsiság volt, ami egy kissé „mássá” tett. A mozgatott létből csak felfelé vezethet az út. Kezdetektől foglalkoztatott az a gondolat, hogyan lehetne a világ jobb hely. Ha látok egy élethelyzetet, az rendít meg a legjobban, ha valaki magára hagyott, szerencsétlen, bajban, veszélyben levő, de az lelkesít, ha azt látom, hogy magukra találnak emberek, segítenek egymásnak, életük jobbra fordul, vagy a természetet nem csak kirabolják, hanem szolgálják is. A segítés ösztönös kényszere vezetett a pedagógusi pályára. Az a csoda, ahogyan egy kisgyermekből önmagát kifejezni tudó fiatalember lesz, nagy örömmel tölt el azóta is. Ugyanígy viszont szomorúság vesz rajtam erőt, mikor a szépséget, jóságot elveszni látom másoknál. Ahogyan a Rendszer egyre szorosabbra húzza az egyén torkán a kötelet. Milyen volna a világ az én ideámban? Írásaim között erre is választ kapnak. Az a mód, ahogyan a mindenre nyitott, minden jó iránt fogékony fiatal lelkekből züllött senkiháziak lesznek, nem az adott család (részben), nem a sors (ami csak egy olyan kabát, amit mindenkire, minden helyzetre rá lehet aggatni), hanem az állam, a világ, a civilizáció, vagyis a Rendszer így együtt. Egy olyan anyagi-szellemi berendezkedés, ami látszólag megtervezetten, voltaképpen magára hagyva, szinte a „nehézkedési erő” hatására süllyed egyre lejjebb. Az a feladat, hogy az ember „kiemelkedjen” az állatvilágból, névleg, külsőségekben teljesült, ráadásul a természet kárára. Az ember elárulta bölcsőjét, a Földet. Az emberi minőség, az ember iránti kötelesség vonatkozásában rosszabb nem is lehet. Ami fejlődik, az a „minél szervezettebb káosz”. Egészen a digitális ősemberig fog eljutni az emberiség. Szomorú, hogy a régi fogalmak, amiket még az iskolában próbáltak a fejünkbe verni, már abban az időben sem jelentettek semmit. Ma sem lehet semmit kifejezni általuk. Azt az időt éljük, mikor az érdeklődés középpontjában az élvezetek, az üzleti- „társadalmi” pozíciók és az összekapart anyagi vagyon áll.

Mozgatók  /a kép elvonatkoztatás/

Nálam ez a kategória, vagy kaszt kapja a „legkevesebb pontot”. Emberi téren nem lehet eléggé rossznak minősíteni. Ennek az egyetlen bizonyító erejű ténye a világ jelenlegi állapota. Ezért – „közigazgatási” fogalmazásban – a „mozgatók” felelősek. Azért ők, mert a figyelőket csak akkor idézik mikor egyes tételeiket saját érdekeik mentén fel akarják használni. A „tanulás” terén a mozgatók azok, akik a Rendszer tudásából a legtöbbet kamatoztatják. Ők emberi tekintetben nemhogy fejlődnének, hanem már nagyon mélyre süllyedtek. Az a sok milliárdnyi ember, akik ellepik a Földet, elég indok számukra, hogy az emberi-természeti élet értékét a nullára süllyesszék. Az élet, amiért semmit sem adnak. Az élet ellen lehet csak pénzt, hatalmat bevetni. Azok a helyzetek, látszat tettek, melyek esetében az „élet védelme, az emberek segítése” szlogennel operálnak, minden esetben saját érdekükért történnek. Az embert mint bábot, sakkfigurát használják, hogy hatalmukat minden eddiginél nagyobbra növesszék. A sok ember sok pénzt, sok „terméket”, sok profitot jelent, nem sok emberi életet, amire ügyelni, amivel törődni kell. Elsősorban úgy, hogy felhívják a figyelmet az emberek saját értékeire. A pénz, az „adományok”, lelkiismeret-altatásra megfelelnek. Az emberekkel való „foglalkozás”, már nem beszélgetés, nem szellemi-lelki segítés formájában valósul meg, hanem kölcsönök, „tanácsadók”, fegyverek, „kiképzők”, „exportált” intézmények révén. Az emberekben okozott kár, az életvesztés csupán megszokott hír a médiumokban. Statisztika. Nem is lehet csodálkozni azon, ha az általuk sem átlátható rendszerük felett elvesztették az irányítást. Az „irányítás” főleg szellemi-pedagógiai, módszertani segítés formájában jogos és indokolt, nem úgy, hogy mi mondjuk meg, más mit tegyen értünk. Ezt meg kell előznie, egy az ember tényleges feladatáról, küldetéséről szóló beszélgetésnek. Nem hivatalok közötti levélváltás, törvényalkotás, intézményépítés, infrastruktúra fejlesztés. A nevelés elsősorban család-szellem építés. Sok mozgatónak azzal érvelni, hogy az ember, mint szellemi lény többet ér, mint a Rendszerben betöltött funkció, legfeljebb egy gúnyos mosolyt gerjeszt, mielőtt a rendészek kidobnák az illetőt.

 

A mozgatók eleve „lelki betegségeket” mutatnak magukon. Gyakran hivatkoznak arra, „mennyit tettek a közjóért”, ha ők nem lennének, hány gyár, mennyi autópálya nem épült volna meg. De ha egy kis közösség az ő útmutatásaik segítségével tudná önmagát fenntartani, népességét a természettel harmóniában korlátozni, egészségét megőrizni-építeni, akkor saját hatalmi-pénzügyi érdekeiket dobnák sutba. A többi „rendszerfelelős” úgy nézne rá, mint ellenségre, aki saját fajtájára támad. Ha egy hatalmi csoportosulásból egy elem kiválik, rögtön ráveti magát a többi, mint a gyenge falkatagra, demonstrálva, hogyan jár az aki követi. Viselkedésüket a vadállati, íratlan törvények szabályozzák. Az „igazságos” vezető, a „jóságos bankár” a mesében talán előfordul. A különféle „banki manipulációk” a „megengedhető technikák”, „túlzottan agresszív üzleti tevékenység” címszavával illetendők. Ezzel mindenki előtt megvilágítva, mit is jelent a mozgató kötelességei című brossúra ostoba rabszolgák számára..

Mindig rátérnek arra, hogy mi volna a megfelelő világrend ehelyett, ami most van.. Nem újdonság, de az egyetlen, ami valóban a Földet és az embert egyaránt szolgálná. Persze rögtön hozzáteszik: ennél a jelenleginél nincs jobb.. Én, a figyelő, aki nem tartozik sehova és senkinek (kivéve önmagam és a családom, a nemzetem, nyelvem, korszakom…) megrögzötten állítom, ami rögtön (!) változtatna, amivel varázsszóra eltűnne a Rendszer:

Megtanítani az embert önmaga felismerésére, irányítására. Ezzel a mozgató és mozgatott szerepkör is nyom nélkül eltűnne. Jelenleg inkább arra van példa, hogy az alant mozgó csőcselék mindenáron „mozgató” kíván lenni. Arról már van fogalmunk, mi történik olyankor.. Akkor inkább a bármilyen rendszer… Az is elkeserítő, hogy az „ötletek” mindig valamilyen korábbi, működésképtelen formációra vonatkoznak. Ezekben talán az ember még nem ennyire érzelem nélküli, de az efféle visszalépések korabeli szellemi-anyagi környezete már hiányzik. Talán a nulláról elindulva lenne létjogosultságuk. A nullát kipróbálni azonban senkinek sem ajánlom!

Az emberiség csodálatos fejlődése igen csinos szóvirág. Nincs mögötte valóságos tartalom és pláne minőségi garancia. Az „emberi elme diadala” szólam kizárólag a technikai eszközök és módszerek elaprózódása, külleme, embert züllesztő hatása szerint minősül.

Figyelőnek lenni ma 

Egy minden porcikájában figyelő ember születése óta figyeli önmagát. Nem véletlen, hogy a Rendszer gúnyának céltáblájává válik. A figyelő arról ismerszik meg, hogy soha nem adja fel a figyelést, elemzést, értékelést, következmények felemlítését. Nem adja fel saját fejlesztését. Fejleszti testét, szellemét, kifejezésének minőségét, egyszóval az idő és a kor nem befolyásolja, hogy minél teljesebben vissza tudja adni azt amit lát. A „látás” sok esetben tértől, időtől, anyagtól függetlenül, sőt szemtől függetlenül is fejlődik. Azonban a szem fizikai használata elsőrangú az életen át tartó fizikai-szellemi éleslátás szempontjából. A látott események, jelenségek, apró változások megfigyelésében, rögzítésében, másokkal való összevetésében a szemre nélkülözhetetlen szerep vár. Ha valamilyen testi, genetikai, baleseti okból a szem sérül, gyengül, a korábbi vizuális élmények előhívásával lehet pótolni a hiányosságokat. Ezen kívül a „látás” fokozatosan áttevődik a teljes látás (egyeseknél egészen korai életszakaszban is kialakul) a „mindent látás” vagyis látó minőség különféle formáira. Vannak, akik a társadalmi folyamatokat, vannak, akik a testi állapotot, a test belsejének egészségét-betegségét, mások a téridőt (múlt-jelen-jövő-hely), vagy egyes formáit a látásnak erősebben-gyengébben; bizonyos lelkiállapothoz kötődő módon, vagy látomásszerűen, álomban stb. mutatják. Az emberek között élő figyelők gyakran kénytelenek letagadni képességeiket az általános kitaszítás, vagy rémület, esetleg túlzott figyelem miatt.

Itt az ideje, hogy azokra a figyelőkre utaljak, akik a történelem írott hagyományai szerint követték az emberiség és a teremtett világ változásait. Csak néhány kiragadott szellemi nagyságot tudok felhozni a filozófia, tudomány, gyógyászat, irodalom, művészetek művelői közül. Hippokratész, Szókratész, Platón, Jézus, Leonardo, Nostradamus, Verne, Tesla, Einstein(?) Hermann Ottó, Hermann Imre,(?), Jung, J.S. Bach, Mozart, Verdi, Liszt, Sztravinszkij, Bartók, Bicsérdi, Paul Bragg, Madách Imre, József Attila, Hamvas Béla, Nagy László, Németh László, Kodály Zoltán, és az újak közül dr. Bogár László. Azon újak közül, akik már nem élnek: Lovas István. Az ő személye – akárcsak Hamvasé igen hamar feledésbe merült – pedig szinte most volt, hogy elment. Nem lehet véletlen, hiszen a figyelők sok kellemetlenséget okoznak minden Rendszer-alakulatnak. Hamvas a rendszerelemeket „apparatcsikoknak” nevezte. Ma ezek a csúcsmenedzserek, bankárok, politikusok, egyes írók, és művészek, akik munkájukkal közvetlenül a Rendszert – az elnyomó, ostoba, mindent elpusztítani hajlandó birodalmi elvet szolgálják. Minden figyelő alakja saját idejében akadályként tornyosult korabeli rendszereik elé. Túl ismertek, túl nagyok voltak, hogy közvetlenül lehessen őket támadni. Imádat tárgyává, vagy éppen gyűlölet céltáblájává, „ügyeletes őrültté” – ­sőt „legújabb találmánnyal”: nem létezővé tették hát egyiküket-másikukat, hogy valós lényegükről, látói mivoltukról eltereljék a figyelmet. Hatásuk közvetetten mégis érvényesül. A látókon keresztül. Látók pedig mindig voltak és mindig is lesznek. Nem azért, mert keresett, kivételes egzisztenciális sikerekkel bíró emberek, hanem mert amíg ember van a Földön, szükség lesz a látást tudók megnyilatkozásaira, példáira.

Mielőtt nagyképű őrültté nyilvánítanának: magamat semmilyen vonatkozásban nem helyezem a felsorolt Figyelők közé Az én tisztem semmi más, mint az éberséget (Szókratész-Hamvas), a tisztánlátást, a jóságot, örök szellemet, az Élet nagy misztériumának csodálatát, a valóság és az ember szoros kapcsolatának tudását és más rendet szolgáló elvet, míg élek a figyelem előterébe helyezzek, de leginkább: érdeklődésüket mindezek iránt felkeltsem. Az embert saját képességeire ráébresszem,  az Édent minden erőmmel újraépítsem, szeretetemet és jóakaratomat kifejezzem. Elmémet ellássam számára méltó gondolatokkal.

A lényeg mutációi

A lényeg mutációi

Az apokalipszis mindig lehetőség a változtatásra – a visszatérésre is. Ha a mai történések abszurditását, sőt aberrációit elemezzük, szinte mindig a lényeg elvesztésének valóságával találkozunk. Ezért keresem én is a múltban, a múltbéli emberben, múltbéli tárgyakban azt, ami mára elveszett. Rajtunk múlik, hogy végleg, vagy csak a jelen torz volta miatti zűrzavarban tűnik elveszettnek.

Ha a végletekig le akarjuk egyszerűsíteni a lényeget, a legősibb szavainkban kell keresnünk.

A „mi”, micsoda szócskában megtaláljuk. Ha Hamvas Bélát hívom segítségül, abban nem az a lényeg, hogy Hamvas rajongó vagyok, aki egy vesszőt se hajlandó kihagyni azokból az „igékből”, melyeket Hamvas papírra vetett. Az ok pedig az, amiért sokszor fordulok hozzá, hogy Hamvas volt egyike azoknak, akik a legősibb lényeget kutatták. Ő is azoktól szerezte a tudását, akik szintén a lényeget keresték és fogalmazták meg. Ezért kell újra, meg újra Hamvashoz, a forráshoz visszatérnünk, mert jobb, tisztább szellemi kút jelenleg nincs.

Mikor az egyes vallásokat felületesen, de lényeglátó módon vizsgáljuk, és a manapság sokat emlegetett iszlám vallásról véleményt mondunk, ha a lényeg érdekel minket, Mohamed prófétáig jutunk. Ezt tovább nem is akarom boncolgatni, mert már a kérdésfeltevéssel is sérteném e vallásban hívőket.

Folytassuk tehát a „mi” szó hamvasi „szétszóródásával”. Kezdetben vala… a MI. Ez egyet jelentett az emberrel, és egyúttal az Istennel. Az Isten Hamvas szerint az univerzális szellem elnevezése. Tehát, ha meg akarjuk ismerni önmagunkat, meg kell ismernünk Istent. Egy ősi sírfelirat tanúsága szerint.

A ’68-as nemzedék nagy felbuzdulását az „ismerd meg önmagad!” mondata jellemzi, ami visszautal a „felvilágosodás” eszmevilágára, a reformációra és a „mi”-ből való kiszakadási vágyra.

Attól kezdve már külön létezik az egyén, és külön egy „emberszabású” Isten.

Az Isten fogalma Hamvasnál egyértelmű, és elvonatkoztatott. Elvonatkoztatott az élettől, az embertől, még a természettől is, amit megvető módon „tenyészetnek” nevez. Ez a megfogalmazás számomra egyértelműen félreértése a lényegnek. Ettől még Hamvas a Mester a mai világban, hiszen ő ismerte a lényeget. Az általa közvetített igazságok (vélemények) megfontolandók és értelmezésre méltók.

A MI „ÉN”-né fajulása már csak egy lépésre volt a „Milyen”-né züllés felé vezető úton. Ha nem tudnák, ma már egyedül a MILYEN uralkodik. Nem számít, MI az, fő, hogy MILYEN mivoltában elégségesen MÁS legyen, mint eddig. A pénzre (MENNYI) váltható MI, ami MÁSSÁ vált, mindig jó áru a piacon. A MEDDIG-nek nincs ára, mert a szemükben nem is létezik.

Csak a vak nem látja, hogy milyen messze jutottunk a MI(Mi mindannyian)-től, de még nem értünk a züllés végére. Ahol vége szakad, ott jelenik meg a LÉNYEG: MIÉRT?

A kisgyermek hamar leszokik a Mi?-ről, mert a lényeg a készen kapott illúzió: Mindent megtehetsz egy gombnyomással (egy kattintással) Ez a szellemi mákony az egész nemzedéket megfertőzte már.

Jóllehet, a hatékony fegyverek megjelenése óta az elsütőbillentyű mágiája sokakat magával ragadt, és legalább annyian életüket vesztették; ennek a szellemi kórnak estek áldozatul.

Ha vissza megyünk a szellem útvonalán, majdnem annyira, mint Hamvas jutott, megtaláljuk azt a pillanatot, mikor az ember ráébredt a HATALOM erejére. Addig ki volt szolgáltatva az őt körülvevő világ szeszélyeinek, és az őt áldozatnak vélő élőlényeknek. Ökleinél, rúgásainál, egyszerű, „szájnál” levő fegyverénél, éles szemfogainál a hegyes fa, az élesebb kőszilánk, és a kettő kombinációja, a lándzsa évezredeket takarított meg az emberiség számára a hatalomért való küzdelemben. Igen hamar, azonban egyedül a MÁSIK ember vált legfőbb ellenséggé.. Ez már az új kor hajnalán történt..

Csak pár évezred telt el, és megjelentek a mágikus gombok és billentyűk. A billentyűk, gombok bűvölete azután megteremtette a GÉP-et, ami nemcsak átadta a hatalomért folytatott verseny „indító” gombjának apró erejét, sokszorosan felnagyítva azt, de meg is gyorsította a CÉL-hoz való jutást. Közben maga a cél már „céltalanná” vált, egyedül a MOZGÁS, az irányítható mozgás vált a lényeggé. Az AKARAT, mint a hatalom megszerzéséhez szükséges indulat, követhetetlen sebességűre gyorsította a mozgást, aminek már célja, oka sem volt. Önmaga okává (causa sui – Isten) lépett elő. Erre a momentumra hamarosan találtak egy, a dolgok látható változásaiból kiragadott szeletet, elnevezték FEJLŐDÉS-nek. Azon túl a mozgás, a hatalom, a lényeg, ennek az egy szótorzónak, értelmetlen jelszónak lett alá rendelve.

Ha Hamvas ma élne….

Ezt az abszurd mondatot sokszor feltettem magamnak. Az aktuális válaszok közül a régi Hamvast próbálom megidézni. A legnagyobb valószínűség szerint megnémulna, ujjai megmerevedve képtelenek volnának a ceruza használatára, elméje bénán fogadná az események ilyetén alakulását.

Ameddig még önmagát felismerni képes volna, az élet filozófiájának helyét a Bor filozófiája venné át…

A züllésnek még általa is elképzelhetetlen mélységeit már nem akarná elméje érzékelni.

A lényeg még fel sem fedeztetett, máris szinte elérhetetlen távolságra jutott a felfogni képes emberi elmétől. A lábak sebessége az űrrakéták remélt hyper sebességére gyorsult, még a fény sebessége is kevés ennek a mai mérhetetlen züllésnek. Hamarosan az embert „meghaladó” mesterséges intelligencia lesz a mindennapok meghatározója. Fejet hajt a lényegét vesztett emberiség az általa, vagy inkább a lényegtelen üresség által presszionált emberi elme révén, szolgaian megalkotott, önmagát is fejlesztő szuper entitás előtt. A szavak már nem elegendőek, de nincs is rájuk szükség. Kattintás, rátekintés, gondolatvillanás helyettesíti az emberi érzések táplálta gondolatot. Az utolsó szavak, melyek még visszhangoznak egy ideig az elmében, a miért, hogyan… lemaradnak a bitek terrabájtok, naponta változó, eldobható szuper intelligens dobozok és adathordozók mögött, az adatok tárolása, megfejtése, használata az embernek túl nagy feladat, mert a lényeg halálával a tények uralják a Földet és eget. Ezek keringenek, érthetetlenül felfoghatatlanul, értelmetlenül. Alkotnak halmazokat, tömörülnek fekete lyukká, demonstrálva a semmi korlátlan hatalmát, elérhetetlenségét. Meghaladva a mi, micsoda, miért, hogyan lényegkutató szavainkat.

Abban sokan egyetértenek, hogy ami van rossz. A lényeget tényekké zúzó szellem-démon csak anyagot tud mozgatni. A szellemet nem. A szellem, más szóval ÉLET, már csak a látásnak, tapasztalásnak enged. Semmilyen hatalom nem képes “tönkre tenni”. Vagyis lefejezni. A Fej csak a látvány számára jelent korlátozott teret adó felszínt. Ennek lényegi formája, természete változtatásra szorul. Felismerhetetlenségig a MILYEN hatása alatt áll, hogy az ember lényege, elméjének ereje, szépsége, értékei jelentéktelenné legyenek. Az egyéniség csupán a látszat révén nyilvánul meg. Ennél fogva előre rendelt divat dönti el, kik vagyunk, mit kell gondolnunk, és tennünk. Pokolba a lényeggel! Legyünk boldogok! Persze, előbb tudnunk kéne, mi a boldogság.. Sajnos a boldogság lényeg nélkül elérhetetlen.

2018. szilveszter előtt…

Egészségünkre!

Egészségünkre!

A témához illően rövid és “velős” a mai üzenet. Mit ad nekünk a természet, és mit tesz hozzá az ember, vagy nevezhetjük technikai tudatnak? Lehetne ugyanezt gép és elektromosság nélkül? Biztosan lehetne. Szépen lassan elrágcsálva. A jelen kor – messze a legkevésbé egészséges és okos  – nekünk, még egy ideig, talán…. Szóval fogadják szeretettel ezt a kis ajánlást.

Az októberi reggel ajándéka: gyermekláncfű és komló. A gyermekláncfű, köztudottan igen értékes táplálék. Ha medve járta helyen nő, a medve először ezt a növényt fogyasztja el. Az embernek sokféle segítséggel bír, ezek között az ízületi kórságok tüneteinek enyhítése, emésztésjavítás, immunrendszer-támogatás, májgyógyítás, hasnyálmirigy segítés, az inulin tartalom révén. Rengeteg vasat, magnéziumot, növényi fehérjét, káliumot és még ezer hasznos építőanyagot tartalmaz. A komló, nemcsak sörkészítésre nélkülözhetetlen, hanem szintén sok, az ember egészségét támogató növényi hatóanyag, és más, csak ebben a növényben található anyag van benne. Többek között fertőtlenítő anyagok (egy sörfőző szavai), illatanyagok, keserűanyagok, mint a gyermekláncfűben, cukrok stb. Ez a tobozka a komló növény virága és termése egyszerre. A zöld lének kellemes, pikáns aromát ad. Egy adagba elég 5-6 kis termés.  A többit hűtőbe helyezve hosszú ideig élvezhetjük, másfajta növényekhez is adható.

Legalább 30 ezer fordulat/perc teljesítményű turmixgéppel desztillált víz hozzáadásával készül. Ebben a formában enyhén kesernyés, igen gazda aromájú, roppant értékes reggeli táplálék.  Az átfuttatott növényeket sűrű szemű, lehetőleg saválló szitán átnyomkodva már kész is. Feleségem csak így issza, én még teszek hozzá banánt, akár 5-6 darabot is. Ezzel együtt olyan tápláló, hogy akár 4-5 óra hosszan is kitart bennünk, anélkül, hogy megéheznénk. A gyermekláncfű adagot én nem méricskélem, de egyes ismertetők szerint a mennyisége korlátozott. Az ajánlásokat mindenki figyelje, és tapasztalatai függvényében éljen ezzel a kitűnő növénnyel. A bélműködésre, veseműködésre serkentőleg hat, de nem okoz hasmenést, vagy kiszáradást. Inkább rendezi az emésztőrendszer anomáliáit. Évek óta örömmel élünk vele. Ha elfagynak kinn a természetben, alig várjuk a tavaszt, hiszen ez az egyik legkorábbi zöld a természetben. A léhez természetesen igény és érzékenység szerint adhatunk útifüvet, mentavirágot és levelet, katánglevelet (gyermeláncfű rokona, más néven cikória) rózsaszirmokat, hibiszkusz virágot, levelet, és még számos ismert, ehető virágot, gyógynövényt.

Egészsgünkre!

 

Globalizmus és kollektív tudat

Globalizmus és kollektív tudat

Mint tudjuk…az állatok esetében kollektív tudatról beszélhetünk. Ilyenek pl. a termeszek, és általában a kolóniában, nagy számban élő állatok. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben minden tevékenység szabályozott, a szervezettség és a szerepkörök egyetlen célja a kolónia szolgálata. Ez a születéstől a halálig meghatározza az egyedek életének minden percét. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ne gondolkodj!

Ne gondolkodj!

Tegnap az erdőn jártunk. Segítettünk az erdőtisztításban. (erdőgazdálkodás: ember általi hasznosítás – elhalt fák kiemelése a fertőzés veszélyének időleges mérséklése, de a gallyak otthagyása, az erdő táplálására) Kidolgoztuk a nyolc órát tisztességesen. Hazaértem, megfürödtem, próbáltam valamilyen „szellemi táplálékot” magamhoz venni, abból, amit a „gépek” kínáltak, de hamar rájöttem, hogy az idegrendszerem is elfáradt, nem csak a vállaim… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A hülyeség öl

A hülyeség öl!

Bárki erre tévedne, azonnal száguldjon tovább az internet óceánján, ha nem szeretne rettegve, szapora szívverések közepette, csapzottan ébredni,!Nehogy a végén nekem kelljen megfizetni a gyógyítás, pláne a temetés költségeit..! Olyan szörnyű dolgok következnek itt, hogy a legvéresebb naturál horror-vámpír-zombi „cinema veríték” ehhez képest smafu. Egy kattintás ide a folytatáshoz….