Homo GMO (non) Sapiens

Homo GMO (non) Sapiens

Fékezni kell magam, hogy legalább az írás idejére higgadt maradjak.. Egyik ok, amiért fő dologidőben ide ültem, hogy mitől veszik a bátorságot azok, akik tudósként mások életét, sorsát, gondolatait így tönkrezúzzák? Sok ága van annak, ha mindent meg akarunk érteni ebből a zűrzavarból..

Az első és Bogár László által is többször említett tény, hogy a magyar média hallgat.. talán a videót szánták arra, hogy újabb szondát nyomjanak, na nem a garatunkba, hanem az elménkbe, hogy mit szólunk majd, ha kiderül, amit amúgy is tudott már mindenki… Hozzátéve, hogy a talpraesettebb polgár keresgél és talál..

Hogyan tovább?

Szemmel láthatóan, az akarat az ugyanúgyra irányul.. Történjék bármi… (idézve B.L.-t), ide nem fog betörni az igazság.

Hogy mit kezd az ember fontolgatni?

Eddig az emberiség történelmében semmi sem változtatott akkorát az ember ősi, biológiai jellegén, legyen az az evolúció nevű folyamat, aminek megvan a maga természetes útja, mint ez a gonosz fondorlat. Valójában a Terv már jóval korábban, az első védőoltás elrendelése idején megszületett: a betegségeket az orvostudomány oltásokkal „szünteti meg”. Járványok ne legyenek! Én is ebbe a dogmába születtem bele, és idejében megkaptam mindent…

Közben, mikor egyre több információ jutott el hozzám, megtudtam, hogy egy amerikai (mi más?) orvoscsoport kijelentette: ha nincs járvány, mert oltás van, akkor lesz helyette krónikus betegségek sora.. Nekem is jutott belőlük.. Ezzel együtt kell élni.. Ez a tudomány álláspontja…

Most, hogy a krónikus betegségek – a tájékoztatások szerint – nagyobb kockázatot jelentenek, különösen, ha már egy koron túl vannak az elszenvedőik.. Hát igen. Kaptuk az oltásokat, mert kötelezőek voltak. Aztán most nagyon kötelező akar lenni… (nem mi akarjuk) ez az oltás is…

Persze – távol álljon tőlem, hogy vírus és oltástagadónak nézzenek… – megőriztem a gondolkodási képességemet, és még fejlesztem is… Csakhogy van az a három betű, ami nem hagy nyugodni… De már lassan az ígérgetés megszokottá válik, mikor nem váltják be… Mármint, hogy nálunk aztán nem lesz…

Nos, a GMO, mint a NAGY FEJLŐDÉS CSÚCSA! MAGA A FEJLŐDÉS.

Az a gigászi igyekezet, ahogyan a tudomány azon töri magát, hogy a természetet felülmúlja. De a fejlődés lelki mozgatója mégis valahogyan a halál becsapása – az öröklét.. Az ehhez vezető göröngyös úton a sorra jelentkező zsenik Nobel díjakkal felszerszámozva, vagy legalábbis ezt remélve a legfőbb jót akarják elérni. Az is a népnek deklarált szöveg, hogy a tudomány értünk van.. Annak idején a Curie házaspár életét kockáztatta azért, hogy aztán százezrek haljanak meg iszonyú kínok között és hosszú szenvedéssel azok számára, akik esetleg nem a legrövidebb idő alatt jutottak a vég közelébe és azon is túl.. Tudom. „Azok a gonosz Hatalmak” meg minden.. Igen. Azok vannak – mint látható. Már. De a tudósok úgy tűnik a legtöbbre mégis a pénzt és a végtelen hatalmat becsülik.. Végül is a „mindenséggel mérd magad”!

Hát a Mindenségit! Ez azért egy kicsit túlzó.. Frankenstein rémisztő története megvalósulni látszik.. Ekkora lehetőség még nem volt a történelemben – nem én mondom – egy egész emberi faj egy mozdulattal történő génmaniplációjára. Mert ha van az a nem túl bonyolult mozdulat, amit akár egy gépsor – természetesen (!) mesterséges intelligencia jóvoltából (mert ha nem?) el tud végezni, amint egy sejtbe be lehet építeni egy másik biológiai rendszer elemét, amire az sajátjának fogja tekinteni…, akkor ezt meg is kell tenni.. Tehát: kik a világ urai? A tudósok, vagy az őket anyagilag jól tartó pénzemberek? Igazából, a sok pénz arra kell, hogy az élet nemes és nemtelen élvezetét úgy lehessen életként megélni.., hogy erre a természet a nagyon korrekt és megérdemelt szankciókat meg ne hozza. Ezt a feltételt csak a „klasszikus” tudomány segítségével érhetik el.. azok… Akik nevét és nacionáléját nem szabad kimondani…

Minek bajlódni holmi természetes, békés életmóddal, ha minden baj ellen, amit mi okoztunk magunknak az orvostudomány és a hightech egymással karöltve a megoldást nyújtja.

Ha valaki venné a fáradságot és tüzetesen megvizsgálná mindazokat a biológiai anyagokat, amelyek már géntechnikával készültek vagy részben azt hasznosítják, bizonyára megijedne… Én is csak találgatok, és „vaktyúk is talál szemet” – néha. Nos, most már csak rá kell néznem embertársamra, és hamarosan jelvény vagy egyéb különlegesség fogja díszíteni azokat, akik megkapták… Ja… nem azt, amit nem szabad tagadni, mert akkor annak szigorú következményei lesznek.. Láttunk már olyat, hogy az éppen aktuális tilalmat megszegőket elítélték, aztán később elfelejtették az ítéletet megsemmisíteni, miután az ítélet alapja érvényét vesztette.. Mert itten épp az történik…A bíróságok amúgy is túlságosan leterheltek… terheltek.. terheltek….

A király és a királyné mezítelen.

Tehát összegezzük:

A jelenlegi tény az, hogy a vírust úgy konstruálták. Szakszerűen addig erőlködtek pénzt (főleg) fáradságot nem kímélve, „nemzetközi” összefogással, (ki ellen, ha szinte mindenki benne volt..?) mígnem egy ótvart az állatok világából sikerült úgy besuttyantani az embereket megbetegítő „ártatlanul is halálos” influenzába, vagy tüdőgyulladásba (feltették a „koronát” – semmi más..), hogy ez lett belőle.. „mert, ha mi nem tesszük, az ellenség fogja megtenni…” Ezt ismerem: „közismert” magyar (stb.) mondás, hogyha én nem viszem el, más fogja elvinni… A lopás és mások elemésztése is biztosan a génjeinkben van..

Egyesek azt mondják, gének pedig nincsenek… Szóval van itt minden, kérem tisztelettel..

Na mindegy, de ha van egy ilyen hányadék…, akkor mindjárt adott a lehetősége annak, hogy ennek a „csodás” ellenszere is legyen GMO.. Ha a denevér, vagy tobzoska, vagy mit tudom én, akkor legyen kövér.. – a kínaiak úgy szeretik…Az ellenszert is jó előre…. hozzuk össze… Ami csak akkor lesz igazán nagy durranás, ha egyúttal, ahogyan „gyógyít, úgy halkan – hogy senki meg ne tudja” – szépen pusztítson is… Mert különben nincsen semmi értelme ennek a vesződségnek.. Nálunk cűrhődésnek mondják… Adjunk az etimológiára is..

A legfantasztikusabb lehetőség arra, hogy a piacot megtisztítsuk afféle kis, meg még kisebb vállalkozásoktól, a világot dinamikus multinacionális tereppé tegyük, az ellenkezőket meg két vállra fektessük a további „hullámokkal”.. És ha lehet, itt-ott csináljunk háborúkat is, mert az mindenre jó lesz. Még a lebukásunkat is elfeledhetik, ha a túlsó oldalról lőnek rájuk..

Profán ima

Profán ima

Volt egy álmom, amiből felébredtem. Nagyon gyakori, hogy ébredés után rám törnek a friss gondolatok, vagy a régiek, de valamilyen feladat formájában.. A napokban éppenséggel sok szó esett a „fejlődésről”. Reggel, első gondolatom az volt, hogy van egy ideám.

Idea, vagyis képzelet. Van egy kép, ami valamilyen mozgást.., vagy inkább egy mozgás, ami valamilyen képet segít láttatnom. Egy képet, amiben az emberek mind tudják kicsodák.

Mire jó ez?

Hát, többek között az egyet értéshez. Ha mindenki tudja, kicsoda, ebben és együtt, vagyis a sok egy is képes érteni egy mást. Manapság azt látom, hogy emberek követnek képeket, melyeket mások tettek eléjük, de ők maguk – mivel nem tudják kik is valójában – elfogadják önmaguk számára és átváltoznak valami mássá. Azután ezt a változást elképzelik fejlődésnek. Még ez sem lenne baj, de ezt a fejetlenségetkényszerítik másokra, sőt mindenkire. Köteles-ség, kény-szer a valóság helyett.

Menjünk vissza a képzeletig. Képzelete bárkinek lehet. Egy képzelet nem csak képből képződhet, hanem érzésből is. Az ér mint egy kis – szinte és a valóságban is láthatatlan patakmeder – akkor jó, ha nem látjuk, csak elképzeljük, de érezzük. Láthatjuk is, hogy lüktet benne valami. A mi esetünkben vér. Ami folyik, az valahonnan, valahova folyik..A víz mindig lefelé folyik. A képzeletünk felfelé, egy emelkedettebb, távoli, még ismeretlen irányban, szinte lehagyja a testünket, ami viszont csak olyan érzésekből áll, vagyis folyik, ami körben jár. Olyan eret, patakot, folyót nem ismerünk, ami nem lefelé folyik. De aztán, mire céljához a tengerhez, óceánhoz ér, felszáll, mint a képzelet. Odaér, ahova a lelkünk igyekszik. Viszont olyan ér, ami körben jár, csak egy lehet, a mi belső valónk.

Mikor valaki, aki nem tudja magáról, hogy miféle, néz egy folyót, vagy patakot, lehetőleg tiszta vizűt, elindul benne egy folyamat. Egy folyó, ami visszafelé folyik. Efféle folyó, csak a mi képzeletünkben létezik. Furcsa mód, ez a folyó a tapasztalatok medrében folyik. Ez a folyó a megtörtént események által képzett érzésekből lett. Akinek még nincs elég tapasztalata, vagyis nem ragadtak a lelkébe érzések, annak a képzelete is szegényesebb, és szüksége van képekre, melyek mindig előre folynak. Az időben, ami számára csak egyirányú folyamat Ez a más kép, más képzeteket hoz létre a tudatban, és más tudatfolyamok fogják alkotni a sajátnak hitt világát.

Az ő világa csupán elképzelt világ, szegényes tapasztalatokban. Érdekes, hogy mégis az én világom lehet idealisztikus, míg ő csak egy mások által rejtett céllal képzelt, vagyis megtervezett világot tart valóságnak. Szemben azzal a világgal, ami a képezett képzelete szerint ellenséges, és valóságnak hívják. Jobban érzi magát abban a világban, ami egy eszközből árad felé, hömpölyög át rajta, és süllyed el benne..

Nem erről kellett volna szólni ennek a reggeli profán imának, de a folyam, a gondolatok folyama ide sodort… Közben volt néhány parancs is, aminek engedelmeskednem kellett..

Volt egy óhaj, egy vágy: …Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Ehhez kellett magokat venni egy helyről, szemenként átvizsgálni, pontosan megmérni, és megőrölni. Aztán vízzel összegyúrni, majd meleg helyre tenni..A holnapi kenyerünket ma kell meggyúrni, aztán majd megsütni. Ez a fejlődés. Amit ma elképzeltem, mert van egy kötelességem, amit tegnap határoztam el, és ma reggel hajtottam végre. Nem a semmiből, vagy mások által elém tett képből, hanem saját tapasztalataimból gyúrtam össze a tudást, ami segített abban, hogy a búzából és a lisztből-vízből holnapra kenyerem legyen. Persze ez csak idea, mert a búzát, a lisztet és a kenyeret nem én találtam fel, de a kenyér színtisztán az én sokéves, keserves (igen: a tapasztalatok sokszor fájdalmas élményekből keletkeznek..) tapasztalataim eredménye. Vagyis, egy valóságfolyam forrást fakasztott, ami így olvasva a teljes abszurditás, mégis a puszta valóság.

A valóság, mely olyan sima és átlátható, mint a füves pusztaság.. Ahogyan a magas fű (amit nem vágtak le gépi fűkaszával, vagy kaszáló traktorral..) hullámzik, mint a zöld és virágokkal átszőtt tenger..

Térjünk hát vissza oda, ahol még önmagunk voltunk. Ki-ki olyan messzire, ahol bátran szembenézhet azzal, akit szeret, elfogad, és elképzel.

EMBER, TÉRJ MAGADHOZ!

ÉBREDJ!

Ezek voltak a mai szentenciák.

Ite missa est!

Intelligens valóságfolyamatok

Intelligens valóságfolyamatok

Ha egy emelkedett szellemű ember ma meg akarja határozni az ideális gondolkodásmódot, több akadállyal találja szemben magát. Ebben a mondatban minden szónak a helye és a súlya lényeges a megértéshez. Mégis sokan úgy reagálnak a mondataimra, hogy „nehezen emészthető”, idegen, túl tömény, túl összetett. Valóban, ha nem egyazon pontról indítjuk az életünket, ami azonos a gondolkodásunk felépítésének módjával, ritmusával, az „építkezéshez” használt szellemi „anyaggal”, nem fogjuk egymást megérteni. Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a felépítés folyamatát, idealizált esetben leírja.

Korábban több írásban foglalkoztam az intelligencia, az „okosság”, a megértés témájával. Ez jelen helyzetben a legfontosabb feladat. Még a technikailag fontosnak tartott tevékenységeknél is lényegesebb. A téma felvezetéséhez a magyar nyelv gondolkodásmódját fogom igénybe venni.

Azért ezt a nyelvet, mert ez az anyanyelvem. A „szájbarágás” éppen azt a célt szolgálja, hogy a gondolatok kialakulásának szigorú, ám roppant gazdag lehetőségekkel kecsegtető folyamatát szemléltessem. Mondataim mintául szolgálnak a fő elv bemutatásához. Meggyőződésem, hogy nyelvünk kiválóan alkalmas a gondolatrendszerekre. Vagyis a tiszta, közérthető leírásokhoz, melyek egyértelműen sok különféleképpen gondolkodó ember között megtalálják a közös szálat, ami elvezet az általános megértéshez.

Azért vagyok még mindig ilyen részletes, mert a mai gondolkodásmód, amit általánosnak is nevezhetnénk, egyáltalán nem korrekt megjelenítése egy adott helyzetnek, hanem éppen a sajátos, de mindenki által különféleképpen érthető modorban, végeredményében a hasznos vita helyett a zűrzavar fenntartásához vezet. (Sajnos a mai „főcím olvasó” ember átugrik az ilyen mondatokon, pedig akár kétszer is érdemes újraolvasni őket.)

A vizualitást hívom segítségül az intelligencia sokféleségének bemutatásához. A legutóbbi írásomban ezt szemléltetendő az emberek mozgatását, a gondolkodásmód példájaként az utak sémáján mutattam be. Milyen volt az utak használatának módja az én gyermekkoromban, és hogyan változott az egyszerű, mód a maga idejében gyors, olcsó, kevés szükséges információval dolgozó életforma egyre több természeti kárral járó, az emberek életére egymásnak gyakran ellentmondó szabállyal, akadállyal, túlnövekedéssel nyomuló „modernitássá”. Ez súlyosan nehezíti az életet, logikusan gondolva, feleslegesen vesz el időt, költséget; károsan hat az emberi lény alapfeladatára, ami nem azonos egy öntörvényű, technikai rend szolgálatával. A rendszer elfajulása az egyén mozgásterét a tűrhetetlenségig leszűkítette. Eközben a gondolkodásmód elhagyta azt a dimenziót, ahol a kreatív emberi elme a legnagyobb aktivitását saját és utódai szellemi minőségére, és az ehhez szükséges erkölcsi kvalitások kifejlesztéséhez igénybe vehetné. A tempó felgyorsulása az elme genetikailag meghatározott kereteinek széteséséhez, kollektív elmebajhoz vezetett. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a technikai rendszer elszabadult, mert mi magunk, látszólag saját elhatározásunkból éltünk és élünk a rendszer áldásaival. Ez kettős tudatúsághoz vezetett. A rendszer akadály az emberi jellem kiteljesedésében. Ennek jelei már a kezdetek kezdetén láthatóak lettek volna, ha valaki ezt ilyen részletesen kielemezte volna. Ma már a kettősséget pozitív célra is használhatjuk. Megérthetjük, hogy elődeink kényszer hatására fektettek nagyobb hangsúlyt a rendszerre, mint az emberre. A bonyolulttá váló rendszerhez próbálták az embert igazítani, miközben az eredeti cél valószínűleg ennek fordítottja volt. Azonban, ha ez a hosszú idő nem bizonyította volna a módszer helytelen és öngyilkos voltát, és senkinek nem tűnt volna fel, hogy ez így nem helyes, akkor eljutott volna az emberiség egy visszafordíthatatlan, önmagába forduló spirálig, ahonnan nincs visszaút.

A korábbi „válságok” mindig durva erőszak alkalmazásával estek vissza a kvázi nullára, és egyre rosszabb pozícióból próbáltak újraépülni. Sajnos, ebből nem tanultunk, és most ott tartunk, hogy még rosszabb pozícióból fogjuk megsemmisíteni az egész történelem maradék értékeit is. A technika és a lelketlen bürokratikus rendszer összekapcsolódva létrehozza a mesterséges intelligencia teljes uralmát, megalkotva az utópiák által megtervezett mesterséges, élhetetlen világot. Így a különben is nehezen harmonizálható emberi tudatokat kikapcsolva elérjük az „örök béke”, vagyis az örök semmi, az örök boldog(talan)ság, szürke homályát.

Hogy ez ne így legyen, eljött az utolsó alkalom, hogy megérthessük önmagunkat.

Látva, hogy a „fejlődés” csakis technikai, és az emberi szellem rovására gyorsult fel, megállapíthatjuk, hogy a rendszer által „oktatásnak” nevezett gondolkodás-„deformáció” teljesen megváltoztatta az alap emberi jellemet, mielőtt annak kiteljesedése a beteges túlbonyolításnak gátat vethetett volna.

Bonyolítás – szereposztás

Első könyvemben a Túlélési praktikákban kiemelt fontosságú volt az emberi lét megrontásában a „szakosodás rögeszméjének” nevezhető végletes elaprózás. A cél maga is rosszhiszemű, amennyiben az emberek szeretnének egyszerű, monoton munkákat végezni. Holott az ember alaptulajdonsága, hogy szeret elkezdeni, folytatni és befejezni dolgokat, még akkor is inkább, ha a „dolog” megalkotásának gondolata nem személy szerint tőle származott. Megfigyelhető az az embertípus – manapság „vállalkozó szelleműnek”’ szokás nevezni – aki elgondolás alapon dolgozik. Amíg ilyen nincs, addig a témakereséssel, tervezéssel és az indításhoz szükséges eszközök kigondolásával, összegyűjtésével foglalkozik. Azután másokat kiképez, vagy alkalmaz, hogy őt segítsék a kiválasztott feladat elvégzésében. A már működő rendszer szakít az „atomizált” előállítás lélektelen, sokszereplős, egyúttal kezelhetetlen, sok hibát tartalmazó módjával, és inkább a változatos, önállóan megoldandó, értelmes részekhez keresi meg az erre képes embereket. A vállalat családként működve a közös erőfeszítés és siker örömét is átéli. Nem mondom, hogy ez így és csakis így épülhet fel minden tevékenységnél, de ezzel az embereket be lehet hívni egy előzőleg jól körülírt, elfogadott, vállalt cél eléréséhez. Messze nem vagyok gazdasági, vagy gyártástervezési szakember, sőt… De ha gondolkodom, ezt tartom „emberbarát” gazdálkodásnak.

Ez a leírás mintája a gondolkodásmódnak. Egy embert ne csak egy szakra, egy gondolatrendszerre tanítsunk meg, amit élete végéig ugyanúgy végezhet, hanem a lehető legtöbb irányban nyissuk meg az érdeklődését, már a legkisebb kortól kezdve. Amint azt – feltehetőleg – az ókorban a paidagogosz tette a rábízott fiatalokkal. Jóllehet, relatíve jóval kevesebb ismeret állt rendelkezésre, így látszatra könnyebb volt az oktatás, ám ezen a vonalon elindulva kinevelődhetett az a sok polihisztor, akiket ma szokás emlegetni. Helytelen az a gondolkodásmód, hogy ma már nincsenek polihisztorok, vagy nincs is rájuk szükség, hiszen akkora a felhalmozott ismeretanyag, hogy egy ember képtelen minden tudást magas szinten elsajátítani. Nem is azzal vitatkozom, amit ez az elv kimond, hanem azzal, hogy ehelyett akkor inkább „maradjon meg a suszter a kaptafánál”. „Minek annyi suszter – mondhatnánk.. Éppenséggel miért baj az, ha valaki a saját lábára készít megfelelő lábbelit, kínácsiságból, kihívási kedvből, és türelemmel meg is tanulja hányféle anyagból, hányféle technikával, esetleg sajátos módon építsen magának ilyet.. Nem mellesleg átéli a cipészmesterség nehézségeit éppúgy, mint örömeit.

Csakhogy egyetlen út maradt, amin kimenekülhetünk ebből az élhetetlen jövőt kínáló „szép új világból”, hogy felfedezzük saját kreativitásunkat. Különben saját túlélésünk követel máris széles tudást, feladatmegoldó képességet, alkalmazkodást

Mi tehát a valódi intelligencia kifejlesztésének alapgondolata?

A sokirányú érdeklődés. Tanulás életünk végéig. Ma erre sem lehetőségünk, sem motiváltságunk nincsen.

Példák az intelligencia valóságfolyamatára.

Szögezzük le, hogy itt a Földön, mi időben zajló folyamatokban élünk. Ezért azokban is kell gondolkodnunk. Tény az, hogy az ember szereti a biztonságot, a stabil, mozgathatatlan kis magánszférát, a barátokat, rokonokat, a megszokott tevékenységeket. Egyet azonban ennek ellenére meg kell tenni: alkalmazkodni az állandóan haladó Univerzumhoz, ami a világunkkal együtt halad valamerre.. Meg kell értenünk, hogy mindenki és minden az időben változást szenved el.. Ez a „szenvedés” megfigyelhető az olyan – utólag boldognak hitt – korszakokban is, mint a fiatalkor, vagy az olyan vágyak kiélésében, mint a szex, vagy az evés örömei. Minden folyamat. A világban semmi sincs a semmiből.. Az abszolút vákuum is tartalmaz valamit.. a „láthatatlan” energiát, ami valószínűleg mindenre hatással van. Lehet vitatkozni az idő „kitalált, vagy relatív” voltán, azonban nem lehet elvitatni, hogy valami az idő haladásában is van. Ez a változás.. A relativitás tudományos szakszó, de egyúttal szintén több arcú, ahogyan minden, ami külön is áll és mozog is, valamilyen kapcsolatban van másokkal..A kapcsolat, az a szál, ami analóg az idegrendszerrel, ami az élők esetében egyetemes a Földön. Az idegszálak csatlakozásai együttesen alkotják a tudatot. Ezen továbbmenve, a folyamatok a „nem élőknél” is időben ismétlődő vagy látszólag szabálytalan impulzusokkal kommunikálnak.. Ezt is egyfajta tudatként értelmezhetjük. Maradva az emberi aktivitás pontjainak összekapcsolódásánál, minden tettünk és gondolatunk saját tudatnak is megfelel. Jól megfigyelhetjük ezt, mikor különféle emberekkel találkozunk. Mindenkivel más folyamatban vagyunk kapcsolatban.. Van, akivel naponta találkozunk, vannak, akikkel akár csak fél évente vagy még ritkábban.. A korábban megkezdett folyamati szálat fel kell vennünk, és egyeztetni kell egymás addig megtett, átélt folyamataival. Ha ezek a gesztusok megszűnnének, megszűnnénk emberek lenni… Ez tart össze minket. Ugyanígy, ha egy régi tárgyra rátekintünk, tudat alatt végigfut bennünk a tárgyhoz kötődő összes korábbi folyamatunk, és ez ad feladatokat, és biztosít minket a kapcsolat jellegének fontosságáról. Néha azt üzeni nekünk az egyik tárgy, hogy elmulasztottunk valamit, néha éppen megnyugtat, hogy jó úton haladunk..Ne gondoljuk, hogy ez az érzékelhetetlen folyamatözön túlságosan is megerőltető, vagy stresszt okoz.

Ha ehhez a folyamatrendszerhez, vagy tudatrendszerhez, példaként utalok olyan tevékenységekre, melyek önmagukban foglalják a szüntelen változást, mint az önképzés, ami rossz érzéseket is kelthet valakiben, ha tanulásnak nevezzük, pedig ez az, ami közvetlenül hat ránk és a világgal kapcsolatos véleményünkre. Mi is változunk. Néha észre sem vesszük. Ha csak mindig ugyanazt éljük át nap mint nap, biztonságérzetünk ugyan megmarad, de teljesen elszakadunk saját változással megélt lehetséges énünktől. Ez a mondat tipikusan csak folyamatgondolkodásban érthető. A stabilitás megszállottjai, minden pillanatukban a változásoktól való rettegésben, illetve a változásokkal szembeni védekezésben élnek. Ugyanakkor lehetséges a változásokra felkészülni, egyúttal építeni a stabilitást.

A folyamattudat intelligenciának kiváló „gyakorlópályája” a zene, mint folyamattudat. A zenében a stabilitás és a változás egy időben is megjelenik. Az összes emberi gondolatfolyamat, érzésekbe kódolva, hosszú időre elraktározva benne foglaltatik. Ennek ellenkezője, a változás és viszonyulás is megfigyelhető. Saját életfolyamatunkban is emlékezhetünk korábbi énünk és az adott zenei gondolatfolyamat viszonyára, ahogyan minden korábban megélt eseménysor később más elbírálás alá kerül, ha időben távolabb vagyunk hozzá. Ezzel lemérhetjük sorsunk, érzéseink, jellemünk változásait. Azon igyekszem, hogy megismertessem az olvasókkal az élet, mint folyamatok összessége témájának saját tudatosságunkra gyakorolt pozitív hatását. Az „öregedés”, az „önkritika”, a szeretet-gyűlölet számos félreértését is, melyeket az idő folyamatos figyelése, és nézeteink változásainak hatására a megfelelő, valóságos helyre tehetünk.

Mi lehet a varázsszó a megértéshez?

A „beleérzés”, és az igaz gondolkodás.

Ha saját életünkkel „beszélő viszonyban” vagyunk, megértjük más szenvedéseit, örömeit. Megértjük egymást.. Furcsa érzés, ha olyasvalakivel élünk együtt, aki nem rendelkezik ezzel a képességgel. Ugyanakkor nem feltétlenül származik ebből a különbségből kár egyikünkre nézve sem.

Az empátiával rendelkező ember csak azért nem mond le erről az erényről, mert mások nem ezt alkalmazzák a kapcsolataikban. Hiszen az empatikusok egyszerűen megvannak egymással, ám ha olyanok közelébe kerülnek, akik tudatukon kívül csak a maguk külsőségeire gondolnak, tovább tudnak fejlődni, mert sokat tanulhatnak azoktól, akik traumák, vagy alkatuk miatt képtelenek megérteni másokat.

Vannak azonban olyan tevékenységek, melyek szándékosan arra vannak kiképezve, hogy ne értsenek meg másokat. Sőt, feladatuknak tartják, hogy kikényszerítsék másokból az ő megértésüket, míg ezt nem alkalmazzák a másik fél iránt. A szenvedés elkerülése, és az igaz élet akadályozása a civilizációs rendszer egyik alapelve. Ezt fel kell ismernünk, és meg kell értenünk. A megértéshez nem szabad átvennünk a rendszer példáját, hanem még kitartóbban kell ragaszkodnunk az igazsághoz, ami leegyszerűsítve az élet szolgálata a hamisítás, vagy hazugság pusztító magatartása ellen.

Az őszinteség nem kíván több energiát, csak egyszerűséget, jó akaratot, tisztességet, állhatatosságot. Ez nem elég tudás nélkül, de lehetőség a tudás eléréséhez. Nem foglalkozom a tudás meghatározásával, hiszen kimondtam, hogy mi az alap, amin fejlődhetünk a tudás irányában. A hit szintén sok félreértés tárolására volt alkalmas, amivel akadályozzák az igaz élet elérését. Hibásan alkalmazták az emberek megosztására, mikor kimondták, hogy a hit egyben védelem és elkülönülés is. A hitről nem lehet külön beszélni, csak utalni lehet az első feltétel, az ÉLET által követelt szolgálatra. Ebből fakad az önmagunkban való hit is, mert csak akkor tudunk hinni másokban is, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Az önazonosság segít mások beazonosításában. Ennek ellent mond az az általános félreértés, hogy másokhoz kell hasonlítanunk. Vagyis idővel mindenki egyforma kell, hogy legyen.. Ennek az állításnak gyakorlati megfelelői azok a rendszerek, uralkodó ideák, melyek tudatosan akarják saját mivoltunkat megváltoztatni. Azt sugallva, hogy mindenképpen külső eszközökkel kell „kijavítani”, amit a természet megalkotott. Ezen keresztül vezetik félre az embert, aki ösztöneivel erősen az élet elsődlegességét érzi, és ezt volna kötelessége szolgálni. Ez, ami természetes, de nem az, ami elválaszt minket másoktól. Ez fontos tétel. A tisztelet révén tudunk önmagunk is lenni és a mások iránti megértésben élni. Az őszinte ember nem fél semmitől. Ez komoly veszélyt jelent a világ hazugságrendszereire. Minden őszinte, szuverén embert hazuggá kell tenni ahhoz, hogy győzzön a hazugság, a manipuláció, és a „mesterséges intelligencia”.

Jóllehet, a hazugságban is van intelligencia, de hiányzik belőle a bizonyosság, és a magabiztosság. Látszólag védelem, mivel az igazság csak egy, a hazugság bármennyi is lehet. A sokféleség az igazság ellenében nem tudja megsemmisíteni az egyetlen igazságot, a valóságot, mely annál erősebben tör utat magának, minél több a hazugság. Az igazság a valóságfolyamatokban, a valóság tudatfolyamataiban nyilvánul meg. Ezért a valóság felfedezéséhez vezető tanulás, mely mindenre kiterjed, bár az erkölcs szűrőjén keresztül, egyúttal szélesíti a látókört vagyis az intelligenciát, tehát a túlélést segíti.

A túlélők mindenképpen olyan tudást birtokolnak, mely fontos, és elengedhetetlen. Lehet ugyan, hogy szelektív tudással rendelkeznek, de az önfejlesztést gyakorlók rendkívül jól tudják beilleszteni intelligenciájukba.

A tudás – védelem.

Miért van szükség a védelemre, és melyen tudás, mely a leghatásosabban védi az egyént vagy a közösséget?

Az igazságon, valóságon alapuló tudás értéke felbecsülhetetlen. Ha a közvetlen jelenben (2021.03.18) valaki biztos akar lenni valamiben, akkor a lehető legtöbb információt meg kell szereznie, és a lehető legfontosabb témákban kell jártasnak lennie ahhoz, hogy a tengernyi hazugságból – akár a tonnányi homokból az aranyat – kinyerhessük a molekulányi valóságot. Fel kell ismernie a hazugságok jellegzetességeit, hogy könnyen elkerülhesse azokat. Nem kell egyúttal mindenre a hazugság ítéletét kimondani, mert a hazugság olyan folyamattudat, mely a hazugra és a valóságra egyaránt tartalmaz apró jeleket. A hazug ember arcával, gesztusaival elárulja magát, a hazugság gyors devalvációjával tűnik ki.

Az igazság-valóság a leghitelesebben a természetben jelenik meg. Mint fent is utaltam rá, ezért olyan veszélyes a hazug rendszerekre, amint az igaz emberek is. A természetben vagyunk emberek és ismerjük fel magunkat és egymást. Az sem lehet véletlen, hogy miért kell a hazug rendszereknek minden áron és minél gyökeresebben elpusztítani a természetet. Az a nemzedék, amely elveszti a természethez fűződő kötöttségét, megszűnik képesnek lenni az igazság megismerésére. Görcsös próbálkozások vannak a természethez való „másfajta” viszonyulásra. Ilyen az állattartás hobbi célból, vagy a „túlélő sportok”, extrém sportok, melyek gyakran a természet iránti tiszteletet már nyomokban sem tartalmazzák. Azt hiszem, erre mindeni tud példákat mondani, holott mindenki vak saját erre utaló viselkedését normálisnak tekinteni.. Az emberi világ züllése hozza magával a természeti világ züllését, vagyis szegényedését, tehát visszafordíthatatlan, láncreakció szerű pusztulását. Ez lenne az igazság-valóság megsemmisülése is.

Hogy megtapasztaljuk a valóságot, vagyis a természetet – saját természetünket is – talán legrosszabb mód a mesterségesen, üzleti vagy hobbi célra tartott állatrezervátumok látogatása. Ezek minden esetben csak emberi beavatkozásokkal tudnak fennmaradni, mintájára az emberi civilizációknak.

A természetben való lét szembesít minket saját hiányosságainkkal, tudatlanságunkkal, alkalmatlanságunkkal, alkalmazkodásra képtelenségünkkel, vagyis gyengeségünkkel. Akik ezzel megbékélnek és inkább még erősebben kötődnek civilizációs szerepükhöz, önmagukat ítélik el.

Intelligenciánk szüntelen fejlesztése válasz a természet szüntelen változásaira, akár az állatvilág túlélőinek viselkedése. Kiművelt intelligenciánk és érzékenységünk sem jogosít fel minket a természet megvetésére, és az uralkodásra. Ugyanakkor azok, akik semmibe veszik a természet egyedüli érvényességét, azt közvetítik mindenki irányában, hogy ez a magatartás tesz minket igazán emberivé.. Ezen a ponton mindenki megfigyelheti önmaga viszonyulását a valósághoz, vagyis a természethez.

A természet intelligenciája

Ki kell mondani, hogy a civilizáció fennmaradása csak hazugság árán lehetséges. Ez azt is jelenti, hogy ami igaz úton épül fel és emberi, már nem civilizáció, hanem szerves emberi élet és így csak a kozmikus folyamatoknak van alárendelve. Az lehet a világ vége, ha az ember bele tud avatkozni a kozmikus folyamatokba. Az is igaz, hogy létünkkel, már túlzottan beavatkoztunk, nemcsak a földi életbe.. érdemes ezen a paradoxonon is elgondolkodni.

A természeti rend a tökéletesség, vagyis mozgás és alkalmazkodás. Tehát változás. Az „entrópia”, mint filozófia és viszonyulási mód abból a téves megállapításból indul ki, hogy rend csak az ember által valósulhat meg. Ahol rend mutatkozik, ott vélhetően ember volt vagy hamarosan lesz… Az ember tudatával ugyancsak be tud avatkozni a kozmikus történésekbe, amennyiben tudata kivetüléseként eszközöket hoz létre és azokat a Földön kívüli térbe juttatja. Amit a Föld körüli orbitális pályán egy „földön kívüli” tapasztal, minden csak rend nem. Igaz ugyan, hogy a mozgást a kozmikus fizikai törvények szabályozzák, de az eszközök energiahullámai hatást gyakorolnak a teljes kozmikus rendszerre is.

A természet is megadja a maga válaszát az emberi rend beteges megnyilvánulásaira. Azért ostoba és öngyilkos az emberi civilizáció, nem organikus és fennmaradó, mert noha ismeri a természet reakcióit, mégis kockáztatja tetteivel az összeomlást. Az a rendszer, amit a természet folyamatai hoznak létre, minden porcikájában intelligens, és kifogyhatatlan tudást tartalmaz. Ha kezdetben a tisztelet és védelem lett volna az ember viszonyulása a természethez, megismerhettük volna azt a dimenziót, ahol az ember és a természet örök időkre békésen együtt élhet. Ebbe a filozófiába beolvadó emberi populációk néha sikeresen fennmaradhattak. Szétesésük egyik oka éppen ezeknek a szigorú szabályoknak tudatlanságból való megszegése.

A jelen permanens válságának egyetlen oka az elmondott szigorú rend felrúgása. Szomorúan látom, hogy hiába hajtogatom a valóságot, szinte semmi hatással nincs arra a vak rohanásra, ami a mindennapokban tapasztalhatunk. Nem először találom szembe magamat a katasztrófa-filozófiával, ami úgy próbál változtatni, hogy semmit sem tesz.

Hihetetlen

Hihetetlen

1968-ban egy vidéki városban két átlagos magyar fiatal összetalálkozott. A nap átlagosan sütött. Az átlagos fiatal férfi katonaruhában, az átlagos fiatal lány barna kordbársony nadrágkosztümben, átlagosan mosolygós életvidám, átlagosan barna vállig érő hajjal. Átlagosan kicsattanó egészségben – átlagosan egészségtelen testtel, átlagos pillantásokkal illeték egymást. A fiú átlagosan jó zenét játszott, átlagosan ismert társakkal egy átlagos nyári szórakozóhelyen, és ahogyan az nyáron lenni szokott, átlagosan zuhogni kezdett az eső, és az átlagos szórakozóhely átlagos zenész „placca” feletti tető alá zsúfolódó sok fiatal közül a fenti fiú, a fenti leány kezét megfogta és mélyen a szemébe nézett.

Eltelt 3 év. A két fiatal forró szerelembe esett, mint a többi korabeli fiatal különnemű párok, egy átlagos magyar városban. Az esküvő napját is kitűzték. A leánynak – mint a legtöbb átlagos fiatal pár esetében néhány hónapja elmaradt a havivérzése.. Ahogyan átlagos leányoknál lenni szokott, az akkori átlagos kórház átlagosan jól menő nőgyógyászához fordult, aki átlagosan megállapította, hogy a leány átlagosan a harmadik hónapban van – ahogyan azt átlagosan mondani szokták akkoriban. Mindez egy átlagos nyári napon történt. Mit volt mit tenni, átlagosan megtartották az esküvőt, mindenki boldog volt. Egy átlagos kéthetes, átlagos magyar hegyvidéki üdülőben boldog nászútjukat eltöltötték édes kettesben. Ami azután történ lehet, hogy átlagosnak számított akkoriban, bár az ő életükben nem volt átlagosan „betervezhető”, ugyanis a nászút idejétől pontosan 9 hónapra megszületett, egyáltalán nem átlagosnak mondható körülmények között, egy messze nem átlagos fiúgyermek. Ezután még egy átlag feletti fiúval is megajándékozta őket az élet. Ami ezután következett és még ma is tart, az egy átlagosan nehéz körülményeket kapott magyar család, tagjainak átlagosan egészségtelenül leélt fiatal évei utáni átlagon felüli kicsattanó egészségnek örvendő két átlagos magyar nyugdíjas története.

Az átlagon felüli elsőszülött fiatal zseniális, ismert zenész-zeneszerző egy alkalommal egy átlagosan lehasznált ajtó átlagos állapotban levő zárjába dugta az átlagosan másolt átlagon felüli tervezésű kulcsát, ami a mai átlagnál rosszabb zárba beragadt..

Ez egy több évtizedes történet tegnapi epizódja.

Az átlagos – mert tudom, hogy az – fiatal átlagos háború utáni két évvel, átlagos szülők átlagos, háborúban megélt tragédiájával a hátuk mögött, a bába által világra segített átlagos fiúgyermek átlagos kalandos gyermekkorát élte.

Egy ugyancsak átlagos ambiciózus osztrák, aki tehetségesen festett, bariton hangfekvésű, művészetek és a politika iránt fogékony fiatal egy átlagosan frusztrált, átlagosan válságokkal küzdő európai államban átlag feletti szerepet töltött be és utóbb hol zseninek, hol őrültnek, hol világmegváltónak, hol bestiális gyilkosnak, több millió áldozattal járó ámokfutónak nevezték.

Abban az időben élt egy átlagos fiatal írónő Angliában, aki átlagos történeteket szerkesztett, melyek úgy kezdődnek, hogy pár átlagosan jómódú, léha fiatal és középkorú ember egy átlagosnak mondható ódon kastélyban átlagos semmitmondó beszélgetések közepette egy átlagosan utált idős, és gazdag, piszokul gazdag családtagjukat egyikük átlagosan titokban, vagy a szemeik előtt, de szinte láthatatlanul megöli. Ez az írónő ma az egyik legtöbbet feldolgozott, még ma is élvezhető bűnügyi játékfilmek történeteinek szerzője, sikeres ember lett.

Élt a középkorban egy átlagos nemes, akinek a fejében messze nem átlagos dallamok és harmóniák nyüzsögtek. Az ilyesmit manapság skizofréniának tartják az átlagos pszichiáterek, és klinikailag átlagos kényszert éreznek arra, hogy a teljes katatóniáig leszedálják. Ez emberünk esetében nem történhetett meg több okból is, mivel az átlagos nemesember különleges jogokat élvezett egy átlagos középkori országban és különleges elbánásban részesült. A nemesember – Don Carlo Gesualdo – csodálatos életművet, és néhány bestiálisan megölt fiatal feleséget hagyott maga után.

Utolsó hősünk még korábban élt átlagos Közel-Keleti ország Római Birodalom katonái által megszállt országban, átlagosan igazságtalan körülmények között, átlagon felüli külsővel (ajánlott irodalom: Hamvas Béla művei), átlagos kényszert érezve, hogy az igaz szeretetet, könyörületet, jóságot tanítva legalább lelkében megmentse népét, ezért átlagos szokás szerint – állítólag – átlagos keresztre feszítették, és átlagosan igaz vagy költött életének bölcsességei, vagy az emberiség átlagos vágyainak megtestesítőjeként a mai napig imádják, tanait pedig vallássá tették.

A történetek szereplői valóságos személyek voltak, illetve valóságosan léteznek, mint az induló történet szereplői is. Akikről állítom, hogy tudom, mennyire átlagosak. Átlagosan zseniálisak, mint minden fiatal. Mindegyikük esetében mindkét állítás igaz. Az átlagosság és a zsenialitás. Hogy melyik tényező válik világrengetővé, az attól függ, hogy az adott átlagos kor, átlagosan bonyolult időszakának melyik pillanatában, és hol élték életüket.

A legenda kezdete óta minden állítás igaz és mégis egymásnak ellentéte is.

A két átlagos fiatal nem átlagosnak érezte azt az átlagos korszakot, és az életük egyik olvasata szerint a lehető legátlagosabb is volt/van történetük. Hogy mégis mitől lett az egyik történelmi szereplő az, amit ma gondolunk róluk, hogy mennyire hittek a kortársaik egy bizonyos igazságban. Ez pedig az emberi gondolkodás nagy talánya.

Első hőseink életük során sok átlagos és zseniális tettet hajtottak végre. A leány környezetének pozitív szereplőjeként bárhol tette a dolgát, mindenhol szeretetet és gondoskodást sugárzott. A fiatalember, ahol megfordult, mindenütt valamilyen nyomot hagyott, egyedi gondolataival, sajátos látásmódjával, miközben lelkében folyamatos zenei hangok zsongtak és zsongnak.. Most is. Mialatt ezt és a sok más látszatra mai fejjel felfoghatatlan gondolatáradatot zúdítja azokra akik veszik a fáradságot, hogy elolvassák. Képes olyan változtatást végezni saját magán – pusztán akaraterővel és szellemi-testi önfejlesztéssel, melyek minden korban hasznára válnának másoknak. A mai keresztre feszítés ugyanúgy jár neki is, mint mindazoknak, akik korukban ki merik mondani az igazságot. A mai ördögi korban, már annyian teszik ezt, hogy a korábbi keresztre feszítők kitalálták a „tökéletes” ellenszert az igaz tevők elhallgattatására: az elhallgatást. Olyan körülményeket, szellemi légkört létrehozva, ahol minden hamisság ezer formában teret nyer, de az igazság és a természetes zsenialitás „kivégzése” a mellőzés.

Mit tehet egy ilyen sors? Min múlik ki a zseni és ki az őrült? Hogy az adott kor gondolkodásmódja miként közvetíti azt. Ugyanaz a személy egyszer lehet őrült, akik bezárnak és vasra vernek, vagy, ami akkor éppen eszébe jut az őt minősítőknek, vagy körülrajonganak, és vállukon körbe hordozzák. A tények továbbra is érvényesek maradnak. Az igazságok valóságmegfelelése csak a szemlélők és a kor véleményalakítóitól függ.

A gondolat, ami jelen írást kikényszerítette, a dallam és az egészséges alvás párhuzamában pattant ki. Másfél óra forgolódás után egy fél órai villódzó képernyő-nézegetés, és pár gondolat szembesítése után született alapelv:

Mindenki elér valamit, ha hosszú ideig ugyanazt mondja, teszi. Lehet őrült, lehet zseni. A jelen kor zsenijei vagy igazat mondanak, vagy szándékosan hamisat, de hisznek valamiben. Vagy az igazságukban, vagy a pénzben, gazdagságban, emberek sorsával való beteges szórakozásban. Mikor mindenki segítésként tálalja a maga igazát, és kialakul egy olyan szellemi csődhelyzet, hogy senki sem tudja mi az éppen győztes ige, az emberi elme biztosítéka kiolvad.

SEMMIT SEM FOGUNK ELHINNI SENKINEK.

Ez a korhangulat felel meg a legjobban a megváltó megjelenésére. Hány megváltó van már előttünk? Hány megváltó volt abban a korban, mikor a leigázottak az életüknél is többre tartották az igazság kimondását? Több mint ahányról ma tudunk, ha egyáltalán ők voltak és azt hagyták ránk. Amit leszűrhetünk végső igazságként, hogy vannak zsenik, őrültek és vallásosak. A vágyak soha nem változnak. Az emberek egy ilyen helyzetben csak azok felé fordulhatnak, akik már elég hosszú ideje mondják ugyanazt, és még mindig láthatóan életben vannak. A jelenkor „problémamegoldó” receptje: HA VALAMI NEM MEGY, ALKALMAZZUK A LEGNAGYOBB ERŐT!

Főhősünk korának problémakezelő módszere – ami mindig beválik – tedd egész életedben azt, amiben hiszel, és ami életben tart, alkalmazz a legkisebb erőt, és higgy a megoldásban!

A kulcs beragadt a zárba. Jött az egészségtől majd kicsattanó nyugdíjas, aki valaha – és még most is – vállig érő sötétbarna hajával elvarázsolta a katonai szolgálatból eltávozásra hazatérő fiatalembert, ma az egészségtől kicsattanó nyugdíjas zenészt, és ügyes, szorgalmas kezének finom ujjaival lágy mozdulatokkal kiemelte a kulcsot a zárból.

IQ-MI és ami közte van.

IQ-IM és ami közte van.

Sokszor foglalkoztam az emberi értelemmel. Nem is tudom abbahagyni a napi történések tükrében. Egyre mélyebbre süllyed az emberiség szellemi szintje. Lehet ezt a különféle értelemzavaró hazug híreknek tulajdonítani?

Mindig rossz volt a véleményem saját szellemi képességeimről. Minél idősebb leszek, látva a körülöttem zajló eseményeket, annál erősebb kétségeim vannak a többi ember ép elméje felől.

Az életszemlélet, a világos felfogás, a valóság és a hamisság közötti különbség felismerése már nem is foglalkoztat senkit. Globális szinten elfelejtett az emberiség gondolkodni.

Lehet ezt a véletlenek szerencsétlen összjátékaként értelmezni? Mi lehet az a folyamat, ami idevezetett?

Félve, hogy szavaim értelmezhetősége a legtöbb ember számára komoly nehézségekbe ütközik, nem küzdök tovább a lelkiismeretemmel, belevágok…

Az ember közlekedik. Gyermekként gyalogosan hatalmas területeket bejártam a természetben. Minden fát, bokrot ismertem. Az ürgelyuktól a madárfészekig, a nyúlfekvéstől a fácán alkonyati ülőhelyéig jól tudtam tájékozódni. A patakban tudtam hol, hogyan fut a vízicsibe a part tövében; mikor kezdenek a halak táplálkozni a felszínen; hol vannak a források, melyekben a fürge csellék bandáznak, amiket naphosszat figyeltem a kristálytiszta vízben. Tudtam, mikor és hol látok majd tömegesen úszó békaporontyokat; vártam az őszt, hogy a párban álló sebes pisztrángokat a kis híd alatt megfigyelhessem; a harmatos réten bármely pillanatban iszonyú robajjal felrebbenhettek a hatalmas fogolyrajok…Az unkák esténként megcsillantották zenei tehetségüket, különösen a kamara kuruttyolásban.. A világ, a természet nyitott könyvként tárult elém. Minden világos volt. Tudtam mit akarok: mindent megismerni, mindennek a nyitját feltárni. Volt tanulni való elég. Idős bácsik-nénik csupa érdekes történetet, módszert mondtak el az életükből. Ezeket jól megjegyeztem és próbáltam a magam számára hasznosítani.

Ezek a mondatok egy gondolati szálon futó képsorként bármikor felidézhetők. Ehhez képest az életem során elém kerülő milliárdnyi adat, jel, a jelek közötti kapcsolat megjegyzése teljesen más jellegű agytevékenységet igényelt. Az iskola volt az a hely, ahol szinte csak az efféle „dolgok” voltak terítéken. Ez hagyján, csakhogy nekem szolgaian vissza kellett ismételnem, azokat a számomra idegen és értelmezhetetlen szó és mondatláncokat, melyekhez semmi közöm nem volt.

Nem az volt a legnagyobb nehézség, hogy a betűkombinációk jelentését megértsem, mivel nagyon korán megtanultam olvasni, írni, elmerülni a könyvek csodás világában. Nem volt TV, videó, a mozi is csak ritkán, ahol orosz filmek mentek, meg híradók, amiket nagyon untam. A színes történeteket az elmémben „néztem” olyan minőségben, amit eddig egyetlen „médiaeszköz” sem tudott felülmúlni. Szomorúan látom, hogy az effajta „gondolatépítés”, belső képalkotó, hangos, egyszemélyes utazás a gondolatok nyüzsgő kavalkádjában ismeretlen a mai generációk számára.. Szükségtelen – mondják. Ezért van a technika. Ne fáradjunk azzal, hogy a saját elménkből izzadjuk ki. Ott van készen, csak meg kell nyomni egy gombot, sőt elég megérinteni a kijelzőt…

Nem erőlködöm, hogy bárki megértse, elképzelni meg egyáltalán nem képes, hogy egy magam korabeli ember, aki a jelen világot is a 0 éves korától épülő tudatával világítja át, azzal az „objektívvel”, amit 1947-ben „installáltak”… talán ezen a hibrid nyelven tudok valamit érzékeltetni ebből.

Ez a különös sajátosság, ami kizárólag az érdeklődő idős, ép eszére odafigyelő emberek birtokában lehet – mindenkinél a saját történetéből fakadóan – a valóságnak sokkal élesebb, hitelesebb képét tudja visszaadni, mint egy olyan fiatal, vagy középkorú ember, aki megelégedett a világ azon részének a jó-rossz megismerésével, ami esetleg egysíkú foglalkozásához szükséges. Beleértve még a „szakmai továbbfejlődés” nevű semmitmondó tevékenységet is. Arról most nem beszélve, hogy némely szakmák már használhatatlanok.. A munkaidő után viszont az ember – általában – sokkal több időt, energiát, szellemi erőt pocsékolt el a „szórakozásra”, értelmetlen szócserére, amit „beszélgetésnek” szokás nevezni. Az ÉLET, mint „tantárgy”, sehol nem szerepelt a tanulandó penzumok között. Ezt mindenkinek magának kellett kikutatni, már ha egyáltalán fontosnak tartotta. Sokan nem bíbelődtek ilyen semmi pénzt nem hozó feladattal, inkább megkeresték azt a tevékenységet – legyen az akár a törvények partvonalán való egyensúlyozás is – ami a látványos „civilizációs sikerek” érdekében könnyen elérhető. Az ő „bölcsességeiket” viszolyogva hallgattam, ha kis időre kénytelen voltam egy helyen tartózkodni velük. Elképedve tapasztaltam, hogy az emberek milyen szorgalmasan munkálkodtak azon, hogy agyukat, idegrendszerüket, testüket a legrosszabb hatásoknak kitegyék. Azóta sem értem, hogy mi a fészkes fenének kell tompítani, rongálni az elmét, mikor az a legértékesebb és legsérülékenyebb részünk? Minek alkoholban áztatni a testet, agyat; kimosni alkohollal az emésztőrendszert, likvidálva az összes hasznos segítőnket, akik életben tartanak minket. Nem értettem, minek kell füsttel tele tölteni azt a szervünket, ami kizárólag tiszta levegő belégzésére termett. A mai életrongálóknak hihetetlen mennyiségű romboló anyag kínálkozik erre.

Jó korán megtanultam, hogy a testünkre vigyázni kell.. Az most nem témánk, hogy erről akkoriban még kevés hiteles információ volt elérhető. Kihangsúlyozták a „tanulandó, betartandó” szabályok, azonnal kimondásra kötelezett adatok, felesleges, egyáltalán nem igaz történetek, helyzetek napra kész megjegyzését,  inkább mint annak a fontos lénynek közelítően pontos megismerését, akik vagyunk. „Az egy másik szakma” – közölték mindenkivel.

Nekem is sokára „esett le” a tantusz – ami persze érthetetlen kiszólás egy mai fiatal ember számára – arról, hogy a test nem független az elmétől, valamint a figyelem nem csak a külvilág számára fenntartott képesség, hanem önmagunk megfigyelése és a test egészsége egyet jelent a szellem egészségével. Ami nem azonos a sok szabály, megoldási elv, hierarchia megtanulásával, az ezeknek való megfeleléssel, várva a következő feladatot, „kihívást”, amit persze valamilyen láthatatlan vagy nagyon is kézzel fogható hatalom számára teljesíteni kell. Ez a folytonos követés elég rövid idő alatt teljesen felemészti a saját valónkkal törődést, ami legalább annyi idő és fáradság.

A tegnapi napom erre a témára való összpontosítás jegyében telt. „Emésztettem” a hirtelen rám zuhant felismerést. Mennyire rövid idő alatt – ami egy ember hét évtizedének és egy fél évnek az ideje alatt – kiveszett az emberekből a józan ész. Legalábbis a statisztikailag igen nagy számú embertömeget szemlélve. Szükségét láttam a hosszú bevezető résznek, mert a „feladvány” roppant tömör és nagy „adatfeldolgozási” sebességet, tároló kapacitást igényel – hogy megfeleljek a „közérthetőség” aktuális kívánalmainak…

Ez a látszólag hosszú időfolyam, mióta alkalmam és lehetőségem van a világ dolgait rendszerezni, súly szerint osztályozni, fontossági sort felállítani, most jutott abba a kritikus fázisba, mikor kimondható az a konklúzió és következtetési lánc, amit itt felállítok Önöknek.

A jelenségek felsorolása nem sokat árul el arról a tapasztalati történetről, amin ez az okfejtés alapul. Mégis kénytelen vagyok foglalkozni ezzel, nem csak az okokkal, amelyek ide vezettek, a teljes szellemi leépüléshez, amit főleg a legkiválóbbnak hitt elit tagjai produkálnak, beleértve azt a sajnálatos gyakorlatot is, ahogyan előttünk – azok előtt, akikből élnek – a minket legjobban befolyásoló létfontosságú információkat önmagukról, de a rólunk szólókat is hamisítják, visszatartják, letagadják, mit sem törődve a leleplezéssel….

Az a szál, amin elindulunk – még egyszer – a közlekedés. A folyamatok tulajdonképpen felfoghatók egyszerű közlekedésként – az információk haladásaként.

Volt egyszer…, mikor ezredévekig-évszázadokig jól szerepelt az út. Egyszerű murva, vagy másfajta szórt anyag, amit – kis falu útjaként – használt az ott élők lakója. Időnként, mikor a kátyúk már elég mélyek voltak, hogy a szekerek, vagy más járművek beledöccenve különféle nehézségeket szenvedjenek, jött egy bácsi – hiszen a fiatalabbakat lekötötte a földeken való munka, vagy télidőben a termények raktározása, gondozása, vállán (vagy kerékpárján) két egyszerű szerszámmal, lapáttal és ritkábban kaszával, ami akkurátusan szét volt szerelve, becsomagolva, nehogy bajt okozzon, és komótosan, ügyelve a déli ebédszünetre is, egy nap alatt elvégezte a munkát. Nálunk ráadásul még orosz nehéz autók, gyakran tankok is közlekedtek az úton – ilyenkor ajánlatos volt félrehúzódni. Ezek a hatások igencsak megviselték az egyszerű burkolatot, így a teherautóra barkácsolt farost ház ide-oda inogott nyikorogva, míg átbukdácsolt a méretes gödrökön. Ez nem zavarta az „útkaparót”, hanem – hogy hiba ne legyen – rendesen elvégezte a munkát. Nagy érték – kis ráfordítás. Mindenki elégedett volt. Nem kellett különösebb adminisztráció, papírmunka, adólevonás, kötbér, stb-stb. Az ember elgondolkodik, mennyire gazdaságos volt az élet annak idején. Nem éheztünk, de volt elég dolog, amit minden nap el kellett végezni.

Azután jött az oly áhított fejlődés..Az utak aszfalt borítást kaptak. Az ’56-os forradalom (…) idején a II. világháborús betonlapok még mindig jól tartottak. A tankok lánctalpait is elviselték. Köztük a kátránytömítés. Elég jól lehetett nyomni a gázt annak a néhány személyautónak, ami a kiváltságosok, a „maszek” úrvezetők, meg az ellátó teherautók, az orosz (szovjet) katonai járműveknek, ritkán a néhány „fakarusznak” , melyek által volt igénybe véve – ahogyan akkoriban hívtuk a mutatóban járó modern magyar Ikarusz buszok lenézett helyettesítőit. Azokat gúnyos vigyorgás kíséretében láttuk füstölögve eldöcögni, de örültünk, ha végre, hosszú várakozás után megérkeztek az út szélén közmegegyezéssel „virtuálisan” elképzelt megállóba.. A falusiaknak gyalogosan kellett a két és fél kilométert lekutyagolni oda és vissza, ha még aznap végeztek a városi dolgukkal. Mi viszont előnyös helyzetben voltunk, mert csak át kellett bandukolni az árvalányhajas, vad szekfűs, ürgelyukkal, nyúlfekvéssel, s más érdekességekkel kalandossá váló dombokon. Ködben, éjszaka a munkaidő letöltése után, vagy zenélések végeztével az ember fiának elveszett a támpontja a völgyben sötéten rejtőző házak felé haladtában. Ilyenkor kissé izgalmasabb volt az út. Számolhatott az ember csatangoló részeg katonákkal is, akik rövid hátralevő életük óráit a dülöngélő, hiábavaló meneküléssel múlatták… Velük nem szívesen találkozott volna az ember, pláne ilyen kései órában..

Ettől függetlenül megvoltunk. A világ ment egy irányba. Mi meg vonultunk. Nem panaszkodtunk.

De – mint mondtam – a fejlődés nem áll meg. Jött az aszfaltozott út. Nem mintha akkor és azóta is, azon nem jelennének meg időnként kátyúk, bár lényegesen veszélyesebbek, mint a murvás burkolatnál, de kérem: a fejlődésnek ára van. Elég nagy: nyáron bűz, télen csúszkálás, jegesedés, felfagyás tengelytörő mély gonosz gödrökkel, meg a gyorsabb haladás révén sok baleset. Egyre nagyobb ár, veszély a „haladásért”. Az ember a lelke mélyén valamilyen kedvező folytatásban reménykedik. „Ez most már elvezet minket az áhított nyugati jóléthez” – legalábbis ezt lehetett olvasni a napi újságokban és hallani a rádióból.

A fejlődés rohamléptekkel elsöpörte a régi rendet, a murvás úttal és az útkaparó bácsival együtt…

Azután hamarosan megjelentek az évek alatt összespórolható áru autók is. Akinek nem volt, vágyakozva nézte azokat, akik büszkén feszítettek a büdös gázt okádó Trabant autójukban.

Nem sok kellett hozzá, hogy az utakon csíkok jelenjenek meg középen, hogy mindenki tudja, neki merre szabad haladnia. Azt mondták-írták hogy ettől biztonságosabb lesz a közlekedés.. aztán nyilak, melyek egy irányba mutattak. Nem minden úton lehetett két irányban közlekedni. Meg kellett tanulni, hogy csak arra mehetünk, amerre engedélyezik. Jöttek a gyalogátkelő helyek, becézve: zebrák.. Aki a zebrán okozott balesetet, azt keményen megbüntették. A balesetek száma emelkedni kezdett, miután az autók, motorok száma és a közben fogyasztott alkohol mennyisége is nőtt.. Ekkor még az olyan világraszóló találmány, mint a lámpás kereszteződés meg sem jelent, csak a szokványos, egyre szaporodó közlekedési táblák jelezték, hogy valami hamarosan történni fog… Amit biztosan lehetett sejteni, mert az utakat állandóan gépekkel javították, és újakat  is építettek, szétdúlva az éppen útba eső természeti kincseket.. Ez a látványos jele azóta is az állam és a rend, meg a fejlődés töretlen voltának.. A többit már mindenki látta. Erről gondoskodik az az egyre nagyobb apparátus, ami úton-útfélen mutatja, hogy a vezérek a helyükön vannak, hiszen mindig történik valami monumentális esemény. A közlekedési lámpákkal szintet lépett a rendszer. Még több baleset történt a szabályok be nem tartása által.. Hja kérem! Fejlődni kell! Nincs megállás. Mindenki fogadja el, hogy ennek így kell lennie! A fejlett úthálózat jól szolgálja az internacionális kereskedelmet, ami az ellátás szempontjából elsődleges. Minek is vesződjön az ember a fáradságos kertgondozással. Csak beülünk az autónkba – betartjuk az egyre sokasodó szabályokat – mint tudjuk, azután a megfelelő sorokban való türelmes várakozás és a távolság tiszteletben tartása után részesülhetünk a multinacionális kereskedelem áldásaiban. Semmi agyalás, semmi elképzelés önmagunkról. Mindent megkapunk, sőt annál is többet, csak a színes dobozokat, flakonokat kell kiválasztanunk, az áruházból kilépve, máris fogyaszthatjuk a terméket. Ez már a Kánaán – testvéreim.

Persze jóval korábban már sikerült egy halálos csapást mérni a természet legfontosabb részére: ezt hívták csatornázásnak. Az addig tiszta patakok, források elszennyeződtek, mert a szintetikus mosószerek, és enzimtartalmú öblítők, áztatók, meg az a rengeteg méreg, amit az emberek kis lakásukban gond nélkül lehúztak a kis helyiségben, gyakorlatilag lehetetlenné tette bármilyen élet folytatását.

A jólét már az ablakban.

A „hozzávalók” rövidítésekkel, gombnyomogatással, képnézegetéssel, idegen szavak megjegyzésével és alkalmazásával, semmi erőlködés nélkül elsajátíthatók.

Hol van ezután a személyes szabadság? Azért az is fellelhető, bár ahhoz is némi agymunka kell: végre feltalálta a világ a keresztút helyett a körforgalmat. Ott szabadon dönthetek, meddig maradok és járok körbe-körbe, vagy kilépek belőle jobbra.. Csakis jobbra. A vasúti kereszteződések már szinte teljesen biztonságosak, de a személyes jog a vonattal való rövid és végleges találkozásra továbbra is biztosított mindenki számára. Vannak már aluljárók, és még annál „alulabb” járók, kerülő utak, boldog egyhangú táj nézegetéssel, bonyolult feladványok az útjelző táblák labirintusában; sebességkorlátozások, amiket megsértve kellemetlen híreket kapunk. Vannak persze útlezárások is, melyek szintén annak az örvendetes fejlődésnek a velejárói, amiben mi vagyunk a legkevésbé fontos tényezők. Elsődleges a szabályok szaporodása, a sebesség soha nem látott növekedése, legyen tér és megfelelő út a kamionok és az őket halálig előzgető egekbe törő árú luxusautók számára.

Mi ebből az intelligencia jelenléte?

Az önálló gondolkodás már nem feltétele a civilizált létnek, sőt akadálya. Ha az ember nem érti, hogy miért nem szabad átmenni az úton, ha senki sem jár rajta, akkor túl akadékoskodó vagy öreg, vagy szabályszegő, ami a legnagyobb bűn. A sok szabályhoz sok hivatal kell; a sok hivatalhoz bonyolult és drága hivatali közigazgatás kell, vele persze szép nagy paloták, ahol a fontos emberek kényelmes légkondicionált termekben-irodákban kelletlenül, csak a kijelölt ügyfélszolgálati időben, előzetes online bejelentkezést követően, mikor ugyanarra az időpontra húszan is be vannak jegyezve, mi pedig csodálkozván, hogy jó helyen járunk-e, számokat húzva a hívóhangra és a kijelzőre meredve várjuk a sorunkat, ha a sokadik engedélyt kell türelmesen kivárnunk, megtéve az ilyenkor kötelező lépéseket, vagy a hibásan működő rendszert akarjuk tisztelettudóan megszólítani, természetesen a sorunk kivárása után. A magyar fogalmazási, helyesírási, stilisztikai szabályok kéjes érzéssel való felrúgása közben némi megengedett aberrációk után lecsillapult indulatokkal…

Igaz hogy kis országunkban közel egy millióval kevesebb ember él, de mindenhol mégis túl sokan vannak, ahol meg kéne, ott túl kevesen. Ahol haladni kéne, ott rostokolunk, ahol meg állni kéne ott száguldunk. Ez a „magas intelligencia” nyilvánvaló jele.

Hogy Önök is értsék:

A világ életem kezdete óta átláthatatlanul megbonyolódott, az ember minden perce rohanással, késedelemmel, türelmetlenül telik. Olyan feladatok között, amelyekhez semmi közünk, és ráadásul semmi hasznunk nincs belőle. Ami nem lenne baj, de az emberen kívüli világ a szemünk előtt válik hulladékheggyé, autópályákká, büdös, egyenesre szabott vízfolyásokká. Még örülhetünk, hogy nem a föld alatt folynak, hiszen ott kevésbé látnánk mit visz az ár… A szagok is diszkréten elpárolognak a mélyben.

Olyan szerveket, embercsoportokat szolgálunk, akik csak ellenünk szervezkednek, kiknek a munkája abból áll, hogy újabb és újabb szabadság szikrákat faragnak le életünk aranytömbjéből, amivel egyre közelebb jutunk annak a felismeréséhez, hogy az egész világ megőrült.

Az emberek közt járva azt tapasztaljuk, hogy a megértés szándéka kiveszett, a szabályok már azt is tiltják, hogy megérintsük egymást. A tényleges tudáshoz nem férhetünk hozzá, csak a szennyes bűnt adják kifogyhatatlan mennyiségben. Ha nem tudunk idegen nyelveket, vagy a kódokban való kommunikációt nem vágyunk megismerni, lassan már a saját nevünket sem tudjuk felidézni, nem beszélve a „biológiai nemünkről”. Fogalmainkat megrontják, az eredeti jelentéseket nem érti senki, ismeretlen gagyogást kapunk mindenhonnan. Olyan információkat kell az agyunkba gyömöszölni, amik már keletkezésük pillanatában hazug és létrontók voltak, de meg kell jegyeznünk és utóbb fel kell említenünk őket, mint annak idején az iskolában, holott tudjuk, mint rég, hogy soha nem fogjuk mindezeket használni semmire.

A sok nehézség közül melyek életünket, mint egy rossz pattanást elnyomják, (pokolba a képzavarral!), a legnehezebb JÓT CSELEKEDNI. No nem azért, mert valaki tiltaná, hanem azért, mert jó ember a rendszer számára nem létezik, csak potenciális szabályszegő. A szabályok ott a legszigorúbbak, ahol a szent természetet kéne megvédeni. Először is a fejlődésnek rajtunk kívül még az összes élőlény útját állja, mert az élőhelyükre az aktuális „zöld mezős” beruházásnak van szüksége. Milyen költői elnevezése a természetpusztításnak.. Ha már a zöld mező eltűnik, teremjen helyette munkahely. A „teremtők” zsebébe meg újabb „közvetítési díj”. Az eredmény még több környezetrongálás, szennyezéssel. Olyan idegenek által, akik kedvezőbb adózással, nagyobb nyereséggel, és persze engedékenyebb, szelídebb előírásokkal élvezhetik a használhatatlan dolgok előállításának örömeit, mint otthon. Már, ha van nekik otthonuk. Vagy éppen otthonuk az egész világ. A szabályok csak minket sújtanak. Egyre több, egyre lehetetlenebb… Tiltás is van elég. Fel is, meg le is…

Mikor az értelemről beszélünk, tisztelegnünk kell azok előtt, akik ezt az egész gazemberséget összerakták, és évezredek óta fényezték, ügyelve a megfelelő számú hatékony, őket védő fegyveres meglétére. Ez a munka valóban hasznos volt. Valóban kifizetődő, eredményes, fenntartható, örökös.

Belőlünk az a kevés is elég lesz, akik maradnak a szabályokat minduntalan megszegők, ezzel eltávolíthatók után. Mi tudunk tűrni. Annak idején is tűrtünk. Elvégeztük, kiálltuk, rázkódtunk, megálltunk a stoptábláknál, kivártuk az üres út szélén, hogy zöld utat kapjunk, és boldogan átsiettünk a túlsó oldalra. Minden betűhöz a megfelelő paragrafust betéve tudjuk. Igaz, hogy már elfelejtettük mi végre is vagyunk itt még mindig.. Rezignáltan várjuk a fejlődés újabb örvendetes jeleként felbukkanó szabályokat arra nézvést, mi milyen magas, milyen korszerű, milyen szabványos legyen, aminek végrehajtásával azért várunk, mert hamarosan jön a még szigorúbb szabály.

A gondolkodással már régen felhagytunk, de nem kell rettegnünk a jövő miatt, hiszen jön az IQ rohamos tervszerű csökkenése miatti Mesterséges Intelligencia. Az már magának nyomkodja a gombokat, helyettünk is gondolkodik, számol, ír, megért, megtesz, soha nem hibázik, nem gyárt selejtet, megjavítja, kicseréli önmagát. A zöld mezőnek már nyoma sem lesz, a szürke égen nyúlós felhőszerű füstfoszlányok, mert az adja az energiát a gépek számára. Így egy műszaki csoda szennyez és tisztít. Mi kéne még a fejlődéshez, és a boldogsághoz?

Annak biztos tudása, hogy olyan, mint IQ természetesen nem létezik, ahogyan idő sem. Azt is „ők” találták ki, hogy tőlünk elrabolhassák.

A szabályokból annyira elegünk van, hogy a saját magunkra vonatkozó ugyancsak szigorú szabályok betartására való biztatást már szabadságunk utolsó morzsáinak elvételeként utasítjuk el. Ehhez még a rendszer is segítséget nyújt, hiszen ezeket tiltja a legjobban. Egyedül az egészségünkre vonatkozó fontos szabályok tilosak. Ezzel el is érkeztünk legújabb, ezúttal utolsó útkeresztezésünkhöz. Hál’ Istennek, itt nincsen semmilyen tábla, bár azokból mindig volt elég, sőt sorompó is csak az imént idézett, amit meg legalább saját érdekünkben átléphetnénk. Lámpa sincs itt, csak az a villogó piros, amit már nem fogunk látni…

Szellemgerinc megszakad

Szellemgerinc megszakad

Egyetlen fejlődés létezik az organikus egysejtűtől a legdifferenciáltabb idegműködéssel rendelkező magasabb rendű élőlények egyedfejlődésén kívül. Ez a szellem/lélek fejlődése. Ez a fejlődés a liberális „világforradalom” cáfolata. Amióta a szigorú, központi hatalmon alapuló rendet felváltotta a szabadság eszme, a fejlődés csak technikai értelemben létezik. A szellemi fejlődés céltalanná és léhává vált az ipari-technikai-pénzügyi rendszer hatalomra kerülése után. Tovább a folytatáshoz

Vírusgazdaság

Vírusgazdaság

Mondhattam volna szebben is…, Így: Rémhírdetés, Folyamattudatalatti, Karakteröngyilkosság, Pánikrohamosztag – Elmezavarkeltés, hogy csak a hirtelen eszembe ötlőket mondjam. Tetszés szerint behelyettesíthetők. De nem akarom blődlére ereszteni.

Az abszurd nagymesterei sugallták, úgymint Karinthy, Sándor György „humoralista”, Dolák Saly Róbert, és sokan mások… Nevezetesen Sándor György éppen Veszprémben adott elő, sőt a buszon a vasútállomás felé is együtt robogtunk (vagy nem..), mikor az első Magyar Horgászban megjelent, áhítattal megírt cikkem címét „elorozta” (váljék egészségére!).. Nem akarok most „szellemi tulajdon-rongálásért” felelni, de az „applikáció” így hangzott Szerelmem a legyezés – a légy ott… Az eredeti címem, a gondolatjel előtt…

Nos, mikor én az abszurdhoz nyúlok, nagy a baj, és még dühösebb vagyok, mint máskor… Különben meg kenyérre (falra) lehet kenni… Az igazi baj nem a helyzet adta kellemetlenség, pláne dráma, sőt tragédia, hanem az, hogy az ember, úgyis mint emberiség, saját ostobaságáért szenved most… A rengeteg vicces tudatébresztő mellé odabiggyesztem a jelenségek mögöttes értelmezését, még akkor is, ha az értelem más mezben van, ahhoz, hogy értse.. Meztelenül tehát, csak a csupasz valóság.

A főcím azt igyekszik előrejelezni, hogy a gazdaság, és az ő korlátlan fejlődése kapott egy fülest a biológiától, de az is lehet, hogy a „biotechnológiától”.. Most ez jó nekünk? – szokták kérdezni… Vagy igen, vagy nem – szoktam válaszolni. A természet, mint gazdasági modell, hihetetlenül intelligens, megismerhetetlenül bonyolult rendszere és az a „fejlődéssel” ellentétes irányban, és a fokozódó sebességgel satnyuló, a természetből kiszakadt H.S. Ez a két folyamat(tudat) egymásra talál(hatot)t, egy gonosz diverzáns vagy még gonoszabb háttérközpont által. Voltak már pusztító járványok. Hullottak az emberek is – sajnos.. Mégis túlszaporodtunk… Mikor pisztrángot tenyésztettem, kicsinyített modellben figyelhettem meg azt a jelenséget, ami az összezsúfolódott azonos fajú egyedekkel szükségszerűen történik. Első körben a táplálék mesterséges volt (civilizációs étkezés..) A gyorsan növekvő fiatal korú egyedek egyre több ürülékkel (lásd környezetszennyezés, kommunális hulladékok) szennyezték a medencéket. A három negatívum, a nem megfelelő élelem, a szűk hely és a rothadó ürülék megtette a magáét. Kitörtek a járványok.. Az ember (én is) első körben „gyógyszereket” (lásd mérgek) adagoltam a vízhez, ezzel tovább gyengítettem az amúgy is beteg egyedeket. A legerősebbek megmaradtak, sőt megerősödve hatalmas méretűek lettek, mert rákaptak saját fajtársaik gyenge példányaira.. (kannibaliznus). Okulva mindebből, elkezdtem nyers állati belsőséggel etetni (a pisztrángnak természetes, nekünk a zöldség-gyümölcs az) Ettől egészségesebbé lettek, de a fokozódó hulladék tovább fertőzött.. Megértettem, hogy az állatokat nem szabad tenyészteni.. Sajnos az ember által tenyésztett állatok is valami hasonló folyamaton mennek át.. Jobb az „ökologikus” állattartás, (vidéki önellátás) de a „gyógyítás”, a „hozamfokozók” és egyéb hozzáadott anyagok, végül az állatnak, de az őket fogyasztó embereknek is károsak. Ráadásul az ember tudatlanságában saját magát gyengíti ezekkel az „ételekkel”.

De térjünk rá a nagyobbik bajra. Az ember tudatára. Erre vagyunk a legbüszkébbek. „Kiemelkedtünk” az állatvilágból. Eközben a sikereinket saját rátermettségünknek tudtuk be, így egyre dölyfösebbek lettünk. Kezdtük lenézni saját régi társainkat, a természetben élőket.. Ahogyan próbáltunk „többek-jobbak lenni” egyre jobban eltávolodtunk nemcsak a természet egészétől, de saját erősebbik felünktől az alkalmazkodó képességünktől, és természetes gondolkodásunktól. Elkezdtünk helyben járni, és lelkünk-tudatunk helyett a külsőt, a technikát és az egyre zsúfoltabb kolóniákat (városok) fejlesztettük. Úgymond, „önvédelmi” okból. Tulajdonképpen a túl korán felfedezett hatalom és a fokozódó kényelem okán. Elég lett volna a hatalmat az önuralomra, önfegyelemre kiterjeszteni, ehelyett a természetre, és fajtársainkra terjesztettük, terjesztjük ki. Ezzel tudatunk még lejjebb süllyedt. Az ember folyamattudata csupán az ismétlésre korlátozódott, és a legfontosabbat, saját folytonos fejlesztő változtatásunkat elhanyagoltuk. Így az ember tudata beszűkült, és saját (rossz, kóros) folyamatait hagyta tudatán elhatalmasodni. Ez azt eredményezte – ami egyébként az állati folyamattudatokra is érvényes, nem tudatosodott, hogy folyamatban vagyunk. Mintegy saját jellemünk részévé tettük azt amit csináltunk.. Kialakultak a „szakmák”, tudományok. Így pl a közgazdaságtan.. Jelen pillanatban a vírus (biológiai folyamattudat) gazdálkodik helyettünk. Ránk kényszerít olyan tetteket, melyeket különben soha nem tennénk meg. Itt is érdemes megállni és megkérdezni: Jó ez nekünk? Sokan kezdenek rájönni, hogy kijózanítón hat olyan emberek lelkére-tudatára, akik csak a gazdagodással, profitnöveléssel foglalkoztak, mintegy átlényegültek egy olyan intelligenciává, ami a profitot, mint vírust éltette. A párhuzam itt is helytálló: a korlátlan gazdagodást monomániás módon akaró ember nélkül a profit sem létezne. A természetben nincs szemét, nincs kihasználatlan terület, de minden élő együttműködik. Néha még az „ellenségek” is „összedolgoznak”. A jelenlegi egészségügyi vészhelyzethez hasonlóan a természeti katasztrófákban eltűnik a ragadozó és áldozat szembenállása, ennek helyét a primer túlélés veszi át. Ilyen tekintetben a jelen állapotot „kegyelmi állapotnak” is nevezhetjük, mikor folyamattudatainkból képesek vagyunk kitekinteni. Néha azt is észrevesszük, hogy az élet nem a számok közötti latolgatásról, hanem a csendről, madárhangról, tiszta forrásról szól.

Ez az állapot, tényleg egyfajta „megfagyott pillanat”, mikor képtelenek vagyunk folytatni a rosszat, és kapunk egy esélyt arra, hogy mást cselekedjünk.. Innen már érthető, hogy az egyes ember nem lehet gonosz, nem lehet oka annak, ami mindannyiunkkal történik. Maga a rosszul felépített Rendszer az, ami most becsődölt. Egy ember és természetre illeszkedő rendszere soha nem engedne efféle „rendszerhibákat” kialakulni. Azért is „fagyott le” a dinamikus alapokon nyugvó civilizáció, mert nem építette magába az önjavító mechanizmust, amit a természet már kezdettől kitalált és alkalmaz a túlélésben. Az ember rombol, majd épít valamit, de szinte soha nem állít helyre semmit, hanem elhagy, és máshol kezdi elölről. Az utána maradt életellenes dolgokat állítsa helyre más.. Mondjuk a természet.. Nagyon büszkék vagyunk, mikor találunk egy olyan élőlényt (gombát, baktériumot), ami helyettünk eltakarítja a mocskot.. Azért azt senki se gondolja, hogy egy ilyen mesterségesen létrehozott élőlény megmarad az előre megszabott keretek között…

Felfigyeltem egy érdekes jelenségre a vírusjárvány közben: Kezdik azokat hibáztatni, akik nem betegednek meg.. Ők azok, akik terjeszthetik a kórt… Vagyis, akik esetleg velük született ellenállóerejük vagy saját tudásuk, igyekezetük miatt képesek tünetmentesen, kvázi „egészségben” megúszni az egész ügyet. Ebből azután az következik, mintha ők lennének a járvány valódi kiváltói.. Miért nem betegszenek meg úgy, mint bárki más?? Persze ez csak az olyan folyton maguk mögé néző, gyanakvó öregemberek fejében fordul meg…, mint én..(?)

Nos lehetséges tudatosan készülni egy ilyen extrém helyzetre.. Úgy is, hogy elvonul valaki mikor az első vészjelet észreveszi… Aztán soha nem megy oda, ahol sok ember van… De végül – ki tudja – talán ez a vírus más, mint a többi..? Talán a szél elviszi az Óperenciás tengeren túlra, át az üveghegyeken… És még nem is lehet teljesen vicc… De egy városban lehetséges immúnisnak lenni?

Ehhez meg kell ragadni azokat a természetben levő értékeket, amelyek minden helyzetre megadják a megfelelő megoldást.. Ezek a különféle vadnövények.. Szinte mindegyik gyógyír, nem csak élelem.. Azonban a megszokásokkal szakítani kell. Ki kell tekinteni a folyamattudat magas kerítésén túlra.. Nem minden banánízű, de azért vannak ennél finomabb ízek is, még az édességboltba sem kell elmenni értük.

Mi az, amit egy bizonyos kör régóta akar, és most egycsapásra megvalósul..

A teljes körű digitalizáció.. Ezt jelenleg áldásnak, vívmánynak érezzük, holott lehet, hogy ez még a vírusnál is veszélyesebb.. Mióta halljuk, hogy a készpénzt ki kell vonni? Most szinte csak az lesz használható… Jól ellenőrizhető a pénzforgalom, de egyúttal a pénz, mint virtuális eszköz értékbefolyásolása is gyorsan elvégezhető.. Nem kell kilószámra cipelni a devalválódó papírpénzkötegeket… Milyen zseniális is ez a digitalizáció… Aki viszont eddig nem vásárolt olyan „okos”telefont, amivel pénz lehet fogadni-küldeni, az mint használhatatlan elem, kiesik a rendszerből.. Azok viszont, akik önző módon, valami értéktartó dolgot rejtegetnek, hogy azt élelemre, üzemanyagra, vagy más életmentő eszközre, anyagra cseréljék…? Az ajtón kopogtat a Világállam.. 1984.. Még csak nem is riogatás.. Ez lesz a „természetes”..

Bár, az önfenntartó elszigetelődés ki tudja zárni a mesterséges csereeszközt, munkával, tudással.. De erre azt mondják, hogy visszasüllyedünk a középkorba… És ha éppen most zökken a kerék a rendes vágásba??

A városi ember egy más életforma, más viselkedés, igény, ízlés (folyamattudatok) rabja, és alig képes elhagyni a megszokott kényelmet, luxust. Ők a leginkább veszélyeztettek.. Az alkalmazkodóképesség tanulható.. Itt az alkalom.. Lehet, hogy valahol a mély tudat egyik zugában ott rejlik, csak felszínre kell hozni..

Egy technikai lehetőség: nem a feszültséget, hanem az áramerősséget kell növelni!

Gondolkodjunk!

Normakontroll

Normakontroll

Kerestem a régi írásötletek között a címet.. Találtam egyet. Üres lap, középen a szó: Normális..

Mit mondjak? Ma mit jelent? A sűrűsödő napok egyre homályosabb jelentést adnak ennek az idegen hangzású szónak.. Próbálom higgadtan megfogalmazni a gondolataimat, de eléggé nehezemre esik. Az eszesebb embertársaim tudják, miért…

Ha ránézek az utcán, vagy társaságban valakire, szinte ugyanazt látom mindenütt. Az emberek tekintete egy nagy kérdőjellé alakult az utóbbi időkben. Elveszett a középpont.. Jóllehet, sokan úgy válaszolnának a felkiáltásomra, hogy ostobaság. „Nálunk minden rendben.” Mégis irányt veszített világgá válik a környezetünk. Nem csak az emberi… Össze-vissza kapkodás, üres semmitmondás.. Kevés tiszta gondolat, szinte mindig ugyanazoktól. Ez legalább jó, de az ő hangjuk sem, ahogyan az enyém, nem terjed tovább, mint pár kör a vízbe dobott kő körül.. Kis kavicsok vagyunk..

Talán ennyi is elég volna erről, de a nyomás olyan erős, hogy ennél több kell.

Mit értsünk normális alatt?

Akik a médián csüggnek egész nap, azok „egyengondolatokat” öltenek magukra, ezáltal nincs gondjuk azzal, hogy a normalitással mit tegyenek.. Ők maguk lettek a normalitás.. De valahogyan számomra ez nem elég.. Az egymás faggatása, zaklatás… „Ne vájkálj bennem! Ne kóstolgass..!” – és efféle közhely – pláne közhely! fut az ajkakra.. Várom, hogy gondolat is legyen egy beszélgetésben, de éppen az hiányzik, amivel egyáltalán elindulhat a gondolat: az értelem, vagy annak fürkészése.. Ezt tekintik a mai „normális” emberek a beszélgetésnek..

Mire vonatkozik?

Például a szabályszerűségre. Mindenképpen valami olyan rendre, amit mindannyian elegendőnek tartunk ahhoz, hogy saját életünket az emberi és a természeti világhoz igazítsuk. Tehát, ez a középpont, a rend testben, lélekben, külső világunkban és a „teremtett” világban tartja bennünk a „lelket”, hogy mindennapjainkban saját dolgainkat magunk és mások javára tegyük. Már ez a megfogalmazás is egyre kevesebbünkre vonatkozik.. Itt is látszik a rend felbomlása.. Sokunk képtelen tenni valamit önmagáért, és ezzel másokért sem képes tenni. Elveszett a dolgok értelme.. Nem az „öregség” az, ami ezeket a lemondó gondolatokat kihúzza belőlem. Nekem nincs gondom azzal, mit tegyek, inkább azzal van gondom, hogy mire jut idő, kit fogok „ejteni”, mert sok teendőm van.. Azt azonban látom magam körül – közel s távol –, hogy bizony fogyatkozik az öntevékenység, helyette béna bambulás valamilyen villódzó tárgyra.. Nem mondom, hogy mindent erre a „jelenségre” hárítsunk.. Talán, előbb-utóbb kinövi az emberiség ezt is.. Az ember játékossága, talál a monotónia helyett újabb monotóniákat.. Ez is lehet forrása annak a fogyatkozó értelemnek, amit szintén részletesen ki kell tárgyalni, meg is tettem számtalanszor..

Az emberi viselkedésre. Vannak-voltak divatok, melyek globálisan formálták a viselkedést. Ez szinte a követendő minta volt öltözködésre, szóhasználatra, viszonyulásra. Az, amit manapság divatnak, vagy inkább ruházkodásnak nevezünk önmagában jelent viselkedést, tartozást valamihez.. Ez is olyan tényező, ami az emberre jellemző. Az állatvilágban a csordaviselkedést tudnám hozzá rendelni. Viszont ezek a „biológiai halmazok” az etológia tudományával vizsgálandók, és viszonylag nagy szabályszerűségeket mutatnak.. Az állatokat meg lehet ismerni, viselkedésük, speciális jeleik érdekesek, sokatmondók.. Az emberi rasszok, egyes tájak, nyelvek üzenik az idegeneknek sajátságaikat.. Sokan ezért utaznak, vagy inkább utaztak… Manapság az utazás sikk, kötelező, vagyis divat.. Az üres luxus van a középpontban az „ellátás” színvonala, ami itthon a legjobb, leginkább, ha mi látjuk el magunkat.. Azért messzire utazni, szenvedni a hőségtől, hidegtől rovaroktól, betegségektől (!), hogy rosszabbat kapjunk annál, mint itthon… Ostobaság.. „Rövid” átmenet után a jelenlegi tetszhalott állapot újult erővel fog újra hatalmas hömpölygésbe átcsapni, mikor a „szolgáltatók” gyorsan akarják feltölteni a „profit raktáraikat”, és az utazási viszketegségben szenvedők kitódulnak megszokott világukból.. Talán megnézni, milyen szép tiszta lett a természet, mikor még béke volt az olajfák alatt…? De nincs béke.. Sehol sincs. Erre is mondhatjuk, hogy normális? Ezt kell megszokni? A rasszok szándékosan összekeverednek, erre a “minden normalitás etalonja” Amerika a követendő példa… Itt is egy újabb tilalomfa…

Kapcsolatok. Nem csak azt nevezzük kapcsolatnak, ami – tudják – ( You know? – kérem ez sem normális, mert nem magyar szokás folyton bekérdezni: „Tudja?” A kérdés persze feltételezi a partner oldali normalitást, vagyis „közös normalitást..” A kérdés egyrészt idegen gesztusokat töm a magyar közfelfogásba, másrészt erőltetve dönti a beszélgetőtársra saját igazát/normalitását). De ugye, tudják, miről beszélek..

Nos ez lenne a következő: öncenzúra a beteges „pc” követés tünete.. Volt ez már korábban is.. Akkoriban az egyetlen pártot nem szabadott témává tenni, most viszont az ember nemi viselkedését nem lehet beszélgetésbe illeszteni… Az már „szexizmus” vagy tudom is én miféle bűncselekmény, mert a jog az a szinte követhetetlen szövevény, amit illik messziről elkerülni… Aztán a politika – na erről egy szót sem illik ejteni, ha az ember normális szeretne lenni.

Ez egy valódi „civil” megnyilvánulása a(z ab)normalitás világában..

Ami szabályosan lesújt, az a fejlődés nevű sötét bűnszövetkezet.. Ezzel mindent el lehet adni és meg lehet venni bárkit.. Ez a szó volt a vezérszólam gyermekkoromban, és ez vezet mindenhol ma ugyanúgy. Szétdúlják a közvetlen világot: Fejlődés.. , Olyan semmit sem tudó mitugrászok osztják az észt (közhelyes kifejezés), akik csak szóvirágokat képesek egymáshoz ragasztva ragozni.. a fejlődés jegyében… Aztán itt van az életszerű… Kik használják? Jogászok, ügyvédek, bírók, sőt rendészeti „szervek” képviselői… (Mikor olvassák e szavakat, nincs enyhe hányingerük?) Azok hangoztatják, akiknek a normális élethez sem fogalmuk, sem értelmes gondolatuk nincs.

Természet Na erre nyugodtan mondhatjuk, hogy már megegyezik az emberi káosz központtalanságával… Nem tudunk viszonyítani.. Az állatok sem.. Akárhonnan nézzük, a világ szétesőben van. Kérdés, hogy ki fogja összerakni a széthulló darabokat?