Címke: haza

Kinek a hazája?

kodaly-dal

Kinek a hazája?

A hajnal mindig új gondolatokat hoz. Kicsit csípős, őszbe hajló az idő. Nem szégyellem: szavazásra készülünk. Ez is csak a vélemény kifejezésének egy módja. Nem az egyetlen. Ha megkérdezem magamtól: kiknek a pártján állok? Csak azt tudom válaszolni: az emberekén. A reggeli gondolat pedig: szegény, vagy gazdag, aki ragaszkodik hazájához? Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Keleti álom

pálmafa

 

 Keleti álom

Kezdetben volt… Vannak gondolatok, amelyek nem hagynak nyugodni. Vissza-visszatérnek, megfogalmazásra várnak. Ilyen – többek között – az az életérzés, viselkedés, gondolkozásmód, ami szülőhazám, és környékének polgárait jellemzi. 1994-ben, mikor hirtelen a Budapest Klub Társaság egyik találkozója után fogalmazódott meg bennem, az emberi elme egy sajátossága, és az ezt feltáró módszer. Általa, mint elemző szerszámmal ezt a dilemmát is ki lehet fejteni. Ennek az alapelvnek a Folyamatok Tudata nevet adtam. Ne rémisszen meg senkit ez a szokatlan szóösszetétel, érdemes foglalkozni ezzel a „nem szabályos” nézőponttal, mert sok mindenre rávilágíthatunk a segítségével. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Magyar szellem

 

Hohner Vilma, Kötz György_resize (800x782)

Írta: Kövi Gábor
2010. június 06. (!)

Magyar szellem 

 Azt hiszem, hogy valami nagy baj van. Évekkel ezelőtt az Origo-n indítottam egy ugyanilyen nevű fórumot. Sokan sokféle hozzászólást írtak. Mikor azonban kiderült, hogy én nem mások ellen, hanem magunkért indítottam, lassanként elszivárogtak az érdeklődők és véleményt nyilvánítók. Nem ezzel a csalódottságnak tetsző hangvétellel folytatom, csupán közlöm, hogy magyarságom és magyarságunk problematikája nem ma kezdett foglalkoztatni. A választás (?) sem indokolja, hogy most hozakodom elő ezzel. Egyáltalán, ezúttal sem politikai vitairatot szeretnék írni. Egyszerűen csak megpróbálom leírni, mit értek a magyar szellem fogalmán és mit szeretnék látni, hogy más is lásson.

Bármilyen rossz is itt élni, nekem mégis szép és értékes hely Magyarország. Sokszor éreztem már azt, hogy ezzel egyedül vagyok. Mindenki azt lesi inkább, hol lehet kényelmesebben, gazdagabban élni, hol lehat az embernek nagyobb, szebb háza, autója. Ez persze megint nem azok bűne, akik így gondolkodnak, ez inkább világszerte tapasztalható, és csak végighömpölyög az országokon. Amikor még ez az ország egyszerűbb, szegényebb volt technikában és utakban, sokszínűbb és értékesebb volt természetben, és emberi érzésekben. Még annyira sem gondolkodtak az emberek hazában, mint ma, mégse éreztük azt, hogy eladtak bennünket. Azt ugyan éreztük, hogy meg vagyunk szállva, de valahogyan mégis magyarabbnak éreztük magunkat, mint most. Ezen érdemes mindenkinek elgondolkodnia.

Valahogyan összekeveredtek a dolgok.

 Az, amit magyar szellemnek neveznek, különösképpen az utóbbi 2 évtizedben, annak köze sincs ahhoz, amit kéne érezni, és érteni ezen. Nem a képeskönyvet, szólamokat, vagy akár a Himnuszt kellene egyenlőnek tekinteni a hazával, hanem a becsületet, megbízhatóságot, lelkesedést, kitartást és figyelmet. Sok olyan jellemvonás van, ami alkothatná, vagy alkothatta volna a valódi magyar szellemet. Az, amit sokan annak vélnek, inkább romantika, nosztalgia olyan után, ami sohasem volt, leginkább akkor nem, amikor a mostani szónokok próbálják nekünk beadni, hogy volt. Általában a magyar szellem, sohasem a pulpitusokon, a könnyes együtténekléseken nyilvánul meg, hanem a mindennapokban. A buszokon, az iskolai órákon, a családi asztalnál, szerelmesünk karjaiban. Tehát ott, ahol az életünk zajlik. Ami ezeken és más helyeken történik, és, ami nem, az a magyar szellem – hiánya.

Ez nem is csupán az összetartás hiánya, mert lehet butaságot, rosszat is együttesen csinálni, mégse leszünk rá utóbb büszkék. Ha már a büszkeségnél tartunk, még ez sem az, amit én magyar szellem alatt értek. Büszkeséghez kell az is, amire büszkék lehetünk. Valami, amit egy hittel, sokféle szívvel, és sokféle módon, sokféle tehetséggel teszünk. Ha valaki ebben az utolsó 2 évtizedben igazán elgondolta volna, mi a legfontosabb ebben az országban, akkor nem kellene ezt az írást sem közzétenni, hiszen látni lehetne mindenfelé azt, aminek a hiányát látjuk csak.

 Nem attól lesz a magyar szellem, hogy mindenki ugyanazt mondja, és mindenki ugyanolyan ruhában mondja ugyanazt. Erre is van jó néhány példa. Nem hiszem, hogy azt szellemnek lehetne nevezni, inkább démonnak, vagy kísértetnek. Szellem most már az, ami felfelé visz, nem lesüllyeszt. Ha itt azon fogunk veszekedni, hogy mi a felfelé, és mi a lefelé, még messzebb kerülünk attól, amit magyarnak nevezhetnék, már, ha volna. Ki milyen nációból jött, milyen ruhát és a ruha alatt milyen bőrt hord? Ez mind csak azért fontos, mert senki se törődik a fontosabb kérdéssel. Ha körülnézel, már tudni fogod, miről beszélek.

 A zavart még tovább fokozza, hogy nagyjaink se tudták miről beszélnek. Ma hiába idézzük őket innen-onnan nézve, legfeljebb indulatokat lehet velük kiváltani, de valódi jobbulást nem.

A sokat idézett Hamvas Béla is aranykort mondott az időszámítás előtti ókori állapotokról. Azok az állapotok, melyekről mára derült ki, hogy nem aranyból voltak. Sokkal régebben kellett volna tudni a valódi szellemről többet, de akkoriban elég volt életben maradni, és még művészeteket, gondolatokat megalkotni, szeretni, hinni.

Mi itt, e hazában sokszor tekintgettünk a Nagy Hatalmak irányába, hogy nekünk is oda kellene eljutnunk. Miközben még kevésbé voltunk magyarok, megbízhatóak, hívők, és becsületesek. Közben látjuk Ők hova jutottak, és szenvedjük azt, hogy mi hova.

Csak annyit politikai élcelődés nélkül, hogy a mi Bakonyunk sohase volt és most se a mi Bakonyunk. Ugyanolyan lőtér, gránát, és bombaszaggatta senki földje, mint mikor a megszállók itt voltak, sőt azelőtt sem volt az. Ugyanolyan, ha nem erősebb robbanások rezgetik meg most is az ablakokat, mint akkor. Ugyanúgy zúgnak felettünk a repülők, mint sok évtizede. Ha már a repülők szóba jöttek: A tiszta égbolt  ma azt jelenti, hogy felhő nincs az égen csak össze-vissza csíkozott kék égbolt.  Csak elképzelni tudjuk, milyen szép volna a kondenz csíkok nélküli. És ez már nem is annyira katonai, mint technikai terror.

Most sem lettünk büszkébbek rá, hogy magyarok vagyunk. Amíg a gyilkolás ipar és az emberek szenvedése, elemi léte emiatt (is) súlyosabb és szenvedőbb, addig se tudjuk és érezzük igazán magyarnak magunkat. Ez csak egy fájó pont a lelkemben, de sok van még. A zsebkendőnyi magyar ég se tiszta, és belátható időn belül már sohasem lesz az.

Miért kell olyasmire büszkének lenni, és olyasmit nemzetinek gondolni, ami inkább szégyen, és nemzetközi szégyen? Amikor a mi hivatalaink a mi polgárainkkal packáznak, és semmibe sem veszik őket, minket, akkor se igazán érezhetjük jól magunkat, és nem lehetünk büszkék. Akkor sem, ha kis szedett-vedett, kigürcölt dolgainkat veszély fenyegeti. Sokféle veszély, és még jobb, ami természeti. De ott is fellelhetjük a hazát nem értő és arról nem értőn gondoskodó és arról nem értelmesen gondolkodó vezetőinket (is) nem csak szomszédainkat, főnökeinket, és még szigorúbb bíráinkat. Mindig az a fontosabb, hogy mások hogyan, és, hogy máshol mennyire. Az sohasem, hogy itt hogyan jobban? 

Méltán lehetünk büszkén tudósaink, művészeink nagy felfedezéseire, örök értékű alkotásaira. Arra már kevésbé, hogy ezek zöme külhonban tudott igazán alkotni, és felfedezni. Ez már olyan dolog, amit sokan vettek észre és nem repestek közben. Megnézhetik, mint élnek ma művészeink? Mikor a művészetet oktattam, sokszor találkoztam szembe szülői aggályokkal és igen sok esetben tehetséges gyermekek érzései, tudása, jövője volt az áldozata annak a vélekedésnek, hogy „Minek egy ilyen kis országnak ennyi művész?” Hozzá tehetném: ennyi művelt, értelmes, gondos, ész és kéz?

  Mert semmiből se kell annyi, amennyi van. Amennyi lehetne, pedig még kevésbé. Most persze gondolok inkább olyan erényekre, melyekből a sok is kevés volna, mintsem a közismert, mert hírhedett magyaros viselkedésre. Pedig semmi sincs, ami jobban nemzetté tesz minket, mint saját értékeink ismerete és becsületének tevékeny szolgálata. Becsület, ami mindenben megnyilvánul. Ma a hiánya ugyanott.

 Ha már a nevelésről van szó, hiába oktatnunk a hazaszeretetre, ha a diák nem látja, hogy tanára hittel, szívvel, szenvedélyesen szereti hazáját. Nem csak a tantárgyat. Mert a hazából nem lehet tananyag és tantárgy. Az itt van, és ott és mindenütt. Ez az Isten, mert ugyebár az is mindenhol ott van, mégse megfogható. Ez se irónia tárgya, nem is annak szánom. Akkor se ér semmit a mégoly szépen és drágán megalkotott oktatási anyag, ha a gyermek a tereken, utcákon, az utak szélén és az erdőben, patak partján, vagy benne nem azt látja, mint ma. Azt nem lehet szeretni, és abban nehéz magadat jól érezni. Büszkeség helyett a megfelelő érzés a szégyen.

Csak egy kalandomat hozom fel példának, milyen is lehet a magyar érzés.

Egy ízben az általam gyámságba vett egyik patak mellett sétálva egy kerékpáros fiú jött felém. Köszönés helyett nekem szegezte:

„Maga mit keres itt?” –

Első pillanatban azt sem tudtam, mit válaszoljak.

–          Te mit keresel itt? – válaszoltam én is ugyanezzel a kérdéssel.

Azután megbeszéltük, miért is vagyunk ott. Kiderült, hogy ők barátaival, szüleivel, már régóta kijárnak a patakhoz, és sokszor vettek ki a patakmederből minden ócskaságot és szemetet. Miért? Csak. Mert úgy érezték, ezt kell tenniük.

Felkérte valaki őket erre? Fizetett valaki nekik ezért? Büntetésből csinálták?

Sejtik, hogy miért. Ugyanazért, amiért én évtizedek óta gondoskodom sok mindenről.  Engem se dicsértek meg érte, és névtábla felirat se szeretnék lenni sehol. Egyikünk se gondolta azt, hogy hazaszeretetből teszi, amit tesz. Egyszerűen csak jó volt ezt tenni. Annál inkább, mert senki sem kényszerített rá.

A hazaszeretet nem lehet kényszer és törvény. Ha van ilyen, akkor ezt mindenki érzi, és nem sulykolják.  Ha erőltetni kell, akkor az valami más lesz, nem aminek szánják.

 Nem is olyan rég egy dokumentumfilmet végignéztem (erő kellett hozzá, hogy el tudjam viselni) a Tanganyika tó halászatáról, mellesleg egyfajta idegen halfaj betelepítése által okozott környezeti katasztrófáról, és arról a társadalmi katasztrófáról is, amit a globalizáció okozott a tanzániaiaknak.

Volt a filmben sok megrázó képsor, nekem mégis az ötlik fel a nemzeti szellem, hazaszeretet fogalomköréből, mikor fiatal kurtizánok alkohol és drog átitatta hangulatban – feltehetőleg himnuszukat énekelték: „Tanzánííja, Tanzáníja..” – Így, az első szó í betűjét elnyújtva. Kodály nyelvén: mi-fá szóó mi…dólá szóó mi.. Később a vidám jelenetnek tragikus színezetet adott, mikor e közjáték után néhány nappal az egyik kis hölgyet vérbe fagyva találták meg a szálláson. Egy „vendég” összeszurkálta.. Nekem már az is szívfacsaró volt, ahogyan ezek a gyereklányok árulták magukat, és amilyen önirónia, mosolyba fintorított szégyen volt leolvasható az arcukról. Nos, ez a szégyen az, ami legjobban leírhatja a hazaszeretet fokát, és annak érző lelkű igazi apostolait.

 Mégis, mi az, amire feltétel nélkül büszkék lehetünk? Az, amit sok évezred alatt, közösen hoztunk létre?  Ez a csoda és kincs a magyar nyelv.  Ezen írok, és ezen a nyelven olvassák. Az már nem biztos, hogy ezen a nyelven is gondolkodik mindenki. Ugyanis a nyelv gondolkodásra késztet és igen súlyos, mély gondolatokat rejt. Ebből mindenki ki tudja olvasni, hogy neki éppen mi a magyar szellem. Néhány gondolkodó és megszállott nyelvművelő (nem mindig tanító..), régóta pallérozza. Van is mit pallérozni rajta. Az utóbbi évtizedek igen súlyos sebeket ejtettek ezen a testen, a magyar anyanyelvünkén. Már itt is próbáltam a magam szerény módján felszólalni a magyar nyelv rongálása okán. (Kisssé mérges etimológia) A sssúlyozott mássalhangzók jelzik, hogy mennyire nem kissé. Igazából megint csak magamban beszélek, mert úgy látom, hogy a kutyát se érdekli, hányféle e betűt ejt a magyar, és hogy mennyire csúnya és értelmet zavaró, árnyalatokat mellőző, az egybemosott magánhangzó-ejtés. A hírolvasók a mondat végén nem leviszik a hangsúlyt, ahogyan kell, hanem felemelik. Talán az angolból ideglobalizált módon. De akkor azt is meg kellene nézni, hogy ott is létezik az az e hang, amit éppen száműzni készül a pongyola nyelvhasználat. Aki az anyanyelvét nem ismeri, és nem tiszteli, vajon hogyan gondolkodik és érez hazájáról? Azt már csak félve írom le, hogy hányan olvassák magyarok az értékes irodalmat?

És szememre ne vessék, hogy a nemzet e gyásznapja után jutott eszembe. Ha köze van hozzá e soroknak, az nem az én bűnöm. /lásd: dátum/

Magyar kurázsi

Régi Rozsos ház Vpben

Írta: Kövi Gábor
2012. január 22.

Magyar kurázsi 

Rögtön magyarázkodással kezdem… Próbálom kikerülni az idegen szavak használatát. Ez esetben is azért teszek kivételt, mert tágabb körben közkeletűen használt szó az alapja ennek a címnek. Hogy éppen miért most vettem elő? Talán a jelen történései és a múlttal való összecsengésük az oka ennek. Az idegen szavak szótára szerint, bátorság, kitartás. Miért éppen magyar? Ezt sokan tudják, ha nem is ebben az összefüggésben szokták alkalmazni.

Az emberben feltámad valami olyankor, ha bántás éri, de olyankor is, ha más a bántás célpontja. Legalább is úgy gondolom, így volna helyes. Persze, gyakran megesik, hogy a bántás nem valóságos, csak alaptalan félelem, gyanú és nem is valódi fenyegetés áll mögötte. De, ha már a bántás többször bekövetkezett, az ember mindenre ugrik, ami emlékeztet korábbi sérelmeire. Ez talán nem is vet ránk rossz fényt. Nem szokásom állást foglalni, hanem inkább értelmezni, magyarázni, megvilágítani. Most mégis fel kell szólalnom az egyik oldalon. Ebben az a furcsa, hogy – bevett módszer, de mégis visszatetsző -, ha egy harmadik, vagy többedik résztvevő, akik a partvonalon túlról akarnak erőszakot alkalmazni, megzavarva a játékot, ahelyett, hogy a „pályán” levők ebben legalább egyetértenének. Gondolnánk, hogy az ő játékuk meg ez, hogy beavatkozzanak, és az eredményt maguknak könyveljék el.

**

  Mert hát kérem, itten, mi magyarok vagyunk a célpont. Nem is először. De vajon mi ennek az oka?

Gazdag ásványkincsünk, rengeteg olajunk, gyémántbányáink, országunk rendkívüli fekvése? (Nekünk talán az, de másnak? Bár idővel még ez is szempont lehet.) A fekvésről még annyit, hogy korábban a két tűz között volt a kulcsszó, de ma már tűz mindenütt van. Ki tudja, merre van az olyan övezet, ahol valaki beszorult az ellenfelek közé? A tűz ide-oda lobban, és üszök, meg zsarátnok.. Talán mégsem ez, amiért mi lettünk a falu, „oh pardon”, az EU rossza?Hercig úr katonaruhában

Ahogyan követem a/z (számomra látható) eseményeket, egyszer csak belém villant (mondhattam volna: H-eu-réka!): ez a szétszabdalt és összezsugorodott ország, ezer éve, vagy még korábban küzd azokkal, akik egy ritka tulajdonságát nem tudják elfogadni. Ritka, mert sajátosan ránk jellemző. Talán ez lehetett vándorlásunk mozgatója is. Nagyképűség és elfogultság lenne azt állítani, hogy más népek fiai mindig híján voltak ennek a tulajdonságnak, sőt még azt sem szabad kimondani, hogy ugyanez a jellemvonásunk korábban sohasem okozott fájdalmat, sérelmet sehol a világban. Mert okozott, ez tény. De más is okozott másoknak, mégsem bántják most olyan durván. Vagy nem bántották úgy korábban sem, olyan kíméletlenül, mint minket, magyarokat. Sőt, mások világraszóló galádságokat követtek el, de ezek miatt is mi kaptunk nem csak a hátunkra, hanem úgyszólván végtagjaink vesztek oda emiatt. Lehet mondani, hogy mindig rosszul válogattuk meg a barátainkat, és magunk között sem tudtunk tartós egyetértést létrehozni. Ne tagadjuk, mert ez is igaz. Talán ez is egy olyan kereszt, amit még nem tudtunk levetni magunkról. Régen, mikor az első nagy döntést meghoztuk, ugyanez volt, ami ránk hozta a bajt. Azóta is vitatkozunk, hogy a döntés jó volt-e, vagy sem. Hajlok arra, hogy olyan kompromisszum volt, amiben többet vesztettünk, mint nyertünk. Mint röviddel ezelőtti döntésünk. Ennek nyomán kapjuk azt a nyaklevest, amit már régen akartak nekünk odasózni. Ez lehet az a pillanat, mikor mindenért megfizetünk?

 De „bizisten”, most is ugyanaz a baj, mint korábban. Még mindig nem fogadjuk el éppen azt, amire büszkék lehetnénk, és az egész világnak ugyanakkora előnye származna belőle, mint nekünk. Tehát, az ezer év alatt, amit az általunk tanult történelem szerint ezen a földön eltöltöttünk, számtalanszor kicserélődött, felhígult, megnyomorodott a magyar, és mégis ott lappangott ez a kincs valahol, máig sem kopott a fénye. Főnix, ami hamvából újra, meg újra életre kél. Ez a kurázsi. Sajátosan magyar és sajátosan erős, sajátosan értékes.

 Egészen vissza kéne menni azokra az időkre, hogy értsük a jelent, mikor még városok is alig voltak, vagy csak szétszórva és korántsem ekkora súllyal szerepelve az emberiség színpadán. Nem hiszem, hogy mi a főszerepet szeretnénk eljátszani azóta is, ha valakik nálunk ebben ringatják magukat, mindent tönkretehetnek. Éppen az a történelem legnagyobb tanulsága, hogy ebben a darabban egyetlen díva, vagy bonviván, vagy drámai főhős sincs. Az volna a legjobb párhuzam, ha azt mondanám, hogy ez egy olyan sokszereplős játék, ami különböző színeken és korokon áttűnve azzal hagyta a művet befejezetlenül, a tanulságot zavarosan, hogy állandóan a főszereplőre ruházta az összes felelősséget, azután lerántotta a mélybe, és egy másik hasonlóval felcserélte. A kincs pedig soha sem került úgy elő, ahogyan méltó lett volna rá. Most megint egy alkalom kínálkozik arra, hogy végre pontot tegyünk ennek a drámának, vagy néha tragikomédiának a végére, és valami egészen mást írjunk ezután. De, ha most is a korábbi szereposztást alkalmazzuk a mostani színészekre, az eredmény ugyanúgy kétes marad, mint eddig.

 Sőt!

Ami olyannyira különleges a magyar kurázsiban, ami közel sincs a magyar virtushoz, az éppen az előadás szövegkönyve, vagy közelebbről a nyelve. Ez igen gyakran véres küzdelmek célpontja volt (ma is..): a magyar nyelv. Szép, értékes, okos, gazdagon festő, elmés, játékos, de nagyon tiszta látásmódot tanít.  Ez az, ami őrzi a magyar kurázsit.  Ezért nem tud az idegen semmit rólunk, mert az a történelem, amit ő tanult és részben átélt, saját nyelvén íródott, saját kultúrájával átitatott és méltán értékes önmaga számára. Nem vitás, hogy – mint mondtam-, sok nemzetnek volt/van kurázsija, de magyar kurázsi csak egy van. Váltig állítom, hogy az értékei a nyelvünkben gyökereznek.  Érték-értés. Sok hasonló játékot találhatunk a nyelvben, talán más nyelvekben is, de valahogyan, az évezredek sokféle népeivel-kultúráival való érintkezés során egyre gazdagabb és árnyaltabb kifejezésmóddal vált egyre érettebbé, mely érettségével a mai zagyva és átláthatatlan világ is érthetővé, átláthatóvá, látszólag megoldhatatlan problémái értelmezhetővé és megoldhatóvá válnak. Nos, éppen ez a jellemzője, ami egy magyar anyanyelvű, vagy évtizedek óta itt élő, máshonnan idevetődött embert is a megtanítja a világot érteni, szövevényeit kibogozni. A magyarul gondolkodó ember rögtön átlát mások turpisságán, rögtön látja azt is, hol és mit kéne tenni. Ez az, ami szemet szúr azoknak, akik szeretik a zavaros, mély, bűzös vizet, és az iszapáradatot. 

Sok idegen, vagy inkább más nép eddig ki tudta aknázni a magyar kurázsit csak éppen mi, magyarok nem.. Azt hiszem ez egy olyan tragédia, aminek megvannak a tanulságai, és ezzel a gondolkodással, játszi könnyedséggel lehetne okosodni tőle. Miért mégis mások aratják le ennek gyümölcseit?

 A félelem, közöny, restség, megkeseredettség, nagyravágyás, hatalomvágy, vajon miféle rossz nyavalya okozza ezt a fátumot?

Talán, mert soha nem sikerült megfelelően elfogadtatni ezt az értéket, vagy inkább másoknak azt mutattuk be, mennyire nem tiszteljük mi?

Is-is, azt hiszem.

 Azon a ponton van a világ, mint már annyiszor, de mindig egyre veszélyesebb és egyre gonoszabb várható következménnyel, mely még itt és jó érzékkel, talán végre jóra fordulhat. A sok ostobaság és más észbeli gyengeség, erkölcs- és értékvesztés világa lassan átfordulhat az értelem és nagy tettek világába.

 A városias, természetmegvető, hatalomban, gazdagságban érdekelt, annak ígéretével elbódított ember egyre nagyobb és nagyobb kupacot hord össze abból, amit nem illik kimondani… Egyre nagyobb szenny, egyre nagyobb város, egyre nagyobb állam, egyre nagyobb önkény, egyre kisebb jog és egyre szegényebb lélek. A külső fény, csillogás és a belső rothadás sajátos kettőssége. Ez a mai imádni kényszerített jövő. Hogy mégsem tudjuk ezt imádni? Most ébred fel utoljára és bontja ki teljes szépségében, nagyszerűségében szárnyait a főnix madár?A magyar kurázsi?  Vagy ezt is elmulasztjuk, maradunk annak, amik vagyunk, egy önmagával vitatkozó, békétlen, életunt, felejthető nép? Vagy?

 Ráébredünk végre, hogy nem véletlenül bántják ezt a gondolkodásmódot? Mikor a múlhatatlan értékek, emberi hagyatékaink vesztését, a világ közös kincsét szemétre vetni készülők utolsó akadálya, a reménykedők végvára, ezt a mételyt még kivédhető, az igazságot még kimondani bátor és kitartó magyar gondolkodás ellen támadó hordák ráébresztenek bennünket, hogy együtt, kitartóan és bátran gátat vethetünk a világot felfalni akarók jól szervezett hadának?

 Mondhatják sokan, hogy mi magyarok, még mindig nomádul gondolkodunk? Ez a baj velünk?

Nem tudunk beilleszkedni, felzárkózni, megalázkodni, fejet hajtva koldulni? Már csak ez hiányzik, hogy teljesen megtörjék a gerincünket? Az eddigiek nem hozták meg a kívánt eredményt? Ránk nem érvényes a másoknak ingyen kínált jog? Mi büntetésben maradunk, mindaddig, míg eme utolsó kincsünket is odahagyjuk? Aztán, a boldogtalanok rimánkodhatnak, „Milyen jó volna most a legnagyobb bajban, egy kis magyar kurázsi!” De akkorra már a teljes megsemmisülésben minden remény elvész, hogy kimentse az ostoba és mohó gazdagokat a mocsárból. A szegény, megnyomorított, szégyenében szétszóródott, alamizsnáért könyörgő, az útból félrerúgott koldus néphez fordulnának jó tanácsért? Ugyan minek és honnan is volna ennek már bármi haszna?

Az én elődöm*

Én, kis magyar nyugdíjas pedagógus, innen ajánlom a hatalmasoknak, hogy ismerkedjenek a magyar nyelvvel, kultúrával, ne higgyék, hogy mindent nekünk kell átvenni tőlük. Mi már eleget húzkodtuk az ő palástjuk szélét, már eleget hajbókoltunk. Itt az ideje, hogy ők is legalább annyi fáradságot vegyenek, hogy a térképet fellapozzák. Aztán egy alapfokú magyar társalgási szótár következhet. Amiben sok kérdő mondat szerepeljen. Sok példa van arra, hogy más népek fiai-leányai igyekezetét látva, melyben a nyelvünkkel birkóznak, könnybe lábadt szemmel érzékenyüljünk el. A kis ember kellő tiszteletet, érdeklődést tanúsít irántunk, mely igaz érzelmeket ébreszt mindenkiben, nem megvető lekicsinylést. Érdekes megfigyelni, hogy egyes népek hogyan fordulnak azokhoz, akik kínlódva küszködnek a nekik idegen nyelvvel, hogy megértessék magukat. Többnyire úgy, mint ahogyan leírtam. Az viszont elgondolkodtató, ha ez nem így történik. Vajon mi az, amitől az ő nyelvét nekünk vagy másoknak jobban kéne tisztelnünk, mint az összes többi nyelvet? Mi az, ami hazánk fiait arra készteti, hogy a rengeteg bajt és teendőt hátrahagyva az idegen javakért megalázkodjanak?

Nem kérdés: a jólét, pénz, gazdagság. Mindaz, amit ma itthon nem kaphatnak meg azonnal…

Vagy nem kaphatnak meg jogosan, bűn nélkül. De mért gondolja bárki, hogy ezek nélkül meg lehet kapni bárhol a világon? Mindig valakitől elorozva, jogtalanul, jogosnak hazudva. Nem pedig tisztán, arra érdemes módon. Amit tőlünk és más szegényektől elvesznek, azt odaadják az innen dezertálóknak, hogy lekicsinyeljék hazájukat, nyelvüket? Ne higgye senki, hogy ugyanazzal a mércével fogják mérni, mint a honiakat. Hiába gondolja bárki, hogy a globalizált világban egyenrangúság van! A szolgaságban igen. A jogtalanságban igen. A megvetettségben igen. A kiszolgáltatottságban igen.

  A Magyar Kultúra napjára 2012-01-22-én Magyarországon