Magyar szellem

 

Hohner Vilma, Kötz György_resize (800x782)

Írta: Kövi Gábor
2010. június 06. (!)

Magyar szellem 

 Azt hiszem, hogy valami nagy baj van. Évekkel ezelőtt az Origo-n indítottam egy ugyanilyen nevű fórumot. Sokan sokféle hozzászólást írtak. Mikor azonban kiderült, hogy én nem mások ellen, hanem magunkért indítottam, lassanként elszivárogtak az érdeklődők és véleményt nyilvánítók. Nem ezzel a csalódottságnak tetsző hangvétellel folytatom, csupán közlöm, hogy magyarságom és magyarságunk problematikája nem ma kezdett foglalkoztatni. A választás (?) sem indokolja, hogy most hozakodom elő ezzel. Egyáltalán, ezúttal sem politikai vitairatot szeretnék írni. Egyszerűen csak megpróbálom leírni, mit értek a magyar szellem fogalmán és mit szeretnék látni, hogy más is lásson.

Bármilyen rossz is itt élni, nekem mégis szép és értékes hely Magyarország. Sokszor éreztem már azt, hogy ezzel egyedül vagyok. Mindenki azt lesi inkább, hol lehet kényelmesebben, gazdagabban élni, hol lehat az embernek nagyobb, szebb háza, autója. Ez persze megint nem azok bűne, akik így gondolkodnak, ez inkább világszerte tapasztalható, és csak végighömpölyög az országokon. Amikor még ez az ország egyszerűbb, szegényebb volt technikában és utakban, sokszínűbb és értékesebb volt természetben, és emberi érzésekben. Még annyira sem gondolkodtak az emberek hazában, mint ma, mégse éreztük azt, hogy eladtak bennünket. Azt ugyan éreztük, hogy meg vagyunk szállva, de valahogyan mégis magyarabbnak éreztük magunkat, mint most. Ezen érdemes mindenkinek elgondolkodnia.

Valahogyan összekeveredtek a dolgok.

 Az, amit magyar szellemnek neveznek, különösképpen az utóbbi 2 évtizedben, annak köze sincs ahhoz, amit kéne érezni, és érteni ezen. Nem a képeskönyvet, szólamokat, vagy akár a Himnuszt kellene egyenlőnek tekinteni a hazával, hanem a becsületet, megbízhatóságot, lelkesedést, kitartást és figyelmet. Sok olyan jellemvonás van, ami alkothatná, vagy alkothatta volna a valódi magyar szellemet. Az, amit sokan annak vélnek, inkább romantika, nosztalgia olyan után, ami sohasem volt, leginkább akkor nem, amikor a mostani szónokok próbálják nekünk beadni, hogy volt. Általában a magyar szellem, sohasem a pulpitusokon, a könnyes együtténekléseken nyilvánul meg, hanem a mindennapokban. A buszokon, az iskolai órákon, a családi asztalnál, szerelmesünk karjaiban. Tehát ott, ahol az életünk zajlik. Ami ezeken és más helyeken történik, és, ami nem, az a magyar szellem – hiánya.

Ez nem is csupán az összetartás hiánya, mert lehet butaságot, rosszat is együttesen csinálni, mégse leszünk rá utóbb büszkék. Ha már a büszkeségnél tartunk, még ez sem az, amit én magyar szellem alatt értek. Büszkeséghez kell az is, amire büszkék lehetünk. Valami, amit egy hittel, sokféle szívvel, és sokféle módon, sokféle tehetséggel teszünk. Ha valaki ebben az utolsó 2 évtizedben igazán elgondolta volna, mi a legfontosabb ebben az országban, akkor nem kellene ezt az írást sem közzétenni, hiszen látni lehetne mindenfelé azt, aminek a hiányát látjuk csak.

 Nem attól lesz a magyar szellem, hogy mindenki ugyanazt mondja, és mindenki ugyanolyan ruhában mondja ugyanazt. Erre is van jó néhány példa. Nem hiszem, hogy azt szellemnek lehetne nevezni, inkább démonnak, vagy kísértetnek. Szellem most már az, ami felfelé visz, nem lesüllyeszt. Ha itt azon fogunk veszekedni, hogy mi a felfelé, és mi a lefelé, még messzebb kerülünk attól, amit magyarnak nevezhetnék, már, ha volna. Ki milyen nációból jött, milyen ruhát és a ruha alatt milyen bőrt hord? Ez mind csak azért fontos, mert senki se törődik a fontosabb kérdéssel. Ha körülnézel, már tudni fogod, miről beszélek.

 A zavart még tovább fokozza, hogy nagyjaink se tudták miről beszélnek. Ma hiába idézzük őket innen-onnan nézve, legfeljebb indulatokat lehet velük kiváltani, de valódi jobbulást nem.

A sokat idézett Hamvas Béla is aranykort mondott az időszámítás előtti ókori állapotokról. Azok az állapotok, melyekről mára derült ki, hogy nem aranyból voltak. Sokkal régebben kellett volna tudni a valódi szellemről többet, de akkoriban elég volt életben maradni, és még művészeteket, gondolatokat megalkotni, szeretni, hinni.

Mi itt, e hazában sokszor tekintgettünk a Nagy Hatalmak irányába, hogy nekünk is oda kellene eljutnunk. Miközben még kevésbé voltunk magyarok, megbízhatóak, hívők, és becsületesek. Közben látjuk Ők hova jutottak, és szenvedjük azt, hogy mi hova.

Csak annyit politikai élcelődés nélkül, hogy a mi Bakonyunk sohase volt és most se a mi Bakonyunk. Ugyanolyan lőtér, gránát, és bombaszaggatta senki földje, mint mikor a megszállók itt voltak, sőt azelőtt sem volt az. Ugyanolyan, ha nem erősebb robbanások rezgetik meg most is az ablakokat, mint akkor. Ugyanúgy zúgnak felettünk a repülők, mint sok évtizede. Ha már a repülők szóba jöttek: A tiszta égbolt  ma azt jelenti, hogy felhő nincs az égen csak össze-vissza csíkozott kék égbolt.  Csak elképzelni tudjuk, milyen szép volna a kondenz csíkok nélküli. És ez már nem is annyira katonai, mint technikai terror.

Most sem lettünk büszkébbek rá, hogy magyarok vagyunk. Amíg a gyilkolás ipar és az emberek szenvedése, elemi léte emiatt (is) súlyosabb és szenvedőbb, addig se tudjuk és érezzük igazán magyarnak magunkat. Ez csak egy fájó pont a lelkemben, de sok van még. A zsebkendőnyi magyar ég se tiszta, és belátható időn belül már sohasem lesz az.

Miért kell olyasmire büszkének lenni, és olyasmit nemzetinek gondolni, ami inkább szégyen, és nemzetközi szégyen? Amikor a mi hivatalaink a mi polgárainkkal packáznak, és semmibe sem veszik őket, minket, akkor se igazán érezhetjük jól magunkat, és nem lehetünk büszkék. Akkor sem, ha kis szedett-vedett, kigürcölt dolgainkat veszély fenyegeti. Sokféle veszély, és még jobb, ami természeti. De ott is fellelhetjük a hazát nem értő és arról nem értőn gondoskodó és arról nem értelmesen gondolkodó vezetőinket (is) nem csak szomszédainkat, főnökeinket, és még szigorúbb bíráinkat. Mindig az a fontosabb, hogy mások hogyan, és, hogy máshol mennyire. Az sohasem, hogy itt hogyan jobban? 

Méltán lehetünk büszkén tudósaink, művészeink nagy felfedezéseire, örök értékű alkotásaira. Arra már kevésbé, hogy ezek zöme külhonban tudott igazán alkotni, és felfedezni. Ez már olyan dolog, amit sokan vettek észre és nem repestek közben. Megnézhetik, mint élnek ma művészeink? Mikor a művészetet oktattam, sokszor találkoztam szembe szülői aggályokkal és igen sok esetben tehetséges gyermekek érzései, tudása, jövője volt az áldozata annak a vélekedésnek, hogy „Minek egy ilyen kis országnak ennyi művész?” Hozzá tehetném: ennyi művelt, értelmes, gondos, ész és kéz?

  Mert semmiből se kell annyi, amennyi van. Amennyi lehetne, pedig még kevésbé. Most persze gondolok inkább olyan erényekre, melyekből a sok is kevés volna, mintsem a közismert, mert hírhedett magyaros viselkedésre. Pedig semmi sincs, ami jobban nemzetté tesz minket, mint saját értékeink ismerete és becsületének tevékeny szolgálata. Becsület, ami mindenben megnyilvánul. Ma a hiánya ugyanott.

 Ha már a nevelésről van szó, hiába oktatnunk a hazaszeretetre, ha a diák nem látja, hogy tanára hittel, szívvel, szenvedélyesen szereti hazáját. Nem csak a tantárgyat. Mert a hazából nem lehet tananyag és tantárgy. Az itt van, és ott és mindenütt. Ez az Isten, mert ugyebár az is mindenhol ott van, mégse megfogható. Ez se irónia tárgya, nem is annak szánom. Akkor se ér semmit a mégoly szépen és drágán megalkotott oktatási anyag, ha a gyermek a tereken, utcákon, az utak szélén és az erdőben, patak partján, vagy benne nem azt látja, mint ma. Azt nem lehet szeretni, és abban nehéz magadat jól érezni. Büszkeség helyett a megfelelő érzés a szégyen.

Csak egy kalandomat hozom fel példának, milyen is lehet a magyar érzés.

Egy ízben az általam gyámságba vett egyik patak mellett sétálva egy kerékpáros fiú jött felém. Köszönés helyett nekem szegezte:

„Maga mit keres itt?” –

Első pillanatban azt sem tudtam, mit válaszoljak.

–          Te mit keresel itt? – válaszoltam én is ugyanezzel a kérdéssel.

Azután megbeszéltük, miért is vagyunk ott. Kiderült, hogy ők barátaival, szüleivel, már régóta kijárnak a patakhoz, és sokszor vettek ki a patakmederből minden ócskaságot és szemetet. Miért? Csak. Mert úgy érezték, ezt kell tenniük.

Felkérte valaki őket erre? Fizetett valaki nekik ezért? Büntetésből csinálták?

Sejtik, hogy miért. Ugyanazért, amiért én évtizedek óta gondoskodom sok mindenről.  Engem se dicsértek meg érte, és névtábla felirat se szeretnék lenni sehol. Egyikünk se gondolta azt, hogy hazaszeretetből teszi, amit tesz. Egyszerűen csak jó volt ezt tenni. Annál inkább, mert senki sem kényszerített rá.

A hazaszeretet nem lehet kényszer és törvény. Ha van ilyen, akkor ezt mindenki érzi, és nem sulykolják.  Ha erőltetni kell, akkor az valami más lesz, nem aminek szánják.

 Nem is olyan rég egy dokumentumfilmet végignéztem (erő kellett hozzá, hogy el tudjam viselni) a Tanganyika tó halászatáról, mellesleg egyfajta idegen halfaj betelepítése által okozott környezeti katasztrófáról, és arról a társadalmi katasztrófáról is, amit a globalizáció okozott a tanzániaiaknak.

Volt a filmben sok megrázó képsor, nekem mégis az ötlik fel a nemzeti szellem, hazaszeretet fogalomköréből, mikor fiatal kurtizánok alkohol és drog átitatta hangulatban – feltehetőleg himnuszukat énekelték: „Tanzánííja, Tanzáníja..” – Így, az első szó í betűjét elnyújtva. Kodály nyelvén: mi-fá szóó mi…dólá szóó mi.. Később a vidám jelenetnek tragikus színezetet adott, mikor e közjáték után néhány nappal az egyik kis hölgyet vérbe fagyva találták meg a szálláson. Egy „vendég” összeszurkálta.. Nekem már az is szívfacsaró volt, ahogyan ezek a gyereklányok árulták magukat, és amilyen önirónia, mosolyba fintorított szégyen volt leolvasható az arcukról. Nos, ez a szégyen az, ami legjobban leírhatja a hazaszeretet fokát, és annak érző lelkű igazi apostolait.

 Mégis, mi az, amire feltétel nélkül büszkék lehetünk? Az, amit sok évezred alatt, közösen hoztunk létre?  Ez a csoda és kincs a magyar nyelv.  Ezen írok, és ezen a nyelven olvassák. Az már nem biztos, hogy ezen a nyelven is gondolkodik mindenki. Ugyanis a nyelv gondolkodásra késztet és igen súlyos, mély gondolatokat rejt. Ebből mindenki ki tudja olvasni, hogy neki éppen mi a magyar szellem. Néhány gondolkodó és megszállott nyelvművelő (nem mindig tanító..), régóta pallérozza. Van is mit pallérozni rajta. Az utóbbi évtizedek igen súlyos sebeket ejtettek ezen a testen, a magyar anyanyelvünkén. Már itt is próbáltam a magam szerény módján felszólalni a magyar nyelv rongálása okán. (Kisssé mérges etimológia) A sssúlyozott mássalhangzók jelzik, hogy mennyire nem kissé. Igazából megint csak magamban beszélek, mert úgy látom, hogy a kutyát se érdekli, hányféle e betűt ejt a magyar, és hogy mennyire csúnya és értelmet zavaró, árnyalatokat mellőző, az egybemosott magánhangzó-ejtés. A hírolvasók a mondat végén nem leviszik a hangsúlyt, ahogyan kell, hanem felemelik. Talán az angolból ideglobalizált módon. De akkor azt is meg kellene nézni, hogy ott is létezik az az e hang, amit éppen száműzni készül a pongyola nyelvhasználat. Aki az anyanyelvét nem ismeri, és nem tiszteli, vajon hogyan gondolkodik és érez hazájáról? Azt már csak félve írom le, hogy hányan olvassák magyarok az értékes irodalmat?

És szememre ne vessék, hogy a nemzet e gyásznapja után jutott eszembe. Ha köze van hozzá e soroknak, az nem az én bűnöm. /lásd: dátum/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.