Ember és természet egészsége kategória bejegyzései

Az ember egyenlő a természettel, viszont ezt nem hajlandó elismerni. Az ember nem lehet egész a természet nélkül, de a természet egész lehet az ember nélkül. A magát kívülállóként beállító emberiség az életmódjával radikálisan beavatkozik a természetbe. Nem mint egy csúcsragadozó, mert az nem enné meg az összes táplálékállatát, hiszen akkor éhenpusztulna. Az ember szinte korlátlanul szaporodik, és egyre betegebb. Ha csak az étkezésünk válna természetessé, már helyreállna az egyensúly és – nem mellesleg – lelassulna a népesedés jelenlegi üteme. Azonban a születő gyermekek egészséges, okos felnőttekké növekednének. Az ember figyelme a növényvilág jelenlegi pusztításának minél hatékonyabb módjáról a növényvilág rehabilitációja felé fordulna. A természetet nem védeni kell, hanem harmonikusan együttélni vele.

Reggeli rémálom

Mondhatnánk: hosszú..
De ez megér egy misét. („de”-vel nem kezdünk mondatot!)
Felkelek, a nap besüt(ne) az ablakomon, de csak bent lehet(ne) érezni, ám a keletre néző ablakot egy méretes szivacs takarja, hogy aludni is tudjak, és a zord szelek se fújják szét az álmaimat.. De (!) egyszer még egy nyugdíjasnak is fel kell kelni ugyebár.. Kis feleségem már serényen nyomkodja a számítógépet, azaz tapogatja az okos telefonját.. Éppen átmegyek hozzá a másik szobába, hogy kész az obligát reggeli zöld turmix spenótból és zsenge gyermekláncfűből…és, hogy lesznek még olyan idők, amikor e pillanat után fogunk vágyakozni.. S lőn.. Nemsokára ez is bekövetkezik.. Kis széthulló világunk egy újabb Hofiért imádkozik..

Feleségem azzal fogad, hogy hallgassam meg a legújabbat.. Ezt mindenesetre én egyedül nem tudtam volna kitalálni, vagy így kitálalni.. Óh áldott magyar nyelv, ahol – mint tudjuk – a szavak szabadon felcserélhetők és mindig értelmes mondatot kapunk.. Mondom: értelmes mondatot..

Példa: Hülyék szabad országa; Szabad hülyék országa; Ország szabad hülyéi;

Aki még nem olvasta, jobban jár ha a cím után nem is folytatja.. Nekem nélkülözhetetlen íráskényszerem támadt..

Így kora reggel azt az orcámba, mit méltóztatott kitalálni az amúgy unalmában a fizetéséért valamit tenni akaró illetékes ötletembernek, mint egy újabb vérlázító baromságot, hogyan lehetne még jobban elrontani, ami a legrosszabb úton halad, hogy kis országmaradványunkat teljesen egyneművé silányítsa; az egyetlen még valamire való természeti kincsünket, az élővizeinket minden eredetiségétől megfossza és turistacsalogatónak; mini Riviérának; vagyongyarapítónak; rongyrázónak kontárkodja, garázdálkodja.., és még az élettől, annak maradékától, pláne a nádsuhosásos, halcuppogásos alkonyi idilltől végképp elzárja a pöffeszkedő önkény.. Hogy a betonról, üvegről, zsíros kábulatról már ne is beszéljünk.. Ami nem egészség, pláne kerékpár.. És messze nem EU…(minél messzebb!) Nekem a Balaton és a kerékpár, a natúr bringa, és izzadt seggfeltöréses, defektszerelős fűzfői, litéri emelkedők büntetőtolásos „sportja”, amit meg én nem kívánok vissza.. Pláne nem kívánkozom a Balatonba telepíteni semmit azon a rém tudja hány „hobbiállaton” kívül, amiket a pestisként terjedő unalom- és értelmes természeti tevékenységre fantáziahiányban szenvedő, képernyőtapogató mai nemzedék által kidobó-szemetelő „kultúramegvonásos” agyúak tették..

Nem szeretném idézni, mit ajánlottam volt mondani ahelyett, amit valakik.. tenni akarnak egy olyan természetet projektként, a természeti kincsekre NEM gazdaként tekintő senkiházi bandának, akiket egy független természetvédelmi minisztérium nem tilthat el mindattól, amit tenni akarnak, és sajnos meg is tesznek.. Nem akarom látni..!! Méghogy „világító tengeri(!! !) halak” a Balatonba… Csípjetek meg, még eszméletüknél levő kedves egyre fogyatkozó testvéreim: Ez még Magyarország? Vagy már Disneyland?..

Látás tudatállapot

Mostanában sokat emlegetik a „vakság” és a tisztánlátás, „felébredés” fogalmakat. Egy felismerést akarok a legközelebbi ponton közreadni, éppen a szemünk és a Folyamattudat közötti összefüggésekről. Több időszak is volt az életemben mikor a látásom változott. Volt, mikor nagyon sok esetben kellett apró részleteket hosszan nézni, és eléggé aprólékos feladatokat elvégezni.. Büszke voltam éles látásomra, mert a legapróbb részleteket is tűélesen láttam. A fizikailag nehéz műszaki-gyári munka, később a számítógép, némi rajz gyakorlat, aztán az iskolai tanári körmölés, meg a hozzátartozó idegfeszültségek, hozzá az egészségtelen ételek elvittek a komoly látási zavarokig. A rajzzal segítettem magamon.. Órákig húztam a párhuzamos egyenes, vagy ívelt vonalakat. Már a nyugdíjas évek is számosak, mikor az ember többet kéne, hogy pihenjen, és kizárja a stresszes helyzeteket. Az életritmusom folyamatos szellemi-testi feladatokat hoz, ezért fontos, hogy az érzékszerveim ne hagyjanak cserben. Egyik a kenyérkészítés.. Nem annak a közismert módja, amit nem részletezek, hanem egy bonyolult, tulajdonképpen folyamatos kísérleti folyamatsorozat különleges fázisainak elvégzése. Ennek egyik momentuma, a búza válogatása. Annyira ügyelek a tiszta magok kiválogatására, hogy pelyvás, vagy akár hártyás szemeket, vagy más betévedt magokat is ki kell vennem egy adott mennyiségből. Ez változó, az 1 kg súlyig. A válogatáshoz fejlámpát használok, semmi mást.

A válogatás a mennyiségnek egy edényben való követése a magok részleges mozgatásával. Az apró magokat a nem oda illőktől el kell különíteni, két mód egyidejű végzésével. A teljes magmennyiség felületének a nézésével, valamint az egyes magokra (több száz vagy ezer mag) pillantással. Itt a „pillantás” és a nézés két más jellegű idegműködést jelent. Mind a két típust szükség szerint azonnal kell váltogatni.. Többször előfordul, hogy ugyanazt a szemet többször is megfogom, mert különbözik a többitől, de csak annyiban, hogy a mag egyik oldala a gépi válogatásnál megsérül. Pár milliméterről van szó. A pelyvás és a hártyás mag és a bükköny vagy más mag szintén más alakú, színű. Ezért azokat hamar ki lehet szűrni a többi közül. Az egész procedúra végig feszült figyelmet igényel. Ezen le lehet mérni az idegrendszerem aktuális állapotát. Ha hanyagul nézek, a magok homályosan láthatók, és sokat hibázom. Ahhoz, hogy mindig a szintemen maradjak, fel kellett idéznem egy korábbi információt, amit az egyik tanítóm közölt velem. Ezt fontosan tartom megosztani önökkel. Az információ így hangzik: AZ AGYUNK 20 MP-ENKÉNT ÚJ PROGRAMOT KÉSZÍT. Kikapcsol, aztán újraindít. Egy ilyen program is folyamattudatnak számít. Ebben a fogalmazásban az éppen működő folyamat beavatkozás nélkül bizonyos ideig fut, közben hibák jelentkeznek, egy idő után mint az összes többi folyamat, kifogy az energiája és a folyamat elhal. A mi civilizációnk is ebben a fázisban van… A reset – újraindítás – nem abban az erőszakos formában, ahogyan ezt többen megfogalmazták, hanem a szellem fejlődése magasabb szintjének elérésével helyes és szükséges. Ezt hívjuk „paradigmaváltásnak”, „szellemi újjászületésnek”. Ezen szóhasználat hazug olvasatát torzítva „adja el” el a fogyasztói kábulatban levőknek a világ”központ”, ami szélsőséges gondolataival és erőszakos tetteivel hívja fel magára a figyelmet. A folyamattudat a tudatformák-tudatállapotok elkülönülése egy személyiségen, egy tevékenységi körön belül. Ez nem mindig „élő”, hanem legtöbbször, vegyi, időjárási, fizikai, érzelmi, fogalmi stb. folyamatok hasonló jellegének felismerése. A történeti (történelmi) gondolkodás révén segít megnevezni, megérteni bizonyos momentumokat az ember és a világok életében. Vagyis a folyamatokat az élet egyeduralkodásának, és az univerzum szellemének is tekinthetjük.

Hogyan kell ezt lefordítani a használat érdekében? A „pillanat”, mint fogalom ebben segít. Ennek megfelelő alkalmazása pedig hosszú távú túlélő trükk lehet. Nem csak a közvetlen témánk, hanem más, lelki-szellemi feladatok, vagy nehézségek leküzdésében is. A pillanat szavunkban ott van a kulcs. Ha nézés közben elkalandozunk, a „belső látásunk” veszi át az adott tárgy követését, illetve a figyelem kikapcsolását. Lehet ez a folyamat kellemetlen érzés, vagy csak figyelmetlenség, ami veszélyhelyzeteket is okozhat, vagy kritikus döntésekben késedelmet. A nem megfelelő „program” egy pillantással törlődik. Tehát ha az adott feladat közben HOMÁLYOSAN LÁTUNK, NE ROHANJUNK AZ OPTIKUSHOZ ÚJ SZEMÜVEGÉRT, VAGY NE ZAKLASSUK A SZEMÉSZORVOST, HOGY NEKÜNK ROSSZ A SZEMÜNK! A sokat emlegetett „reset” effektust jól alkalmazzuk! Törlés és újraindítás..

Ha egy feladat végzése közben nem akar helyreállni az éleslátás, feltétlenül végezzünk pár olyan gyakorlatot, ami visszafordítja a figyelmetlenségből elfajult idegműködést. Ez lehet egy szép táj hosszú idejű nézése, hideg víz szemhájunkra való fröcskölése, hideg tiszta vízbe mártott, behunyt szemmel való fürdő, de semmilyen esetre sem a „gyors, egyszerű megoldás”- a szemüveg. Ha már valaki elkövette azt a „hagyományos, kényelmi „megoldást”, hogy hosszú tortúrákkal szemüveghez jutott, minél előbb vissza kell fordulni ezen a helytelen úton. Türelmesen és a megfelelő agytornával stabil látási készségeket kell kialakítani. Ha tehát valaki már szemüveges, egy kiválasztott anyagú, formájú, sok apró, azonosnak tűnő tárgy (magok, csavarok, anyák, golyók stb.) segítségével végezzen gyakorlatokat. Egy nagyobb felületen szétterítve az apró (!) tárgyakat, nézzünk rá a teljes adagra, majd keressünk eltérőket a sok azonos között egy pontra fókuszálva. (jó megvilágításban!)

(Egyelőre nem jó a nyomtatott szöveg, erre! Túl erősen beágyazódott a tudatunkba a betűk folyamának szemüveggel való követése…)

A legjobban akkor fognak meglepődni, mikor abban a tudatban, hogy önök szemüveg nélkül nem látnak, ha a levett szemüveg, elég erős fény (szűk pupilla) mellett becsukott szemmel a felület fölött, egy PILLANATRA KINYITJÁK A SZEMÜKET! Az esetek nagy százalékában az eredmény ÉLES KÉP lesz. Mi most a teendő? Ezt a rövidke pillanatot meg kell jegyezni, és vizualizálással a belső szemünket használjuk. Ezt az óhajtott pillanatot tekintsük egy helyes agyprogramnak. (MEGFELELŐ TUDATÁLLAPOTNAK) A homályos nézést, pedig egy hibás, rossz programnak. Ne maradjunk meg a hibás tudatfolyamatnál, hanem ragaszkodjunk a helyeshez, a tiszta látáshoz! Ezt ragadjuk meg az elménkkel, és helyezzük a fontos feladatok közé. Itt említem meg, hogy korunk egy technikai lehetőségét a kisméretű jól fókuszálható fejlámpát hívjuk segítségül a látásjavításhoz. Itt is felhívom a figyelmet a kényelmi megoldások veszélyeire. A sötét tárgyak felismerése, és pontos követése dolgában a szemüveg csak annyit tesz, hogy mesterségesen összegyűjti a kevés fényt, és ezzel becsapja a szemet, vagyis nem a kép lesz éles, hanem egy hamis fókuszt állít be a lencse. A jó megvilágításhoz folyamatos, megfelelő fény (lumen) erő kell. Erre jól használható a fejlámpa. Így a pupilla az alkalmazkodás első lépcsője, és a szemlencse tornáztatója lesz.

Jól nézzünk ki, és rá a világra!

Emberfia

Emberfia

Megint karácsony. Még.. Mit mondhatnék, ami egy kis energiát ad a léleknek, amitől fölé emelkedik a rengeteg bajnak..? Az foglalkoztat mostanában, miért nem értékeljük jobban magunkat. Az életünket. Az ÉLETET. A „mi” alatt azt a sok embert értem, akik nem tanulták meg szeretni önmagukat.. Vagyis az életüket. Mit is jelent ez? Miért most?

A karácsony – félve írom le ezt a szót. Sokatmondó.. Nekem édesanyámat juttatja eszembe. A készülődést, ami nem elsősorban az ajándékokról szólt, hiszen volt olyan karácsonyunk ’56-ban, hogy a szaloncukrot magunk készítettük pirított kristálycukorból.. Sztaniolpapírt apám adott hozzá a kondenzátoraiból… Nem voltak soha luxus ajándékaink, de szinte mindegyiket fel tudom idézni, mert az ünnepet jelenti, a családunk békéjét, s a gyerekkoromat..

Miért tartom én olyan sokra az egészséget, a testünk-lelkünk egészségét? Mert ezt kaptam feladatul sokszor. Legelőször születésem pillanatában, azután szüleim óvó figyelmeztetéseiben, melyekkel a bajokat akarták tőlünk távol tartani. Legfontosabb mondatuk búcsúzáskor: „Légy jó!” ez megmaradt bennem és gyakran mondom én is ugyanezt.

Mit is jelent ez a rövidke mondat?

Hogyan tudunk ebben a „nem jó” világban jók lenni? Ki a kívánság célpontja? Én az elem, aki szolgálom a Rendszert; én a pozíció, a megnevezés, az adat..? Ki vagyok én?

Ez a születésem pillanatában még csak a reménység volt, mára lassan emlék lett, aki vagyok, vagy aki lehettem volna… Úgy adom át tapasztalataimat, mint jeles „önismereti szakértő”.

Manapság ilyet mondani magunkról, durva szidalmakat vonz: „Mit képzel ez magáról? Még, hogy szakértő?” Ezek a titulusok tárgyilagos kijelentések arról, ki mennyire tudatos, mennyire ismeri önmagát, és mennyire képes ezt továbbadni.. Az iménti kedveskedő felszólítás, azért már mond valamit erről. Nincs más dolgunk, mint jónak lenni. Ha hivatalként soroljuk be magunkat, akkor a „jellemvédő-javító” szolgálatnak dolgozom. Már nem is szabadkozom, mert képtelenség kiszűrni azokat a szidalmakat, amelyeket okkal-ok nélkül manapság hozzávágnak bárkihez, aki kinyitja a száját, vagy véleményt fogalmaz meg. Egyik uralkodó sztereotípia, hogy „A jó fogalma meghatározhatatlan..” Nos, erről már sokat írtam, és nem is ezt hoztam a fenyőfa alá. Hiszen, ha valamilyen jelképes fa áll majd szentestén – amivel megint nem akarok senkit megsérteni, aki hite szerint, nem az van, nem úgy van és nem akkor van.. Mindenki jó szokását hitét tisztelem, ha azzal nem árt senkinek.. Még önmagának sem..

Miért fontos jónak lenni? Mi az, hogy „Én jó vagyok?”

A fő feladatunk, hogy fejlesszük azt a jót, amit kaptunk szüleinktől, és a kapott kevésbé jón, vagy a gyengeségeinken pedig javítanunk kötelesség, okkal kaptuk. Szándék is kell hozzá. A jó egyszerű megfogalmazása több rétegű: jónak lenni szüleink emléke kedvéért; jónak lenni ismerőseink kedvéért, csak el ne felejtsük, hogyha az az óriási szerencsén van, hogy családot is kaptunk a sorstól, az ők érdekében is jók kell, hogy legyünk.

Mikor mondjuk azt, hogy jók vagyunk?

A szokványos kérdés, ha találkozunk: „Hogy vagy?” Vagy más körben: „Hogy megy (a sorod, mit csinálsz)? Ez már a külvilágban betöltött nexus, a viszonyrendszer, vagy az átfogó nevén Rendszer. Ami a jelenkorunk vegyes kritikai meghatározása is arra, amit nem szeretünk, és másként szeretnénk ha volna.. Még mindig maradjunk önmagunk szereteténél, a Rendszerrel összefüggésben.

Mit emlegetünk nap mint nap? „Szeretlek”.. Úgy vélem ez a kifejezés üres hüvely, amiből hiányzik a lényeg. Hogy szeressünk, felelősséget kellett tanulnunk. Nálam a szeretet egyenlő a felelősséggel. Amiben a hétköznapi figyelmesség és az önmagunk iránti felelősség is benne foglaltatik. Talán a legfontosabb rész, hogy kinek-minek engedjük át az önmagunk iránti felelősséget. Itt lép be ezen fogalmunk mögöttes jelentése. Felelősség, vagyis felelés, hogy jól bánunk-e valamivel. Kinek felelünk? A felsoroltakon kívül annak, aki, vagy ami közvetlenül létrehozott minket.. Akinek az Isten, vagy természet, vagy evolúció, másnak a Rendszer, a lombik, a pénz, a hirtelen támadt érdek, ami mindezekkel is össze függhet. Lényeg, hogy „valaki” legyen, akire gondolhatunk, és aki figyelve is jónak akar minket látni. Hogy a gondolat, vagy tett jót szült: minket.. De lehet ezt egyszerűen az ÉLET szentségére is testálni. Az életnek felelünk önmagunk megbecsülésének forrásaként. A Nagy Életisten, aki a Világmindenség középpontja; a Legfőbb jó iránymutatója.. Nem az irgalmas, a megbocsátó, a büntető, a szétválasztó, aki a jóságot kimondja, hanem az a titkos hely, ahonnan jövünk és ahova visszatérünk. Kell, hogy magasan értékelünk azt a kivételes szerencsét, hogy élünk! Ezt kell szolgálnunk! Minden körülmények között első helyen az élet kell, hogy álljon! Ez pedig nem azonos az önzéssel, ami a jólét, a gazdagság és az önérdek, mások feletti hatalomnak a gonosz kiélését jelenti. Az „önszeretet” a jó érdekében folytatott szüntelen törekvés önmagunk feljebb emelésére.

Ilyenkor – pláne egy un. „öregembertől” – olyan szemtelenségnek hathat, hogy „könnyű így beszélni, hiszen ő már megélte ezt a kort.. Szememben a kor nem számít. Az „életünk végéig” mondat szó szerint az utolsó lélegzetvételig tartó törvényt jelenti. „Szünet nélkül”! Nincs olyan lehetőség, hogy „Csak most az egyszer szabadjon kihagyni a jobbítás törekvését!” Legalább a lelkiismeret vonalán kell fegyelmezni magunkat..

Mit is mondtak a régiek, ha a fiaikat, vagy a fiatalokat akarták legfontosabb feladatukra figyelmeztetni? „Becsüld meg magad!” A becstelenség könnyű élet. A becsület azonos a jó fogalmával, és a szeretettel. Ha körülnézünk, ez a két fogalom igen árva, mert nem sokan vállalják magukra ezeket a terheket.., pedig a „könnyű álom” és a „békés lezárás”, csak akkor lehet részünk, ha becsületesen élünk és semmiben sem teszünk engedményeket a jólét, a kényelem és a züllés, csalogató bűn számára. Persze, világunk fogalmai már moslékká válnak a közhangulatban, mely a züllést helyezi az első helyre, bármi is legyen a választásunk. Értékrendünk oda mutat, ahol a züllés megjelenik.. Ennek a szónak, fogalomnak már a mindennapi megszokás ad jogalapot. Kritizálni semmit sem szabad. Sem a viselkedést, de legfőképpen a Rendszert. Sokfelé a világban a főbenjáró bűnök körébe tartozik, ha valaki „nem fogad szót”; nem engedelmeskedik a Rendszernek.

Most itt gondolok főleg az önmagunkról való hiteles gondoskodásra, ami a „jóság” alapja is. Oka pedig, hogy a testi-leli egészség elhanyagolása másoknak kárt, veszélyt okoz. Ezt a szóhasználatot a mai züllött világban felhasználják azok ellen, akik tudják, mit jelent az önmaguk iránti felelős gondoskodás.

Mi a hiteles gondoskodás önmagunkról?

Vannak információink erről?

Nehéz ezt megválaszolni akkor, mikor a Rendszer külön szervezeteket fizet az élettudás megzavarására, és ennek a feladatnak a személyektől való elragadására. Közelebbről a most tomboló…. Nos, tudják, mire gondolok.. Voltak idők, mikor a Rendszer kritikája börtönt jelentett és csak halkan lehetett beszélni még a bátrakról is, akik szembe mertek szállni az önkénnyel.. Ma viszont az információk kavalkádja „megoldja” ezt. Maguk az ismerősök-rokonok azok, akik elvágják a tudáshoz vezető utat a támadásaikkal, vagy éppen a megvetésükkel. „Senki sem érthet önmagához!” „Ez-vagy az az intézmény, erre van szakosodva”..

Kijelentem, hogy megfelelő tapasztalat birtokában bárki az intézmények fölé magasodhat!

Ám, a megfigyelés azt látszik alátámasztani, hogy az intézmények sehogyan sem akarják a tapasztalatot, a józan észt figyelembe venni. Viszi őket az ár – a szennyes ár – a hátán, és közben senkire, semmire nincsenek tekintettel. Kimondhatjuk, hogy a Rendszerek nagyon rossz bizonyítványt állítanak ki magukról! Ha semmi más nem mutatja, hogy a civilizáció kezdetektől fogva rossz irányba tart, vagyis, már alapjaiban is emberellenes, akkor ez minden bizonyítást kielégít. Tudatlan, felelőtlen, tiszteletlen, arcátlan, gonosz. Hogy csak a „legenyhébbeket” használjam az elítélő jelzők közül. Az egészség, mint megtanítható, megtanulható tudomány, privilegizált, gazdasági-hatalmi úton prostituálódott egyes lobbik által. Tönkre téve azokat, akiktől még tanulhatnak, olyan ismeretek elől való teljes elzárkózásukkal, melyek az egész bolygót Édenné tehetnék. Visszaélve hatalmával, összeesküdve a „tudomány és technika-technológia” pénzérdekeltségű köreivel, az illetéktelen bűnbanda a gyakorlatban kénye-kedve szerint játszadozik az emberi lény egészségével; kötelező életgondoskodásának megakadályozásával. Egyáltalán nem adja meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy a legmagasabb szinten művelhesse az élet művészetét.

Pár szót megérdemel ez a kinyilatkoztatás. Hamvas Béla volt, aki meghatározta a „élet és a lét” közti éles választóvonal jelentését. Egyszerűen: az élet az, amit a Rendszer alkalmaz az emberek minden percének leszabályozásával, a „létkorrupció” sulykolásával.

A lét pedig az a szent hely ahol békében, bölcsességben, jóságban élhetünk. Amire mindenki születik. Akik lehetnénk a Rendszer, vagyis a civilizációs káosz imádata helyett. A valódi tudás által egy hiteles, becsületes, fenntartható (…) érdemes, értelmes élet élhető, amiből hiányzik mindaz, amire a rendszer létrejött: az ármány, a gonoszság, a betegség, a kényelem, a gazdagság, a legfőbb hivatkozási alap; és a szeretetnek nincsen külön szava, hiszen az élet mindenki számára ugyanazt jelenti. Nem részletezem külön azokat a jelzőket, melyekkel a tényleges, tiszta emberi életet becsmérlik. Életem 74 és fél évében ezt a tisztaságot és ártatlanságot kerestem, követtem, építgettem magamban, ahova el is értem. Tudom, hogy ez nem a vég, hanem a cél, ahol minden jó adva van.

Az ajándékom mindenkinek, hogy az életet nem a hossza, hanem a jóhoz való viszonya minősíti. Ugyanakkor ne tekintsék az idős kort valamilyen rémnek, ahol majd szenvedés, betegség, hosszú agónia vár mindenkire, hanem inkább eredménynek, a bölcsesség kincsének vagy jutalomnak, de egyúttal a cél megacélozásának, megedzésének is, mutatva a még fiatalabb nemzedéknek, hogy az élet nem a tobzódást, az élvezetek halmozását, a falást és a nemtelen promiszkuitást a hedonizmust jelenti. Egyúttal, nem is az önmegtartóztató nyomorúságos vegetálást, aszkézist, hanem a jóban való lubickolást. Ha hiszik, ha nem.. A receptek közkézen forognak. Mindent tudhatnak, ha akarnak. Itt az utolsó ez évi lehetőség az ebben való megmerítkezésre!

Emberfia

IQ-MI és ami közte van.

IQ-IM és ami közte van.

Sokszor foglalkoztam az emberi értelemmel. Nem is tudom abbahagyni a napi történések tükrében. Egyre mélyebbre süllyed az emberiség szellemi szintje. Lehet ezt a különféle értelemzavaró hazug híreknek tulajdonítani?

Mindig rossz volt a véleményem saját szellemi képességeimről. Minél idősebb leszek, látva a körülöttem zajló eseményeket, annál erősebb kétségeim vannak a többi ember ép elméje felől.

Az életszemlélet, a világos felfogás, a valóság és a hamisság közötti különbség felismerése már nem is foglalkoztat senkit. Globális szinten elfelejtett az emberiség gondolkodni.

Lehet ezt a véletlenek szerencsétlen összjátékaként értelmezni? Mi lehet az a folyamat, ami idevezetett?

Félve, hogy szavaim értelmezhetősége a legtöbb ember számára komoly nehézségekbe ütközik, nem küzdök tovább a lelkiismeretemmel, belevágok…

Az ember közlekedik. Gyermekként gyalogosan hatalmas területeket bejártam a természetben. Minden fát, bokrot ismertem. Az ürgelyuktól a madárfészekig, a nyúlfekvéstől a fácán alkonyati ülőhelyéig jól tudtam tájékozódni. A patakban tudtam hol, hogyan fut a vízicsibe a part tövében; mikor kezdenek a halak táplálkozni a felszínen; hol vannak a források, melyekben a fürge csellék bandáznak, amiket naphosszat figyeltem a kristálytiszta vízben. Tudtam, mikor és hol látok majd tömegesen úszó békaporontyokat; vártam az őszt, hogy a párban álló sebes pisztrángokat a kis híd alatt megfigyelhessem; a harmatos réten bármely pillanatban iszonyú robajjal felrebbenhettek a hatalmas fogolyrajok…Az unkák esténként megcsillantották zenei tehetségüket, különösen a kamara kuruttyolásban.. A világ, a természet nyitott könyvként tárult elém. Minden világos volt. Tudtam mit akarok: mindent megismerni, mindennek a nyitját feltárni. Volt tanulni való elég. Idős bácsik-nénik csupa érdekes történetet, módszert mondtak el az életükből. Ezeket jól megjegyeztem és próbáltam a magam számára hasznosítani.

Ezek a mondatok egy gondolati szálon futó képsorként bármikor felidézhetők. Ehhez képest az életem során elém kerülő milliárdnyi adat, jel, a jelek közötti kapcsolat megjegyzése teljesen más jellegű agytevékenységet igényelt. Az iskola volt az a hely, ahol szinte csak az efféle „dolgok” voltak terítéken. Ez hagyján, csakhogy nekem szolgaian vissza kellett ismételnem, azokat a számomra idegen és értelmezhetetlen szó és mondatláncokat, melyekhez semmi közöm nem volt.

Nem az volt a legnagyobb nehézség, hogy a betűkombinációk jelentését megértsem, mivel nagyon korán megtanultam olvasni, írni, elmerülni a könyvek csodás világában. Nem volt TV, videó, a mozi is csak ritkán, ahol orosz filmek mentek, meg híradók, amiket nagyon untam. A színes történeteket az elmémben „néztem” olyan minőségben, amit eddig egyetlen „médiaeszköz” sem tudott felülmúlni. Szomorúan látom, hogy az effajta „gondolatépítés”, belső képalkotó, hangos, egyszemélyes utazás a gondolatok nyüzsgő kavalkádjában ismeretlen a mai generációk számára.. Szükségtelen – mondják. Ezért van a technika. Ne fáradjunk azzal, hogy a saját elménkből izzadjuk ki. Ott van készen, csak meg kell nyomni egy gombot, sőt elég megérinteni a kijelzőt…

Nem erőlködöm, hogy bárki megértse, elképzelni meg egyáltalán nem képes, hogy egy magam korabeli ember, aki a jelen világot is a 0 éves korától épülő tudatával világítja át, azzal az „objektívvel”, amit 1947-ben „installáltak”… talán ezen a hibrid nyelven tudok valamit érzékeltetni ebből.

Ez a különös sajátosság, ami kizárólag az érdeklődő idős, ép eszére odafigyelő emberek birtokában lehet – mindenkinél a saját történetéből fakadóan – a valóságnak sokkal élesebb, hitelesebb képét tudja visszaadni, mint egy olyan fiatal, vagy középkorú ember, aki megelégedett a világ azon részének a jó-rossz megismerésével, ami esetleg egysíkú foglalkozásához szükséges. Beleértve még a „szakmai továbbfejlődés” nevű semmitmondó tevékenységet is. Arról most nem beszélve, hogy némely szakmák már használhatatlanok.. A munkaidő után viszont az ember – általában – sokkal több időt, energiát, szellemi erőt pocsékolt el a „szórakozásra”, értelmetlen szócserére, amit „beszélgetésnek” szokás nevezni. Az ÉLET, mint „tantárgy”, sehol nem szerepelt a tanulandó penzumok között. Ezt mindenkinek magának kellett kikutatni, már ha egyáltalán fontosnak tartotta. Sokan nem bíbelődtek ilyen semmi pénzt nem hozó feladattal, inkább megkeresték azt a tevékenységet – legyen az akár a törvények partvonalán való egyensúlyozás is – ami a látványos „civilizációs sikerek” érdekében könnyen elérhető. Az ő „bölcsességeiket” viszolyogva hallgattam, ha kis időre kénytelen voltam egy helyen tartózkodni velük. Elképedve tapasztaltam, hogy az emberek milyen szorgalmasan munkálkodtak azon, hogy agyukat, idegrendszerüket, testüket a legrosszabb hatásoknak kitegyék. Azóta sem értem, hogy mi a fészkes fenének kell tompítani, rongálni az elmét, mikor az a legértékesebb és legsérülékenyebb részünk? Minek alkoholban áztatni a testet, agyat; kimosni alkohollal az emésztőrendszert, likvidálva az összes hasznos segítőnket, akik életben tartanak minket. Nem értettem, minek kell füsttel tele tölteni azt a szervünket, ami kizárólag tiszta levegő belégzésére termett. A mai életrongálóknak hihetetlen mennyiségű romboló anyag kínálkozik erre.

Jó korán megtanultam, hogy a testünkre vigyázni kell.. Az most nem témánk, hogy erről akkoriban még kevés hiteles információ volt elérhető. Kihangsúlyozták a „tanulandó, betartandó” szabályok, azonnal kimondásra kötelezett adatok, felesleges, egyáltalán nem igaz történetek, helyzetek napra kész megjegyzését,  inkább mint annak a fontos lénynek közelítően pontos megismerését, akik vagyunk. „Az egy másik szakma” – közölték mindenkivel.

Nekem is sokára „esett le” a tantusz – ami persze érthetetlen kiszólás egy mai fiatal ember számára – arról, hogy a test nem független az elmétől, valamint a figyelem nem csak a külvilág számára fenntartott képesség, hanem önmagunk megfigyelése és a test egészsége egyet jelent a szellem egészségével. Ami nem azonos a sok szabály, megoldási elv, hierarchia megtanulásával, az ezeknek való megfeleléssel, várva a következő feladatot, „kihívást”, amit persze valamilyen láthatatlan vagy nagyon is kézzel fogható hatalom számára teljesíteni kell. Ez a folytonos követés elég rövid idő alatt teljesen felemészti a saját valónkkal törődést, ami legalább annyi idő és fáradság.

A tegnapi napom erre a témára való összpontosítás jegyében telt. „Emésztettem” a hirtelen rám zuhant felismerést. Mennyire rövid idő alatt – ami egy ember hét évtizedének és egy fél évnek az ideje alatt – kiveszett az emberekből a józan ész. Legalábbis a statisztikailag igen nagy számú embertömeget szemlélve. Szükségét láttam a hosszú bevezető résznek, mert a „feladvány” roppant tömör és nagy „adatfeldolgozási” sebességet, tároló kapacitást igényel – hogy megfeleljek a „közérthetőség” aktuális kívánalmainak…

Ez a látszólag hosszú időfolyam, mióta alkalmam és lehetőségem van a világ dolgait rendszerezni, súly szerint osztályozni, fontossági sort felállítani, most jutott abba a kritikus fázisba, mikor kimondható az a konklúzió és következtetési lánc, amit itt felállítok Önöknek.

A jelenségek felsorolása nem sokat árul el arról a tapasztalati történetről, amin ez az okfejtés alapul. Mégis kénytelen vagyok foglalkozni ezzel, nem csak az okokkal, amelyek ide vezettek, a teljes szellemi leépüléshez, amit főleg a legkiválóbbnak hitt elit tagjai produkálnak, beleértve azt a sajnálatos gyakorlatot is, ahogyan előttünk – azok előtt, akikből élnek – a minket legjobban befolyásoló létfontosságú információkat önmagukról, de a rólunk szólókat is hamisítják, visszatartják, letagadják, mit sem törődve a leleplezéssel….

Az a szál, amin elindulunk – még egyszer – a közlekedés. A folyamatok tulajdonképpen felfoghatók egyszerű közlekedésként – az információk haladásaként.

Volt egyszer…, mikor ezredévekig-évszázadokig jól szerepelt az út. Egyszerű murva, vagy másfajta szórt anyag, amit – kis falu útjaként – használt az ott élők lakója. Időnként, mikor a kátyúk már elég mélyek voltak, hogy a szekerek, vagy más járművek beledöccenve különféle nehézségeket szenvedjenek, jött egy bácsi – hiszen a fiatalabbakat lekötötte a földeken való munka, vagy télidőben a termények raktározása, gondozása, vállán (vagy kerékpárján) két egyszerű szerszámmal, lapáttal és ritkábban kaszával, ami akkurátusan szét volt szerelve, becsomagolva, nehogy bajt okozzon, és komótosan, ügyelve a déli ebédszünetre is, egy nap alatt elvégezte a munkát. Nálunk ráadásul még orosz nehéz autók, gyakran tankok is közlekedtek az úton – ilyenkor ajánlatos volt félrehúzódni. Ezek a hatások igencsak megviselték az egyszerű burkolatot, így a teherautóra barkácsolt farost ház ide-oda inogott nyikorogva, míg átbukdácsolt a méretes gödrökön. Ez nem zavarta az „útkaparót”, hanem – hogy hiba ne legyen – rendesen elvégezte a munkát. Nagy érték – kis ráfordítás. Mindenki elégedett volt. Nem kellett különösebb adminisztráció, papírmunka, adólevonás, kötbér, stb-stb. Az ember elgondolkodik, mennyire gazdaságos volt az élet annak idején. Nem éheztünk, de volt elég dolog, amit minden nap el kellett végezni.

Azután jött az oly áhított fejlődés..Az utak aszfalt borítást kaptak. Az ’56-os forradalom (…) idején a II. világháborús betonlapok még mindig jól tartottak. A tankok lánctalpait is elviselték. Köztük a kátránytömítés. Elég jól lehetett nyomni a gázt annak a néhány személyautónak, ami a kiváltságosok, a „maszek” úrvezetők, meg az ellátó teherautók, az orosz (szovjet) katonai járműveknek, ritkán a néhány „fakarusznak” , melyek által volt igénybe véve – ahogyan akkoriban hívtuk a mutatóban járó modern magyar Ikarusz buszok lenézett helyettesítőit. Azokat gúnyos vigyorgás kíséretében láttuk füstölögve eldöcögni, de örültünk, ha végre, hosszú várakozás után megérkeztek az út szélén közmegegyezéssel „virtuálisan” elképzelt megállóba.. A falusiaknak gyalogosan kellett a két és fél kilométert lekutyagolni oda és vissza, ha még aznap végeztek a városi dolgukkal. Mi viszont előnyös helyzetben voltunk, mert csak át kellett bandukolni az árvalányhajas, vad szekfűs, ürgelyukkal, nyúlfekvéssel, s más érdekességekkel kalandossá váló dombokon. Ködben, éjszaka a munkaidő letöltése után, vagy zenélések végeztével az ember fiának elveszett a támpontja a völgyben sötéten rejtőző házak felé haladtában. Ilyenkor kissé izgalmasabb volt az út. Számolhatott az ember csatangoló részeg katonákkal is, akik rövid hátralevő életük óráit a dülöngélő, hiábavaló meneküléssel múlatták… Velük nem szívesen találkozott volna az ember, pláne ilyen kései órában..

Ettől függetlenül megvoltunk. A világ ment egy irányba. Mi meg vonultunk. Nem panaszkodtunk.

De – mint mondtam – a fejlődés nem áll meg. Jött az aszfaltozott út. Nem mintha akkor és azóta is, azon nem jelennének meg időnként kátyúk, bár lényegesen veszélyesebbek, mint a murvás burkolatnál, de kérem: a fejlődésnek ára van. Elég nagy: nyáron bűz, télen csúszkálás, jegesedés, felfagyás tengelytörő mély gonosz gödrökkel, meg a gyorsabb haladás révén sok baleset. Egyre nagyobb ár, veszély a „haladásért”. Az ember a lelke mélyén valamilyen kedvező folytatásban reménykedik. „Ez most már elvezet minket az áhított nyugati jóléthez” – legalábbis ezt lehetett olvasni a napi újságokban és hallani a rádióból.

A fejlődés rohamléptekkel elsöpörte a régi rendet, a murvás úttal és az útkaparó bácsival együtt…

Azután hamarosan megjelentek az évek alatt összespórolható áru autók is. Akinek nem volt, vágyakozva nézte azokat, akik büszkén feszítettek a büdös gázt okádó Trabant autójukban.

Nem sok kellett hozzá, hogy az utakon csíkok jelenjenek meg középen, hogy mindenki tudja, neki merre szabad haladnia. Azt mondták-írták hogy ettől biztonságosabb lesz a közlekedés.. aztán nyilak, melyek egy irányba mutattak. Nem minden úton lehetett két irányban közlekedni. Meg kellett tanulni, hogy csak arra mehetünk, amerre engedélyezik. Jöttek a gyalogátkelő helyek, becézve: zebrák.. Aki a zebrán okozott balesetet, azt keményen megbüntették. A balesetek száma emelkedni kezdett, miután az autók, motorok száma és a közben fogyasztott alkohol mennyisége is nőtt.. Ekkor még az olyan világraszóló találmány, mint a lámpás kereszteződés meg sem jelent, csak a szokványos, egyre szaporodó közlekedési táblák jelezték, hogy valami hamarosan történni fog… Amit biztosan lehetett sejteni, mert az utakat állandóan gépekkel javították, és újakat  is építettek, szétdúlva az éppen útba eső természeti kincseket.. Ez a látványos jele azóta is az állam és a rend, meg a fejlődés töretlen voltának.. A többit már mindenki látta. Erről gondoskodik az az egyre nagyobb apparátus, ami úton-útfélen mutatja, hogy a vezérek a helyükön vannak, hiszen mindig történik valami monumentális esemény. A közlekedési lámpákkal szintet lépett a rendszer. Még több baleset történt a szabályok be nem tartása által.. Hja kérem! Fejlődni kell! Nincs megállás. Mindenki fogadja el, hogy ennek így kell lennie! A fejlett úthálózat jól szolgálja az internacionális kereskedelmet, ami az ellátás szempontjából elsődleges. Minek is vesződjön az ember a fáradságos kertgondozással. Csak beülünk az autónkba – betartjuk az egyre sokasodó szabályokat – mint tudjuk, azután a megfelelő sorokban való türelmes várakozás és a távolság tiszteletben tartása után részesülhetünk a multinacionális kereskedelem áldásaiban. Semmi agyalás, semmi elképzelés önmagunkról. Mindent megkapunk, sőt annál is többet, csak a színes dobozokat, flakonokat kell kiválasztanunk, az áruházból kilépve, máris fogyaszthatjuk a terméket. Ez már a Kánaán – testvéreim.

Persze jóval korábban már sikerült egy halálos csapást mérni a természet legfontosabb részére: ezt hívták csatornázásnak. Az addig tiszta patakok, források elszennyeződtek, mert a szintetikus mosószerek, és enzimtartalmú öblítők, áztatók, meg az a rengeteg méreg, amit az emberek kis lakásukban gond nélkül lehúztak a kis helyiségben, gyakorlatilag lehetetlenné tette bármilyen élet folytatását.

A jólét már az ablakban.

A „hozzávalók” rövidítésekkel, gombnyomogatással, képnézegetéssel, idegen szavak megjegyzésével és alkalmazásával, semmi erőlködés nélkül elsajátíthatók.

Hol van ezután a személyes szabadság? Azért az is fellelhető, bár ahhoz is némi agymunka kell: végre feltalálta a világ a keresztút helyett a körforgalmat. Ott szabadon dönthetek, meddig maradok és járok körbe-körbe, vagy kilépek belőle jobbra.. Csakis jobbra. A vasúti kereszteződések már szinte teljesen biztonságosak, de a személyes jog a vonattal való rövid és végleges találkozásra továbbra is biztosított mindenki számára. Vannak már aluljárók, és még annál „alulabb” járók, kerülő utak, boldog egyhangú táj nézegetéssel, bonyolult feladványok az útjelző táblák labirintusában; sebességkorlátozások, amiket megsértve kellemetlen híreket kapunk. Vannak persze útlezárások is, melyek szintén annak az örvendetes fejlődésnek a velejárói, amiben mi vagyunk a legkevésbé fontos tényezők. Elsődleges a szabályok szaporodása, a sebesség soha nem látott növekedése, legyen tér és megfelelő út a kamionok és az őket halálig előzgető egekbe törő árú luxusautók számára.

Mi ebből az intelligencia jelenléte?

Az önálló gondolkodás már nem feltétele a civilizált létnek, sőt akadálya. Ha az ember nem érti, hogy miért nem szabad átmenni az úton, ha senki sem jár rajta, akkor túl akadékoskodó vagy öreg, vagy szabályszegő, ami a legnagyobb bűn. A sok szabályhoz sok hivatal kell; a sok hivatalhoz bonyolult és drága hivatali közigazgatás kell, vele persze szép nagy paloták, ahol a fontos emberek kényelmes légkondicionált termekben-irodákban kelletlenül, csak a kijelölt ügyfélszolgálati időben, előzetes online bejelentkezést követően, mikor ugyanarra az időpontra húszan is be vannak jegyezve, mi pedig csodálkozván, hogy jó helyen járunk-e, számokat húzva a hívóhangra és a kijelzőre meredve várjuk a sorunkat, ha a sokadik engedélyt kell türelmesen kivárnunk, megtéve az ilyenkor kötelező lépéseket, vagy a hibásan működő rendszert akarjuk tisztelettudóan megszólítani, természetesen a sorunk kivárása után. A magyar fogalmazási, helyesírási, stilisztikai szabályok kéjes érzéssel való felrúgása közben némi megengedett aberrációk után lecsillapult indulatokkal…

Igaz hogy kis országunkban közel egy millióval kevesebb ember él, de mindenhol mégis túl sokan vannak, ahol meg kéne, ott túl kevesen. Ahol haladni kéne, ott rostokolunk, ahol meg állni kéne ott száguldunk. Ez a „magas intelligencia” nyilvánvaló jele.

Hogy Önök is értsék:

A világ életem kezdete óta átláthatatlanul megbonyolódott, az ember minden perce rohanással, késedelemmel, türelmetlenül telik. Olyan feladatok között, amelyekhez semmi közünk, és ráadásul semmi hasznunk nincs belőle. Ami nem lenne baj, de az emberen kívüli világ a szemünk előtt válik hulladékheggyé, autópályákká, büdös, egyenesre szabott vízfolyásokká. Még örülhetünk, hogy nem a föld alatt folynak, hiszen ott kevésbé látnánk mit visz az ár… A szagok is diszkréten elpárolognak a mélyben.

Olyan szerveket, embercsoportokat szolgálunk, akik csak ellenünk szervezkednek, kiknek a munkája abból áll, hogy újabb és újabb szabadság szikrákat faragnak le életünk aranytömbjéből, amivel egyre közelebb jutunk annak a felismeréséhez, hogy az egész világ megőrült.

Az emberek közt járva azt tapasztaljuk, hogy a megértés szándéka kiveszett, a szabályok már azt is tiltják, hogy megérintsük egymást. A tényleges tudáshoz nem férhetünk hozzá, csak a szennyes bűnt adják kifogyhatatlan mennyiségben. Ha nem tudunk idegen nyelveket, vagy a kódokban való kommunikációt nem vágyunk megismerni, lassan már a saját nevünket sem tudjuk felidézni, nem beszélve a „biológiai nemünkről”. Fogalmainkat megrontják, az eredeti jelentéseket nem érti senki, ismeretlen gagyogást kapunk mindenhonnan. Olyan információkat kell az agyunkba gyömöszölni, amik már keletkezésük pillanatában hazug és létrontók voltak, de meg kell jegyeznünk és utóbb fel kell említenünk őket, mint annak idején az iskolában, holott tudjuk, mint rég, hogy soha nem fogjuk mindezeket használni semmire.

A sok nehézség közül melyek életünket, mint egy rossz pattanást elnyomják, (pokolba a képzavarral!), a legnehezebb JÓT CSELEKEDNI. No nem azért, mert valaki tiltaná, hanem azért, mert jó ember a rendszer számára nem létezik, csak potenciális szabályszegő. A szabályok ott a legszigorúbbak, ahol a szent természetet kéne megvédeni. Először is a fejlődésnek rajtunk kívül még az összes élőlény útját állja, mert az élőhelyükre az aktuális „zöld mezős” beruházásnak van szüksége. Milyen költői elnevezése a természetpusztításnak.. Ha már a zöld mező eltűnik, teremjen helyette munkahely. A „teremtők” zsebébe meg újabb „közvetítési díj”. Az eredmény még több környezetrongálás, szennyezéssel. Olyan idegenek által, akik kedvezőbb adózással, nagyobb nyereséggel, és persze engedékenyebb, szelídebb előírásokkal élvezhetik a használhatatlan dolgok előállításának örömeit, mint otthon. Már, ha van nekik otthonuk. Vagy éppen otthonuk az egész világ. A szabályok csak minket sújtanak. Egyre több, egyre lehetetlenebb… Tiltás is van elég. Fel is, meg le is…

Mikor az értelemről beszélünk, tisztelegnünk kell azok előtt, akik ezt az egész gazemberséget összerakták, és évezredek óta fényezték, ügyelve a megfelelő számú hatékony, őket védő fegyveres meglétére. Ez a munka valóban hasznos volt. Valóban kifizetődő, eredményes, fenntartható, örökös.

Belőlünk az a kevés is elég lesz, akik maradnak a szabályokat minduntalan megszegők, ezzel eltávolíthatók után. Mi tudunk tűrni. Annak idején is tűrtünk. Elvégeztük, kiálltuk, rázkódtunk, megálltunk a stoptábláknál, kivártuk az üres út szélén, hogy zöld utat kapjunk, és boldogan átsiettünk a túlsó oldalra. Minden betűhöz a megfelelő paragrafust betéve tudjuk. Igaz, hogy már elfelejtettük mi végre is vagyunk itt még mindig.. Rezignáltan várjuk a fejlődés újabb örvendetes jeleként felbukkanó szabályokat arra nézvést, mi milyen magas, milyen korszerű, milyen szabványos legyen, aminek végrehajtásával azért várunk, mert hamarosan jön a még szigorúbb szabály.

A gondolkodással már régen felhagytunk, de nem kell rettegnünk a jövő miatt, hiszen jön az IQ rohamos tervszerű csökkenése miatti Mesterséges Intelligencia. Az már magának nyomkodja a gombokat, helyettünk is gondolkodik, számol, ír, megért, megtesz, soha nem hibázik, nem gyárt selejtet, megjavítja, kicseréli önmagát. A zöld mezőnek már nyoma sem lesz, a szürke égen nyúlós felhőszerű füstfoszlányok, mert az adja az energiát a gépek számára. Így egy műszaki csoda szennyez és tisztít. Mi kéne még a fejlődéshez, és a boldogsághoz?

Annak biztos tudása, hogy olyan, mint IQ természetesen nem létezik, ahogyan idő sem. Azt is „ők” találták ki, hogy tőlünk elrabolhassák.

A szabályokból annyira elegünk van, hogy a saját magunkra vonatkozó ugyancsak szigorú szabályok betartására való biztatást már szabadságunk utolsó morzsáinak elvételeként utasítjuk el. Ehhez még a rendszer is segítséget nyújt, hiszen ezeket tiltja a legjobban. Egyedül az egészségünkre vonatkozó fontos szabályok tilosak. Ezzel el is érkeztünk legújabb, ezúttal utolsó útkeresztezésünkhöz. Hál’ Istennek, itt nincsen semmilyen tábla, bár azokból mindig volt elég, sőt sorompó is csak az imént idézett, amit meg legalább saját érdekünkben átléphetnénk. Lámpa sincs itt, csak az a villogó piros, amit már nem fogunk látni…

Sport legyezés

Sport legyezés

(Sport & Fly)

Az utóbbi években szinte nem írtam a horgászatról. Ez nem véletlen. Egy ideje valami megtorpant. Volt egy ideám, hogy a műlegyező horgászat a legszebb, legjobb sport, amiben nem ártunk a természetnek, megfigyelhetjük, szerethetjük szenvedélyünk tárgyait, a halakat. Az a még korábbi kiegészítése ennek a „szabadidős foglalkozásnak”, hogy „az ember azért megy horgászni, hogy halat fogjon”, már jó 30 éve megszűnt igaznak lenni, a maga tárgyi, és szellemi értelmében. Egyszerű volt az oka: már nem ettem halat, és mást sem, ami állat..

A ’70-es években, legkorábbi írásom, ami megjelent az akkori Magyar Horgász-ban, a Szerelmem a legyezés volt. Sándor György komikus a címre csapott rá úgy mint egy kiéhezett pisztráng. Alkotott belőle egy geget. „Szerelmem a legyezés – a légy ott..” (Légyott).

Ez volt az az idő, mikor fejembe vettem, hogy legyezni, vagyis műlegyezni fogok. Jó régen volt. Van tehát némi rálátásom a témára.

A műlegyezés halfogó módszer.

Ezt egy barátom mondta, és igaza volt. Általánosan így nevezik más nyelveken is (légyhorgászat/légyhalászat). Leírtam azután többször is, hogy a műlégy és a kifinomult technika segítségével gyakorlatilag minden fajta halat meg lehet fogni. Ezt azóta számos műlegyező be is bizonyította. Ez a horgászmódszer vetekszik más műcsalis módszerrel, még a pergetés számos válfajával is. A különbség csupán az, hogy pergetni jóval könnyebb, előbb megtanulható, ha valakinek kézügyessége, jó szeme, a halak viselkedéséről közelítő tudomása van. Külön fejezet, hogy mit tesz a vízben vibráló tárgy a halak viselkedésével, és miként érzékeli a hal a különféle műlegyeket.

Az ok, amiért most mindennek az elvnek és gyakorlatnak adtam egy perdületet, vehetjük ezt 180º-osnak is, hogy rájöttem, korábbi elképzelésem egy ponton hibás volt. A hal el is pusztulhat, még akkor is, ha szakáll nélküli horogra kötött műlégyre kapott, sőt meg se sérült. A hal a fárasztás végén úgy pusztul el, hogy észre sem vesszük, hiszen elúszik…, menekül az életéért. A vérében felgyülemlett tejsav hamarosan infarktust okoz, szívbénulás, és halál követi. Ezt általában a nagyobb egyedek szenvedik el. Egy statisztikában olvastam, hogy a halakat átlag 9-szer lehet kifogni anélkül, hogy elpusztulnának. Végül a lehetősége megvan ennek is. A napokban egyik világlátott barátom elmondta, hogy egy halat a jéghideg vizű mongóliai folyóban 1 óra (!) ideig élesztett újra sikeresen. Ha hideg vízben is végzetesen kimerülhet a hal, akkor mit gondoljunk mi itt a mérsékelt éghajlat alatti vizeinkben akasztott – esetenként – sebes pisztráng fárasztásáról? Tavakban azért nem fogjuk látni, hogy mi lett a visszaeresztett hallal, mert lesüllyed; folyókban – különösen a gyorsabb folyásúakban – viszont elviszi a víz a teljesen kimerült halat. Hangsúlyozom, a nagyobb egyedekkel, pláne magasabb hőmérsékletű (18-20º) vizeinkben eshet meg gyakrabban. Egyedenként más és más az azonos méretű halak teherbíró-képessége, de fajtánként is változó. A lazacfélék a legérzékenyebbek. Azt is tudjuk, hogy a hal csak normál, úszó pozícióban van eszméleténél. Ha megfordítjuk, a hasa felfelé áll, rövid idő alatt elpusztul. Hiába látjuk azt, hogy elúszik, ha rövid idő után átfordul, és már nem képes önmagától visszafordulni, elveszti az eszméletét. Ezért, ha újraélesztjük, mindenképpen normál pozícióban kell tartanunk, oxigén dús, hideg vízben. Ez a két feltétel: oxigén dús-hideg víz, egy kategória. Az oxigén a minél hidegebb vízben van magasabb százalékban oldott állapotban. Lehet valamennyire fokozni az oxigénszintet buborékoltatással is. Ez volt a dolog technikai része. Tudomásul kellett vennem, hogy mi műlegyező „sportemberek”, a C&R módszerrel is megölhetjük az általunk tisztelt halakat. Különösen érvényes ez a pisztrángra. Addig nem hittem el az állatvédők kritikáját, hogy a C&R tulajdonképpen állatkínzás. Nem kell különösebben empatikusnak lenni ahhoz, hogy ezt elfogadjuk. Mintha egy hatalmas lény (elefánt) addig futtatna minket, hogy már mozogni sem tudnánk, és akkor a fejünket pocsolyába nyomná, mint ahogyan mi egy vízi élőlényt halálosan fáradtan még a légzésétől is megfosztjuk.. Saját szememmel láttam egy ízben, hiába élesztettük a halat, egy óra próbálkozás után már nem mozgott a kopoltyúja. Karcolás sem esett rajta az apró horogtól, mégis vége lett.

Ez okból megemlítem, hogy a C&R vizekbe is rendszeresen telepítenek méretes, vagy nagyobb halakat, és mégsem „telik meg” a víz. Hova lesznek akkor a betelepített halak?

A pisztrángot általánosan évenként telepítik. Ez a gyakorlat néhol kötelező, néhol az elhullás, vagy a jogosulatlan kifogás veszteségei miatt indokoltnak tűnik. A halak életmódja, különleges viselkedése, élőhelyei és ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos elvek nagyobb terjedelmet igényelnek, de itt hadd legyen elég annyi, hogy a pisztráng felnőtt egyedeinek telepítése nem csak hogy felesleges, hanem kifejezetten káros is. Ideális ahogyan a korabeli Viszló pataknál is volt, hogy a patak felsőbb folyásán létrehozott szaporító-tenyésztő telepről az ivadékokat, vagy a nagyobb egyedeket időnként kieresztették, illetve a patak alsóbb szakaszaira szállították. Ezeknél is megfigyelhető volt azonban a vad egyedektől eltérő viselkedés. A rendszeres felnőtt példányokkal való telepítés a behelyezés helyén csoportosuló, helyüket nem találó halak gyors visszafogását eredményezi. Egyszerű megérteni, hogy miért. A halak ismerik egymást, de nem ismerik az új környezetet, ezért a megszokott védelmi pozíció a minél nagyobb csoport vagy raj. Ebben a csoportban a tartó medence viselkedési modellje kerül előtérbe, ezért minden, ami beesik a vízbe a legügyesebb egyed zsákmánya lesz. Így sikerült nekem is megfognom életem legnagyobb szivárványos pisztrángját. Azóta a külföldi horgászvizeken ez a „pótló telepítés kiselejtezett tenyészhalakkal” már nem volt olyan szimpatikus.. Egyedül a gazdálkodók érdeke a kapitális halak kihelyezése, ami vonzza a napijegyes horgászokat. Mikor az orrom előtt öntötték ki egy dézsából a tömeghez alakult sötét színű, 4-5 kilós szivárványosokat, elment a kedvem ettől a „sportszerű” legyezéstől.. Szakirodalomból régóta tudom, hogy a honos, tehát helyben született felnőtt egyedek elüldözik az „új jövevényeket”, akik viszont közvetlen vízi kapcsolat híján nem találnak vissza születési helyükre, ami a lazacféléknél létkérdés. Minél nagyobbak a kihelyezett példányok, annál valószínűtlenebb, hogy helyben fognak maradni. Emiatt is szükséges az újabb és újabb telepítés. Ezen a vízterületen horgászók soha nem fogják megtapasztalni a különbséget vad és telepi halak között. Az élelmes „legyezők” gyorsan készítenek „táplegyeket”… Hát ez már a vég…Nagyon lehangoló, mikor egy máskülönben meseszerű hegyi vízben rendre „tepsi méretű”, színtelen halakat akasztunk, sőt olyat is tapasztaltam, hogy a helyiek még arra sem ügyeltek, hogy a fenékhorgaikat felszedjék… Könnyű zsákmány mindenkinek. Sietni is kell a rablással, mert hamar eltűnnek ezek a halak, kivéve, ha egy mellékágban születtek. Az apró rovarok elkapása sem könnyen fog menni, mert azt is lárvakoruktól kezdve kell gyakorolniuk..Viselkedésükben talán soha nem lesznek olyanok, mint a helyi, vad halak. Arról nem is beszélve, hogy a tenyésztés genetikai „kifáradást” eredményezhet. Az évtizedek óta tenyésztett állomány készségei, a táp elkapására, és a konkurensek elzavarására fejlődtek ki, nem a táplálékállatok megkeresésére, a szezonális rovarviselkedés megtanulására.

Nos, visszatérve a „sport-nem sport” témánkra, tudomásul kellett vennem, hogy ez a trend nem tartható fenn tovább. Ki kell mondanunk, hogy műlegyező sportnak kizárólag a műlegyező távdobás-célba dobás tekinthető – eddig. Ezt lehet versenyszerűen űzni. Hogy mégis rendeznek (ezután is rendezni fognak) „műlegyező bajnokságokat”, két oka van, az egyik az üzlet. Ma már tudjuk, hogy nem a szellem irányítja az üzletet, hanem az üzlet irányítja a szellemet. Ha valamit népszerűsítenek, az jó az üzletnek. Nincs is olyan szezon, mikor ne kerülne ki a műlegyező „hozzávalók” boszorkánykonyhájából egy új légykötő anyag, szuper drága pálca, vagy mindennél fogósabb módszer. Ez utóbbi bizonyítja, hogy a „sport”-legyezők is tévúton járnak. Tulajdonképpen az eredeti téveszme: „minél több halat fogni” köszön vissza. Ennyi idő múltán ki merem jelenteni, hogy a legfogósabb a jól vezetett bármilyen légy. Egy barátom azt hitte álmot lát, mikor a sok eredménytelenség után az ő botjával és legyével azon a vízen, ahol addig horgászott pár perc alatt fogtam egy szép halat… Igaz, előtte elmondtam, hogyan a legjobb, de vagy nem tudta, vagy nem akarta úgy csinálni, ám az általa máshol nyertes módon nem volt eredménye. Ezt azután sokféleképpen lehet magyarázni, de mégis tény, hogy az egyik ember jobban meg tudja fogni a halat, a másik kevésbé. Ez is csak a tudás és a művészet közötti különbségen múlik.. A horgászcikk gyártók érdekeltek abban, hogy sok minőségi horgász legyen, akik minőségi termékeiket minőségi árakon megvásárolják.

A másik ok a már leírt félreértés, miszerint nem ártunk vele a természetnek, ezzel népszerűvé lehet tenni a műlegyezést. Szimpatikus idea. Ha van különbség halfogó módszerek között, akkor a sétáló, hosszú utat bejáró, ügyességet, tudást igénylő ultrakönnyű pergetés és a legyezés valóban a jobbak között van, de mégiscsak halfogásról, nem a sportról szól. Erre próbáltam utalni.

Mi van jelenleg a természetben?

Mondják nekem többen, mióta ez az új „rögeszmém” lábra kapott… „Te már ezernyi halat fogtál, annak idején a Viszlón, halat is tenyésztettél, kiélhetted a pisztráng iránti szenvedélyedet. Mi még közel sem tudtunk annyi élményt begyűjteni…”

Nos, ezzel folytatjuk.

Azóta, hogy elhatároztam, az ország elhagyott vizeibe sebes pisztráng ivadékokat telepítek, és ezt részben meg is valósítottam, a természetben drámai változások történtek. Ezek a változások elgondolkodtatják azokat, akik felelősséget éreznek a természet iránt. Valaha, gyermekkorom álompatakja szinte iható minőségű és jéghideg volt. A csatornázás, és a karsztvíz ivóvíznek, háztartási víznek való felhasználása révén a források hozama megcsappant. A patakokat néhol kikotorták, kikövezték, és kanalizálták. Nyomvonalukat lézerrel egyenesre jelölték, partjukon a növényeket nem tűrik meg. A medrükben rengeteg életidegen szemét. Ez eredményezte a mai nagyon vegyes állapotokat. Más országokban megújult a természetelvű vízgazdálkodás, ennek egyik következménye az EU egységes szabályozása a természetes vizek minőségének javítására. Amíg azonban ebbe az irányba alig történik elmozdulás, kimondhatjuk, hogy az élő vizekben való halfogó horgászat már távol van a természetestől, mikor telepítés nélkül is eredményesen lehetett horgászni, és a halak elfogyasztása nem jelentett egészségügyi kockázatot. Ha egyszer az élővizekből kifogott halak már nem egészségesek, marad a „sport”, hiszen nem tudunk mit kezdeni a vággyal, ami a természethez, a vizekhez vonz minket. (Gyermekkorom horgászai, akik a szennyvíz befolyóknál szatyorszám fogták a paducokat és márnákat a pesti Duna parton, szintén rendkívül egészségtelen zsákmánnyal vonultak be a közeli éttermekbe…) . A halak, húsa minden volt, csak egészséges nem.. Ez az egyik oldal. A helyzet horgászvizenként más és más, de a legtisztább vizeket is „lefokozhatjuk”, ha olyan halakat és annyit telepítünk vizekbe, melyek természetes tápanyagállatai nem biztosítják a halak fennmaradását. Így a horgászok „etetése” a halak számára létszükséglet. A felmelegedés, és az etetésből fakadó vízromlás nincs is említve. Ezért nincs más cél, mint a természetes halgazdálkodás, vagy a szigorú ellenőrzés melletti szorgos telepítés, és szinte azonnali visszafogás. Ennél olcsóbb és kényelmesebb közvetlenül a tenyésztőtől megvásárolni a halakat. A horgászat fáradsága is elkerülhető… Sok országból látunk híreket, mikor úszómedencékbe öntenek egy csomó halat, amit pénzért ki lehet fogni, sőt versenyezni is lehet, ki fog többet… Talán ez nem sport, ugye? De, itt vagyunk mi az „igazi sporthorgászok”, akik viszont „kíméletesen” visszaeresztjük a halakat (amik jó esetben „megússzák” a találkozást)…

Mi tehát a megoldás?

Hogyan lehetünk természetelvűek, sőt természetvédők úgy, hogy műlegyezünk?

Szándékosan nem azt írtam „műlegyező horgászunk”..

Most egy kis szellemi kitérő következik, minek során megkísérlem érzékeltetni, milyen az, ha valaki a lelki-szellemi fejlődésre, nem az anyagi felhalmozásra szánja az életét. Teszem ezt akkor, mikor a világban szellemi és gazdasági téren züllés, káosz uralkodik. Hogyan lehet ebből kiutat találni? Ha politikamentesen fogalmazok, akkor azt írom, „meg kell haladni” a jelenlegi kudarcos gondolkodásunkat, és higgadtan fel kell mérni a helyzetet. Az ember hasznos tulajdonsága, hogy mindent képes helyrehozni, mindent képes jó irányba fordítani. Ami hiányzik, az a szándék – ismert sztereotípia. Akik nem értik, miről van szó, azok nem is érzik saját felelősségüket a helyzet elfajulásában. Másoktól várják a változtatást, de ragaszkodnak ahhoz, hogy „jogos szórakozási igényüket” kielégítsék. Ezért „áldozni” is hajlandók. Ez ma a horgászati célú halgazdálkodás, horgászturizmus. És éppen ez az, ami igen erősen hozzájárul a természet romlásához is. Az egész folyamat minden részletében rombol. Rombolja a környezetet, és rombolja a szellemet is. A horgászatot szolgáltatásként, fogyasztásként, ezzel szinkronban profittermelőként tekintik. Sokan élnek jól belőle. Még azt is megkockáztatom, hogy most lendül fel igazán a kereskedelmi célú horgászat, persze „minőségi” szinten, ahol igen komoly pénzek fordulnak meg. A halak telepítése megzavarja a már honos halak életét, természetes szaporodását. Adott esetben még halpusztulást, elhullást is okoz. Ezzel együtt fertőzés, a gyakori „idegenfajú” hal vagy víziállat általi „ökológiai kockázat”is jelentkezhet. Hogyan lehet ezt az egész tevékenységi kört beilleszteni a természet szabályszerű működésébe, egyúttal tanítani az állatok tiszteletét, a természeti élőhelyek minőségi fogalmát, a mi kedvenceink, a halak viselkedésének megismerését úgy, hogy ez tudomány és természetvédelem legyen?

A következő gondolatok sok horgászt sokkolni fognak, de mindenkit kérek, őrizze meg hidegvérét, és próbálja ártatlan gyermekként felfogni a következőket. Úgy, mikor még nem tudtuk, hogy milyen is az a halfogás, milyen a ficánkoló hal, a nyálkás hideg test, és egyáltalán nem gondolkodtunk a halakról úgy, mint amik éreznek és talán kímélni kellene őket. Csak és kizárólag az érdekelt minket, mifélék is azok a titokzatos vízi lények a sötét mélyben…

Az ember, ha érdeklődik a halak megfogása iránt, elkezdi a klasszikus cérna-gombostű pontról, és eljut valahova, aztán vagy megmarad ott, vagy a különféle erősen nyomuló környezetvédelmi szervezetek hatására felhagy az egésszel. Szerencsés esetben felteszi magának a kérdéseket… Mégis ott motoszkál az elméjében a hal és a vízi élet megismerésének vágya, nem csupán a (még engedélyezett)minél több és nagyobb halak megfogása. Mások, mint én, eljutnak a műcsalis horgászatig, a pergetésig, a könnyű pergetésig, majd a még kifinomultabbak, még érdeklődőbbek a műlegyezéssel is megismerkednek. Itt aztán a legtöbbjük eljut a tökéletes boldogság illúziójáig, ahova sok ismerősöm-barátom is eljutott. Ez pedig nem kritika, nem cinizmus, nem megvető, felsőbbrendű lenézés, hanem valami, ami engem is éltetett hosszú idő óta. Ezt ismerem, és nosztalgiával gondolok rá. Ám a nosztalgia mellé egy jó adag realizmus, még több katarzis társul, ahogyan felismerem, milyen más is az, mikor minden rossz érzés alól felszabadulunk. Ha ezt említem barátaimnak, legkevesebb hogy furcsán néznek rám, és magukban elparentálnak: „ennek az öregnek is elment az esze..” – Pedig most jött meg. Most vagyok ugyanott, ahol a jéghideg forrásvízben cérnával a magam készítette gombostűhorgon fityegő gilisztát húzkodtam a falkányi fürge cselle orra előtt. Már akkor is attól jöttem izgalomba, mikor láttam, hogy halacskák hogyan kóstolgatják a csalit, és mikor veszik végre a szájukba, hogy a zsákmányt azután szegény anyám egyenként keserves szitkozódások közepette megtisztítsa, majd feltálalja… Most azonban a megfogás, megérintés és az egyéb elmarad, viszont a halak meglesésének, kicsalogatásának, megcsodálásának érzése minden mást felülmúl.  A pillanat elmémbe vésődését egy rendkívüli esemény tanújaként szabadon élvezhetem. Közben a vad teremtmény élő közegében való létezésének eredeti állapotát egy pillanatra sem háborgatom. Kicsit hasonlít ahhoz az élményhez, aki ezt átéli, mikor a delfin hátára veszi az embert és úgy úszik vele sebesen. Én ki nem próbálnám, de aki átélte más ember lett. Azok is, akik utána messze elkerülték az efféle attrakciókat… Valami, ami olyan, mintha mi is együtt létezhetnénk ősi ösztönünk világával, a vízi világgal.. Ez következik most…

A legyezők mennybemenetele

Talán már „pedzik”, hogy merre lehet tovább lépni a C&R legyezésből. Mikor „találmányomat” egy képzett öreg legyezőpajtásomnak elmondtam, legnagyobb meghökkenésemre nem lepődött meg. Máris megemlítette, hogy volt már olyan, aki ezt tette. Korábban én is többször szembekerülten olyan érvekkel, melyek egyszerű fogalmazása: „Minek kínzod azokat a szegény halakat, ha nem akarod őket kifogni?” Éreztem, hogy igazuk van de nyugtatgattam magam a fent már leírt kifogásokkal, mentségekkel. Akkor voltam csak bajban, mikor azokat a „tragikus” tapasztalatokat megszereztem. Egyesek szemében túldramatizálom az állatok és az ember viszonyát, velük nem is vitatkozom. Ma még (!) véleményszabadság van, sőt – bizonyos keretek között – cselekvési szabadság is ezen a téren. „Ahogyan a dolgok állnak”, nem fognak így sokáig állni… Lehet, sokféleképpen lehet elodázni a szükséges cselekvést. A „forradalomtól” még messze vagyunk, de szellemi „forradalom” elkövetkezhet, ha azok a természet romlásáért aggódó fiatalok-idősek, akiket ez a jelenlegi gyakorlat elriasztott a vizekkel való közeli kapcsolattól, akár kedvet is kaphatnak, kihívásnak is érezhetik ezt az „új” gondolatot.

Az élmény

Tudjuk, hogy a változást mindig valamilyen kényszer szüli. Szinte a kényszerek alakítják a történelmet, és egymáshoz való viszonyainkat. A kényszereket vázlatosan érintettem, most jöjjenek végre a konkrétumok. Hogyan oldjuk meg az általunk keltett problémát? Másfajta szemlélettel, gondolkodással. Itt van a sok évtizedes tudományunk, dobjuk az egészet sutba, mert a lelkiismeretünk „rátette a vállunkra a kezét”? Ezt a terhet nem érdemes cipelni, sőt, ami a legkevésbé ajánlatos, önmagunknak hazudni: „nincs is semmiféle hiba, vagy bűn, csak túl lágyszívűek lettünk öreg korunkra..” Az emberiség egyik fele igazat mond és joggal neheztel ránk azért, amit a halakkal művelünk. Az összes hátrányt részben úgy próbálják ellensúlyozni pl. Németországban, hogy a kvóta kifogása után abba kell hagyni a horgászatot. Legyen az élőcsalis, vagy bármely megengedett módszer, egyiket sem kiáltják ki „ártalmatlannak”. A halat, az ötcentiset is el kell vinni, és ott kell hagyni a vízpartot. Vagyis: tilos a halakat visszaereszteni! Ezt igazságtalannak érezzük. Ugye, mi akik képesek vagyunk hosszú órákat sétálni a mellig érő jéghideg vízben, kockáztatva az életveszélyt is, hogy egymást lepipálva minél több halat akasszunk meg… A halakat akkurátusan lefotózzuk, és mindenkinek mutogatjuk, mint trófeákat. Már ez a szokás is egyeseknél „kiveri a biztosítékot”, de mégis széles tábora van az efféle „látvány-versengésnek”. Az „győz”, aki a legnagyobb halat fogja. Erre szoktam mondani, hogy minden nagy hal kishalként született… Nem a mi érdemünk, hogy olyan nagy lett! Nem egyszer láttam „nem eléggé tudatos” horgászokat szidni a kis halakat.. Ennél sokkal komolyabb veszélye van a halak hosszú ideig való tapogatásának, fullasztó, vízen kívül tartásának. A fertőzések elkerülésére már különféle „egészségügyi óvintézkedések”, fertőtlenítők használata is elterjedt, sőt néhol kötelező is. Egy „kívülálló” ezt már betegesnek gondolhatja – némi joggal… A logika szerint, ha a halat védjük a „kórokozókkal” szemben, a víz komplex organikus rendszerét – ha még oly kis mértékben is, de – pusztítjuk.

Van tehát a művészi szintre fejlesztett halfogó technikánk, hozzá méregdrága felszerelés, a „horgászturizmus” költségei az egekbe szöknek, mégis „bevállaljuk”, csak hogy „szerelmünknek, a legyezésnek” hódolhassunk. Lehet, hogy minden maradhat, a tudomány még fejleszthető is, a halak iránti tiszteletünk se csorbul, sőt… Csak egy apróságot kell elhagynunk a légyről: a HORGOT!!Puff neki! – mondják azok, akik valami új horgászmódszerben reménykedtek – most aztán el innen! A magas vérnyomással küzdők az életükkel játszanak, ha mindezt elhiszik nekem..

Pedig egy lépéssel a boldogság előtt járunk..

Kedvenc vizünk egyikén, miután már az ötvenedik halat fárasztottuk, és próbáltuk elkerülni az elkerülhetetlent, de mégis akad olyan hal, ami mélyre nyelte ezt a mesterséges „holmit”, a kiszabadítás, vagy a kopoltyú szilvány sérülése miatt végzetes vérzés indul, a hal szinte a kezünk között pusztul el.. Mit tehetünk? A „balesetre” vis maior-ként tekintve, „veszteséglistára” tesszük az eseményt.. Szabályosan visszaeresztjük az elpusztult gyönyörű teremtményt. Az addig élénk, egyedülálló mintázat perceken belül elhalványul, a korábban eleven, vad lény aléltan sodródik az örökkévalóságba… Nyugtatgatjuk magunkat: „Ez az élet rendje, majd a többi hal elfogyasztja és visszakerül a körforgásba..” Mi lesz az eredeti elképzelésünkkel, az „ártalmatlan sportunk” megítélésével? Ha önmagunknak megbocsájtunk, és „csak” naponta két halat ölünk meg így? De nemcsak mi vagyunk lelkes „sporthorgászok”… Ha mindenki ugyanezt teszi, hiszen ez a „rend” akkor mi lesz a halakkal? Ugyanezt érezte Charles C. Ritz a legendás mesterhorgász is, mikor a sokadik steelhead egyike-másika rajtavesztett a C&R „sporton”.. Ekkor döntött úgy, hogy lecsípi a horog öblét.. Azok után olyan mutatványokban volt része, ami megváltoztatta az életét… A Fly Fisher’s Life  Egy legyező horgász élete c. könyvében utal rá, hogy számára a legyezésben a légy készítése, a dobás tökéletes kivitelezése, és kapás  kiváltása a fontos.

Én is így jártam, mikor hosszú viaskodás után tettem egy kísérletet, mit fogok érezni, mikor a hal megakadásának semmihez sem hasonlító érzése elmarad?? Előbb vettem egy mély lélegzetet, és kötöttem néhány „másfajta” legyet. A horog gombostű volt.. (mi más, hiszen visszamentem a kezdetekhez) Vannak gömbfejű gombostűk. A normál méretű tű, pontosan kiad egy 10-es, 12-es, 14-es horogméretet. A horog hegye helyett a fényes gömbfej megakadályozza, hogy a hal fenn akadjon a légyen.. A légy minőségi kell legyen, a kapás ugyanolyan, . A megakasztás helyett egy finom, érzékeny tartás elegendő. Ha a hal megérzi a legkisebb ellenállást is, azonnal továbbáll. Ennél a „horogfajtánál” nincs újabb találkozás egy jó darabig. Már ez is élményszerű, hiszen érezzük a hal elevenségét, szinte „telefonhuzal” jelzése a vékony előke végén levő légy által, amint a hal megragadja, és ösztönösen lenyelni próbálja azt, amit ő ennivalónak hisz.. Végül is az a legyezés célja, hogy elhitessük egy vadállattal, éppen enni adunk neki, de egyúttal halálos csapdába is csaljuk.. Visszacsengenek elmémben Hermann Ottó veretes szavai a „Székely góbé tollas horgáról”. „Felderül…a képe…” – írja. Vagyis boldog lesz, hogy egy fürge, rejtőzködő halat becsapott… Nos, a becsapás a mi esetünkben teljesen ártatlan, természetes kommunikációvá nemesedik, mikor megtanuljuk megismerni egy korábban zsákmányként, szinte „ellenfélként” megítélt titokzatos lény eredeti viselkedését, mintegy „jellembéli” tulajdonságait. Minél jobban elmerülünk ebben az új és izgalmas sportban, tudományban, etológiai tanulmányban, annál jobban tiszteljük a nemes halakat, most már szinte „barátként, ismerősként” fogadjuk az újabb és újabb találkozásokat. Immár felejtjük a korábbi véleményünket, nem beszélve a már elhagyott „konyhai” rögeszméinket, azt a sok-sok trükköt, ahogyan próbáltuk magunkat meggyőzni, milyen fontosak vagyunk, és milyen ügyesen tudunk „ősemberként” uralkodni a természeten. Ez az új érzés nem von le semmit korábbi tetteink egyre komorabb „helyi értékéből”, de a jövő némi önbecsüléssel és valóságos tudással jutalmaz meg azért, mert túljutottunk egy több évtizedes frusztrációnkon, ami végül is a C&R legyezéshez juttatott minket, vagy csak hittük, hogy „itt van már a Kánaán”….Van tehát feljebb.

Milyen előnyei vannak a S&F-nak?

Az előnyök sora végtelen. Amiket most hirtelen idefűzök, csak ötletek csíráinak tekinthetők.

Először is ez a tudomány már valóban ártalmatlan – sőt.. Melegedő vizekben sem kell lemondanunk a legyezésről. Ennél fogva – megfelelő jogosultságok, jogszabályok, ellenőrzés, vezető-tanító mellett – természetvédelmi területeken is gyakorolható. Használható tudományos célra a halak eredeti vad viselkedésének tanulmányozására, megfigyelésekre, dokumentálásra. A korábbi fényképes dokumentálás, a halak veszélyeztetése helyett most sokkal komolyabb felkészültséget igénylő fotó vagy filmes tudást, technikát követel meg. Nem kell órákig várni, hogyha a halak felszíni rablását akarjuk lefényképezni, elég, ha egy segítő fotós, vagy a testkamera megfelelő kockája rendelkezésünkre áll. Válogathatunk a jobbnál-jobb pillanatfelvételek között, akár albumot is készíthetünk az egyes halak kapás közbeni mozdulatairól, szín, méret, alak szerint. Olyan tudásra tehetünk szert a halak, jelesül a sebes pisztráng, vagy pénzes pér viselkedéséről, táplálkozási szokásairól, az egyre jobb utánzatok révén, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Mint mondtam, „barátként” üdvözölhetjük az egyes halakat, figyelve növekedésüket, megtapasztalva élőhelyük váltakozásait, vagy állandóságát. Olyan viszony alakul ki köztünk és a halak között, ami eddig elképzelhetetlen volt. „Személyes” ismeretségeket köthetünk. Megfigyelhetjük egyes halak ízlését, felszíni, vagy mélyben történő táplálkozási szokásait. Külön tudomány kell a felszín alatti halak kapásának megérzéséhez, az ott rendesen tartózkodó nagy halak felszínre csalogatásához. Legnagyobb csodálatunkat a halak egyre dühödtebb, agresszívabb támadásai fogják kiváltani. Egy alkalommal a közeli halak is szabályos extázisba jöttek azután, hogy egy társuk vagy tíz (!) alkalommal vetette rá magát a műlégyre. Mindenhol keresték azokat az újonnan kikelő rovarokat, melyeket a „szomszéd” olyan akaratosan szeretne bekapni… Ez volt eddig a leghihetetlenebb, amit életemben vad halakkal láttam. Az már nem újdonság, hogy egy tenyésztő medencében milyen harcot vívtak egymással a halak a beeső táplálékért, sőt, ha elegendő élő csali van nálunk, élő vízben is a környéken levő halak mind fellelkesülnek.. De most mi egy általunk kreált mesterséges rovarral, kishal utánzattal késztetjük eredeti táplálkozási aktusokra kedvenc halainkat. Azt még ki kell tapasztalni, hogy mi az, amikor a halak megunják az efféle vicceket. Lehet-e a kapások elmaradása után másik léggyel újabb kapásokra ingerelni ugyanazt a halat? A kérdések és a lehetséges válaszok szintén számtalanok lehetnek. Most már el lehet gondolkodni a „módszer” egyéb hasznain is. A halgazdálkodók minden ártás nélkül tudnak tájékozódni az állományról. Különösen a szaporodási idő utáni legyengült állapotuk idején. A „sportolók”, akár tíz méterenként is követhetik egymást, de az ilyen sűrű „csalafintaságok” előbb-utóbb felkelthetik a rendkívül intelligens halak gyanúját…Mi van, ha tényleg sportként akarjuk ezt alkalmazni, vagy ha csak egyszerűen a „kezdők oktatására”? Ezt máris megtehetjük. Élelmes gazdálkodók meghirdethetnek efféle programokat. Hogyan lehetne a sport jelleget kihasználva versenyeket rendezni a S&F műfajban? Csak pár ötlet: a halak szájában levő légy időtartama, a kapások száma, a halak méretei alapján. Az ismételt kapások más legyekkel.. stb. Ehhez csak szakértő bírók kellenek, és megfelelő képi dokumentálás, ami manapság már nem lehet akadály.. A halakat egyre kevesebb sokk, kellemetlen élmény fogja érni, természetesebben, óvatlanabbul fognak viselkedni, vagy éppen „kiokosodnak”, és egyre jobb technika, egyre tökéletesebb legyek révén lehet őket újra „felizgatni”. Egy dolog fontos a legyek kiképzésében: ha valamilyen, akár enyhén is akadó horogformát készítünk, a halak ugyanúgy megriadnak, mintha egy szabályos horogról akadnának le. Így tilos a „beakasztás”! Ha egy hal bármilyen gyanús ellenállást fog érezni, többet felénk se néz majd. Ezt is meg kell tanulnunk. Különösen jól fog ez jönni, ha olyan helyeken is horgászunk (ténylegesen), ahol pérek vannak, hiszen a C&R legyezés során számos pért amputálhatunk, mikor finom szájszélüket a túl kemény akasztás során kitépjük. Ez továbbiakban a halak növekedését visszavetheti, mert nem tudják olyan sikeresen bekapni apró táplálékállataikat. Valamikor Szlovákiában az ott lakó barátom felvilágosított, hogy pérnek csak finomra állított orsóról szabad „akasztani”, hogy ne tépjük le a „bajuszkáját”. Itt, a „‘sportban” meg lehet tanulni, hogy ne tartsuk a zsinórt a kezünkben, vagy legalábbis úgy, hogy a hal kapását érzékeljük, de a sodrás mozgásánál több hatást ne fejtsünk ki. Érezzük, ahogyan a hal a szájába veszi a legyünket. Azt is meg lehet különböztetni mekkora, és milyen agresszív. Ezt megtapasztalva valóban ellenállhatatlan nevetés kap el minket. Mint mikor egy viccet mesélnek, és az abszurd, de igaz helyzetre rádöbbenünk. A pillanatnyi meglepetés, és a hal óvatlan reakciója az, amire mindig is vártunk, szerelmünk, a legyezés során… Még ha a hal teljes testében meg is mutatja magát, újra meg újra felvetődik, egyre dühödtebben… A végén megszánjuk, együtt érzünk vele, és nem ámítjuk azzal, hogy valódi ételt adunk neki.. Továbbállunk másik „pácienst” keresünk. Ennek a valódi sportnak nem mellékes „járulékos” hasznai is vannak. A hosszú gyaloglás friss levegőn, a természet hangjai, a számtalan csobbanás, amihez nekünk is közünk van. Tévedhetetlen, pontos, finom dobásokra van szükség. A legyet a leglehetetlenebb helyekre kell bejuttatnunk. Tudásunk egyre magasabb szintjére érünk. Elkerüljük a vízbe gázolás zavarását, legyeink bármekkorák lehetnek, megismerve alkalmazkodva a halak szokásaihoz. Lehet akár nedves, vagy száraz légy, jóval technikásabb módon kell tálalni, sőt a kapások sikereihez a leheletfinom előkespicc is hozzájárulhat, hiszen most nem kell számolnunk azzal, hogy a hal elszakíthatja. Egyedül a legyeinkre kell jobban vigyáznunk a környező növények között hadonászva… A merítőt nyugodtan kihagyhatjuk, a horogszabadítót se kell elővennünk. Az idősebbek, mozgásukban korlátozottak is élvezhetik a halakkal való találkozást, mert a tényleg sportnak tekinthető vízhez jutást, a horog kiszabadításnak nehézségeit is elkerüljük. Ez leginkább azokra a társainkra vonatkozik, akik nem „ruhaszárító kötélre” hajazó előkéket használnak és bottal, zsinórral dobják ki a partra szegény halakat.. A legkisebb zsebünkben elférnek a legyek, és az előkék, orsók. Kell ennél több?

Egy próbát megér! Csak nehogy rabjává váljanak..!

Újévi jókívánság: Figyelők

Újévi jókívánság: Figyelők

Néhány napos felismerés: az emberek három csoportra oszthatók a Földön: mozgatók, mozgók, figyelők. A három embercsoport tagjai közül csak a figyelők képesek tanulni, gondolkodni, ismeretet átadni. A mozgatók nagyon alacsony tudati szinten élnek, a mozgók rettegnek tőlük, és bármit megtesznek parancsra. A figyelők mindenre figyelnek, ebből tanulnak és más figyelőknek továbbadják a tudásukat.

Már szinte hallom az ellenérveiket, de a figyelők nem vitatkoznak, nem küzdenek. Az itt leírtak remélem hasznukra lesznek további életükben.

E három csoport közül eddigi írásaimban sok szó esett figyelőkről, mozgatókról, mozgókról, ha nem is ilyen koncentrált formában. Jelen írás kifejezetten a figyelőknek szól. Meg fogják érteni.

Kik a figyelők?

Általában nagyon korán észreveszi a környezetük az ilyen gyermekeket, és idővel ők maguk is tudatosítják, hogy mi a küldetésük ebben a világban. Nekem szerencsém volt, mert „érett gyermek” voltam. Idősek voltak a szüleim, és édesapám 42 évesen (6×7) nemzett. Ez azt jelenti, hogy az ő szellemi, tapasztalati információinak nagy részét képes volt továbbadni nekem. Visszagondolva születésemre, utólag elmesélték rólam, hogy nyitott szemmel születtem, rögtön körülnéztem, hol vagyok, a bába és a család csodálatára.. Édesanyám 2 évig szoptatott, ami lényeges a szellemi-testi fejlődés szempontjából. Két „farkasfogam” volt, amit „sámánfogként” is szoktak hívni. Ezeket az orvos kihúzta. Alapvetően össze-vissza nőttek az alsó állkapcsomban a fogak. A felsőben csak ez a két „plusz” fog volt szabálytalanul. Testileg elég gyenge voltam, ami a szellemiek túlsúlya miatt, és az idős szülők elhasznált, lestrapált génjei miatt lehet. Idővel konstatáltam, hogy sokízületi gyulladásom és enyhe fokú cisztás fibrózisom van. Ezeket az „autoimmun betegségeket” semmilyen orvos vagy egyéb vizsgálati eredmény sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta…

Pedagógiai tanulmányaim során fejlődés-lélektanból megtanultam, hogy a gyermekek kb. 12 éves koruktól tudnak elvonatkoztatni. Legkorábbi emlékem, mikor a járókában a bal lában nagyujját szoptam… Homályosan vannak korábbi jelentéktelen emlékfoszlányok is. Mikor 8 éves koromban az iskolából a murvás úton, 2 kilométeres bandukolás közben hirtelen feleszméltem:

„Jé! Én élek és érzékelem a világot! Milyen csodás a táj. Egy völgyet patak szel ketté, a távolban magas töltésre épített út állja el a kilátást, jobbra idős diófák, feljebb mandulafák, távolabb csererdő, balra erdős domboldal, lent mező, nedves nádasok, csörgedező forráserek… Ebben élek, és ez nagyszerű. Belém sajdult az érzés: itt vagyok és dolgom van. Az iskola ezt némiképp akadályozza, de most jó, mert éppen hazafelé tartok, vár édesanyám, megint tanulhatok apámtól. Rengeteg roppant érdekes gép, szerszám, olajszag.. A padláson kincsek a homokban. Régi könyvek, útleírások, felfedezőkről, kalandokról. Galambok.. Az épület másik felében magtár búzával, ott a legjobb hanyatt fekve ábrándozni.. Csupa élmény..”

Miközben legújabb tapasztalataimat megosztom Önökkel, a gondolatok saját törvényeiknek engedelmeskedve haladnak az elmémben.. Ezek szerint továbbfejleszthető az eddigi felosztás „lélek, szellem, test” úgy, hogy „lélektudat, szellemtudat, testtudat”. Ezek között található az Univerzális tudat, vagy tudatos tudat, ami mindezeket együtt figyeli.

Ezekre a felismerésekre – ha hiszik, ha nem – feleségemmel való kommunikációm során jutottam.

Erről kicsit bővebben kell beszélnem…

Évekkel ezelőtt, mikor először a keleti bölcsességekkel találkoztam (legelőször természetesen az „Ezeregy éjszaka meséi”, a Bagdadi tolvaj és ehhez hasonló történetek által) beleszaladtam egy érdekes gyógyító elméletébe.. Butejkó (Buteykó) volt a neve annak az orosz asztmagyógyásznak, aki egy videóban röviden elmagyarázta a módszerét. Ma már tudom, hogy részben a keleti (talán kínai) gyógyászat „légzésterápiáit” vette alapul. Ennek rövid lényege, hogy csak az orron keresztül szabad levegőt venni! Lehetőleg minél kevesebbet… A testen belül a CO2 szintjét magasan kell tartani, hogy az oxigén könnyebben felszívódhasson a vérbe…

Ugye, milyen érdekes? Mindenki úgy tudja, hogy minél nagyobb lélegzetet kell venni, akkor jutunk elég oxigénhez… Nos, ez a kis látszólagos kitérő sokkal fontosabb (bár ez is nagyon fontos, szinte életmentő!) dologra irányítja rá a figyelmet: Az összes keleti bölcselet tartalmazza azt a tételt, hogy a harmadik szemet ki kell nyitni. Hogyan lehet ezt megtenni és miért? A „harmadik szem” a tobozmirigy helyén van, és roppant fontos szerepet tölt be. Ez a „szem” segít hozzá az összefüggések felismeréséhez, a tág látásmódhoz, amelyek nélkül önmagunk és a külvilág összevetéséhez, vagyis az öntudathoz nem jutunk hozzá. Sokakkal ellentétben, az öntudat nem csak azt jelenti, hogy meg tudjuk mondani a társadalmi nevünket, funkcióinkat, születési helyünket, az országot és a nyelvet, valamint ezeket helyesen is használjuk, hanem elsősorban azt jelenti, hogy tudjuk kik vagyunk az Univerzumhoz viszonyítva. Ezen belül az emberek és az összes természetalkotó, állatok, növények, föld, víz, levegő vagyis a Mindenség viszonylatában. Ugye nem is gondolták, hogy az öntudat nemcsak annyi, hogy tudjuk hol van fenn és lenn, vagyis meg tudunk állni a lábunkon és kérésre egyenesen tudunk lépdelni egy vonalon…

Tehát, a tobozmirigy állandó ingerlése, ahogyan a levegő az orrüregen keresztül átjárja a légutakat, és teszi a dolgát, végső soron a magasabb szellemi tartalmak elérését is segíti.

Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a pár éve felfedezett cisztás fibrózis, ami köznapi nyelven állandó váladékozást jelent nemcsak hogy gyógyítható, hanem teljesen eltüntethető.. Nem akarom Önöket untatni a részletekkel, csupán annyit mondok, hogy egész gyermekkorom ennek a kellemetlen tünetnek a jegyében telt. Az általános iskolában volt egy „orrpolipos fiú”, aki egy osztályban járt velem. Már jócskán benne jártam az 50-es éveimben, mikor valaki összetévesztett vele… Tehát mindenki tudta rólam, hogy nekem állandóan be van dugulva az orrom, és halomnyi zsebkendővel járok.. A papír zsebkendő korszakban már nem tűnik fel annyira. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy a mai nemzedékek (…) egy ilyen témával mennyire nem foglalkoznak.. Nem kis részben a jelenlegi tudati-szellemi-testi állapot ezen ismeret hiányának következménye, sőt voltaképpen a saját magunkra való figyelés hiányából ered.

Az említett tudós professzor tudományát tanítják, különösen a súlyosabb asztmatikus, allergiás és egyéb légzéssel kapcsolatos „betegség” leküzdésére.

Az „átlagember”, aki nem figyel efféle „jelentéktelen” „áltudomány” ismereteire, sokat veszít. Életében egyre lejjebb sodródik. Ez – mondhatni – „magánügy” de a figyelőkre az jellemző, hogy nem tesznek különbséget ember-állat, homokszem-falevél, nő-férfi, politika-vallás stb. „jelentős-jelentéktelen” momentum között. Mindenre figyelnek, és mindent a maga helyére szeretnének tenni. Csak akkor lehet a világ egy „jó hely”, ha embertársaink közül egyre többen megtanulják az „élettudományt”.

A figyelők és a „többiek”

A figyelő szerepkör gyakran születés, vagy korai elhivatottság eredménye. Nem kiváltság, inkább áldozati teher, amit életünk végéig cipelünk. „Betegségeim” számomra hatalmas segítségek az élet szeretetéhez. Elmondják ezt azok is, akiknek fogyatékos gyermekeik, élettársaik, családtagjaik vannak. A figyelem tehát lehet választás, vagy elfogadott szerep is. Jóllehet, ezek a figyelők csak belekényszerülnek ebbe a szerepbe, és esetleg más téren élik a „megszokott” életüket, azonban viszonyulásaikat nagyban befolyásolja a sors eme „feladata”.

A mozgók megelégszenek azzal, hogy kezdettől fogva más irányítja az életüket, vagy kényelemből, lustaságból, legtöbbször valamilyen vélt vagy valós hiányosságból, mely őket saját szemükben (!) a többi ember alá helyezi, életük végéig másoktól függnek. Viszont, fontos tudni, hogy a jelenkor „társadalmi” meghatározottsága manipulált létviszonyok keretében van. Az ember önfelismerése komoly akadályokba ütközik. Család, munkahely, államalakulat-államforma, vallás és egy sor akadály, „társadalmi skatulya” akadályai tornyosulnak a világot megismerni akaró gyermek elé. Egyik, ha nem a legnagyobb akadály az oktatási rendszer. Mind a formája, mind a tárgya, mind módszere, mind szelleme, és célja tekintetében. A leegyszerűsített cél a Rendszer szolgálata. A megszerezni kívánt tudás nem más, mint a Rendszer szolgálati szabálygyűjteménye. Az egyes „szakmák”, tudományok mind saját elvek mentén végzik a tevékenységüket, egyben azonosak: mindegyikük önmagát tartja a legfontosabbnak. A „társadalmi” képlet azonban állandóan változik, mivel a „tudomány” és a „politika” nem Földben, emberben, természetben, szellemben tudatban, hanem érdekben, hatalomban, vagyonban, élvezetekben, haszonban gondolkodik. Ha minden egyes ember megfelelő információkkal rendelkezne önmagáról, tisztában volna azzal – függetlenül az „elvárásoktól”, aktuális gazdasági, szemléletmód béli környezetétől – mire „hivatott”, de nem a Rendszer vonatkozásában, hanem Univerzálisan (!), ismerné a testét, érzékelné a többi létezőt, akkor nem lehetne tetszés szerint ide-oda rángatni. Ezt elkerülendő, mind erősebb, hatékonyabb módszereket fejleszt a Rendszer, hogy végleg elzárja az embert önmagától, és lehorgonyozza a Rendszerhez. Ennek legsikeresebb módja a szórakoztatás, ami a butítás ősrégi módja, a testi/zsigeri élvezetekre való ráirányítással párhuzamosan. Fontos, hogy a mozgatottaknak csak annyi lehetőséget adjanak, hogy éppen tudjanak eleget fogyasztani, legyenek mindig betegek, bűnözzenek, maradjanak minél ostobábbak, akár gonoszabbak is, hogy a Rendszert működésben tartsák. Mondhatni: a Rendszer mozgató ereje a mozgató embereken túl az emberi jellem minél gyengébb, alacsonyabb formája. A tudatlan, állandóan bizonytalan, elégedetlen, agresszív ember, akivel „foglalkozni kell”, akire intézményeket lehet létrehozni, aki számára „munkát lehet teremteni” (brrrr..), vagyis politikát, versenyt, háborút lehet indítani. A tudatos ember csak akkor támad, ha igaztalanul veszélyeztetik, és ha szellemi úton a veszély nem elhárítható. A védekezés, mindig olyan súlyú, hogy a támadó élete, lehetséges szellemi potenciálja megmaradjon. Az Élet, mint legfontosabb véd elv, kincs, lehetőség mindent átír.

Ebből a vázlatos leírásból is kitűnik, a figyelők élete nem fenékig tejfel… A mai szemlélet pedig a kényelem, a minél erősebb inger, izgalom, nem törődve annak testi-lelki következményével. Nem véletlen, hogy a „figyelői attitűd” nem éppen vonzó mások számára.

A három csoport jellege nem változik? Nem lehet az egyik „osztályból” átcsúszni a másikba?

Nem szabad senkit egy életre „beskatulyázni”. Erre, a főleg filozófiai, humánetológiai teóriára sem érdemes rendszereket építeni, ideológiákat gyártani. Az a szándékom, hogy a „mindenre figyelés” szerepére felhívjam a figyelmet… Tehát, ha valakit szerencséje, sorsa a figyelők szűk táborába helyezett, csupán lehetősége, affinitása van a lényeg, a teljesség felfogására. Mintegy „elméleti” szempontból mondanám, hogy a figyelők között is számos különbség lehet. Egy 10 éves gyermek, aki többet lát meg az átlagnál, még nem tud maga köré olyan „aurát” kialakítani, amely tapasztalati, kommunikációs szempontból ideális számára. Ha viszont egy ugyanúgy 10 éves gyermek diplomata szülők, felnőttek között él, és ráadásul vannak figyelő képességei, többet tud meríteni a valóságból. Ugyanakkor ez a lehetőség is teljesen bizonytalan eredményt hozhat, ha a nevelés, az idő előtti vonzások, „szirénhangok”, a fizikai, anyagi jólét kitölti azt a szellemi-lelki teret, ami az adott gyermek „hozott” képességeiből felszínre hozná a figyelés képességét. Az én esetemben a „politikai helyzet”, a háború, az anyagi bizonytalanság nagy kihívást jelentett. A Rendszer még nem teljesedett ki egészében, az intézmények nem tudtak eléggé mindent leszabályozni. Az emberek még az előző korszakban szerzett tapasztalataik, szokásaik szerint éltek, emellett az új viszonyrendszer eléggé változatos formákat hozott létre mind az emberi mind a természeti rendszerekben. Azt lehet mondani, hogy bizonyos dolgok igen szabadak, és jók voltak egy érdeklődő lélek számára, mások viszont nyomasztólag hatottak a teljes kibontakozás ellenében. Általában véve csak a természet volt az, ami a rossz hangulatból egy ideig kiemelt. Az idős emberek társaságában nagy élvezettel forgolódtam, mert sokat tudtam tanulni tőlük. Általában véve szerettem tanulni, de hamar megéreztem, hogy az iskola által sulykolt ismeretek késleltetnek a valósághoz közelítés során. Legbénítóbb az volt számomra, hogy nem a megértésre helyezték a hangsúlyt, hanem a szolgai visszamondásra. A megértés lehetősége meglehetősen véletlenszerű volt. Így viszont az iskolai ismeretek nem tudtak kerek egésszé válni az elmémben. Az egyes tárgyak külön voltak nehezek vagy könnyűek, de kevéssé voltak elég érdekesek, hogy megjegyezzem őket. Akkoriban már sokat olvastam, az olvasottak „audiovizuális” lelki folyamatokat indítottak el bennem, melyek kapcsán sok kérdésem, gondolatom lett volna, de nem volt kivel megbeszélni, mert szüleim állandóan elfoglaltak voltak, a többi felnőtt pedig nem volt elég befogadó az érdeklődésem iránt.

Még most sem tudom megmondani, hogy miért maradt meg mégis az érdeklődésem, miért nem adtam fel a látszólag hiábavaló erőlködést, és miért nem „tagozódtam be” a többi „mozgatott” vagy „mozgató” közé. Egyszer egyik tanárom emlékeztetett erre: „Maga még nem illeszkedett be”… Ez azóta sem történt meg.

Mozgatottnak lenni

Az általános iskola után megtapasztaltam a mozgatottak tömegeinek sorsát. Voltam ipari tanuló, gyári munkás, beat zenész, besorozott katona, majd végül főiskolai hallgató. Ennek elvégzése után, mint beosztott tanár működtem több oktatási intézményben. A „mozgatott”, de nem elég aktívan mozgó… mivoltom beültetett egy olyan kategóriába, amiben szinte csak a tanulókkal való munka volt megerőltető, de érdekes, szép, meg a rendszeres hangszeres gyakorlás, amiben küzdöttem a testi gyengeségeimmel. Természetesen mindezt csak én érzékeltem másként, mivel mindenki ugyanúgy részt vett a kiosztott feladatok végrehajtásában, és vagy könnyebben, vagy nehezebben tudott teljesíteni. Mégis megjelent a kreativitás, de a „szabadság hiánya” is, úgy, mint a gyári vagy pláne katonai idők alatt. A zene sajátos ereje viszont minden nehézségért kárpótolt, kiragadott a szürke egyhangúságból. Számomra az volt és az a lelki „gyógyszer”, a mai napig, amit szavakban szinte lehetetlen kifejezni, de az élet elviseléséhez igen nagy segítséget nyújt – a természet mellett. A hamarosan kiteljesedő kis családom pedig egy életre meghatározta legfontosabb feladataimat. A munka és helyváltoztatásban minden lehetőséget megragadtam a világ figyelésére, és a tapasztalataim másokkal való megosztására. Akkoriban az írás még csak lehetőségként rémlett fel, a gyakorlatban szinte megvalósíthatatlan volt, egészen a legkezdetlegesebb számítógépek megjelenéséig. Azóta vagyok résztvevője a szinte kizárólag írásra, és vélemény nyilvánításra igénybe vett szellemi térnek. Semmivel sem kerültem közelebb más emberekhez, sőt talán még nagyobb távolságra vagyok tőlük, mint beatzenész, katona, vagy utazó értelmiségi koromban. A „mozgatottak” sivár, értelmetlen életét csak kívülről figyelem, próbálom értelmezni, ha lehet gondolataimmal segíteni.

A Mozgatott fogyasztó

Nem új dolog, hogy az emberiség egyre inkább valamilyen „massza” képét ölti. Egyen élet, egyen vágyak, egyen viselkedés. Ettől nagyon korán menekültem. Szinte „rosszul vagyok” az értelmetlen monotóniától, szócsépléstől, üres, obszcén, vagy szellemtelen humortól. Talán a zene iránti kíváncsiság volt, ami egy kissé „mássá” tett. A mozgatott létből csak felfelé vezethet az út. Kezdetektől foglalkoztatott az a gondolat, hogyan lehetne a világ jobb hely. Ha látok egy élethelyzetet, az rendít meg a legjobban, ha valaki magára hagyott, szerencsétlen, bajban, veszélyben levő, de az lelkesít, ha azt látom, hogy magukra találnak emberek, segítenek egymásnak, életük jobbra fordul, vagy a természetet nem csak kirabolják, hanem szolgálják is. A segítés ösztönös kényszere vezetett a pedagógusi pályára. Az a csoda, ahogyan egy kisgyermekből önmagát kifejezni tudó fiatalember lesz, nagy örömmel tölt el azóta is. Ugyanígy viszont szomorúság vesz rajtam erőt, mikor a szépséget, jóságot elveszni látom másoknál. Ahogyan a Rendszer egyre szorosabbra húzza az egyén torkán a kötelet. Milyen volna a világ az én ideámban? Írásaim között erre is választ kapnak. Az a mód, ahogyan a mindenre nyitott, minden jó iránt fogékony fiatal lelkekből züllött senkiháziak lesznek, nem az adott család (részben), nem a sors (ami csak egy olyan kabát, amit mindenkire, minden helyzetre rá lehet aggatni), hanem az állam, a világ, a civilizáció, vagyis a Rendszer így együtt. Egy olyan anyagi-szellemi berendezkedés, ami látszólag megtervezetten, voltaképpen magára hagyva, szinte a „nehézkedési erő” hatására süllyed egyre lejjebb. Az a feladat, hogy az ember „kiemelkedjen” az állatvilágból, névleg, külsőségekben teljesült, ráadásul a természet kárára. Az ember elárulta bölcsőjét, a Földet. Az emberi minőség, az ember iránti kötelesség vonatkozásában rosszabb nem is lehet. Ami fejlődik, az a „minél szervezettebb káosz”. Egészen a digitális ősemberig fog eljutni az emberiség. Szomorú, hogy a régi fogalmak, amiket még az iskolában próbáltak a fejünkbe verni, már abban az időben sem jelentettek semmit. Ma sem lehet semmit kifejezni általuk. Azt az időt éljük, mikor az érdeklődés középpontjában az élvezetek, az üzleti- „társadalmi” pozíciók és az összekapart anyagi vagyon áll.

Mozgatók  /a kép elvonatkoztatás/

Nálam ez a kategória, vagy kaszt kapja a „legkevesebb pontot”. Emberi téren nem lehet eléggé rossznak minősíteni. Ennek az egyetlen bizonyító erejű ténye a világ jelenlegi állapota. Ezért – „közigazgatási” fogalmazásban – a „mozgatók” felelősek. Azért ők, mert a figyelőket csak akkor idézik mikor egyes tételeiket saját érdekeik mentén fel akarják használni. A „tanulás” terén a mozgatók azok, akik a Rendszer tudásából a legtöbbet kamatoztatják. Ők emberi tekintetben nemhogy fejlődnének, hanem már nagyon mélyre süllyedtek. Az a sok milliárdnyi ember, akik ellepik a Földet, elég indok számukra, hogy az emberi-természeti élet értékét a nullára süllyesszék. Az élet, amiért semmit sem adnak. Az élet ellen lehet csak pénzt, hatalmat bevetni. Azok a helyzetek, látszat tettek, melyek esetében az „élet védelme, az emberek segítése” szlogennel operálnak, minden esetben saját érdekükért történnek. Az embert mint bábot, sakkfigurát használják, hogy hatalmukat minden eddiginél nagyobbra növesszék. A sok ember sok pénzt, sok „terméket”, sok profitot jelent, nem sok emberi életet, amire ügyelni, amivel törődni kell. Elsősorban úgy, hogy felhívják a figyelmet az emberek saját értékeire. A pénz, az „adományok”, lelkiismeret-altatásra megfelelnek. Az emberekkel való „foglalkozás”, már nem beszélgetés, nem szellemi-lelki segítés formájában valósul meg, hanem kölcsönök, „tanácsadók”, fegyverek, „kiképzők”, „exportált” intézmények révén. Az emberekben okozott kár, az életvesztés csupán megszokott hír a médiumokban. Statisztika. Nem is lehet csodálkozni azon, ha az általuk sem átlátható rendszerük felett elvesztették az irányítást. Az „irányítás” főleg szellemi-pedagógiai, módszertani segítés formájában jogos és indokolt, nem úgy, hogy mi mondjuk meg, más mit tegyen értünk. Ezt meg kell előznie, egy az ember tényleges feladatáról, küldetéséről szóló beszélgetésnek. Nem hivatalok közötti levélváltás, törvényalkotás, intézményépítés, infrastruktúra fejlesztés. A nevelés elsősorban család-szellem építés. Sok mozgatónak azzal érvelni, hogy az ember, mint szellemi lény többet ér, mint a Rendszerben betöltött funkció, legfeljebb egy gúnyos mosolyt gerjeszt, mielőtt a rendészek kidobnák az illetőt.

 

A mozgatók eleve „lelki betegségeket” mutatnak magukon. Gyakran hivatkoznak arra, „mennyit tettek a közjóért”, ha ők nem lennének, hány gyár, mennyi autópálya nem épült volna meg. De ha egy kis közösség az ő útmutatásaik segítségével tudná önmagát fenntartani, népességét a természettel harmóniában korlátozni, egészségét megőrizni-építeni, akkor saját hatalmi-pénzügyi érdekeiket dobnák sutba. A többi „rendszerfelelős” úgy nézne rá, mint ellenségre, aki saját fajtájára támad. Ha egy hatalmi csoportosulásból egy elem kiválik, rögtön ráveti magát a többi, mint a gyenge falkatagra, demonstrálva, hogyan jár az aki követi. Viselkedésüket a vadállati, íratlan törvények szabályozzák. Az „igazságos” vezető, a „jóságos bankár” a mesében talán előfordul. A különféle „banki manipulációk” a „megengedhető technikák”, „túlzottan agresszív üzleti tevékenység” címszavával illetendők. Ezzel mindenki előtt megvilágítva, mit is jelent a mozgató kötelességei című brossúra ostoba rabszolgák számára..

Mindig rátérnek arra, hogy mi volna a megfelelő világrend ehelyett, ami most van.. Nem újdonság, de az egyetlen, ami valóban a Földet és az embert egyaránt szolgálná. Persze rögtön hozzáteszik: ennél a jelenleginél nincs jobb.. Én, a figyelő, aki nem tartozik sehova és senkinek (kivéve önmagam és a családom, a nemzetem, nyelvem, korszakom…) megrögzötten állítom, ami rögtön (!) változtatna, amivel varázsszóra eltűnne a Rendszer:

Megtanítani az embert önmaga felismerésére, irányítására. Ezzel a mozgató és mozgatott szerepkör is nyom nélkül eltűnne. Jelenleg inkább arra van példa, hogy az alant mozgó csőcselék mindenáron „mozgató” kíván lenni. Arról már van fogalmunk, mi történik olyankor.. Akkor inkább a bármilyen rendszer… Az is elkeserítő, hogy az „ötletek” mindig valamilyen korábbi, működésképtelen formációra vonatkoznak. Ezekben talán az ember még nem ennyire érzelem nélküli, de az efféle visszalépések korabeli szellemi-anyagi környezete már hiányzik. Talán a nulláról elindulva lenne létjogosultságuk. A nullát kipróbálni azonban senkinek sem ajánlom!

Az emberiség csodálatos fejlődése igen csinos szóvirág. Nincs mögötte valóságos tartalom és pláne minőségi garancia. Az „emberi elme diadala” szólam kizárólag a technikai eszközök és módszerek elaprózódása, külleme, embert züllesztő hatása szerint minősül.

Figyelőnek lenni ma 

Egy minden porcikájában figyelő ember születése óta figyeli önmagát. Nem véletlen, hogy a Rendszer gúnyának céltáblájává válik. A figyelő arról ismerszik meg, hogy soha nem adja fel a figyelést, elemzést, értékelést, következmények felemlítését. Nem adja fel saját fejlesztését. Fejleszti testét, szellemét, kifejezésének minőségét, egyszóval az idő és a kor nem befolyásolja, hogy minél teljesebben vissza tudja adni azt amit lát. A „látás” sok esetben tértől, időtől, anyagtól függetlenül, sőt szemtől függetlenül is fejlődik. Azonban a szem fizikai használata elsőrangú az életen át tartó fizikai-szellemi éleslátás szempontjából. A látott események, jelenségek, apró változások megfigyelésében, rögzítésében, másokkal való összevetésében a szemre nélkülözhetetlen szerep vár. Ha valamilyen testi, genetikai, baleseti okból a szem sérül, gyengül, a korábbi vizuális élmények előhívásával lehet pótolni a hiányosságokat. Ezen kívül a „látás” fokozatosan áttevődik a teljes látás (egyeseknél egészen korai életszakaszban is kialakul) a „mindent látás” vagyis látó minőség különféle formáira. Vannak, akik a társadalmi folyamatokat, vannak, akik a testi állapotot, a test belsejének egészségét-betegségét, mások a téridőt (múlt-jelen-jövő-hely), vagy egyes formáit a látásnak erősebben-gyengébben; bizonyos lelkiállapothoz kötődő módon, vagy látomásszerűen, álomban stb. mutatják. Az emberek között élő figyelők gyakran kénytelenek letagadni képességeiket az általános kitaszítás, vagy rémület, esetleg túlzott figyelem miatt.

Itt az ideje, hogy azokra a figyelőkre utaljak, akik a történelem írott hagyományai szerint követték az emberiség és a teremtett világ változásait. Csak néhány kiragadott szellemi nagyságot tudok felhozni a filozófia, tudomány, gyógyászat, irodalom, művészetek művelői közül. Hippokratész, Szókratész, Platón, Jézus, Leonardo, Nostradamus, Verne, Tesla, Einstein(?) Hermann Ottó, Hermann Imre,(?), Jung, J.S. Bach, Mozart, Verdi, Liszt, Sztravinszkij, Bartók, Bicsérdi, Paul Bragg, Madách Imre, József Attila, Hamvas Béla, Nagy László, Németh László, Kodály Zoltán, és az újak közül dr. Bogár László. Azon újak közül, akik már nem élnek: Lovas István. Az ő személye – akárcsak Hamvasé igen hamar feledésbe merült – pedig szinte most volt, hogy elment. Nem lehet véletlen, hiszen a figyelők sok kellemetlenséget okoznak minden Rendszer-alakulatnak. Hamvas a rendszerelemeket „apparatcsikoknak” nevezte. Ma ezek a csúcsmenedzserek, bankárok, politikusok, egyes írók, és művészek, akik munkájukkal közvetlenül a Rendszert – az elnyomó, ostoba, mindent elpusztítani hajlandó birodalmi elvet szolgálják. Minden figyelő alakja saját idejében akadályként tornyosult korabeli rendszereik elé.   Túl ismertek voltak, hogy közvetlenül lehessen őket támadni. Imádat tárgyává, vagy éppen gyűlölet céltáblájává, „ügyeletes őrültté” tették hát egyiküket-másikukat, hogy valós lényegükről, látói mivoltukról eltereljék a figyelmet. Hatásuk közvetetten mégis érvényesül. A látókon keresztül. Látók pedig mindig voltak és mindig is lesznek. Nem azért, mert keresett, kivételes egzisztenciális sikerekkel bíró emberek, hanem mert amíg ember van a Földön, szükség lesz a látást tudók megnyilatkozásaira, példáira.

Mielőtt nagyképű őrültté nyilvánítanának: magamat semmilyen vonatkozásban nem helyezem a felsorolt Figyelők közé Az én tisztem semmi más, mint az éberséget (Szókratész-Hamvas), a tisztánlátást, a jóságot, örök szellemet, az Élet nagy misztériumának csodálatát, a valóság és az ember szoros kapcsolatának tudását és más rendet szolgáló elvet, míg élek a figyelem előterébe helyezzek, de leginkább: érdeklődésüket mindezek iránt felkeltsem. Az embert saját képességeire ráébresszem,  az Édent minden erőmmel újraépítsem, szeretetemet és jóakaratomat kifejezzem. Elmémet ellássam számára méltó gondolatokkal.

Egészségünkre!

Egészségünkre!

A témához illően rövid és „velős” a mai üzenet. Mit ad nekünk a természet, és mit tesz hozzá az ember, vagy nevezhetjük technikai tudatnak? Lehetne ugyanezt gép és elektromosság nélkül? Biztosan lehetne. Szépen lassan elrágcsálva. A jelen kor – messze a legkevésbé egészséges és okos  – nekünk, még egy ideig, talán…. Szóval fogadják szeretettel ezt a kis ajánlást.

Az októberi reggel ajándéka: gyermekláncfű és komló. A gyermekláncfű, köztudottan igen értékes táplálék. Ha medve járta helyen nő, a medve először ezt a növényt fogyasztja el. Az embernek sokféle segítséggel bír, ezek között az ízületi kórságok tüneteinek enyhítése, emésztésjavítás, immunrendszer-támogatás, májgyógyítás, hasnyálmirigy segítés, az inulin tartalom révén. Rengeteg vasat, magnéziumot, növényi fehérjét, káliumot és még ezer hasznos építőanyagot tartalmaz. A komló, nemcsak sörkészítésre nélkülözhetetlen, hanem szintén sok, az ember egészségét támogató növényi hatóanyag, és más, csak ebben a növényben található anyag van benne. Többek között fertőtlenítő anyagok (egy sörfőző szavai), illatanyagok, keserűanyagok, mint a gyermekláncfűben, cukrok stb. Ez a tobozka a komló növény virága és termése egyszerre. A zöld lének kellemes, pikáns aromát ad. Egy adagba elég 5-6 kis termés.  A többit hűtőbe helyezve hosszú ideig élvezhetjük, másfajta növényekhez is adható.

Legalább 30 ezer fordulat/perc teljesítményű turmixgéppel desztillált víz hozzáadásával készül. Ebben a formában enyhén kesernyés, igen gazda aromájú, roppant értékes reggeli táplálék.  Az átfuttatott növényeket sűrű szemű, lehetőleg saválló szitán átnyomkodva már kész is. Feleségem csak így issza, én még teszek hozzá banánt, akár 5-6 darabot is. Ezzel együtt olyan tápláló, hogy akár 4-5 óra hosszan is kitart bennünk, anélkül, hogy megéheznénk. A gyermekláncfű adagot én nem méricskélem, de egyes ismertetők szerint a mennyisége korlátozott. Az ajánlásokat mindenki figyelje, és tapasztalatai függvényében éljen ezzel a kitűnő növénnyel. A bélműködésre, veseműködésre serkentőleg hat, de nem okoz hasmenést, vagy kiszáradást. Inkább rendezi az emésztőrendszer anomáliáit. Évek óta örömmel élünk vele. Ha elfagynak kinn a természetben, alig várjuk a tavaszt, hiszen ez az egyik legkorábbi zöld a természetben. A léhez természetesen igény és érzékenység szerint adhatunk útifüvet, mentavirágot és levelet, katánglevelet (gyermeláncfű rokona, más néven cikória) rózsaszirmokat, hibiszkusz virágot, levelet, és még számos ismert, ehető virágot, gyógynövényt.

Egészsgünkre!

 

Globalizmus és kollektív tudat

Globalizmus és kollektív tudat

Mint tudjuk…az állatok esetében kollektív tudatról beszélhetünk. Ilyenek pl. a termeszek, és általában a kolóniában, nagy számban élő állatok. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben minden tevékenység szabályozott, a szervezettség és a szerepkörök egyetlen célja a kolónia szolgálata. Ez a születéstől a halálig meghatározza az egyedek életének minden percét. Tovább a folytatáshoz

A hülyeség öl

A hülyeség öl!

Bárki erre tévedne, azonnal száguldjon tovább az internet óceánján, ha nem szeretne rettegve, szapora szívverések közepette, csapzottan ébredni,!Nehogy a végén nekem kelljen megfizetni a gyógyítás, pláne a temetés költségeit..! Olyan szörnyű dolgok következnek itt, hogy a legvéresebb naturál horror-vámpír-zombi „cinema veríték” ehhez képest smafu. Tovább a folytatáshoz