Maga sorozat kategória bejegyzései

Felnagyítva, kemány kontúrokkal, apró részletek összeillesztésével elemzünk ki egy-egy jellemző témát, abból az aspektusból, mintha mikroszóp tárgylemezén volna.

Az igazság maga

Andy Garcia

Az igazság maga

A Maga sorozat alapeszméje, amely a fogalmak mikroszkopikus vizsgálatával szolgálja a tiszta gondolkodást és az egységes megértést. A megértés egyik akadálya éppen az igazság zavaros és egymásnak ellentmondó értelmezése. Ehhez kívánok támpontokat nyújtani, nem pedig az egyetlen igazságot kinyilvánítani. Ha nem mondjuk ki a véleményünket, csupán azért, mert bizonyos körökben, vagy korszakokban egyes megfogalmazások illetlenek, vagy kellemetlenek némelyeknek, talán legjobban az éppen hatalmat gyakorolni akaróknak, akkor az igazságot majd a folyamatok kétes eredménye fogja kimondani helyettünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A hülyeség maga

A hülyeség magaRendetlenség

 Ugyan megígértem, hogy a Nő maga után hamarosan a Férfi maga fog következni, de a címben jelzett jelenség, oly méreteket öltött, hogy halaszhatatlanul foglalkoznunk kell vele. Ez a ragály egy olyan lassú vírus, mely az óta pusztít, mióta az ember tudatra tett szert. A tudaton tenyészik. Eleinte láthatatlan volt és összetéveszthető más tudati zavarokkal. Ma már azonban világosan látszik, hogy generális kór, mely a tudat, és ezen keresztül az egész világ elpusztítására törekszik. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A züllés maga

A züllés maga

Szemétkupac

/A züllés folyamattudata/

 

Akárhányszor elmélkedem a züllésen, mindig egymásnak látszólag ellenmondó gondolatokba botlok. Sokak szerint a züllés változás, holott éppen a változásra való teljes képtelenség miatt zajlik. Mások, vagy ugyanazok, azt mondják, hogy nem züllés, hanem fejlődés, és ez így természetes: az élet velejárója. A züllés kifejeződése az a téveszme, hogy valami képes a folyamatokat megállítani, úgymond „van” szintre redukálni. Sokszor beszélünk dolgokról így: „ez van, az így van” stb. Pedig semmi sem „van”, minden „más”, mint az előbb volt. Ezt a tényt kevesen ismerik, és kevesen fogadják el azok közül, akik ismerik.

  Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Nő maga

A Nő maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. december 10.

A maga

Férfi lévén, mindig (kivéve, mikor figyelmetlen vagyok) előreengedem a nőket. Ez esetben is megtisztelem őket azzal, hogy velük kezdem a speciális jellemzést. Ezen kívül nem biztos, hogy nagyon élvezni fogják a megtiszteltetést. Lehet, hogy részben igazat adnak nekem, lehet, hogy kinevetnek, lehet, hogy megharagudnak rám. Az is lehet, hogy – szokásukhoz híven – észre sem veszik, vagy figyelmen kívül hagyják azt, amit egy férfi mond.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy a csodálat, értékeik megbecsülése, és az a szándék vezérel, hogy ráébresszem férfitársaimat, de őket, nőket is arra, milyen fontosak az emberiség fennmaradása szempontjából.

Ebből talán az tűnik ki, féltem őket valamitől, vagy meg szeretnék akadályozni, valami katasztrófát, ami velük kapcsolatos.

Nos, mielőtt a részletekre sor kerülne, előrebocsátom, hogy nagyon komoly és felelősségteljes lépés számomra, hogy őszintén közrebocsássam néhol eléggé lesújtó, vagy elmarasztaló véleményemet a nők ma tapasztalható viselkedéséről, viszonyáról a természethez, és önmagukhoz. Nem rejtem véka alá, hogy jobban érezném magam az ideális nők körében, mint manapság egynémely nők között.

  Az ideális nem jelenti nálam feltétlenül azt, hogy éteri, vagy illuzórikus. Nagyon is életszerű, természetes, ténylegesen nőies nőkkel szeretnék még sokáig találkozni. Azt is biztosra veszem, hogy lélekben minden embertársamban, aki nőnek született, ott él ez az ideális nő, aki csak arra vár, hogy egy ideális férfi benne felfedezze az igazi nőt. Talán jobban megközelíteném a női jellemvonásokat, ha azt mondom inkább: az ideális férfiak felfedezzék benne az ideális nőt. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ugyan mit sem törődnek a nők azzal, mit mond róluk bármelyik férfi, de valahol adnak arra, hogy az összes férfi vajon hogyan gondolkodhat róluk. Azt mindenesetre jól tudják, hogy az összes nő hogyan vélekedik az összes férfiról am block.

  Eddigi csekély tapasztalatom a nők körében csupán arra a 62 évre szorítkozhat, mióta találkoztam velük. Első találkozásom nagyon korai, mondhatni az első pillanattól adott volt, mint mindenki másnak, aki emberként és a Földbolygón fogant. Ugyan már ez a megállapítás is sántít, mióta az ember beleavatkozott a természet normális menetébe azzal a szándékkal, hogy mindenki, aki elég jó helyen, vagy elég gazdagnak született, esetleg valamilyen tudományos karrier, vagy érdek megkívánta, egy időtől fogva megkaphatja az utódot is, ha akarja. Többször nem akarja, de ez leginkább az un. „nyugati” kultúrákra jellemző. Ezek szerint lehetnek olyanok, akik először egy lombikot érzékelnek, és később a valódi, vagy megbízott, felbérelt anyát…

Egy a lényeg: mindenki valamikor mégis csak találkozik az első nővel, és az első emberrel egy időben. Vagyis az ember mégis inkább nő, mint férfi, attól eltérően, ahogyan ma sokan vélekednek a nők fontossági besorolását illetően. Arról nem beszélve, hogy a genetika, ami általam nem valami nagyra tartott tudomány, végül arra a megállapításra jutott, hogy az első ember nem Ádám, hanem Éva volt; már, ami a keresztény felfogást illeti a teremtés mikéntjéről.

 Ezzel azt hiszem be is fejezhetjük a nők felmagasztalását, most már jöhet a kemény kritika…

  Azért jobban szeretném, ha inkább ismeretátadásról, felvilágosításról, véleménynyilvánításról beszélnénk, hiszen annyi zavar van ma az ember körül, hogy senki se tudja, kinek is higgyen.

Persze, mint általában, ez ügyben is az érintetteknek homlokegyenest más a véleményük a kritika megállapításairól. Mivel egy állapotról, kortünetről, fejlettségi szintről, vagy bármiféle kategóriáról is beszélünk, csak módosíthatjuk a már kialakult képet, de gyökeresen nem tudunk beavatkozni a folyamatba, ami a női jellem, és gondolkodás évezredes történetének mai eredményét a XXI-ik századi nőt létrehozta. Előrebocsátom még, hogy külön-külön egyik nő sem tehet semmiről, és nem okolható semmiért. Még csak a férfiak se bűnösek abban, ha a nők olyan vonásokat mutatnak, melyek számukra kellemetlenek, vagy megalázóak egyes esetekben. Mindenért mindannyian felelünk. Mi mind hoztuk létre és tartjuk fenn azt a Rendszert, mely a nőket, de hozzáteszem, a férfiakat is egyaránt valamiféle kreatúrává, természetüktől homlokegyenest ellenkezővé tette. Írásom célja éppen az, hogy mindkét nem képviselőit önnön értékeire, és érdekeire ráébresszem. Ezzel végre elindulhasson az a termékeny disputa és teremtő folyamat, melynek révén megszülethet az új gondolkodás, vagy paradigma. Ez ki fog hatni a földi élet minden résztvevőjére, és meg fogja változtatni a jelenlegi zűrzavaros folyamatokat. Ez talán egy kis karácsonyi kedvesség is lehetne, bár, ha virág, akkor nem tövisnélküli…

  Ennyi toporgás után vágjunk a közepébe!

  A női jellemről elég korai tapasztalataim vannak, mint mondtam, annál is inkább, mivel olyan gyermek és felnőtt voltam és vagyok, aki többre tartotta és tartja az embertársait önnön fontosságánál és mindig jobban érdekeltek az emberi viselkedések, reakciók, szerepjátékok (főként szenvedő alanyként, vagy nézőként…), mint saját sorsom, karrierem, ha úgy tetszik. De, mint férfi, aki lassanként tisztába jön önmagával és a férfiasság valódi mivoltával, természetes, hogy egy kissé önmagam felé is hajlik a kezem, mikor esetleg úgy tűnhet, a sértődöttség beszél belőlem, vagy az Esopus-féle róka motivációja a savanyú szőlőről. Azonban én nagyon sokat köszönhetek a nőknek, és talán soha nem tudom kifejezni a hálámat irántuk. Főként azért, mert nem hagyják. Ez ugyan kissé félreérthető, és lassan átcsúszhatunk egy másik stílusba, különösen, ami a síkosságot illeti… Nőkről lévén szó, ők már át is kapcsoltak erre a csatornára.. Azonban maradjuk csak meg a szigorú humán etológiai, vagy társadalomkritikai vonalnál, ha kérhetem! Köszönöm.

De sebaj, ha valaki már átkapcsolt és nem is tud visszakapcsolni. Az ő baja.

Mielőtt bohózatba fulladna komoly fejtegetésem, mielőtt bármi fontosat is mondanék, nem szeretnék máris szilveszteri mókamesterré válni, habár a számomra fontos és maradandó tudást valahogyan mindig a humoros írásokból meríthettem. Pl. egy vicclapból, mint amilyen a Ludas Matyi volt. Akkor a női dolgok kategóriájára térhetünk.

  Az első komolyabb meglepetés akkor ért, mikor ifjúkorom első igazi zenekarának vezetője nagyra nőtt kislányát a járókában megláttam. Talán katonaruhában voltam, már nem is emlékszem. Habár ez tárgyunkban nem elhanyagolható tényező volna. Szóval, a kislány, mikor meglátott (Csak éppen akkoriban állt fel a járókában. Szülei nagynövésű emberek, és az akkori „kislány” ma már anya és művész-tanár. Talán lehetett vagy 8 hónapos, még beszélni is csak néhány szót tudott azt hiszem.), szemeit kis tenyereivel szégyenlősen eltakarta. Ez annyira megragadott, hogy máig fejtörést okoz nekem. Ő maga nem igen emlékszik rá, de mindig jót derülünk, ha szóba hozom. Ezek azok a pillanatok, mikor az ember elgondolkodik, hogy mit tesz a nevelés, vagy mi lappang legbelül, ami talán az évezredek homályába vész, és képtelenség az okára fényt deríteni. Ezek szerint, felületesen kimondhatjuk, hogy a nők, vagy legalább is egyes nők szégyenlősek, főleg férfiak előtt. Talán ilyen zsenge korban is képesek meglátni a férfi-nő közötti különbséget, és szerepük szerinti viselkedést produkálni. Talán többen is vannak, akik hasonlót figyelhettek meg egészen kis lánykák viselkedésében. Hogy jobban megértsék, mit akarok mondani, úgy magyarázhatnám viszonyulásomat a nőtársadalomhoz, hogy valamiféle lovagi attitűd hatotta át a nők iránti viselkedésemet, vagy a nőkről általam kialakított képet. Holott a valóság ennek rendre az ellenkezőjét mutatta. Még ma is meg vagyok győződve arról, hogy jól láttam és látom a nőket, hiszen minden nőben ott rejlik az istennő is. A nőiesség, melyet az első perctől próbálok kutatni és megfejteni a titkát, voltaképpen egy olyan idea megtestesülése, melyet a mai médiamanipulációk, és pénzközpontú hatalmi szándékok a maguk érdekei szerint módosítgatnak. Sajnos ennek a nők rendre be is dőlnek. Ez, mondhatni, számomra nagyon fájdalmas felismerés, mikor látom összeomlani ezt a klasszikus szobrot, bepiszkolódni az aranyszínnel festett képet. Talán lelkesedésem a nők iránt nem más, mint holmi szexuális szublimáció, vagy más szóval annak leplezése, ami a férfiak legfontosabb vágya a nőkkel kapcsolatban. Mielőtt valaki engem kezdene mélyelemzésnek kitenni, kijelentem, hogy igenis úgy is érdekelnek a nők, de kezdettől fogva, mint emberre, kivételesen értékes emberre tekintettem rájuk, akikkel elsősorban szellemi-lelki kapcsolatot szeretnék kialakítani. Azonban mindig azt tapasztaltam, ha érdeklődésem egy nő iránt pusztán lelki-szellemi is volt, ők mindig nőként, vagyis szexuális kategóriában fogadták a közeledésemet, és miután kiderült, hogy én tulajdonképpen, nem a testükre utazom, már figyelmen kívül is hagytak. Nem mondom, hogy némely nők nem váltottak ki belőlem másfajta gondolatokat is, de elsősorban ma is minden nővel, mint szellemi partnerrel próbálok kapcsolatba kerülni. Korán megtapasztaltam, hogy rossz nyomon járok. Ez lenne végül is az első olyan jellemvonás, ami erősen eltér attól az ideától, amelyet magamban a nőkről ápolgattam. Vagyis a faragatlan, lényegre törő férfiak rendre elhappolták előlem a nőket, még akkor is, ha én nem puszta zsákmányként, trófeaként tekintettem rájuk. Ettől kezdve, ugyanezeken a nőkön a kedélyes megvetés arckifejezését láttam, amivel azt kívánták tudtomra adni, hogy: „Lám: megmérettem, és könnyűnek találtattam.” Később már alig álltak velem szóba, mert elvesztem számukra, mint játszópajtás, egy olyan véresen komoly játszmában, mely a két nem képviselői között zajlik, talán a kezdetektől fogva. Még az is elképzelhető, hogy nem akartak szembesülni azzal, hogy rajtakaptam őket. Rajtakaptam azon, hogy nem a szép szavak, nem az értelem, hanem a nyers erő tudja őket igazán lázba hozni.

Ez számomra komoly dilemma volt és ma is az. Milyen a nők szemében az igazi férfi?

Azt minden esetre meg kellett értenem, hogy nem én vagyok az.

De ezt majd a férfiakkal kapcsolatos elmélkedésemben kifejtem.

Ebből nekem többféle megállapítás is született.

  1. A nők hiúk, vagyis számukra fontos, hogy a férfiak akkor is nőként bánjanak velük, ha éppen hivatalban, munkahelyen, vagy bárhol másutt szembetalálkoznak velünk, férfiakkal. Miközben többször is kifejezik nemtetszésüket, ha ez történik..
  2. A nők a férfiakat inkább tartják férfinak, ha a fizikai ereje elegendő ahhoz, hogy adott esetben megvédhesse őket.
  3. A férfiak célratörő, és nőiességükre utaló magatartásával, a többi nő szemében magasabbra értékelődnek. Egyúttal kivívják jelenlévő nőtársaik megvetésbe burkolt irigységét.
  4. Ezzel összefüggésben, női mivoltukat valamiféle bankbetétnek tekintik, melyet születésük pillanatában a teremtő biztosított számukra, és amellyel bárhol fizethetnek, ha előnyre akarnak szert tenni. És vajon melyik nő nem akar a férfiak fölé, vagy nőtársa fölé kerekedni? Vagy melyik nő nem szeretne az emberek előtt jobbnak, fontosabbnak, értékesebbnek látszani?
  5. Ha a férfi nem rendelkezik elég biztonságot adó fizikai erővel, és más férfiakat kijátszó fondorlattal, akkor legalább bőséges anyagiakkal kell rendelkeznie.

  Mindebből következik, hogy igen fontos a nők számára a megjelenés, vagyis a külsőségek szerepe elsődleges mind életútjuk, mind vélt női jellemvonásaik hangsúlyozása, mind pedig sajátos gondolkodásmódjuk szempontjából. A hiúság elég szegényes meghatározás az ezernyi apró trükkből, látszatból, blöffből, hogy ne mondjam hazugságból szőtt háló jellemzésére, amelyet minden nő, nap, mint nap szorgosan fon. Sajnos én úgy látom, hogy leginkább önmagukat ejtik csapdába vele.

Ezért és sok más okból meglehetősen nehéz egy ízig-vérig mai nő számára a világ (saját Én és minden más) dolgai közötti eligazodás. (De nem a hivatalos világ dolgaiban!)

Ezzel most nem minősítem szellemi kvalitásaikat, hanem inkább arra próbálok rávilágítani, hogy ma már talán szükségtelenek az efféle praktikák ahhoz, hogy elismerjük őket.

A külsőségek hangsúlyozása – úgy látszik -, a nőket biológiai szempontból a rikítóbb nemként, az önmagát minden férfi és a világ számára feltűnő jelenségként, kihívóként jeleníti meg. A szürkeség, és átlagosság pedig a férfiak szerepköre lenne? Az, hogy a mai férfiak (lásd: a Férfi maga – később) megpróbálnak ebből a rájuk aggatott szerepből kitörni, jól mutatja az évszázadok változó divatja, már ami a külsőségeket illeti.

Sokkal fontosabb azonban, hogy sorsdöntő helyzetekben a nőket megbénítja az a kényszer, hogy a felület, vagyis a külsőség alapján tudnak dönteni.

Ahhoz, hogy a két nem közti szellemi-gondolkodásbéli különbségeket jobban lássuk, egy meglehetősen kategorizáló és árnyalataiban gazdag képet igen le kell egyszerűsítenünk. Már előre látom, hogy mekkora kétkedéssel, és dühhel fogják fogadni, de ajánlom, jól rágják meg, mielőtt kiköpik…

Először is, ma már jól tudjuk, hogy a Homo Sapiens két neme között sokkal nagyobb a különbség, mint a külső nemi jelleg által adott formai eltérések. Már ezek is, no meg a tudat, mint külön lény az emberben, ezen különbségek által befolyásolják mindkét nem gondolkodását sok ezer év óta, ami köztudottan képes az agy belső elrendezését, funkcionális beállítódását is befolyásolni. Azonban főleg a nemi szerepek, és a kulturális, történelmi-társadalmi szokások-tevékenységi körök nemek szerinti leosztása az alkalmazkodás-létfenntartás helyzetei között módosítják az örökölhető sémákat. Tehát az ember ebben a vonatkozásban is sokkal komplikáltabb lény, mint a többi földi szerzet.

Ilyenformán a nőknek a férfiakétól eltérő készségeik, képességeik fejlődtek ki, és mások, talán ki sem alakulhattak. Az utóbbi századok már sokat változtattak ezen, de alapvetően ma is megvannak ezek a különbségek. Ekkora bevezető talán elég ahhoz, hogy ne legyen nagyon sokkoló, amit mondani fogok.

A nő gondolkodása lokális, a férfié horizontális. A nő a jelenben és a múltban él. A jelen, mint feladat eléggé nehéz számára, ezért úgy próbálja alakítani, hogy ne sok változás nehezítse, hanem stabilitás, sokfajta ismétlés, és szabályosság legyen benne a meghatározó.  Ez már olyan változásokat képes okozni az emberi társadalmak szerkezetében, melyek az általános vélekedést arra a téveszmére alapozzák, hogy a dolgok nem változnak, és a normális állapot ez. A konfliktus kiváltója tehát a változás. Vagyis a nem változás változtat… Azonban ebben az alkalmazkodás nélküli, vagy az alkalmazkodást természetellenesnek tartó világban is kellenek változások, melyeket viszont mesterségesen kell létrehozni. Ezeket nevezhetjük divatoknak, korszakoknak, periódusoknak, függetlenül attól, hogy mindegyik alapja a fentebb vázolt szemlélet. Ebben a nők gondolkozása a meghatározó, mint majd később látni fogják. Azt kell megértenünk, ha ki akarunk lépni ebből az ördögi körből, hogy a valóságot nem lehet a saját változatlanság rögeszménkhez igazítani, mert akkor mi magunk fogunk változni úgy, ahogyan nem szeretnénk. A természet fog rajtunk kényszert alkalmazni.  Ezek a különféle betegségek, és pszichózisok, krízisek. Erre a már leírt gondolkodás újabb elkerülő taktikákat dolgozott ki és ebből jöttek létre az emberi rendszerek szörnyszülöttei. Ezeket inkább most nem is sorolom fel, majd másutt vesszük őket górcső alá. A férfiak gondolkodása nagyon hasonlóvá vált ebben a vonatkozásban, mivel a női rendmánia kényszerítette a férfiakat, ha nem akarták életüket magányos farkasként leélni. Valljuk be, kényelmességünk is szerepet játszott ebben… De ezt majd, akkor, ha ránk is sor kerül. Nem maradok adósa a nőknek, ezt megígérhetem. Azt azonban láthatjuk, hogy a világunk egyre nőiesebb és ennek okai vannak. Manapság divatos mindenben a hivatalos tudomány kinyilatkoztatásait készpénznek venni, azonban a tényleges, vegyi-hormonális behatások egyedül nem magyarázzák az emberi társadalmak mára nyilvánvaló kudarcosságát.

  Vajon milyen fejlődéstörténeti okokra vezethető vissza ez a női magatartás? Az alárendelt helyzet, ami a női sorsot meghatározta évezredek óta, a személyes létfenntartás, és gyermekgondozás ösztönös kényszere folytán alakította ki ezeket a jellemvonásokat, vagy szinte a génekben rejlik, ami sokkal nehezebben változtatható meg, mint hisszük (Tegyük fel, van fejlődés, és nemcsak változás a külsőségekben, vagy züllés, mint, ahogyan manapság jellemezhetjük a sajátos helyzetet?).

 Sokan úgy gondolják, nem is kéne semmin változtatni. Őn is így gondolja?

  Azok a nők pedig, akik ezzel az átlagos képpel nem tudnak azonosulni, mit kezdjenek magukkal?

  De hagyjuk ezt későbbre, és folytassuk a spekulációnkat a körül!

  Már utaltam érintőlegesen arra, hogy a nők jó néven veszik a biztos anyagiakat. Azt hiszem, ezt minden férfi jól tudja, és a mai korántsem klasszikus társadalmi szereposztásban a nők már nem egyszer jobb anyagiakkal büszkélkedhetnek, mint sok férfi. Ilyen, és más esetekben is az előnytelenebb helyzetű férfiaknak olyan, vonzó tulajdonságokat kell kifejleszteniük, melyek ebben a kedvezőtlen felállásban is elfogadható női partnerekhez juttatják őket. Miután játszmákról beszélünk, a mérlegelés, számolgatás mindkét félnél szükségszerű képességgé kell, hogy váljon. Sokan a „futottak még…” választékból szemezgethetnek csak. De ki mondja meg, hogy mennyivel értékesebb egy, mai szemmel „jól szituált”, sikeres, divatos, híres stb. partner, mint egy olyan valaki, aki csupán a személyünkért vonzódik hozzánk. Most jelentem ki sokadszor, mert máshol már letettem mellette a voksot: mindenki szép, értékes; társra, kapcsolatra képes ember. Akár, ha nő, vagy férfi is legyen. Abban vagyunk különbözőek, ahogyan saját értékeinket őszintén kifejezzük, vagy azokat egyáltalán ismerjük magunkban Az meg pláne egyenesen kívánatos volna, ha ezeket a mindenkinek kedvére való és magunknak is tetsző vonásokat még fejlesztenénk, ápolnánk is. Arra ügyelvén, hogy túlzásokba ne essünk, amivel az ellentétét érhetjük el annak, amit szeretnénk.

  Lassanként rátérek arra, amiben a mai női szerepet igen negatívnak tartom. Többek között az anyagiak, vagy közelebbről, a pénz túlzó fontosságát a nők szemében.

  (Éppen a napokban láttam egy klasszikusnak mondott, romantikus filmet, Sandra Bullock-kal. Szerelemben, háborúban címmel. Ott hangzott el egy idevágó mondat, jellemezvén egy bordélyházat kb.: Itt olyan férfiak vannak, akik nagyon szeretik a nőket, és olyan nők, akik nagyon szeretik a pénzt.)

  Ha ez a férfiaknak is fontos, főleg a nők iránti kötelező vonzódásuk, és a nők erre való kedvező reagálása miatt van. Meggyőződésem, hogy ugyan a férfiak is jó néven veszik a pénz bőséges áradását, de ha rajtuk múlna, és a nők nem tartanák a pénzt és a vele járó javakat, csillogást, olyan fontosnak és elengedhetetlennek, bizony a férfiak egész nap csak henyélnének… Vagy mégsem? Mindenesetre állítom, hogy sokkal kisebb szerep jutna a pénznek, ha a nők nem tartanák olyannyira elsődlegesnek a férfiak vonatkozásában. Mivel mostanság sok vita folyik a pénzről, a mindenen átcsapó válságcunami miatt, fontos rámutatni, hogy ez az elszabadult démon, melyik nem számára létfontosságú.

Persze, ezen lovagolva nem jutunk messzire, mert a pénzt bizonyítottan nem a nők, hanem a férfiak találták ki. Azonban, megjelenése pillanatától fogva a nők kivételes figyelmet fordítanak rá. Azt azonban érdemes meggondolni, hogy a civilizáció vajon milyen nemű volna, ha ezt kérdeznénk?

  Lássuk, hogy még miféle nagyon jellemző, sőt kirívó tulajdonságokat fedezhetünk fel a nőkben?

Ahogyan a civilizációs társadalmi-gazdasági rendszer mai szemmel látható és tarthatatlan kudarcosságát szemléljük, eléggé nyilvánvaló, hogy annak „felpörgésében”, a pénz által fenntartott kedvezőtlen folyamatok döntő szerepet játszanak. Amíg csupán az egyszerű cserekereskedelem alkotta a civilizáció vázát, addig ma már képtelenség gátat szabni a mai gondolkodással annak az ezerféle érdekkonglomerátumnak, melyek a mindennapjainkat átszövik és meghatározzák. Ahol a puszta megélhetés nem pénzalapon, hanem a természettel való kommunikációban válik csak lehetővé, már érdekes módon másfajta képet mutat a nő-férfi viszony is. Azokban a kultúrákban már a nő, mint anya és családgondozó-fenntartó jelenik meg. Az ő értéke azzal mérhető, hány gyermeknek tudott életet adni, amivel a populációt munkáskezekkel, vagy anyákkal-apákkal látja el. Ebből a szempontból egyes népek nagyon jó példával szolgálnak ahhoz, hogy jobban megértsük a nemek szerepét a hagyományosan hosszú távon is fenntartható emberi modellekben. Talán kimondhatjuk azt, hogy a nő igazi alapvonásait sokkal jobban megtalálhatjuk ezeknél a népeknél. Akkor viszont, marad a mindenkori elismert anyagi javak (nem feltétlenül pénz), és a nők szoros kapcsolata. Ez nem más okból, mint a leendő utódok biztonságos felnevelése miatt játszik olyan nagy szerepet. Ezt talán már egy kisiskolás is tudja. De gyakran találtam magam szemben olyan, magasan képzett emberek furcsa véleményével, akik mégsem voltak ezzel a magától értetődő okkal tisztában a nőkkel kapcsolatban. Viszont a férfiak szerepe ezekben az imént idézett kultúrákban teljesen más, vagy még jellemzőbb, mint az un. „európai, vagy nyugati” kultúrákban. Vagyis sokkal őszintébb, és sokkal természetesebb, hogy a férfi legfontosabb dolga a gyermeknemzés, és a nők számára elvégezhetetlenül nehéz fizikai munka, vagy a család védelme. De talán ennél is fontosabb, az a szellemi vezetés, ami a törzs, falu, nemzet egész gondolkodását szabályozza, mederbe rendezi.

Ennek áttételes és konvertált formái a „kultúrtársadalmakban”, vagy „civilizált” körökben is jelen vannak. Ezekre rátérve erősen megjelenik, mint alaptulajdonság, mindkét viszonyrendszerben az irigység a nőtársak és a férfitárs iránt. Vélt vagy valós jogok mindenáron való érvényesítése. Ennek a meglehetősen zavaró és békétlenséget okozó tulajdonságnak okai között persze annak kényszere mutatható ki megint, hogy a megszerzett előnyök a nő által felügyelt család érdekeit szolgálják. Azonban, maga a jellemvonás a mi kultúráinkban az egyedül élő nők esetében is megjelenik, sőt gyakran szinte főszerepet játszik egyes nők életében. Az irigység tárgya egyáltalán nem korlátozódik valódi értékek mástól való féltésére, illetve azok minden áron való elorozására, hanem nem ritkán a másokra irányuló figyelem, vagy mások kedvező külső-belső tulajdonságaira is. Ha nincs lehetőség arra, hogy megszerezzék más anyagi, vagy más jellegű javait, akkor legalább annak becsmérlésével, a kedvezményezett primitív lejáratásával kísérleteznek. Azok a romantikusnak nevezett tucatsorozatok, melyek a képi médiákban manapság tömeges jelenléttel tüntetnek, laboratóriumi helyzetekben hangsúlyozzák ki ezt a jellemvonást. Nem mondom, hogy a férfiak nem büszkélkedhetnek efféle rossztulajdonságokkal, de nyomába sem érhetnek azoknak a női praktikáknak ezen a téren, melyek egy süldő lánynak már gazdag választékban rendelkezésére állnak.

Az irigység egy nagyon pusztító válfaja a féltékenység. Ez sem egy mindennapos rossz szokás csupán, hanem nagyon mély genetikai gyökerei is lehetnek. Alapja a birtoklási vágy, ami megint vonatkozhat személyre, vagy bármilyen előnyre, amit már magunkénak képzelünk, vagy ténylegesen birtokolunk. De vonatkozhat olyan, mások számára jelentéktelen dolgokra, érzésekre is, amelyek gyakran rejtve maradnak még az előtt is, aki ennek a kártékony tulajdonságnak rabjává válik. Általánosan elfogadott formája a szerelemféltés. Ez egy ősi, az állatvilágban megszokott tulajdonság, mely voltaképpen a saját genetikai állomány védelmét szolgálja, vagy a még meg sem született utódok potenciális hordozóját, létrehozóját védi mások genetikai állománya, vagy azok hordozója hatásától.  Ezért óvatosan kell vele bánni, mert gyakran a túlzó szerelemféltés a mániáig fokozódhat. Azokban a társadalmakban érdekes megfigyelni, ahol sajátos rendszer, a „többnejűség” működő hagyománya uralkodik, mennyire másként fogalmazódik meg a szerelemféltés akkor, ha az a nők körében üti fel a fejét. Szerintem, bár ebben pusztán a spekulációimra és emberismeretemre hagyatkozhatok, az a véleményem, hogy a nők elég jól ki tudnak egyezni egymással, az egyetlen férfin. Megint másként figyelhetjük meg a „többférjűség” példáinál, ahol a férfiak talán még élvezik is, hogy nem vállalnak akkora felelősséget a család iránt, mintha ők volnának a családfők. Itt viszont, lehet, hogy a nők körében fordul elő gyakrabban. Kimondhatjuk, hogy a keresettebb nem képviselői iránt nyilvánul meg általában a szerelemféltés. Talán a „családjellegű” férj, és feleség, vagy partnercserélgető „alternatív” együttélésekben megszűnik a genetikai anyag védelme, annál inkább, mivel az „közös” birtokként jelenik meg. Ezzel persze nem mondom azt, hogy ez lenne az ideális nő, vagy ideális férfi típusának kialakulásához megfelelő modell. Mivel ahhoz, hogy a két nem tényleg megértse egymást, és közösen gondolkodhasson a jelenlegi helyzet megoldásán, nem látom biztosítva egy ilyen „vegyes felállásban” a kellő figyelemre lehetőséget nyújtó alkalmakat. Véleményem szerint mindenképpen hosszú évtizedekre van ahhoz szükség, hogy ugyanaz a két különnemű ember, szoros kötelékben jótékony hatást gyakorolhasson egymás jellemére. Ezzel megteremtve azt az alapot, amelyben a leendő utódok kamatoztatható tudást és példát kaphatnak emberismeretből-emberszeretetből.

  Ezek voltak az általánosan ismert legfeltűnőbb tulajdonságok a nők esetében. Vannak azonban olyanok, melyek nem ennyire nyilvánvalóak, de mégis a nők sajátos helyzetéből erednek, viszont alapjaiban befolyásolják az emberiség gondolkodásmódját, vagy jellemzően felismerhetők annak hatásai a mindennapjainkban.

Vegyük azt a korai ősközösségi életformát, amelyben még nagyon közel voltunk az állatvilág szocializációs formáitól. Ebben a nők gyűjtögettek, és a gyermekeket gondozták, a férfiak hosszú utakat tettek meg, melyeknek a vadászat, zsákmányszerzés, más törzsek értékeinek megszerzése, valamint az ezekkel való közvetlen harc, esetleg egyezkedés volt a döntő szerepe. Ezenközben a felfedezés, mint férfi jellemvonás került szembe a nők passzív, kis távolságokra korlátozódó, megtartó jellemvonásaival.

 A nőknél maradva, mikor eltűnődtem, vajon miért is van a pedagógusok között annyi női matematikatanár, felötlött bennem, ennek egyszerű magyarázata:

A régmúltban a nőknek a nap minden percében együttesen kellett számon tartania a család/horda stb. gyermekeit, a fenntartásukhoz szükséges élelem mennyiségét-minőségét, miközben az étel elkészítése, felkutatása is rájuk hárult. Ebben a tűz őrzése, a fa gyűjtése, a gyermekek etetése, tisztántartása, és a lakóhely állandó fenntartó gondozása-javítgatása is az ő kötelességük volt. A férfiak nem egy esetben fáradtan, sérülten, üres kézzel, megfogyatkozva tértek vissza, és elképzelhető, hogy igen hosszú ideig voltak távol. A kalandozások alkalmával más nőkkel is kapcsolatba kerültek, esetleg más populációkhoz csapódtak, így végleg elvesztek a kezdeti horda számára. Mondhatni, hogy az emberi társadalmak a nők sokrétű és nélkülözhetetlen munkája nélkül sohasem jöttek volna létre. Ennek pozitív értékeit nem szabad elfelejteni!

Azonban, ahogyan az emberek száma nőtt, és az alkalmazkodás egyre sikeresebbé vált, úgy lett a számolgató-kalkuláló nőkből a számolás első gyakorlója. Hogy mégis férfiak vették át ennek sokrétű fejlesztését, az már egy másik történet. De azt bátran vállalom, hogy a nők számokhoz való vonzódása, beleértve a pénzzel kapcsolatos számolási műveleteket is,…innen datálódik. Ezzel függhet össze a sok, nagy és jó együtt való hangoztatása, ami már megteremtette az alapját annak a zabolátlan mennyiségi fejlődésnek, amely a ma is látható hatalmas építményekben, technikai eszközökben, javak mértéktelen felhalmozásában öltött testet. Ezek szükségtelen, a hatalom primitív fitogtatásának célját szolgáló emberi teljesítmények voltak és a mai napig azok is maradtak.

Ennek a gondolatmenetnek egyszerű igazolására figyeljenek meg két nőt, hogy miről beszélnek. Minél idősebbek, annál inkább a családtagok, főleg a gyermekek nevét, számát, és a család javainak felsorolását alkalmazzák, mint fő témahordozót. Ezek variánsait láthatjuk szemünk előtt lezajló beszélgetéseikben. Ezek a diskurzusok gyakran tartalmaznak elítélő jelzőket más családokkal szemben, ezzel próbálva erősíteni a jelenlévők szorosabb kapcsolatát és másoktól való elkülönülését. Ebből következik, hogy a nők nemcsak a számok, hanem a személynevek, helységnevek iránt is különös vonzódást éreznek. Ugyanígy adatok, dokumentációk, okiratok stb, vagyis a hivatali teendők és rendszerek iránt is fogékonyak. Ezzel elérkeztünk ahhoz a felfedezéshez, hogy valójában a hivatali rendszerek és hivatali tevékenységek szinte nőkre képződtek, vagyis a civilizáció valójában nőnemű.Végső soron a férfiak csak a nők vágyainak megvalósítását végzik, de anélkül az ésszerű szervezőkézség nélkül, amivel a nők képesek rendet, mértéket és békét teremteni a zagyvaságban. Viszont a fizikai erő és vele a hatalom főleg a férfiak kezébe került. Ezért a nők csupán sajátos praktikáikkal képesek céljaiknak megfelelő irányba terelni a férfiakat. Ahhoz azonban a megfelelő térlátásuk hiányzik, mellyel viszont a férfiak rendelkeznek jobban. 

Szüksége van a nőknek a férfiakra?

  Ez minden férfira nézve igen sajnálatos választ ígér. Röviden: nincs.

Bővebben kifejtve, és megindokolva: mert a nők sokat voltak a történelem során nők között, ahol valamiféle együttműködési gyakorlatot szereztek, és rájuk maradt az egész közösség minden gondja. Ezért képesek egy időben sok dologra figyelni, viszonylag kis erőfeszítéssel. Viszont bonyolultabb, egy tőlük idegen logikát alkalmazó, az egyszerű egymásutániságnál komplikáltabb folyamatokat nehezen látnak át. Egy bizonyos, még számokkal könnyen meghatározható közegben jól elboldogulnak, de nagyobb viszonyrendszereket nehezen kezelnek. A férfiakkal szembeni magatartásuk a szégyenkezéstől a viszolygásig sokféle fokozaton megy át, és nagyon lassan és nehezen képesek bizalmat felépíteni a férfiak náluk. Mint korábban említettem, nem valószínű, hogy azért engedik magukhoz az egyes férfiakat, mert megbíznak bennük, hanem azért, mert valamilyen célból szükségük van rájuk. Leginkább, és elsősorban utódnemzőként, védelmezőként, anyagi támaszként. Ezek az okok természetesek, és elfogadhatók. Azonban a hosszú távú érdeklődés igen ritka a férfiakkal való kapcsolatukban. Az, hogy mégis gyakran egész életet képesek egy férfival összezárva élni, inkább tudható be az alkalmazkodóképességüknek, teherbírásuknak, mintsem a lelki együttrezgés megvalósult ideájának. Valamint egy olyan elfogadható szintű biztonságnak, amit nem is az adott férfi nyújt, hanem az a rendszer, ami tulajdonképpen legjobban a nőknek felel meg, mivel szellemi-lelki alkatukhoz illik. Ma már statisztikák is bizonyítják, hogy a házasságban élő nők jelentős része nem is azzal a férfival él együtt, aki a gyermekei apja. Sokan gondolják, hogy a nők hűségesek és kitartóak a szerelemben, vagy a szexualitásban, ha úgy tetszik, pedig az alkalmazkodóképességük és jó értelemben vett „érzékük” a legideálisabb apa kiválasztása iránt biológiailag fontosabb, és ezt ők direkt formában valósítják meg, de azzal élnek gazdasági kapcsolatban, aki gyakran nem egyenlő a férjjel. Ezt a válogatást maga a női test is elvégzi, mikor a több férfi általi közösüléskor csakis a megfelelő partner spermáját engedi át. Ezek a sokáig ismeretlen funkcionális tulajdonságok és a fentebb leírt múltban gyökerező képességek teszik azt, hogy a nők igen könnyen hiszik el azt a valótlanságot, amit egy helyzet megoldására, vagy a kellemetlenség elodázására kitalálnak. Vannak egyes nők, akik olyan meggyőzően hazudnak, hogy senki se tudja őket rajtakapni. Ők végül is az ármánykodás mesterei. Messze megelőzve a Machiavelli-ket… A férfiak hajlamosak elhinni a nők hízelgő szavait, bár azoknak ritkán alapjuk a nők őszinte rajongása.

A múlt maradéka egy olyan átok, ami nem is annyira jellemvonás, mint inkább génekbe ivódott ősrettegés. Ez a zsigeri félelem elsősorban a férfiak várható erőszakossága, az üldözések miatti menekülési reflex, és egy sor egyéb ösztönös cselekvési kényszer, ami ezekkel kapcsolatos. Ez így együtt létrehozta sok nő lelkében a valóság iránti bizonytalanság és a menekülési kényszer sajátos elegyét, a valóságtól való menekülést. Sokszor rögeszméig fokozódik az illúzióknak a valóság elé való helyezése. Ugyanígy a különböző alternatív valóságok váltogatása, keverése, és az alkalmazkodás során kialakult és megrögződött alakoskodás, színészkedés, különféle személyiségek megjelenítése és helyzetekre való alkalmazása. Szemünk előtt zajlik ez a mesésnek nem mindig nevezhető átalakulás, ahogyan a szerelmes nőből bosszúálló hárpia lesz. A kedves, ártatlan arcú angyalból egy teljesen más személyt megjelenítő fúria, boszorkány.  Persze számtalan fokozata van a mimikrinek és metamorfózisnak, melyre minden nő veleszületetten komoly tehetséget mutat.

Van egy olyan oldala a női léleknek-habitusnak, melyet sokan félreértenek, és jellegét eltorzítják. Ez pedig, a nők érzelmi élete. Meglehetős sarkítással a nőket az érzelmeik befolyásolják, és így szellemi kvalitásaik sajátosakká válnak. Bár ki kell jelentenem, hogy ezek az érzelmek inkább pusztító indulatok, mintsem finom lepkeszárnyak, melyek meglibbennek előttünk…

Ez is olyan tényező a női jellemvonások között melynek igen régi alapjai vannak. Amint már felsoroltam és körülírtam, a nők a tárgyi valóságban élnek, de a valóságot inkább realitásnak, kialkudott, hipnotizált valóságnak, mint tényleges, minden oldalt megmutató valóságnak kell értenünk.

Ez a realitás, a helyzetek, és viszonylatok labilis rendszere, melyet a nők a valóság helyett alkalmaznak. Ebben az anyagi-tárgyi értékek sokkal nagyobb hangsúllyal vannak jelen, mint a komplex, objektív valóság. A viszonylagosság, un. társadalmi viszonyrendszer alapja minden cselekedetüknek, döntésüknek. Ezek határozzák meg érzéseiket, melyek nagyon konkrétak és esetiek, néha azonos reakciók a teljes lelki elszigeteltség miatt. Ezek az érzések a tárgyak iránt erősebbek, mint a személyek iránt, de a tárgyakkal kapcsolt személyekkel szintén erősek. A kommunikáció sémákra épül náluk, melyeket életük során egyre finomítanak, az alkalmazás sikeressége mentén. Jól elboldogulnak szokványos társaságban, ahol sok nő van jelen, és sokféle viszonyrendszert tudnak játékszenvedélyüknek alárendelni. A játék iránti vonzódásuk szinte azonos mértékű, de eltérő tárgyú a férfiakéitól. Ők olyasfajta játékokat szeretnek, melyben sok résztvevő és sokféle játszma van a játék a játékban elve alapján. Ugyanakkor, mivel szoros kapcsolatban vannak a gyermekekkel, a gyermekjátékok logikája egész életüket végigkíséri. A férfiak durva játékaiban csak azért vesznek részt, hogy megmutassák, ők is vannak olyan erőszakosak, mint az átlagos férfiak. Ők se gyengébbek és ügyetlenebbek azoknál. Ezek egyébként sokat ártanak a női jellegnek, főként külső megjelenésben, sőt a túlerőltetett fizikai megterhelés hatására hormonálisan is.

Mivel a gyermeknevelésben nagy szerepe van az utánzásnak, és a felsorolt egyéb okok miatt is minden téren ők a legjobb utánzók, másolók. Az ugyan igaz, hogy főként helyzeteket utánoznak, ritkán más személyek érzelmi-fizikai jellegzetességeit. Habár ennek ellentmond, hogy nemükkel azonos mintákat könnyedén átvesznek. Olyan utánzózsenik viszont ritkán akadnak közöttük, mint néhány férfi, akik nőket is eléggé hihetően képesek utánozni. Végső soron elmondható, hogy az ember mindkét nemű változata, a férfi és nő, vagy nő és férfi, ha úgy tetszik, igen jól bánik tőle idegen személyiségekre való átalakulási képességével. Ebben mégis a nők viszik el a pálmát a divat és a saját kliséik szüntelen váltogatásával. Ez a színészkedés főként a mindennapi életben vált gyakorlattá a nők körében. Az érzelmek mímelése azt eredményezi, hogy bármilyen helyzetben képesek együttérzést kizsarolni bárkiből, főleg férfiakból. Kifejezett szellemi élvezet látni nőket egymással úgy színészkedni, hogy mindketten jól tudják, másik is csak szerepet játszik, bár néha éppen a férfiak tárgyai ennek a gonosz játéknak, de legalább olyan gyakran egymás, vagy a többi nő a kiszemelt áldozat.

Ezek miatt a női érzelmek tárgyiasak, felszínesek, és nem egyszer olyan habkönnyűek, hogy egy pillanat alatt elillannak, mintha ott se lettek volna… Ezért a nőket nem tekinthetjük olyan mély érzésűeknek, mint ahogyan a közhiedelemben tartják ezt felőlük. Mindazok a mély érzésű, angyali teremtések természetesen a kivételek gazdag tárházát gyarapítják, akik minden férfi vágyainak netovábbjai. Főként gyermekmesékben fordulnak elő, ritkábban és rövid ideig az aktuális szerelmünk tárgyai. Számukra az érzelmek csupán eszközök arra, hogy jelentőségüket növeljék, illetve eltúlozzák. Pusztán azért, mert valóságos személyiségüket olyannyira elrejtik, hogy önmaguk se találják meg.

Így történhet meg, hogy karrierjük érdekében testüket olybá alakítják, ahogyan a férfiak ideái éppen megkívánják azért, hogy látszólagos értékeik elfeledtessék érzelmi ürességüket, és tökéletes zavarodottságukat saját velük születetten csodálatos és egyedi személyiségük valóságos mivoltával kapcsolatban. Nem is lehet csodálni annyi alakoskodás és játszmázás után, ha nem találják meg azt az elveszett kincset, melyet isteni nőiességüknek neveznénk, már, ha valaha megjelenne előttünk testi-lelki valójában.

Mindezekkel együtt őszinte híve és csodálója vagyok a nőknek. Ha másért nem is, de azért, hogy ekkora energiát képesek beleölni saját maguk összetévesztésébe másokkal, akik ugyanúgy összetévesztik önmagukat megint másokkal…

Ha véletlenül azt vonnák le mindebből, hogy nőgyűlölő vagyok, hatalmasat tévednek. Én azt a nőt istenítem bennük, aki félelmében elbújik a sok színlelt személyiség mögé, és aki csakis arra vár, hogy egy mély érzésű férfi imádja, óvja, szellemi-lelki társa legyen, bár ennek a vágynak iránya gyakran változhat, ahogyan érzelmeik is percről percre változnak. Mégis életem végéig lesem azt a csodát, mikor a előttem angyallá változik, ha csak egy pillanatra is…

  Milyen is az a nő, akit ma látunk, a helyett, aki lehetne, ha merne lenni?

  Pillanatonként alakot váltó, felszínes érzelmű, ragaszkodó, gyermekszerető, sőt anyatigris, ha a helyzet úgy kívánja. Gondoskodó, stabilitást, biztonságos rendszert, rendet igénylő; békítő, egyúttal zavart keltő, néha mély depresszióra hajlamos, bizonytalan, helyzeteket manipuláló, felszínesen megoldhatatlan problémákat elkerülő, szellemileg rövidlátó,  szűk látókörű, kicsinyes; érzelmek helyett indulatokkal reagáló, néha gonoszkodó, gyakran gyűlölködő, hazudozó, csélcsap, léha, könnyen lezüllő, szenvedélyekre hajlamos, megbízhatatlan, rögeszmés, egyik pillanatban választékos úri hölgy, a másikban útszéli kurtizán, hogy szépen mondjam. És így tovább.

Manapság szívesen dicsérném az isteni nőket, ha lehetne.

A férfiaktól szinte sohasem tanulnak, legalább is maradandó tudást nem vesznek át, ami saját ízlésviláguknak, érdekeiknek ellentmond, viszont nőtársaik bármilyen ostoba véleményét aranyszabályként harsogják a férfiakkal folytatott harcaik során. Legjobban csakis a nők között érzik jól magukat, éppen azért, mert a férfiakat tulajdonképpen megvetik, őket inkább használják, vagy kihasználják (ebben persze a férfiak se szerepelnek gyengén). Néha megfelelő ellenszolgáltatás fejében engednek egy kicsit a férfiak vágyainak. Ebben is nagy gyakorlattal játsszák az igaz szerelmest, ha tudják, mit akarok mondani… Önmaguk sokkal biztosabban képesek maguknak örömet szerezni, ezért mindig feltételekhez kötik a férfiak esetenkénti közeledését. A férfiakat durvának, önzőnek tartják, és eszerint is bánnak velük.

  A szexualitás részletes elemzésére egy újabb írásban kerítek sort, mert az imént jelzett okok a szexus terén okozzák a legnagyobb károkat a férfiaknak, vagy a férfiakkal való kapcsolatuknak, és ezen keresztül az egész emberiségnek.

Az erkölcs szó eddig – nem véletlenül – nem szerepelt a jellemzők között, mivel a felsorolt természet és emberellenes viselkedés-magatartás nem tartozik az erkölcs körébe.

Van azért olyan tulajdonság is, amit megtartanánk, ha az ideális nőt most itt elővarázsolhatnánk a kalapból?

Hogyne: a gyermekszeretet, gondoskodási ösztön, a kicsiny dolgok szeretete, jó kézügyesség és kitartás a monotóniát igénylő tevékenységekben; idősek iránti, főleg a gyermekek gondozási ösztönéből fakadó jó érzék, tisztaságra törekvés, szervezőkészség, nagy téttel bíró, pusztító harcok elkerülése, békevágy, stabilitásra való igény, ragaszkodás, ha jó iránt, akkor kifejezetten pótolhatatlan hatású, fegyelemre való hajlam, megfelelő férfiháttérrel igazi családzseni stb-stb…

A jövő annak tudója, hogy mennyi érték rejlik a nőkben. Ha néha felfedezik a férfiakban szunnyadó gyengédséget, és elfogadják a férfiak másfajta szellemi képességét, megpróbálnak úgy együttműködni férfiakkal, ahogyan azt a nőkkel már igen jól képesek magvalósítani, ha hisznek magukban és elfogadják magukat olyannak, ahogyan világra jöttek, ebből kiindulva folytonosan fejlesztik képességeiket a jó iránt, töretlenül hisznek a két nem megváltó viszonyában. Értékükön tisztelik a férfiakat, és elvárhatják azok tiszteletét, nem csupán szülőanya mivoltuk miatt, hanem a harmonikus emberi viszonyok újrafelfedezése miatt is. Jóra inspirálják a férfiakat, akik csakis erre várnak. Felfedezik valódi érzelmeiket, eleresztik indulataikat, nagyvonalúak lesznek az irigység helyett, mert tisztában lesznek valódi értékeikkel.

Ha képesek kizökkenni kényszerű skatulyáikból és közreműködni az általuk olyan sokra tartott, de bénító és ostoba civilizációs rendszer, ember és természet számára egyaránt illeszkedő és termékeny együttéléssé változtatásában.

Ezt kívánom mindannyiunknak!

 

Az Ember maga

Az Ember maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. november 19.

Az Ember maga 

Miközben gondolatban készültem erre a súlyos témára, felötlött bennem egy mai beszélgetés.

Egy emberrel beszéltem a piacon. Milyen közönséges! – mondhatják.

Azonban, akik ismerik a múlt nagy filozófusainak közkézen forgó történeteit, tudják, az ókor nagy bölcselője, Szókratész is a piacon töltötte idejének nagy részét azzal, hogy emberekkel beszélgetett, és véleményüket kérte számos dologban.

Már akkor is sértette a korabeli hatalmasságokat, akik szerették volna (valljuk be: ez az igyekezetük mostanra már sikerrel járt..), hogy az embereknek ne legyen saját véleményük.

Ma, ha valakit bármely kérdésben sikerül szóra bírni, olyan megszokott válaszokat kapunk, amelyeket én elég türelmetlenül hallgatok, mert mindig tudom a folytatást. Alig-alig találok valakit, aki eredeti és elgondolkodtató elképzelésekkel áll elő.

A maga sorozat utóbb talált egyik alapja éppen az, hogy vajon sok ismétlődő és átlagos vélekedés nem abból ered-e, hogy az ember végképp elmagányosodott? A címben megjelenő maga is erre utal. Ezt a magányt igyekszik mindenki úgy feloldani, hogy csatlakozik a tömeghez. Fél egyedül, ha már a lelkünk mélyén mindannyian magunk vagyunk.

Fél saját maga lenni. Vagyis: gondolkodni, egyenlő a magánnyal?

Miután eddig jutottak, felteszek egy szokatlan kérdést:

Mikor azt írom: „Egy emberrel beszéltem a piacon.” Vajon, hányan gondoltak arra, hogy egy férfival beszéltem, és hányan arra, hogy nővel?

Ha jól belegondolnak, ember említésekor szinte mindenki férfit lát közben. Pedig ez esetben éppen egy ifjú hölggyel beszéltem. Sajnos, most sem csalódtam pozitívan, mert ő is csak a betanult válaszokat adta. De nem volt a beszélgetés haszontalan, mert volt egy pontja, amikor megjelent az ember. És ez az ember bizony nagyon magányos volt. Ez indított arra, hogy megírjam ezt a tételt. Nem titkolt célom pedig ezekkel a beszélgetésekkel – azon túl, hogy mindenki egyénisége páratlanul érdekes számomra, már, ha meg is jelenik akkor -, hogy kizökkentsem beszélgető partnereimet azokból az uniformizált hangulatokból, melyek egyáltalán nem rájuk jellemző, valós érzéseket jeleznek. A hamvasi „éberség” kicsalogatása az emberekből, nyújtja a legnagyszerűbb élményt, amit átélhetek. Tudom, hogy néha kényelmetlen lehet ez a „provokáció”, de meggyőződésem, hogy értékes lehetőséget villanthat meg abban a kivételes pillanatban mindkettőnk számára.

Azonban van egy még izgalmasabb vetülete a szónak: EMBER. Mert a magány még szorongatóbb, ha arra gondolunk, hogy egyedül vagyunk a bolygó más élőlényeitől elkülönülve, de nagyon úgy néz ki, hogy a világegyetemben is magunk vagyunk.

Félünk is így beszélni fajunkról, mármint félünk tárgyilagosan, mikroszkopikus részletességgel csakis az emberről, önmagában beszélni. Igaz, hogy számtalan írás, és művészi alkotás írja le az embert, de valahogyan elkerülik annak pontos meghatározását, hogy milyennek is kellene lennie ennek a magányos lénynek, aki vagyunk.

 Nagy bátorság kell, ahhoz, hogy ebben a sorsdöntő kérdésben reális és kíméletlen választ merjünk adni.

Először nézzük meg, hogy milyen ismert, vagy sablonos válaszokat hallunk:

          Az ember csodálatos, rendkívüli, a teremtés csúcsa, sőt: csúcsragadozója (Desmond Morris)

          Az ember kiemelkedett az állatvilágból

          Az ember képességei korlátlanok; csak  vágyai szabnak határt

          Az ember – a teremtő elme birtokosa

          Az ember tudatos lény

          Az ember kiválasztott

          Az ember tökéletes/tökéletlen

          Az ember gyarló

          Az ember meghódította a Földet

          Az ember jogos birtoka minden élő és élettelen ezen a bolygón

          Az ember mindent elérhet, amit csak akar

          Az ember Isten földi mása

          Az ember….

Szóval, minden az ember körül forog. Mintha már valaki a múltban rájött volna, hogy nemcsak minden, de az ember is forgandó, és elavulhatnak a róla alkotott mítoszok.

 Ez a rejtett félelem él mindenkiben. Félünk, hátha egyik ránk aggatott jellemző se igaz.

Csak olyanok vagyunk, mint bármely élőlény: kegyetlen, önző, hataloméhes, kisszerű, unalmas, kiismerhető.

Így, hát bizonytalanul imbolygunk magányosan kongó lelkünk kétségei közt. Egyet tehetünk, és azt meg is tesszük: Jobban hisszük azt, hogy képtelenek vagyunk igazi emberek lenni, mintsem elképzelni magunkat olyannak, amilyen akkor lehettünk volna…

Mikor?

Ha nem mondták volna meg kezdettől fogva, hogy milyenek vagyunk. A helyett, aki szerettük volna, hogy legyünk. Nem olyan akartunk volna lenni, mint más. Az, aki jobb, szebb, sikeresebb, gazdagabb, erősebb, férfiasabb/nőiesebb stb. nálunk.Végül is olyanok leszünk, amilyenekké formálnak minket. Nem is fáradozunk azon, hogy kiderítsük: Kik is vagyunk, ki is, mi is az Ember maga?

Pedig, ha figyelmesen egymásra nézünk, nem olyan fürkész tekintettel: „Mit is akarhat ez tőlem, hogyan akar nekem ártani, mint akar tőlem kicsalni?”, hanem olyan érdeklődő figyelemmel,: „Mit árul el ez a másik lény magamról, vagy arról az ismeretlen-eddig fel nem fedezett fajról, amit képzeletben embernek hívnak?” ami megváltoztathat minket. Közelebb hoz önmagunkhoz, ahhoz a titokzatos valakihez, akik talán kimondva is EMBER-ként tisztelhetünk.

Mivel szinte semmit sem tudunk erről a teremtményről (magunk teremtette, Isteni ideáról), egész életünk azzal telik, hogy megpróbáljuk kideríteni, kik vagyunk. De még fontosabb számunkra, hogy miből lettünk azzá, akik most vagyunk, és mivé lehetünk ezután?

Mivel magunk teremtése és mivoltunk kialakulása is kész rejtély, ezért a körülöttünk levő zűrzavar nőttön nő. Hogy valamennyire áttekinthessük életünk, rendszereket, sablonokat hozunk létre, melyekben látszólagos rend, vagy inkább kényszeresen törvényes rend uralkod(na)ik.

Mi is vajon az eredete eme bajoknak?

Az ősidőkben, mikor fennmaradási ösztönünk és a környezeti hatások relatíve gyors változást hoztak addigi viselkedésünkben, és túlélő képességünk fokozatos minőségi változása-jobbulása a többi élőlénynél előnyösebb tulajdonságokat, „majdnem tudatosságot”, bizonyos kezdetleges tervezőképességet eredményezett, megjelent a mai „emberi” tudat csírája. Ebben a kivételes pillanatban, amely lehet, hogy csak egyetlen „kiválasztott” egyednél valósult meg, majd az utánzás révén, és az evolúciós kiválasztódás hatására fokozatosan valódi tudatossággá vált, megszületett az a kettősség, mely mindmáig zavarodottságunk kiindulópontjaként és okozójaként megjelölhető.

Ez pedig, az állati énünk, és emberi EGO-nk szembenállása, dialektikája.  Állandó konfliktusban, vitában és harcban állunk kezdeti, majomszerű tudatunkkal, ami egyúttal szerves egységben áll még ma is a többi állati lény egységes tudatával, valamint a még nem teljesen kialakult vagy állandóan alakuló emberi tudattal. Ennek meghatározása még nehezebb, mint az állati tudaté. Az állati tudatról ugyanis többet tudunk, bár csupán az állatok viselkedésének megfigyelése ad némi támpontot. Az emberi viselkedés megfigyelése nem elegendő, mivel, mint említettem nekünk kettős, un „hasadt, szkizoid” tudatunk van, az említett fejlődéstörténeti okok miatt, tehát a megfigyelés nem tár fel mindent a bensőnkben dúló háborúról. Csupán találgatásokba tudunk bocsátkozni. A nagy „lélektanászok” elvei még jobban befolyásolnak minket a megítélésben, mivel őket a korukbéli szellemi közélet és saját személyes körülményeik határozták meg. Ez ma már idejétmúlt, de jószerivel nincs használható emberi személyiségtudomány.

Miközben az elménkben folyik az ádáz küzdelem állati mivoltunk és egyre gépiesebbé váló, a természettől teljesen leválni vágyó mesterséges tudatunk között, ennek a még meg sem született tudománynak igen kevés esélye van arra, hogy végre meghatározza az EMBER-t.

Azonban nem tehetünk le arról, hogy újra meg újra megkíséreljük.

Miközben önmagunkkal sem vagyunk tisztában, és a teremtett természetről vajmi keveset tudunk, dölyfösségünk, elbizakodottságunk olyan tettekre sarkall bennünket, melyek végül vesztünket és az egész bolygó pusztulását okozhatják. Amint ma már jól kirajzolódik, az utolsó 100 évben rendkívüli módon felgyorsult ez a folyamat. Minden tekintetben sorsdöntő pillanatát éljük fajunk és a Föld bolygó történetének. Még van némi esélyünk arra, hogy legyen időnk önmagunkat is végre elhelyezni az élőlények rendszerében, de új vegetációt és valamelyes visszaépülést tegyünk lehetővé minden más élőlény és a bolygó „háttérélete”, vagyis az „élettelen” világ számára is. Értem ez alatt a földön okozott sebek begyógyítását is.

Mindehhez ezt a két feladatot egyszerre, egymással párhuzamosan kell végrehajtanunk.

Milyen akadályokkal kell szembenéznünk?

Még nem beszéltem arról a láthatatlan, de mindenütt jelenlevő, és ezer alakban megjelenő démonról, mely egész életünket meghatározza, gyakran akadályozza lelkünk-elménk magasabb régiókba való emelkedését, és végső soron az imént vázolt pozitív folytatást. Ez a démon nem más, mint a civilizációs rendszer. Az a bonyolult de nem racionális és nem áttekinthető szövevény, mely kimondva értünk, de a valóságban önmagáért van. Kezdetben előnyt biztosított számunkra a többi élőlény között, de mára jól látható, hogy általa nem vagyunk képesek problémáink végleges és maradéktalan megoldására. Mint elszabadult és irányíthatatlan szörny, mindenapjainkra rátelepszik, nélküle lélegezni, gondolkodni sem tudunk. Valamilyen ostoba, gonosz ok miatt a jó szándékot megtorolja, a pusztítást jutalmazza. Jól látható, hogy a tőlünk teljesen elidegenedő, és a természetet semmibe vevő rendszeruralmat saját fennmaradásunk érdekében meg kell szüntetnünk!

Azért tudott létezni és növekedni a mai napig, mert az állati tudatunkból meríti tartalékait, miközben ajándékait ehhez a technikatudat segítségével biztosítja. Olyan játékszereket és bódítókat használ fel erre, mint a pénz, a különféle élvezetek, és a kényelem. Istenként kell imádnunk őt és édesgyermekét-kegyencét a technikát. Bárkivel beszélek, szinte mindenki ezt mondja: „Majd kitalálnak úgy is valamit, és megoldódnak a problémák.” Vagyis mindenki abban bízik, hogy megint egy gép, egy csodálatos új szervezet, intézmény, hivatal orvosolni fogja bajaikat. E közben a bajok csak sokasodnak. Az ígéretek pedig egyre csak áramolnak felénk, de ezekből semmi sem valósul meg.

A következő fejlődési fokozat elérését akadályozó szellem voltaképpen arra törekszik, hogy ne alakulhasson ki az ideális ember.

Azt próbálja velünk elhitetni, hogy ilyen pedig nincs. Mivel ennek meghatározása a legnehezebb feladatok közé tartozik, különféle szellemi-életmódbeli-korabeli-geopolitikai-hatalmi rendszerek, un. vallások, különféle jellemzőkkel ruházzák fel ezt a még meg sem született lényt. Jól látható, hogy néhány elszigetelt példától eltekintve, tömegesen képtelen megjelenni közöttünk az emelkedett szellemű, barátságos, kedves, szeretnivaló, bölcs, igazságos, szép, örökifjú, egészséges, erős, szerény, őszinte Ember.

A jellemzők felsorolásából nem véletlenül maradt ki a gazdag jelző. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenképpen szegénynek kell lennie, hanem azt, hogy az olyan fogalmak, mint „gazdagság, szegénység” csupán a rendszeren belül használt klisék, melyek a fentebb vázolt zűrzavart hivatottak fenntartani.

E helyett inkább értelmesebb fogalmakat kell alkotnunk, vagy erre alkalmaznunk. Ilyeneket, mint szerves, egészségesen, kiegyensúlyozottan élő, nyugodt, büszke, de alkalmazkodó, együttérző-segítőkész, életvidám. A javak csakis a rendszer eszközei arra, hogy az emberek közötti kapcsolatokat lehetetlenné tegyék. Az elmagányosuló, kialakulatlan képződmény, akik ma vagyunk, magányát azért nem tudja feloldani, mert ezen akadályok elszigetelik a többi magányos, fagyott lelkű, közönyös, és kiábrándult, reménytelen fajtársától.A zavarokat csak fokozza, hogy a vallások kitalálták az emberek közötti megosztottságra a jóság-gonoszság poláris fogalmait. Ezzel útjára indították azt az előítéletes megkülönböztetést, mely bőrszínre, lakóhelyre, kultúrára stb. szűkíti le ezeket az ellentétes fogalmakat. Egyesek eleve jónak születnek, és jók maradnak, bármi is történjen; míg mások bármit is tesznek ez ellen a besorolásuk ellen, születésüktől fogva rosszaknak kell őket tekinteni.

 Szemmel látható, hogy ez ma már nem megfelelő az emberek közötti különbségek meghatározására. Ezért megfelelőbb használnunk a „más, mint mi, de ő is ember” kifejezést.

Ezzel nem elválasztjuk, hanem összekapcsoljuk az eltérő történelmű és életmódú embereket.

A következő lépésben nem egységesítve, hanem a kívánatos jellemzőket kiemelve-megtartva, sőt a másik, más pozitív jellemzőkkel rendelkező kultúra elé példaként állítva, egyre nemesebb emberi szellemet tudunk így kialakítani. A mindig is létező közérzetet tudjuk ilyenformán a mindent irányító öntudattá formálni.

Tehát nem egy rendszert kell alkalmaznunk azért, hogy a bennünk levő állat el ne szabaduljon, mint láncot, mely megvadít, és állandó szabadulásra kényszerítve megőrjít minket, hanem felébreszteni a bennünk szunnyadó igaz embert. Nem csak efféle nehézségekkel kell szembenéznünk akkor, ha végre meg akarjuk teremteni az igaz embert.

Ugye, milyen furán hangzik, hogy ezerévekkel, vagy tudj’ Isten miféle terminológia szerinti időkkel ezelőtt „megteremtett” embert végül most kell megteremtenünk?! Nekünk magunknak, magányosan. Nem a parlamentben, vagy a templomban, vagy a droglebujban, hanem otthon, bárhol és bármilyen testhelyzetben, tudatállapotban. Ülve a villamoson, szerelmünk karjaiban, Balaton átúszása közben, az erdőben barangolva, repülőn, vagy éppen lakásunk legkisebb helyiségében…vagy talán éjszaka, álmunk közben.

Nem véletlen, hogy ez utóbbi megjelent a felsorolásban. Ugyanis egyik látomásom szerint az emberi tudat és az istentudat egy időben, álmunk közben született meg. Akkor láthattuk magunkat és a nálunk hatalmasabb, de általunk csodált lényt, akihez hasonulnunk kell. Egy időben egy helyen bármilyen szituációban. Akkor szólt hozzánk, akkor adott parancsokat arra, hogy felébredésünk után mihez kezdjünk.  Vagyis a képzelet annyiszor idézett teremtő ereje révén. 

A többit már tudják.

 Mégse lehet itt vége. Mi is hiányzik még, hogy nekivághassunk ennek az emberpróbáló, emberhez méltó feladatnak?

Hát ugyebár, mikor teremtünk valamit, az elején kell kezdenünk.

Tehát mondjuk, megszületik az ember.Mit is tesz legelőször a kisded?

Eszik az eszemadta.  Rögtön rá talál anyja emlőjére és nekiáll táplálkozni, mint minden más lény a földön.

Tehát meg kell vizsgálnunk mit is kellene ennie a majdani Embernek, hogy más lehessen, mint mi?

Nos, ez a mi felelősségünk, és élnünk is kell vele! De nem elég egy újszülöttnek „emberi” ételeket adni, hanem nekünk magunknak; minden embernek egyformán meg kell határozni, hogy mi is a legtermészetesebb, legegészségesebb, legtisztább, legközvetlenebb ételválasztékunk. E nélkül neki se álljunk a teremtés felelősségteljes hivatásának!

A különféle szokások és kultúrák és égtájak szerinti élelmek ma már szinte minden ember által ismertek, még, ha nem is jut mindenki hozzájuk teljes szükséglete szerint.

Ahhoz, hogy a rendszer és kiszolgálói uralmát megtörjük, a világ minden emberének lehetőséget kell biztosítani, hogy megismerje, megtermelje, élvezze ezeket a valóban létfontosságú javakat. Ezek – érdekes módon – olyan valóságos jók, melyek nem veszítenek értékükből, mégis rövid életűek, és a testünkbe kerülve újabb életet hoznak létre, valamint tőlünk eltávozva a természetet újra ellátják a körforgás fenntartásához szükséges anyagokkal.

Ha a rendszert akarjuk működtetni, akkor megint zsákutcába kerülünk, hiszen minden ponton denaturálja, tönkreteszi ezt az imént leírt szükséges és elengedhetetlen folyamatot. Ezáltal az emberiséget romlásba, züllésbe, a természetet pedig pusztulásba taszítva.

Az öntudat, mely képes úrrá lenni a bennünk élő állaton, de a nyakunkon ülő rendszerdémonon is, létrehozza azokat a kapcsolódási pontokat, melyeken keresztül lehetővé válik a megújulás. Ehhez más nem is kell, mint gondoskodás, szeretet, türelem, odaadás, önfegyelem, és az élet, mint szülőanyánk tisztelete.

 A Föld, bölcsőnk, tisztán és erősen tartva bennünket is, akként fog majd szolgálni, ahogyan mi is szolgáljuk őt.

Ámen!

           

Bevezetés a Maga sorozathoz

Bevezetés a Maga sorozathoz

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. október 12.

Bevezetés a Maga sorozathoz 

Magamról is el kell mondanom valamit, azok számára, akik még nem olvastak:

Kövi Gábor, 62 éves nyugdíjas gitártanár vagyok. Már születésemkor is nyitva volt a szemem, és rácsodálkoztam erre a mesevilágra. Mára megértettem, hogy egy kicsit más voltam, mint a többi gyermek, és mint felnőtt is eléggé elkülönültem az átlag gondolkodásúaktól.

Legfőbb életelvem a megfigyelés, elemzés, tapasztalás lett.

Írásaim a mai felületes világban már nehezen emészthetőek, de érdemes időt szánni arra, hogy ebbe a kissé elmélyültebb gondolkodásba időnként lemerüljenek.

 Általában akkor fogok hozzá az íráshoz, ha „tele van a hócipőm” azzal a sok ostobasággal, amit lépten-nyomon tapasztalok. Kell egy kis „túlnyomás”, hogy rászánjam magam erre a megterhelő, de szép munkára.

Csodálója vagyok a természetnek, benne az embernek, és a nyelveknek, különösképp a magyar nyelvnek.

Valaki azt mondta egyszer, hogy olyan „barokkos” a stílusom. Nos ezzel talán éppen arra akart utalni, hogy már ez a mai korban időszerűtlen.

Ha így van, akkor az éleslátás, jó szándék, figyelem, elhivatottság is az.

Hiszem, és érzem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a látásmóddal, és meggyőződésem, hogy az írásaim egyre jobban megszerettetik az emberekkel az olvasást is.

Biztos vagyok benne, hogy számos embertársam vágyik arra, hogy olyan írásokat olvashasson, melyeket én nyújtok át neki ezen az egyetlen módon, hiszen sehol sem jelentek meg az utóbbi időben csak a saját honlapomon.

 Nem tudnék olyan szellemi sötétségben élni, ahol sem hallani, sem érinteni nem tudok senkit.

 Az ötlet, mely a sorozatot ihlette, természetesen nem tőlem származik, de a cikkek szelleme, már igen. Ne várjanak bombasztikus, akció dús, meghökkentő újdonságokat, borzongató rémségeket, hanem olyan nyugodtan kimunkált, áttetsző, de mégis sűrű atmoszférát, melyben megmártózva-lebegve lassan eltávolodhatnak mindennapi feszültségeiktől, és felébredhetnek a gyönyörű, ám rideg valóságra. Nem varázslás, mégis hipnotikus utazás a fogalmak, és értelmezések bonyolultnak tűnő, de kristályos tisztaságú harmóniája, mely egyúttal:

 A természet tiszta logikája.

Mindezt a magyar nyelv páratlan kifejező ereje, színgazdagsága, képei, analógiái, többértelműségében árnyalt, mégis pontos meghatározásainak segítségével. Megszállottja vagyok a nyelv zeneiségének, ritmusának és a gondolatok dallam és kompozíciós világának. Nem szándékom a költőiség, ha mégis néhol rímelnének írásaim a holt költők remekeinek, nagy prózaírók mély gondolatainak zengésére, annak oka nem más, mint zsenge koromtól eredő szenvedélyes olvasási vágyam. Itt-ott ragadt rám valami ezekből, erről talán nem is tehetek.

 A cím és a témák motivációja a gondolatiság elszegényedése, mely együtt jár az összes minőség züllésével. Ezek részletes kielemzése nélkül képtelenség új gondolkodás kifejlesztése. Ez viszont egy olyan lehetőség, mely nélkül, és ennek megragadása nélkül az emberi szellem, végül az emberi faj is eltűnik erről a bolygóról.

 – A sorozat készülő darabjaiból egy kis ízelítő:

– Az Élet maga

– Az Ember maga

– A maga

– A Férfi maga

 Stb.

Ennek az erős közelképnek újdonsága abban van, hogy a mai átlaggondolkodás elvesztette az alapfogalmak részleteinek pontos definícióit. Divatok, manipulációk, a Züllés maga olyan zűrzavart teremtett, melyben az eligazodás szinte lehetetlen. Kevesen mernek vállalkozni arra, hogy a rég elfeledett és korában sem letisztult értékeket újragondolják, esetleg alapjaiban megváltoztassák, új értelmet keressenek nekik. „Kinek van erre ideje?” – szokták mondani.

Hát most van rá idő, és itt van az idő, amit nem mulaszthatunk el!

Mindenki megpróbál válaszolni a kor kihívásaira. Önmagában ez a mondat is ismerősen cseng. Azonban a válaszok igencsak készen kapottak, kimódoltak, és elkerülik a valóságos húsbavágó témákat. A kérdéseim is szokatlanok, néha vitára ingerelnek, de mindenképp elgondolkodtatnak. A válaszaim viszont gyakran megkerülhetetlenek és kényelmetlenek, mert érzékeny pontokat érintenek, melyeket ez idáig sokan elkerültek. Komoly választás elé állítják az olvasót: egyetértenek megfogalmazásaimmal, vagy dühösen elutasítják.

Elképzeléseim szerint egyet nem tehetnek velük, hogy: figyelmen kívül hagyják.

A sokféle elkerülő, és menekülő út helyett olyan nehéz, de vállalható, emberpróbáló, és emberépítő utat/utakat ajánlok, melyek garantáltan ráébresztenek mindenkit saját felelősségére, és önnön küldetésére, mely minden ember születésének rejtett parancsa.

 

    

Az Élet maga

Az Élet maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. október 26.

Az Élet maga 

Valami, ami elképzelhetetlen, kimondhatatlan, megalkothatatlan, elkezdhetetlen, folytathatatlan, követhetetlen, befejezhetetlen, értelmetlen, és érthetetlen. Ezért az ember számára ellenséges, mert megközelíthetetlen, és felfoghatatlan.

Alapjában tehát mindenféle optimista életfelfogás téves megközelítésekből épül fel.

Akkor az élet elpusztítása az ember legfőbb feladata, és ezt kimondani nem pesszimizmus, vagy gonoszság?

 Nos, ha mindez igaz lenne, valóban élni sem volna érdemes. Azonban annak ellenére, hogy a látszat a fentieket igazolja, mégis szülnek, születnek, és szeretnek emberek. Akkor miért küzdünk az élet ellen, és miért pusztítjuk az életet minden lehetséges módon?

 Az élet értelme az értelem.

 Ezt már többször leírtam, mióta egy előadássorozat végén kibukott belőlem. A hosszú gondolkodás, és a sorozat felépítése adta ezt a rögtönzött választ a fő kérdésre.

Új gondolkodás volt a sorozat címe. Kevesen merték vállalni, hogy követnek azon a hosszú úton, ami 30 előadást, közös beszélgetéseket foglalt magában. Azóta sem tudom rendszerezni és leírni azt a rengeteg gondolatot és érzést, ami felszínre tört akkoriban.

Egyszer talán időt és türelmet szánok rá.

 Minden életfelfogás ott bukik meg, hogy poláris. Egyszer leírja az anyagot, és külön az életet, mint szent és magasztos tételt. Holott az élet és az anyag azonosak. Az életnek nincsen lehetősége, és megfelelő körülményei, mert az élet maga a lehetőség, és a körülmény egyben.

Ezért az élet nem elszigetelt, hanem univerzális, és totális. 

Az élet után kutatni a távoli bolygórendszerekben éppen ezért ostoba és gyermeteg vállalkozás.

De arra jó, hogy a mítoszt ne hagyjuk szétfoszlani. Ugyanakkor elképesztő költséggel jár, amire az emberiség hatalmas áldozatokat hoz. Persze ismerve az emberi világ valódi felépítését, és hatalmi céljait, ez az életellenes stratégia fontos részét képezi. Ennek fő ideológiája, hogy a Földbolygó túl kicsi ahhoz, hogy a túlszaporodó emberiséget éltesse. Ezért újabb bolygókat, területeket kell meghódítani az ember számára.Azok a fantasztikusnak kikiáltott horrorfilmek, melyek az idegenek támadásaival rémisztgetik a nézőt, éppen a lehetséges, hozzánk hasonlóan „értelmes” civilizációk félelmeit látszanak igazolni. Ugyanis mi törekszünk a legjobban arra, hogy más vidékeket hódítsunk meg a magunk pusztító és szemetet teremtő életstílusa számára. Azt próbálják a néző tudatába oltogatni, hogy az életnek egyetlen lehetséges módja, – hogy eszkalálódjon. Mindebből következik, hogy az élet teremthetetlen, ezért teremtőre sincsen szüksége.

 Az emberi gondolkodás el sem tudja képzelni, hogy az élet csak úgy „magától”létrejöhet.

Az eddigi logikai levezetésből éppen az következik, hogy az életnek semmiféle „segítségre” nincs szüksége ahhoz, hogy spontán megjelenjen bárhol az univerzumban. 

Azonban az eddigi életfelfogások egy olyan emberiségtől származnak, mely nem értette meg azt a bázist, amely őt létrehozta. Még túl kezdetleges, és ennél fogva túl sok kárt tesz önmagában és saját éltető közegében. Ha ez a tendencia tovább folytatódik, már ideje sem lesz felnőni a teljesen új és alapjaiban más gondolkodás kimunkálásához. Régóta fontos felismerésem, hogy az emberiség még nem érte el a felnőttkort. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, olyan idős emberekre van szükség, akiknek elég életidejük van ahhoz, hogy igazán használható elveket építsenek fel az életről és az emberről. Azonban jelenleg az ember szerepel elől a sorban, és az élet csak utána következik. Ez a legfőbb tévedése a korábbi és a mai kor emberének. Ha viszont az emberi átlagéletkor eléri a 120, vagy 150 esztendőt, és az élet valamiféle téves felfogás értelmében csupán technikai kérdés volna, amit meg kell oldani, nos akkor ezt az újfajta gondolkodást soha sem fogjuk tudni megalkotni magunk számára.

Ez esetben ugyanis a hosszú élet nem lesz más, mint semmittevés, és fölösleges időpocsékolás.

A Háttérhatalom, mely igenis létezik, legfőbb feladatának éppen azt tartja, hogy az emberek végleg elveszítsék kreativitásukat. Tévesen azt feltételezik a Földet irányító pénzemberek, hogy minden bajok forrása az ember szüntelen tudásvágya és alkotási mániája. Csupán azért tehetik mindezt, mert a látszat szerint így van. Azt azonban elvétik, hogy akkor is így lenne-e, ha valóban tere nyílna az élet kérdéseinek higgadt, és dogmáktól, mítoszoktól, önérdektől, és egyéb az élettől független értelmezéseinek. Jelenleg úgy irányítják az emberek vágyait, életcéljait, hogy semmilyen más nézet se képződhessen. Az ember egyik alapbetegsége, hajlama, gyermetegségének bizonyítéka, hogy komolyabb, véresebb és halálosabb dolgot a játéknál el sem tudna képzelni. Ezért, ha valamit el akar adni a hatalom az embereknek, akkor azt játékként kell közrebocsátani. Ez mindig bejön. A genetika, ami gonosz és felelőtlen játék csupán, de nem mással, mint magával az élettel, nagyon jól reprezentálja ezt a törekvést. Annak a lehetőségnek megcsillantása, hogy mostantól az embernek nem kell magával törődni, csupán a számára nyújtott élvezeteket habzsolni, és fogyasztani…, elvezet a tökéletes és totális eszméletvesztéshez. Az életet is játéknak fogják ezután tekinteni, ami, ha vesztésre áll, csak leemelik az egyedet a futószalagról, egy kicsit generálozzák, felpolírozzák, és már folytathatja is, ahol abbahagyta…

Azok a valóságshow-k ahogyan mostanság nevezni szokás, amint a civilizációs játszmákat és típushelyzeteket valóságnak próbálják eladni, éppen ezt a jövőt kívánják előkészíteni. Megértetni mindenkivel azt, hogy nincs más útja az embernek, mint egyre művibb és egyre felelőtlenebb, erőszakosabb, és önpusztítóbb életet élni. Ez a divat parancsa. Ami még a játéknál is nagyobb siker, ha el akarunk adni valamit. Annak hangoztatása, hogy semmi sem örök, és a változást nem saját jellemünk építésével érjük el, hanem a külsőségek korszakváltásaival.

 Az élet legfőbb jellemzője pedig éppen az, hogy öröktől fogva létezik, és örökké fog tartani. Mindaz, amit Isten szava és fogalma alatt ért az emberiség jó része. Tehát az életet nem Isten szava teremtette meg, hanem az élet maga teremtette meg Isten fogalmát és az ember alkotott a fogalmomból szavakat, és az ember küldetése az, hogy megfogalmazásokat keressen, és értelmet találjon az életben való helyének megtalálásához. 

Mivel az élet félreértelmezése helyett a valóságos élet valóságos értelmét kell megtalálnunk, ami elvezet minket az emberi szellem magasabb régióiba, ezért tekintetünket a továbbiakban a mesterséges gondolatok, mesterséges képzetek világából végre az élet értelmes világa felé kell fordítanunk. Ugyanis még van ott rengeteg felfedezésre váró csoda.