2021. szeptember hónap bejegyzései

Önvezető ember

Önvezető ember

Jelen korunkban, mikor a világ sötét erői elszabadultak, szemlátomást elvesztették az emberek bizalmát a vezetők. Évezredek óta az élt a vezetettekben, hogy valamiféle igazság mentén vezetik őket kézen fogva a meglehetősen drága, költséges.., kiszámíthatatlanul szeszélyes uralkodóik. Mégis elfogadták őket, mert nem tehettek mást. A ma körülöttünk kavargó káosz bemutatta minden látó embernek, mit is érnek a mi irányítóink. Az összes…

Az elit, akik – mint mára kiderült – önmagukat sem tudják vezetni, legkevésbé egy olyan világot, ami egy „örök jó” érdekében munkálkodik. Olyan arcátlanul bánnak velünk – ki más, mint a vezetők – hogy el kell gondolkodnunk azon, miért nem tesz már valamit valaki. Ki? Hát mi, és akár ők..

A megértéshez vessünk egy pillantást magára a Rendszerre. A rendszer nevében hordozza fogalmát. Ez lenne rend, vagy valami ami a renddel foglalkozik. Ebben a rövidke életünkben viszont azt láttuk, hogy vezetőink leginkább a maguk jólétét tartották fontosnak, és persze azt, amiért odaállította őket a „Rendszer”: minket szorítsanak rá az ő fenntartásuk érdekében való munkára.

Ez az idealizált „kvázi épület”, virtuális építmény sohasem volt örökös fennmaradásra tervezve. Vagyis tervezve mindig volt, de a tervekről azt tudjuk, hogy sohasem úgy valósulnak meg, ahogyan a tervezők azt elképzelték. Annál is inkább, hogy recseg-ropog az összetákolt, erőszakkal támogatott Rendszerépület, hogy az eddig használt „massza”, a nép hamarosan szükségtelenné válik. A régóta hőn vágyott álom, a „gépek boldog világa” már nem igényeli szorgos kezünk munkáját. Vélhetnénk, hogy akkor ezután a profit nem lesz az úr az életünk felett, és most már azt tehetjük, amit eddig nem tehettünk meg a robotban leélt életünkben.. (álmainkban!!) Most kerülünk szembe a kérdéssel:

Mit hagytak ki – szándékosan – a rendszerből? Előrebocsátva, hogy saját mivoltukra igen ügyeltek ebből a szempontból.. Kihagyták azt a tudást, hogyan kormányozza önmagát az ember. Tettek ugyan kísérletet az ókorban, de akkor is főleg a filozófusok, akik nem mindig vállaltak szerepet,v agy nem kerültek szembe a vezetők – politikusok – világával. Egyeseket kivéve, mint például Szókratész mestert. Ezek a nagy tudású emberek jobbára csúfos véget értek. Ma már a „önkormányzat” szó nem jelent mást, mint a megvezetettek jó magaviseletű Rendszerszolgálatát.. Ön kormányozhat! Mi meg hagyjuk…

Mégis, hogyan vezették ezek – mármint a politikusok – a „népet” – minket? Ha engem kérdeznek – pocsékul.. Ha nem így lett volna, akkor a világ egy kellemesebb hely volna. Ha már a „kellem”-nél tartunk, a politikusok azok, akiknek kifelé a kellemest kell mutatniuk, de ettől számunkra semmi sem lesz kellemesebb.. Az „alulvezetettség” akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a vezetés megkérdezi a népet.. Ami azután következik, azt sűrű homály fedi… Erre is volt néhány példa a múltban. Ahogyan a vezetés és a vezetettség viszonyul egymáshoz, az mindent elmond a Rendszerről. Van néhány kivétel, de azokat valahogyan nem utánozza sok vezető a világban.

A vezetés egyik fogása, hogy egy szellemet – ideát állítanak ki vezetőnek. A valóságban továbbra is ugyanazok vezetnek, de hivatkozásnak semmi mást neveznek ki, mint az ideát.. Mikor ez az idea a vallás, akkor ezt tolmácsolni csak vezetőknek szabad, mivel ők – állítólag – közvetlen viszonyban vannak a szellemmel. Semmiben sem volt más a mi múltunk világa, mikor az idea egy gondolati rendszerből, emberek leírása alapján szolgai módon lett lemásolva. A betűk és a szabályok sehogyan sem tudtak sajátunkká válni, hiába sulykolták őket mindenhol és mindenkor. Ettől legfeljebb egy „technikai skizofrénia” alakult ki túlélő stratégiaként, amiben kint, a rideg világban fel kellett mondani a szabályokat és a „szentek” nevét – ahogyan a vallásokban is elvárható – de otthon, és megbízható baráti körben lehettünk normális elméjű emberek. Nyilván ezt nem lehetett sokáig csinálni. Ebben azért az „ellentábor” is ludas volt, mert azok a célok, melyek elérhetetlenek voltak – ez nyilvánvaló volt,de az önmaguk irányításában gyenge átlagemberek könnyen rabul estek a „jólét” csillogó ürességének.

A jelenlegi apokaliptikus rémség, amit csak a drogosok, öntelt zsarnokok, és kérész életű vállalati csúcsfejek gondolnak Kánaánnak – többek között – ingatag és kilátástalan, életveszélyes vesszőfutássá vált.

A legelkeserítőbb, hogy a szellemmel foglalkozók között is a „hajtóanyag” nem más, mint egymás rögeszméinek negligálása, és – szinte kötelező jelleggel – a közvetlen rokonságuk felemlegetése. Nem éppen kedveskedve…

Azzal, hogy mit is lehetne tenni magával az emberrel – azon kívül, hogy saját kényük-kedvük szerint hol felemelik, hol meg a sárba tapossák vágyaikkal együtt őket, nem foglalkoznak – mivel ők nem értünk dolgoznak. De ezt nap mint nap nem mulasztják el hazudni nekünk. Számukra velünk kapcsolatban a legfontosabb, hogy minden kívánságukat teljesítsük, még azt is, hogy ássuk el magunkat jó mélyre… És még szépen mondtam. Ha ezt megértjük, csak egy út marad számunkra. Na, nem az ő megsemmisítésük, mint páran képzelik. Nem is gondolhatják komolyan, kivéve ha fizetnek érte…

Itt értünk el a gondolat pontos pontjához: van valami, ami mindenkit vezet? – már többen úgy gondoljuk, az „igazi” vezetők láthatatlanok, de nem szellemek.. Ám a Rendszer nevelőmódszerében legjobban működő „dolog” mégis egy idea, ami – most fogózzanak meg – a pénz. A pénz nem valóság. A legnagyobb hazugság, amit az istenkáromlással felér a pénzzel „dolgozók” között.. Hiába foghatod meg – általában rövid ideig – a pénz nem létezik. Csak a hit teszi azt, hogy van. Olyan illékony mint a szellő, és a hit, ami ha rögeszme, életveszélyes. Viszont azok a mindenek feletti vezetők nem rendelkeznek pénzzel, nem az Istenekre gondolok… Így azt is megérthetjük, hogyan lehetnénk „Istenemberek”. Ezt az elnevezést az idealizált, valóban „kisugárzásukban Mindenki” vezetői, az élettudósok érdemlik ki.

Az ő meghatározásuk, leírásuk mindenek felett tilos és életveszélyes…

Ezért aztán nem kötelező egy vezetőnek példaképnek is lenni. A vezető az a hivatalnok, aki megtanulta hogyan kell vezetni. Tulajdonképpen mindegy, hogy embert, vagy exkavátort vezet valaki… Ezért aztán a vezetői hivatal kizárólag a felfelé figyelésből és a megérdemelt extra jutalom biztos reményéről szól. Ami lent van, azzal nekik semmi dolguk. Pedig mi ebben ringatjuk magunkat. Legalább icipicit figyelnek ránk.. Amikor a színjátékban mi leszünk a fontos statiszták. Az előre megírt forgatókönyvben eljátsszuk a szerepünket. Megjelenünk, aláírjuk, behúzzuk vagy nem… Bedobjuk, főhajtás kíséretében távozunk.. Az eredményhez vajmi kevés közünk van. Ugyanis az eredmény egy lehet csak: a mi vezetésünk hatékonyabbá tétele…

Ma már belépett az életünkbe a Rendszer nagy találmánya. Megint az a helyzet, hogy csak a valóságot nem szabad hangoztatni. Egy dolgunk van: kérni, nem kérdezni, nem kutatni, de mindenek előtt hinni benne, bennük. Hogy ők tudják…. Közlöm velük: Mi is..

De vajon mégis hogyan kéne jobban (nem nagy kunszt) vezetni magunkat?

Először is el kell vetni azokat az elveket, amiket a vezetőképzéseken sulykolnak. Ha azok az elvek használhatók lennének, most nem kéne azon morfondírozni, hogyan vessünk véget vezetőink egyáltalán nem áldásos működésének..

Az egyik orbitális hazugság (azért orbitális, mert csak kering-kering, és sehogyan sem akar jó útra térni, hanem csakis önmaga középpontja körül..Akár ezt az analógiát folytatva azt a középpontot kerülgetve, amit fentebb már leírtam..) az, hogy az emberek képtelenek jól vezetni magukat. Ha nem lennének vezetők, elszabadulna a káosz.. Ennél nagyobb káosz biztosan nem lenne…

Hogy is volt? A modern világban számos vezető terrorista volt fiatal korában.. Ebből az is következne, hogy vezető csak idős, tapasztalt, nagy tudású ember lehet.. aki már mindent kipróbált.. Nos, hamarosan megtapasztaljuk azt is, hogy egy gép fog minket vezetni… ez a jóslat túl hamar valósággá válhat..

„Elvileg” a szabályok is azért vannak, hogyha valaki azokat követi, rendben van. Rendet is tud tenni a zűrzavarban.

Vessünk egy pillantást a történelem összes vezetőjére. A legfelsőtől az utolsó kis hivatalvezetőig… Mennyire voltak ők „rendben”? Mert hiszen az ember életcélja az lehet, hogy jól tudja önmagát kormányozni. Ez rögtön két kérdést vet fel: hol, mit és kiket. Ez persze vicc, de fontos paradoxonra mutat. Önmagunk kormányzása egy Rendszerben, társaságban (etikett betartása?), vagy saját életünkben, mert az teljesen más. És önmagában ez a „más” a kulcsszó a történetben, vagyis a témában. Miért más a mi életünk, mint az, amit ma még Rendszernek nevezünk? Talán az lenne az ideális, a „legfőbb jó”, ha minden sejtünk a Rendszerért dolgozna? Nem fikció: jó néhány ázsiai országban ez magától értetődő alapelv. Az „ágálás” ellene annyira tabunak számít, hogy senki sem meri felvetni, hátha mégis… mi is létezünk, nem csak a vállalat, a hivatal, a rend, a „társadalom” stb., vagyis az a „más” ami nem mi vagyunk. Viszont azok a rendszerek minden logika ellenére hatékonyan prosperálnak. A „gépies” világ hitele és elfogadhatósága, ezzel a mechanikus, teljesítmény és gazdaságközpontú vezérelvvel megindokolva. A lelki béke letudva? Ha nem kell magunkról tudni, magunkról híven és avatottan gondoskodni, másokat erre megtanítani, akkor a felelősséget átháríthatjuk arra a – hogy mondjam – „nem kellően megbízható” vezetői elitre, magára az istenként imádni kötelező civilizációs szervezetre, hivatali mátrixra, amit Rendszernek nevezünk?

Nem fogom azokat az „elvetemült”, önző, sőt mazochista olvasókat végső elkeseredésben hagyni afelől, hogyan kell megvalósítani az „önvezető” ember ideáját, amit eddig lehetetlenné tettek, mert talán megtörné azt az évezredes fátumot, hogy illetéktelenek döntenek sorsunkról.

Nem talán – remélem.

Nos, egy esetben tudnánk elfogadni őket, a vezetőket: ha minden vezető maga lenne az EMBER tökéletes megtestesítője. Ma sajnos vezetőink sem nem tökéletesek megjelenésükben – bár a tökéletesség kritériumait állandóan változtatják – sem nem tökéletesek életvitelükben, főleg a mértékletességben…, sem nem az erkölcseikben – hosszú volna a lista.., sem pedig az egészségükben, gondoskodásukban, konok hitükben az igazság mellett, és elkötelezettségükben a vezetettek iránt. Na és az IGAZSÁGBAN! Tehát az „önvezető embernek” elsősorban igaznak kell lennie. Végül is az önvezetés lényege, hogy nem csak azokat az írott szabályokat kell betartanunk, melyeknek azonosak kellene lenniük az értelmi és olyan elvekkel, amelyek mindenki „lelki rezonanciájával” harmonizálnak. Ez egyáltalán nem egy virtuális fogalom, hanem az, amit ha összevetünk saját tetteink jóságával – minden szempont szerint – józan szívvel és ésszel önmagunknak bevalljuk milyenek vagyunk ahhoz képest. Ezt hívjuk lelkiismeretnek. Egy helyen erre azt írtam: A lelkiismeretben megnyilvánul az Isten..Mennyire vagyunk állhatatosak, igaz szívűek, megbízhatók, szavahihetőek, elveiknhez hűek, vagyis vannak elveink, véleményünk önmagunkról és a világról; mennyire vagyunk beleérzők, megértők, de mindenek előtt az egészség fogalmában jártasak, mind testi, szellemi, lelki téren. Ezekhez a ma még erősen hiányos ismeretekhez rendelkezésre állnak vezetők, tanítók. Nem mindegyik tud mindent. De azokat érdemes követni, akik minden tekintetben egységesek. Külső megnyilvánulásaikban, valamint önmaguk iránti következetességükben. Szép szavakat, gondolatokat bárki kiagyalhat és közvetíthet. Tetteink határozzák meg a megítélésünket. Olyanképpen kell tudni magunkat megítélni, néha függetlenül attól is, mások hogyan ítélnek meg, vagy el minket…, ahogyan fentebb leírtam. Ez az önmegmérés nem önzés, „köldökézés”, mert kisugárzása, a folytonos önjavítás iránti elkötelezettség, sajnos szinte teljesen hiányzik. Ez önmagában is tragikus következményekkel sújtja világunkat, akként mint a világ javítása iránti felelősségtudat nyomasztó hiánya. Senki sem javítja meg azt, ami velünk született kötelességünk. Hisz ezért születtünk! Az egyik legsúlyosabb téveszme, ami feltehetően a gondolkodás elhanyagolása folytán, hogy a világ javítása mindig „más” dolga, nem a mienk. „Majd a hivatal, majd a vezető, majd a „Rendszer”..

Rossz a rendszer! Miért? Mert mi nem vagyunk elég jók. Nem gondolom, hogy a hamis, hazug, megvetendő vezetőink elszégyellnék magukat, ha mindannyian önmagunk tökéletesítésén fáradoznánk, de hogy létük, fontosságuk, hitelük rohamosan devalválódna, az bizonyos. Nem kritizálni kell hát a vezetőket, hanem bemutatni, hogy tudunk jobbak lenni! A jóság ereje ellenállhatatlan. És ez nem hit kérdése. Könnyű kijelenteni azt a sztereotípiát, hogy „Fejétől bűzlik a hal”. Mármint hogy mi azért vagyunk rosszak, mert vezetőink a Felső tízezer nagyon rossz..

Hamvas gondolatait idézve, ha valaki a jóvá válásra azt mondaná: „Ez olyan nehéz! Sőt szinte lehetetlen..” Hamvas is úgy gondolta, hogy igazán csak a nehéz dolgokba érdemes belevágni. A mai világ sok nyavalyája mellett a kényelmesség, a „Rendszer” egyik „szerszáma” a mi tönkretételünkre. Ne hagyjuk, hogy rajtunk elhatalmasodjon! Egyik oka vezetőink alkalmatlanságának, hogy hagyjuk őket alkalmatlankodni.. A lepel nem csak saját súlyától hullhat le…

Pusztító liberalizmus

Pusztító liberalizmus

Manapság szokás azt hinni, hogy kétfajta nézőpont létezik. Az egyik a kényszerek rendje, a másik a felhőtlen szabadság. Az ember elkötelezi magát egyik vagy másik mellett, és megnyugszik abban, hogy jó úton jár. A két hitrendszer ellentétesnek gondolja magát a másikkal, és azt mondja, hogy az a rossz. Mi van, ha mindketten tévednek?

Nem a kályhánál kezdjük, hanem annál sokkal távolabbi pontból. Amikor még az ember ki volt szolgáltatva az elemeknek. Ez volt az az idő, mikor még egy hit volt: a túlélés.

A kezdet kezdete az ember eszmélése önmagára. Hogy ez milyen elemi erőként ragadta meg az emberi lényt, ma már elképzelni is lehetetlen. Mégis meg kell próbálnunk. Ez volt az a pillanat, amit „felemelkedésként” szeretünk jellemezni. Ekkor ébredt rá, hogy valami más, mint az őt körülvevő világ. Elkezdte kiaknázni a feltáruló lehetőségeket.

Szabad volt akkor az ember? – korántsem. Legfeljebb elkezdett ébredezni, tudatosulni. A korábbi életérzés a rettegés volt, mint minden más lény esetében. A felismerés, hogy képes a rettegésen túli világot megismerni, mámoros érzés lehetett számára. Ne higgyük, hogy ez az átalakulás egy csapásra történt. Közben évezredek peregtek le, korszakok épültek egymásra. A mai kor embere természetesnek veszi, hogy autó áll a garázsban, hogy központi fűtés, vagy klímaberendezés nyújtja a legkedvezőbb létkörülményeket. Ezt a helyzetet nem lehet összehasonlítani a tudatát épp csak hogy felfedező emberi, vagy félig emberi lény által átélt viszonyokkal. Nem voltak törvények. Annak, hogy korlátai lennének saját akaratának és azt ő maga a többi emberrel közösen alakítja ki, semmilyen elhatározott kerete nem volt. Nem lehetett. Volt tehát az erősebb joga a biztosabb vacokhoz; a szaporodásra érett nőstények száma döntött a ranglétra szintjéről. A természet, ami akkoriban alig engedett teret ennek a fura lénynek, akik valaha voltunk, nem hordozta az ölében az embert. Kész csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. Mi, tudatos, „modern” emberek talán megvetjük ősünket, a primitív , kovát pattintgató szőrös, makogó lényt. Képzeletünk a számítógépes játékok szintjén, nem játszik azzal a gondolattal, milyen is lehetett embernek lenni a vulkánok, földrengések kiszámíthatatlan világában. Minden lény reá pályázott. Rejtőzködni, életben maradni csakis úgy lehetett, ha ő is ezt tette, tehát az ölés mesterévé kellett válnia. Mi lehetett, ami ráébresztette arra, hogy ne az összes élőt ölje meg, hanem elégedjen meg azzal, ami saját életét fenntartja a holnapig?

Ez volt talán a legfontosabb időszak, mert arra is ráébredt a korai ember, hogy van holnap, és akkor is kell enni valamit. Mi az oka annak, hogy ez a minket valóban emberré tevő felismerés, a belátás kezd kiveszni az emberiség tudatából? – A kényelem. Saját rendszerünkben való hamis biztonság.

Minden jövővel foglalkozó képzelgés kaotikus világot vizionál. Abban a nem is olyan távoli világban az egyetlen lehetőség a technológia alapján fennmaradni. Győzni, másokat kihasználni, legalábbis az Univerzum erőit felszabadítani. Egyetlen cél van csak: uralkodni.

Hogyan lehetséges, hogy a Föld kezdete óta vannak lények, amik gyűjtögetnek és a megszerzett javakat raktározzák, hogy biztosítsák maguknak és fajuknak a fennmaradást, és vannak olyan lények, melyek arra szakosodtak, hogy ezt az élelmet, vagy a legfontosabbat, az életet elvegyék másoktól? Ez a normális – mondják.

Elmondhatjuk tehát, hogy mi mások vagyunk, mint a Föld többi lakója, és nekünk nem szükséges már gondolni a holnapra; rakosgatni, körültekinteni, élő környezetet fenntartani? Elegendő bekapcsolni, vagy már az sem kell, csak gondolni arra, mit szeretnénk, és varázsütésre, a gondolatnál sebesebben valósággá lesz. Mindig erre vágytunk: csodákat tenni. Van még tovább is, vagy itt van már a Kánaán? Sokan biztosak ebben: nincs korlátja akaratunknak. Miénk az egész feltárható Univerzum.. Vagy jön a Csillagok háborúja? Az Armageddon? A szó jelentését fürkészve rábukkanunk két fogalomra: jó és rossz.

A jó vajon melyik a két attitűd közül? A gyűjtögető, vagy a rabló, uralkodó? Az erő a jó, vagy a szelíd, dolgos vigyázó (h)angya(l)?

Akarunk békességet, vagy lételemünk a harc. A triádok. A harmadik út. Bűnből élni.

Ez a „megoldás” a túlnépesedésre? Törvények nélkül, állandó veszélyben, másokat veszélyeztetve? Izgalom, túlélés. Nincs idő nemzésre. Az „igazi” élet? Borzongani, az életet semmibe venni, mint az az évmilliók távolából nekünk üzenő, a legmagasabb hegyről körültekintő, dárdát rázó ős?

De sétáljunk le arról a képzeletbeli hegyről a mai valóságra. Vajon azok, akik magukat a szabadság védelmezőinek vallják, mennyiben különböznek a törzsi alapon szerveződő uralmi rendszerektől?

Ez a két út van csak? Hiszen mindkét elvrendszer csak abból tud fennmaradni, hogy a másik létezik. Ezt a két elvet: szabadság, döntésünk felelősségének másra hárítása, vagy erős összetartás, mások kirekesztése, vasfegyelem… össze kéne egyeztetni? Megkíséreljük elképzelni, hogy egyik sem az, aminek mondja magát? Hogy mindkettő csak játssza a maga játékát, mert elképzelése sincs arról, mit lehetne másként? Vajon létezhet valaki, aki tudja ezt?

Nos, az a felismerés segít ebben, ha rájövünk, manapság mindenki liberális. Egymás között. Miért van az, hogy kisgyermek korunkban minden, ami körülöttünk van olyan óriási, és mire felnövünk megértjük azt, hogy minden sokkal kisebb; a többi ember sem jobb nálunk? Ez volna a bölcsesség kora? Vajon tanítható a bölcsesség egy gyermeknek? Persze. Menjen a gyerek bölcsésznek. Nahát, ez jelenti a bölcsesség legjavát! Elhinni, hogy az iskola tesz bölccsé. A Rendszer fenntartása fontosabb az egyén fenntartásánál? De van fontosabb, ami szóba sem jön egy bölcsésznél… – csodálkoznék, ha igen: a körülöttünk még élő, vagy alig élő természet? Vagy inkább „ál természet”? „Látványtermészet”? Virtuális természet? Leütök egy hangot a félévszázados pianínón, és leütök egyet a legfejlettebb technika által varázsolt billentyűzeten.. Ugyanaz a rezgésszám. Garantált, digitalizált, kalibrált – degenerált.

Mit ér hát az a világ, ami csak ennyit tud felmutatni? Még van, aki tudja a különbséget. Felismeri mi a való, és mi a hamis. A valóság, sem nem tiszta, sem nem szennyes. A valóságos világokban mindennek helye van. Használója, fenntartója, őrzője. Törvényei. A valóságos világban lehet élni, de csak felelősen. Nincs uralkodó és szolga. Csak az élet, amit szolgálunk. Mindannyian.