2021. március hónap bejegyzései

Intelligens valóságfolyamatok

Intelligens valóságfolyamatok

Ha egy emelkedett szellemű ember ma meg akarja határozni az ideális gondolkodásmódot, több akadállyal találja szemben magát. Ebben a mondatban minden szónak a helye és a súlya lényeges a megértéshez. Mégis sokan úgy reagálnak a mondataimra, hogy „nehezen emészthető”, idegen, túl tömény, túl összetett. Valóban, ha nem egyazon pontról indítjuk az életünket, ami azonos a gondolkodásunk felépítésének módjával, ritmusával, az „építkezéshez” használt szellemi „anyaggal”, nem fogjuk egymást megérteni. Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a felépítés folyamatát, idealizált esetben leírja.

Korábban több írásban foglalkoztam az intelligencia, az „okosság”, a megértés témájával. Ez jelen helyzetben a legfontosabb feladat. Még a technikailag fontosnak tartott tevékenységeknél is lényegesebb. A téma felvezetéséhez a magyar nyelv gondolkodásmódját fogom igénybe venni.

Azért ezt a nyelvet, mert ez az anyanyelvem. A „szájbarágás” éppen azt a célt szolgálja, hogy a gondolatok kialakulásának szigorú, ám roppant gazdag lehetőségekkel kecsegtető folyamatát szemléltessem. Mondataim mintául szolgálnak a fő elv bemutatásához. Meggyőződésem, hogy nyelvünk kiválóan alkalmas a gondolatrendszerekre. Vagyis a tiszta, közérthető leírásokhoz, melyek egyértelműen sok különféleképpen gondolkodó ember között megtalálják a közös szálat, ami elvezet az általános megértéshez.

Azért vagyok még mindig ilyen részletes, mert a mai gondolkodásmód, amit általánosnak is nevezhetnénk, egyáltalán nem korrekt megjelenítése egy adott helyzetnek, hanem éppen a sajátos, de mindenki által különféleképpen érthető modorban, végeredményében a hasznos vita helyett a zűrzavar fenntartásához vezet. (Sajnos a mai „főcím olvasó” ember átugrik az ilyen mondatokon, pedig akár kétszer is érdemes újraolvasni őket.)

A vizualitást hívom segítségül az intelligencia sokféleségének bemutatásához. A legutóbbi írásomban ezt szemléltetendő az emberek mozgatását, a gondolkodásmód példájaként az utak sémáján mutattam be. Milyen volt az utak használatának módja az én gyermekkoromban, és hogyan változott az egyszerű, mód a maga idejében gyors, olcsó, kevés szükséges információval dolgozó életforma egyre több természeti kárral járó, az emberek életére egymásnak gyakran ellentmondó szabállyal, akadállyal, túlnövekedéssel nyomuló „modernitássá”. Ez súlyosan nehezíti az életet, logikusan gondolva, feleslegesen vesz el időt, költséget; károsan hat az emberi lény alapfeladatára, ami nem azonos egy öntörvényű, technikai rend szolgálatával. A rendszer elfajulása az egyén mozgásterét a tűrhetetlenségig leszűkítette. Eközben a gondolkodásmód elhagyta azt a dimenziót, ahol a kreatív emberi elme a legnagyobb aktivitását saját és utódai szellemi minőségére, és az ehhez szükséges erkölcsi kvalitások kifejlesztéséhez igénybe vehetné. A tempó felgyorsulása az elme genetikailag meghatározott kereteinek széteséséhez, kollektív elmebajhoz vezetett. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a technikai rendszer elszabadult, mert mi magunk, látszólag saját elhatározásunkból éltünk és élünk a rendszer áldásaival. Ez kettős tudatúsághoz vezetett. A rendszer akadály az emberi jellem kiteljesedésében. Ennek jelei már a kezdetek kezdetén láthatóak lettek volna, ha valaki ezt ilyen részletesen kielemezte volna. Ma már a kettősséget pozitív célra is használhatjuk. Megérthetjük, hogy elődeink kényszer hatására fektettek nagyobb hangsúlyt a rendszerre, mint az emberre. A bonyolulttá váló rendszerhez próbálták az embert igazítani, miközben az eredeti cél valószínűleg ennek fordítottja volt. Azonban, ha ez a hosszú idő nem bizonyította volna a módszer helytelen és öngyilkos voltát, és senkinek nem tűnt volna fel, hogy ez így nem helyes, akkor eljutott volna az emberiség egy visszafordíthatatlan, önmagába forduló spirálig, ahonnan nincs visszaút.

A korábbi „válságok” mindig durva erőszak alkalmazásával estek vissza a kvázi nullára, és egyre rosszabb pozícióból próbáltak újraépülni. Sajnos, ebből nem tanultunk, és most ott tartunk, hogy még rosszabb pozícióból fogjuk megsemmisíteni az egész történelem maradék értékeit is. A technika és a lelketlen bürokratikus rendszer összekapcsolódva létrehozza a mesterséges intelligencia teljes uralmát, megalkotva az utópiák által megtervezett mesterséges, élhetetlen világot. Így a különben is nehezen harmonizálható emberi tudatokat kikapcsolva elérjük az „örök béke”, vagyis az örök semmi, az örök boldog(talan)ság, szürke homályát.

Hogy ez ne így legyen, eljött az utolsó alkalom, hogy megérthessük önmagunkat.

Látva, hogy a „fejlődés” csakis technikai, és az emberi szellem rovására gyorsult fel, megállapíthatjuk, hogy a rendszer által „oktatásnak” nevezett gondolkodás-„deformáció” teljesen megváltoztatta az alap emberi jellemet, mielőtt annak kiteljesedése a beteges túlbonyolításnak gátat vethetett volna.

Bonyolítás – szereposztás

Első könyvemben a Túlélési praktikákban kiemelt fontosságú volt az emberi lét megrontásában a „szakosodás rögeszméjének” nevezhető végletes elaprózás. A cél maga is rosszhiszemű, amennyiben az emberek szeretnének egyszerű, monoton munkákat végezni. Holott az ember alaptulajdonsága, hogy szeret elkezdeni, folytatni és befejezni dolgokat, még akkor is inkább, ha a „dolog” megalkotásának gondolata nem személy szerint tőle származott. Megfigyelhető az az embertípus – manapság „vállalkozó szelleműnek”’ szokás nevezni – aki elgondolás alapon dolgozik. Amíg ilyen nincs, addig a témakereséssel, tervezéssel és az indításhoz szükséges eszközök kigondolásával, összegyűjtésével foglalkozik. Azután másokat kiképez, vagy alkalmaz, hogy őt segítsék a kiválasztott feladat elvégzésében. A már működő rendszer szakít az „atomizált” előállítás lélektelen, sokszereplős, egyúttal kezelhetetlen, sok hibát tartalmazó módjával, és inkább a változatos, önállóan megoldandó, értelmes részekhez keresi meg az erre képes embereket. A vállalat családként működve a közös erőfeszítés és siker örömét is átéli. Nem mondom, hogy ez így és csakis így épülhet fel minden tevékenységnél, de ezzel az embereket be lehet hívni egy előzőleg jól körülírt, elfogadott, vállalt cél eléréséhez. Messze nem vagyok gazdasági, vagy gyártástervezési szakember, sőt… De ha gondolkodom, ezt tartom „emberbarát” gazdálkodásnak.

Ez a leírás mintája a gondolkodásmódnak. Egy embert ne csak egy szakra, egy gondolatrendszerre tanítsunk meg, amit élete végéig ugyanúgy végezhet, hanem a lehető legtöbb irányban nyissuk meg az érdeklődését, már a legkisebb kortól kezdve. Amint azt – feltehetőleg – az ókorban a paidagogosz tette a rábízott fiatalokkal. Jóllehet, relatíve jóval kevesebb ismeret állt rendelkezésre, így látszatra könnyebb volt az oktatás, ám ezen a vonalon elindulva kinevelődhetett az a sok polihisztor, akiket ma szokás emlegetni. Helytelen az a gondolkodásmód, hogy ma már nincsenek polihisztorok, vagy nincs is rájuk szükség, hiszen akkora a felhalmozott ismeretanyag, hogy egy ember képtelen minden tudást magas szinten elsajátítani. Nem is azzal vitatkozom, amit ez az elv kimond, hanem azzal, hogy ehelyett akkor inkább „maradjon meg a suszter a kaptafánál”. „Minek annyi suszter – mondhatnánk.. Éppenséggel miért baj az, ha valaki a saját lábára készít megfelelő lábbelit, kínácsiságból, kihívási kedvből, és türelemmel meg is tanulja hányféle anyagból, hányféle technikával, esetleg sajátos módon építsen magának ilyet.. Nem mellesleg átéli a cipészmesterség nehézségeit éppúgy, mint örömeit.

Csakhogy egyetlen út maradt, amin kimenekülhetünk ebből az élhetetlen jövőt kínáló „szép új világból”, hogy felfedezzük saját kreativitásunkat. Különben saját túlélésünk követel máris széles tudást, feladatmegoldó képességet, alkalmazkodást

Mi tehát a valódi intelligencia kifejlesztésének alapgondolata?

A sokirányú érdeklődés. Tanulás életünk végéig. Ma erre sem lehetőségünk, sem motiváltságunk nincsen.

Példák az intelligencia valóságfolyamatára.

Szögezzük le, hogy itt a Földön, mi időben zajló folyamatokban élünk. Ezért azokban is kell gondolkodnunk. Tény az, hogy az ember szereti a biztonságot, a stabil, mozgathatatlan kis magánszférát, a barátokat, rokonokat, a megszokott tevékenységeket. Egyet azonban ennek ellenére meg kell tenni: alkalmazkodni az állandóan haladó Univerzumhoz, ami a világunkkal együtt halad valamerre.. Meg kell értenünk, hogy mindenki és minden az időben változást szenved el.. Ez a „szenvedés” megfigyelhető az olyan – utólag boldognak hitt – korszakokban is, mint a fiatalkor, vagy az olyan vágyak kiélésében, mint a szex, vagy az evés örömei. Minden folyamat. A világban semmi sincs a semmiből.. Az abszolút vákuum is tartalmaz valamit.. a „láthatatlan” energiát, ami valószínűleg mindenre hatással van. Lehet vitatkozni az idő „kitalált, vagy relatív” voltán, azonban nem lehet elvitatni, hogy valami az idő haladásában is van. Ez a változás.. A relativitás tudományos szakszó, de egyúttal szintén több arcú, ahogyan minden, ami külön is áll és mozog is, valamilyen kapcsolatban van másokkal..A kapcsolat, az a szál, ami analóg az idegrendszerrel, ami az élők esetében egyetemes a Földön. Az idegszálak csatlakozásai együttesen alkotják a tudatot. Ezen továbbmenve, a folyamatok a „nem élőknél” is időben ismétlődő vagy látszólag szabálytalan impulzusokkal kommunikálnak.. Ezt is egyfajta tudatként értelmezhetjük. Maradva az emberi aktivitás pontjainak összekapcsolódásánál, minden tettünk és gondolatunk saját tudatnak is megfelel. Jól megfigyelhetjük ezt, mikor különféle emberekkel találkozunk. Mindenkivel más folyamatban vagyunk kapcsolatban.. Van, akivel naponta találkozunk, vannak, akikkel akár csak fél évente vagy még ritkábban.. A korábban megkezdett folyamati szálat fel kell vennünk, és egyeztetni kell egymás addig megtett, átélt folyamataival. Ha ezek a gesztusok megszűnnének, megszűnnénk emberek lenni… Ez tart össze minket. Ugyanígy, ha egy régi tárgyra rátekintünk, tudat alatt végigfut bennünk a tárgyhoz kötődő összes korábbi folyamatunk, és ez ad feladatokat, és biztosít minket a kapcsolat jellegének fontosságáról. Néha azt üzeni nekünk az egyik tárgy, hogy elmulasztottunk valamit, néha éppen megnyugtat, hogy jó úton haladunk..Ne gondoljuk, hogy ez az érzékelhetetlen folyamatözön túlságosan is megerőltető, vagy stresszt okoz.

Ha ehhez a folyamatrendszerhez, vagy tudatrendszerhez, példaként utalok olyan tevékenységekre, melyek önmagukban foglalják a szüntelen változást, mint az önképzés, ami rossz érzéseket is kelthet valakiben, ha tanulásnak nevezzük, pedig ez az, ami közvetlenül hat ránk és a világgal kapcsolatos véleményünkre. Mi is változunk. Néha észre sem vesszük. Ha csak mindig ugyanazt éljük át nap mint nap, biztonságérzetünk ugyan megmarad, de teljesen elszakadunk saját változással megélt lehetséges énünktől. Ez a mondat tipikusan csak folyamatgondolkodásban érthető. A stabilitás megszállottjai, minden pillanatukban a változásoktól való rettegésben, illetve a változásokkal szembeni védekezésben élnek. Ugyanakkor lehetséges a változásokra felkészülni, egyúttal építeni a stabilitást.

A folyamattudat intelligenciának kiváló „gyakorlópályája” a zene, mint folyamattudat. A zenében a stabilitás és a változás egy időben is megjelenik. Az összes emberi gondolatfolyamat, érzésekbe kódolva, hosszú időre elraktározva benne foglaltatik. Ennek ellenkezője, a változás és viszonyulás is megfigyelhető. Saját életfolyamatunkban is emlékezhetünk korábbi énünk és az adott zenei gondolatfolyamat viszonyára, ahogyan minden korábban megélt eseménysor később más elbírálás alá kerül, ha időben távolabb vagyunk hozzá. Ezzel lemérhetjük sorsunk, érzéseink, jellemünk változásait. Azon igyekszem, hogy megismertessem az olvasókkal az élet, mint folyamatok összessége témájának saját tudatosságunkra gyakorolt pozitív hatását. Az „öregedés”, az „önkritika”, a szeretet-gyűlölet számos félreértését is, melyeket az idő folyamatos figyelése, és nézeteink változásainak hatására a megfelelő, valóságos helyre tehetünk.

Mi lehet a varázsszó a megértéshez?

A „beleérzés”, és az igaz gondolkodás.

Ha saját életünkkel „beszélő viszonyban” vagyunk, megértjük más szenvedéseit, örömeit. Megértjük egymást.. Furcsa érzés, ha olyasvalakivel élünk együtt, aki nem rendelkezik ezzel a képességgel. Ugyanakkor nem feltétlenül származik ebből a különbségből kár egyikünkre nézve sem.

Az empátiával rendelkező ember csak azért nem mond le erről az erényről, mert mások nem ezt alkalmazzák a kapcsolataikban. Hiszen az empatikusok egyszerűen megvannak egymással, ám ha olyanok közelébe kerülnek, akik tudatukon kívül csak a maguk külsőségeire gondolnak, tovább tudnak fejlődni, mert sokat tanulhatnak azoktól, akik traumák, vagy alkatuk miatt képtelenek megérteni másokat.

Vannak azonban olyan tevékenységek, melyek szándékosan arra vannak kiképezve, hogy ne értsenek meg másokat. Sőt, feladatuknak tartják, hogy kikényszerítsék másokból az ő megértésüket, míg ezt nem alkalmazzák a másik fél iránt. A szenvedés elkerülése, és az igaz élet akadályozása a civilizációs rendszer egyik alapelve. Ezt fel kell ismernünk, és meg kell értenünk. A megértéshez nem szabad átvennünk a rendszer példáját, hanem még kitartóbban kell ragaszkodnunk az igazsághoz, ami leegyszerűsítve az élet szolgálata a hamisítás, vagy hazugság pusztító magatartása ellen.

Az őszinteség nem kíván több energiát, csak egyszerűséget, jó akaratot, tisztességet, állhatatosságot. Ez nem elég tudás nélkül, de lehetőség a tudás eléréséhez. Nem foglalkozom a tudás meghatározásával, hiszen kimondtam, hogy mi az alap, amin fejlődhetünk a tudás irányában. A hit szintén sok félreértés tárolására volt alkalmas, amivel akadályozzák az igaz élet elérését. Hibásan alkalmazták az emberek megosztására, mikor kimondták, hogy a hit egyben védelem és elkülönülés is. A hitről nem lehet külön beszélni, csak utalni lehet az első feltétel, az ÉLET által követelt szolgálatra. Ebből fakad az önmagunkban való hit is, mert csak akkor tudunk hinni másokban is, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Az önazonosság segít mások beazonosításában. Ennek ellent mond az az általános félreértés, hogy másokhoz kell hasonlítanunk. Vagyis idővel mindenki egyforma kell, hogy legyen.. Ennek az állításnak gyakorlati megfelelői azok a rendszerek, uralkodó ideák, melyek tudatosan akarják saját mivoltunkat megváltoztatni. Azt sugallva, hogy mindenképpen külső eszközökkel kell „kijavítani”, amit a természet megalkotott. Ezen keresztül vezetik félre az embert, aki ösztöneivel erősen az élet elsődlegességét érzi, és ezt volna kötelessége szolgálni. Ez, ami természetes, de nem az, ami elválaszt minket másoktól. Ez fontos tétel. A tisztelet révén tudunk önmagunk is lenni és a mások iránti megértésben élni. Az őszinte ember nem fél semmitől. Ez komoly veszélyt jelent a világ hazugságrendszereire. Minden őszinte, szuverén embert hazuggá kell tenni ahhoz, hogy győzzön a hazugság, a manipuláció, és a „mesterséges intelligencia”.

Jóllehet, a hazugságban is van intelligencia, de hiányzik belőle a bizonyosság, és a magabiztosság. Látszólag védelem, mivel az igazság csak egy, a hazugság bármennyi is lehet. A sokféleség az igazság ellenében nem tudja megsemmisíteni az egyetlen igazságot, a valóságot, mely annál erősebben tör utat magának, minél több a hazugság. Az igazság a valóságfolyamatokban, a valóság tudatfolyamataiban nyilvánul meg. Ezért a valóság felfedezéséhez vezető tanulás, mely mindenre kiterjed, bár az erkölcs szűrőjén keresztül, egyúttal szélesíti a látókört vagyis az intelligenciát, tehát a túlélést segíti.

A túlélők mindenképpen olyan tudást birtokolnak, mely fontos, és elengedhetetlen. Lehet ugyan, hogy szelektív tudással rendelkeznek, de az önfejlesztést gyakorlók rendkívül jól tudják beilleszteni intelligenciájukba.

A tudás – védelem.

Miért van szükség a védelemre, és melyen tudás, mely a leghatásosabban védi az egyént vagy a közösséget?

Az igazságon, valóságon alapuló tudás értéke felbecsülhetetlen. Ha a közvetlen jelenben (2021.03.18) valaki biztos akar lenni valamiben, akkor a lehető legtöbb információt meg kell szereznie, és a lehető legfontosabb témákban kell jártasnak lennie ahhoz, hogy a tengernyi hazugságból – akár a tonnányi homokból az aranyat – kinyerhessük a molekulányi valóságot. Fel kell ismernie a hazugságok jellegzetességeit, hogy könnyen elkerülhesse azokat. Nem kell egyúttal mindenre a hazugság ítéletét kimondani, mert a hazugság olyan folyamattudat, mely a hazugra és a valóságra egyaránt tartalmaz apró jeleket. A hazug ember arcával, gesztusaival elárulja magát, a hazugság gyors devalvációjával tűnik ki.

Az igazság-valóság a leghitelesebben a természetben jelenik meg. Mint fent is utaltam rá, ezért olyan veszélyes a hazug rendszerekre, amint az igaz emberek is. A természetben vagyunk emberek és ismerjük fel magunkat és egymást. Az sem lehet véletlen, hogy miért kell a hazug rendszereknek minden áron és minél gyökeresebben elpusztítani a természetet. Az a nemzedék, amely elveszti a természethez fűződő kötöttségét, megszűnik képesnek lenni az igazság megismerésére. Görcsös próbálkozások vannak a természethez való „másfajta” viszonyulásra. Ilyen az állattartás hobbi célból, vagy a „túlélő sportok”, extrém sportok, melyek gyakran a természet iránti tiszteletet már nyomokban sem tartalmazzák. Azt hiszem, erre mindeni tud példákat mondani, holott mindenki vak saját erre utaló viselkedését normálisnak tekinteni.. Az emberi világ züllése hozza magával a természeti világ züllését, vagyis szegényedését, tehát visszafordíthatatlan, láncreakció szerű pusztulását. Ez lenne az igazság-valóság megsemmisülése is.

Hogy megtapasztaljuk a valóságot, vagyis a természetet – saját természetünket is – talán legrosszabb mód a mesterségesen, üzleti vagy hobbi célra tartott állatrezervátumok látogatása. Ezek minden esetben csak emberi beavatkozásokkal tudnak fennmaradni, mintájára az emberi civilizációknak.

A természetben való lét szembesít minket saját hiányosságainkkal, tudatlanságunkkal, alkalmatlanságunkkal, alkalmazkodásra képtelenségünkkel, vagyis gyengeségünkkel. Akik ezzel megbékélnek és inkább még erősebben kötődnek civilizációs szerepükhöz, önmagukat ítélik el.

Intelligenciánk szüntelen fejlesztése válasz a természet szüntelen változásaira, akár az állatvilág túlélőinek viselkedése. Kiművelt intelligenciánk és érzékenységünk sem jogosít fel minket a természet megvetésére, és az uralkodásra. Ugyanakkor azok, akik semmibe veszik a természet egyedüli érvényességét, azt közvetítik mindenki irányában, hogy ez a magatartás tesz minket igazán emberivé.. Ezen a ponton mindenki megfigyelheti önmaga viszonyulását a valósághoz, vagyis a természethez.

A természet intelligenciája

Ki kell mondani, hogy a civilizáció fennmaradása csak hazugság árán lehetséges. Ez azt is jelenti, hogy ami igaz úton épül fel és emberi, már nem civilizáció, hanem szerves emberi élet és így csak a kozmikus folyamatoknak van alárendelve. Az lehet a világ vége, ha az ember bele tud avatkozni a kozmikus folyamatokba. Az is igaz, hogy létünkkel, már túlzottan beavatkoztunk, nemcsak a földi életbe.. érdemes ezen a paradoxonon is elgondolkodni.

A természeti rend a tökéletesség, vagyis mozgás és alkalmazkodás. Tehát változás. Az „entrópia”, mint filozófia és viszonyulási mód abból a téves megállapításból indul ki, hogy rend csak az ember által valósulhat meg. Ahol rend mutatkozik, ott vélhetően ember volt vagy hamarosan lesz… Az ember tudatával ugyancsak be tud avatkozni a kozmikus történésekbe, amennyiben tudata kivetüléseként eszközöket hoz létre és azokat a Földön kívüli térbe juttatja. Amit a Föld körüli orbitális pályán egy „földön kívüli” tapasztal, minden csak rend nem. Igaz ugyan, hogy a mozgást a kozmikus fizikai törvények szabályozzák, de az eszközök energiahullámai hatást gyakorolnak a teljes kozmikus rendszerre is.

A természet is megadja a maga válaszát az emberi rend beteges megnyilvánulásaira. Azért ostoba és öngyilkos az emberi civilizáció, nem organikus és fennmaradó, mert noha ismeri a természet reakcióit, mégis kockáztatja tetteivel az összeomlást. Az a rendszer, amit a természet folyamatai hoznak létre, minden porcikájában intelligens, és kifogyhatatlan tudást tartalmaz. Ha kezdetben a tisztelet és védelem lett volna az ember viszonyulása a természethez, megismerhettük volna azt a dimenziót, ahol az ember és a természet örök időkre békésen együtt élhet. Ebbe a filozófiába beolvadó emberi populációk néha sikeresen fennmaradhattak. Szétesésük egyik oka éppen ezeknek a szigorú szabályoknak tudatlanságból való megszegése.

A jelen permanens válságának egyetlen oka az elmondott szigorú rend felrúgása. Szomorúan látom, hogy hiába hajtogatom a valóságot, szinte semmi hatással nincs arra a vak rohanásra, ami a mindennapokban tapasztalhatunk. Nem először találom szembe magamat a katasztrófa-filozófiával, ami úgy próbál változtatni, hogy semmit sem tesz.

Hihetetlen

Hihetetlen

1968-ban egy vidéki városban két átlagos magyar fiatal összetalálkozott. A nap átlagosan sütött. Az átlagos fiatal férfi katonaruhában, az átlagos fiatal lány barna kordbársony nadrágkosztümben, átlagosan mosolygós életvidám, átlagosan barna vállig érő hajjal. Átlagosan kicsattanó egészségben – átlagosan egészségtelen testtel, átlagos pillantásokkal illeték egymást. A fiú átlagosan jó zenét játszott, átlagosan ismert társakkal egy átlagos nyári szórakozóhelyen, és ahogyan az nyáron lenni szokott, átlagosan zuhogni kezdett az eső, és az átlagos szórakozóhely átlagos zenész „placca” feletti tető alá zsúfolódó sok fiatal közül a fenti fiú, a fenti leány kezét megfogta és mélyen a szemébe nézett.

Eltelt 3 év. A két fiatal forró szerelembe esett, mint a többi korabeli fiatal különnemű párok, egy átlagos magyar városban. Az esküvő napját is kitűzték. A leánynak – mint a legtöbb átlagos fiatal pár esetében néhány hónapja elmaradt a havivérzése.. Ahogyan átlagos leányoknál lenni szokott, az akkori átlagos kórház átlagosan jól menő nőgyógyászához fordult, aki átlagosan megállapította, hogy a leány átlagosan a harmadik hónapban van – ahogyan azt átlagosan mondani szokták akkoriban. Mindez egy átlagos nyári napon történt. Mit volt mit tenni, átlagosan megtartották az esküvőt, mindenki boldog volt. Egy átlagos kéthetes, átlagos magyar hegyvidéki üdülőben boldog nászútjukat eltöltötték édes kettesben. Ami azután történ lehet, hogy átlagosnak számított akkoriban, bár az ő életükben nem volt átlagosan „betervezhető”, ugyanis a nászút idejétől pontosan 9 hónapra megszületett, egyáltalán nem átlagosnak mondható körülmények között, egy messze nem átlagos fiúgyermek. Ezután még egy átlag feletti fiúval is megajándékozta őket az élet. Ami ezután következett és még ma is tart, az egy átlagosan nehéz körülményeket kapott magyar család, tagjainak átlagosan egészségtelenül leélt fiatal évei utáni átlagon felüli kicsattanó egészségnek örvendő két átlagos magyar nyugdíjas története.

Az átlagon felüli elsőszülött fiatal zseniális, ismert zenész-zeneszerző egy alkalommal egy átlagosan lehasznált ajtó átlagos állapotban levő zárjába dugta az átlagosan másolt átlagon felüli tervezésű kulcsát, ami a mai átlagnál rosszabb zárba beragadt..

Ez egy több évtizedes történet tegnapi epizódja.

Az átlagos – mert tudom, hogy az – fiatal átlagos háború utáni két évvel, átlagos szülők átlagos, háborúban megélt tragédiájával a hátuk mögött, a bába által világra segített átlagos fiúgyermek átlagos kalandos gyermekkorát élte.

Egy ugyancsak átlagos ambiciózus osztrák, aki tehetségesen festett, bariton hangfekvésű, művészetek és a politika iránt fogékony fiatal egy átlagosan frusztrált, átlagosan válságokkal küzdő európai államban átlag feletti szerepet töltött be és utóbb hol zseninek, hol őrültnek, hol világmegváltónak, hol bestiális gyilkosnak, több millió áldozattal járó ámokfutónak nevezték.

Abban az időben élt egy átlagos fiatal írónő Angliában, aki átlagos történeteket szerkesztett, melyek úgy kezdődnek, hogy pár átlagosan jómódú, léha fiatal és középkorú ember egy átlagosnak mondható ódon kastélyban átlagos semmitmondó beszélgetések közepette egy átlagosan utált idős, és gazdag, piszokul gazdag családtagjukat egyikük átlagosan titokban, vagy a szemeik előtt, de szinte láthatatlanul megöli. Ez az írónő ma az egyik legtöbbet feldolgozott, még ma is élvezhető bűnügyi játékfilmek történeteinek szerzője, sikeres ember lett.

Élt a középkorban egy átlagos nemes, akinek a fejében messze nem átlagos dallamok és harmóniák nyüzsögtek. Az ilyesmit manapság skizofréniának tartják az átlagos pszichiáterek, és klinikailag átlagos kényszert éreznek arra, hogy a teljes katatóniáig leszedálják. Ez emberünk esetében nem történhetett meg több okból is, mivel az átlagos nemesember különleges jogokat élvezett egy átlagos középkori országban és különleges elbánásban részesült. A nemesember – Don Carlo Gesualdo – csodálatos életművet, és néhány bestiálisan megölt fiatal feleséget hagyott maga után.

Utolsó hősünk még korábban élt átlagos Közel-Keleti ország Római Birodalom katonái által megszállt országban, átlagosan igazságtalan körülmények között, átlagon felüli külsővel (ajánlott irodalom: Hamvas Béla művei), átlagos kényszert érezve, hogy az igaz szeretetet, könyörületet, jóságot tanítva legalább lelkében megmentse népét, ezért átlagos szokás szerint – állítólag – átlagos keresztre feszítették, és átlagosan igaz vagy költött életének bölcsességei, vagy az emberiség átlagos vágyainak megtestesítőjeként a mai napig imádják, tanait pedig vallássá tették.

A történetek szereplői valóságos személyek voltak, illetve valóságosan léteznek, mint az induló történet szereplői is. Akikről állítom, hogy tudom, mennyire átlagosak. Átlagosan zseniálisak, mint minden fiatal. Mindegyikük esetében mindkét állítás igaz. Az átlagosság és a zsenialitás. Hogy melyik tényező válik világrengetővé, az attól függ, hogy az adott átlagos kor, átlagosan bonyolult időszakának melyik pillanatában, és hol élték életüket.

A legenda kezdete óta minden állítás igaz és mégis egymásnak ellentéte is.

A két átlagos fiatal nem átlagosnak érezte azt az átlagos korszakot, és az életük egyik olvasata szerint a lehető legátlagosabb is volt/van történetük. Hogy mégis mitől lett az egyik történelmi szereplő az, amit ma gondolunk róluk, hogy mennyire hittek a kortársaik egy bizonyos igazságban. Ez pedig az emberi gondolkodás nagy talánya.

Első hőseink életük során sok átlagos és zseniális tettet hajtottak végre. A leány környezetének pozitív szereplőjeként bárhol tette a dolgát, mindenhol szeretetet és gondoskodást sugárzott. A fiatalember, ahol megfordult, mindenütt valamilyen nyomot hagyott, egyedi gondolataival, sajátos látásmódjával, miközben lelkében folyamatos zenei hangok zsongtak és zsongnak.. Most is. Mialatt ezt és a sok más látszatra mai fejjel felfoghatatlan gondolatáradatot zúdítja azokra akik veszik a fáradságot, hogy elolvassák. Képes olyan változtatást végezni saját magán – pusztán akaraterővel és szellemi-testi önfejlesztéssel, melyek minden korban hasznára válnának másoknak. A mai keresztre feszítés ugyanúgy jár neki is, mint mindazoknak, akik korukban ki merik mondani az igazságot. A mai ördögi korban, már annyian teszik ezt, hogy a korábbi keresztre feszítők kitalálták a „tökéletes” ellenszert az igaz tevők elhallgattatására: az elhallgatást. Olyan körülményeket, szellemi légkört létrehozva, ahol minden hamisság ezer formában teret nyer, de az igazság és a természetes zsenialitás „kivégzése” a mellőzés.

Mit tehet egy ilyen sors? Min múlik ki a zseni és ki az őrült? Hogy az adott kor gondolkodásmódja miként közvetíti azt. Ugyanaz a személy egyszer lehet őrült, akik bezárnak és vasra vernek, vagy, ami akkor éppen eszébe jut az őt minősítőknek, vagy körülrajonganak, és vállukon körbe hordozzák. A tények továbbra is érvényesek maradnak. Az igazságok valóságmegfelelése csak a szemlélők és a kor véleményalakítóitól függ.

A gondolat, ami jelen írást kikényszerítette, a dallam és az egészséges alvás párhuzamában pattant ki. Másfél óra forgolódás után egy fél órai villódzó képernyő-nézegetés, és pár gondolat szembesítése után született alapelv:

Mindenki elér valamit, ha hosszú ideig ugyanazt mondja, teszi. Lehet őrült, lehet zseni. A jelen kor zsenijei vagy igazat mondanak, vagy szándékosan hamisat, de hisznek valamiben. Vagy az igazságukban, vagy a pénzben, gazdagságban, emberek sorsával való beteges szórakozásban. Mikor mindenki segítésként tálalja a maga igazát, és kialakul egy olyan szellemi csődhelyzet, hogy senki sem tudja mi az éppen győztes ige, az emberi elme biztosítéka kiolvad.

SEMMIT SEM FOGUNK ELHINNI SENKINEK.

Ez a korhangulat felel meg a legjobban a megváltó megjelenésére. Hány megváltó van már előttünk? Hány megváltó volt abban a korban, mikor a leigázottak az életüknél is többre tartották az igazság kimondását? Több mint ahányról ma tudunk, ha egyáltalán ők voltak és azt hagyták ránk. Amit leszűrhetünk végső igazságként, hogy vannak zsenik, őrültek és vallásosak. A vágyak soha nem változnak. Az emberek egy ilyen helyzetben csak azok felé fordulhatnak, akik már elég hosszú ideje mondják ugyanazt, és még mindig láthatóan életben vannak. A jelenkor „problémamegoldó” receptje: HA VALAMI NEM MEGY, ALKALMAZZUK A LEGNAGYOBB ERŐT!

Főhősünk korának problémakezelő módszere – ami mindig beválik – tedd egész életedben azt, amiben hiszel, és ami életben tart, alkalmazz a legkisebb erőt, és higgy a megoldásban!

A kulcs beragadt a zárba. Jött az egészségtől majd kicsattanó nyugdíjas, aki valaha – és még most is – vállig érő sötétbarna hajával elvarázsolta a katonai szolgálatból eltávozásra hazatérő fiatalembert, ma az egészségtől kicsattanó nyugdíjas zenészt, és ügyes, szorgalmas kezének finom ujjaival lágy mozdulatokkal kiemelte a kulcsot a zárból.