Segítség.?!

Noé bárkája (Edward Hicks festménye)

Noé bárkája (Edward Hicks festménye)

Segítség.!?

Igen nagy a baj. Nem a gazdasággal, hanem az emberrel. A gazdaság, és minden más, csak ezután következik. A legfőbb baj abban van, hogy nincs segítség. Vagyis van, de az emberek nem fogadják el.

 Egy 15 évvel ezelőtt íródott könyv, a Jövőépítők könyve, Vízió c. írásából idézek:

 „Hánykódom egy bárkán, körülöttem mindenütt fuldokló emberek; kicsik, nagyok. Ahogyan nyújtom a kezem a csapkodó karok után, a bajbajutott rám pillant, és ahelyett, hogy kezét felém nyújtaná, és megkapaszkodna bennem, fejét elfordítva tovább csapkod… Körös-körül, ameddig a szem ellát, emberek milliói fuldokolnak a szennyes árban. Ennek ellenére úgy tesznek, mintha semmi bajuk sem volna..”

 Ma is az őrület és tudatlanság vízözönszerű árjának, és a természet kataklizmáinak apokaliptikus vegyülete idejét éljük. A segítség fizikai téren még megvalósul, ám ebben is megjelenik az emberi gonoszság, kapzsiság, közönyösség, az együttérzés hiánya és más baljós jelek. Azonban, mivel a baj, a fejjel és a szívvel van, ezért eme zavaró elemek oka is itt keresendő. Azonban a Rendszer által megzavart emberek hiába fohászkodnak, nincs remény.

 Egyre kevesebb olyan ember van, aki még tudja, mi veszett el. A könyvek nem adnak támpontot, mert egymásnak ellentmondó szellemiség hatja át a múlt, és sekélyesség, ponyvastílus, teljes rideg álérzelem, semmitmondás a jelen vezető irodalmát. A kiüresedett, rohanásba menekülő lélek nem emlékszik önmagára. A humor közönséges, az elmélyültség hiányzik, a gondolkodás fárasztó, és ezért nélkülözzük. Mindenki panaszkodik, de a tanácsra már senki sem kíváncsi. Gyorsan követik egymást a témák, és ezen közben, semmi sem számít, csak a haladás a semmibe, a felszín laza érintése, kitérés a valódi nehézségek elől.

 Vegyük a szinte már átlagosnak számító emberi sorsot:

A csecsemő család helyett bölcsődében nevelkedik, a szülők idegesek, kiégettek, fáradtak, a gyermek nem kap szeretetet, figyelmet, befelé fordul és így próbál életben maradni. Az érzelmeknek nem marad hely; az állandó bizonytalanságban egyedül a félelem jelent biztos támpontot.

 Tegyük fel, hogy ez az ember, bár semmi különös nem látszik rajta, munkáját fegyelmezetten, sőt kifogástalanul végzi, többletfeladatokat vállal, csak hogy a figyelmet magára vonja. Azonban bármennyi gondoskodás irányul feléje, lepattan róla, holott szemmel láthatóan segítségre szorul, de a többség – jellemző módon – közönyösen elfordul. Akiben a segítő szándék, minden akadály ellenére él és nem lankad, hiába próbálja minden erejével pótolni az elveszett érzelmeket, melyek akkor, mikor idejük lett volna, hiányoztak. Ez a paradox helyzet, szinte megoldhatatlan. Ha az illető elveszti családját, már semmi esély arra, hogy az eredetileg elrontott helyzetet valaha kiigazítsa. Egyetlen mód lenne csak: a megértés. Az „alany” saját helyzetének megértése. Azonban már „nem divat” egymás lelki gondjait mások előtt megmutatni, mert ez a gyengeség jele – sokak szerint.

 A legfőbb hazugság: a civilizáció mindent megold. Ő a mi atyánk.

Tehát, egyetlen civil sem lehet képes megoldani a gondunkat, csak a „tanult, jogosítványokkal felruházott hivatalos személy”. Az pedig a protokoll mögé bújva, megjátszott együttérzéssel, vagy csak rutinból, elhadarja a betanult szövegét, és érzelmeit otthon hagyva „gyógyít”.

Viszont igen kevesen tartják magukat „betegnek”, de szenvedésüket takargatva, „jó polgárként” élnek és ezt a terhet cipelik halálukig. Mondhatnánk, hogy „kit érdekel?” – ahogyan sokan teszik is. Ezért aztán őket sem segítheti senki, mert ők biztosak magukban, pedig ez a szindróma mindenkit érint. Az együttműködés akadálya a jó szándék visszautasítása.

 Ez a téma többször is nyomaszt, de nem csak egy téma van… Az írásban szünetek, kitérők és gondolkodásbeli változások. Mire megint elszánom magam, sok új élmény más oldalakat világít meg.

Amikor folytatom ezt a gondolatsort, felötlik bennem, mi is okozta nálam ezt a segítési vágyat vagy kényszert?

Nem szeretném, ha az „önfényezés” bűnébe esnék, csak példákat sorolok fel, melyek kiegészítik, vagy támogatják a segítés ösztönös, vagy tudatos kényszerét bennem.

Ahhoz, hogy mindannyian egyformán adjuk és örömmel vegyük mások segítségét, életünk alapvetésein kell gondolkodnunk.

Mi is a civilizáció 3 legfontosabb elve?

– Legyőzni másokat

– Sikeresnek lenni

– Erőt mutatni

Ezek mellett már kis hely marad mások iránti érzésekre. De, mivel egyfolytában csak azt lessük, mások mit, hogyan tesznek, és hogyan tudnánk a sorban eléjük vágni, sem mások, sem magunk érzelmeit nem tudjuk, vagy nem akarjuk figyelembe venni. Mint fentebb jeleztem, az érzelem a gyengeség jele, és a civilizációban a gyengéknek nem jut szerep.

Máig nem tudom, miért éppen mindig a dolgok nehezebbik felét kerestem? Talán most megfejthetem az Önök segítségével… Miért és hogyan segítenek ebben nekem? Hát elképzelem, mások hogyan látnak engem, és talán kíváncsiak arra, mi adott erőt, hogy annyi minden érdekeljen és legyen időm, gondolatom mások iránt is.

Az életem kezdetén, saját értékeim, számomra mindig túl kevésnek tűntek másokéhoz képest. Ez korán kialakult bennem, mivel visszahúzódó voltam, nem akartam az élre kerülni, a dicséretet hiába is vártam volna „átlagos” képességeim felől, elkezdtem önmagamnak bizonyítani, és szinte ügyet sem vetettem rá, mások mennyire veszik ezt észre. Azonban az az öröm, mikor valaki egy rossz pillanatában rám számíthatott, akár csak egy semmiség által, számomra felért egy dicsérettel. Jó volt látni, hiába érzem úgy, nem érek semmit mások szemében, ha jó vagyok abban, hogy egy pillanatot könnyebbé tegyek vagy megoldjak egy problémát. Elkezdtem nehéz feladatokat adni magamnak. Olyan dolgokat készíteni, amelyekhez szinte semmi alkalmas eszköz nem volt. Keresni ott, ahol látszólag nincs semmi, és végül találni értékes tárgyakat, gondolatokat. Ezek a feladatok nem kívülről jöttek, tehát szabadon csaponghatott a fantáziám, bármennyi időt fordíthattam a megoldásokra. Ez ekkor fészkelte be magát a tudatomba: a probléma keresése ott is, ahol mások nem látnak semmit. Aztán a problémák addig tágították a tudatomat, amíg meg nem jelent a megoldás. A szokásos pályák már nem izgattak, hanem kerestem a nekem való feladatokat. Nem a „szabvány” szerinti időben talált rám a zene, bár az akkori idők slágerének a gitárnak jóvoltából. Ha problémának, kihívásnak tekintem, akkor még a mai napig sem merítettem ki az összes lehetőséget ezen a téren. Talán többet dolgozom gondolatban, mint a tényleges, „fizikai” vonalon… De, ha a zenére gondolok, ritkán élvezem az egyedüli zenélés örömét, inkább vagyok „elememben” mikor másokkal együtt zenélek. Megtalálom azt a kis rést, amit mások nem töltenek be. Megpróbálom az ő gondolataikat folytatni, hogy ezzel is támogassam őket. Még sokat kell tanulnom, hogy ezt az elvet tovább fejleszthessem. Ahogyan a segítség lelki mozgatóit elemeztem, rájöttem, éppen ez a képességem, amit készséggé tudtam fejleszteni, hogy megtaláljam azt a kis szegmensét a világnak, amelyet mások még nem foglaltak el, és a szűz területen, szabadon kiélhetem a jó iránti vágyaimat. Ez az a mód, hogy ne kelljen másokkal versengenem. Az se volna olyan nagy baj, ha többen lennénk ilyenek!

Így volt ez a természet dolgában is…

Kezdetben a természet számomra a felfedezés élményét adta. Nem, mintha ma már mindent tudnék róla, sőt, egyre újabb és újabb csatornák nyílnak meg előttem, melyekben rengeteg kérdést kell megválaszolnom. De így választottam a vadvizek vizsgálatát, megfigyelését, mert láttam, hogy igen mostohán bánik ezekkel az emberi civilizáció. Szomorúan néztem végig, ahogyan szülőfalum környezete, az a ház, ahol a bába világra segített, a kis patak, ami tisztán csörgedezett, mellette számos csillogó forrás eredt mindenhol: a kert végében, a dombok hajlataiban, a bokrok árnyékos tövében – egyszer csak tönkrement. Ez volt az, ami természetes keretet adott az életemnek. Szinte egyik napról a másikra mindez bűzös posvánnyá vált és az élet kiveszett a vizekből; a források kiapadtak, a gyermekkorom színtere, a kis vízi erőmű leállt, a patakot elterelték, a gyümölcsfákat egy idegen kiirtotta, minden szemét és pusztulás képét mutatta. Ha manapság arra járok, még tetézi a szörnyűségeket, hogy lépten-nyomon murvabányák szabdalják a karsztos dombokat, az útépítés miatt szétdúlják a szelíd lankákat, munkagépek hatalmas pusztítást végeznek a természetben. Csak azért, hogy „fejlődjünk”. Mármint a természetrombolás terén legyünk sikeresebbek. Még több jármű dörömböljön az utakon, roncshalmazzá válva a rohanásban…, bűzössé téve a levegőt, melyet beszívunk, és amely a természetet éltetné; az esők a gyárak kipárolgását és a gépek szennyét is a talajba, a vizekbe mossák. Mindig a természet húzza a rövidebbet. Mindig ő az áldozata az emberi mohóságnak, önteltségnek, erőszaknak. Ezt akkoriban… még nem is sejthettem, hisz az volt a fontosabb, hogy minél többet megtudjak a vizek lakóiról, és az erdő vadjairól; a fákról, virágokról, füvekről. Ha az volt a vágyam, hogy sok témát találjak, ahol kipróbálhatom a képességeimet, akkor ez a vágyamat terven felül sikerült túlteljesítenem. Ha az emberek nem hagyják, hogy segítsünk, a természet árvái talán meghálálják a támogatást! Nem is remélhettem, hogy valaha közelítőleg helyreáll az élet és a bűzös, fekete vizek lakói visszaköltöznek tisztuló közegükbe. Még korántsem olyan gazdag és viruló a természet, mivel az ember az anyagi gazdagság őrületében olyan elmebeteg rémálmokat tart ma „szabályosnak”, amelyekben az élet alig tud meghonosodni, de mintha újra lenne remény… Nehéz ezt a helyzetet véglegesnek és elfogadhatónak elképzelni, és léleknyomorító mindig azt az állapotot remélni, ami hajdan volt. El kéne végre fogadni, hogy „ez így helyes”!? Azonban nem én vagyok az, aki ebbe beletörődik. Miközben az évek telnek, és mások is felismerik a helyzet tarthatatlanságát, ráadásul a természet nagy egésze emberestül-mindenestül a feje tetejére állt, kezdik az emberek egyre jobban megérteni, hogy valamit másképpen kéne csinálni. Így jutottam el a következő nagy rejtélyig: az ember tulajdonképpeni legjobb helyének a kereséséig. Mi az, amivel a mai ember a legtöbbet tehet a természetért? Hogy megváltoztatja azt a módot, ahogyan a természet kincseit felhasználja. Vagyis: mást kell ennünk, mást kell elvennünk, máshogyan kell visszaadnunk. Alapvetően más szerepet kell kialakítanunk önmagunknak. Nem kizsákmányoló és uralkodó szerepet, hanem együttműködő, támogató szerepet. Ezt ma még tanulnunk kell, mert a technika-orientált szemléletmódunkban a természeti környezet nem lételemünk, hanem csak munkaterület vagy akadály a gépek szolgálatában. A korábbi szokásaim, vágyaim megváltoztatása legalább olyan nehéz, mint a mindennapi kérdések megválaszolása. (Mit, hogyan, mivel, mikor egyek, hogyan közelítsek a természethez, hogy minél gazdagabb viszonzást kapjak tőle?) Eközben nem hagytam el az emberek iránti segítő gyakorlatot, és a „jótettek” szaporítása, mások bajainak orvoslása ugyanolyan fontos maradt. Ahogyan tisztába jöttem önmagam helyrehozásának lehetőségeivel, másoknál is megláttam ugyanazokat a hibákat, amelyeken én már nem kis nehézségek árán túljutottam, így voltak tapasztalataim, melyeket megoszthattam a rászorulókkal. Még mindig zárt ajtókat találok, melyek mögött emberek szenvednek, és nem fogadják el a segítséget, de nem segíthetünk mindenkin – szól a sztereotip mondat. Ezért választottam egyik lehetséges segítési módnak az internek világát. Tudom ugyan, hogy, akik az interneten keresgélnek, nem éppen abból a körből származnak, akik elfogadják mások természetes közeledését, hanem sokan közülük éppen, hogy az ismeretlenség segítségével élik ki saját sikertelenségük miatti frusztrációjukat. Abban találnak örömet, ha valakit becsaphatnak, és ha mások bajain meggazdagodhatnak.

Ahogyan az ember valódi és legjobb helyét keresem, már addig eljutottam, hogy ez nem is akkora probléma, mint kezdetben gondoltam. Ha tovább kutatok, még nagyobb nehézségek után, egyszer csak elém kerül egy akadály: az emberi gondolkodásmód. Ez az, ami minden jónak gátat vet. De nemcsak rossz gondolkodásmód van, hanem különféle átmenetek, mert a leggonoszabb ember is valaha, legbelül jó volt. Ennek a jónak az erősítése talán segíthet! Induljunk ki abból, hogy nem is az emberrel van baj, hanem a sodródás, ami az évezredek sorsváltoztató hatásai okozzák talán ezeket a negatív következményeket? Ezért erősen foglalkozatni kezdett az az út, amin az emberiség eljutott ebbe a zsákutcába. Mert ugyebár, ez egy ilyen helyzet. Legelőször ezt kéne megérteni és elfogadni! Nos, már az elején, itt kerül elénk a legtöbb akadály, amit éppen az a kiismerhetetlen és láthatatlan fantom: a civilizációs rendszer (a továbbiakban Rendszer) a maga belső törvényszerűségeivel szívós aknamunkával létrehozott. Ennek a folyamatnak, a „történetnek” – ahogyan Hamvas a történelmet nevezi – a fordulatai és iránya, ami elvezet minket a megértésig. Ez pedig egy furcsa konklúziót hagy nekünk: A Rendszer nem az emberekért van! Adódik a kérdés: akkor önmagáért van? A válasz sem lesz egyértelmű: önmagáért, és önmaga ellen… Ha az emberek és önmaga ellen van, akkor miért nem változott már meg? Igen. Én is eljutottam idáig, mint, ahogyan most Önök is, ha követték ezt a gondolatmenetet. Ebből nehéz továbbhaladni, de nem lehetetlen.

1994-ben felötlött bennem a lehetséges magyarázat: Nem az ember a hibás, hogy egy hibás rendszert hozott létre, hanem a folyamat volt szabálytalan, nem olyan, mint a természet más folyamatai.

A Budapest Klub Társaság-ban eltöltött idő ráébresztett sok más tényezőre is. Ott is próbáltam megfigyelőként jelen lenni, de a tapasztalataimat, és véleményemet azért elmondtam. Némi figyelmet sikerült kivívnom, de – mint mondtam – a „vívás” sosem volt kenyerem. Inkább visszahúzódtam, bár az összeállt elképzelésemet: Folyamatok Tudata címmel kisebb körökben, előadásokban ismertettem. Az elgondolásról könyvet kezdtem írni, mely – a nálam lassan gyakorlattá vált módon – sokat „pihent”, hogy elkészüljön. Egyelőre a pihenés időszakában, több írásomban említést teszek az elgondolás egyes sajátosságáról. Ajánlom figyelmükbe azokat az írásaimat, melyek címében már megjelenik! Alapjaiban az emberiség rossz beidegződéseinek hanyag fenntartása, és a rossz módszer lusta elfogadása, a közöny és a megalkuvás akadályozza azt a kevés változást, ami elég volna a „normális” folyamatok beindulásához. A folyamatok szabályossága a természetben jól megfigyelhető, ezért a minta mindig kéznél van. Már az étkezés-életmód kutatása közben rátalálhatunk a helyes útra. Akik tudnak figyelni önmagukra, a természet törvényeit kezdik az emberi viszonyokra, a természet és ember viszonyaira is alkalmazni. Már ettől is helyreállhat a rend. A gondolkodást tulajdonképpen ugyanaz a szabályosság kell, hogy jellemezze, ami a természetet harmóniában tartja. Apropó: gondolkodás… A Folyamattudat a folyamat uralma a tudat felett… Aki folyamatban van, nem tudatosítja, hogy benne van… Egy drogosnak hiába mondjuk, hogy ne drogozzon¸ egy habos tortát mohón faló embernek is hiába mondanánk, hogy milyen egészségtelen az, amit csinál. Egy anyának, aki csokoládét ad 3 éves kisgyermekének, hiába mondtam, hogy „Ez nem az ő tápláléka!” Mert a folyamatokat a folyamattudat, más néven a Rendszer uralja. Vagy emberi nyelven a szokás. Ez mindent felülír. Gondolkodni, esetleg utána szoktunk. De ma már szinte senki sem figyelmeztet másokat a helytelen életre, mert az is szokássá vált, hogy a kritizálót vetik meg, mert „zavarta, jogaiban sértette” az illetőt. Az anyának nemcsak joga, de kötelessége is „örömet szerezni” kicsinyének. Ki merné kétségbe vonni, hogy a csokoládé a boldogság forrása?… Hiszen boltban kapható, és ez önmagában már törvény. Ezért hát tudatosítani kell a folyamatainkat, és a tudatunkat… Ez sem fából vaskarika! A magabiztos polgár felhördül: „Hagyjanak engem békén! Ledolgozom a munkaidőt és még túlórázom is, hogy végre otthon azt (t)egyem amit akarok. Ha sört, vagy saját kisüstit (!) akarok inni, akkor azt fogok inni! És akkor nem akarok tudatos lenni! Mivel ezt nem tilthatja meg senki, még én sem…. Pardon! Hogy is van ez? Lehet, hogy „valaki” mégis tiltja? – Talán a Jóisten? – mondatnánk azt is. Mert az Isten teremtményei az állatok, nem esznek csokoládét, nem isznak sört, bort, pálinkát, és a természetben messze egészségesebbek, mint az ember a maga világában. Nem kövérek, csak annyira, amennyire az életük megkívánja, ha így kell energiát raktározniuk a szűkösebb napokra. Nem annyira, hogy levegőt se tudjanak venni, vagy futni se tudjanak.. Tehát, az ember a tudatával képes átlátni saját helyzetét, és még a Mindenható (!) Rendszert is! Segíts magadon, és az Isten is megsegít! Hozzáteszem: Segíts másokon, és mások is segítenek rajtad! Nos, ez utóbbi még várat magára… Valahogyan az ember ma csak az önpusztító szokások utánzásával tűnik ki, de avval nem, hogy a jó szokásokat is utánozza, sőt: viszonozza a segítséget. Valami sötét erő különbséget tesz a követendő és az elkerülendő minták között, és rendre az ártalmas, zavart, fájdalmat, bánatot okozókat preferálja. Ma már neve is van ennek a sötét erőnek Háttérhatalom. Röviden: Fogyasztói pszichózis. „Ha nem vásárolsz, megáll a fejlődés!” A segítés a közvetlen, személyes jóakarattól, átkerült a Rendszer iránti engedelmes támogatáshoz. Én támogatom a Rendszert, ő támogat engem (?). Persze. Támogat abban, hogy fogyasszak. És közben abban érdekelt, hogy az én testem szép kövér legyen, az ő bukszája pedig szintúgy. A fejemben csak olyan gondolatok keringhetnek, ami a fogyasztással és engedelmességgel vannak telve, de az önellátás, önmérséklet, energiával, anyaggal  való takarékosság, a fogyasztástól való visszavonulás már támadásnak minősül.

Ezért tehát célom a gondolkodó, önálló, egyenes gerincű, magabiztos, egészséges, tisztességes, fegyelmezett, tevékeny és segítő szándékú ember ideájának felmutatása.

Talán túl „vonalasnak” tűnő életszemlélet volna ez? Vonzóvá tenni az önzetlenséget egy olyan világban, ahol az önzés kifizetődő? Merő ostobaság. De hadd áruljak el egy titkot:

a segítés jó! Én azért segítek, mert elképzelem, hogy jót cselekszem, és ettől jól érzem magam. Gyakran túllövök a célon, ezt elismerem. Előfordulhat az is, hogy ártok a nagy segítőszándékkal.  Falsul üt ki a segítség, én veszítek, és még ez is jobb, mintha az „alany” járna pórul! Ha kis apróságokat tekintünk, nem is olyan rossz, sőt néha kifejezetten komikus lehet. De ezért még a segítség maga nem kerülendő rossz! A közöny szinte mindig árt annak is, aki közönyös, de biztosan árt annak, aki felé irányul! És akkor is így van ez, ha egyikükben sem tudatosul. Ezért vagyok én, hogy a tudatosság révén felnyissam a szemeket a segítés áldásos voltára. De azt is tudatosítani kell, hogy a segítés sokszor áldozattal jár! Időt veszíthetünk; akár egy horzsolást is szerezhetünk, jó esetben… Ne gondoljanak holmi „önpusztító” segítési mániára! Nem a nagy dolgok terén kell rögtön kitűnni a segítéssel! Az igazán nagy dolgok gyakran semmiségnek tűnnek, de hihetetlenül sokat használhatnak, ha időben, és megfelelő módon történik a segítés. A segítő hajlam megtalálja a helyes arányt, ha a „segítőkészség” mindig éber és tényleg tettre kész. Csekélységnek tűnik, ha hóviharban beállunk autót tolni, egy árokba csúszott sorstársunknak, de segítés az is, ha a piacon félreállunk, hogy más is válogathasson a zamatos gyümölcsök között, vagy felemeljük az elguruló almát és a többi közé helyezzük. Számos módja lehet a segítésnek, például, ha észrevesszük, ha valakinek rossz napja van, és egy biztató pillantással, vagy mosollyal együttérzésünket fejezzük ki. Már a nap másként folytatódik. A Folyamattudat szellemében…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.