Kövi Gábor – Írások, tanulmányok, reakciók kategória bejegyzései

Bölcseleti, kritikai, pszichológiai, etológiai, pedagógiai, etikai,antropológiai, világnézeti, irodalmi tanulmányok, közérdekű jelenségmagyarázatok. A lehetséges és ildomos jövő érdekében, a jelen megváltoztatásáért; a türelem, fegyelem, kötelesség, emberség iránti szándékkal. Új összefüggések keresése, és bemutatása. Bonyolult, nagy figyelmet igénylő szellemi kihívás.

Itt a piros, hol a piros?

Go aheadItt a piros, hol a piros?

Az a meglátásom, hogy a (mai) demokráciák és a kommunizmus között nincs alapvető különbség. Mindkettő idealista. A felsorolásban az elsőnél a „mindenkinek érdeme szerint”elv nem működik, a másikban a „mindenkinek szükséglete szerint” elv mond csődöt.

Ha tovább boncolgatjuk az „érdeme szerint” fogalmát, és a „szükséglete szerint” fogalmát, megint zavaros válaszokat kapunk. De – mint mindig – most sem erről lesz szó…

Tovább a folytatáshoz

Érdekes libero

Régi családi képek

Ismeretlen lovas a régmúltból

Érdekes libero

Már megint… az álom… Az alfaállapot, ahogyan a jó öreg agykontroll tanította. Az igazi „ütős” gondolatok mindig hajnalban találnak rám. Az álombéli történetben együtt volt a család. Már nem tudom pontosan, mert halványulnak a képek…, de mintha gyerekek és unoka is egy helyütt lettek volna, és mindannyian a szülőfalum, vagy inkább „szülőtelepem” – hogy pontosabb legyek – környékén.

 A rend kedvéért, meg azok számára, akik nem ismernek, megjegyzem, hogy nem holmi „Mária-Valéria telepen, vagy menekülttáborban, vagy pláne „lepratelepen”, hanem egy vízi erőtelepen születtem, és biztosan volt ott valami, ami miatt folyton azt és a környékét álmodom. És már meg is tudom mondani, hogy mi volt az. A természet és az emberi lét, számomra édeni harmóniája. Mondanák ma, valamiféle leegyszerűsített szakrális rend. Tovább a folytatáshoz

Egérút

Egérút

A civilizált ember állandóan menekül. Manapság a jövőbe. De az a jövő nem a Föld jövője. A kisember ezer problémája, lelki baja elől menekül. Milyen módjai vannak a valódi kötelességünk elől való menekülésnek?

A régmúltból maradt reflexünk, mikor volt mi elől menekülnünk, és tényleg élet-halál kérdése volt, hogy egérutat nyerjünk. Manapság, viszont meg van kötve kezünk-lábunk, de mégis menekülni akarunk. Tovább a folytatáshoz

A Folyamatok Tudata és az álmok

Álom

Írta: Kövi Gábor
2009. szeptember 21.

A Folyamatok Tudata és az álmok

Az összes álomfejtők, és az álom alapján sorsokat előre meghatározók, véleményem szerint erősen tévedtek, mikor egyszerű ok-okozati kapcsolatként vették figyelembe az álmokat, és azok könnyen beazonosítható fordulatait primitív következtetések alapjának használták fel. Elsősorban persze saját sorsuk felszínének alakítására…

Hogy mennyivel bonyolultabb mindez, kíséreljék meg velem együtt ezt az éjszakai utazást.

Vajon mi fontosabb: Továbbálmodni egy olyan álmot, mely éber tudatunk számára kedvezőtlen fordulatokat vesz; vagy felébredni ebből a mégoly kellemes, de felkavaró érzésözönből, amit köznyelven álomnak nevezünk, és megkísérelni leírni? Persze nem a történetet, mely jellegtelen, és túl kisszerű ahhoz, hogy nagy jelentőséget tulajdonítsunk neki. De ennél is érdekesebb lehet megkeresni azokat a különböző alrétegeket, amelyek ezeket az álmokat útjukon befolyásolják, végső soron meghatározzák. Ne számítsanak könnyed olvasmányra, inkább olyan hipnotikus utazásra, mely megváltoztatja az életüket.

 A Folyamatok Tudata is ilyen kínzó, de felismerésekor mégis oly felemelő és hatásában leírhatatlan gondolatként született, kb. 1994 egyik hajnalán.

Hogy valamit megsejtsenek ennek bonyolultságából, de életükben hasznosan részt vehessen, valamelyest meg kell fogalmaznom, alapjait meg kell érintenem.

 Képzeljék el, hogy tudatunkat, vagy azt, amit mi annak vélünk, hány billiónyi apró résztvevő tudata alakítja, befolyásolja:

Olyan mikrorészecskék, amelyek bonyolultabb szerkezetekbe szerveződve rövidebb-hosszabb életükkel, picinyke sorsukkal, alig-alig önálló döntéseikkel hozzájárulhatnak, és mind-mind közreműködhetnek a magasabb szervezettségi szinteken megjelenő gondolatokhoz, vagy a még bonyolultabban leírható álmokhoz, melyek csupán hasonlítanak, de nem azonosak gondolatainkkal, melyekért felelősséget is vállalunk. Ha elképzeljük, hogy ezek a döntésekre is képes részecskék: sejtek milyen múlttal kerültek a folyamatokba, hogy valaha a végtelen űrben csupán egy atom, vagy egy jóval hatalmasabb és bonyolultabb porszem, vagy valami leírhatatlan alkotó elem voltak csupán, de mégis minden információ bennük rejtőzik, ami ez idő alatt hozzájuk kapcsolódott. Ezen információk nem csak nyomokat hagytak, hanem szintén saját rész, vagy hatékonyabb befolyásoló tudatukkal döntéseket valósítottak meg, amelyek talán kimondhatatlanul rövid időszeletkékben, de ténylegesen megestek velük. Ezt kár volna tagadni, bár igen kevesen képesek felfogni, vagy elég pihentek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak ilyen bonyolult dolgokkal. Pedig kijelenteni valamit anélkül, hogy a mélyebb rétegeire akár pillantást is vessünk, felelőtlenség, azt pedig komolyan venni talán ennél is súlyosabb: vétek.

  A Folyamatok Tudata alapfokon nem más, mint annak megértése és elgondolása, hogy a legkisebb, alacsony szervezettségű folyamat, mely a vele egy szinten és döntési korlátok közé szorítottan, de végső soron hatásában résztvevőként befolyásolhatja a magasabb szintek történéseit. Ezek az egyre bonyolultabb és egyre felelősebb szintek végül létrehozzák azt a tudatot, amit mi magunkénak tartunk, vagy inkább magunkénak vélünk. Végül pedig az alacsonyabb, de egyáltalán nem jelentéktelen szintek is tudatként viselkednek, saját sorssal, rövidebb-hosszabb élettel; sikerekkel, kudarcokkal, és más emberi jellemzőkkel, de nem kizárólag emberi tudatunkra jellemzően, velünk együtt és miértünk léteznek.

Lehetséges azonban, hogy ezek a látszólag jelentéktelen tudatocskák egyszer fellázadjanak?

Nemcsak, hogy lehetséges, de pillanatról pillanatra be is következhet, sőt ténylegesen be is következik. Ezért nem mindegy, hogy mi, akik valamilyen módon befolyásolhatjuk eme kicsiny alkotó elemek életét, mit teszünk, hiszen az ő érzéseik, röpke életük boldogsága (?) is tőlünk függ, mert mi már olyan eszközök birtokában vagyunk, melyek visszahathatnak rájuk. Megtörténik az, ami már többször megtörténhetett, hogy más-más életekbe szerveződve rá voltak utalva a felsőbb tudatokra, de ugyanúgy befolyásolhatták is azokat. Ha az evolúcióra gondolunk, amely nem más, mint ezeknek a kimondhatatlanul apró tudatoknak, vagy tényezőknek egymást követő történéssorozata, már az is érthetővé válik, hogy egy személy, még, ha kissé misztikusan, pozitív szereppel felruházott is, nem suhinthatja meg a varázspálcáját, és nem teheti semmissé ezeket a rendkívül bonyolult tudatmintázatokat. Tehát az irányító végső soron, ezeknek a résztudatoknak az összessége. Vagyis a Mindenség Tudata, a Folyamatok Tudata. 

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy az emberiség jelentős hányada egész élete során sohasem szembesül ilyetén kérdésekkel, és hogy mindazt a felelősséget, mely reá hárulna saját és mások, vagy a nagy egész sorsának alakulásában, csupán egy távoli, láthatatlan személyre hárítja. De még ennél is elszomorítóbb, ha emberek milliárdjai azt a nagyszerű és felemelő érzést, hogy önmaguk jó gazdájaként, saját testük legapróbb részletével is a lehető legnagyobb gondossággal bánnak, és méltón szolgálhatják is azokat, hogy végül ugyanezt a méltóságot és felelősséget gyakorolják mások iránt, ehelyett valós személyekre, hatalmakra, vagy tárgyakra, vegyületekre, káros-kóros folyamatokra, vagy más tudatokra hárítják ezt a felelősséget.

Így már könnyen elképzelhető az is, hogy tömegekre vetítve vajon miért ütközünk meg nap, mint nap olyan jelenségeken, melyek az emberi felelőtlenség nyomán jelentkeznek. Az emberi viselkedés beteges és ártalmas megnyilvánulásai, emberhez nem méltó magatartás stb.

Azt hiszem, hogy olyannyira távoliak ma már ezek az aggályok, olyan időszerűtlen az aggodalom miattuk, és illetlenség egyáltalán utalni is rájuk (?).

 Hogyan jutottunk idáig?

Kérdezzük azokat, akik felettünk állnak? De vajon ki állhat felettünk? Hivatalok, Kormányok, titkos társaságok, pénzemberek, stb? Vagy nagy, misztikus személyek? Egyáltalán van-e módunk ebben a rohanó világban efféle csekélységeken rágódni?

Nem mások irányítják életünket, mint a folyamatok és azok belső törvényszerűségei, vagyis a Folyamatok Tudata. Azonban, amint megértjük, hogy a szerveződés csúcsán mi és csakis mi játsszuk a főszerepet ebben a drámában, de mi is vagyunk a rendezői, producerei, egyúttal nézői is, sőt azok is, akik végül az előadás utolsó perceinek lepergése után a mérleget, vagy a tanulságot meg- és levonjuk, ha egyáltalán megtesszük…, igencsak elszégyellhetjük magunkat emberként, mert talán nem is érdemeljük ki ezt a megtisztelő szerepkört.

 Nos, az álmok pedig olyan langyos, vagy felkavaró, lélegzetállító, vagy bódító folyamatok, melyek valóban a kis tudatok hatása alatt állnak. Rajtuk nem őrködhetünk, de álmaink megnyugtató, vagy idegesítő, sőt visszatérő módon zaklató volta végül saját mindennapjaink figyelmétől, állhatatosságától, következetes gondosságától függnek. Ez a gondosság jóval fontosabb annál, mint olyan jelentéktelen és elhanyagolható részletkérdések, melyek miatt aggódunk. Nem sorolom fel őket, mert a mai filmek, és egyéb felszíni történésekkel eljátszadozó, un. politikával szórakozó, és közben lebutító dolgok lépten-nyomon ezt rázzák az orrunk előtt. Ha kis segítőink, sejtjeink, akár baktériumaink jóérzését szolgálva élünk, és nem uralkodunk…, akkor nem is fog minket megingatni, ami csupán üzlet, pénz, hatalom, élvezet, tudatvesztésig hajszolt semmi.

Mindig a körülményeket illik felhozni mentségünkre, mikor valami kalamajkába kerülünk. Pardon: nem kerülünk, hanem magunkat ebbe a helyzetbe hozzuk.

Ezek a körülmények pedig tőlünk függnek, és végül álmainkat is széppé, nyugodttá, üdítővé teszik, tehetik. Vagy végül írásra, megértésükre, mélységeik meditatív átélésére, megtapasztalására ösztönöznek. Egy kis pihenőre a nagy és züllesztő rohanásban. Mely rohanás nem más, mint saját felelősségünk elől való oktalan és fölösleges menekülés.

 Kádárta, 2009-09-21.

02.40-04.32-ig

 

Rendszerkatekizmus

Itatóspárna Egy sor elvtárs Írógép

RendszerkatekizmusPecsét

Az a csekély 67 év, mióta ezen a világon élek, jó adag tapasztalattal gazdagított a Rendszer áldásos működésével kapcsolatban. Nem merészelném a legnagyobb magyar… Rendszer-szakértő: Hamvas Béla tudását felülmúlni, csupán felgyülemlett mérgemet adom ki és remélhetőleg kellően feldühítem a Nagyérdemű olvasót is…

 Abban nem vagyok biztos, hogy mikor a Rendszert az öreg indián kitalálta, mindennel számolt. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem akart semmi rosszat, csak a törzsét szerette volna rendben éltetni. (Ennek a történetnek annyi a valóságalapja, amennyi nyomát találják. Én biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol…Ha nem is igaz, jól hangzik…)

Még azt is feltételezném (ha nem látnám az ellenkezőjét), hogy ma is, minden rendszerelem, vagyis – Hamvas szavával – apparatcsik, a legtisztább jóakarattal ül le minden (Rendszer által) áldott verőfényes, vagy borús napon a stabilan álló koloniál íróasztala mögé. Azt se hiszem, bár elképzelhetőnek tartom, hogy mindezt – más terminus technicus mögé rejtve, vagy csak a folyósón – tanítják a különféle, erre kijelölt intézményben, de, hogy eddig – és egyre inkább – ezzel találkozunk, vagy ennek az „eredménye”, ami a körülöttünk romló viszonyokért nagy részben felelős, azt igenis állítom!

Akár egy igét is leírhatnék, és kifüggeszthetnék minden hivatal falára, jó látható helyre: TÉGY ÚGY MINDENT, HOGY NEKED BAJOD NE LEGYEN BELŐLE!

Amióta a nagy birodalmak felépültek és hosszú évezredekig sikeresen uralkodtak, ez az alaptörvény végzi a legtöbbet. Amikor kiválogatják a megfelelő gépalkatrészeket, szerintem, erre alkalmazott szakértők lesik minden jelölt arcát a különféle kérdésekre adott válaszoknál, hogy az a kis cinikus félmosoly, vagy inkább, alig észrevehető mikro arckifejezés megjelenik-e rajtuk, ami egyértelműen bizonyítja az alkalmasságukat. Persze, a vizsgát már Kung-ce idején is eskü követte, és a nagy ázsiai birodalmak történelméről divat filmeket készíteni, ahol is ezeket az alapvető formulákat eléggé részletesen tálalták a nézőnek. A Nagy Globális Földbirodalom megalkotásának és működésének derekán, ha nem a végstádiumában, fellendülőben levő nyugat felé orientálódás jól eladható romantikus filmjeiben is bizonyos távoltartó eleganciával megformált figuráinak finom gúnnyal kritizált viselkedése azt tükrözi, hogy olyan dologról van szó, amivel minden nagykorú, sőt minden iskoláskorú emberfia-lánya tisztában van. Talán még azt is feltételezhetjük, hogy az a nagyszámú keleti bevándorló csak kisebb részben anyagi meggondolások miatt, inkább azonban a Rendszer „tökéletes” működése folytán döntött a szabályos, vagy „alternatív” távozás mellett. A nyugatias léhaság folytán nem jár minden csip-csup korrupció vagy sikkasztás miatt, hátratett kézzel térdelés és ítélet-felolvasás, és itt a hivatalok sokkal elnézőbbek, mint „ott”. Érthető, hiszen azokat a birodalmakat vasszigorral tartja össze a hierarchiába vetett vak bizalom. Aki nem teljes szívvel hódol neki, arra már úgysincs többé szükség. Ebben a pillanatban „esett le”, hogy miért is olyan nagy a népesség? Először is, a sok emberrel meg lehet indokolni a szigorú és sokszor értelmetlen ezernyi szabályt, ezen túl, egy tetemes rész „renitens” is kikapcsolható anélkül, hogy veszélybe kerülne az első indok a Rendszer mindörökké való fenntartásához. (Hamvas is azt tanította, hogy az optimális létszám a 12 fő, akivel lehet gondolatokat közölni, és akiket „kordában lehet tartani”. Ez volna az az „osztálylétszám” is, amit, ha elérnénk, rögtön riadót kéne fújni, milyen kevés a gyerek. De persze ezt el lehet érni több pedagógussal is…) És ezzel be is zárul a kör. Tulajdonképpen ahhoz, hogy egy ilyen rendszer fennmaradjon, nem kell sok szabály a legfelső körben, de minél lejjebb haladunk, a szabályok száma egyre több, míg végül a „rendszeren kívül rekedt” tömegek, akik minden perce szabályokkal van lekorlátozva, csak a hivatalnokok jóindulatában reménykedhetnek. A Hivatalnok, mikor belép abba a körbe, amely számára az első a ranglétrán, még csak a válogatón esik túl. Ezután jön a képzés, melynek során a „szakosodás” következik, mert annyi a szabály, hogy egy valaki nem ismerheti az összest. Ez a kör a „turba” számára már láthatatlan, de a fal még nem elég tömör. Mikor a „beavatás” megtörténik, a „tényező” az életből átlép a Rendszerbe: kész a hivatalnok Ezután már a fal bezárult és alulról átjárhatatlanná és egyúttal láthatóvá válik. Nem lehet nem észrevenni a „fenn” lévő ember arcán azt a kis különbséget, ami a „beavatottakra”oly annyira jellemző. Az a „tudás”, ami rangot jelent, a Rendszerben való közlekedés tudása. Annak a biztos tudata, hogy ebből csak egy út vezet kifelé… Ha ezt a képletet behelyettesítjük egy másik – fölöttébb tisztelt és félt – rendszerbe, meglepetten tapasztaljuk, hogy teljesen fedik egymást. Ezt a rendszert talán nem kell megneveznem… Ezért a politikát, ami a Rendszer kommunikációja a „turba” felé, szokták ezen a néven is nevezni. De egyes alrendszereit is illetik így gúnyosan. A „nép” se hülye, csak felül hiszik annak. Ritkán lehet látni olyan közösségeket, melyek olajozottan működnek egy sajátos belső rend szerint, mindenféle vezetők nélkül. Ez nem azonos a Rendszer kvázi rendjével. Ezt a szellem és az erkölcs működteti. Ennek hamis utánzata a Rendszeren belül működő informális kapcsolat. A „jól értesültség”, vagy „bratyizás” egyazon szekta tagjainak számára nemcsak illendő, de kötelező magatartás is. Ennek elutasítása gyanút kelt, és jó esetben bezárulnak az addig nyitott kapuk. Próbáljon csak valaki olyan körökben visszautasítani egy pohár italt, vagy egyéb „ajándékot”. Azt gondolnánk, hogy az ajándékozás gesztusát visszautasítani sértő, mivel ősi jogokat, kapcsolatokat érint, melyek a korabeli időkben meghatározták a hierarchiát. Ezek egyenes folytatásainak hazudják magukat az „újmódi” „techno-rendszerek”, amelyekben nem az emberi összetartás és tisztelet, hanem a hideg technika dominál. A pénztechnika, erőszaktechnika, kapcsolattechnika, szex-technika.

Mikor az élet szakrális rendje megtört és helyébe a civilizációs technikai Rendszer lépett, megjelent – szinte a semmiből­ – az, amit „pénznek” nevezünk. Keletkezésekor már a szellem romlott volt, és ez a köztes elem ebből a romlottságból született. Ezért azt nem mondhatja senki, hogy a „pénz jó, csak jóra kell használni!”. Ha megértjük, hogy az Univerzumot az energiák, vagyis az információk irányítják, akkor a kezdeti információ megmarad, ha a „dolog” külső burka változik is. Ez az információ a pénz esetében a rontás. Ha valami jó, azt a Rendszer nem hagyhatja érintetlenül. Hiába látszik úgy, hogy ártatlan, senkit sem veszélyeztető eszme, személy vagy viselkedés az, ami az eredendő jóból időnként manifesztálódik, a Rendszer ezt nem tűrheti, és azonnal lecsap rá. A legenyhébb formája a tönkretételnek a „felkarolás”. Amint bekerül valami a gépezetbe, még ha oly jó és örök legyen is az, egy csapásra szennyes, zavaros, ártalmas és korrupt lesz. Így lesz ez a jóravaló, tiszta lelkekkel is, akiket megtévesztve benyel a Rendszer.

Amint a pénz teljesen birtokba veszi a lelkeket, megjelenik a bürokrácia. A Rendszer – tudván, hogy hatalma csakis a jók türelmétől függ – állandó félelmében, no meg az „alantasok” iránt nem szűnő bizalmatlanságával; ezen túl, amiatt a látszat miatt, hogy „valamit tesz”, így önmaga létét megindokolja, azok, akiknek vérét szívja, állandó félelemben kell, hogy éljenek.

A mi életünk alatt is megfigyelhető volt az a hazugság-szlogen, hogy a Rendszer egyre egyszerűbb, olcsóbb, kisebb, láthatatlanabb lesz, majd végül önmagát felszámolja. Persze, ma ezt így olvasva a fejünkhöz kapunk: „ilyen nincs és nem is lesz soha!” Azon kívül, hogy ezt a felkiáltást is a Rendszer adja a szánkba…, az „igazolások, belégek, nyugták, igazolás igazolásának másolata és dokumentálása”, meg a többi ördögi fogalom születése nap mint nap, azt mutatja számunkra, hogy ez az átláthatatlan és rákosan burjánzó szövevény fogja végül megfojtani önmagát. Ugyanúgy, ahogyan megszűnne akkor is, ha ezeket a mindenre kiterjedő ellenőrzéseket, melyek eredményessége mindenki számára nyilvánvalóan nulla, egyszeriben abbahagynák. Elmondhatjuk, hogy a Rendszer nem más, mint egy olyan bürokratikus gépezet, amely az energiáját kívülről fedezi, mivel nem produktív, önfenntartó, de bonyolultságának folytonos fokozásában érdekelt, amit a kívülállók előtt „fejlődésként” hazudik. Jelenlétét a monumentalitásban fejezi ki. A külsőségek nagyzoló pöffeszkedésével, a hatalmas épületkolosszusokkal, felhalmozott kincseivel, hatalmával reprezentálja magát.

A „Fensőbbség” sajátos módon viszonyul az alattvalókhoz. Megköveteli önmagának a feltétlen tiszteletet, sőt szeretetet, de nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kinyilvánítsa mélységes megvetését azokkal szemben, akik alatta vannak. Ezt a cinizmust minden rendszerelemtől megköveteli. Ezen cinizmus a nyelv, mely a „plebsz” irányában van fenntartva, és egyúttal ez, amelyre létét alapozza.

Voltak idők és helyek, amikor és ahol az őszinte érzelmek megnyilvánulásai egyenlők voltak a Rendszer elárulásával. Magától értetődik, hogy az a „valami”, ami tudja önmagáról, hogy semmi, és tudja önmagáról, hogy értéktelen és értelmetlen, csak ennek ellenkezőjét, vagy annak látszatát kikényszerítve tud létezni. Ez a megszámlálhatatlan hazugságréteg olyannyira szövevényes, hogy egyetlen igazság sem képes megbontani. Olyan, mint az egy vasdarabból kovácsolt kard, mely számtalan rétegből képezve tud ellenállni a legnagyobb erőknek. Ha valami, akkor ez, ami még mindig működésben tartja. Az, hogy értelmetlen, hogy gonosz, hogy még saját vazallusait sem kíméli, hogy gyilkos, és hogy hatalma érdekében képes az egész Univerzumot is elpusztítani, ahogyan vizionálja is, nem elégíti ki? Mi ez, ha nem a legsötétebb cinizmus?

Ez a félelmetes és irracionális kolosszus akkor érzi jól magát és akkor van elemében, mikor a kisember szenved, pusztul, éhezik és beteg. Hiába omlik látszólag össze, mikor saját tervei szerint háborúkat játszik, annál erősebb lesz, mikor ezek a világot a földdel teszik egyenlővé. A járványok, számára a megtestesült jó. Akkor szervez, parancsol, ítéletet hoz és hajt végre; igazságot tesz: egyeseket megment, másokat sorsára hagy. Mit sem zavarja, hogy mindezt saját ördögi terve szerint teszi.

Mi más akkor ez, mint egy démon?

Azok a „részek”, akik valamikor emberek voltak… ilyenkor felébrednek kötelességükre és teszik, ami tőlük telik, és meghalnak, ahogy illik. Hogy mindez elkerülhető lett volna? – Kit érdekel?

Fő a protokoll!

A rendszerkatekizmus Nagy Könyve, a protokoll. Mindegy, hogy van-e alkalmasabb, eredményesebb, olcsóbb, tisztább, fenntarthatóbb mód az életre, az egészségre, a békére, ha van egy írott szabályrendszer, ami megköveteli azt az egyetlen végrehajtási módot. Ebből következik az, hogy a katekizmust bebiflázóknak kezdeti, magas értelmüket az ajtó előtt kell hagyniuk. Ha képesek arra, hogy két tudatot egyforma sikerességgel használjanak, akkor túlélhetik, ha nem végük. Ha kisujjukban van a tökéletes módszer, akkor is a valaha lefektetett és bebetonozott utasításokat kell végrehajtani, azután dokumentálni, és a továbbiakban is tettekkel igazolni.

Van egy történet Bicsérdy Béláról. Mikor Amerikában autóbalesetet (?) szenvedett feleségével, és az eszméletlenül feküdt a helyszínen, Bicsérdy – mivel képes volt megállítani a szívverését, hogy ne vérezzen el – nem mutatott életjeleket. Ahelyett, hogy a mentőorvos beszállíttatta volna a kórházba, további vizsgálatra, a hullaházba vitette, de előtte nem mulasztotta el „bebiztosítani magát”: egy hatalmas injekciós tűvel átszúrta a mester szívét… „Az a halott, akire én azt mondom.” – alapon. Ez a „módszer” általánosan használt volt annak idején, hogy egyetlen „rossz diagnózis” se rontsa a „cég” renoméját. Mindez persze sehol sem olvasható. Némi gyanút ébreszt ugyan, hogy halála körülményeinek több verziója is közkézen forog…

Figyelemre méltó élete vége felé tett kijelentése: „a tömegekre alkalmazott szisztémák megbuknak és egyéneket kell nevelni.”

Tény, hogy a Rendszer egyik ügyes húzása, a jelenségek kiemelése természetes közegükből sikeres magyarázatokat produkál, melyek ellentétesnek látszanak a valósággal. Ezt az alapvetést később kiindulópontként alkalmazza, amire való újabb utalásokkal megszilárdítja azt, holott tisztában van állításainak ingatag voltával. Egész könyvtárakat lehet megtölteni olyan tanokkal, melyek többször megcáfoltattak rehabilitáltattak végül elfelejtettek. Ezek közül számos olyan létezhet, mely alapjaiban változtatná meg világot. Nem is az számít, hogy valami igaz vagy sem, hanem az, hogy egy adott időben, miben hiszünk. Ezt törvényként deklarálva és végrehajtását tűzön-vízen kikényszerítve vethetünk gátat minden értelmes és hasznos gondolatnak. A pluralizmus semmi újat nem hozott ezen a téren, ugyanis a Rendszer gondoskodott arról, hogy saját szabályai mindenek fölött álljanak. Az egészségügyi intézmények, melyek a testeket és lelkeket állami (Rendszer) felhatalmazással „kezelik”, tudatják jó időben mindenkivel, hogy bármit is tesz, vagy mond, előbb vagy utóbb ugyanoda kerül, és tehet bármit, a protokoll végez vele. Ezért jobban teszi mindenki, ha megfelelő tiszteletet tanúsít az írásban lefektetett protokoll iránt…!

„Az írás kialakulása feltételezi a társadalmi lét bizonyos fejlettségét, szervezettségét a gazdasági, vallási életben az információk közvetítésének fontosságát.” – /Für Zoltán: A magyar rovásírás ABC-s könyve/ Nincsenek véletlenek. Hogy most került a kezembe ez a nagyon fontos ki füzet, a sors műve… Egy kicsit ambivalens, hogy éppen itt és éppen most méltatom a magyar rovásírás jelentőségét, mikor a Rendszer belső, rejtett szellemét és jellegzetességeit emelem ki, nagyítom fel. Összevetve a keleti rendszerek zártságát, dogmatizmusát az általuk használt képírással, és azt a rovásírással, nem kis csúsztatással… a magyar gondolkodást, vagy rendszerműködtetést is hozzájuk hasonlíthatnám. A rovásírást mégis azért kell magyarként tisztelnünk és megtanulnunk, hogy és megismerjük a szellem születésében betöltött szerepünket és megértsük a világ civilizációs rendszerének kialakulását, a kezdeti elvek torzulásának tükrében. Az írásjelek, még inkább a képi jellegű írásokban közvetlenül tudósítanak a fogalmak eredeti jelentéséről, vagyis a gondolkodásról. Ameddig úgy festett, hogy a kereskedelem, a gazdasági élet egésze, a pénzrendszer, a vallások, a politika stb. az emberek érdekében, az emberek szolgálatára jöttek létre, addig büszkék lehettünk arra, hogy mi is az elsők között voltunk, akik az írást felfedeztük és a Rendszer felépítésére alkalmaztuk. A büszkeségünk, gyökereink, értékeink, ősi kultúránk miatt nem kisebbedhet akkor sem, ha utóbb kiderült, az a kezdet már tartalmazta minden lényeges elemét annak a folyamatnak, amely végkifejletében egyértelműen kudarcnak minősül. A folyamattudat kényszere, mely az embernél a mechanikus ismétlésekben nyilvánul meg és ezzel az alkalmazkodás, vagy a teljes változás lehetősége korlátozottá vagy lehetetlenné válik, csak ezt az eredményt hozhatta. Ezért nem a rovásírás, vagy egyáltalán, nem az írásbeliség hibáztatható. Azonban, azt el kell ismerni, hogy írásbeliség nélkül soha nem lett volna olyan pusztító az emberi civilizáció a többi földi faj, és a teljes földi élet természetes működésére nézve. Igaz ugyan, hogy a tudás átadásának az írás sokáig szinte az egyetlen hatásos eszköze volt, de az az írás, ami a hazugság és a valóság megörökítésére egyaránt alkalmas, a történelem sötét oldala szempontjából igen jól jött és jön… A tudás privilegizált közvetítése, mely erősen függött és függ ma is a gazdagságtól és a gazdagok érdekeitől, kialakította azt a „bűvös hatalmat”, amit az írott szövegnek tulajdonítunk. A kézírás nehézkességét a nyomtatás egyszerűen lesöpörte a színről, és attól kezdve minden, amit nyomtatott sajtóval közöltek, a hivatalosság, hitelesség látszatát keltette. Így eshetett meg, hogy a rengeteg nyomtatott könyv a dogmák tárházává válhatott, melyek megkérdőjelezése sokszor egyenlő volt az öngyilkossággal. Sajátos módon a hivatali rendszerben a kézírás még mindig valamilyen varázserővel bír, bár már megjelent az „elektronikus aláírás” is, ami a digitalizálás, mint az írásbeliség után következő „új” kommunikációs technika térhódítását jelzi. Ezek a fontos eszközök a rendszer kezében az embertömegek irányításának, a titkolt szándékok leplezésének, és a hatalom minden területre való kiterjesztésének felgyorsításában váltak előnnyé. Mikor a hatalom szándékait a „megvezetettek” felismerték, az írás egyfajta „pajzzsá” vált az ellenállásban a szó mellett. A szó a közvetlen közlési mód leghatékonyabb eszköze, de az írott szöveg még mindig fontos tényező maradt. Az internet érdekes szintet jelentett ebben a harcban, ami az „egyén” és a monolit hivatali bürokrácia között egyre nyíltabban zajlik. Mint minden fegyver, az írás is több élű . Akár az a kés, aminek ugyan csak egy éle van, de egyaránt alkalmas a kenyérszelésre, vagy uborka hámozására, mint az élő test elpusztítására. A züllést jól mutatja, hogy az írás már szinte csak a hivatali dokumentációban olyan bőséges és túláradó, de a korábbi mód, ahogyan a helyzeteket, képeket, színeket, tereket és érzéseket-gondolatokat írással „lefestő” klasszikus művek születtek, manapság „ósdi, idejétmúlt” stílusnak számít. Így az írás szerepe csak a Rendszer számára fontos. A kereskedelem és a média inkább az álló és mozgó színes képeket használja sikerrel, így az érzések-gondolatok ábrázolása szinte kizárólag a filmekre, színészi alakításokra hárul. A történet leírása helyett pedig az akció és a követhetetlen gyorsasággal váltakozó képsorok szolgálnak. Ez a tény igen lesújtó véleményt alakít ki a ma gondolkodó emberében a kultúra ilyetén „fejlődéséről”. El lehet mondani, hogy ez a folyamat, ami az érzést és a gondolkodást háttérbe szorította, és a praktikus, érdekre orientált kommunikációt, és dokumentációt emelte helyébe, kizárólag a Rendszer szándéka és irányítása szerint zajlik! Hogy visszaadjuk az írásnak azt az érzés- és gondolatépítő értéket, mely felfedezését követően évszázadokig jellemző volt, a világ értelmének helyreállításában is döntő szerepet kell szánnunk neki!

A gondolatok írásjelekkel való közvetítése nem egyszerűen technikai eszköz, hanem az emberi kéz és az elme, vagyis a gondolat és a tett kapcsolatának, egymásra hatásának szimbóluma!  Ezért hangsúlyozom, hogy vissza kell adnunk az írás és az olvasás élményének, tudatformáló erejének becsületét a szellemi élet terén, mely a kimondott szóval egyenértékű, de a mélyebb megértéshez elengedhetetlen!

A Rendszerkatekizmus lényege éppen abban van, hogy a valós szándékok ritkán jelennek meg írott formában. A viselkedés, kommunikáció, megkülönböztetés, szembeállítás, manipuláció a „tréningek”, vagyis a példákon keresztül megvalósított „tudati hadviselés” szabályai rejtve, vagy személyekhez kötődve, kapcsolatrendszerekbe ágyazottan fejtik ki hatásukat. Az írásos dokumentáció sokszor csak a lényeg végleges eltűntetéséhez szükséges. Újabb elem a „katekizmusban”, ami az eredeti elvek továbbfejlesztett változata: a titokkezelés. A különféle adathordozók, tároló helyek, technikai arzenálok ugyanazt a célt szolgálják, mint a középkori titkos összejövetelek. A hierarchia primitív szerkezetként az állatvilágból fennmaradt, és alapjaiban meghatározza a „Rendszert”. A lényeges információk birtoklása csak a piramis csúcsán válik lehetővé. A „csúcs” felé való törekvés pedig az egyik, vagy talán az egyetlen olyan alapelv, amivel világokat lehet romba dönteni! Ez az elv mélyen be van égetve az emberiség gondolkodásába-viselkedésébe. Így válik az lehetővé, hogy a rabszolga mágikus erőt tulajdonítson a fáraónak. Az „amerikai álom”-ban az a soha meg nem valósuló remény lesz a szemfödele a mai fogyasztó rabszolgának, hogy egyszer ő is feljuthat a gazdagság és a hatalom csúcsára! Az információ birtoklása mindig is együtt járt a legfőbb hatalommal. Ezt a hatalmat azonban mostanra a felvilágosult „nép”, a közvélemény akarja magához ragadni. Érdekes jövőt ígér az a lehetőség, hogy a kommunikáció valóságos fejlődése elvezethet az egyén teljes felvilágosultságához. Ennek lehetősége mindig is megvolt, azonban az ügyesen manipulált embertömegek inkább mások elől és mások ellenében akarták az információkat elvenni és felhasználni. Az információ és a valóság tudása olyan kincs, ami nem lehet egyes emberek, vagy csoportok birtoka. Az őszinteség az egyedüli orvosság a Rendszer és az ember összes bajára!

Nyelvében él a nemzet

Nemzet nyelve

„Nyelvében él a nemzet”

A bemásolt link nyelvészeti tanulmány, a Széchenyi idézet mottója körül. Nekem rögeszmésen az a mindennapi vita, ami a nép, nemzet, haza, magyarság körül folyik. Ha termékeny és előrevivő, akkor talán meg is születhet az a nemzet, ami azóta vajúdik, amióta eleink ezt a csodálatos helyet választották, és próbálták megvédeni, aztán az utódok keresik azt a módot, ahogyan elfogadtathatják magukat önmagukkal… és a környezetükkel. Tovább a folytatáshoz

Magyar kurázsi

Régi Rozsos ház Vpben

Írta: Kövi Gábor
2012. január 22.

Magyar kurázsi 

Rögtön magyarázkodással kezdem… Próbálom kikerülni az idegen szavak használatát. Ez esetben is azért teszek kivételt, mert tágabb körben közkeletűen használt szó az alapja ennek a címnek. Hogy éppen miért most vettem elő? Talán a jelen történései és a múlttal való összecsengésük az oka ennek. Az idegen szavak szótára szerint, bátorság, kitartás. Miért éppen magyar? Ezt sokan tudják, ha nem is ebben az összefüggésben szokták alkalmazni.

Az emberben feltámad valami olyankor, ha bántás éri, de olyankor is, ha más a bántás célpontja. Legalább is úgy gondolom, így volna helyes. Persze, gyakran megesik, hogy a bántás nem valóságos, csak alaptalan félelem, gyanú és nem is valódi fenyegetés áll mögötte. De, ha már a bántás többször bekövetkezett, az ember mindenre ugrik, ami emlékeztet korábbi sérelmeire. Ez talán nem is vet ránk rossz fényt. Nem szokásom állást foglalni, hanem inkább értelmezni, magyarázni, megvilágítani. Most mégis fel kell szólalnom az egyik oldalon. Ebben az a furcsa, hogy – bevett módszer, de mégis visszatetsző -, ha egy harmadik, vagy többedik résztvevő, akik a partvonalon túlról akarnak erőszakot alkalmazni, megzavarva a játékot, ahelyett, hogy a „pályán” levők ebben legalább egyetértenének. Gondolnánk, hogy az ő játékuk meg ez, hogy beavatkozzanak, és az eredményt maguknak könyveljék el.

**

  Mert hát kérem, itten, mi magyarok vagyunk a célpont. Nem is először. De vajon mi ennek az oka?

Gazdag ásványkincsünk, rengeteg olajunk, gyémántbányáink, országunk rendkívüli fekvése? (Nekünk talán az, de másnak? Bár idővel még ez is szempont lehet.) A fekvésről még annyit, hogy korábban a két tűz között volt a kulcsszó, de ma már tűz mindenütt van. Ki tudja, merre van az olyan övezet, ahol valaki beszorult az ellenfelek közé? A tűz ide-oda lobban, és üszök, meg zsarátnok.. Talán mégsem ez, amiért mi lettünk a falu, „oh pardon”, az EU rossza?Hercig úr katonaruhában

Ahogyan követem a/z (számomra látható) eseményeket, egyszer csak belém villant (mondhattam volna: H-eu-réka!): ez a szétszabdalt és összezsugorodott ország, ezer éve, vagy még korábban küzd azokkal, akik egy ritka tulajdonságát nem tudják elfogadni. Ritka, mert sajátosan ránk jellemző. Talán ez lehetett vándorlásunk mozgatója is. Nagyképűség és elfogultság lenne azt állítani, hogy más népek fiai mindig híján voltak ennek a tulajdonságnak, sőt még azt sem szabad kimondani, hogy ugyanez a jellemvonásunk korábban sohasem okozott fájdalmat, sérelmet sehol a világban. Mert okozott, ez tény. De más is okozott másoknak, mégsem bántják most olyan durván. Vagy nem bántották úgy korábban sem, olyan kíméletlenül, mint minket, magyarokat. Sőt, mások világraszóló galádságokat követtek el, de ezek miatt is mi kaptunk nem csak a hátunkra, hanem úgyszólván végtagjaink vesztek oda emiatt. Lehet mondani, hogy mindig rosszul válogattuk meg a barátainkat, és magunk között sem tudtunk tartós egyetértést létrehozni. Ne tagadjuk, mert ez is igaz. Talán ez is egy olyan kereszt, amit még nem tudtunk levetni magunkról. Régen, mikor az első nagy döntést meghoztuk, ugyanez volt, ami ránk hozta a bajt. Azóta is vitatkozunk, hogy a döntés jó volt-e, vagy sem. Hajlok arra, hogy olyan kompromisszum volt, amiben többet vesztettünk, mint nyertünk. Mint röviddel ezelőtti döntésünk. Ennek nyomán kapjuk azt a nyaklevest, amit már régen akartak nekünk odasózni. Ez lehet az a pillanat, mikor mindenért megfizetünk?

 De „bizisten”, most is ugyanaz a baj, mint korábban. Még mindig nem fogadjuk el éppen azt, amire büszkék lehetnénk, és az egész világnak ugyanakkora előnye származna belőle, mint nekünk. Tehát, az ezer év alatt, amit az általunk tanult történelem szerint ezen a földön eltöltöttünk, számtalanszor kicserélődött, felhígult, megnyomorodott a magyar, és mégis ott lappangott ez a kincs valahol, máig sem kopott a fénye. Főnix, ami hamvából újra, meg újra életre kél. Ez a kurázsi. Sajátosan magyar és sajátosan erős, sajátosan értékes.

 Egészen vissza kéne menni azokra az időkre, hogy értsük a jelent, mikor még városok is alig voltak, vagy csak szétszórva és korántsem ekkora súllyal szerepelve az emberiség színpadán. Nem hiszem, hogy mi a főszerepet szeretnénk eljátszani azóta is, ha valakik nálunk ebben ringatják magukat, mindent tönkretehetnek. Éppen az a történelem legnagyobb tanulsága, hogy ebben a darabban egyetlen díva, vagy bonviván, vagy drámai főhős sincs. Az volna a legjobb párhuzam, ha azt mondanám, hogy ez egy olyan sokszereplős játék, ami különböző színeken és korokon áttűnve azzal hagyta a művet befejezetlenül, a tanulságot zavarosan, hogy állandóan a főszereplőre ruházta az összes felelősséget, azután lerántotta a mélybe, és egy másik hasonlóval felcserélte. A kincs pedig soha sem került úgy elő, ahogyan méltó lett volna rá. Most megint egy alkalom kínálkozik arra, hogy végre pontot tegyünk ennek a drámának, vagy néha tragikomédiának a végére, és valami egészen mást írjunk ezután. De, ha most is a korábbi szereposztást alkalmazzuk a mostani színészekre, az eredmény ugyanúgy kétes marad, mint eddig.

 Sőt!

Ami olyannyira különleges a magyar kurázsiban, ami közel sincs a magyar virtushoz, az éppen az előadás szövegkönyve, vagy közelebbről a nyelve. Ez igen gyakran véres küzdelmek célpontja volt (ma is..): a magyar nyelv. Szép, értékes, okos, gazdagon festő, elmés, játékos, de nagyon tiszta látásmódot tanít.  Ez az, ami őrzi a magyar kurázsit.  Ezért nem tud az idegen semmit rólunk, mert az a történelem, amit ő tanult és részben átélt, saját nyelvén íródott, saját kultúrájával átitatott és méltán értékes önmaga számára. Nem vitás, hogy – mint mondtam-, sok nemzetnek volt/van kurázsija, de magyar kurázsi csak egy van. Váltig állítom, hogy az értékei a nyelvünkben gyökereznek.  Érték-értés. Sok hasonló játékot találhatunk a nyelvben, talán más nyelvekben is, de valahogyan, az évezredek sokféle népeivel-kultúráival való érintkezés során egyre gazdagabb és árnyaltabb kifejezésmóddal vált egyre érettebbé, mely érettségével a mai zagyva és átláthatatlan világ is érthetővé, átláthatóvá, látszólag megoldhatatlan problémái értelmezhetővé és megoldhatóvá válnak. Nos, éppen ez a jellemzője, ami egy magyar anyanyelvű, vagy évtizedek óta itt élő, máshonnan idevetődött embert is a megtanítja a világot érteni, szövevényeit kibogozni. A magyarul gondolkodó ember rögtön átlát mások turpisságán, rögtön látja azt is, hol és mit kéne tenni. Ez az, ami szemet szúr azoknak, akik szeretik a zavaros, mély, bűzös vizet, és az iszapáradatot. 

Sok idegen, vagy inkább más nép eddig ki tudta aknázni a magyar kurázsit csak éppen mi, magyarok nem.. Azt hiszem ez egy olyan tragédia, aminek megvannak a tanulságai, és ezzel a gondolkodással, játszi könnyedséggel lehetne okosodni tőle. Miért mégis mások aratják le ennek gyümölcseit?

 A félelem, közöny, restség, megkeseredettség, nagyravágyás, hatalomvágy, vajon miféle rossz nyavalya okozza ezt a fátumot?

Talán, mert soha nem sikerült megfelelően elfogadtatni ezt az értéket, vagy inkább másoknak azt mutattuk be, mennyire nem tiszteljük mi?

Is-is, azt hiszem.

 Azon a ponton van a világ, mint már annyiszor, de mindig egyre veszélyesebb és egyre gonoszabb várható következménnyel, mely még itt és jó érzékkel, talán végre jóra fordulhat. A sok ostobaság és más észbeli gyengeség, erkölcs- és értékvesztés világa lassan átfordulhat az értelem és nagy tettek világába.

 A városias, természetmegvető, hatalomban, gazdagságban érdekelt, annak ígéretével elbódított ember egyre nagyobb és nagyobb kupacot hord össze abból, amit nem illik kimondani… Egyre nagyobb szenny, egyre nagyobb város, egyre nagyobb állam, egyre nagyobb önkény, egyre kisebb jog és egyre szegényebb lélek. A külső fény, csillogás és a belső rothadás sajátos kettőssége. Ez a mai imádni kényszerített jövő. Hogy mégsem tudjuk ezt imádni? Most ébred fel utoljára és bontja ki teljes szépségében, nagyszerűségében szárnyait a főnix madár?A magyar kurázsi?  Vagy ezt is elmulasztjuk, maradunk annak, amik vagyunk, egy önmagával vitatkozó, békétlen, életunt, felejthető nép? Vagy?

 Ráébredünk végre, hogy nem véletlenül bántják ezt a gondolkodásmódot? Mikor a múlhatatlan értékek, emberi hagyatékaink vesztését, a világ közös kincsét szemétre vetni készülők utolsó akadálya, a reménykedők végvára, ezt a mételyt még kivédhető, az igazságot még kimondani bátor és kitartó magyar gondolkodás ellen támadó hordák ráébresztenek bennünket, hogy együtt, kitartóan és bátran gátat vethetünk a világot felfalni akarók jól szervezett hadának?

 Mondhatják sokan, hogy mi magyarok, még mindig nomádul gondolkodunk? Ez a baj velünk?

Nem tudunk beilleszkedni, felzárkózni, megalázkodni, fejet hajtva koldulni? Már csak ez hiányzik, hogy teljesen megtörjék a gerincünket? Az eddigiek nem hozták meg a kívánt eredményt? Ránk nem érvényes a másoknak ingyen kínált jog? Mi büntetésben maradunk, mindaddig, míg eme utolsó kincsünket is odahagyjuk? Aztán, a boldogtalanok rimánkodhatnak, „Milyen jó volna most a legnagyobb bajban, egy kis magyar kurázsi!” De akkorra már a teljes megsemmisülésben minden remény elvész, hogy kimentse az ostoba és mohó gazdagokat a mocsárból. A szegény, megnyomorított, szégyenében szétszóródott, alamizsnáért könyörgő, az útból félrerúgott koldus néphez fordulnának jó tanácsért? Ugyan minek és honnan is volna ennek már bármi haszna?

Az én elődöm*

Én, kis magyar nyugdíjas pedagógus, innen ajánlom a hatalmasoknak, hogy ismerkedjenek a magyar nyelvvel, kultúrával, ne higgyék, hogy mindent nekünk kell átvenni tőlük. Mi már eleget húzkodtuk az ő palástjuk szélét, már eleget hajbókoltunk. Itt az ideje, hogy ők is legalább annyi fáradságot vegyenek, hogy a térképet fellapozzák. Aztán egy alapfokú magyar társalgási szótár következhet. Amiben sok kérdő mondat szerepeljen. Sok példa van arra, hogy más népek fiai-leányai igyekezetét látva, melyben a nyelvünkkel birkóznak, könnybe lábadt szemmel érzékenyüljünk el. A kis ember kellő tiszteletet, érdeklődést tanúsít irántunk, mely igaz érzelmeket ébreszt mindenkiben, nem megvető lekicsinylést. Érdekes megfigyelni, hogy egyes népek hogyan fordulnak azokhoz, akik kínlódva küszködnek a nekik idegen nyelvvel, hogy megértessék magukat. Többnyire úgy, mint ahogyan leírtam. Az viszont elgondolkodtató, ha ez nem így történik. Vajon mi az, amitől az ő nyelvét nekünk vagy másoknak jobban kéne tisztelnünk, mint az összes többi nyelvet? Mi az, ami hazánk fiait arra készteti, hogy a rengeteg bajt és teendőt hátrahagyva az idegen javakért megalázkodjanak?

Nem kérdés: a jólét, pénz, gazdagság. Mindaz, amit ma itthon nem kaphatnak meg azonnal…

Vagy nem kaphatnak meg jogosan, bűn nélkül. De mért gondolja bárki, hogy ezek nélkül meg lehet kapni bárhol a világon? Mindig valakitől elorozva, jogtalanul, jogosnak hazudva. Nem pedig tisztán, arra érdemes módon. Amit tőlünk és más szegényektől elvesznek, azt odaadják az innen dezertálóknak, hogy lekicsinyeljék hazájukat, nyelvüket? Ne higgye senki, hogy ugyanazzal a mércével fogják mérni, mint a honiakat. Hiába gondolja bárki, hogy a globalizált világban egyenrangúság van! A szolgaságban igen. A jogtalanságban igen. A megvetettségben igen. A kiszolgáltatottságban igen.

  A Magyar Kultúra napjára 2012-01-22-én Magyarországon

Görényképző

limuzin

Görényképző

 

A szokásosnál is szájbarágóbb lesz a bevezető, mivel ez a szó, néhány görényoktató és tenyésztő kivételével mindenki számára ugyanazt jelenti. A tőlem már ismert módon, most is a civilizáció egy sajátos, talán abszurd kritikáját kapják az állatvilágból vett minta alapján. Ne csodálkozzanak azonban, ha ez a hasonlat néha elvont, néha viszont konkrét is lesz. Attól függően, mennyire zavaró, vagy mennyire közismert a téma. Jelenségek és azok kikerült, elhallgatott, vagy kellemetlen, sőt illetlen részletezése. Régóta mondom, írom, hogy mindent nevén kell nevezni. Ahogyan a hülye is mindenki számára ugyanazt jelenti, ugyanúgy a görény is, eltekintve az állatokkal foglalkozók körét – természetesen. A cím egyébként semmilyen tekintetben nem találkozik Popper Péter történetével, a „tanár sütöde” csattanójú kis igaz „tanmese” témájával. Azonban annyiban mégis kapcsolható ahhoz, hogy az ifjú Popper, közvetlenül a háború után, még a „felébredt” gyermek kritikai érzékével meglátta azt a lényegi hibát a civilizációs iskolarendszerben, ami a háború idején valóságos szituációkban egyáltalán nem bizonyult volna értelmesnek. Azonban az ember, ahogyan „visszazökken” a „normális (értsd: sablonszerű, civilizációs) kerékvágásba”, már ugyanez a viselkedés gyerekkori csínytevésnek hathat. Ahhoz, hogy valaki észrevegye, és képes legyen nyomon követni a „görényülést”, elég felszabadult és éber kell, hogy legyen. Erről higgadtan, vagy bizonyos távolságból beszélni, igen nehéz dolog, de már nem kikerülhető a jelen helyzetben.

Akkor fogjuk megérteni és egyúttal megváltoztatni azt, ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mégis él vele és általa, ha a szükséges utálat, és szégyen fog hozzájuk társulni. Addig egymásra mutogatunk, hiszen ezek a „jelzők” sohasem ránk vonatkoznak. A humor, vagy az abszurd humor, vagy a metsző irónia csak akkor jogos, és akkor kell elfogadnunk, még akkor is, ha egyszerre magunkra ismerünk, ha megértjük és megfelelő helyre tesszük a tudatunkban. Tovább a folytatáshoz

Emberkamat

 

Írta: Kövi Gábor
2009. február 21.

Emberkamat

Mindezidáig nem értettem, hogy is van ez?

Tegnap, sokadszorra néztem egy beszélgetést, és végre felfogtam, és egyszerre meggyőződéses marxista lett belőlem. De erről hamar letettem, mert egy kicsit émelyegni kezdtem tőle..

Szóval: mindent a kamatoknak köszönhetünk. Szoktam kérdezgetni a feleségemet, hogy most mi van azzal a THM-el, meg minden, de valahogyan nem világosodott meg az elmém. Most akkor mennyit is fizetünk vissza, az annyi helyett? Igaz, hogy alapvetően értelmesnek tartom magam, de talán épp ez a baj, mert mindig értelmet keresek ott is, ahol nincs. De az is lehet, hogy ha van is értelem, akkor jobb, ha nem gondolok bele. Olyan következtetésekre juthatok, amelyek az egész emberi szellem mélységes megvetéséhez vezetnének. Ezt pedig nem szeretném. Naivul hittem az emberben a tegnapi napig. De, mivel nem adom fel könnyen, ezért tovább gondolkodtam. Mi hát a megoldás? Mert a probléma nyilvánvaló és, ha probléma, megoldható. Miért nem akarták eddig mások megoldani, akiknek kezükben volt a lehetőség?

A nagy trükk az, hogy valamilyen vákuum van a rendszerben, ami az egészet alulról felfelé húzza. Csak ez lehet a magyarázat. Ugyebár, vannak a szegények (mi) és a gazdagok. Akik mindig azt mondják: Húzzuk meg a nadrágszíjat!… Ezután vége a mulatozásnak. – Mondják ők, akiknek meg kéne húzni, azoknak, akiknek már nadrágjuk sincs, nem hogy szíjuk, vagy ha van, azon már lóg valaki… De egyúttal azoknak fizetjük a kamatokat, amelyek többszörösei az eredeti összegnek. Jogos. Miért akarsz te kicsiny pondró valami olyat, ami a nagyoknak van? Maradj meg ott, ahova a sors vetett! Békés kasztbelenyugvás. Csendes megfagyás. Zokszó nélkül. Szomszédok zavarása nélkül.

A pénz. Mindig a pénz.

Szóval a kamat, meg a pénz az oka mindennek. A dicső háborúk, amelyek lenullázzák a rendszert, mert különben már senki sem tudná, ki kinek tartozik és mennyivel. Mert a pénz csak egy szám. És jobb, ha nem jár, mert betörik a fejem.

Akkor a föníciaiak tehetnek mindenről. Ez az. Így már más. Ezzel lehet kezdeni valamit.

Az se jó, ha megint a szentjánoskenyérfa magját használjuk, pedig az még ehető is.

Nem lehetne az egészet, valahogyan másképp?

Nyilvánvaló, hogy ez így egy nagy baromság. Mondanám, ha nem volnék úriember. Inkább azt mondom: irracionális blődli.

Büszke Homo Sapiens Sapiens. Még kétszer is mondjuk, hogy jobban elhiggyük. Attól, hogy mondogatjuk, még nem leszünk értelmesek. Mert értelmetlen rendszert építettünk, és ennyi ideig hagytuk működni. A fő érv, hogy nincs helyette jobb. Van. Csak a rendszer vákuuma felfelé húz, mint mondtam. Mindenki gazdag szeretne lenni, ezért jóváhagyólag tudomásul vesszük, hogy a gazdagság jogos, és mások megérdemlik. Mondják, akik azt szeretnék, hogy minden így menjen tovább, hogy az ember ilyen. Az ember nagyravágyó, mohó, hataloméhes és így tovább. Mi más lehetne, ha a rendszer ezt kívánja tőle? Ha lehetőség a gazdagság, és a gyengébbek elnyomása. Ha a nevelés kimondva és kimondatlanul ezt sulykolja minden szinten.

Ha nem a pénz és a magocska, és a felfelé húzó mohóság, akkor mi helyette?

Vagyis, embertársaim, ha nem volna pénz, akkor nem lenne művészet, csodás paloták az utókornak, tudomány, gépek, mindenféle kényelmet fokozó technika, életmentő szerkezet, hivatalok, intézmények, vagyis kőkorszak volna?

Ez az, amitől tartanunk kell?

Lennie kell valaminek még, a földrésznyi szemétfolyamokon és a kék bolygót eltakaró űrszeméten kívül, amire még képesek vagyunk. Ez is nagy dolog, még, ha a negatív oldalon is. Egy pézsmatulok csak a fejét veri a másikhoz, ha nem tetszik neki, de ettől még nem lesz körülötte nagyobb rendetlenség. Lehet, hogy értelmesebb nálunk?

Az nyilvánvaló, hogy most már kezdünk tisztábban látni. Magam sem tudom, hogy tarthatott eddig a globális hülyítés? De most ennek vége. Ne féljünk azonban, akik a pénzt, a kamatot kitalálták, és bűnszövetkezetekben fenntartják a hatalmát, már dolgoznak az alternatívákon.

Kezdődött minden a papírokkal. Értékpapírok, csekkek, aztán a különféle bankkártyák, vagyis amit a boldogtalan eddig pénznek gondolt, és érte életeken át gürcölt, hogy megszerezze, már kézbe sem veheti, csak számokban, bitekben virtuálisan, vagyis láthatatlanul, lehazudva és összezavarva, de fő, hogy rabszolgaságban tartva őt ezzel a „látszatvalamivel”.

Mi lenne, mondjuk abban a naivul elképzelt esetben, ha a pénz, mielőtt kinőjük, mint egy gyermekbetegséget, egységes földvaluta volna, rögzített árfolyammal. Ehhez még egy gyors mozdulattal, a kamatokat is eltörölnénk. Akkor miért, és hogyan fejlődne a gazdaság?

 Ezt nem is én írtam, máris visszavonom. Mi az, hogy fejlődés?

Ha van kamat, akkor van fejlődés. De a fejlődés az egyúttal devalválódást is jelent, mert emelkedik a kamat, vagyis romlik a pénz. Ezzel magyarázzák az uzsorások, miért is kell többszörös pénzt visszafizetnünk a félpénz helyett. De, ha nem volna kamat, nem is romlana a pénz, ugyebár. De, ha a fejlődés megáll? Most pl. megállt. Jaj! Elveszünk!

Ha a pénz romlik, és mégis van fejlődés, ha van kamat, akkor a pénz reálértéke végül is csak a számokban nő, de egyébként állandó, mert a pénzromlás ellenére egyre több érték képződik javakban, ingatlanokban és fogyasztási cikkekben. Tehát, voltaképpen a kamat csak azért van, hogy mindenkit még nagyobb erőfeszítésekre ösztönözzön. Mivel senki sem tudja és akarja korlátozni a „fejlődést”, végül a hazugság: „Azért kell fejlődni, hogy a szegények is jobb sorsra jussanak, meg szociális kiadásokra, nyugdíjakra is jusson..”, nyilvánvalóan megbukik. Hiszen egy efféle válság, csak a szegényeket sújtja, a gazdagok legfeljebb pár nullát kénytelenek leírni…De azok sem mind, mert vannak, akik mindezt a zűrzavart arra használják fel, hogy azokat a helyiértékeket, a maguk javára könyveljék el, amelyeket a pechesebb gazdagok kénytelenek elbukni. Sokan mondják, hogy éppen ők azok, akik jókor, jó helyen voltak, de nem véletlenül…

Azt hiszem, azért kell megváltozni ennek az őrült rendszernek, mert valami lehet mégis az emberben, ami a túlélés érdekében feláldoz bizonyos mítoszokat, akár a pénzmítoszt is. Mondjuk, szépen és békésen elismerjük, hogy eddig volt uraim. Jó volt, szép volt, talán igaz se volt.

 Ezután más lesz. Nem fogunk pl. hazudni. Hurrá! A gazdagok – némi diszkrét távoltartással ugyan -, de keblükre ölelik a szegényeket, átengedik 500 szobás luxuskastélyukat a fagyoskodó menekültek számára, és drága ékszereiket rájuk aggatják.

Ha a pénz a továbbiakban elveszti jelentőségét, akkor már a kincsek, ékszerek, és egyéb, értékként kezelt limlomok se lesznek okai annak, hogy emberek meghaljanak miattuk. Már akkor se volna ilyen ok, ha a pénz eltűnne a színről, de megmaradna a virtuális pályán. Azonban, ahogyan a dolgok állnak, az elektronikus pénz sincs biztonságban.

Ha a pénz se, meg a drágakő és egyéb csillogó csecsebecsék sem késztetik az embereket inuk szakadtáig dolgozni, akkor mégis, mi fogja fenntartani ezt a civilizációs kártyavárat?

 Itt jön az én zseniális felfedezésem:

Végül is a mai helyzetben miből van a legkevesebb? Egy „normális” gazdaság pl., amilyen nem a miénk, azt mondja: az a legértékesebb, amiből kevés van.

Tehát a legkevesebb csupa olyanból van, ami nem kell ahhoz, hogy a pénz-kamatösszeseküvés, és a fejlődésmítosz uralmon maradjon.

Ezek pedig: igazmondás, igazságosság, békesség, jóakarat, szeretet, megértés, együttérzés, segíteni akarás, bizalom, nevelés a jóra, szépre, becsületességre, kreativitás, büszkeség, hit, szerénység, elvhűség, kitartás, takarékosság, ésszerűség, jó szándék, teremtő képzelet, szellemi emelkedettség, fairplay stb. Azt hiszem, sokan tudnák a sort folytatni.

Mert ezek többet érnek bármilyen valódi, vagy virtuális pénznél, kincsnél, hatalomnál, és ehhez nem kellenek hivatalok, karhatalom, viszályszítás, fondorlat, ferdítés, megalázás, kihasználás, szóval ehhez nem kell az, amire annyira büszke volt eddig az emberiség, amitől könnybe lábadt a szem, mikor a lobogókat felhúzták.

Kell viszont az értelem, ami már alig pislákol a szemekben; a remény, ami már tetszhalott, ha meg nem halt egészen, vagyis kell az, amitől EMBER az ember, ma csupa kis betűvel.

Vagyis az EMBERKAMAT, ami kell, uraim, híveim, elvtársaim, honfitársaim, földlakók.

 Kövi Gábor

Káosz és apokalipszis

Káosz és apokalipszis

Rendre jönnek a témák, és sokan nem értik mi is ez, mert az ő világuk a sémák ismételgetése, közhelyes élet, és még büszkék is rá. Azonban már eljutott hozzájuk is a változás szele, ám eddig csak a hatásokat érzékelik. Ahhoz, hogy valóban képesek legyünk a megfelelő válaszokat megtalálni a bennünk rejlő problémákra, meg kell értenünk olyan fogalmakat, melyekkel eddig nem foglalkoztunk, de itt-ott elénk kerültek.

Hamvas nélkül illetlenség a témához nyúlni, mert a „fátyol fellebben(t)ése nála bukkan fel a legtisztábban értelmezve. Másoknak még a téma is a „semmi” kategóriája, fölösleges szócséplés, azonban remélem, akad itt még, aki kíváncsi, mint gondolok erről.

Írásaimban gyakran esik szó a Rendszer hazug voltáról, az emberek zavarodottságáról. Voltaképpen nagyon egyszerű a két fogalom értelmének felfedése (a fátyol fellebbentése), mert az átlagosan (nem)gondolkodó emberek fejében és a jelenlegi „csinált” világban uralkodik a káosz, viszont a rettegő és egyre elkeseredettebb tömegekben didergő egyén számára volna a legnagyobb szükség arra, hogy végre színről-színre kiderüljön mindenről, hogy mi is valójában. Hiszen a rettegés és az ezt „levezető”, kirobbanó indulatok éppen azért jelennek meg az emberek között, mert a rejtett, és megfoghatatlan valóság egyre kiáltóbban akar a felszínre törni. Mivel a valóság is egy „entitás”, a „gyökér” folyamattudat: minden más részfolyamat ebből táplálkozik.  A civilizáció azon a téveszmén jött létre, hogy a valóság veszélyes, félelmetes, és teremteni kell helyette egy alternatív valóságot, amiről egyre inkább kiderül (apokalüpszisz), hogy nem más, mint a káosz. Az, amit rendként olyan elszántan védelmez a Rendszer (naná, hiszen az alapvallását deklarálja általa), az az emberi gyengék alapjellemvonásként való elfogadása, és minden más fölé helyezése. Ahhoz, hogy ez a látszatvilág úgy-ahogy elevickéljen, szükség volt számos „találmányra”, melyek egyre távolabb tolták a tényleges feladatot: a „dolgok” egyetlen és tiszta lényegének megvalósulását. Midőn (…) elérkezik a káosz legkezelhetetlenebb végszakasza, mint a jó gyerek, az emberiség eldobja az összes játékát, és a többinek esik a homokozóban… Vagyis, kitör valami. Ekkor az emberek zöme – a „turba” – ráeszmél az ember jelenlegi alacsony, vagyis barbár mivoltára (lásd az e percben is dúló háborúkat, vagy a „híres” európai kultúra fennköltsége dacára lejátszódó drámákat, és embertelenségeket az elmúlt Délszláv háborúban). Azok a sémák, melyek a valóság elkendőzésére szolgálnak (hadsereg, „jog”, ellátás, egészségügy, szervezés stb.), egy ilyen helyzetben csődöt mondanak, és szó szerint „lehull a lepel”: mindenkiről kiderül, ki is valójában. De tényleg az-e? Mert éppen ez a Rendszer lényege: elhiteti veled, hogy olyan vagy, amilyenné az általa eszkábált káosz tesz. Ezután (poszt-traumás szindróma), kénytelen vagy életed nagy csalódását átélni – önmagadban, vallásodban, érveidben, jövőképedben – a teljes kiábrándulást. Miközben, életed „ezt megelőző” részében, próbálod önmagad felépíteni, minden külső, züllesztő befolyás ellenére, szembetalálkozol egy „idegennel”, akivé váltál a kényszer hatására. Ami ezután következik, az is a Rendszer sémáit követi. Éppen ez az a forgatókönyv, amit nem szükséges, érdemes és okos, újra, meg újra színre vinni!

De a folytatás se minden tanulság nélkül való.

Nem titok, hogy mindennek megint a hatalom és a pénz áll a hátterében. Azok, akik vásárra viszik a bőrüket, és azok, akik meggazdagodnak, nem azonosak. Régen…, mikor a háborúk ugyanolyan barbár öldöklésről szóltak, néha a győztes katonák, kik valóban „kiérdemelték” a szabad rablást, akár gazdagabbak is lehettek, már ha egyáltalán túlélték. Ellenben ma már – holott zsoldos katonák vannak többnyire a háborúkban – nem mérhető össze a „haszon” és az átélt borzalom. Miért? Talán finomabb, sérülékenyebb lett az emberi lélek?

Nem lehetséges, hogy eljött végre a csömör, és elegük lett az embereknek az oktalan mészárlásból? A jelenlegi tapasztalat még nem támasztja alá ezt a feltevést, de vannak arra utaló jelek, hogy „kifáradóban Mars szelleme”. A „nép” minden háború előtt megkapja az ideológiai muníciót, de ő az, aki a legtöbbet veszíti, és végső erejével próbál újra talpra állni, mikor véget ér a tombolás. Viszont, akik voltaképpen mindezt kitervelték, elégedetten dörzsölik a kezüket: a haszon nem maradhat el, akár a „győztes”, akár a vesztes fél „megfelelő köreiről” van szó. Ehhez a banális szakaszhoz megint kéznél van a megfelelő klisé: „a ti kezetekben van az ország sorsa, csak rátok számíthatunk!” A kisemmizett, testileg-lelkileg elgyötört emberek, csont soványan építenek, temetnek, gazdálkodnak, abban a hiszemben, hogy ezután végre ők következnek, és a jövőben meg tudják majd akadályozni, hogy még egyszer ugyanaz megtörténjen. A remény olyan csaló, akinek mindig bedőlünk.

A különbség mégis érzékelhető: A sokasodó „kiszivárogtatások” remélhetőleg… azt jelzik, hogy ezek a sablonok nem működnek ugyanúgy, mint rég. A nyúl könnyebben kiugrik a bokorból, mint a kalapból…

Talán, a technika végre képes lesz a szellemet némi fénnyel is eltölteni, nemcsak vásári csillogással? Valahol pislákol a parázs, és itt lehet még Főnix ideje? A sok metafora keveredik, a szimbólumok tobzódnak, ahogyan a káosz eléri tetőpontját. Ez lenne hát az apokalipszis előtti utolsó stáció?