Írta: Kövi Gábor | ||
2009. február 21. | ||
Emberkamat Mindezidáig nem értettem, hogy is van ez? Tegnap, sokadszorra néztem egy beszélgetést, és végre felfogtam, és egyszerre meggyőződéses marxista lett belőlem. De erről hamar letettem, mert egy kicsit émelyegni kezdtem tőle..
Szóval: mindent a kamatoknak köszönhetünk. Szoktam kérdezgetni a feleségemet, hogy most mi van azzal a THM-el, meg minden, de valahogyan nem világosodott meg az elmém. Most akkor mennyit is fizetünk vissza, az annyi helyett? Igaz, hogy alapvetően értelmesnek tartom magam, de talán épp ez a baj, mert mindig értelmet keresek ott is, ahol nincs. De az is lehet, hogy ha van is értelem, akkor jobb, ha nem gondolok bele. Olyan következtetésekre juthatok, amelyek az egész emberi szellem mélységes megvetéséhez vezetnének. Ezt pedig nem szeretném. Naivul hittem az emberben a tegnapi napig. De, mivel nem adom fel könnyen, ezért tovább gondolkodtam. Mi hát a megoldás? Mert a probléma nyilvánvaló és, ha probléma, megoldható. Miért nem akarták eddig mások megoldani, akiknek kezükben volt a lehetőség? A nagy trükk az, hogy valamilyen vákuum van a rendszerben, ami az egészet alulról felfelé húzza. Csak ez lehet a magyarázat. Ugyebár, vannak a szegények (mi) és a gazdagok. Akik mindig azt mondják: Húzzuk meg a nadrágszíjat!… Ezután vége a mulatozásnak. – Mondják ők, akiknek meg kéne húzni, azoknak, akiknek már nadrágjuk sincs, nem hogy szíjuk, vagy ha van, azon már lóg valaki… De egyúttal azoknak fizetjük a kamatokat, amelyek többszörösei az eredeti összegnek. Jogos. Miért akarsz te kicsiny pondró valami olyat, ami a nagyoknak van? Maradj meg ott, ahova a sors vetett! Békés kasztbelenyugvás. Csendes megfagyás. Zokszó nélkül. Szomszédok zavarása nélkül. A pénz. Mindig a pénz. Szóval a kamat, meg a pénz az oka mindennek. A dicső háborúk, amelyek lenullázzák a rendszert, mert különben már senki sem tudná, ki kinek tartozik és mennyivel. Mert a pénz csak egy szám. És jobb, ha nem jár, mert betörik a fejem. Akkor a föníciaiak tehetnek mindenről. Ez az. Így már más. Ezzel lehet kezdeni valamit. Az se jó, ha megint a szentjánoskenyérfa magját használjuk, pedig az még ehető is. Nem lehetne az egészet, valahogyan másképp? Nyilvánvaló, hogy ez így egy nagy baromság. Mondanám, ha nem volnék úriember. Inkább azt mondom: irracionális blődli. Büszke Homo Sapiens Sapiens. Még kétszer is mondjuk, hogy jobban elhiggyük. Attól, hogy mondogatjuk, még nem leszünk értelmesek. Mert értelmetlen rendszert építettünk, és ennyi ideig hagytuk működni. A fő érv, hogy nincs helyette jobb. Van. Csak a rendszer vákuuma felfelé húz, mint mondtam. Mindenki gazdag szeretne lenni, ezért jóváhagyólag tudomásul vesszük, hogy a gazdagság jogos, és mások megérdemlik. Mondják, akik azt szeretnék, hogy minden így menjen tovább, hogy az ember ilyen. Az ember nagyravágyó, mohó, hataloméhes és így tovább. Mi más lehetne, ha a rendszer ezt kívánja tőle? Ha lehetőség a gazdagság, és a gyengébbek elnyomása. Ha a nevelés kimondva és kimondatlanul ezt sulykolja minden szinten. Ha nem a pénz és a magocska, és a felfelé húzó mohóság, akkor mi helyette? Vagyis, embertársaim, ha nem volna pénz, akkor nem lenne művészet, csodás paloták az utókornak, tudomány, gépek, mindenféle kényelmet fokozó technika, életmentő szerkezet, hivatalok, intézmények, vagyis kőkorszak volna? Ez az, amitől tartanunk kell? Lennie kell valaminek még, a földrésznyi szemétfolyamokon és a kék bolygót eltakaró űrszeméten kívül, amire még képesek vagyunk. Ez is nagy dolog, még, ha a negatív oldalon is. Egy pézsmatulok csak a fejét veri a másikhoz, ha nem tetszik neki, de ettől még nem lesz körülötte nagyobb rendetlenség. Lehet, hogy értelmesebb nálunk? Az nyilvánvaló, hogy most már kezdünk tisztábban látni. Magam sem tudom, hogy tarthatott eddig a globális hülyítés? De most ennek vége. Ne féljünk azonban, akik a pénzt, a kamatot kitalálták, és bűnszövetkezetekben fenntartják a hatalmát, már dolgoznak az alternatívákon. Kezdődött minden a papírokkal. Értékpapírok, csekkek, aztán a különféle bankkártyák, vagyis amit a boldogtalan eddig pénznek gondolt, és érte életeken át gürcölt, hogy megszerezze, már kézbe sem veheti, csak számokban, bitekben virtuálisan, vagyis láthatatlanul, lehazudva és összezavarva, de fő, hogy rabszolgaságban tartva őt ezzel a „látszatvalamivel”. Mi lenne, mondjuk abban a naivul elképzelt esetben, ha a pénz, mielőtt kinőjük, mint egy gyermekbetegséget, egységes földvaluta volna, rögzített árfolyammal. Ehhez még egy gyors mozdulattal, a kamatokat is eltörölnénk. Akkor miért, és hogyan fejlődne a gazdaság? Ezt nem is én írtam, máris visszavonom. Mi az, hogy fejlődés? Ha van kamat, akkor van fejlődés. De a fejlődés az egyúttal devalválódást is jelent, mert emelkedik a kamat, vagyis romlik a pénz. Ezzel magyarázzák az uzsorások, miért is kell többszörös pénzt visszafizetnünk a félpénz helyett. De, ha nem volna kamat, nem is romlana a pénz, ugyebár. De, ha a fejlődés megáll? Most pl. megállt. Jaj! Elveszünk! Ha a pénz romlik, és mégis van fejlődés, ha van kamat, akkor a pénz reálértéke végül is csak a számokban nő, de egyébként állandó, mert a pénzromlás ellenére egyre több érték képződik javakban, ingatlanokban és fogyasztási cikkekben. Tehát, voltaképpen a kamat csak azért van, hogy mindenkit még nagyobb erőfeszítésekre ösztönözzön. Mivel senki sem tudja és akarja korlátozni a „fejlődést”, végül a hazugság: „Azért kell fejlődni, hogy a szegények is jobb sorsra jussanak, meg szociális kiadásokra, nyugdíjakra is jusson..”, nyilvánvalóan megbukik. Hiszen egy efféle válság, csak a szegényeket sújtja, a gazdagok legfeljebb pár nullát kénytelenek leírni…De azok sem mind, mert vannak, akik mindezt a zűrzavart arra használják fel, hogy azokat a helyiértékeket, a maguk javára könyveljék el, amelyeket a pechesebb gazdagok kénytelenek elbukni. Sokan mondják, hogy éppen ők azok, akik jókor, jó helyen voltak, de nem véletlenül… Azt hiszem, azért kell megváltozni ennek az őrült rendszernek, mert valami lehet mégis az emberben, ami a túlélés érdekében feláldoz bizonyos mítoszokat, akár a pénzmítoszt is. Mondjuk, szépen és békésen elismerjük, hogy eddig volt uraim. Jó volt, szép volt, talán igaz se volt. Ezután más lesz. Nem fogunk pl. hazudni. Hurrá! A gazdagok – némi diszkrét távoltartással ugyan -, de keblükre ölelik a szegényeket, átengedik 500 szobás luxuskastélyukat a fagyoskodó menekültek számára, és drága ékszereiket rájuk aggatják. Ha a pénz a továbbiakban elveszti jelentőségét, akkor már a kincsek, ékszerek, és egyéb, értékként kezelt limlomok se lesznek okai annak, hogy emberek meghaljanak miattuk. Már akkor se volna ilyen ok, ha a pénz eltűnne a színről, de megmaradna a virtuális pályán. Azonban, ahogyan a dolgok állnak, az elektronikus pénz sincs biztonságban. Ha a pénz se, meg a drágakő és egyéb csillogó csecsebecsék sem késztetik az embereket inuk szakadtáig dolgozni, akkor mégis, mi fogja fenntartani ezt a civilizációs kártyavárat? Itt jön az én zseniális felfedezésem: Végül is a mai helyzetben miből van a legkevesebb? Egy „normális” gazdaság pl., amilyen nem a miénk, azt mondja: az a legértékesebb, amiből kevés van. Tehát a legkevesebb csupa olyanból van, ami nem kell ahhoz, hogy a pénz-kamatösszeseküvés, és a fejlődésmítosz uralmon maradjon. Ezek pedig: igazmondás, igazságosság, békesség, jóakarat, szeretet, megértés, együttérzés, segíteni akarás, bizalom, nevelés a jóra, szépre, becsületességre, kreativitás, büszkeség, hit, szerénység, elvhűség, kitartás, takarékosság, ésszerűség, jó szándék, teremtő képzelet, szellemi emelkedettség, fairplay stb. Azt hiszem, sokan tudnák a sort folytatni. Mert ezek többet érnek bármilyen valódi, vagy virtuális pénznél, kincsnél, hatalomnál, és ehhez nem kellenek hivatalok, karhatalom, viszályszítás, fondorlat, ferdítés, megalázás, kihasználás, szóval ehhez nem kell az, amire annyira büszke volt eddig az emberiség, amitől könnybe lábadt a szem, mikor a lobogókat felhúzták. Kell viszont az értelem, ami már alig pislákol a szemekben; a remény, ami már tetszhalott, ha meg nem halt egészen, vagyis kell az, amitől EMBER az ember, ma csupa kis betűvel. Vagyis az EMBERKAMAT, ami kell, uraim, híveim, elvtársaim, honfitársaim, földlakók. Kövi Gábor |