Egérút

Egérút

A civilizált ember állandóan menekül. Manapság a jövőbe. De az a jövő nem a Föld jövője. A kisember ezer problémája, lelki baja elől menekül. Milyen módjai vannak a valódi kötelességünk elől való menekülésnek?

A régmúltból maradt reflexünk, mikor volt mi elől menekülnünk, és tényleg élet-halál kérdése volt, hogy egérutat nyerjünk. Manapság, viszont meg van kötve kezünk-lábunk, de mégis menekülni akarunk. Ez a frusztráció érzése. Minden növény története a legkisebb szaporító anyagból indul. A mag-csíra-gyökér sorrend metaforája jól szimbolizálja azt a folyamatot, mely ehhez az állapothoz vezet. Ez már a virág, vagy termés, de az ok, a mag és a gyökér ettől elég távol esik. Érthető, ha egy védtelen, kiszolgáltatott lény, akit mozgásában korlátoznak, szabadulni akar ebből a helyzetből. De ki hozott minket ilyen helyzetbe?

Az esetek legnagyobb részében, mi magunk voltunk azok. Mikor már mozdulni sem bírunk, nem tudunk előre menni azon az úton, amely végül ide vezetett. Lehetne ezt zsákutcának is hívni, de abból – mint tudjuk – csak visszafelé vezet út. Mi viszont arra nem vagyunk hajlandók. Amikor már csak az ujjunk hegyét vagyunk képesek mozgatni, akkor sem jut eszünkbe, hogy nem a cigarettát kéne vele sodorni…, hanem a csomókat oldozgatni, amit mi kötöttünk nagy fáradsággal az évek során.

Az idézett múltban még fegyverünk sem lehetett, csak a fürge lábunk és erős karunk, hogy fussunk, ahogyan bírunk, és másszunk fel az első fára, amint csak lehet. Ebből a történetből megmaradt a futás, mint használható elem. A fára mászás pedig minden gyerek kedvenc szórakozása. Hermann Imre alapműve, Az ember ősi ösztönei a kapaszkodási ösztön csecsemőkori kielégületlenségének következményeiről szól. Az, hogy az ember kicsiny korában nem elégítheti ki ezt az ősi ösztönét, későbbi élete során számtalan lelki zavar forrása lesz. Egyik ilyen a rögeszme. A menekülés is ilyen rögeszme formájában fejti ki a hatását. Egy dolgot, vagy jobban mondva, egy „tevékenységet” hagyunk ki vagy csak a legvégső esetben alkalmazunk: a gondolkodást. Ezt pedig sehol sem tanítják. Mégis nagyjából mindenki egyformán „gyakorolja”, vagyis inkább elkerüli, menekül előle.

 A menekülés jellemző módja a hazugság.

Már ennek mellőzése is hatalmas jót hozna a bolygónkra. De ehhez ragaszkodunk a leginkább, mint olyan utolsó mentsvárra, amellyel minden helyzetből kijuthatunk. Voltaképpen a menekülés itt is a cél, és megfigyelhetjük az „iparszerűen hazudozókat”, a politikusokat, hogy tulajdonképpen mást se tesznek, mint menekülnek. A tényleges és fontos tettek elől, melyeket ők vállaltak magukra (mármint ők hazudták, hogy alkalmasak erre) folyamatosan menekülnek. Emellett menekülniük kell saját hazugságaik elől is. De erre már a publikum nem figyel, ugyanis a nép az emlékezés elől az amnéziába menekül.

A bankárok azt akarják velünk elhitetni, hogy csak a folytonos kamatemeléssel tudunk kimenekülni a válságból, amit nem mellesleg a kamatemelés okozott… A „fejlődés” hazugsága tulajdonképpen a körben járást igyekszik leplezni. A leplezés (fátyol), pedig annak fellebbenése (apokalipszis) elől való menekülés.

Nagyon hihető, de álnok hazugság, hogy az igazság pánikot okozna. Az a kaotikus helyzet, amit módszeres tervező munkával sikerült elérni, éppen azért tudott kialakulni, mert soha sem a valóságot tárták a „nagyérdemű” elé. Egy gyermek még talán megijedhet, és elmenekülhet, ha rajtakapjuk valami csintalanságon, de a felnőtt elég érett arra, hogy mindent megtudjon, ami sorsát befolyásolhatja. A média azért tudott ennyire elburjánzani, és mindent összezavarni, mert legfőbb hivatása, minden áron el (nem le) leplezni a valóságot. Már azzal se foglalkozik senki, hogy egyáltalán számít-e valamit, ha tényleg kiderül az igaz, vagyis a való, mert azt plántálták bele az elménkbe, hogy az igazság csak bajt hozhat ránk. (Szólj igazat…. és betörik a fejed! ) De a legfőbb hazugság épp a média jelmondata: „Mi csak az igazságot akarjuk közzé tenni! Ennek aztán mindent alá lehet rendelni, legfőképp az igazságot…

A büntetés elől mindig és mindenki menekül. A legegyszerűbb itt is a hazugságba menekülés. Többször, több helyen is nehezményezem, hogy a jog mennyire nem a valóságban áldozatul esetteket védi, hanem a vétkeseket, mivel nekik szabad hazudniuk. Sajnálatos módon az utóbbi években számos példáját láttam annak, hogyan hazudoznak emberek. A szinte komikus nem egyszer az volt, hogy, amit már egyszer elismertek, sőt lerótták a megfelelő büntetést is, még azt is letagadják! Az emberek a bíróság előtt, ha módjuk van rá, sőt ha esküt tesznek, akkori is automatikusan hazudnak! „Miért ne tegyük, ha meg van engedve?” – alapon. Mivel a hazugság leleplezése még – valamilyen értelmetlen okból – nem elég sikeres, ezért bárki megteheti. Nos, itt jön a következő többszörös fondorlat: Azért kell tökélyre fejleszteni a megfigyelést, hogy ezzel lehetetlenné tegyük a hazudozást. Amikor egy folyamat előző lépései csak egy választást engednek meg, akkor a végeredményt nem lehet megoldásként igénybe venni. Ergo: nem a megfigyelést, lehallgatást, lefilmezést kell a legvégsőkig tökéletesíteni, hanem a hazugság okait kell tisztázni, és a hozzá vezető utat kell lehetetlenné tenni. Ebben az esetben azonban szinte minden hivatal és intézmény feleslegessé válna… Miért akarná ezt az a jogrendszer, ami éppen arra épült, hogy „küzdjön a hazugságok és jogsértések ellen?” Ha ilyenek nem volnának, akkor mindez eltűnne örökre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.