Érdekes libero

Régi családi képek

Ismeretlen lovas a régmúltból

Érdekes libero

Már megint… az álom… Az alfaállapot, ahogyan a jó öreg agykontroll tanította. Az igazi „ütős” gondolatok mindig hajnalban találnak rám. Az álombéli történetben együtt volt a család. Már nem tudom pontosan, mert halványulnak a képek…, de mintha gyerekek és unoka is egy helyütt lettek volna, és mindannyian a szülőfalum, vagy inkább „szülőtelepem” – hogy pontosabb legyek – környékén.

 A rend kedvéért, meg azok számára, akik nem ismernek, megjegyzem, hogy nem holmi „Mária-Valéria telepen, vagy menekülttáborban, vagy pláne „lepratelepen”, hanem egy vízi erőtelepen születtem, és biztosan volt ott valami, ami miatt folyton azt és a környékét álmodom. És már meg is tudom mondani, hogy mi volt az. A természet és az emberi lét, számomra édeni harmóniája. Mondanák ma, valamiféle leegyszerűsített szakrális rend.

Szóval, az ominózus esemény úgy kezdődött, hogy az akkoriban még virágos mezők bokros, fogolyröptétől, fácánkurrogástól hangos szögletében, ahol ma benzinkút áll…, (már az álomban összekeveredett múlt és jelen) tehát a mai benzinkút tetőzete alól (mintha) régen kisétálva népes családommal – hozzáteszem, nem tucatnyi gyerek és unokák, anyukákkal-apukákkal, akik a mi gyermekeink lennének, no meg természetesen a feleségem csinos kis kartonruhájában, mint akkoriban, mikor még csak mi ketten voltunk…, hanem csupán az a két derék fiatalember és az egyetlen unoka szerepelt az álombéli történetben, akik ma is, ebben a rideg(?) realitásban, az álom nélküli, ébren álmodó világban velünk (néha) vannak…, szóval, mikor a tető alól kiporoszkáltunk, hirtelen eleredt a langyos eső. Akkor Balázs unokámnak (aki talán inkább a kisebbik vagy bármelyik fiam kisgyermekkori szerelmetes puha kis napbarnított combikája átölelése élményének visszhangjaként, jólesően megérintett, vissza-vissza térő vágyam „megtestesülése”, vagy „megálmosodása”) ajánlottam, hogy az ölembe veszem, és úgy sietünk a párszáz méterre onnan fekvő, biztos menedéknek számító házunkhoz. Most ez nem kis nehézséggel, és jókora kerülővel lenne lehetséges, mivel a kis hepehupás bicikli, motorkerékpár és gyalog út, aminek sekély árkában forrásvíz csobogott, néha az útra is kitérülvén, és néhány kapavágás kellet hozzá, hogy jó útra térjen… Tehát ma miért is nem tudnánk arrafelé sietni? Mert a dombok szétdúlva és munkagépek hatalmas kanyonokat vájnak éppen a dombok közepét átszelve. Nos, az álomban még a dombok is megvoltak, de úgy látszik az „álom manó” úgy rendezte, hogy benzinkút azért már legyen… Tehát (most jön az a mondat, ami tulajdonképpen kiugrasztott az ágyból reggel hatkor, mint Arkhimédész, akiről persze mára kiderült, hogy nem is ott és nem is akkor és nem is úgy… ugrott ki a  nem is kádból, mint, ahogyan mi annak idején, tátott szájjal a történelemtanító bácsitól hallottuk…) és a kis unokám, mikor felvettem, és a nyakamba kapaszkodott, annyit mondott: „Mikor itthon vagy, nem olyan érdekes…” Itt aztán vége is szakadt az álomnak, mert ettől felébredtem, és elkezdtem gondolkodni azon, mit is értett ez alatt, de már emlékszem. Szégyellem is érte magam, de le kell írnom: nagyon begurultam, persze csak az álmomban…, mert végigfutott az agyamon, hogy vajon mi lehet annyira érdekes, ha én távol vagyok? (Tudniillik a mi gyermekeink kis korában én még a távoli fővárosban tanítottam és csak péntek késő este értem haza három hatalmas pakkal, melyből az egyik egy gitár volt.) Szóval, a világ, mai szemmel nézve komor realitása, ami korábban ugyebár sokkal, de sokkal izgalmasabb volt, mégis szürkévé vált, mikor én hazaérkeztem. Mármint ezt annak idején senki sem mondta, csak én azóta is ezt érzem. Mert én voltam az, aki mindent észrevettem. És ezt csak azért írom le ilyen kíméletlen, rideg, és sokféle negatív jelzővel illethető módon, mert témám szempontjából sarkalatos.

Az a szabadság, amit manapság akár „liberónak” is hívhatunk gúnyosan, és, ami nagyjából két táborra szakítja nem csak az ország, ha nem a világ lakóit is, ellentétben a „hagyományos, kemény, reális, vagyis valóságos, néha kellemetlen élettel”, kényelmi – hozzáteszem, drága kényelmi kipárnázottság nélküli élettel¸ már pedig, ami „jár”, (ahogyan a reklám mondja, „mert megérdemeljük!) az jár… ” Így felkiáltójelesen! A képhez hozzátartozik, hogy az érdekes és színes világ a kis unokám számára némi keménységet azért még/már is mutat: a mogyoróallergiája. Az pedig igencsak szigorú és reális életet ígér. Mármost, a mai liberális, kényelmes és drága.. világra született kis emberek számára a szobatisztaság sem olyan kellemetlen kísérőjelenségek közepette játszódik le, lényegesen később következik be, mint annak idején, mivel az én gyermekeim   hagyományos pelenkáiban (és pláne az én gyermekkoromban a ki tudja, milyen ruhadarabokból tépett pelenkákban!) igen csak rossz érzés lehetett az „anyagcseretermékek” elviselése! De cél a minél kisebb megrázkódtatás! Aztán, csoda-e, ha gyermekeink annak idején a „grund” és a tövises erdő felé indultak suli után, és az unokák manapság, a „való élet” utáni vágy által hajtva bungee jumping és rafting élményeket kérnek szülinapukra… Nem tudom, le lehet-e írni a változások jellegét ezen a módon? Talán ha elképzeljük, hogy egy ázó-fázó, mezítelen életet élő dzsungellakó számára a város mit jelenthet? Leírhatatlan, azt hiszem. De ez ma már a jelen, és a múltat csak kiglancolt módon, jó sok amerikai dollárból készített szuperfilmekből ismerhetjük, ami ugyebár nem igazán eredeti… Én is csak azért rontom a hangulatot és szítom az ellenségeskedést – gondolom, a hátam mögött ezt mondogatják szeretteim és mások –, hogy ráébresszek mindenkit, akit kell, a világnak a fegyelmezett, de fenntartható Édenre van szüksége, ehelyett a globalizált összeomlást, kényelmességet és a gazdagság illúzióját nyújtó langyos liberalizmus helyett!

Visszatérve a mogyorórealitásra…, az amerikai mogyoró sajnos (!) senkinek sem jó, pedig igen kevesek kerülnek anafilaxiás sokkba, és segítség nélkül akár meg is halhatnak. A szomorú, hogy ezt az átlaggondolkodású emberek úgy élik meg, hogy nekik viszont mindent szabad egészen a sokkig! Vagyis a liberalizmus se mindenkinek jár, hiába érdemelné meg. Sőt tovább megyek: senkinek sem jár! Elgondolkodtató, mikor néhány szerencsétlen allergiával megvert embertársunk, életét szobanagyságú inkubátorban tölti, mert a kinti levegő egy molekulája is megölhetné, vajon nem ez vár-e mindnyájunkra, ha így folytatjuk? Vajon Nietzsche mester mit tanácsolna manapság? Mondaná most is, hogy „Ami nem öl meg, erősít?” Az éberség – mondaná Hamvas…

Mi is vezetett idáig?

Nos, a mi „felhőtlen ifjúságunk” ’68-as nemzedékünk hosszú hajú, Beatleses-gitáros, házibulis világa, amit sokan visszasírunk (?) tulajdonképpen, az volt a mérföldkő, legalább is ennek az akkoriban konszolidáltnak tűnő farmotoros Ikarusz buszos, napi néhány helyközi járatos, 20 kilogrammos szalagos magnetofon cipeléses, 12 kilométeres gyaloglásos, biciklis, robogós időszakunknak a „fellendülése” volt a züllés felgyorsulásának időszaka!

Ezt ki kell mondanunk, még ha fáj is! Mert a valóság Hölgyeim és Uraim, a mezítelen valóság nem az összkomfortos, gázfűtéses, légkondicionált, kompjúterírásos, még csak nem is a kopogós, indigós, javítófestékes irodalom (!), hanem a körmölés azzal, ami van, ha más nincs egy kis széndarabbal, vagy ha az sincs, marad a szó, amit a vándorok az úton szembetalálkozva egymásnak elmondanak, vagy az emberek munka után megpihenve egy odvas fára ülve elmesélnek. És ha még ez sincs…? Akkor marad a gondolkodás. És arra most volna a legnagyobb szükség, hogy csak olyanra vágyjunk, amihez nem kell extra, import „márkás” cucc a pasiknak és csajoknak, ahogyan manapság nevezik a fiút és leányt. De egy mai háromévesnek az az érdekes, ami pöfög, markol, villog, sorozatban lő, elemes, aminek parancsolhatnak, és ami – látszólag – teljesíti minden kívánságukat, mint ahogyan a „való életben” is elvárják majd! És a soha fel nem növő, de biológiailag, és büntetőjogilag „felnőtt” az automata gépfegyverrel felszerelt drónok után vágyakozik, hogy már csak a joystick mozgatásával is halomra lehessen gyilkolni azt, aki neki útjában van…

Ezért aztán (minimum) jön a drog, a jóféle kisüsti, mint nosztalgia, de ha más nem, a „gyógyító” vörösbor, de a sör mindenkor és mindenképp, meg a szex, mert az olyan „igazi”, és a világ meg roskadjon össze, ahogy neki tetszik!

Hogy mégse ebben a jóleső liberális álomban ringjunk, ahogyan a sokasodó földrengések a víz alatti atomrobbantások, meg palagázfeltárások, meg chemtrailek szép új világa vegyül a hazai valósággal, a gyermekek által és ellen elkövetett borzalmas bűntények valóságával, a tanyán élők, és a külterületek, erdők-mezők, vizek lakóinak kíméletlen lemészárlásával elhíresült „erős közbiztonsággal”, talán mégis tehetnénk valamit! Mondjuk, itt és most legyünk „igazi” magyarok! Elárvult istállók, panzió helyett, akár felajánlás formájában visszakaphatnák eredeti funkciójukat. A sokhelyütt gebére éheztetett szegény páráknak lelkes fiatalok, meg okos és tapasztalt öreg lószakértők összefogásával családias otthont adva, egyúttal a drága üzemanyaggal aszfalton száguldozó terepjárók helyett sokféle funkcióval, de alapvetően „önvédelmi, rendvédelmi, turisztikai, vagy a csuda tudja milyen címszó alatt” ne legyünk rest lovas járőrök rendszerét létrehozni! Ezt nemcsak a lótartás kultúrájának minőségi újrateremtése, hanem a városon kívüli lét becsülete és biztonsága indokolja. Amit talán mindennél jobban sújt a „liberális piacgazdaság” áldásainak nyomán fellendült zabolátlan erőszak. Legyen az idős tanyasi-faluvégi házaspár, vagy magára maradt öregember, akit ez a helyzet beüldöz, a büdös és szintén rablókkal-drogosokkal, dübörgő gépekkel, és dübörgő mulatókkal teli világába, ha nem akar ott maradni a biztos és borzalmas vég bekövetkeztéig; vagy legyen az vadállomány, vagy a patakok halállománya, vagy az erdők faállománya, ami védelemre szorul, vagy csak egyszerűen az a hely, ahonnan mindannyian jöttünk, és tartozunk neki annyival, hogy a liberális lét csodáinak fogyasztási hulladékát, megvetésünk jeléül nem hányjuk le a  legszebb erdei tisztásra… A kisgyermekek pedig miniquadok, és minirobogók helyett pónik hátán tanulják a világot!

Nyeregbe magyar!!

Védjük és vigyázzuk azt, ami eközben megtanít újra tisztelni a fegyelmet, tiszta, békés, burjánzó természetet, az állatokkal való interaktív gondoskodás visszaadja az élet elveszett értelmét, a borzongatóan nemes és valóságos Édent!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.