A háború művészete

A címben linkkel jelzett mű csak a figyelemfelkeltés miatt került ide. Egyébként pedig többé-kevésbé hasonló a témánk, csak most a küzdő felek, sokkal durvább, kíméletlenebb módon harcolnak…

A történelem, legalább is, amit nekünk próbálnak beadni, szinte csak háborúk eseményeit, uralkodó családok egymás között folytatott harcát, a népek hódító háborúit, és az egyéb céllal folytatott népirtásokat tartalmazza. Ez utóbbi tétel már közelít ahhoz, amit mondani akarok.

Vagyis: A történelem, más olvasatban a hatalomnak a nép ellen folytatott folyamatos, egyre durvább harca.

Vajon egy háborúhoz mi az a három dolog, ami kell? Na, ezt nem fogom elmondani. De arról beszélhetünk, hogy kik is harcoltak, és ontották a vérüket az ezernyi csatában? Erre a válasz: az egyszerű emberek, egyúttal a hadisarcot is róluk nyúzták le, az un „civilek” mai is jóval magasabb számban „esnek el”, mint a katonák. Ráadásul nekik még fegyverük sincsen, amivel megvédhetnék magukat. Elpusztul az otthonuk, földjük, mert a harc, a bombázás, tankok veszett rohama is a természetben, semmivel sem törődve tombol. Mindegy, hogy búzaföld, vagy gyümölcsös kerül az útjukba. Azután a szegényembernek is csak ugyanaz a három dolog kéne egyszer, amit egyszer sem nem kap meg. Mindez így leírva a túlerőben levők szerint demagógia, populizmus. Vagyis, vannak „magasabb szempontok”. Igen ezek a szempontok diktálhatnak, mert nekik az a három, háromezer milliárdszor van, nekünk, meg jó, ha egy tizedszer… Nos, nem a siránkozásról lesz szó, mert mi még örülhetünk, hogy élünk és (eddig) nem lőnek ránk. Ha viszont megértjük, miről is szól az emberiség történelme, akkor azt is felfogjuk, hogy a hadszíntéren, folytonos életveszélyben kell élnünk és senkiben sem bízhatunk, hátha az ellenség ügynöke, vagy ő maga az egyik vezére ennek a láthatatlan (?) agresszornak. Már régen szóba akartam hozni ezt – szerényen fogalmazva – az anomáliát, ami a világban évezredek óta megfigyelhető. Az ellenség eszközei kimeríthetetlenek, a másik fél, mi, ki vagyunk szolgáltatva. Az, hogy éppen ki van a mi oldalunkon annyira bizonytalan (és ez is az eszközök közé tartozik), hogy bármelyik pillanatban, bárki akár saját, vagy társa, családja ellenségévé is válhat. Az egyik ilyen harci eszköz a pozíció. A harctéren mozgó felek, egy jól megtervezett csata ismeretlen szempontjai szerint, hol az áldozatok, hol meg az erőszakot gyakorlók közé jutnak. Aszerint, ahogyan a fővezír vagy mondhatjuk, a  vezérkar óhajtja. Amikor mi a természetet pusztítjuk, akkor is önmagunkat, gyermekeink jövőjét pusztítjuk, de ebben csak ügyetlenül követjük azt a világhatalmat, amely a földi Édent már csak terepnek tekinti a haszonért folytatott küzdelemben.

Hogy mennyire művészi tökélyre fejlesztette ez a központ a hadviselést, megérthetjük akkor, ha végigtekintünk a csatatéren. Az ellenünk folytatott harc, inkább játék azoknak, akik a tényleges arzenál birtokosai. Mi csak a puszta kezünket, jó esetben az eszünket használhatjuk. Már a család sem nyújt védelmet, mert az oktatás nevű fegyverrel a családot vették először célba. Az ember hiába próbál a legtöbb érvet felsorakoztatni a gyermek számára, miért is kéne élnünk a mi egyetlen tényleges eszközünkkel, amit sok néven nevezhetünk, ebből kettő: igazság, becsület. A gyermek, akár a kutya, mindig azt csinálja, ami neki a legkényelmesebb, ahol a legtöbb ennivalót talál. Apropó ennivaló: az ember, már aki tudja, igyekszik kisdedének mindent megadni, megszerezni, ami az egészségéhez, teljes emberi fejlődőséhez kell. Erre az ellenség, nevezzük civilizációs hatalmi gépezetnek, összetereli a gyermekeket, és egyen ételt ad nekik. Ez nem csak egészségességében, táperejében messze alulmúlja azt, amit otthon kap, hanem a silány, ártalmas szemét, még függőséget is beindít szemünk fényénél, azután otthon is azt a szemetet fogja követelni, amit nap közben kapott, elutasítva a mennyei mannát, amit keserves munkával előteremtettünk neki. De ne ragadjunk le az étkezésnél (miért ne?), mert az erről való vita is hergeli a hatalmat. Akkor vagyunk jó polgárok (áldozatok), ha fejet hajtunk. Igaz, azt ugyan nem értem, mi örömet lelnek az ellenségeink ebben az egyenlőtlen közdelemben. Legalább valami kis sanszot adhatnának. Mondjuk, aki törekszik arra, hogy önmaga és gyermekei betegségek nélkül vészelhessék át a gyerekkort…, azt jó például mások elé állítva a fair play szabályait betarthatnák. Már önmagában az, hogy vannak gyermekbetegségek, azt is jelenti, hogy a harc a legérzékenyebb ponton, a legszentebb értékeink ellen okozza a legnagyobb veszteségeket. Ebből azután nehéz felkelni, és újból felvenni a kesztyűt. Mert mi is a legfőbb fegyvere ennek a kíméletlen ellenségnek: bárkiből lehet gazdag, befolyásos ember. Ezzel az oszd meg és uralkodj, elve érvényesül. Hogy miért is művészet ez a nemtelen pusztítás, jól mutatja, hogy oly tökélyre fejlesztették, ami a harc tényét is kitörölte az emberek tudatából. Úgy élnek-halnak (szolgaként…), hogy egyfolytában reménykednek: hátha most húzzák ki a főnyereményt; hátha megkapom azt az állást, ami végre kisegít a bajból; engem nem érhet semmi, mert még itt vagyok, és nem haltam éhen; engem szeret a Jóisten; csak előkerül egy nagybácsi, aki rám hagyja a vagyonát stb.

Kiirtották az emberekből a természetes életösztönt, mivel elvették saját maga és családja iránti tényleges felelősségvállalásunkat, mert az ellenség egyik megnyilvánulása, az Állam azt hazudja, hogy ő mindent megtesz, ha én szót fogadok, tisztelni fogom a törvényeit, tisztelem a feljebbvalóimat, rendesen meggyónok, egy kicsit azért vétkezem, hogy munkát adjak másoknak, akik éppenséggel abban a lövészárokban lapulnak, ahol a jognak nevezett nehézfegyverek vannak.  Apropó hazugság: a rengeteg hatékony fegyver közül, ami mind felénk irányul, talán a leghatásosabb a hazugság, ami mindenről, amiben hiszünk, amit értékesnek tartunk, azt hazudja, hogy lényegtelen, mert a gyakorlatban teljesen figyelmen kívül hagyja, miközben veri a mellét, hogy törődik velünk, értünk a vérét is ontja. Ezt kissé cinikusan mondhatnánk így is: értünk a vérünket ontja… Olyan régóta tart már ez a szörnyű háború, nem harminc éve vagy ezer éve, hanem azóta, mióta létezik az önkény, a gyengék céltáblának állítása, az áskálódás, egymás szembefordítása, megvetés, kisemmizés, erőszak és mindaz, ami olyan triviális, hogy már beszélni sem érdemes róla. Ez az egész földi pokol nemcsak, hogy értelmetlen, ostoba, gonosz, igazságtalan, aljas, hanem végül nevetséges is. Az a muníció, ami sohasem fogyhat el, hiszen nem is létezik, a pénz, ami minden fegyverből felénk irányul, szintén az ő találmányuk, ez a legfőbb, amivel a padlóra küldhetnek bárkit, aki csak egy kicsit is bosszantja őket. Lehetnek országok, óriási géniuszok, leleményes Till Eulenspiegelek, vagy Tell Vilmosok, esetleg Don Quijote-ék, egyaránt elvesznek, ha ellenszegülni mernek. A kisember már feladta, hogy ellenálljon. Robotol, azért lop is ezt-azt, mert valamiből neki is meg kell élnie, sőt ezt a szerepet el is várják tőle – mint említettem. Akik elég nagyképűek ahhoz, hogy dezertáljanak, vagy megpróbáljanak okosabb lenni a másik oldalnál, vagy tárt karokkal fogadják, vagy az eljelentéktelenítés ősi fegyverét alkalmazzák, aszerint, mi éppen az érdekük, vagy csupán szeszélyből. Ez a láthatatlan (mert az orrod előtt van) agresszor már nem fél tőlünk, hiába van mindene, még annál is több, már csak unalomból is gyártja a nincsteleneket, a nincstelenek országait, a vérfürdőket, amelyek csak a profitot növelik. Hiába unatkozik, azt mégsem unja meg soha, hogy önmagát örökös győztesnek kiáltsa ki, akit a legyőzötteknek még imádnia is kell. Ezért törődött bele a nép, aki saját harci művészetét, az önbizalomhiányt, cinizmust, letargiát, önpusztítást, tespedtséget valamiféle néma ellenállásként gyakorolja. Ezzel aztán még silányabbnak, még jelentéktelenebbnek fogja látni az örök ellenség.

De kérem tisztelettel: mi a rusnya rossebnek hagyjuk mi ezt?