Címke: háború

“Brüsszelnek meg kell hallania”

Britannia„Brüsszelnek meg kell hallania”

Tanácsok Európának

Lelki szemeimmel így olvastam: Brüsszelnek meg kell halnia… Nem, mintha ez a „(Br)exit” olyan tett lenne, amit nem lehetett előre tudni. Ha arra gondolunk, hogyan jött létre az Unió, teljesen logikus volt ez az fejlemény. Mindenesetre, semmivel sem fontosabb hír volt, mintha arról tudósítottak volna, hogy a jég elverte a kukoricát. Rettegjenek a bankárok (?)!

Szomorú, hogy az orrunknál fogva vezetnek minket, és mi csak lehajtott fejjel csoszogunk a biztos vég felé. Mindig az utolsó pillanatig, és mindig mi járunk a legrosszabbul. Nem érdemes a történelemmel foglalkozni, mert nem is az, aminek mondják: nem azokkal történt, nem akkor, és nem úgy. A többi stimmel, pl., hogy Stanzi néni nehezen jön ki a kosztpénzből.

Ha rám hallgatnak, elgondolkodnak azon, hogy mi lenne a legjobb a helyett, ami volt és van.

Miközben feleségemmel megvitatjuk az aktuális világhelyzetet, szóba kerülnek az égetően fontos események és azok okai. Különösképpen szót ejtettünk a Brit történelemről és arról, hogy most miért a magyarokat tartják migránsoknak, és miért nem azokat, akiket mi? Feleségem zseniális történelem-szakértő hírében áll – nálam. Eszerint, a Britek még nem tértek magukhoz a gyarmatbirodalmuk „bukása” után, hiszen azok, akiket mi migránsoknak gondolunk csak a Királyság alattvalói és ugyanazt csinálják, mint eddig: dolgoznak Britanniáért, a Királynőért. Ha nem a kezükkel, akkor bevásárlókocsiijaikkal.

Egyébként, pedig ha az „ős” britek úgy is gondolnák, hogy bajban vannak, akkor sem mondanák ki, mert ők a képmutatás bajnokai.

Tegnapi történet, hogy egy brit rendszámú autó a szabályos balra indexem ellenére az előtte levő két autót megelőzve, a 40 kilométeres korlátozó tábla után, de már a falu végén, tehát, ahol elvileg lehet gyorsabban is menni, előzésbe kezdett, a KRESZ szerint a szabályosan mögöttem lelassító két autó mellett, rám dudált, amiért merészeltem hivatali kötelességem teljesítése érdekében balra lekanyarodni az útról, egy híd után (lásd még: előzési szabályok a hídon…). Annyira fontos volt neki a sietség, hogy később kb. 200m-t megtéve, a következő falu első utcáján jobbra befordult, ugyanoda, ahova én is mentem. Ám lehet, hogy csak a rossz májam és a rasszizmusom (pár százalék angol vér is csordogál az ereimben) teszi, hogy angolnak néztem, lehet, hogy csak letelepedett magyar volt. Hiszem, hogy egy vérbeli angol nem tenne ilyet. Így legyen az ember toleráns és európai! De talán csak azt hitte, hogy rossz oldalon hajtok…

Mikor az EU még csak készülődött, a szöveg az volt, hogy gazdaságilag össze kell fogni és így az évszázados ellentéteket el lehet feledtetni, némi fellendülés reményében. De, hogy azután miért kellett az amúgy békésen egymással kereskedő Kelet-Európát beterelni a már nagyjából kikerekedett Közös Piacba? Hát éppenséggel a Közös Piacért. Ami nekik közös, és piac, nekünk alávetettség és korlátok. Ez márpedig rossz. A gyarmatbirodalom „új” stílusa pontosan ez. Mi vesszük, gyártjuk afgán fizetésért az ő dolgaikat, vagy, amit, úgy gondolnak, nekünk szeretni kell, és ezért csupán néhány száz – időközben náluk kiképzett – vezetőt szükséges jól megfizetni, akik eladják saját hazájukat az EU-nak (a Birodalomnak). Ez valóban meghozta az óhajtott fellendülést. Azonban a britek gyarmatbirodalmi egója nem bírta elviselni a német regulát, és legfőképp az amerikai szerkezetet, amit a Bizottság testesít meg. Kimondva Amerika mindig túlságosan domináns volt angol szemekben, pedig elvben közös nyelvet beszélnek. A tényleges hatalom azonban már több évszázada a bankoké, ezért a kilépést is az árfolyamok reagálták le a legláthatóbban. Azt azonban senki se képzelje, hogy ez náluk összeomláshoz vezet, de azok a célországok, akik eddig se akartak betagozódni a rabszolgák társadalmába, meg lesznek büntetve. Ehhez se kell gazdasági elemzőnek lenni. Minden eddigi „válság” ezért volt megtervezve és levezényelve.

Ami viszont reményt keltő, hogy a „nép” hangot mert adni a véleményének. Persze, a kis ördög itt is azt súgja: csak nem ezt is a háttérből szervezték így?

Szóval, a britek saját utat akarnak. Az sem elég, hogy szinte az egész világ a nyelvüket beszéli. Naná, hiszen minden sarkot felfedeztek (lásd: gyarmatosítottak), és különböző „hátrahagyott” bástyáik is ugyanazt az önállóságot tanulták, mint, amit a Korona deklarál. Ebből lett azután Amerika, Ausztrália és az angol nyelv által beoltott gondolkodásmód.

Manapság, tulajdonképpen a gondolkodások csapnak össze, mert a vagyonok elvben és gyakorlatban, már csak néhány kézben vannak. Elcsodálkoznánk azon, hogy a látszatra ellenséges hatalmak tényleges értékei, az irányító tőke, mennyire független tőlük. Legalább is az én érzékeny csápjaim ezt jelzik.

A brit események csak kiváltói annak a krízisnek, ami a háttérben már egyre nagyobb feszültséget okozott. Igazából az egész „fejlődésrögeszme”, ami a kamatok formájában manifesztálódik, egyre nehezebben adható el és be a tömegeknek. Nem lehet tovább takargatni, hogy kiégett a Nagy Birodalmi Gondolat, vagyis, nincs semmi, amiért érdemes újabb lendületet venni, és egymásnak esni. Az új gondolat várat magára, mert már nem variálható az a hazugság, hogy a nagyok a kicsikért vannak. Ez a banki hegemónia és a gazdagodás álcája, és már senki sem dől be neki. Az sem elég vonzó, hogyha sokat dolgozol, jutsz valahova. „Megcsinálhatod a szerencsédet”. A világ már összezsugorodott, a városok egyre csak nőnek, a látszat tevékenységek, a folytonos építkezés már az emberek idegeire megy, a zaj egyre dübörgőbb, lassan az emberi idegrendszer nem feszíthető tovább. Az örökös fűnyírás is, mint pótcselekvés… Mintha ezen múlna egy nép nettsége, rendszeretete, miközben az átlaghőmérséklet emelkedik, és a lenyírt növényzet gyökerei is kiszáradnak, mégis mást se lehet hallani hétvégén és hét közben, mint az átkozott benzinmotorokat. Nincs hova menekülni a zaj elől. A fű egyre sárgább, de csak jön a nyíró kommandó és veri a port, mert már fű alig van. A partok a szárazságban kezdenek leomolni, mert a gyökerek nem tartják a talajt. DSCF4028A vizek felmelegednek, a patakok kiszáradnak, halak pusztulnak, mert a vízinövények, és a parton árnyat adó bokrok, nádasok is áldozatul esnek, a messzire kinyúló gépkar semmit sem kímél. De a gazdaság dübörög…

Kicsiben az emberek ezt érzékelik, de nem képesek megállni a rombolásban.

Hol vannak már azok a hosszú beszélgetések, és kedélyes séták? Nem a múlt romantikus, és tűnő üresjáratai voltak ezek, mert talán nem volt senkinek ötlete arra, hogy mit lehetne csinálni ugyanabban az időben, hanem ez volt az Élet. Nem az volt a legfőbb gond, hogyan termeljük meg a havi részlet ellenértékét, és hajtsuk végre a direktívákat, hajbókoljunk a hivatalnokoknak, írjuk az újabb és újabb jelentéseket, idegesen szörfözzünk az interneten, mint valamilyen hasznos, idegnyugtatón lazító szórakozás, hogy éppen más milyen egetverő baromságot követett el, amit természetesen hitelesen dokumentál is, és közreadja…  Azt a hamis érzést plántálva a tudatokba, hogy mindenki egyenlő, és mindenki közel van egymáshoz.

Nem véletlen, hogy a fűnyírást idefűztem, mivel a zöld pázsit is brit találmány. Nem fogom elmondani, miért… Azután a celeb megénekli Az otthon zöld füvénés ennek súlyos környezetpusztítás lesz a hozadéka. Aki nem érti, az ne is törődjön vele.

No, de hagyjuk már végre szegény szigetlakókat, van nekik elég gondjuk nélkülünk is. Egyfolytában arra gondolok, vajon mi a fészkes fenéért kell mindenkinek elmenni otthonról? Nem, mintha nem tudnám a megszokott válaszokat, hanem éppenséggel azt az alapot tartom rossznak, mely a válaszokat generálja. A Földön, sok helyen élnek emberek, ott is, ahol nem lehet. Ezt az ember és az a hely is megsínyli. Tény, hogy vannak jobb és rosszabb élőhelyek, és ott is élnek, szaporodnak, ahol semmi sincs, ami fenntartsa őket. Ezek az emberek, meghallva, hogy lehet könnyebben is élni, elindulnak oda, ahol állítólag jobb. Ettől azok a „jobb” helyek is egyre rosszabbak lesznek. Ennek így nincs semmi értelme. De az ember nem az értelméről híres, pláne, hogy értelmesnek mondja magát. Ez így is lehetne az a paradoxon, ami jellemzi ennek az uralkodásra és pusztításra szerveződött „világrendnek” a kudarcát. Amíg nem volt ennyi ember a Földön, nem volt szembetűnő a Rendszer csődje. Mára, talán éppen az internet hatására, nincs semmi, ami megindokolná, miért folytassuk azt, ami ostoba, ártalmas, és nem vezet sehova.

De a kölcsönöket vissza kell fizetni, és amíg ez nem történik meg, nem lehet újabb világrendet kitalálni. Ugye, érzik azt, hogy ez mindennek az akadálya? Ez merő irracionalitás.

Lehetne azt mondani, hogy akik rossz helyre születtek, viseljék sorsukat türelemmel. Az is tény, hogy hiába a mostoha körülmény, az ember is csak az az állat, ami/aki ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol született. „Itt élned, s halnod kell!” De mi lett ezzel a törvénnyel?

Mi lett a mértékletességgel, a türelemmel, a nyugalommal, a szép szeretetével, a kis örömök értékével, az érzések gazdagságával, az őszinte kitárulkozással (a „megosztás” és „lájkolás” helyett)?

Már csak a pénz mindenáron való megszerzése és „úri” elszórása, az önpusztítás, és az örökös elégedetlenség, a vélt értékek hajszolása, a kiégett, csalódott, züllött lét…

Már arra senki sem ügyel, mikor a köz elé tesz egy művet, hogy annak erkölcsi tartalma, jóra nevelő hatása is legyen. Csak annak a folytonos felmutatása kell, hogy az ember gyarló, mohó, kíméletlen, hazug, és a jók következésképpen hülyék, és veszniük kell, vessenek magukra?

Hol van a béke és a valódi jólét? A havas hegycsúcsok lábainál álló kolostorokban; az óceán hullámait hasító vitorlás hajón; a lagúnák csendes vízén úszva; a több ezer méter magas bércekről körbetekintve?

Mit emlegessem folyton, hogy mennyi öröm van abban, hogy egyáltalán élünk, és a körülöttünk levő állatok magukon mutatják, nekünk hogyan kéne élnünk, sőt az ő boldog létük a legnagyobb öröm? Ez ma már nem mozgatja meg a lelkeket. Talán azért, mert a lélek elveszett.

Európa, a kultúra kibontakozásának laboratóriuma, vagy a hatalmak kényének kiszolgáltatott hadszíntér, ahol minden hatalmi szeszélyt ki lehet próbálni? Az ostoba és felesleges rongyrázás terepe, és az önfeladás, önmegsemmisítés közhírré tétele?

Vagy: az itt még mindig helyrehozható természeti kincsek gondozása, szolgálata, és az itteni hasznos, tevékeny élet bemutatása, értékeinek felemelése, a különféle gondolkodások elismerésének, tiszteletének, és az egymástól való tanulásnak kivételesen alkalmas területe. Az itt élő népek valódi és eredeti kulturális értékei, nyelveik, történelmük (az igazi!) megismerése, és a tanulságok hasznosítása elég energiát köthet le. Csak ezek felsorolása is könyvtárakat töltene meg. Ehelyett, minden ország sutba dobja azt, ami miatt idejött, az őseik szenvedését sárba tapossa, az átkozott pénz és annak haszontalan elpazarlása révén. A megfékezhetetlen technikai szétszóródás; ugyanannak az alapelvnek millió módon való variációi, amely már az elején is tudatromboló volt (szórakoztató média), ez már nem az az Európa, amely művészeti teljesítményeiről volt híres, és azokat az ideákat mutatta fel, amelyek a civilizáció magasrendűségét hivatottak szolgálni. A nagy teljesítmények mögötti ember egyre jobban lealacsonyodott, csaknem olyan tényezővé vált, mint a gépek alkatrészei. Már nincs igény az emelkedett gondolkodásra, csak a gondolkodás nélküli szolgálni tudásra. Ennek fejében az ember nyugodtan alkoholizáljon (már egyetlen filmből sem hiányozhat az égetett szeszek „lazítás” céljából való rendszeres fogyasztása).

Legegyszerűbb tagozódás a nyelvi-kulturális, nem pedig a piaci-gazdasági érdekszférák mentén kialakított zónák, országok helyett. Ennek jegyében az igazán fenntartható és mindenkit kielégítő tagozódás a nemzetek által megrajzolt Európa. Ha meggondoljuk, az utóbbi évszázadokban ez a szempont volt a legkevésbé figyelembe véve, mintegy a „mozgás” fenntartásának érdekében… A mozgás valóban állandósult, ami főleg a szüntelen ellenségeskedésben nyilvánult meg. Ez volt a cél, hiszen egy olyan Európa, amely magabiztos, kiegyensúlyozott, adott esetben ütőképes, jól szervezett, egymás előtt átjárható, de mindenki joga saját életéhez, döntéseihez, tiszteletben tartott, minden mohó és hatalommániás csoport útjában áll. Egy ilyen Európa alapjaiban határozza meg a világ életmódját, és korlátait.

Apropó életmód…

Talán ez sem meglepő, de az itteni klíma, vérmérséklet, szokásrendszer, magatartás, és szemlélet, általánosságban véve, még ma is más, mint a világ számos egyéb régiójáé. Amit ma látunk, és ami derékba törheti a jövő bizonyosságába vetett reményeket, az erőszakosan beindított népvándorlás. Jóllehet, alig volt húsz háborúmentes év ezen a tájon, és a közelmúltbéli, „kisebb” háborúkat kivéve tekinthetjük ezen utóbbi évtizedeket békeidőknek – lehet, hogy húsz év múlva így is látjuk. Ezek a “helyi” háborúk is a fentebb említett „külső beavatkozás”, vagy a korábban tisztázatlan viszonylatok miatt törtek ki. Ha „modern” szemlélettel élnék, azt mondanám, hogy a „múlt korszak” maradványai, és az „új korszak” töréspontjában keletkezett feszültségek következményei voltak. Ám újabb feszültségeket keltettek, és – mint tudjuk – a háborúk nem oldanak meg semmit, nem eresztik ki a gőzt, mint felületesen gondolják, tulajdonképpen csak a lejárt, és működésképtelen gondolkodásmód megnyilvánulásai. A jövő, nem a globalizációé, hanem az önmérsékleté, és a kemény helyreállító munkáé, ami már belátható időn belül nem fog véget érni, de még el sem kezdtük…

Ha megértjük lehetőségeinket, maradék erényeinket, összeszedjük bátorságunkat, felnövünk a feladatra, kigyógyulva az önpusztító liberalizmusból, mellyel önként odavetettük eszméinket és kultúránkat egy idegen, zagyva hordának, akik nem, hogy nem tisztelik azt a földet, ami a mi őseinket éltette, hanem, minket csupán anyagtalan-tudattalan, gyenge akadálynak tekintenek hódításuk útjában; akkor a mostani hatalmas kihívásnak is megfelelünk.

 

 

 

 

 

A háború művészete

háb műv1

A háború művészete

A címben linkkel jelzett mű csak a figyelemfelkeltés miatt került ide. Egyébként pedig többé-kevésbé hasonló a témánk, csak most a küzdő felek, sokkal durvább, kíméletlenebb módon harcolnak…

A történelem, legalább is, amit nekünk próbálnak beadni, szinte csak háborúk eseményeit, uralkodó családok egymás között folytatott harcát, a népek hódító háborúit, és az egyéb céllal folytatott népirtásokat tartalmazza. Ez utóbbi tétel már közelít ahhoz, amit mondani akarok.

Vagyis: A történelem, más olvasatban a hatalomnak a nép ellen folytatott folyamatos, egyre durvább harca.

Vajon egy háborúhoz mi az a három dolog, ami kell? Na, ezt nem fogom elmondani. De arról beszélhetünk, hogy kik is harcoltak, és ontották a vérüket az ezernyi csatában? Erre a válasz: az egyszerű emberek, egyúttal a hadisarcot is róluk nyúzták le, az un „civilek” mai is jóval magasabb számban „esnek el”, mint a katonák. Ráadásul nekik még fegyverük sincsen, amivel megvédhetnék magukat. Elpusztul az otthonuk, földjük, mert a harc, a bombázás, tankok veszett rohama is a természetben, semmivel sem törődve tombol. Mindegy, hogy búzaföld, vagy gyümölcsös kerül az útjukba. háb műv3Azután a szegényembernek is csak ugyanaz a három dolog kéne egyszer, amit egyszer sem nem kap meg. Mindez így leírva a túlerőben levők szerint demagógia, populizmus. Vagyis, vannak „magasabb szempontok”. Igen ezek a szempontok diktálhatnak, mert nekik az a három, háromezer milliárdszor van, nekünk, meg jó, ha egy tizedszer… Nos, nem a siránkozásról lesz szó, mert mi még örülhetünk, hogy élünk és (eddig) nem lőnek ránk. Ha viszont megértjük, miről is szól az emberiség történelme, akkor azt is felfogjuk, hogy a hadszíntéren, folytonos életveszélyben kell élnünk és senkiben sem bízhatunk, hátha az ellenség ügynöke, vagy ő maga az egyik vezére ennek a láthatatlan (?) agresszornak. Már régen szóba akartam hozni ezt – szerényen fogalmazva – az anomáliát, ami a világban évezredek óta megfigyelhető. Az ellenség eszközei kimeríthetetlenek, a másik fél, mi, ki vagyunk szolgáltatva. Az, hogy éppen ki van a mi oldalunkon annyira bizonytalan (és ez is az eszközök közé tartozik), hogy bármelyik pillanatban, bárki akár saját, vagy társa, családja ellenségévé is válhat. Az egyik ilyen harci eszköz a pozíció. A harctéren mozgó felek, egy jól megtervezett csata ismeretlen szempontjai szerint, hol az áldozatok, hol meg az erőszakot gyakorlók közé jutnak. Aszerint, ahogyan a fővezír vagy mondhatjuk, a  vezérkar óhajtja. Amikor mi a természetet pusztítjuk, akkor is önmagunkat, gyermekeink jövőjét pusztítjuk, de ebben csak ügyetlenül követjük azt a világhatalmat, amely a földi Édent már csak terepnek tekinti a haszonért folytatott küzdelemben.

Hogy mennyire művészi tökélyre fejlesztette ez a központ a hadviselést, megérthetjük akkor, ha végigtekintünk a csatatéren. Az ellenünk folytatott harc, inkább játék háb műv2azoknak, akik a tényleges arzenál birtokosai. Mi csak a puszta kezünket, jó esetben az eszünket használhatjuk. Már a család sem nyújt védelmet, mert az oktatás nevű fegyverrel a családot vették először célba. Az ember hiába próbál a legtöbb érvet felsorakoztatni a gyermek számára, miért is kéne élnünk a mi egyetlen tényleges eszközünkkel, amit sok néven nevezhetünk, ebből kettő: igazság, becsület. A gyermek, akár a kutya, mindig azt csinálja, ami neki a legkényelmesebb, ahol a legtöbb ennivalót talál. Apropó ennivaló: az ember, már aki tudja, igyekszik kisdedének mindent megadni, megszerezni, ami az egészségéhez, teljes emberi fejlődőséhez kell. Erre az ellenség, nevezzük civilizációs hatalmi gépezetnek, összetereli a gyermekeket, és egyen ételt ad nekik. Ez nem csak egészségességében, táperejében messze alulmúlja azt, amit otthon kap, hanem a silány, ártalmas szemét, még függőséget is beindít szemünk fényénél, azután otthon is azt a szemetet fogja követelni, amit nap közben kapott, elutasítva a mennyei mannát, amit keserves munkával előteremtettünk neki. De ne ragadjunk le az étkezésnél (miért ne?), mert az erről való vita is hergeli a hatalmat. Akkor vagyunk jó polgárok (áldozatok), ha fejet hajtunk. Igaz, azt ugyan nem értem, mi örömet lelnek az ellenségeink ebben az egyenlőtlen közdelemben. Legalább valami kis sanszot adhatnának. Mondjuk, aki törekszik arra, hogy önmaga és gyermekei betegségek nélkül vészelhessék át a gyerekkort…, azt jó például mások elé állítva a fair play szabályait betarthatnák. Már önmagában az, hogy vannak gyermekbetegségek, azt is jelenti, hogy a harc a legérzékenyebb ponton, a legszentebb értékeink ellen okozza a legnagyobb veszteségeket. Ebből azután nehéz felkelni, és újból felvenni a kesztyűt. Mert mi is a legfőbb fegyvere ennek a kíméletlen ellenségnek: bárkiből lehet gazdag, befolyásos ember. Ezzel az oszd meg és uralkodj, elve érvényesül. Hogy miért is művészet ez a nemtelen pusztítás, jól mutatja, hogy oly tökélyre fejlesztették, ami a harc tényét is kitörölte az emberek tudatából. Úgy élnek-halnak (szolgaként…), hogy egyfolytában reménykednek: hátha most húzzák ki a főnyereményt; hátha megkapom azt az állást, ami végre kisegít a bajból; engem nem érhet semmi, mert még itt vagyok, és nem haltam éhen; engem szeret a Jóisten; csak előkerül egy nagybácsi, aki rám hagyja a vagyonát stb.

Kiirtották az emberekből a természetes életösztönt, mivel elvették saját maga és családja iránti tényleges felelősségvállalásunkat, mert az ellenség egyik megnyilvánulása, az Állam azt hazudja, hogy ő mindent megtesz, ha én szót fogadok, tisztelni fogom a törvényeit, tisztelem a feljebbvalóimat, rendesen meggyónok, egy kicsit azért vétkezem, hogy munkát adjak másoknak, akik éppenséggel abban a lövészárokban lapulnak, ahol a jognak nevezett nehézfegyverek vannak.  Apropó hazugság: a rengeteg hatékony fegyver közül, ami mind felénk irányul, talán a leghatásosabb a hazugság, ami mindenről, amiben hiszünk, amit értékesnek tartunk, azt hazudja, hogy lényegtelen, mert a gyakorlatban teljesen figyelmen kívül hagyja, miközben veri a mellét, hogy törődik velünk, értünk a vérét is ontja. Ezt kissé cinikusan mondhatnánk így is: értünk a vérünket ontja… Olyan régóta tart már ez a szörnyű háború, nem harminc éve vagy ezer éve, hanem azóta, mióta létezik az önkény, a gyengék céltáblának állítása, az áskálódás, egymás szembefordítása, megvetés, kisemmizés, erőszak és mindaz, ami olyan triviális, hogy már beszélni sem érdemes róla. Ez az egész földi pokol nemcsak, hogy értelmetlen, ostoba, gonosz, igazságtalan, aljas, hanem végül nevetséges is. Az a muníció, ami sohasem fogyhat el, hiszen nem is létezik, a pénz, ami minden fegyverből felénk irányul, szintén az ő találmányuk, ez a legfőbb, amivel a padlóra küldhetnek bárkit, aki csak egy kicsit is bosszantja őket. Lehetnek országok, óriási géniuszok, leleményes Till Eulenspiegelek, vagy Tell Vilmosok, esetleg Don Quijote-ék, egyaránt elvesznek, ha ellenszegülni mernek. A kisember már feladta, hogy ellenálljon. Robotol, azért lop is ezt-azt, mert valamiből neki is meg kell élnie, sőt ezt a szerepet el is várják tőle – mint említettem. Akik elég nagyképűek ahhoz, hogy dezertáljanak, vagy megpróbáljanak okosabb lenni a másik oldalnál, vagy tárt karokkal fogadják, vagy az eljelentéktelenítés ősi fegyverét alkalmazzák, aszerint, mi éppen az érdekük, vagy csupán szeszélyből. Ez a láthatatlan (mert az orrod előtt van) agresszor már nem fél tőlünk, hiába van mindene, még annál is több, már csak unalomból is gyártja a nincsteleneket, a nincstelenek országait, a vérfürdőket, amelyek csak a profitot növelik. Hiába unatkozik, azt mégsem unja meg soha, hogy önmagát örökös győztesnek kiáltsa ki, akit a legyőzötteknek még imádnia is kell. Ezért törődött bele a nép, aki saját harci művészetét, az önbizalomhiányt, cinizmust, letargiát, önpusztítást, tespedtséget valamiféle néma ellenállásként gyakorolja. Ezzel aztán még silányabbnak, még jelentéktelenebbnek fogja látni az örök ellenség.

De kérem tisztelettel: mi a rusnya rossebnek hagyjuk mi ezt?

 

Globálzombi

Képtalálat a következőre: „menekültáradat magyarországon”

Globálzombi

Agyatlan tömegek hömpölyögve, mindent elsöpörve áradnak. Csak most nem a képernyőn és a mozivásznon, hanem az autópályákon, szántóföldeken, úton-útfélen. Nem ismernek határokat, bárki kerül az útjukba átgázolnak rajta… Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Gyilkoljuk meg embertársainkat!

szuronyroham

Gyilkoljuk meg embertársainkat!

Tudom, azért nem szeretnek sokan olvasni, mert Hamvashoz hasonlóan, kellemetlen dolgokat feszegetek. Nem én tehetek róla, hogy ezek a dolgok léteznek. Léteznek abban a világban, melyet mi alkottunk meg. Talán nem „saját képünkre és hasonlatosságunkra.” Én ebben bízom. Adhattam volna ezt a címet is: „Megöljük embertársainkat.” Pont és nem felkiáltójel. Azért a felkiáltójel jelez bizonyos véleményt vagy szándékot. Remélem, hogy az írás végén választ kapnak a kérdéseikre, vagy legfeljebb újabb gondolatok felé nyitott utakat… Egy kattintás ide a folytatáshoz….