Ciklustudat

Generációk2Generációk1

Ciklustudat

Sokat morfondíroztam a címen. Amit mondani akarok, igen távol esik egy átlagember mindennapi gondolataitól, habár, minden nap ebben leledzik. Egy látó számára teljesen magától értetődő, de látók – mint tudjuk – már alig vannak, csak követő, emberszerű robotok.

 Mi is az, ami ilyenné tette őket?

Belém villant, mit is érezhet egy 5 éves, vagy véletlenszerűen kiválasztott korú ember a civilizációban. Először is a civilizációs folyamattudat lényegét kell megérteni ehhez. A természetben az Univerzum törvényeinek engedelmeskedve élnek, küzdenek, halnak meg az élőlények. A civilizációban, ettől eltérő módon, egy megnevezhetetlen központ, a „civilizációs folyamattudat”, vagyis a hamisan felépített, mert természet- és életidegen érdekek által vezérelt tévtudat irányít mindent. Ez a tudat nem ismeri a természetes logikát, csak a megállíthatatlan romlást. A látók számára egy ilyen zárt tudatrendszer egyszerre átlátható és egyúttal kikezdhetetlen, mert értelmetlenségében, halálvágyában menthetetlenül, megátalkodott módon hisz.

Magam is eljutottam ennek felismeréséhez, bár a bennem szüntelenül munkálkodó természettudat, szinte mániákusan próbálja menteni a menthetetlent. Talán pesszimistának tűnnek szavaim, ám mégis, néhányukat elérik szavaim.

Aki már eddig eljutott a gondolkozásban, esélyt kaphat arra, hogy önmagával együtt másokat is megmentsen.

A fentebb jelzett „mintavétel”, akár saját emléket is felmutathat annak láttatására, hogy mit is jelent a ciklustudat. Ez a nehezen fogható szó is jelzi, hogy valamilyen ismeretlen, vagy meg nem jelölt mozzanat kerül terítékre. Egy újabb idegen szó talán a parlamentekből ismert: szekciótudat. Egy magyarabb szó közelebb vihet a lényeghez: szakasztudat.  Ha még így is szokatlan és idegen, lehet még korszaktudat, vagy részidő tudat, generációs tudat.

Egy mai 5 éves gyermek – nemétől nem függetlenül – olyan érzésekkel, gondolatokkal éli az életét, mely igen távol van attól, amit én éreztem 5 éves koromban. 50 év múlva egy látó ember az akkor megfigyelt, vagy átérzett 5 éves gyermek tudatát még távolabbinak találhatja egy mai hasonló korú gyermekéhez képest.

Mi ez?

A civilizációs tudatba ágyazott személy, mindig a vele egy pályán futó személyek tudatának vonzásában, vagy egy hasonlattal élve: egy sebesség fokozatban, „térrendszerben” halad a civilizáció megállíthatatlan pusztulása felé, saját sorsdrámájában. Ha ma hirtelen kinyílna minden ember szeme, lelke magára eszmélne, minden korosztály, nem, pozíció képviselőjéé, furcsa világ tárulna a szemük elé. Talán, a földünkre látogató idegen láthatná ilyen reálisan ezt a tébolyító káoszt. Az is természetes, hogy az ifjú lélek, már csak ösztönös létkényszere miatt is tör előre, semmilyen tudatos célt nem ismerve. Ha tisztán látná azt a helyet, ahova nemzedéke el fog jutni, talán azonnal visszabújna szülőanyja méhébe…

Mi sem bizonyítja jobban a helyzet drámaiságát, mint, hogy mindenki a nem tudás menedékébe bújik.

Ha nem figyelünk önmagunkra, nem találjuk meg saját középpontunkat, sodródunk, de nem kell szembesülnünk saját kilátástalanságunkkal sem. Erre is talált gyógyírt a civilizáció. A kritikus pontokon mindig odavet valamit, hadd rágódjunk rajta. Addig sem kell magunkba nézni, félve, mit találunk ott a sötétben. A Rendszer nem hagy senkit magára. Csak mi hagyhatjuk el a Rendszert, bár a megszokott módon: vesztesként. A „gondoskodás” „oktatás” formájában érkezik. Itt, Európában ennek is megvannak a sablonjai. Lehet ezeket választani és sikereket, rendszersikereket kaphatunk jutalmul. Ebben a személyiség-idegen lélekdarálóban az életszakaszok közti kríziseket beavatás-szerű rituálékkal enyhítik, ám az érzékenyebb lelkeknél ellenkező hatást érnek el. Ha az „egyed” nem felel meg ezekben, sorsa megpecsételődik. Ettől fogva kevés esélye van a visszatérésre. A ciklustudat átsegít ezen a traumán is. Figyeljük a kortársainkat, és megnyugtatjuk magunkat: ők sem szerencsésebbek, mint mi. Ezt a jelenséget lehet tapasztalni a már-már giccses évfolyam-találkozókon. A természet adja meg az egyetlen igaz módját a tudatépítésnek: a család, nemzetség, törzs így oktathatja, nevelheti a felnövekvő korosztályokat. A szétszakított egység képtelen újra összeállni, hacsak fel nem adjuk annak a rögeszméjét, hogy külön kell foglalkozni az egykorúakkal. A napnál világosabb, mi a baj. Nem lehet egységet tanítani, ha ezt a különálló részek felé kéne közvetíteni. A részek jellemzően csak résztudatot fognak produkálni. Ezzel végleg, vagy egészen a felébredésig el lehet kábítani az ifjúságot, mert nem lát semmi mást, mint a hozzá hasonlóan fejletlen tudatúakat. Ostoba és káros gyakorlat, amint azzal áltatják magukat a nevelésirányítók, hogy a tehetségek (!) fogják maguk után húzni az átlagot. Amit elérnek, az a többség kiábrándultsága és a tanulás gyűlölete. A tehetségek talán még veszélyesebb pályára állnak: vakon hisznek abban, hogy ők többet érnek másoknál, és a Rendszer által kínált előnyök még elbizakodottabbakká teszik őket. Magam is számos esetben szembesültem azzal, hogy felnőtt emberek a tanulás szó hallatán azonnal támadásba lendültek. Azon kevesek – ki tudja miért –, akik saját kezükbe veszik elméjük, személyiségük fejlesztését, életük végéig élményeket élményekre halmozva isszák a tudást. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy tudás és tudás között különbség van. Ha csak azt a tudást fejlesztjük, ami a Rendszert élteti, szakbarbárok, legjobb esetben polihisztorok leszünk. A nyílt, őszinte, oldott személyiség felépítéséhez nem feltétlenül szükséges ez a lexikális műveltség. Sokan, holmi vetélkedő-tudást építenek fel, melyben cirkuszi mutatványosként zsonglőrködnek ismereteikkel. Ami hiányzik: az a kreatív elme, ami egyúttal képes elszakadni a sablonos adathalmozó tanulástól, viszont erkölcsi-érzelmi viszonyt táplál az Univerzális tudás iránt. Amiben békésen megfér egymással a történelmi-társadalmi mozgások közötti összefüggések keresése a természettudományokkal, legalább is azokkal, amelyek a Nagy Egészet szolgálják.. Egyaránt kell érteni és ismerni az emberi lélek mozgásának szabályait, és ezek mozgatóit meg kell találni a természet még működő egységeiben is. Folytonos felfedezés, kimeríthetetlenül érdekes. Jól lehet, ez a tudás nem ér Nobel díjat, vagy akadémiai tagságot, de segítségével tájékozódhatunk más emberek, más kultúrák hasonló törvényszerűségei iránt is, olyan sokoldalú intelligenciát fejlesztve, amivel megláthatjuk saját magunk és környezetünk lelki-szellemi csapdáit, és a belőlük kivezető lehetséges utakat.

Művészeti középiskolában évtizedeket eltöltve szomorúan konstatáltam, amint az alsóbb iskolákban „sikeresen” bezárták az ifjak lelkét-személyiségét. Mivel, ezzel a legfontosabb résszel nem foglalkozott senki, ezért a könnyen adódó kortárs példákat követve tévutakra jutottak. Sajnos épp a legérzékenyebb, legsérülékenyebb, egyúttal legértelmesebb tanulók között voltak a legsúlyosabb sorsesetek. Ez is rávilágít arra, hogy bűnténnyel felérő módon, a jövő nemzedék legértékesebb tagjait teszik tönkre, és veszítjük el a szellemi magaslatok számára ezeket a fiatalokat.

A továbbiakban az idősödők már végleg bezárulhatnak, és megkeseredetten, kiábrándulva tévelyegnek, akár életük végéig is. Őket a különféle elvakult vallási irányzatok beszívhatják, hogy örökre fogva tartsák lelküket. Vagy, ami még ennél is rosszabb, nemesebb feladatokra érdemes tudatukat szerekkel, kényszeres függőségekkel, esztelen robottal tompítják, ezzel pedig fizikailag is lehetetlenné válik a felemelkedésük.

Amikor azt hallom, hogy valamilyen Rendszerpályán bukik egy ember, már egyre több fiatal…, akkor elkeseredem azon, miért nem akar végre a világ egésze a becsület, szeretet, józanság egyedül üdvözítő útján járni, dolgozni? Ennek a hamis, hajszás, értelmet vesztett tébolynak megint áldozatul esett valaki, aki jobb sorsot érdemelt volna…

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a tehetség, miért is olyan ritka, és miért számít különlegesnek? Hisz a tehetség mindenkinél veleszületett képesség. Úgy vélhetjük, hogy aki nem „tehetséges” (értsd: valamilyen divatos, felkapott műfajban, tudományban nem a legjobbak között van), az akár el is bújhat szégyenében. Akkor az emberiség manapság értéktelenek, semmire kellők tömegeit jelenti?! Nincs ez így jól. Sem az, ha a valamiben ügyesebb, vagy gyorsabb, vagy különlegesebb valamiféle csodának van felmutatva, sem az, ha ilyen sokan teljesítenek bőven az átlag alatt. Saját tapasztalatból tudom, hogy menyit kell küzdeni egy tanárnak azért, hogy az átlag alattiakat „felzárkóztassuk”. Már ez a pejoratív szó is azt mutatja, mintha valamiféle hadseregben a terheket cipelők sorában hátul kullogók, a csatában a hadsereg vesztét okoznák, ezért fel kell őket hozni az élvonalhoz. Eléggé abszurd képeket láthatunk, ha a szó lelkünkben vizualizálódik. Tele van a nevelés ilyen abszurd fogalmakkal.

Miért csodálkozunk ezen?

A felnőttek világa is ilyen részekre szabdalt idősíkokból áll. Minden, kb. 10 év intervallumban egymáshoz viszonyuló ember figyel arra, milyen pozíciót foglal el ebben a téridőben. Ha „nem lóg ki”, nyugodtan bandukol az ismerős vég felé. Ha „túl fiatalos”, gyanússá válik a többiek szemében, ha túl öregnek néz ki, halálos betegnek gondolják, vagy éppenséggel önsanyargatónak. De a civilizációs hangyatársadalom, szakosodott szekciói semmiben nem kiegyensúlyozottabbak, mint a fiatalabb korosztályok. Mindegyiknek megvannak a magukhoz viszonyított sablonjai, melyekből nem ajánlatos kilógni, mert kirekesztés lehet a büntetés. Ha ezt így végiggondoljuk, még a legnagyobb bajt el is felejtjük: milyen kapcsolat lehetséges a különféle résztudatok (korosztályok) között? Nem ismeretlen a fiatalok és „idősek” ellentéte, vagy egymás kölcsönös megvetése. Pedig mindét szekció sokat nyerhetne a másik tapasztalataiból. Az a normális, sőt ildomos viszonyulás, ami évezredeken keresztül biztosította a kultúra, tudomány, viselkedés, erkölcs nemzedékek közötti átadását, a mai teljességgel atomizálódó viszonyrendszerben rémisztően blokkolt. Ebből egyenesen következik, hogy a kultúra martalékává válik olyan kultúráknak, amelyek, habár vasszigorral, kegyetlen törvényekkel, de a szabályrendszerüket átadják, és szemmel láthatóan hatékonyan a fiatalabb korosztályoknak. Ez az egyik nagy tragédiája az európai kultúrának is. Az imént idézett társadalmak, nemcsak abban sikeresebbek, hogy évezredeken keresztül megőrizték kultúrájukat, hanem abban is, hogy tömeget alkotnak az „egyszekciójú” emberek. Feltűnő módon függetlenül az egyes korosztályoktól. Ha nem is tartjuk ideálisnak ezt az ismeretátadó módot, mindenképpen változtatnunk kell, mert pár évtized alatt megsemmisülhet, ami évezredek óta épül ezen a kontinensen. Nem vitás, hogy az ok a társadalmi szerkezetben és mozgásrendszerben van. Ha nem a technika és a pénzvilág határozza meg az oktatás-nevelés módszerét és gyakorlatát, hanem az ember teljes kiművelése, a széles és a mély egysége, a hosszú és rövid időszakaszok átjárhatósága, és egymás felemelése, igen nagy tettekre lehet még képes ez a kultúra. Gyakorlatilag a jelenkorban csak a média, szórakoztatóipar, kereskedelem, politika, biztonság ágazat (!), biztonság ipar (?), ami hatással van az összes generációra, és a finom, érzékeny kultúra-művészet elsorvad, csak néhány megszállott képviselője küzd a kilátástalan légüres térben. A „messiások” a show bizniszbe jutottak, ahol a maguk nihil ideológiáját közvetítik a rajongóknak. Ma már csak a csodatévő mágusok érnek el sikereket, ám a csodák ügyes trükkökkel, sok gyakorlással születnek, az értelem maga az igazi csoda, ennek felmutatása valóban páratlan esemény volna!

Minden pedagógus, minden neveléspolitikus, minden értelmesen gondolkodó ember fontolja meg ezeket a gondolatokat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.