Színre színt

Képtalálat a következőre: „színre színt”

 

Színre színt

Színre színt

Mikor beléptetek… az EU-ba, ennek egyetlen haszna volt: szembesülni a nyugat valóságával. Egyúttal szembesülni azzal, amiből kiléptetek… Mindig, mikor valamilyen szakadás áll be a folyamatban és egy másfajta folyamat kezdetét veszi, lehetőség van az ébredésre. Most is ezt a lehetőséget lehet megragadni, vagy – mint eddig – elveszíteni.Az EU valósága – a nyugati illúzió teljes összeomlása. Legalább is azok lelkében, akik a reménységet a nyugathoz kapcsolták. Vannak még olyanok, akik a jelenlegi hosszú pillanatot úgy élik meg, mint az Édent. Igen: a fizetés alapján úgy hihetik, már a Paradicsomban vannak. De a viszonylagosságra kevesen gondolnak, és egyfolytában bizonygatják maguknak: érdemes volt eljönnöm, hiszen itt jobban élek, mint otthon. Témánk kapcsán erről is érdemes beszélni,

Vajon, mit mond nekünk a jelenlegi változás?

Igen tanulságos, és sok haszonnal kecsegtet. A civilizáció leghatásosabb eszköze a hazugság, ámítás, leplezés, manipuláció, álság, képmutatás. Persze, ezek csupán a hazugság különböző arcai. Pontosan ezért nézzük nap, mint nap a különféle kimódolt történeteket, ahol a szereplők folyton hazudnak, és néha a hazugok jól járnak, többször viszont rajtavesztenek. Ettől még senki sem akar igaz ember lenni. Hiába hiszik az alkotók, hogy művük végül a világot hazugságmentessé teszi, hisz ezen alkotások csak mintákat adnak arra, hogyan lehet, és gyakran kell hazudni. Azt is mindig bemutatják, hogy az igaz ember csak halála után dicsőül meg, életében viszont szenved amiatt, hogy igaz voltát nem ismerik el. Ezért senkinek sem vonzó igaznak lenni. A változások azonban lerántják a leplet: apokaliptikus pillanat, mely valójában akár több száz évig is eltarthat, mert a változás felgyorsulásával, soha nem tudunk lépést tartani. Az emberi tudat egyik hibája, hogy állandóságra törekszik. Ezért nem lehet hibáztatni, hiszen az állatvilág is így próbál életben maradni, bár sokkal sikeresebben: az evolúcióval.

A változás tehát megmutatja a Rendszer és a Rendszer kiszolgálóinak igazi arcát.

Mit látunk tehát?

Kapkodást, alkalmatlanságot, mentegetőzést, bűnbakkeresést, mint mindig. Ez a képlet, ha a Rendszer hibájából az ember képtelen megtalálni a hiba okát, már, ha igazán keresi. A Rendszer eleve a látszatra épít, ezért mindig arra kell törekedni, hogy a látszat szerint mindent elkövessünk. Valójában, azonban egy ponton beiktatunk egy kis szüntetet, és kivárjuk, míg a késztetés a megoldásra magától elmúlik… Tehát, tulajdonképpen maga a Rendszer várja el tőlünk, hogy ne csináljunk semmit, mert ha megtesszük, lelepleződik.

Ez a körben járás időt vesz el a megoldástól, és az idő megint a megoldás ellen dolgozik. Mivel az ember képtelen szembenézni a valósággal, egyre távolabb szeretné tudni magát az eseményt, hogy a felejtés balzsamát kenje a kellemetlen élményre… Így, és némi felejtéshez használt droggal, szórakoztatással (sörfesztivál…) a dolog már nem is olyan drámai. Lassan más hasonló cirkuszok elhomályosítják az eredeti sokkot kiváltó történést. És ez így megy tovább a teljes összeomlásig, mikor a Rendszert már nem lehet gyorsan felépíteni. Ilyenkor jön a B terv. Ha figyeltek, minden mozzanatot fel fognak ismerni ebben a játékban is.

A nagy baj, ami szintén az ember jellem gyengeségét mutatja, hogy a változtatás, ami saját szokásaink feladását jelentené, egészen a húsba vágó fájdalomig, vagy az utolsó fájdalomcsillapítóig… késlekedik, és a megkerülő hadműveletek már a Rendszer újraépítését szolgálják. A „humanitárius” cselekedetek, az emberek valódi kreativitását helyettesítő energiaelszívó eszközök, bár azt senki sem vallja be önmagának, hogy ez az egyetlen olyan lépés, mely valóban emberi jelleget kölcsönöz ennek a beteg, kiégett világrendnek, csak a felületet érintik, de nem hatolnak le a probléma gyökeréig, sőt gyakran többet ártanak, mint használnak, mégis szükség van rájuk. Ezzel azonban csak a teljes paradigmaváltás energiáit vesszük el, és így nem tudunk összpontosítani arra, hogy rengeteg áldozat árán mindent kiemeljünk, ami által ez a gonosz szövetség újraéledéséhez kell. Így mennek a dolgok a maguk (a Rendszer) útján, és jöhetnek a dózerek, bizottságok, menekülttáborok, vagyis lassan a lehetségesből lehetetlenné válik, hogy bármi valóban megváltozzon.

Személyi tényezők

Mikor a krízis kipattan – vagyis, mikor már nem használ a képmutatás, bűnbakkeresés, elodázás, totojázás –, és nyilvánvalóvá válik, hogy baj van, akkor az arcokról leolvasható, hogy ki mennyire képes felfogni saját helyzetét. Emlékszem, mikor a romániai „változás” az első nagy médiacirkusz volt, ami a TV nézők tömegeit a készülék elé bilincselte, Elena a teljes álarcvesztés állapotában, megvető hangon, alpári modorban becsmérelte fogvatartóit. Még a kivégzőosztag előtt sem volt képes elhinni, hogy minden valóságos. Lehet, hogy mindez szintén a propaganda céljait szolgálta, de a maga sötét valóságában mutatta meg, kik irányították évtizedekig azt az országot. Ugyanígy, bármelyik korabeli ország vezetőiről is készíthettek volna ilyen dokumentumokat, mindannyian ezt az elképesztő primitívséget mutatták volna. Hiszen, ez a Rendszer – sajnos kénytelen vagyok így nevezni, holott a rendszertelenség lenne a legjobb szó rá – úgy van felépítve, hogy a csúcsán véletlenül se lehessenek valódi személyiségek, nagy formátumú jellemek.

Tehát mit is látunk most?

Látjuk a Rendszert, és látjuk a rendszerembert, az aparatcsikot  úgy, ahogyan akkor kellett volna látnunk, mikor erre a posztra érdemtelenül megválasztottuk, már, ha egyáltalán mi voltunk azok. Ha – a történetesen – mi általunk választott személy megválasztása és a jelenlegi pillanat közötti változásokat pontosan követtük volna, biztosan más volna a véleményünk róla. De az is ennek a gonosz manipulációnak egy fontos módszere, hogy ezek a változások minél kevésbé legyenek követhetőek, mert rengeteg figyelem elterelő hamis történetet hoznak összefüggésbe az illetővel. Ahhoz, hogy tudjuk, kivel is állunk szemben, legalább egy éven keresztül kellene követnünk mindennapi életében. Ez pedig teljességgel lehetetlen. Ezért azokat az elemeket kapjuk, jól kiglancolva, ami egy tervszerűen megalkotott kép, az imázs, ha úgy tetszik. Ez nem titok, és a szomorú az, hogy mi ezt el is fogadjuk. A jelenlegi kivételes alkalom, helyzet, pillanat – a maga drámaiságával, pusztító jellegével együtt – mindenki számára lehetővé tenné a fontos felismerések, és tanulságok meglátását és megértését. Azonban, hogy ez mégsem így történik, az is a Rendszer műve. Szerencsére a net segítségével lehetőség nyílik arra, hogy egyszerre lássunk saját országunk embereit eme drámai helyzetben, más országok hasonlóan funkcionáló képviselőivel, és a tanulság levonható.

Nem csak a Rendszer élvonalában levő emberekről hull le a lepel, hanem egész nemzetekről, sőt saját előítéleteink helytálló, vagy téves voltát is beazonosíthatjuk. Annak ellenére, hogy egy ilyen helyzet felettébb kellemetlen és veszélyes, ám mi volna kellemetlenebb és veszélyesebb, mint maga az élet? Így megtapasztalhatjuk, hogy mit is hoztunk össze, mit engedtünk elterebélyesedni, és azt is, hogy bizony ebben az egész kvázban, mint közreműködők, mi is benne vagyunk. A lehető legrosszabb reagálás volna, ha most fejszével, nagykalapáccsal esnénk a Rendszernek, vagyis – mint eddig – azoknak, akik a Rendszerben az élen járnak. Először is magunkat hoznánk életveszélyes helyzetbe, és ezzel annak a lehetőségét is feladnánk, hogy valaha egy másik, vagyis azt az egyetlen Rendszert alkossuk meg, amit már a kezdeteknél meg kellett volna alkotnunk. A jellemek beazonosításában tehát önmagunkat kellene elsősorban lelepleznünk. Mindazokat az emberietlen jellemvonásokat meg kell találnunk, és el kell engednünk, melyek a Rendszer számára alakultak ki, és önmagunk ellen működnek egy valóságos helyzetben. Meg fogunk lepődni, hogy mennyire keveset tudunk az életről és főként önmagunkról. Ez is a Rendszer hibája, amikor az oktatás gyakorlatilag, ahelyett, hogy legelőször mindenkinek önmagát tanítaná meg, a képességeit és érdemeit mutatná be, folyamatosan a Rendszer számára oktatja, de nem neveli a fiatalokat. A nevelést már a „való élet” nyújtja, ami persze homlokegyenest más, mint az iskolapadban tanultak. Ez éppenséggel a negatív jellemvonásokat erősíti fel, és egy valós helyzetben nehéz újra emberként, nem fogyasztóként, vagy alattvalóként viselkedni. Így a káosz, amit a Rendszer maga állít elő, akarva, de egyre többször akaratlanul, kihozza az emberből azt a primitív állatot, amivé éppen a Rendszer révén vált. Nem kell mondanom, mi történik áramkimaradás, természeti katasztrófa és más alkalom idején, ami kizökkenti a civilizációt a látszólagos biztonsági helyzetéből. Ha egy államban a rendvédelmi erők átcsoportosításra kerülnek, a bűnözés azokon a területeken, ahol alig látunk rendőröket, meglódul. Ha egy ország, állam, rendszer, ha nem is tökéletesen, de legalább közepesen működne, az emberek összefognának, nem pedig bezárkóznának a házaikba, és csőre töltenék, amijük van… Pedig, az alkalom adott arra, hogy mindenki felnőtt módon, higgadtan önmaga, és tudatossága alapján hozza a megfelelő döntéseket, és szinte jobban működjön minden, mint, mikor még „rend” volt. Azért már van néhány megfelelő mozzanata ennek az európai, vagy világrendnek, melyek azt erősítik, hogy felismerjék az emberek, vagy legalább is a közlekedő emberek, hogy a szabályok értük is vannak. Ilyenek a körforgalmak, melyek a kereszteződések helyett épülnek. Ha csupán kereszteződések volnának, ahol ráadásul vannak alárendeltek, és kedvezményezettek (ezek ma még a legnagyobb veszélyforrások), a kedvezményezettek fittyet hánynak arra, hogy hányan várnak a becsatlakozásra, hanem az előnyükkel élnek, de inkább visszaélnek. Ez annál is inkább erkölcsromboló, mert legközelebb, az adott esetben hiába várakozók legalább annyira kihasználják előnyös helyzetüket, mint mások korábban. Ellenben a körforgalomban mindenki egyaránt előnyben és hátrányban van, és ezt a kettős szerepet váltogatni is kell, amivel könnyen begyakorolhatjuk. Akár ezt a jelenséget alapnak is tekinthetnénk arra, hogyan kéne egyéb helyzetekben is viselkedni. Ha a résztvevők, figyelmesek, gyorsan, gördülékenyen haladunk, mindenki vár a sorára, és a megfelelő pillanatban besorol és kilép a körből. Ha a régi gyermekjátékokra gondolunk sok hasonló módon nevel az együttműködésre. Az azonos érdekek egy jól megtervezett szituációban azonos eredményt hoznak. Az ortodox rendszerek központosítják a hatalmat, ezzel az erőszakosságot, kvázi „életrevalóságként” értelmezve rászabadítják az emberekre. Ha mindenkit felelőssé, egyben a tevékeny közreműködésben érdekeltté tesznek, az emberek nyugodtabban, sőt szinte versengve vesznek részt bármilyen fontos közérdekű tevékenységben. Bárcsak a jelenlegi, egyre romló helyzetben is élnénk ezekkel a lehetőségekkel!

A bomlás első jele a puffadás. Mikor egy térségben az adminisztráció úgy növekszik, mint agy tetem a vízben, és olyan szagokat is áraszt…, gondolnunk kell arra, hogy azt a térséget rosszul, rossz erők viszik ebbe a dögletes helyzetbe.

Egy sokkal kisebb, de értelmes érdekövezet, ha felismeri saját erővonalait, bármilyen veszélyt kivédhet, és még fejlesztheti is – na, nem a dzsídípíjét, nem a tartalék tőkéjének tömegét, meg az értelmetlenül, feleslegesen gyártott termékeinek mennyiségét, hanem – a lakosai öntudatát, ami persze együtt jár azzal, hogy az adminisztrációnak, csak koordináló szerep jut.

Éppen ez az, amitől a Rendszer fél. Ezért növeszti kezelhetetlen méretűvé a résztvevők, jelen esetben az országok számát, hiszen ezzel a helyi erők összefogását ellehetetleníti, és még az értelmes emberek is abbahagyják a kreatív gondolkodást. Fő alapelv ilyenkor a gyors, takarékos, és hatékony intézkedés, ami egyúttal kreatív is, és ez igen komoly felkészülést igényel. Ha az országok, és azok polgárai tisztában vannak helyzetükkel, nem pedig a hazudozást, figyelemelterelést kapják tájékoztatás helyett, és a felelősséget is megosztják velük, korábban ismeretlen erőtartalékok kerülnek felszínre. Ilyen esetben a jól adagolt és a tényleges teljesítményeket elismerő helyeslés, vagy más néven dicséret szárnyakat adhat. Ez az, ami végül nemzetet hoz létre abból a fogyasztói csőcselékből, ami korábban a központosítás idején rabolt fosztogatott, erőszakoskodott (lásd még: háború), most már menti az értékeket, védi a gyengéket, és kinyilvánítja önmagát, vagyis felismeri valós képességeit, és veleszületett jó tulajdonságait.

Ha egy ilyen helyzetben nem a vagdalkozás, és a bénultság lesz a megszokott reakció, ami még a túlreagálásnál is rosszabb, hanem a gondolkozás, és a gyors cselekvés, akkor a züllést egy felívelő, reményt adó korszak válthatja fel.

Én ebben hiszek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.