Eu szindróma

Eu szinróma

Eu szindróma

Amiről beszélni akarok, az a széteső, talán sohasem volt önérzet, lelkesedés, tudatosság, identitástudat. Ez így persze nem mond semmit. Ha felteszem a kérdést: egyáltalán megpróbált már valaki gondolkodni arról, hogy mivé lett… Mi is? Az Ország? A nép? A remény, a vágy, a tetterő, és úgy egyáltalán az a józanész, ami állítólag legalább is a parasztoknak valamikor megvolt?

Minden nap azt látom, hogy bénultan, alapvető, önmaguknak is fontos dolgokat az emberek nem tesznek meg. Várnak valamire?

Nos, mikor a visszatérő negatív felismerésekből már elég, kénytelen vagyok kimondani, még ha egyesek (sokak?) erre neurotikusan reagálnak… – jobban mondva – idegesen válaszolnak, akkor is, mert valakinek azért ki is kell mondani: Voltak azok az 50-es évek…

Az emberek, én, mint gyermek, ugyanúgy éltem át, hogy mindenki várt valamire, mert ha próbált tenni bármit, azonnal a fejére ütöttek: „Maga itt ne variáljon, ne akarjon folyton szerepelni!” De az akkori idős generáció, még arra emlékezett, hogy volt mit, miért, és ugyanúgy vitte őket a korábbi lendület. Mellesleg, ha nem tették volna, amihez értettek, és amire szükség is volt, talán enni sem lett volna mit. Ezért a szüleim folytatták, ahol háború előtt abbahagyták – élni kellett. A háború – és ezért vetek meg mindenféle háborút – hagyott sok rosszat, tragédiát, ezért teljesen nem lett minden olyan, mint azelőtt, de egy apróság némileg kedélyromboló volt, ezt Rákosinak hívták. Akik feleszméltek arra, hogy milyen veszélyes apróság is, még időben elszeleltek, akik pedig maradtak, lehajtott fejjel bandukoltak. Tehát, nem volt éppen fenékig tejfel az élet. Azt viszont nem lehet tagadni, hogy élet volt. Ha hirtelen vonok egy cezúrát, akkor azt kell mondanom, hogy inkább volt élet, mint „ez”. No, nem azért, mert már nem vagyok éppen „egynyaras” növendék, mert ebben a tekintetben messze az elképzeléseimen túl jól vagyok. Hanem, körültekintve az emberek, mint a panoptikumban, látszatra emberek, de belül semmi. A hasonlatnál maradva, kívül viszont jóval több van, mint ami bent hiányzik.

Nem lehet összemérni az összemérhetetlent, és éppen az is a hiba, ha nem bűn, hogy mérünk, ahelyett, hogy éreznénk a különbségeket. Mérve, látszólag gazdagság, szinte korlátlan lehetőségek, világlátás – világnézet-szabadság, meg amit akartok… Ha aktuális akarok lenni, házhoz jön a világ. Ha nem is az a része, amit hívtunk.. De vajon ez teszi az életet?

Az is tény, hogy a magam korabeliek, elég sok tapasztalati tudást összeszedhettek ebben a folyton alakuló világban, ami hasznos is lehetne. Ha az előjeleket keressük a mércén, a negatív oldalon találnánk többet. Ez nem is olyan nagy dolog, hiszen a valódi eredményekhez  99% pozitív erőfeszítés, – 1% eredmény. Akkor még a jelenlegi mérőeszközökkel mérve „pénzünknél vagyunk”. Ez a kor azonban nem elégszik meg az 1% eredménnyel, hanem neki 200% kell. Talán, ez is az oka az elégedetlenségnek, a rosszkedvnek. De ennél sokkal többről van szó.

Abban a 40 évben arra vártunk, hogy valaki mondja meg, erre valaki elénekelte…, Azután, mikor mondani lehetett volna, megint másokra hallgattunk. Aki tudta, mit lehet, az meg is tette: valahonnan hirtelen milliárdosok születtek a semmiből. Az sem biztos, hogy a semmiből. Abból, amit a hozzánk hasonlóknak nem adtak meg 40 évig, de mi voltunk, akik kiizzadtuk a nevető keveseknek. De egyáltalán nem erről lesz szó – mint mindig

A szó arról kél, amit a helyett a 40 év helyett kellett volna megtenni, és az elmúlt 25 évben se tettünk meg.

Amivé lettünk: a tökéletes akaratnélküli, és a tökéletes gátlás nélküli ember. Az akaratnélküliekkel labdázott a másik csoport. Jót röhögtek rajtunk, akik vártuk, mint a jó gyerekek, hogy irányítsanak bennünket. Amit mi láttunk, az a tényleges korlátozottság a lehetőségekben, és korlátoltság a közéletben. Beletörődtünk, hogy nekünk nem lehet. A rabszolga bölcsessége. Néztük a nyugati filmeket, a táncoló amerikai filmsztárokat, sóhajtottunk a végén és elmentünk aludni. Ma az emberek többsége ugyanilyen, csak sokkal rombolóbb életvitellel. A „jólétben” a rombolás lehetősége is korlátlan. De nem is a lehetőséggel van a baj, hanem az erre bíztató „trendivel”. A világban, körös-körül, mindenki pusztítja önmagát, és pusztítja az isteni természetet. Valahogy ez így komplett. Nem lehet egyszer vigyázni magunkra, és nem vigyázni az élővilágra. Most ez a menő… Azt is meg lehetne próbálni, hogy magunkra és a természetre egyformán nagy gonddal ügyelünk. Ehhez azonban a közéletben is ezt kéne tapasztalnunk. Korábban szavakban minden a helyén volt. Ugyanakkor a gyárak ontották a halálos szennyet, amit ez a kor képtelen eltakarítani, de inkább talán még halálosabb mérgekkel rombol mindent. Mégis, még tudtunk naivak lenni, és mertünk  hinni. Ez az attitűd nem volt a rendszerben, ezt még hoztuk magunkkal a szüleinktől.

Legalább, elképzeltük – az még meg volt engedve –, hogy egyszer nekünk is jó lesz. De valahogyan mindig ugyanoda lyukadunk ki: mindig azt hisszük, hogy majd mások tesznek nekünk valamit, amitől jó lesz minden. Akkoriban láttuk azt is, hogy akik lengették a zászlót, valójában mennyire jelentéktelenek emberi szempontból.  A barbarizmus és öntelt önkény keveréke uralkodott rajtunk. Ma más a helyzet: van lehetősége minden hölgynek – kicsiknek és nagyoknak, és bemondóknak… –, hogy a szemöldökük csúnya szőrzete helyett, csínos, lemoshatatlan, tetovált szemöldökük legyen. Ez már aztán a szabadság!? A többiről már nem is beszélve. De, hogy ahol élünk, milyen állapotban van, hogy mindenhonnan a gépek dübörögnek, már meg sem halljuk, mert a csendben is ott vannak…, hogy a szent mezők-dombok – erdők helyett, mindenütt autópályák, a tiszta kék égbolt helyett – felhők helyett – kémiai lepedék borítja az eget. Hiába volna az ég felhőtlen, hamarosan mindenhol ez a szürkés nyálka fedi el a napot, és nyomasztja a kedélyt. Ezt sem vesszük már észre. Fel sem néznek az emberek az égre. Minek? Mi érdekes lehet ott? Mert a kék madár nem libben el a tekintetünket keresztezve, és kénytelenek vagyunk a szokásos hangulatjavítók után nyúlni. Azokban pedig nincs hiány.

Valakik elkezdték mondogatni, és szépen fel voltak hozzá öltözve, hogy mi nem is vagyunk igazán európaiak. Ha azok akarunk lenni (nem, mintha addig nem lettünk volna azok – legalább is részben..), akkor az igazi európaiakhoz kell csatlakoznunk. Már, aki akkor nem volt elég éles szemű, csatlakozott is. Azonban, akik nem, azok is Európában találták magukat. Innen aztán már nincs kimenet! Ez az igazi varsa. Varsa – versa nyilza. Ebből is jól kiolvasható, hogy milyen magasra tör a nyelvi kultúra egy ilyen sokat megélt országban.

Amit azután megtapasztaltunk – és ezt már számtalanszor elkántáltam –, hogy hova is léptek (be helyettünk). Erre is van válasz az öltönyösöktől: Máshol nem volt nyitott ajtó.

Na és – tessék mondani – mi lett volna, ha végre megörülvén, hogy valakik kiléptek a gyomrunkból és az agyonszennyezett maradék kis országunkból, csak elkezdünk már a saját dolgainkkal törődni. Rendet, tisztaságot, életet létre hozni. Ehelyett a műrend jobban dukált – meg persze a jó kis hivatalok, amik fizettek olyan jól, hogy a milliós öltönyökön túl sok más is jutott belőle. Nekünk meg jutott, ami mindig. Éppen ma gondoltam arra, hogy mindez miért is eshetett meg, megint velünk. Amire rájöttem, nem fog valami jól hangzani:

Ugyebár, voltak azok, akik a korábbi világban vezetőknek neveztettek. Elég sok hatalmat sikerült szerezni, de az a hatalom, mégis csak egy mára megvetett ideológia által beárnyékolt hatalom volt. Azonban a hatalom édes íze nagyon hiányzott, mikor az az ideológia devalválódott, ami az alapjául szolgált. Csak azok tudták, mi van, és mi lehet, akik addig is eltitkolták a valós helyzetünket, főleg azt, hogy miből mennyit lehet markolni. A nagy semmi, amit dzsídípínek hívnak manapság, egészen más volt akkor, egészen más volt az a másik nagy semmi is, amit pénznek hívnak. Erről nem is érdemes beszélni, de kell!

Most mégis másról beszélünk. Arról, hogy kellett az a hatalom, ami az EU jelvénnyel fényesebben ragyog. Kezdetben a köz ujjongott, mert jöttek a gépek és az olcsó szórakoztató bóvli. Azután itt van a gépek gépe, amiben valódi gép igen kevés, de van mégis valami, amivel gépelünk. Végül is gépnek nevezhetünk mindent, akkor értjük meg ezt a világot. Nem mintha meg lehetne érteni…

Tehát, a hatalmat adó-vevő emberek, fényes, drága öltönyeikben, büszkén feszítenek, az újságok szinte büszkén –

(„ő szinte őszinte”: Gätzler Józseftől Forrás: Sicc. Szövegforrás:

Volt vagy ősz szinte, mikor egy őszinte ősz inte:

legyek őszinte, mert ő szinte őszinte…”)

 megírják, hogy mennyiben is van némelyiknek az órája, cipője, stb. Ettől mi aztán büszkék lehetünk, hogy nekünk is vannak ilyen gazdagjaink. Hogy azután egy óra, vagy egy cipő, mitől kerül annyiba, amennyi? Egy igazi cipész,vagy órás, azokban a régi időkben olyat készített volna, hogy ezek szalutálhattak volna neki! De ez is emeli az ország imidzsét. Mondják ugyanők. Van, aki el is hiszi. A röhejes ebből, hogy ugyanazok mutatják most magukat Krőzusnak, akik az akkori, szegényeknek való ideológiát – némileg átköltve – ma hirdetik. És ez fel sem tűnik senkinek. Ha fel is tűnik – és ez már kész tragédia – mindenki természetesnek veszi. Hiszen, vannak milliárdos lottónyeremények, miért is ne lehetnének milliárdos pitiánerek? Ha ennek a tapasztalati tőkéjét nézzük (azért ez sem semmi – szokták mondani), akkor igazán gazdagok vagyunk, mert ez a gazdagság kizárólag a mi hozadékunk ebből a jó 65-70 évből. Ezt még ők sem vehetik el tőlünk. Nem is akarják, mert nekik más tapasztalataik vannak. És ez is egy szörnyű felismerés: honnan tudnák, hogy nekünk mi fáj? Várhatjuk, hogy értünk, velünk érezzenek, hogy majd legyen valami jobb nekünk! Nekik az óta és mindörökké jó lesz. Mit számít az, hogy velünk mi van?

Mindent magunknak köszönhetünk. És ez nem egyszerű sztereotípia. Valóban mi tartottuk el őket akkor, mi fogadtunk nekik szót akkor, és most is ezt tesszük. Hiába más a cél, mi ugyanott vagyunk, mint akkor voltunk.

Különféle szóbeszédek keringenek holmi „kajmán” tőkékről. Hát igen: a név találó, mert ez a mohó hüllő, a morzsányi eszével, de erős állkapcsával, és sunyi, hátulról való támadásaival, valóban gonosz egy dög. De, amikor Ti beléptettetek minket is, tudtátok, miért éppen oda kell lépni. Mert az, amit a mi szerencsétlen rabszolgáink összeizzadtak, azt a kajmánoknak szépen kicsorgatjátok. Ezért aztán itthon nem marad semmi, csak a dzsídípi, amit sohasem látunk. A százalékokból pedig már elég!

Most kissé populáris vagyok, de inkább egyszerűen dühös. Meddig kell még várnunk, hogy végre észre térjen a magyar, és szépen elküldje azokat, akik még mindig a szipolyozókat lekörözve, a tőlünk idegen gondolkodásúaknak hajbókolva, minket észre sem vesznek? Csak abban az esetben, ha történetesen nem fogadunk szót, nem hajtunk fejet. Mikor itthon valami nem tetszik, ahelyett, hogy szépen megértetnénk mindazokkal, akik a rossz formájukat az orrunkba dörgölik, elmegyünk panaszkodni ugyanazokhoz, akik a mindenkori kegyeltjeiket a nyakunkra küldték. Ezzel elismerjük, hogy nem mi akarjuk a házunk táját rendbe hozni. Miért gondoljuk, hogy ők jobban tudják nálunk, mi a baj? Számukra teljesen mindegy, mit tesznek a nagyjaink, ha a dzsídípí, meg a százalék stimmel. Persze, szép kis regényeket írogatnak, amit számon is kérnek az uraktól, ellenben ugyanúgy nincs foganatja, mint az összes disznóság valódi kimondásának. Nem a büntetéseket hiányoljuk – remélem, tudjátok, hanem a disznóságok lehetőségének megszüntetését.

Mikor idáig jutunk a füstölgésben, valaki mindig lezárja a disputát: „Nincs mit tenni, ez van.”

Hát eddig is arról volt szó, hogy mi van, de arról nem, miért, és mit is kéne e helyett tenni?

Én ebben is egyedien szélsőséges vagyok – ahogyan sokszor elítéltek:

Nem valamilyen ismert formulát kell újból előrántani, ami ugyanúgy nem működne, mint az, ami most van. Ebből a helyzetből kéne a legtöbbet kihozni! Elmondani, őszintén, hogy mi lenne a diszkrét visszavonulás következménye, de még akkor is meg kéne tenni ezt, ha a következmények kijózanítóan drámaiak volnának is. Ez talán minden értelmes és tettre kész társunkat felrázná.

Ha ez Európa, akkor mi nem ilyenek vagyunk. Bármik is vagyunk, jobbak, többek, mint egy földrajzi, politikai név. Csak azért, hogy Európa szegényháza legyünk, de minket is így hívjanak… nos, egy semmit nem jelentő névért tilos egy ilyen hazát és egy ilyen népet kiárusítani!

Lépni kell! Sajnos, a jelenlegi kajmánokkal fürdőzők soha nem fogják ezt megtenni, hisz miattuk vagyunk itt, ebben a gödörben. Csoda, hogy még egyáltalán létezünk. Noha, ez a csoda pedig tény – mondta volna Malacka –, mégsem szabad ennyivel beérnünk! Saját valónk őszinte elfogadásával, és a Nagy Európai Szellem méltó tisztelete mellett meg kéne elégednünk saját képességeinkkel, melyeket nem idegenek javára, idegen pénzekért, és a vele járó lesajnálásért kaptunk őseinktől. Hiába vagyunk sokan, akik részben napnyugati gazdagságból, valamilyen reményt keresve idevetődött őseink leszármazottai volnánk, mégis tudunk igaz magyarok lenni, mert az a kevés tiszta vér az ereinkben, ami az ősi és őszinte nyelvvel gyémántkeménységűvé edzett minket, hozzáadta az országról való gondoskodás képességét és akaratát is.

 Az erő velünk van! – hogy klasszikusoktól idézzek. Ha a mohóságot, kapzsiságot, hazugságot levetjük magunkról, mint idegen rongyot, tudunk még hazát és országot építeni, mert az eszünk, és szívünk magyar! Tehetségünk, leleményünk ezt a hazát, földet illeti, nem kell senkinek könyörögnünk, nem kell magunkat fityingekért másoknak eladnunk, egyáltalán nem szorulunk másokra semmilyen tekintetben!

 De ez nem zárja ki, hogy mindenkit a maga helyén, a maga országában becsüljünk, és vele jó cél érdekében együttműködjünk, úgy, hogy  „A haza mindenek előtt!” legyen.

Elnézzük, hogy a honért – kérés nélkül – mindent megtevőket, bármennyire is valós és nagyszerű a tettük, rendszeresen, a szemünk előtt figyelemre sem méltatják, de a rombolás, és döghalál dicséretét fennen zengik; évszázadokra bilincsbe kényszerítik, beteggé teszik még az unokáink unokáit is, pedig már a kihagyott lehetőségek bármelyikében talpra ugorhattunk volna:

Itt vagyunk, mondjátok, mit tegyünk?!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.