Vegyes témák kategória bejegyzései

Sehova sem sorolható gondolatok, karikatúrák, egyebek…

Hormonkontroll III.

Hormonkontroll

III.

 Aki idáig képes volt velem tartani ebben a gondolatsorban, talán még rendelkezik elegendő tartalékkal ahhoz is, hogy folytassuk ezt a gondolati játékot, melynek tétje nem más, mint fajunk túlélése. Nem kevésbé fontos gondolatok sorjáznak korábbi írásaimban, de ez a téma szinte „húsba vágó”.

Ezek után, mi az, ami még mindig érdemes a figyelemre?

Mi kell ahhoz, hogy a jelenlegi zavart hormonrendszerű ember megtegyen igazán nagy dolgokat saját maga és bolygónk érdekében?

Azt szinte minden esetben láthatjuk, hogy a mai ember alig vállalkozik olyan feladatokra, amelyek ténylegesen pozitív irányban változtatnának a globális gondolkodáson. Ami a legjobban hiányzik, az a tettekben megnyilvánuló szándék. Ez önmagában is mutatja a katasztrofális állapotot, melyben az ember ma van. Elvesztette önmaga és környezete megújításának képességét! A kommunális szennyvíz fogamzásgátlókkal való szennyezettsége már kimutathatóan hatott a vizek állatainak, halainak hormonális állapotára. Növekedett a szaporodásra képtelen meddő egyedek száma, mely egyes fajok kihalásához vezethet. Ugyanez a hatás közvetett úton visszakerülhet az emberhez az ételeken keresztül. Nemhogy csökken a népesség, hanem egyenesen, láncreakció-szerű kihalások következhetnek be. Idáig a génmódosított növények hormonrendszerre gyakorolt várható hatásait nem is említettem. Vajon ezek láthatók-e előre, mikor az apró, de egymással keresztreakcióban levő anyagok kulminálva teljes, és visszafordíthatatlan biológiai katasztrófához vezethetnek…

Lehet-e még jobban fokozni az érvek számát, melyek a tendencia visszafordításának elodázhatatlanságát indokolják és kényszerítik?

Eljött annak az utolsó lehetősége, hogy az ember számot vessen önmagával, és módot találjon saját testének-lelkének teljes önvizsgálatára! Ezen belül módszeresen végig kell nézni azokat a negatív hatásokat, melyek emberi mivoltunkat megváltoztathatják, torzíthatják! Meg kell ismerni azokat a mechanizmusokat, melyek minden embert egészségben tartanak, és ezek karbantartására külön figyelmet kell fordítani! A testi-lelki-szellemi ápolás mindenki személyes feladata kell, hogy legyen! Ebben egymásnak is segíteni kell!

A tudatosodás, nem azonos a műveltséggel! A tudatosság önmagunk fizikai és szellemi megismerését is jelenti. Ez születéstől fogva a felnőtt környezet elsődleges módszertani és pszichológiai feladata! Az öntudat nem azonos az önzéssel! Az öntudat szintje, az önellenőrzés, önszabályozás nem önérdekű, hanem nagyon is közcélú gyakorlat. Ennek háttérbe szorítása egyedül a Rendszer számára jelent előnyt. Ahhoz, hogy képesek legyünk felismerni cselekedeteink helyességét, nem elég ismerni a társadalmi szabályokat. Bár ezek közül számos igen fontos és nélkülözhetetlen, de a rendszermanipulációk kivédésére önmagunk teljes ismerete nélkül semmi esélyünk nincs!

Egy egyszerű példával illusztrálom a nő és férfi egymáshoz való viszonyát egy speciális helyzetben:

Azt hinnénk, hogy reálisan fel tudjuk fogni saját viselkedésünk, vágyaink mozgató rugóit.

Ha tetszik egy nő/férfi, ebben a pillanatnyi hormonszintünk magas. Ha az aktuális időpontban egyes hormonok termelődése vagy meglévő szintje alacsony, egyszerűen azt érezzük, hogy a másik nem addig szimpatikus tagja, érdektelenné válik számunkra. Legyen az éppen a kedvesünk, vagy az az ellentétes nemű ember, akire vágyunk, de még nem is beszéltünk vele. Mitől lehet a hormonszintünk alacsony, vagy ingadozó? Akár egy csésze kávé vagy egy pohár bor elfogyasztása is sokkszerűen hat a hormontermelődésre. Az „afrodiziákumok” felfedezése éppen a gyenge és szabálytalan hormontermelődés következménye. Ezek használata nem, hogy karban tartaná, hanem ellenkezőleg: lebénítja a szükséges hormonokat előállító mirigyek működését. Az egyes hormonok külső adagolása szükségtelenné teszi a test számára a saját termelést, ezáltal az illetékes szervek ilyen funkciói elsorvadhatnak, leállhatnak. A „menopauza” vagy férfi „változó kor” nem más, mint a nemi hormonok termelődésének csökkenése, vagy teljes leállása. Ez önmagában csak a férfiaknál okoz nemzőképtelenséget, a nők esetében viszont a nemi vágy vagy a férfiak iránti érdeklődés csökkenését-megszűnését okozhatja. A házasságban élő párok esetében ennek civilizációsan elfogadott „szabályossága” mindkét fél közel egyidejű „kimerülése” esetén szinte észrevehetetlenül megy át a szerelemből – szeretetbe, ahogy mondani szoktuk. Azonban sokan nem tudják, hogy az éber nemi vágy a teljes egészség, szellemi frissesség, érdeklődés, fizikai erő nélkülözhetetlen eleme, fenntartója. A mai túlhajtott szexualitás egyik oka éppen a kifáradt szexuális érdeklődés, az általános hormonszegénység, vagy ingadozó hormonműködés. Az állandó teljesítési kényszer idővel tompítja az érdeklődést és külső segítség nélkül egyszerűen megszűnik az aktivitás. Nemcsak a nemi aktivitás, hanem bármilyen aktivitás… A vizuális és fizikai ingerlés valameddig képes ezt az érdeklődést szinten tartani, de ez olyan rész volna az életünkben, ami minden pótszer nélkül kellene, hogy normálisan működjön. Ehhez viszont távol kell tartani magunktól azokat az anyagokat, melyek megzavarják hormonjaink működését! Azt már tudjuk, hogy a hormonok egymás kiegészítői. Ezért, ha egy hormon nem termelődik, a többi termelésében is zavar támad. Az „öregedés” eddig ismert kísérőjelenségei között a nemi hormonok csökkenő szintje általános, de nem szabályos! Látunk idős embereket is aktív nemi érdeklődéssel, és már látunk 30-40 éves korú férfiakat-nőket kiüresedett szexuális érdeklődéssel. Amíg az idős emberek esetében gyakran a genetikai tényezők szerencsés összhatásának tulajdoníthatjuk ezt a jelenséget, addig a fiatalok esetében már a túlzott elhasználódást és a szexuális intelligencia, vagy a kapcsolatteremtés-fenntartás képességének hiányát feltételezhetjük.

A tipikus élethelyzet, amit számos filmben, és az életben is tapasztalhatunk, hogy különféleképpen éljük meg a szexuális élményt, ha férfiak, és ha nők vagyunk. Ennek egyik oka, hogy nem ismerjük a másik nem hormonműködésétés az ehhez társuló hangulatát!

nők szexuális érdeklődése és ingadozó kedélyállapota összefüggésben van. Erről társaságban nem illik beszélgetni, pedig emberi sorsok múlhatnak ezen. A nők normális állapotban havonta egy-két napig aktívak. Ezt ők nagyon jól tudják, de azt már nem, hogy a petefészek hormon termelődése és a peteérés spontán is fokozódhat a nemi aktusban az orgazmus miatt! A női és férfi szexualitás különbözősége ősi biológiai gyökerekre vezethető vissza. A nők többszöri orgazmusa és a férfiak egy-kétszeri orgazmusa és rövid „kifutási” szakasza éppen a genetikailag megfelelő egyedek kiválasztásához szükséges. A civilizációs kötöttségek, gátlások a legtöbb nő esetében „leszabályozták” egy partnerre a szexuális tevékenységet, pedig a folyamatos, többszöri orgazmus a több férfipartner közötti választást szolgálja. Addig kell magas szinten maradni a női aktivitásnak, amíg a megfelelő genetikai társat megtalálják. Így már az is érthető, hogy sok párnak miért nem születik gyermeke, vagy miért van valamilyen gyengeség az utódoknál. Persze, a fentebb említett tényezőkön kívül. A férfiakban viszont hasonlóan a nőkhöz az aktus utáni egy partner iránti „közömbösség” után egy másik partner iránt ismét feltámad az érdeklődés. Azonban a férfiak esetében hiába volna megfelelő a hormonszint, ha a termékenyítéshez több napi „pihenés” szükséges, mivel az aktív ivarsejteket „elpazarolta” egy partnerre. Ez a jelenség is a természet gondossága, hogy a „leadott” szaporítóanyag esetleges alkalmatlansága esetén egy másik, friss szaporító anyaggal rendelkező férfi is szerephez jusson, amíg a fogamzásra képes nő izgalmi állapota tart.

Egy partnerrel is létrejöhet a „harmonikus” szexuális élet, ha a nő tudomásul veszi, hogy a férfiaknak némi „regenerálódásra” van szüksége, hogy újra „támadásba lendülhessen”. A hormonok újratermelődése után ez lehetővé válik.

Ez a félreértés a nemek között gyakori aberrációk kiváltó oka. A korai magömlés az idegi túlfűtöttség, vagy a ritka nemi élet következménye. A legtöbb esetben semmiféle szexuális zavart nem jelent. Könnyen áthidalható némi türelemmel. De a bekövetkezett „baleset” után ugyanúgy pihenés szükséges, mintha a női test igényei szerinti ideig tartó kontaktus után. A következő próbálkozás már elégséges időt biztosíthat a női partner számára is a teljes „megelégedettség”, vagy virágnyelven, a boldogság eléréséhez. Azonban a női „elhidegülés” a hormonszint csökkenésének következtében is beállhat, csupán az efféle „nehézség” hatására. Mint mondtam, a nők erős hormonális befolyás alatt vannak, ezért lelki-tudati életüket sem mindig képesek kontrollálni. Ez is lehet az oka a rövid idő alatt bekövetkező ellentétes érzelmeiknek, egyes esetekben az ingatag véleményüknek is. Döntéseikben a hormonoknak igen nagy szerep jut! A tudatosság sem azonos ezért a két nemnél. A ráció értelmezése, fogalma is más és más.

Ez a fontos emberi tevékenység két tűz között őrlődik még ma is a világ „kulturáltabb” felén, de az erősen vallásos társadalmakban is:

A nevelés vallásos dogmatizmusa szigorú erkölcsi szabályokat állított fel, melyek korlátozzák az emberekre is jellemző szaporodási ösztönök egészséges kiélését. A gátlások elsősorban szellemi úton hatnak vissza a hormonműködésre. Gyakran olyan anyagokat alkalmaznak, melyek a hormonműködés megzavarását célozzák. Ezek használata hosszú távú negatív hatásokat okozhat. Egyúttal belép az a tudati gát is, ami normális esetben, mikor már „mindent szabad” megakadályozza a szabályos aktus lefolyását. A különféle rossz beidegződések következtében olyan idegi-szervi zavarok léphetnek fel, melyeket azután valamilyen „szerrel” próbálnak helyreállítani. Az az ellentmondás, ami a médiák túlzóan előtérbe helyezett szexuálisan izgató tartalmait és a nevelés hiányos vagy képmutató gyakorlatát jelenti, olyan ki nem beszélt, szégyenletes szexuális magatartási ferdüléseket hozhatnak létre, arra érzékenyebb személyeknél, melyek széles társadalmi hatásai már beavatkozást igényelnének. Ehelyett úgynevezett „szexuális szokásokról” beszélünk, amelyek személyes intimitásként vannak jelen a köztudatban. Ezekben minden megengedett, amiről másoknak kincs tudomásuk. Ha statisztikailag megfelelő számú ilyen „eltévelyedés” megjelent, erre „gyártott” új fogalmakkal legitimizáljuk őket. A szigorú vallásos társadalmak súlyos büntetésekkel próbálják útját állni a tendenciának, azonban az okokra nincs megfelelő elképzelésük. Az okok viszont a Rendszerben vannak. A mindenre kiterjedő kettősség, mely a valós emberi tulajdonságok időben való megismertetésével és az őszinteséggel feloldható volna ebben az esetben is, de az élet egyéb területein „szükségszerűen” meglévő zártság, információ-visszatartás, hamis információk valósként beállítása, vagyis a hazugság „legitim” gyakorlata nem teszi lehetővé, hogy a hormonális egészség-viselkedési szabadság a maga emberi voltában felszínre juthasson. Ez azonban nem jelenti feltétlenül a promiszkuitás törvényesítését, mivel a párok hosszú együtt maradását egy másik szabály: az utódnevelés, és családfenntartás kötelessége indokolja./- Erről később./

Jóllehet, ezen a ponton (is) felmerül a kérdés:

Vajon az ember mitől ember, és meddig ember egyáltalán?

Mennyire szabad a Rendszer érdekében megnyomorítani a lelket? Vagy azt tekintjük „normálisnak”, amit a „világ” elfogad, ott, és úgy, ahol teszi, de nem alkotunk meg egy igazán emberi „minőségi jellemkódexet”, ami figyelembe veszi a kultúra és vallás alapelveit, egyúttal törődik az ember földi porhüvelyének igényeivel is? Mert erre is van mód.

Az a ma még nem létező közös földi szellemet, amit mindenki érez és ki is fejez, de nem tekintjük „hivatalosan” vezető elvnek, felszínre hozva, és megfelelően átbeszélve, megértve „közfelkiáltással” az első számú viszonyítási pontnak deklaráljuk, és ebben az ember eredeti értékeit – úgymond – „rongálás ellen” kőbe vésve (Mózes tízparancsolata mintájára) örök időkre megőrizzük, és alkalmazzuk.

Ebben az EMBER, mint (a technikai – ipari – pénzügyi – politikai hatalom által) veszélyeztetett faj a Föld összes fajával egyetemben „kulturális génbank” formájában letétbe helyezendő!

Milyen lehetőségek mentén tudjuk genetikai-biológiai értékeinket a hormonrendszer által megvédeni?

Azt már látjuk, hogy a hormonok szabályozó rendszere mikor és hogyan sérül, de azzal még csak érintőlegesen foglalkoztunk, hogyan lehet a – velünk született gyengeségeink ellenére is – saját kezünkbe venni ennek karbantartását.

Sok jelenleg is gyakorlatban levő módszer van, amihez csupán néhányat, ám nagyon lényegeset hozzávéve sokat tudunk helyrehozni, vagy megvédeni ebben a tekintetben.

Itt van például a mozgás a szabadban módszer, vagy a manuális terápia néven ismert különféle regeneráló tevékenységek köre. Ezek különféle technikáival, melyek a nyirokrendszert érintve erősen hatnak a hormonok működésére, és a test összhangjának fenntartására, már komoly hangulati, sőt fizikális javulást is elérhetünk. Eddig ezzel nem is volt baj, mármint a mozgást megfelelő társadalmi közmegegyezés támogatja, azonban ennek ellenére sokakban nem rögzült, hogy az alapvető egészség sok tekintetben hormonális szinten helyreállítható, amiben a természet hatásai, a zöld növényeik között végzett, vagy tengeri-vízparti mozgás, a vízi sportok vagy csak a fürdőzés, úszás, a nap, szél, virágillatok, a föld természetes érzete, ellentétben a kemény beton vagy aszfalt ízületnyúzó hatásaival, a fülledt , légkondicionált, elektro-szmoggal szennyezett betonskatulyái helyett, mennyire hasznosak lehetnek. Ha nem is nyílik mindenki számára lehetőség mindezek rendszeres művelésére, lakóhelyünkön is megközelítően hasonló hangulatot hozhatunk létre. A masszázs ma már nem elérhetetlen és főleg nem elítélt regeneráló módszer, de ezt is gyakorolhatjuk magunkon, különösen a hormonmasszázst. Az anatómiai könyvekben bemutatott hormontermelő szervek környezetének finom, simogató masszírozása, sok esetben súlyos tüneteket enyhíthet, vagy akár vissza is fordíthat. A akupresszúra egyszerűbb fogásait önmagunkon elvégezve újabb esélyt adhatunk magunknak belső egyensúlyunk helyreállítása érdekében. Sokszor, a kiváltó okok között olyan visszatérő ingerek szerepelnek, melyek épp az ellenkező irányban hatnak ezen szervek, területek, pontok helytelen nyomása, ütése, feszítése által. Ismerős a „szúr az oldalam” szindróma. Ennek okai között szerepelhet a felületes, kis kapacitást igénybe vevő, rossz légzés, vagy túl szoros ruhadarab, kényelmetlen munkahelyi ülőhely, hosszú ideig, egy pontra sugárzó nedves hideg, erős elektromágneses sugárzás, monoton zümmögő, vagy villódzó fénycső, kényszerű ébrenlét súlyos kimerültség esetén, gépjárművezetés közben merev testhelyzet, szorosan markolt kormány, nehezen benyomható pedálok stb. Sportoláskor egyoldalúan igénybe vett izmok, gyakori, egy testrészre irányuló ütések, feszítések, vagy a kellően nem védett külső nemi szervekre ható fizikai behatás, ütés.

Az izmok túlzott igénybevétele bemelegítés nélkül, olyan idegfájdalmakat is generálhat, alapfokon ízületi sérüléseket, izomszakadást, ínszakadást,  is kiválthat, melyek túlzott hormontermelődést okozhatnak, rosszullét, ájulás, vagy keringési összeomlás, agyvérzés stb. kiváltójaként is szóba jöhetnek. Azt leszögezhetjük, hogy az ember csak akkor képes minden helyzetben maximális fizikai erőnléttel helyt állni, ha tisztában van saját gyenge pontjaival, saját terhelhetőségének szintjével, ezeknek megfelelő karbantartásával megismeri a határok tágításának reális lehetőségeit is.

A sport és a nők viszonyára röviden már kitértünk, de hangsúlyozottan fel kell hívni a figyelmet a megerőltető női versenysportok negatív hatásaira! Nemcsak a már szinte hallgatólagosan elfogadott különféle teljesítményfokozó hormonok jelentenek veszélyt a női nemiségre, vagy inkább a női egészségre, hanem a rendszeres nagy fizikai erőt, vagy állóképességet igénylő sportok tesztoszteron (hím nemi hormon) fokozó hatása is jelentős. Ismerősek azok a nehezen beazonosítható nemű, széles vállú, vastag, kötött izomzatú sportoló nők, akikről nehezen tudnám elképzelni, csecsemőjük szoptatását pl. mivel, mellük mérete, a hasonlóan izmos férfiakéval csaknem azonos méretű… Amikor valaki sportkarrierje érdekében szinte feladja nemi hovatartozását, ezzel kockára téve utódok létrehozásának lehetőségét, nem veszi figyelembe, hogy ez az időszak gyökeresen fogja megváltoztatni esélyeit későbbi életében egy kockázatmentes idős korra. A kockázatot pedig az a számos – csakis mesterséges hatásoknak kitett emberi egészséget veszélyeztető – civilizációs betegség jelenti, melyek neveit ki sem szabad ejteni bizonyos körökben anélkül, hogy felháborodást ne váltana ki. Ezek megemlítése egyenlő az ilyen betegségekre mutató átokkal, ami csupán annak kimondásával meg is valósul… Mennyivel egyszerűbb és békésebb az efféle veszélyeket önszántunkból elkerülni!

Milyen lehetőségek vannak a konyhában a hormonrendszert fenyegető hatások kivédésére, enyhítésére, vagy a kockázat teljes elkerülésére?

Ez az a témakör, amely – szokásosan – agresszív beavatkozásnak hat társasági körökben. A fűszerezés, az ételek kiválasztása és elkészítése a legszigorúbb magánjog keretei közé tartozik, egy szinten a szexuális szokásokkal. A zaklatás fogalma, akár jogilag is kimerülhet abban, ha valakit a dohányzás, alkoholizálás, nehéz ételek, édességek stb. fogyasztásának egészségtelen voltára rendszeresen figyelmeztetünk. De mi ez ahhoz képest, ha felemlítjük az ételek főzésének, sütésének, a szokásos konyhai fűszereknek, tartósítószereknek, mosogatószereknek, illatszereknek, szintetikus festékeknek, csomagolóanyagoknak, kommersz „üdítő italoknak”, koffeintartalmú, tartósítószert tartalmazó „frissítőknek”, az állati eredetű fogásoknak, vagy csak a közkedvelt konyhasónak betegségokozó, hormonrendszert befolyásoló mivoltát! Ezek hallatán derékba törhet minden igyekezet, mely ezek elhagyása nélkül szeretne eredményeket elérni. „Akkor nem is érdemes joggingolnom, súlyzóznom, szobatornáznom stb.?!” –

Pedig, valahol ez a helyzet. Amíg meg nem ismerkedünk az emberi lény egészséges működésének törvényeivel, az egészséges ételekkel, önmagunk speciális érzékenységével, mely az étkezéssel összefüggésben létezik, semmilyen valós eredményre ne számítsunk.

Sok közkézen forgó egészségjavító módszer van, melyek között alig akad olyan, ami nem a jelenlegi megszokás tiszteletben tartásával akar jobbítani. Most a súlykontrollt szándékosan nem említem, pedig ezen a téren is történik rengeteg, a hormonrendszert károsító beavatkozás.

Mivel az emberek többsége csak a külsőségekre ad, ezért az egészségipar célzott területe a fogyasztószerek, és kozmetikai szerek piaca. Itt pedig se szeri se száma a hormonrendszert veszélyeztető anyagoknak. Sok állati eredetű alkotóelem van, melyek hormont tartalmaznak, sok vegyszer van, amely valamilyen módon beavatkozik a hormonműködésbe. Külön kockázatot jelentenek, az un. „kozmetikai műtétek”.  Ezekről már gyakran jelennek meg horrorisztikus történetek, ahogyan alaktalan nyomorékká, vagy rothadó hústömeggé válhatnak azok, akik felelőtlenül bedőlnek a hazug és gonosz propagandának. Ezek egyedüli haszonélvezői maguk az efféle „szakorvosok”.

A lényeg pedig, hogy nincs csodaszer! A fiatalság, erő, hosszan tartó fittség, aktív nemi képesség kizárólag a természetes, friss zöldségek és gyümölcsök fogyasztásával érhető el!

A női fogamzó képesség, fiatalság, jó kedély fenntartásáról gondoskodik a növények „fitoösztrogén” tartalma, mely egyetlen biztos módja a változókori női panaszok elkerülésének. A fogamzás és az aktív nemiség nem életkori, hanem étkezésbeli kérdés! A nők testére évtizedekig ható állati hormonok, különösen a tesztoszteron bombaként ismert tojás, a húsok – a „biohús” is (!) –, a mindenféle zsír-olaj hő kezelt formájának, a kalóriadús ételeknek, az ebből fakadó kövérségnek van meghatározó szerepe abban, hogy a női test, szaporító mechanizmusa végletes kimerülése megtörténik. A korábban, az utód kihordásához, felneveléséhez szükséges védettség hirtelen megszűnik, ezáltal a nők is, ugyanúgy ki lesznek téve az un. „férfibetegségeknek”mint a hasonló korú férfiak..

A növényi ételek női testet egészségben tartó erején belül léteznek kifejezetten a genitáliákat erősítő hatású növények, növényrészek, gyümölcsök. A gránátalma, fekete ribizli levél, lucernacsíra stb. A hormonrendszer fontos eleme a pajzsmirigy, melynek hormonjai a thyroxin, és a trijód-thyronin. Ezek termelődéséhez elengedhetetlen a jód! Ehhez a hagyományos konyhában a tengeri állatok fogyasztásával juthatunk. Azonban a teljes egészséghez az összes állati eredetű étel fogyasztásától tartózkodnunk kell, viszont az algák széles választéka bővelkedik elegendő mennyiségű felvehető jódban. Ezek minél tisztább és kezeletlen, szárított, porított alakban jó étrend-kiegészítők, sósak, de a tengervízben oldott komplex sók testükbe épített, szervesülő formájával, miután a kristályos  mindenféle belső használata kerülendő! Az algák ezeken kívül, szinte minden fehérjealkotóval, aminosavval rendelkeznek, melyeket esszenciálisaknak nevezünk, vagyis szervezetünk önmaga nem képes előállítani őket. Ezen felül némelyiküknek magas a B és B12 vitamintartalma is, melyek fontosak az immunrendszer, idegrendszer, a vér egészsége és a test erőnlétének fenntartása szempontjából. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az élő tápanyagok komplex formái a hormonrendszeren keresztül, a sejtek működésének optimalizálásával tartják fenn az egészséget. Hiába van a terített asztalon minden földi jó, ha ezeknek túlnyomó része hővel, vegyszerekkel, tartósító anyagokkal tönkretett! Hiába a gazdagság, költséges kulináris örömök, a gyermekek és a felnőttek tápanyag és vitaminhiányban szenvednek! Ezeknek a tartós hiányoknak súlyos következményei vannak, melyek betegségekben, lelki-szellemi visszamaradottságban, testi szenvedésekben nyilvánulnak meg.

Külön említést kell tennünk az étkezés „drogszerű” voltára. Az ételek főzése-sütése fokozza a hormonműködést. Ez azonban nem pozitívum akkor, ha meggondoljuk, hogy az emésztőrendszer hormonjai korlátozott mennyiségben vannak jelen a szervezetünkben. Ezek kimerülése, hibás működése (hasnyálmirigy inzulintermelésének zavarai) éppen a hőkezelés és túlzott terhelés következményei.

férfiak számára is van kiút a „szokványos” panaszok elkerülésére. Először is az állati eredetű élelmiszerek eleve magas nemi hormon tartalma következtében a férfihormonok megfelelő szintjének termelése alábbhagy, vagy fiatalkorban túlteng, valamint a nemi érés túl korán következik be. A túlhajszolt nemi tevékenység óhatatlanul a hormontermelő szervek kimerüléséhez vezet, és az ezt követő elhízás tovább rontja a helyzetet. A fizikai túlterhelés vagy alulterhelés… egyaránt hormonromboló tényező. A jó erőnléthez megfelelő mennyiségű nemi hormon mellett az összes hormont termelő szerv, pl a hasnyálmirigy és mellékvese egészsége is szükséges. Az erős fizikai munkát végző férfiak körében közönséges a munka utáni „lazítás”, mely enyhébb esetben sörfogyasztással jár. Azonban az árpa-árpacsíra magas ösztrogénszintje megzavarja a férfihormonok és az ösztrogénok férfiakra jellemző arányát, ami mellnövekedéssel, és a szexuális teljesítmény csökkenésével járhat. Az „égetett szeszek”, a sörrel és borral együtt rövid úton tönkreteszik a májat, és a hasnyálmirigyet, az emésztőrendszer létfontosságú hormonjait előállító szerveket. Negatívan hatnak az agysejt myelin burkára, ezáltal maradandóan károsítják a központi idegrendszert.

Amit most látnak, azt talán sehol másutt nem fogják látni!:

Az élő növényi táplálék regenerálja-tonizálja a hormonrendszert és egyedülállóan segít a szenvedélybetegségek leküzdésében, mivel a méregtelenítő rendszer hatékonyságán keresztül a függőséget okozó mérgeket is eltávolítja! Megváltozik az életszemlélet, erősödik az idegrendszer, lassul és szabályossá válik az összes szerv működése; legjobban megmutatkozik ez a hatás az érrendszer és kapcsolódó szervei, a szív, tüdő teljesítményének, teherbírásának javulásán.

Tehát a költséges, bizonytalan hatású „visszamérgezésen” alapuló elvonókúrák helyett csupán a növénytáplálkozás egyszerű és következetes módja megfordítja az alkohol és drogproblémák társadalmi – gazdasági – egészségügyi katasztrófával fenyegető tendenciáját.

Ezen túl, eddig még nem tisztázott módon képes a genetikai hibák kijavítására, sőt akár bizonyos, nem teljes testrészekre kiterjedő, korábban elvesztett szövetek visszaépítésére is!

Vagyis, azok a „modern” civilizációval bekövetkezett, genetikai eredetű betegségek, testi fogyatékosságok, idegkárosodások, amelyek eddig gyógyíthatatlannak minősültek, egyszerűen a helyes életmódra térés hatására helyreállnak. Különösen eredményes az immunrendszer „betegségeinek” gyógyítása, mivel a megfelelő, élő tápanyagok, aktív energiák hiánya okozza ezeket!

Amit ilyen esetben félreértenek az emberek, hogy ez a folyamat igen lassan indul be és hosszú ideig tart. De mindenképpen, mindenkinél egyformán elkezdődik. A tempó, a javulás, helyreállás szintje, az illető korábbi életéből és az elődei életéből maradt hibák mennyiségétől, mértékétől, minőségétől függ! Ezen kívül a már történt csonkolások, operációk, szervpótlások gyógyulására igen kicsi az esély. Az elvesztett fogak újranövése viszonylag gyakran fordul elő, de ez csak valószínűsíthető, de nem bizonyos a növényi étkezés hosszú gyakorlata révén.

Egyetlen érdeklődésre számot tartó téma maradt csupán, amit szerény tudásomból Önöknek átadhatok:

metakommunikációban igen fontos hormonok a feromonok, melyek szerepéről az átlagembernek csekély tudomása van. A metakommunikáció, a szavak nélküli kapcsolatteremtés egyik láthatatlan és sokáig ismeretlen tényezője az igen kis mennyiségű, ám annál nagyobb hatású nemi hormonok ismert és esetlen még fel nem tárt fajtái a feromonok. Ezek anélkül hatnak, hogy tudnánk róluk. Azonban ezekkel együtt, vagy ezek mellett igen fontos azoknak az illatanyagoknak a szerepe, melyek a mesterséges illatszerek használata miatt nem érvényesülhetnek. Ezek – véleményem szerint – legalább olyan fontosak a szimpátia-antipátia szempontjából, mint az imént említett hormonok. Feltevésem szerint, ezek szerepe inkább genetikai-evolúcióbiológiai okból fontos. A „véletlen” sikeres találkozások hátterében bizonyosan fontos a személyes illat komplex jellege. A „genetikai tudat” számára a jó választás lehetősége viszonylag kicsiny. A lehetséges optimális partnerek közül csak kevés variáns felel meg. A „ha ló nincs szamár is jó”, vagy „Anyám én nem ezt a lovat akartam!” – vicces magyar mondások jól mutatják, hogy vannak olyan tényezők, amelyek rejtettek, és a kudarc „benne van a pakliban…” A jelenlegi mesterséges emberi viszonyok nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a külsőségeknek, és az anyagiaknak. Valószínűleg azért, mert ez a Rend ilyen ingatag alapokra épült, és azért is, mert a saját illatanyagokat elnyomják az agresszív mesterséges, szintetikus illatszerek. Ezek hormonrendszerre gyakorolt egyéb hatásai mellett, mind az érzékelést (szelektív, érzékeny szaglást), mind pedig a „kiáramlást-kibocsátást” lehetetlenné teszik. Egyik – sokat emlegetett – előnye a tiszta étkezésemnek a rendkívül jó szaglásom. Mindamellett az említett táplálkozási mód minden érzékszervre pozitívan hat. Nem nehéz megérteni, hogy a cigaretta mennyire árt a szaglásnak, de ugyanígy az ízlelés is rendkívüli módon torzul az agresszív fűszerek, különösen az ízfokozók hatására.

Általában véve, a jó véleményalkotó képesség, tisztánlátás, idegműködés, tiszta tudat, friss szellem, tapasztalati intelligencia nem lehet csupán a fiatalok privilégiuma, sőt! Ezek az erények az életkorral gazdagodnak. De csak akkor, ha az ezek alapjául szolgáló test-szellem-lélek, megőrzi, sőt továbbfejleszti születésekor kapott képességeit!

A leírtak váljanak mindenki hasznára!

Bankok

Írta: Kövi Gábor
2011. augusztus 28.

Bankok

 

A Kelet ismert városa, de…. valami más is, ami a magyar nyelvben… 

**

Volt egyszer egy mesebeli állam. Különlegességéhez nem fér kétség. Semmihez nem hasonlítható a jelen és a múlt bármely időszakához viszonyítva. Pusztán a játékos képzelet szüleménye. Mese gyermekeknek, elalvás előtt.

Élt egyszer valahol az Óperenciás tengeren innen és túl egy feltaláló. Ez a zseniális ember, egy király volt, és királysága állandó gondokkal küzdött. Sok volt a parazita. Ezek nem akartak dolgozni, hogy a király és udvartartása minden megérdemelt kényelemben részesülhessen, csak magukra gondoltak és ezért nem fizettek adót. Csak maguknak szántottak, vetettek, és maguknak tartották fenn gyümölcsöseiket, nem adóztak hálával és terménnyel senkinek. A király is arra kényszerült, hogy két kezével keresse meg a betevőt. Gyökereken, bogyókon tengette életét udvartartásával, komornyikjaival, ajtónállóival, hátvakaróival, talpkenőivel, csiklandozóival és másokkal együtt. Tudta, valamit ki kell találnia, hogy végre igazi királyként élhessen gazdagságban, fényűzésben, kövérségben számos udvaroncával és hatalmas hadseregével együtt, amely most soványan és fegyverek nélkül csúszott-mászott, rovarokon és elhullott magokon nyomorogva.

Telt, múlt az idő és ezer átvirrasztott éjszaka után a király hatalmasat csapott a homlokára egy borús hajnalon, amint rájött a megoldásra. Sok időbe telt, mire feleszmélt saját fejére mért ütése után, és megfogalmazta a TERVET, hogyan húzza ki magát a csávából. Megteremtette tehát a tökéletes ÁLLAMOT. A vérszívókat úgy csalta be a csapdába, hogy kitalált egy közvetítő eszközt, amit fondorlatos módon pénznek nevezett el. A siserék és önző módon maguknak izzadók előtt megcsillantotta annak lehetőségét, hogy fejlesszék kicsiny, de jól prosperáló családi, törzsi gazdaságaikat. Az általa kitalált és fáradságosan legyártott pénzt ajánlotta fel nekik, hogy ezek a várszívó kis szörnyek – akiket suttogva csak polgároknak nevezett a királyi udvar, mivel annyira rettegtek tőlük, hogy ki sem szabadott hangosan ejteni a nevüket -rákényszerüljenek, hogy ezután őket, és csakis őket szolgálják. Az izmos és egészséges, de önző teremtmények, kártékony férgeknek tartott, emberhez is alig hasonlítható lények lassan, de végül rákaptak a csalira, és elkezdték vásárolni a különféle haszontalan, de csillogó eszközöket, önjáró kapákat, kattogó, csapkodó kaszákat, és más efféle ismeretlen, mégis vonzó holmit. Először csak kis városokat épített a király a pénz hasznából, de nem volt megelégedve az eredménnyel és ezért tovább gondolkodott. Ha a fejlesztés olyan jövedelmező, akkor ezt talán a városokra is lehetne alkalmazni. Egyre több várost és egyre nagyobbakat épített tehát, és mindegyiket Bankoknak nevezte el. Ezek fő foglalkozása az volt, hogy a pénzt különféle alakban és méretben elkészítették, és egyre nagyobb mennyiségekben felajánlották a vérszívóknak, vagyis a polgároknak. Ezek az ostoba, de gonosz alattvalók fokozatosan egy furcsa, de gyógyíthatatlan betegséget kaptak, amit fogyasztásnak neveztek. Ez egy olyan kór volt, ami a nélkül ölt, hogy valójában azonnal elpusztította volna a megcélzott tömegeket, hanem lassan, az ellenállhatatlan vásárlási kényszer nevű tünet révén mindenféle színes és ócska kacatot akartak szerezni, egymással versenyezve. Ennek azután áldásos következménye lett, egyre több hitelt, vagyis olyan pénzt vettek fel a bankoktól, amely csak papíron szerepelt, tehát már megspórolták a pénzgyártás fáradságos és költséges munkáját is. A Bankok száma egyre csak gyarapodott.  Ezek után jött az aratás: a rengeteg kacattal és hatalmas adósággal „rendelkező”alattvalók olyan helyzetbe kerültek, hogy tanyáik, gazdaságaik a Bankok kezébe kerültek, és azután ezek az aljas férgek csak a Bankoknak dolgozhattak, vagyis a Királyi udvarnak és a fényűzést ősi jogon, megörökölt királyi párnak. Végre eljött tehát az Aranykor, amiben a dolgok és a szerepek méltó helyükre kerültek. A Pénz mennyisége és megfoghatatlansága korlátlanul növekedhetett, a hitelt felvevők és az ezután eladósodott polgárok nyomorba dőltek, a király hízott, és fénylő arcáról a mosoly nem, csak a zsír olvadt le. A hasztalan holmik előállítása minden korábbi tömeget meghaladt, a tengerek és erdők is megteltek ezek hulladékaival, a gazdagság a Bankok és a Király köreiben soha nem látott méreteket öltött és ennek kontrasztjaként a haszontalan és kártékony polgárok rabszolgákká lettek, akiknek esélyük sem lehet arra, hogy megint maguk urai lehessenek. Itt volt hát a Kánaán. A polgárok lassanként ráeszméltek helyzetük igazságára, amit ők érdekes módon aljasságnak és igazságtalanságnak, kizsákmányolásnak és népnyúzásnak neveztek, ezért elkezdtek kevesebbet fogyasztani, újra két kezükkel maguknak dolgozni, amit a Bankok se nézhettek tétlenül. Ezért kitalálták a kamatot, ezt egyre magasabbra emelték, ahogyan nekik tetszett, ezzel egy ideig még fenn tudták tartani hegemón helyzetüket, de már látszott a sötét jövő, és lassanként a szépen fejlődő, és az egymással szoros kötelékekkel kapcsolódó Bankok rendszere kénytelenné vált feladni a jogosan elért hatalma egy részét, vagyis a kisebb és kevésbé fontos Államokat, így egyes Bankok csődöt jelentettek. Ezzel persze egyszerre két legyet ütöttek egy csapásra, mint minden mesében szokás. A látszólagos kár, ami érte őket, csupán azokat a jól becsapott polgárokat sújtotta, akik felelőtlenül, de a Bankok jó üzlet- és reklámpolitikájának hatására pénzüket átváltották számokra és papírlapokra, és a Bankokban helyezték el. A Bankok megszűnése nincstelenekké tette őket. Tehát csak a nagyobb bankok számháborúja, vagyis a közvélemény olyan alakítása révén, amely őket részvétre és sajnálatra méltónak tüntette fel, megmentették hatalmukat és játékszabályaik önkényes változtatása révén időtlen időkre fenntarthatták, vagy növelhették azt, amint kényük-kedvük megkívánta. Addig éltek és haltak, míg a világ sora el nem múlt.

A mesének vége, Jó ébredést gyerekek!

Bármilyen párhuzam a valósággal, csupán a képzelet és a rosszindulat műve. E sorok írója nem vállal semmilyen közösséget az efféle gyanúsítgatásokkal. A következményekért, minden felelősséget elhárít magától és örököseitől.        (Ez a bekezdés a korábbi honlapon olyan apró betűre volt állítva, hogy biztosan ne lehessen elolvasni… A WP jelenlegi sablonja erre a méretre állította át az eredeti dokumentumból való másolás közben. Ezért az a geg itt nem tudott érvényesülni… /a szerző)

Görényképző

limuzin

Görényképző

 

A szokásosnál is szájbarágóbb lesz a bevezető, mivel ez a szó, néhány görényoktató és tenyésztő kivételével mindenki számára ugyanazt jelenti. A tőlem már ismert módon, most is a civilizáció egy sajátos, talán abszurd kritikáját kapják az állatvilágból vett minta alapján. Ne csodálkozzanak azonban, ha ez a hasonlat néha elvont, néha viszont konkrét is lesz. Attól függően, mennyire zavaró, vagy mennyire közismert a téma. Jelenségek és azok kikerült, elhallgatott, vagy kellemetlen, sőt illetlen részletezése. Régóta mondom, írom, hogy mindent nevén kell nevezni. Ahogyan a hülye is mindenki számára ugyanazt jelenti, ugyanúgy a görény is, eltekintve az állatokkal foglalkozók körét – természetesen. A cím egyébként semmilyen tekintetben nem találkozik Popper Péter történetével, a „tanár sütöde” csattanójú kis igaz „tanmese” témájával. Azonban annyiban mégis kapcsolható ahhoz, hogy az ifjú Popper, közvetlenül a háború után, még a „felébredt” gyermek kritikai érzékével meglátta azt a lényegi hibát a civilizációs iskolarendszerben, ami a háború idején valóságos szituációkban egyáltalán nem bizonyult volna értelmesnek. Azonban az ember, ahogyan „visszazökken” a „normális (értsd: sablonszerű, civilizációs) kerékvágásba”, már ugyanez a viselkedés gyerekkori csínytevésnek hathat. Ahhoz, hogy valaki észrevegye, és képes legyen nyomon követni a „görényülést”, elég felszabadult és éber kell, hogy legyen. Erről higgadtan, vagy bizonyos távolságból beszélni, igen nehéz dolog, de már nem kikerülhető a jelen helyzetben.

Akkor fogjuk megérteni és egyúttal megváltoztatni azt, ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mégis él vele és általa, ha a szükséges utálat, és szégyen fog hozzájuk társulni. Addig egymásra mutogatunk, hiszen ezek a „jelzők” sohasem ránk vonatkoznak. A humor, vagy az abszurd humor, vagy a metsző irónia csak akkor jogos, és akkor kell elfogadnunk, még akkor is, ha egyszerre magunkra ismerünk, ha megértjük és megfelelő helyre tesszük a tudatunkban. Tovább a folytatáshoz

Szófestés – szózene – szómágia

Szófestés – szózene – szómágia

A megértés története: belülről kifelé

Mi más lenne a dolgunk, mint önmagunk megértése, önmagunk megtalálása, és az Univerzumhoz való kapcsolódásunk?

A reggeli friss gondolatok… Az eredeti érzések megfogalmazásai. Mintha mindig ugyanazt akarnánk mondani, csak máshogyan fogunk hozzá.

Volt egyszer – egy cikk, amit a Magyar Horgászban jelentettem meg. Szerelmem – a legyezés- címmel. Egyik fiatal ismerősöm a cikk elolvasása után ezt a meglepő megjegyzést tette: „Olyan költői…”

 Azóta is próbálom megérteni ezt. Azután, mikor nagy nehezen rávettem magam, hogy előadásokat tartsak, kezdetben a cím viszonylag sok embert mozgósított, azután hirtelen lefogyott, majd beállt a látogató hallgatók száma 5 és 10 közé, ami maradt is a 30 előadás végéig. Ugyanez játszódott le a másik két klub működése során. Mi volt, ami az embereket az előadásaimra vonzotta, majd mi volt, ami azt a „számos” hallgatót megtartotta?

Csupa rejtély…

A diákok az „Élettudás” órákon, kezdetben a pad alatt játszottak a telefonjaikkal, egymásnak sms-eztek, olvasták a kedvenc regényüket, és minden olyat tettek, mint más órákon. Én azonban beszéltem hozzájuk, arra kérve őket, hogy figyeljenek rám, és magam csodálkoztam a legjobban, mikor kicsengettek, és a tanulók szeme sem rebbent, továbbra is rám néztek, amíg külön azt nem kértem tőlük, hogy lazítsanak, és eltávozhatnak. Mi történt közben?

Újabb rejtély…

Mi volt az, amiről nekem sem volt tudomásom, mégis hatott másokra?

A megértéshez vissza kell lapoznunk, mikor kisgyermekként a világot elképzeltem a könyveken keresztül. A betűk szavakká illesztett formái, gondolatok rejtett tartalmát bontották ki előttem, olyan világot építettek bennem, mely a vágy „varázsdobozát” lassanként színes, mozgalmas világgal töltötte meg. A le nem írt, meg nem fogalmazódott ige megelevenedett: az érzések leírhatók, a világ teljes terjedelmében ábrázolható!

De az érzésekről csak annyit tudtam, hogy jót kell adnom! Mégis, mi volt, ami engem arra sarkallt, hogy kifejezzem ezt az alaptörekvést? Miért nem támadni, leigázni, szétzúzni, tönkretenni, uralkodni akartam?

Talán láttam magam körül ezt, és valami mást szerettem volna?

Talán jobban, jobbat szerettem volna másoknál, magamnál?

Aztán – mint mindenki más, próbáltam alkalmazkodni a többséghez, jó lenni a Rendszerhez, és vártam a viszonzást, ami csak nem akart jönni. Először türelemre intettem magam: „Minek annyira sietni, ráérünk, hisz az egész élet előttünk van!”

Később elbizonytalanodtam: „Hátha mégis valamit félreértek, és a többiek nem akarják a jót velem együtt, sőt mindenkinek jobb volna, ha én nem is lennék…”

Ez a felismerés drámai hatást tett rám. Továbbra is akartam a jót, és kerestem a jót minden könyvben, képben, zenében. Apropó: zene… A zene megtalálása kb. 14 éves korom tájékán, valami egészen új lehetőséget csillantott meg előttem: A bennem munkáló érzések hangfolyamok által talán még jobban kifejezhetők?!

Elindult egy hosszú felfedezőkaland, ami máig sem ért véget, de ma már valamit ki is tudok fejezni az eredeti érzésekből a zene által. Az abszolút jó kifejezhető zenében. De miért kéne csupán a hangkeltő eszközökre hagyatkozni, ha az első élmények: a betűk-szavak-mondatok sajátos mágiája is zene azok számára, akikben van ehhez fogadókészség? Lehet, hogy a zene is csak egy eszköz, akár a betűből formálódó hangulatok és megfogalmazások? Lehet, hogy nincs külön próza, vers, dallam, kép? Hanem mindez együtt, amit máskor, máshol, más eszköz segítségével tudunk kifejezni? Mindig ugyanazt mondjuk, csak máshogyan?

 Mit vár tőlünk az Univerzum, vagy az Isten, más megfogalmazásban?

Ez is egy nagy rejtély, ha nem a legnagyobb?

Aztán mi talált meg egy más formában megint?

A természet, amit kezdetben a számon akartam legyömöszölni, ahogyan minden lény a Földön. De a gondolat és érzés megint erősebb volt. Valami felé vitt… A víz sötét és rejtélyes mélységei, a mélységek lakói; ahogyan titokzatos életüket élik a folyamatos hömpölygés, bugyogás, örvénylés közepette. Mivel lehetne őket előcsalogatni? Hogyan lehetne őket megismerni? Kínálkozott a bevált módszer: meg kell őket fogni, hogy megnézhessük, és biztosan azért fontos ez nekünk, mert meg kell enni őket!?

Ez is eltartott egy darabig, miközben a természet lassanként megváltozott. Magam is változtam, amit eleinte nem nagyon értettem, de más is változott, ezért nem tartottam figyelemre méltónak. De megdöbbentő módon, a víz lakói eltűntek, meglehetősen rémisztő, horrorisztikus drámában: elhullott, fekélyes tetemeik bűzlő „küldeményei” a folyó által „házhoz szállítva”. Ekkor már nem hagyhattam szó nélkül ezt az élményt, megírtam a „Folyó halála” című elbeszélést, egy pályázat ürügyén,  a „Völgy” című másik írással együtt, ami azt az ideát írta le, ahogyan a természetet látni szerettem volna abban a korabeli valóságban, ami ennek szomorú ellentéte volt. Ma is vállalom őket, és szándékomban áll ezeket alig változtatott formában közreadni. Amit ma már értek, hogy semmi sem változott az eredeti szándékomból, azon kívül, hogy egyre jobban értem, mi volt a feladat, amit születésemet követően magamra vállaltam. Sokan úgy gondolják, hogy ez egyfajta „kiválasztotti” lét, pedig csupán felismerés, és ez mindenki számára adott volt akkor is és ma is.

Ami ebben a „nem normális”, az maga a norma. Ami viszont akkor sem volt, és jelenleg sem azonos az én ideámmal: jót érezni, gondolni, cselekedni! Lehet persze szerepe sok momentumnak: édesanyám szeretetének, a Biblia szavainak, vagy éppen annak a kezdeti ösztönnek, hogy komolyan vegyem magam és a világot.

Aztán, ahogyan egyre jobban értettem, mi is a dolgom, kezdtem világosan látni, hogy az emberi világ többsége egyre távolabb kerül tőlem. Csak pár hozzám hasonlóan érző-gondolkodó embert találtam, akivel komolyan meg tudtam beszélni a kételyeimet, vívódásaimat, felfedezéseimet, és szándékaimat.

Kezdett foglalkoztatni a gondolkodás szerkezete, a kapcsolatunk más lényekkel, közünk a tágabb Univerzumhoz. A víz lakói túl szépek, sérülékenyek, tiszteletreméltóak, fájdalmasan kiveszőek voltak ahhoz, hogy továbbra is azért vadásszak rájuk, hogy minél többet együnk meg belőlük. Az a pillanat, mely a legszebb, ahogyan a hal kivetődik a vízből, és menekülni próbál, egyúttal a legméltatlanabb is, hiszen egy ilyen gyönyörű lény életére törni nem a legnemesebb cselekedet. Az állat megölése újabb és kitörölhetetlen fájdalom, hiszen véget vetünk egy csodált lény földi életének. Egészen addig tartott ez az ambivalens érzés, amíg meg nem tanultam, hogy erre egyáltalán nincs szükség, sőt ezzel nemcsak a természet ritka és irigylésre méltó példányát öljük meg, kárhozatot zúdítva magunkra, hanem ennek saját testünkre nézve is súlyos következményei lesznek. Ez volt az a pillanat, mikor végre kezdett derengeni annak értelme, mi közünk is van a világhoz.

Voltak időszakok, mikor megálltam számot vetni mindazzal, ami foglalkoztat, és amit eddig tudok. Az életem gerince az egy irányban történő haladás. Ám azt sem tudtam honnan, de azt a legkevésbé, hogy hova tartok. Néha, valamilyen nosztalgikus érzés megérint, valamiféle irigység korábbi tudatlanságom állapota iránt, azonban ez semmi más, mint azoknak az érzésfolyamatoknak a feltámadása, melyeket már sikeresen meghaladtam. Azonnal felébredek és megnyugszom: itt vagyok és azt már magam mögött hagytam, ami így próbál megejteni engem. Mindennél többet jelent nekem, hogy kezdek tisztába jönni magammal és a világgal.

Minden eddigi momentum fontos volt, de talán a szerepük nem volt eléggé világos előttem. Mit is jelent a folyó?

Elsősorban a születési hely sajátos energiáját, ami inspirálta a bennem levő törekvéseket. De jelenti az utat is, és még valamit: a tűzzel együtt a tisztán folyó víz mozgásának látványa visz el önmagunkhoz. Az az állapot, ami rabul ejt minket, olyasvalami, mintha egy csak önmagára számító vad sebespisztráng volnánk, ami otthonosan él a víz áramlásával dacolva a sebes sodrásban. A ránk ható érzések elvisznek minket azokra az ősi tájakra, ahonnan elődeink elindultak. Az idő és az örökkévalóság egybeolvadása, megmagyarázhatatlan biztonságérzet, állandó változás, színek, formák, hangok mintegy hipnotikus hatást gyakorolnak ránk.

Azonban, amit kerestem, az ennél több volt: tudatosság. Ez önmagában azt is jelenti, hogy teljes bizonyosságot akarok szerezni gondolataim tiszta és helyes voltáról. Mi befolyásol, és a hatások honnan, milyen intenzitással érhettek? Lassanként felfedeztem az engem formáló erők forrását, kezdtem érzékelni ezeket, és gondolataimmal egyre jobban át tudtam hangolni a negatív hatásokat. Ahogyan tanultam az emberi szerep lényegét, megértettem, hogy nem lehetek falevél az áradó víz örvényeinek kiszolgáltatva, hanem olyan tisztává és érzékennyé kell lennem, amilyen a Nagy Univerzum. Nemcsak befogadója, de közvetítője is vagyok az engem körülvevő lüktető hullámoknak. Nem lehetek egyedül a hullámforrás, hiszen akkor kimerülne a saját energiabankom. Folyamatosan fel kell vennem a számomra legkedvezőbb rezgéseket, és élettel kell megjeleníteni őket. Meg kell tudni különböztetni a szabályos hullámokat a sérült, energiaátadásra alkalmatlanoktól; az élet támogatására valókat az élet lassítását, megállását, torzulását okozóktól. Így jutottam el a legfőbb állomáshoz:

Az ember biológiai hovatartozásának kérdéskörétől, az étkezésen keresztül megérthető alapvető törvényszerűségekig.

Ebben szüleim, ismerőseim példáit elemeztem és megláttam a lehetséges jövőmet. Ez a jövő egyáltalán nem volt ínyemre, hogy stílusos legyek… Nagy ínyencként, először magát az ínyencséget kellett megértenem és átirányítanom arra a pályára, mely az élet törvényei szerint a legkedvezőbbnek tűnt. Talán nem véletlen, hogy abban az időben, az országban több nagy tudású ember is ugyanezzel a problémakörrel foglalkozott, és jóval előttem jártak. Elkezdtem látogatni az előadásaikat, egyre jobban értve a lényeget. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a periódus illeszkedett az általános világtendenciák vonulatához, amiről később kiderült, hogy egyfajta divatirányzatként vezette be az egészségipar átrendeződését.

Fő motiváló erő volt annak felismerése, hogy az addig eltelt idő nem a megfelelő életgyakorlatot hordozta, ezért a maradék energiám nem lesz elegendő, hogy a teljes élettervemet megvalósíthassam. Egyszerűen fogalmazva: idő előtt elpatkolhatok. Remélem, elég egyszerű voltam!

Minél jobban beleástam magam az összefüggések felderítésébe, annál világosabbá vált előttem, hogy az emberiség, a természettel együtt, mekkora bajban van! Saját bajaim lassanként alábbhagytak, majd beállt egy lassú erősödési folyamat, ami az óta is tart. Erősödés fizikai, szellemi és érzelmi téren. A régóta tartó külső programok is formát öltenek, holott a körülöttem közel és távol keringők kétkedése pályám irányultságának tekintetében nem gyengült, sőt néha erősödni is látszik. A „külvilág”, az a háttérerő, ami a Rendszer irányítójaként egyre jobban ismert a „látásra hajlandók körében”, mindent megtesz, hogy a mind egyértelműbb tudás kevés emberhez juthasson el. Az ember, mint használati tárgy, „fogyasztószolga” leghatékonyabb energiarablásának periódusa után a „hulladékgyűjtőbe” – az „egészségügy” karmai közé kerül. Az abból való szabadulásra már nincs remény, ha valaki idejekorán nem tesz ez ellen a fátum ellen valamit.

A legátkozottabb ismeret, hogy az ember egyedüli útja a növényvilág eredeti formáinak ételként való fogyasztása, termesztése, minden növény megfelelő helyre való visszatelepítése, az állatvilág és természeti környezet teljes rehabilitása.

Ez a felismerés elvezetné az embert eredeti valójához, és a jelenlegi trendet végleg visszafordítva levehetné a denaturált ételek fogyasztásának ipari terheit a Földbolygó életre vágyó részéről, beleértve ezen felismerést magáévá tevő egyre gyarapodó emberi közösségeinek támogatását is. Megdöntve a túlnépesedés megoldhatatlansága dogmáját a „gépemberesedés” folyamatának megfordításán keresztül, az erőszakáradat egyszerű kioltásáig, és a tiszta tudatú sokaság kreatív Földmentő ösztönének kiteljesedéséig vezető Új Korszak, vagy Új paradigma felépítéséig ez a negatív erő semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy megállítsa a megállíthatatlant.

Ahogyan az elavult, lejárt beidegződések hitelüket veszítik, mely züllesztő hatást gyakorol az eddigi életelvekre, lerombolják a látszatrendet, a pénz uralmát, az energiadogmák hatalmát, kiaknázva az eddig parlagra vetett emberi leleményt, magától omlik össze a több ezer éves tákolmány, amit civilizációként ismerünk. Ami azután létrejön, valódi szellemi forradalom lesz, az ember önmagáról tévesen alkotott negatív véleményének gyökeres megváltoztatása, az a korszak, amely minden próbálkozás ellenére el kell, hogy következzen!

 Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg az első pillanatban, és az ezt követő 25 év a fokozatos emelkedésről szólt. Szükség volt egy olyan esszenciára, ami segít másokat, hogy hasonló módon megérthessék a világ egyszerű felépítését.

Sok oldalról lehet magyarázni, mi volna helyesebb annál, ami most világszerte van. Bárhova nézünk, ugyanazt látjuk: pazarlás, rombolás, süllyedés, irracionalizmus, bénult tompaság, leépülés. Eszeveszett rohanás, együtt az emberi test egyre zártabb, egyre lassulóbb életfolyamataival. Az energiák folyamatos áramlása helyett a pénz követhetetlen áradata, és a használhatatlan látszatinformációk mindent elborító tömege bénítják a tudatot, erkölcsromboló összeesküvések, magukat „vállalkozásnak” álcázva, érzéktompító anyagokkal segítik a gonosz démonok eszmélet feletti uralmát.

 Ráébredtem: van egy olyan törvény, ami mindent magában foglal. A tudatosság mindenségből eredő törvénye. Az idő és a tér végeláthatatlan, megállíthatatlan haladása. A földi zűrzavar hazugság „fejlődése” helyett univerzális tudatosság. Elneveztem ezt a Rendet: Folyamatok Tudatának.

Amint megértettem, mennyire szerteágazó ismeretek birtokába jutottam, közhírré akartam tenni, és erre építettem a fentebb említett előadássorozatomat. Közben egyre több felismerésre jutottam, és így erősített meg az új alaptörvény abban, hogy helyes úton járok.

Hogyan lehet kiterjeszteni egy átfogó törvényt az emberi test biológiájára?

 Biológia eddig is volt, és alapvetően létező jelenségek tanulmányozásáról szólt. Azonban az emberre vonatkozó részeiben számos téves megállapítás kapott helyet, ami egyszerűen az emberi történelem gyakorlatának leírásaként értelmezhető. Abban a pillanatban, amint az ember a növények felé fordul, és elhagyja a korábbi káros szokásait, a biológiai dogmák is érvényüket vesztik. A „hivatalos” elvek ellenkezője történik: az ember öregedése, szellemi leépülése lelassul, majd újraépülésbe vált át. Ez mindenkinél különbözőképpen zajlik, a szerint, ahogyan elfogadja a mindenkire érvényes szabályokat. Mivel a Rendszer támogatása támadássá változik, sok próbálkozó magára marad és visszasüllyed korábbi állapotába. Hogy megértse, mit tett helytelenül, az esszenciát tudom felemlíteni:

 Tiszta folyó – tiszta test – megfelelő áramlás – hosszú élet, önépítés. felemelkedés, tudás.

Tehát minden, ami az áramlást gátolja, lassít, megállítja az életfolyamatokat; minden, ami megfelelő sebességre ösztönzi a testfolyadékok áramlását, fiatalít, erősít, szellemben, fizikumban egyaránt. Ez úgy érhető el, hogy a testfolyadékokat hígítjuk, életenergiával feltöltjük, ezek szállítván az energiát a sejtekhez, a töltések egészséggé, fáradhatatlan erővé válnak. Az életenergia megfelelő növények nedvdús, élő formájában raktározódik, amit napfényből nyer a növény. A száraz, hő kezelt, vagy vegyszerezett (sózott stb.), oxidálódott, bomló növény már nem rendelkezik ezekkel a vitális energiákkal, és legfőképp az őket szállító friss, tápdús folyadék zavarossá válik, a szervezet sejtjei által érzékelhetetlen, fogadhatatlan konglomerátummá alakul. Utólagos hidratálása után hőkezelés nélkül is csökkent értékűvé válik.

Minden állatokból származó rész a testet védekezésre készteti és tévpályára állítja. A különféle energiájuktól és alapvető információiktól megfosztott, nagy szénhidráttartalmú növényekkel együtt fogyasztva hosszú idő alatt besűrítik a testnedveket, lerakódásokat, fertőző ágensek táptalaját képezve lassú, szenvedésekkel terhes minőségi romláshoz vezetnek, végül súlyos szervi- vagy teljes testre kiterjedő visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el. A kedélyállapot, fizikai teljesítőképesség fokozatosan romlik, egyre több kedélyjavító szer fogyasztása, és/vagy „gyógyszerek” együttes, romlást siettető hatása révén kialakul a szellemi-lelki enerváltság, elmebéli alulteljesítés, végzetes lassulás, majd a halál.

 Így már könnyebben érthető a jelenkori „válságok” természete is. Mindegy, hogy testi, vagy „gazdasági” válságról beszélünk: ami az élet folyamatait gátolja, zűrzavart, békétlenséget, erőszakot okoz; minden, ami az életet segíti, rendet teremt, egyensúlyt, folyamatosságot, változást, alkalmazkodást biztosít.  A testtel való gondatlan bánásmód hat a gazdaságra, a gazdaság vak túltengése hat az egyre gyengébb testre. A szellem eközben folyamatosan szegényedik, sekélyessé, kommerszé válik, viszolygóvá a nagyobb energiákat igénylő „nehéz művészetektől”, ez kihat a kultúra minőségére, fokozatosan a gazdaságnak lesz kiszolgáltatva. A felszínen zajló gyorsaság valamilyen rejtett utalás, ösztönszerű figyelmeztetés: végzetesen lelassultál! Gyorsíts! Csakhogy, nem a technika sehova nem vezető versenypályája, vagy az ember fizikai képességének határain túl tevő sportipar (lásd: fiatalok oktalan halála sport közben!) kíméletlen vesszőfutása, vagy az „adrenalinfüggő”, eszement „szórakozás” hajhászása, mert ezek ellenkező célt: az ember minél előbb történő „elégését” szolgálják, de a gyorsítás megfelelő terepe (…) a test belső tisztító-építő folyamatai, nem jelenik meg egyértelműen.

Érdekes ellentmondás, hogy a testben történő akadálytalan áramlás lassítja az öregedést, a testen kívüli rohanó tempó, úgy is, hogy visszahat a test amúgy is nehézkes működésére, „üzemzavarokat”, tényleges összeomlást okozva, akár véget vethet az életnek is, de mindenképpen megrövidíti azt. Ezt a törvényszerűséget megvető módon kifigurázó viccek ismerősek, hiszen mindenki azonnal felhozza őket. Nem állok távol az igazságtól, ha ezt is a mindent uralni akaró ipari maffia oltotta volna bele a köztudatba…

 A mindenkiben szunnyadó művészi érzék egy pályán mozog az élet alapvető folyamataival. Ami kirepít minket a rabszolgaságból, elvarázsol, megújít, fiatalít, ébren tart, az az alkotás extázisa! Ennek átélése ugyanúgy lejátszódik az ihletetten megalkotott bármilyen művészeti ág látványa, szöveges művek élményszerű olvasása, hangzó művészetben való akusztikus megmerítkezés által, mintha egy szívvel-elmével olvadnánk bele a művész lelkébe. Ezért a művészet nem adomány, nem tárgy, ami adható-vehető; nem elhagyható, improduktív tevékenység, hanem emberségünk nélkülözhetetlen, szerves része. A mozgás, a ritmus, a részek harmóniája, a belső mondanivaló, az értelem építésének alapmotorja, ezért semmilyen hatalom nem sajátíthatja ki, nem korlátozhatna, nem minősítheti, nem szelektálhatja, nem élhet vissza vele saját céljai eléréséhez!

 A művészet lesajnálása, prostituálása, lezüllesztése fajunk megsemmisítéséhez közvetlenül hozzájárul! A kultúra elszegényítése, a művészek nyomorba taszítása, műveik megvető kifigurázása, tőlük idegen témákkal való társítása nem a jövő rémálmainak víziója, hanem a gyötrő valóság. A természet értékeinek megmentése és gazdagítása, az ember egészségének valós helyreállítása, a művészet számára megillető magas helyének felmutatása, az értelem jótékony, és gyorsuló térnyerése, egy gondolat, egy szellem érvényre jutása: a természet logikájának univerzális törvényei által való megújulás, minden okság forrása!

A mágia, semmi más, mint az Univerzum, vagy a szférák zenéjének alkalmazása. A hangok, vagy színek, mint rezgésfolyamok, rezgésképek, egyesek számára eszközként szolgálnak a világ rejtett dimenziói, átlagos emberi érzékkel is felfoghatóvá tételére, mások civilizációs tudatból való „elvarázsolására”. A zene alapfokon is képes erre. De a hangok „zeneszerű/természetzene” hatásai is megvalósíthatják a mágiát. Ezt akár „természetmágiának” is nevezhetjük. A korabeli varázslók, sámánok és boszorkányok éltek is ezekkel az eszközökkel. Léteznek ezen kívül olyan emberek, akik a hangokat színekkel érzékelik, és ezt meg is jelenítik. Talán nem annyira művészi igénnyel, de úgy is tekinthetjük a képzőművészeket, hogy tudat alatt a hangokat is belekomponálják vizuális műveikbe. A kompozíció belső ritmusa, egyaránt ismeri az „aranymetszés” geometriai szabályát, ami elsősorban vizuális szabály, de a zene, mint nem kimondottan vizuális művészeti ág ugyanúgy él vele, de nem nélkülözheti ezt az elvet egyetlen művészet sem. (Egy „szép” partitúra mégis vizuális élmény lehet az értők számára.) Mondhatjuk, hogy a „klasszikus” művészet egyik fontos aránytörvényéről van szó. A beavatatlanok számára ismeretlen praktika, kicsit már a mágia, a mások manipulálásának művészete irányába mutat. Van ugyanakkor egy sajátos módja a mágiának: a gondolatmágia. Ezt az üzleti és politikai mágia tudatosan is alkalmazza. A politikában dogmatizmusnak, illetve szimbólumkezelésnek is nevezhetik. A pszichológiában kognitív terápiának hívják. A hipnózis, mint az emberi psziché manipulálásának egyszerű eszköze bárki által tanulható, de van, aki ösztönösen él vele. A varázslók, guruk mantrái –értelmetlen „szóképei” sikeresen vezetik ki az emberi elmét a megszokott világból.

A logika az egyik legtisztább mágia, ami az összetartozó tartományok egységének és viszonyának bemutatásával valóságot tud megjeleníteni, ellenben a látszólagos összetartozás is logikusnak tűnő alternatív valóságokat – hazugságokat építhet fel. Nem ismeretlen ez ma már a tájékozott „politikafogyasztó” előtt. Számos erre építő, „alig-irodalom” vagy fantazy zsongítja a valóságtól (lásd: „civilizációs realitás”) megcsömörlött kultúrafogyasztót. Ha a folyamattudat szerint vizsgáljuk ezt a tengernyi mágiát, rájövünk, hogy a valóság ideális formái kezdetben alapul szolgáltak az általános világszemlélet kialakításául, de a züllés felgyorsulásával az emberek nem akarták a kisszerű, vagy szenvedéssel teli mindennapjaikat művekben viszontlátni, hanem minél távolabb akartak kerülni a sorsukat jelentő valóságtól. A mai ember már semmit sem vet meg jobban, mint a valóságot. Ez a szellemi torzulás egyértelműen a művészet iránti közöny kialakuláshoz vezet.

Hogy mégis van értelme a mágiának, bármelyik művészet, vagy közirodalom terein is, hogy ma már lassanként a gondolatok zagyva folyama, vagy a becsületsértő személyeskedésig lesüllyedt médiasöpredék számít irodalomnak sokak szemében, és a gondolatok értelmes láncolatai fájdalmas módon, szinte mágikus erővel ragadnak ki ebből a semmitmondó irodalmi hulladéklerakóból.

Itt van helye Hamvas zsenialitásának, mikor a korabeli Jugoszláviában kultusza volt mívesen szerkesztett gondolatainak, egy költőnő így méltatta Hamvast: „Egy mondatából is verset lehetne írni!” (idézet emlékezetből!)

De, ki akar manapság „szenvedni” olvasás közben? –

Aszinkron

Aszinkron

Hónapok óta gyötör egy megmagyarázhatatlan rossz érzés. Persze…, bármikor meg tudnám magyarázni, ha lenne rá időm. Talán már sejtik is, hogy mi ez az érzés.

 Mikor másnál tapasztalom a szétesés nyilvánvaló jeleit, könnyedén adok tanácsot az illetőnek: Lassíts, figyelj többet magadra! – ám, amióta ez az érzés nyomaszt, óvatos vagyok az efféle bölcsességekkel. Azért van minderre egy bárkinek tanácsolható gyógyír: üljön le és kézzel, vagy bármilyen géppel kezdje el a saját történetét elemezni. Én is ezt teszem, és tudom, hogy olyan törvényszerűségeket fogok felfedezni, amelyekben nem sok új lesz, mégsem érti senki, hogy miért nem alkalmazzuk ezeket.

Először is, az ember többféle idődimenziót használ öntudatlanul, viszont ugyanolyan tudatlanul nem tesz köztük különbséget. Ez már önmagában is ok a káoszra. Hányféle idő létezik?

Azonnal rávágjuk: egy!

A fizikában járatosak azt mondják: egy földi és egy relatív idő. Persze, ez is nagyon dilettáns meghatározás, de talán sjetik, mit értek alattuk. Ugyanakkor azt, ami minket a legjobban kizökkent: a szubjektív időt, szinte senki sem ismeri. Ez azért létezhet, mert mindenki egy külön történet, bár sok egyezéssel. Azonban ez a szubjektív idő is számtalan szegmensre tagozódik, amit folyamat-időnek is nevezhetnénk. Ezek az idők, tulajdonképpen saját „egyéniséggel” rendelkeznek, aszerint, hogy éppen mivel foglalkozunk. Az átlagember ezeket nevezi „realitásoknak”. Hamvas ezt a fogalmat a teljes civilizációs rendszerre alkalmazta és ezzel hitelesen jellemezte azt. A valóság, ami magyarul a realitás, szinte semmilyen kapcsolatban nincs az ehelyütt emlegetett realitással. A természet valósága csak a szubjektív időt ismeri és ebben a viszonylagos (…) stabilitásban él. A változást szoktuk evolúciónak nevezni. Azok a sorstársaim, akik hasonló cipőben járnak, mint most én, itt szokták elveszíteni a fonalat (folyamattudat fogalmi ismeretének hiánya). Ezért ismétlem sokadszorra, hogy minden idősík, vagy történet, nem más, mint rögzített és visszajátszható folyamattudat, ami sajátos törvényekkel bír. Amikor éppen benne vagyunk egy folyamatban (történetben, a szubjektív idősíkunkban), érdekes módon fogalmunk sincs róla, hogy mi történik velünk. Legalább is, akik „követő” életstílust alkalmaznak. A követés nem ad elég időt és idegi kapacitást az idősíkok közötti ugrándozásra. Általában a követés könnyen fejleszthető mesteri szintre, de minél mesteribb, annál kevésbé vagyunk tudatunk birtokában. Ahhoz, hogy „önmagunk” lehessünk, állandóan „ki kell tekintenünk” az éppen zajló folyamatunkból. Ez módfelett fárasztó lehet, és mivel a civilizációs életmód rabolja az energiáinkat (többek között, a több folyamatú tudatállapotok miatt), ezért sokszor lehet „üzemzavar”, ami roppant kínossá válhat mások szemében. Wittgenstein osztrák filozófus, hasonló modorban tartott előadást tanítványainak, és törvényszerűen tért el az eredeti témától, mivel, valamit megértetni nem lehetséges egyetlen idősík (folyamattudat) használatával. Ilyenkor a köré gyűlt hallgatóságnak feltette a következő kérdést: „Hol is tartottam?”. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Wittgenstein szenilis volt, annál inkább azt reprezentálja, hogy az új ismeretek, új aspektusokat és az eredeti kiindulóponthoz képest távoli idősíkokat igényelnek.

 Ide kívánkozik az a tapasztalatom, hogy a népszerű ponyvatermékeknek is nevezhető, véget nem érő sorozatok írói-készítői, eleve úgy kalkulálnak, hogy a néző úgysem követi teljes odaadással a történetet, és a filmek elején ismétlik az előző részek főbb mozzanatait. De gyakran ennél sokkal jobban lebecsülik a nézőt, mivel a folytatásban olyan helyzeteket, történeteket folytatnak, melyeket a nézők nem is láthattak. Ebből aztán iszonyú kalamajka lenne – ha erre bárki figyelne, rajtam kívül… – vagyis, a pongyolaság teljesen elharapózik, és minden összekuszálódik. A néző iránti tisztelet vagy kiveszett, vagy sohasem volt.

Ez persze nem jár komoly következménnyel. Apropó: következmény…

 Az idősíkok léte felőli tudatlanság, és a vezérfolyamatok feltétlen követésének kényszere hozza létre azt a szindrómát, amit gyűjtőnéven: felelőtlenségként szoktunk emlegetni. Büszkén hangoztatjuk, hogy az ember – többek között – abban különbözik az állatoktól, hogy képes előre látni tetteinek következményeit. Vagyis, a korábbi tapasztalatok, saját, vagy mások példáiból való tanulás segít abban, hogy kétszer ne essen meg velünk ugyanaz a malőr.

Talán nem túlzok, ha azt mondom: a jelenkor lényegesen több olyan személyt „hozott létre”, a múlthoz képest, akik nem, hogy véletlenül, hanem szánt szándékkal hagyják figyelmen kívül tetteik következményeit. A karácsonyi ajándékozás ürügyén egy boltban főhelyen feltornyozott „gazdaság” felirat alatt belelapoztam egy – nyilvánvaló – bestsellerbe, a cím valahogyan így hangzott: „Hogyan lehetsz milliárdos?  – vagy efféle. A fülszövegen nagyjából ez állt, egy nyugodt magabiztos ősz úr képe mellett: Sohasem leszel gazdag, ha mindenáron az akarsz lenni. A pénzcsinálást szenvedéllyel kell művelni, nem izomból! (Saját fogalmazásban!) Nos: nekem éppen ez a bajom az un. „pénzemberekkel”. Miközben ők a szenvedélyükkel élnek, az emberek túlnyomó többsége az utolsó krajcárjait keresgéli, mint abban a megrázó klasszikus novellában. Érdekes volna lerajzolni egy ilyen pöffeszkedő úr idősíkjait, mellé téve a mifajtánk relatív nyomorát! Látszólag eltértünk a témától, pedig éppen a közepében vagyunk.

A „szenvedély” az a tudatállapot, amely a legkevésbé sem tartalmazza az önmegfigyelést és a felelősségtudatot. Divat manapság „elszállni” a földi idősíkoktól, akár „anyaggal” akár technikával, hogy „ne törődjünk semmivel!” Az „ünnepek” is efféle „kapcsolók” lennének, mikor az emberek végre „jól akarják érezni magukat.” Meghittség, szeretet, csönd etc. Semmi cinizmus: erre van szükségünk! De vajon mi módon legyünk erre képesek anélkül, hogy magunknak, és másoknak ne okozzunk szomorúságot? Nem ritka ilyentájt, hogy néhányan úgy oldják meg a sok idősík összegubancolódásának lehetetlen problémáját, hogy önmagukat kapcsolják ki a földi időből. Ezt senkinek sem ajánlom, mivel a saját idők felfedezése, és azok végiggondolása – higgyék el – sokkal nagyobb elégtétel, és a haszna is rendkívüli, mintha az érző és gondolkodásra képes porhüvelyünket a többiekre hagynánk: törődjenek vele ők ezután! Így nem állhatunk bosszút senkin, nem beszélve arról, hogy rajtunk kívül senki más nem tehet arról a bennünk zajló zűrzavarról, ami minket a végső meggondolatlanságig visz.

 Érdemes végigolvasni Wittgenstein élettörténetét. Kivonatosan a gondolkodásról, a logikáról és a valóságról szól. A törekvésről a végső igazság/valóság megtalálásáról és megértéséről. Ez minden filozófus ideája. Amit én is fölfogtam ebből a bonyolult problémakörből, az a kapcsolatok elsődlegessége. Más szóval: az asszociációs gondolkodás. A nyelv, mint kiindulópont, mely tükrözi a gondolkodás módját, egyúttal rajta keresztül megismerhetjük egy nép történetét. Ugyanakkor a történet önmagában semmit sem mond, hanem a fogalmak alkotása, értelmezése és használata jelenti a gondolkodást, amit a történettel párhuzamosan tudunk jellemezni. Szinte minden fogalom egy olyan mag, mely magában hordoz egy sor érzést, döntési módot, aspektust, irányultságot. A fogalmak mondatban betöltött helye, sorrendje, fontosságának foka sorskérdés.

(Itt jegyzem meg, hogy a magyar nyelv egyike azon kevés nyelveknek, melyben a szórend, szinte a végsőkig felcserélhető. A mondat jelentése árnyalatnyit változhat, vagy éppenséggel többféle irányt is megmutathat. Az így létrejövő látszólagos értelemzavaró variánsok mindennél jobban felfedhetik a valóság lényegét.)

 A jelen időben van ezek mellett egy szinte ezekkel egyenrangú lehetőség: a viselkedésből, és a tettek előtti magatartásból, arckifejezésekből való olvasás képessége. Ezt addig kell frissen tartani a gyermekeknél, amíg az erre irányuló tudatosság ki nem alakul, mivel ezzel a képességgel születünk, de a civilizációs játszmák eltompítják, és a kényszerfolyamatok látszólag szükségtelenné teszik.

Az internet látszatra fejleszti az asszociációs gondolkodást, azonban mégis ennek ellenkezőjét, a felszínes, történetkövető gondolkodást erősíti, mely hamarosan elnyomja a történetek mögöttes tartalma iránti érdeklődést. Az asszociációs tudatosság kiindulópontja az érdeklődés, és annak tárgya. Az érdeklődés a felszínesen keresőkben is megvan, azonban gyakran megáll a történet időrendben következő mozzanatainak követésénél. Az „érdekesség”, a szabályostól való eltérés jellegére vonatkozik, és az egyre különösebb kivételek irányába mutat. A motiváció ebben az esetben is a „titok” felfedése, de annak valódi lényegéig nem jut elég szellemi energia, mivel a „linkek” máris egy következő és számos más elágazó történetre mutatnak. Ez nem lehet véletlen, és a NAGY TERV zseniálisan megmutatkozik, ha elég mélyre ásunk. A Hatalom ezért is törekszik a felszín csillogását, kvázi érdekességét a végsőkig fokozni, hogy ne legyen idő és energia a mélyebb rétegek felkutatásához. Egyúttal minden történet, a pszichológiai hadviselés szabálya szerint íródik, hogy mindig tartalmazzon sugallatokat a jelenkori Rendszer iránti feltétlen lojalitásra. Csak az veheti észre ezeket az apró, de célzott tudatmorzsákat, aki már kellően kiszabadult a Rendszer tudatbénító hatásából. Jellemző az átlagos társaságokra, hogyha említést teszek ezekről a „beavatkozásokról”, szinte egy emberként horkan fel a kórus: „Ugyan ne rontsd már el az illúziónkat/hangulatunkat! Tanulj meg kicsit lazítani!”

Végül is a földi tudatosság jelenlegi szintje már lehetőséget ad arra, hogy tovább lépjünk a valódi fejlődés, a tudatosság fejlődésének irányában. Már a folyamatot felfedeztük, ehhez kell társítanunk a tudatosságot is, hogy képesek legyünk megérteni önmagunkat és a világ bonyolultságában rejlő esszenciális tudatosságot.

 Foglalkozzunk egy kicsit a civilizációs realitással, ahogyan azt Hamvastól tanultuk.

 A civilizációs Rendszer minden résztvevőjére ráerőlteti azt a tudatosságot, ami gyökeresen különbözik a természeti valóságtól. Ez a folyamattudat ki nem mondva azt sugallja, hogy a romlás szellemi-testi téren, tulajdonképpen nem más, mint fejlődés… Mármost, a természet valóságát, mintegy „meghaladva” az emberiség saját valóságát, realitását egyetlen valóságnak deklarálja, amivel nemhogy önmaga létét cáfolja meg, de garantáltan meg is teszi az ehhez szükséges gyakorlati lépéseket. Az a dölyf, ami az ebben a téveszmében hívőket eltölti, egyúttal megakadályozza őket abban is, hogy bármikor felülvizsgálhassák elmebajukat. Tehát, ha valaki nem tartja ésszerűnek azt, amit éppen művel, vagy vele művelnek, akkor figyelmeztetik arra: „Fogadd el a realitásokat! Ilyen az élet!” Hm. – szoktam ilyenkor „mondani”. Ami másoknak realitásként kényelem, basáskodás, rablás, önkény és hatalmi erőszak, az nekünk beletörődés a megváltoztathatatlanba…? Ha egy kicsit megrázzuk magunkat, és feleszmélünk, rájövünk arra is, hogy egyáltalán nem kell beletörődnünk az ilyen „realitásba”!

 Először is, saját házunk táján kell körülnéznünk. (A feleségem ilyenkor lelkesen bólogat…) De lehet, hogy most nem az következik, amit ő gondol. A tudatunk, történetünk „átolvasásával” megtalálhatjuk azokat a pontokat, melyekben nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy mit és hogyan teszünk magunkkal, és ennek következtében másokkal is. Ha úgyse tudjuk azt az ezernyi idősíkot folyamatosan követni, akkor talán meg kéne vizsgálni a minden egyes folyamatban megnyilvánuló elemi hibáinkat. Ez az, amit nem szívesen teszünk. Igen sok történet tulajdonképpen a hibákkal való szembenézés elkerüléséről szól. Ha ezeket kiszűrtük, máris kaptunk egy sokkal kezelhetőbb „idősík-gyűjteményt”. Ezután újból átnézhetjük a maradékot, ettől kissé lelassulunk. Most érkeztünk el a legfontosabb ponthoz:

a sok folyamatot ugyanabból az időből kell felügyelnünk, amennyi a szubjektív össz-időnk. „Nem érek rá.” – mondják ilyenkor az emberek. Mármint nem érnek rá ilyesmit olvasni, mert sietnek. És azért omolnak össze, mert nem érnek rá…

Most jött el az ideje a megoldásra vezető gondolatoknak.

A természet szubjektív idejét, és az egyes ember szubjektív idejét össze kell hangolni! Meg kell nézni, mi tartja fenn a természetben a körfolyamatokat, és mi gátolja, pusztítja el az emberi Rendszerek körfolyamatait! Tulajdonképpen a megnevezések is támpontot adnak, ugyanis az embernek nincsenek valódi körfolyamatai. Vannak ugyan ennek látszatra megfelelőek, de ezeket inkább „helyben járásnak” lehetne nevezni. A természetben ismétlődő periodikus rendszerfolyamatok az univerzális Rend alá esnek, és ennek függvényében térnek ki minden irányban, oly mértékben, hogy az „élet” nevű folyamat fennmaradjon. Mivel az ember ezt a törvényt nem tartja önmagára nézve kötelezőnek, ezért a vele érintkező természetfolyamatok is lassanként felveszik az emberi kuszaság jellegzetességeit. Hiába mozgatnak elképzelhetetlen tömegeket a kozmikus erők, az ember a mindenség végtelenéhez képest kicsinyke porszem, a nélküle akár örökké működő harmóniát megbontotta, és a kozmikus hatalom ezt nem akadályozta meg eddig. Oktalanságában el sem tudja képzelni, hogy a földi lét és az univerzum egységet alkot, és ha a Földön megbomlik a rend, akkor ez a kozmoszban is anomáliákat okozhat. Ha csupán spirituális hatásokra gondolnánk, képzeljük el, mennyi űrszemét kering a Föld körüli térben és a bolygók térségében, ezek relatíve nagy tömeget képviselnek, elég nagyot ahhoz, hogy a földi élet rontásán túl bármilyen apró beavatkozást is, de tegyenek, mely láncreakciókat indíthat el. Ehhez azonban olyan belátás kell, ami csak „elvben” sajátja az emberi lénynek. A „realitásban” efféle felelősséget nem kér számon senki, vagy ha igen, nincs foganatja.

 Ha azt gondoljuk, hogy a számítógépen böngésző felhasználó nincs hatással arra a mechanizmusra, mely a legfelsőbb földi döntéseket hozza, akkor arra is gondolhatunk, hogy viszont a saját életére nézve képes lehet a két nagy idősíkot szinkronizálni. A természet, még ebben a degradált formában is erős hatással van a motorizált, mérgezett, fáradt emberre. Fel kell fedezni a bennünk élő természetet! Ha eddig nem tettük, ismerjük meg azt a testet, mely sok butaságunkat is elég jól tűri, de nem a végtelenségig. Amíg vissza lehet fordítani a negatív folyamatokat, ne habozzunk megtenni! Semmi hókusz-pókusz nem kell hozzá. Vegyük fel a természet tempóját, ami mindenekelőtt, lassítást jelent. Vessünk számot azzal, melyek azok a „történetek”, amelyek a természetet, az életet, és a saját civilizációs világunkat is fenntartják. Nem lesz belőlük sok, ezért könnyen elbajlódhatunk velük. A többit erős kritika alá vonva, csak azokat tartsuk meg, melyek mind az embert, mind a természetet szolgálják. Csak tiszta levegő, tiszta víz, tiszta, könnyű ételek, nyugodt derűs lélek, és nyitott szív, kreatív elme kell hozzá.

 Akár itt abba is hagyhatjuk az elménk átfésülését, azonban, ha idáig jutottunk, elárulom, mi is történt az olvasóval:

Ha ezt a szokatlan stílusban és nyelvezettel megfogalmazott elemzést elolvasták, anélkül, hogy tudatában lettek volna, már az elméjük jótékonyan rákapcsolódott egy olyan hálózatra, ami az Univerzum lüktetésének tempójával szinkronizálja a tudatukat. A logika és az élet akkor fedi egymást, és akkor teljes mindkét tényező, ha bármelyik fél képes helyet cserélni a másikkal. Nem létezhet olyan emberi logika, mely az életet hagyja utoljára. Nem a számok nagysága teszi az életet kisebb értékűvé, hanem az egyes elemek minősége. Az élet önmagában olyan csoda, ami elég érdekes ahhoz, hogy kövessük működését, és a tisztelet parancsának engedve megfigyeljük, és alázattal őrizzük épségét. Mi a legjobb pozíció a megfigyelésre? Egy fényes, sima üveglap, vagy a tó nyugodt vize, melyben meglátjuk önmagunkat és a kék eget.

 Kövi Gábor, 2013 Karácsony napján

 

 

Emberkamat

 

Írta: Kövi Gábor
2009. február 21.

Emberkamat

Mindezidáig nem értettem, hogy is van ez?

Tegnap, sokadszorra néztem egy beszélgetést, és végre felfogtam, és egyszerre meggyőződéses marxista lett belőlem. De erről hamar letettem, mert egy kicsit émelyegni kezdtem tőle..

Szóval: mindent a kamatoknak köszönhetünk. Szoktam kérdezgetni a feleségemet, hogy most mi van azzal a THM-el, meg minden, de valahogyan nem világosodott meg az elmém. Most akkor mennyit is fizetünk vissza, az annyi helyett? Igaz, hogy alapvetően értelmesnek tartom magam, de talán épp ez a baj, mert mindig értelmet keresek ott is, ahol nincs. De az is lehet, hogy ha van is értelem, akkor jobb, ha nem gondolok bele. Olyan következtetésekre juthatok, amelyek az egész emberi szellem mélységes megvetéséhez vezetnének. Ezt pedig nem szeretném. Naivul hittem az emberben a tegnapi napig. De, mivel nem adom fel könnyen, ezért tovább gondolkodtam. Mi hát a megoldás? Mert a probléma nyilvánvaló és, ha probléma, megoldható. Miért nem akarták eddig mások megoldani, akiknek kezükben volt a lehetőség?

A nagy trükk az, hogy valamilyen vákuum van a rendszerben, ami az egészet alulról felfelé húzza. Csak ez lehet a magyarázat. Ugyebár, vannak a szegények (mi) és a gazdagok. Akik mindig azt mondják: Húzzuk meg a nadrágszíjat!… Ezután vége a mulatozásnak. – Mondják ők, akiknek meg kéne húzni, azoknak, akiknek már nadrágjuk sincs, nem hogy szíjuk, vagy ha van, azon már lóg valaki… De egyúttal azoknak fizetjük a kamatokat, amelyek többszörösei az eredeti összegnek. Jogos. Miért akarsz te kicsiny pondró valami olyat, ami a nagyoknak van? Maradj meg ott, ahova a sors vetett! Békés kasztbelenyugvás. Csendes megfagyás. Zokszó nélkül. Szomszédok zavarása nélkül.

A pénz. Mindig a pénz.

Szóval a kamat, meg a pénz az oka mindennek. A dicső háborúk, amelyek lenullázzák a rendszert, mert különben már senki sem tudná, ki kinek tartozik és mennyivel. Mert a pénz csak egy szám. És jobb, ha nem jár, mert betörik a fejem.

Akkor a föníciaiak tehetnek mindenről. Ez az. Így már más. Ezzel lehet kezdeni valamit.

Az se jó, ha megint a szentjánoskenyérfa magját használjuk, pedig az még ehető is.

Nem lehetne az egészet, valahogyan másképp?

Nyilvánvaló, hogy ez így egy nagy baromság. Mondanám, ha nem volnék úriember. Inkább azt mondom: irracionális blődli.

Büszke Homo Sapiens Sapiens. Még kétszer is mondjuk, hogy jobban elhiggyük. Attól, hogy mondogatjuk, még nem leszünk értelmesek. Mert értelmetlen rendszert építettünk, és ennyi ideig hagytuk működni. A fő érv, hogy nincs helyette jobb. Van. Csak a rendszer vákuuma felfelé húz, mint mondtam. Mindenki gazdag szeretne lenni, ezért jóváhagyólag tudomásul vesszük, hogy a gazdagság jogos, és mások megérdemlik. Mondják, akik azt szeretnék, hogy minden így menjen tovább, hogy az ember ilyen. Az ember nagyravágyó, mohó, hataloméhes és így tovább. Mi más lehetne, ha a rendszer ezt kívánja tőle? Ha lehetőség a gazdagság, és a gyengébbek elnyomása. Ha a nevelés kimondva és kimondatlanul ezt sulykolja minden szinten.

Ha nem a pénz és a magocska, és a felfelé húzó mohóság, akkor mi helyette?

Vagyis, embertársaim, ha nem volna pénz, akkor nem lenne művészet, csodás paloták az utókornak, tudomány, gépek, mindenféle kényelmet fokozó technika, életmentő szerkezet, hivatalok, intézmények, vagyis kőkorszak volna?

Ez az, amitől tartanunk kell?

Lennie kell valaminek még, a földrésznyi szemétfolyamokon és a kék bolygót eltakaró űrszeméten kívül, amire még képesek vagyunk. Ez is nagy dolog, még, ha a negatív oldalon is. Egy pézsmatulok csak a fejét veri a másikhoz, ha nem tetszik neki, de ettől még nem lesz körülötte nagyobb rendetlenség. Lehet, hogy értelmesebb nálunk?

Az nyilvánvaló, hogy most már kezdünk tisztábban látni. Magam sem tudom, hogy tarthatott eddig a globális hülyítés? De most ennek vége. Ne féljünk azonban, akik a pénzt, a kamatot kitalálták, és bűnszövetkezetekben fenntartják a hatalmát, már dolgoznak az alternatívákon.

Kezdődött minden a papírokkal. Értékpapírok, csekkek, aztán a különféle bankkártyák, vagyis amit a boldogtalan eddig pénznek gondolt, és érte életeken át gürcölt, hogy megszerezze, már kézbe sem veheti, csak számokban, bitekben virtuálisan, vagyis láthatatlanul, lehazudva és összezavarva, de fő, hogy rabszolgaságban tartva őt ezzel a „látszatvalamivel”.

Mi lenne, mondjuk abban a naivul elképzelt esetben, ha a pénz, mielőtt kinőjük, mint egy gyermekbetegséget, egységes földvaluta volna, rögzített árfolyammal. Ehhez még egy gyors mozdulattal, a kamatokat is eltörölnénk. Akkor miért, és hogyan fejlődne a gazdaság?

 Ezt nem is én írtam, máris visszavonom. Mi az, hogy fejlődés?

Ha van kamat, akkor van fejlődés. De a fejlődés az egyúttal devalválódást is jelent, mert emelkedik a kamat, vagyis romlik a pénz. Ezzel magyarázzák az uzsorások, miért is kell többszörös pénzt visszafizetnünk a félpénz helyett. De, ha nem volna kamat, nem is romlana a pénz, ugyebár. De, ha a fejlődés megáll? Most pl. megállt. Jaj! Elveszünk!

Ha a pénz romlik, és mégis van fejlődés, ha van kamat, akkor a pénz reálértéke végül is csak a számokban nő, de egyébként állandó, mert a pénzromlás ellenére egyre több érték képződik javakban, ingatlanokban és fogyasztási cikkekben. Tehát, voltaképpen a kamat csak azért van, hogy mindenkit még nagyobb erőfeszítésekre ösztönözzön. Mivel senki sem tudja és akarja korlátozni a „fejlődést”, végül a hazugság: „Azért kell fejlődni, hogy a szegények is jobb sorsra jussanak, meg szociális kiadásokra, nyugdíjakra is jusson..”, nyilvánvalóan megbukik. Hiszen egy efféle válság, csak a szegényeket sújtja, a gazdagok legfeljebb pár nullát kénytelenek leírni…De azok sem mind, mert vannak, akik mindezt a zűrzavart arra használják fel, hogy azokat a helyiértékeket, a maguk javára könyveljék el, amelyeket a pechesebb gazdagok kénytelenek elbukni. Sokan mondják, hogy éppen ők azok, akik jókor, jó helyen voltak, de nem véletlenül…

Azt hiszem, azért kell megváltozni ennek az őrült rendszernek, mert valami lehet mégis az emberben, ami a túlélés érdekében feláldoz bizonyos mítoszokat, akár a pénzmítoszt is. Mondjuk, szépen és békésen elismerjük, hogy eddig volt uraim. Jó volt, szép volt, talán igaz se volt.

 Ezután más lesz. Nem fogunk pl. hazudni. Hurrá! A gazdagok – némi diszkrét távoltartással ugyan -, de keblükre ölelik a szegényeket, átengedik 500 szobás luxuskastélyukat a fagyoskodó menekültek számára, és drága ékszereiket rájuk aggatják.

Ha a pénz a továbbiakban elveszti jelentőségét, akkor már a kincsek, ékszerek, és egyéb, értékként kezelt limlomok se lesznek okai annak, hogy emberek meghaljanak miattuk. Már akkor se volna ilyen ok, ha a pénz eltűnne a színről, de megmaradna a virtuális pályán. Azonban, ahogyan a dolgok állnak, az elektronikus pénz sincs biztonságban.

Ha a pénz se, meg a drágakő és egyéb csillogó csecsebecsék sem késztetik az embereket inuk szakadtáig dolgozni, akkor mégis, mi fogja fenntartani ezt a civilizációs kártyavárat?

 Itt jön az én zseniális felfedezésem:

Végül is a mai helyzetben miből van a legkevesebb? Egy „normális” gazdaság pl., amilyen nem a miénk, azt mondja: az a legértékesebb, amiből kevés van.

Tehát a legkevesebb csupa olyanból van, ami nem kell ahhoz, hogy a pénz-kamatösszeseküvés, és a fejlődésmítosz uralmon maradjon.

Ezek pedig: igazmondás, igazságosság, békesség, jóakarat, szeretet, megértés, együttérzés, segíteni akarás, bizalom, nevelés a jóra, szépre, becsületességre, kreativitás, büszkeség, hit, szerénység, elvhűség, kitartás, takarékosság, ésszerűség, jó szándék, teremtő képzelet, szellemi emelkedettség, fairplay stb. Azt hiszem, sokan tudnák a sort folytatni.

Mert ezek többet érnek bármilyen valódi, vagy virtuális pénznél, kincsnél, hatalomnál, és ehhez nem kellenek hivatalok, karhatalom, viszályszítás, fondorlat, ferdítés, megalázás, kihasználás, szóval ehhez nem kell az, amire annyira büszke volt eddig az emberiség, amitől könnybe lábadt a szem, mikor a lobogókat felhúzták.

Kell viszont az értelem, ami már alig pislákol a szemekben; a remény, ami már tetszhalott, ha meg nem halt egészen, vagyis kell az, amitől EMBER az ember, ma csupa kis betűvel.

Vagyis az EMBERKAMAT, ami kell, uraim, híveim, elvtársaim, honfitársaim, földlakók.

 Kövi Gábor

Káosz és apokalipszis

Káosz és apokalipszis

Rendre jönnek a témák, és sokan nem értik mi is ez, mert az ő világuk a sémák ismételgetése, közhelyes élet, és még büszkék is rá. Azonban már eljutott hozzájuk is a változás szele, ám eddig csak a hatásokat érzékelik. Ahhoz, hogy valóban képesek legyünk a megfelelő válaszokat megtalálni a bennünk rejlő problémákra, meg kell értenünk olyan fogalmakat, melyekkel eddig nem foglalkoztunk, de itt-ott elénk kerültek.

Hamvas nélkül illetlenség a témához nyúlni, mert a „fátyol fellebben(t)ése nála bukkan fel a legtisztábban értelmezve. Másoknak még a téma is a „semmi” kategóriája, fölösleges szócséplés, azonban remélem, akad itt még, aki kíváncsi, mint gondolok erről.

Írásaimban gyakran esik szó a Rendszer hazug voltáról, az emberek zavarodottságáról. Voltaképpen nagyon egyszerű a két fogalom értelmének felfedése (a fátyol fellebbentése), mert az átlagosan (nem)gondolkodó emberek fejében és a jelenlegi „csinált” világban uralkodik a káosz, viszont a rettegő és egyre elkeseredettebb tömegekben didergő egyén számára volna a legnagyobb szükség arra, hogy végre színről-színre kiderüljön mindenről, hogy mi is valójában. Hiszen a rettegés és az ezt „levezető”, kirobbanó indulatok éppen azért jelennek meg az emberek között, mert a rejtett, és megfoghatatlan valóság egyre kiáltóbban akar a felszínre törni. Mivel a valóság is egy „entitás”, a „gyökér” folyamattudat: minden más részfolyamat ebből táplálkozik.  A civilizáció azon a téveszmén jött létre, hogy a valóság veszélyes, félelmetes, és teremteni kell helyette egy alternatív valóságot, amiről egyre inkább kiderül (apokalüpszisz), hogy nem más, mint a káosz. Az, amit rendként olyan elszántan védelmez a Rendszer (naná, hiszen az alapvallását deklarálja általa), az az emberi gyengék alapjellemvonásként való elfogadása, és minden más fölé helyezése. Ahhoz, hogy ez a látszatvilág úgy-ahogy elevickéljen, szükség volt számos „találmányra”, melyek egyre távolabb tolták a tényleges feladatot: a „dolgok” egyetlen és tiszta lényegének megvalósulását. Midőn (…) elérkezik a káosz legkezelhetetlenebb végszakasza, mint a jó gyerek, az emberiség eldobja az összes játékát, és a többinek esik a homokozóban… Vagyis, kitör valami. Ekkor az emberek zöme – a „turba” – ráeszmél az ember jelenlegi alacsony, vagyis barbár mivoltára (lásd az e percben is dúló háborúkat, vagy a „híres” európai kultúra fennköltsége dacára lejátszódó drámákat, és embertelenségeket az elmúlt Délszláv háborúban). Azok a sémák, melyek a valóság elkendőzésére szolgálnak (hadsereg, „jog”, ellátás, egészségügy, szervezés stb.), egy ilyen helyzetben csődöt mondanak, és szó szerint „lehull a lepel”: mindenkiről kiderül, ki is valójában. De tényleg az-e? Mert éppen ez a Rendszer lényege: elhiteti veled, hogy olyan vagy, amilyenné az általa eszkábált káosz tesz. Ezután (poszt-traumás szindróma), kénytelen vagy életed nagy csalódását átélni – önmagadban, vallásodban, érveidben, jövőképedben – a teljes kiábrándulást. Miközben, életed „ezt megelőző” részében, próbálod önmagad felépíteni, minden külső, züllesztő befolyás ellenére, szembetalálkozol egy „idegennel”, akivé váltál a kényszer hatására. Ami ezután következik, az is a Rendszer sémáit követi. Éppen ez az a forgatókönyv, amit nem szükséges, érdemes és okos, újra, meg újra színre vinni!

De a folytatás se minden tanulság nélkül való.

Nem titok, hogy mindennek megint a hatalom és a pénz áll a hátterében. Azok, akik vásárra viszik a bőrüket, és azok, akik meggazdagodnak, nem azonosak. Régen…, mikor a háborúk ugyanolyan barbár öldöklésről szóltak, néha a győztes katonák, kik valóban „kiérdemelték” a szabad rablást, akár gazdagabbak is lehettek, már ha egyáltalán túlélték. Ellenben ma már – holott zsoldos katonák vannak többnyire a háborúkban – nem mérhető össze a „haszon” és az átélt borzalom. Miért? Talán finomabb, sérülékenyebb lett az emberi lélek?

Nem lehetséges, hogy eljött végre a csömör, és elegük lett az embereknek az oktalan mészárlásból? A jelenlegi tapasztalat még nem támasztja alá ezt a feltevést, de vannak arra utaló jelek, hogy „kifáradóban Mars szelleme”. A „nép” minden háború előtt megkapja az ideológiai muníciót, de ő az, aki a legtöbbet veszíti, és végső erejével próbál újra talpra állni, mikor véget ér a tombolás. Viszont, akik voltaképpen mindezt kitervelték, elégedetten dörzsölik a kezüket: a haszon nem maradhat el, akár a „győztes”, akár a vesztes fél „megfelelő köreiről” van szó. Ehhez a banális szakaszhoz megint kéznél van a megfelelő klisé: „a ti kezetekben van az ország sorsa, csak rátok számíthatunk!” A kisemmizett, testileg-lelkileg elgyötört emberek, csont soványan építenek, temetnek, gazdálkodnak, abban a hiszemben, hogy ezután végre ők következnek, és a jövőben meg tudják majd akadályozni, hogy még egyszer ugyanaz megtörténjen. A remény olyan csaló, akinek mindig bedőlünk.

A különbség mégis érzékelhető: A sokasodó „kiszivárogtatások” remélhetőleg… azt jelzik, hogy ezek a sablonok nem működnek ugyanúgy, mint rég. A nyúl könnyebben kiugrik a bokorból, mint a kalapból…

Talán, a technika végre képes lesz a szellemet némi fénnyel is eltölteni, nemcsak vásári csillogással? Valahol pislákol a parázs, és itt lehet még Főnix ideje? A sok metafora keveredik, a szimbólumok tobzódnak, ahogyan a káosz eléri tetőpontját. Ez lenne hát az apokalipszis előtti utolsó stáció?

Az ember pszichéje

Az ember pszichéje    

 

Írta: Kövi Gábor   
2004. július 07.

2005 karácsonya

 Sokat gondolkodtam rajta, hogyan foglalhatnám össze tapasztalataim és olvasmányélményeim alapján kidolgozott életszemléletemet. A vizuális ábrázolás könnyedén megindokolható egy vizualizált gondolkodású világban. Európaiként az ábrám balról-jobbra olvasandó, mint az európai írások. A baloldal és a lélek egyezése, a balkéz szívre helyezésével jól magyarázható. Nem is kell további érv emellett a választás mellett. Jobb oldalon az elme az örök és mindentudó tiszta tudattal, az Istenkép,  nyitva a mindenség felé.   

Ember pszichéje                                                

Az ábra önmagáért beszél, de annyit azért hozzá kell tennem, a könnyebb és egyértelmű felfogás érdekében, hogy a lélek fejlődésének mozgásait lehet rajta bemutatni. Tehát nem egy állóképként kell elképzelni, hanem egy olyan összefoglalásként, amit mindenki akként fogad el önmaga jellemzésére, amennyire képes az őszinte önismeretre. Fontos megjegyeznem, hogy véleményem szerint a legtöbb gondunk lelkünkkel és elménkkel van. Bár hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat jól megalapozott, harmonikus személyiségként jelenítsük meg, vagyis azon dolgozunk, hogy elégedettek legyünk magunkkal. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy mások hogyan vélekednek rólunk. Valahogyan ez a két oldalunk, mintha haragban volna néha. Érzéseink, ösztöneink, tudatosságunk, világunkban kialakított szerepeink gyakran zavart okoznak, melyeket mi magunk problémaként, akadályként élünk meg. Sokan ilyen helyzetekben gondolkodásukkal próbálnak kiutat találni. Egyesek lelküket, megérzéseiket, hívják segítségül, vagy egyszerűen elnapolják a gondokat, gyakran kikerülik a kézenfekvő feladatokat és kötelességeket, melyekkel azonnal orvosolni lehetne a bajokat. Igaz, hogy némi fájdalmat, veszteséget okozhatnánk magunknak, esetleg másoknak. Ebből a szövevényből egy idő múlva képtelenek leszünk kilábalni, de elfogy a türelmünk, hitünk és attól fogva az események sodrásába kerülünk. Meg sem kíséreljük befolyásolni a történetünket, csak statiszták vagyunk, vagy nézők ebben a drámában. Életünk előadása, ennek a két oldalunknak harcából áll. Valahogyan maga a színpad, saját testünk veszít, mert erről senki se gondolkodik, ha másként nem, akkor úgy, hogy eszközként használjuk, céljaink eléréséhez. A rajz éppen ezt az ellentmondást helyezi a középpontba. Mindenki szívesen el tudná képzelni, hogy mindent megtehet a testével.

 E psz2

 Az ábra baloldali, „lélek” részén helyet kaptak az ösztönök, ősképek (archetípusok), a tudatalatti. Hit nélkül az ember nem lehet Ember, bár a hit sokféle lehet, de egy körben éppen azzal keltettem derültséget, mikor azt mondtam, hogy „…Mindenki hisz valamiben. Ha semmiben sem hisz, akkor a semmiben… hisz…” A boldogság ezeknek az összetevőknek arányain, állapotán is múlik. Közelebb kerülünk hozzá, ha több gondot fordítunk lelkünk eme rejtett zugainak megismerésére. Ennek az oldalnak eredője, az EMBER. Lelkünkben foglal helyet annak érzése, hogy emberek vagyunk. Tudatunkkal is állítjuk, hogy azok vagyunk, de mikor rákérdeznek, hogy emberek vagyunk-e, akkor nem a tudatos énünk fog reagálni. Ugye? Legfőbb dolgunk jelen pillanatban, hogy az Emberi személyiség jellegzetességeit kutassuk, és végül definiáljuk az Ideális Embert. Sok évszázada teremtettek különböző emberképeket, vagy Istenképeket? Mégsem sikerült olyan emberképet összehozni, ami valóban emelt volna ennek a különös lénynek, akik vagyunk a lelki-szellemi minőségén. Talán még sohasem voltunk annyira elesettek a lélek dolgaiban, mint manapság. A pozitív oldal tetején, jelentéktelennek tűnő helyen, de mindenképpen a felső oldalon, tehát valamiféle magasabb, metafizikus szférában találhatók a vallások. Ezek helye a pozitív oldal, mint már mondtam, hiszen az volt mindig is a szerepük, hogy egy népcsoport, szellemi irányítói legyenek. Tulajdonképpen egyszerűen fogalmazva: életmód-elvek, törvények, melyek a korabeli időkben, élet-halál kérdéseiben adtak útmutatókat. De egyúttal köteleztek és megkötötték a tudatot, ezért statikusak. A lélek maga, viszont dinamikus, fejlődik, és fejlődést igényel. Sohasem maradhat meg azon a helyen, ahol a születés pillanatában volt. Az én, nagyon is szubjektív és a vallások tiszteletben tartásával is, objektív szándékú véleményem távol áll bármely vallás elveitől. Vagy, ha közelebbinek tűnik egyikhez-másikhoz, az csupán a véletlen műve… Nem akarom azonban a fiatalkori katolikus „jellegű” nevelésemet teljesen hatástalannak beállítani lelki fejlődésemre, vagy véleményem ilyetén megfogalmazására. Ezt fontosnak tartottam megjegyezni, mert a vallások még mindig neuralgikus pontjai az emberi léleknek, amit illik tiszteletben tartani. Mikor azonban univerzálisan próbálunk közelíteni az Ember, mint földi lény pszichológiájához, annak problematikájához, akkor meg kell tudnunk őrizni semlegességünket és tárgyilagosságunkat, még egy ilyen elvont témában is, mint a Lélek…                                                       E psz3

 

A következő szegmens, amit az ábra magyarázatául kiragadtam, a negatív szellemi polaritású fizikai test. Először azt kell megindokolnom, hogy miért is negatív. Egyszerűen azért, mert a két pozitív részünk, a lelki és a szellemi oldalunk közti akadály, persze csakis szellemi szempontból. Egy amolyan materializálódott tudatosság, az élet tudatossága, nem a szellem tudatosságának terepe. Szükségképpen szemben áll a szellem légies törekvéseivel, vagy éppen „törekvéstelenségével”. Elgondolkodtam azon, vajon miért játszódnak le ugyanazok a jelenségek az állatvilágban is és az embervilágban is. Miért lehet egy állat, egy ösztönlény ugyanúgy rabja egy drognak, egy méreg hatásainak, mint a tudattal megáldott, vagy megvert(?) emberi lény? Azért, mert a függőség egy sajátos szellemi erő, ami egyaránt megragadja az embert és minden élettel rendelkező lényt. Amikor egy szórakoztatási célra tartott csimpánzt felelőtlen gazdája rászoktatott a cigarettára. Amikor a többi, sok szenvedést megélt társával együtt egy rehabilitációs állatkertbe került, a csimpánzközösség, csupán azért vetette ki magából, mert cigaretta híján egyik kezével megállás nélkül a szájához közelített, mint egy láncdohányos. Ez az élmény életem végéig kísérteni fog. Mert az emberek társadalma nem teszi ugyanezt azokkal, akik ilyen abszurd és irracionális módon bánnak a testükkel. Vajon ez, a mindenképpen példaértékű eset a drogok egyetemesen életellenes voltáról, miért nem kap akkora nyilvánosságot, hogy rádöbbennénk felelősségünkre, mikor ilyen és ezer más módon beleavatkozunk a természet érzékeny rendszerébe?   A fizikai test tehát egy olyan átjáró, egy olyan kanyargós ösvény, ami akadályozza a két metafizikai fragmentumunk egyesülését. Ennek tisztasága, akár fizikai értelemben is, módot ad arra, hogy mind a lélek, mind pedig a szellem, az emberi karakter magasabb szféráiba jusson. Miért ne elégednénk meg azzal a sorszerűséggel, ami minden élőlényre egyformán érvényes? A vadon élő állatoknak ugyanúgy rapszodikus az emésztése, bélműködése, ugyanúgy lehet szorulása, hasmenése, vagy bármilyen banális fertőzése, mint az embernek. Csupán az a különbség köztük és köztünk, hogy mi képesek vagyunk tetteink és azok következményeinek nyomon követésére, és a múltból tudunk tapasztalatokat arra felhasználni, hogy a jövőbe kivetítve, elkerüljük tetteink negatív hatásait, főként, magunkra nézve. A kimetszett részlet, felül a vakhittel kezdődik. A vakhit egy olyan csökevényes hit, aminek valódi alapja nincs, hanem lényege, a feltétlen engedelmesség, meggondolás és kétkedés nélkül. A Hit, azonban sokkal inkább belülről fakadó, megbizonyosodott bizonyosság. Talán az intuícióhoz közelebb áll, mint a szellemhez, bár ez is olyan terület, ami csak a jelenlegi szétesett gondolkodás miatt került távol egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a bennünk élő tudás „aktivizálódik” a hit által. Bármilyen tárgyat is választ magának, teljes lényünket áthatja. A vakhit azonban felőrli és elpusztítja azt, aki hatása alá kerül. De gyakran magával ránt másokat is. A kimetszett részlet, felül a vakhittel kezdődik. A vakhit egy olyan csökevényes hit, aminek valódi alapja nincs, hanem lényege, a feltétlen engedelmesség, meggondolás és kétkedés nélkül. A Hit, azonban sokkal inkább belülről fakadó, megbizonyosodott bizonyosság. Talán az intuícióhoz közelebb áll, mint a szellemhez, bár ez is olyan terület, ami csak a jelenlegi szétesett gondolkodás miatt került távol egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a bennünk élő tudás aktivizálódik a hit által. Bármilyen tárgyat is választ magának, teljes lényünket áthatja. A vakhit azonban felőrli és elpusztítja azt, aki hatása alá kerül. De gyakran magával ránt másokat is. A Fizikai test ebben a szennyezett állapotában szenvedéssel és fájdalommal, betegségekkel megvert állapot. A szenvedéstől, haláltól való félelem, vagy inkább a rettegés az, ami uralja. A rettegés, amit akár depressziónak, pánikbetegségnek nevezhetünk, nincs valódi oka, alakja, színe, szaga; csakis borzalma. Ez a szenvedő, rettegő, érzéseiben bizonytalan, néha vakhitbe menekülő lény, aki vagyunk, bizonyosságait a tudás ismerete és létezésének elfogadása nélkül, tanulással próbálja megszerezni azt, amit tudásnak vél. Gyakran a tanulás rabjaként, vak szolgájaként, annak vakhitű zsoldosaként ezt az un. Lexikális tudást kikiáltja a valódi és egyetemes tudásnak. Nem lehet csodálkozni rajta, hiszen akarva, nem akarva, rengeteg erőfeszítését tagadná meg, ha rájönne, nem jutott egy milliméterrel se közelebb a tudáshoz. Sőt lehet, hogy messzire eltávolodott tőle. Azok, akik a jelentős többséget alkotják a földön, és magukat a tudás letéteményeseinek tekintik, kinyilatkoztatásaikkal, amiket dokumentumokban és szervezetekben gyakorolnak, sokakat el tudnak téríteni attól a bátor életviteltől, szemlélettől, ami félretéve az írott és hirdetett dogmákat vissza próbál térni az őstudáshoz, mint éltető forráshoz. Nem szükségtelen azonban maga a tanulás, hiszen közben a tudatunk, a valódi és tiszta tudat, ha elég nyitottak és tisztaszeműek vagyunk, megmutatja a tudáshoz vezető utat. Ritka és kivételes esetben, egy addig hivatalosan felkent papja a lexikális ismereteknek, felébred az igaz, vagy inkább valódi tudásra. Ezt a szót, vagy fogalmat vallások előszeretettel használják, de, elfogadva, hogy magjukban tartalmazzák azt, szándékukban legtöbbször követik azt, mégis a tudás csak mindenféle manipulációtól és akarattól független létezőként vehető igénybe. A ráció, vagy gyakoribb nevén: racionalitás, iskolázottság útján terjedő szellemi betegség. Emellett nem tévesztendő össze a józanésszel, ami inkább a tiszta tudat ismérve. A logosz, inkább és teljes egészében a tiszta tudat által közvetített őstudás. A lexikális tudást, tudva azt, hogy többnyire a kíváncsiság és az érdeklődés motiválja, mégis a társadalmi köztudatban egzisztenciális kérdésnek kell tekintenünk, ami mutatja alacsony szellemi mivoltát. Egyre inkább, bizonyos „kötelező” tanok birtoklása belépőjegyet biztosít a magasabb anyagi szférákhoz. Manapság nem foglalkozhat senki sem olyan témákkal és oly módon, ahogyan megsérti a trendet, mert pillanatok alatt eltűnhet a tudományos világ süllyesztőiben. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a lexikális tudást az EGO elvei vezérlik. Ez biztosít aztán egyre több és nagyobb hatalmat a tudomány vakhitű követőinek. Őket megsérteni nagyon veszélyes. Fölötte állnak minden hivatalnak, bár gyakran maguk a legerősebb hivatal. Nem feltétlenül, de gyakran jut el az ilyen ember is ahhoz a lelkiállapothoz, vagy a dölyfösség, vagy a kiábrándultság kapcsán, hogy az élvezetekbe menekül. Ám, még gyakoribb az is, mikor a tiszta tudat felől bizonytalanok és tudatlanok esnek az élvezetek csapdájába. Ez a jelenség, pedig minden tudós szégyene. A tudomány hideg közönye nem számol azok millióival és milliárdjaival, akik nem jutván a lexikális tudás közelébe sem, vagy elutasítják azt és lecsúsznak a szellemi nyomor szintjére. Sokan, érezve a tanítási rendszerek csődjét, és egyáltalán, a tanulandó ismeretek haszontalan, sőt még inkább káros voltát, és ez a mai ifjak nagy számára igaz, elutasítják a tanulás minden fajtáját. Nem tudhatjuk, és ők meg se tudhatják ezen a módon, hogy valóban jól teszik-e. Amikor a teljes összeomlás szélén a „közoktatás”, mint értelmetlen kulissza, az ipari és fogyasztói gondolkodás szolgájaként, mégis csak megtűrve, magába szippantja a fiatal embereket, minden igyekezetével megpróbálja őket leszoktatni a gondolkodásról, ami, ha jól gyakorolják, elvezethet a tudáshoz is…A vágyak egyként támadnak tudós és tudatlan emberekben, vagy a lélek ösztönvilágában. De olyan vágyak, melyek a fizikai testet szennyezetten tartják, vagy szennyezetté teszik, és nem felemelnek, nem léleképítők, hanem pusztítóak, a szenvedélyek és anyagi, hatalmi célokat sóvárgók; nem az extázis nemes, szellemi szférájában keresik kielégülésüket és boldogítójukat:

azok rothasztják szét a testet és a lelket…                                                                    

 E psz4

Kis eszmefuttatásunk következő, egyben utolsó szakasza, a szellem, vagyis az emberi szellem világát taglalja.

 

Az ember, akár az összes tudattal bíró létező, lényét, valóságát, csak a mindenség egészének támogatásával mutathatja és élheti. Egyúttal a mindenség is táplálkozik az általa megélt valóságból, hogy átadhassa a többi létezőnek. Ez a világ együttműködésének törvénye.

Rögtön le kell szögezni, hogy a szellem, vagy a tudat, ami már konkrét és megfoghatóbb, mint az előző, minden látható és szemünk elől rejtett valóság sajátja, nemcsak a miénk. Ha számunkra lehető, hogy tudatunk legyen, akkor ez a képesség és lehetőség az univerzumban van, hiszen a semmiből semmi sem keletkezik. Attól, hogy mi magunk felfogtuk, hogy birtokában vagyunk a tudatosság egy fokának, még nem nevezhetjük magunkat egyedüli tudatos lénynek. Hogy milyen fokon vagyunk tudatosak, és a többi, hozzánk, vagy önmagához képest, másfajta tudatosság, mennyire felel meg a mi tudatosságról alkotott képünknek, külön tanulmányt igényelne.

Az emberi psziché szellemi szférája, ebben a speciális olvasatban, több vetülettel is rendelkezik. Előrebocsátom, hogy önmagában nem funkcionáló részről beszélünk. Mint a lélek esetében, úgy a szellem esetében sem beszélünk holmi entitásról, bennünk lakó szellemi lényről, aki minket felülről figyel és irányít. Ez a téveszme, pedig áthatja igen sok ember tudatát, és megkeserítheti az életüket, vagy elaltathatja önmaguk iránti tudatosságukat; kábán tartja őket. Csak várják, hogy a bennük lakó istenség, megadja a következő lépéshez szükséges utasításokat.

Ehelyett, mikor részeket említünk, melyek különböző színeket és árnyalatokat kölcsönöznek személyiségünknek, a részelemzésekkel jobban megvilágíthatjuk az emberi lény alapvető sajátosságait.

Különösen alkalmasak ezek a spekulációk arra, hogy sajátos, csak a mai emberre jellemző visszásságokat és korlátokat találjunk, melyek akadályoznak minket szellemi felemelkedé­sünk­ben.

Vegyük tehát sorra, a már ismert módon az utolsó ábra részleteit.

Az ábra bal felső sarkában, a teljes képen jól láthatóan, a lélek és elme közti képzeletbeli vonalon, az elme felé eső oldalon található a tudás, mely tartalmában és használatában lényegesen eltér attól a lexikális tudástól, amely a fizikai test sajátja. A tudás olyan bizonyosság, mely némileg a hittel is kapcsolatba hozható, azonban nem a hiten alapszik. Igen ingatag lábakon áll az a tudás, ami görcsös ismételgetések, szajkózások látszólagos eredménye. A tudás, amit én annak nevezek, a látás képességének kitágított és sokszorosan tükröződött esszenciája, gyémántmagva. Szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. Ennek léte és színvonala a szemből olvasható azok számára, akik a tudás valamely fokán állnak. Mások, akik a tudás közelébe sem tudtak férkőzni, mert elfoglalja tudatukat a sok haszontalan, technikai és képmutatásból táplálkozó ismeret, vélt tudás, képtelenek ennek a tudásnak, még a körvonalait sem érzékelni. Mikor valamely tett, vagy gondolat ebből a tudásból jön létre, vagy építkezik, a következmény mutatja az egyetemes tudás jeleit. Ezt már többen is képesek felfogni és belőle tapasztalatokat levonni, erőt meríteni. Csupán még annyit tennék hozzá, hogy nem holmi misztikus képességről van szó, hanem olyan szellemi szűrőről, mely azt vonja ki a mindenség hullámrezgései közül, ami lényünket érintő és jellemünket felemelő tudás.

Egyelőre elég legyen ennyi. Minden szó és fantáziálás erről a tudásról fikcióvá válik, míg nem jelennek meg köztünk azok a különleges személyek, akik bírják eme alapvető emberi képességünket.

Fontos kihangsúlyozni, hogy pozitív oldalunkat elemezzük. Ennek az oldalnak eredendő szerepe, hogy a tőle elválasztott, kényszerűen elszigetelt lelki részünkkel együtt, kiteljesítse személyiségünket.

Az elme, ismét egy olyan fogalmat takar, mely sok zavar lehetőségét rejti. A józan észt szokták az elmével azonosítani, ami, legalább is szerintem, egy viselkedési, viszonyulási képesség, nem pedig olyan alap, amire az egész psziché épül. Ennél fogva az elme, emberi alkotás, melyet elődeink, kollektív módon, számunkra létrehoztak. Szokták mondani: „elmebeli”, vagy „elmés”. Mindezek korántsem világítanak rá az elme valóságos lényegére. Az elme, inkább az univerzális tudás tárháza, vagy inkább potenciális lehetősége, mellyel mindannyian élhetnénk. Tisztelet kellene, hogy övezze. Valamiféle öntudat, az ember létünk tudása, de nem az én tudata, a megjelenésünk és viselkedésünk kifelé megnyilvánuló összképe. Mikor azt mondjuk: az elme hatalma, akkor közelítőleg utalunk, mindazokra a rejtett és látható képességekre, melyek elménk által, magasrendű szellemi teljesítmények lehetőségét hordozzák. Csak sejthetjük azt a távlatot, amelyet elménk által befuthatunk. Még csak igen kis részt tudtunk megfelelően kiaknázni ebből az egyre bővülő bázisból. Nem azt, amire a tudósok már többször utaltak, hanem azt, amit a különleges képességek, kissé távoltartó és misztikus meghatározásaként sejtünk. Elménk az évezredek tanulása és alkalmazkodás révén olyan bonyolult és hatékony szellemi erő birtokában van, aminek csak kicsiny részét képezi a tudományos tudás. Ahogyan eljutunk a tudományos ismeretek megszerzésének felső határához, a világ megértésének olthatatlan szenvedélye előtérbe helyezi azokat a kihasználatlan, de háttérben működő érzékeket, képességeket, melyeknek vizsgálata kívül esett a tudományos gondolkodás hatókörén. Ezeknek feltárása másfajta gondolkodást igényel. Sokakban fel sem merül, hogy még a tudomány véges lehetőségeit is kitágíthatja az a figyelmen kívül hagyott terület, ami éppen „laikusok”, és botcsinálta „parapszichológusok”, néha kellő intelligencia és higgadtság híján, hiteltelenül, de vakhittel terjesztett tanai mögött valóságosan létezik. Mindenki érzi, akarja hinni, reméli, hogy kell lennie valamilyen erőnek, ami az emberi elme különleges „varázserejét” bizonyítja. Ez az erő lesz az, ami meg fog minket menteni attól, amit mi magunk hoztunk létre.

Bizonyosan megteremti a mennyiség, a maga minőségét, ha az idegek és hormonok bonyolult szövevényét elképzeljük. Az akarat és a képzelet valóban hihetetlen eredményekre képes. Gondoljunk a tibeti papok koncentráció általi teljesítményére, a testhőmérsékletüknek az elme segítségével való emelésére. Csupasz testtel a mínusz 20 C°- on, egész éjszaka, alvás közben, minden külső technikai segítség nélkül.. Csak egy azoknak a jelenségeknek gazdag tárházából, melyekkel a hivatalos tudomány felszínesen és jelenség­szin­ten foglalkozik.

A tiszta tudat, Egy általam használt meghatározás arról az énről, aki isteni, tiszta formában, mindenki pszichéjében ott van. Ez a tiszta tudat, azt az eredeti képet tartalmazza rólunk, amihez mindjobban hasonlítanunk kell. Ha az életünk kezdetén, olyan családba születtünk, hogy szüleink már birtokában voltak tiszta tudatuknak, és bennünket is eszerint neveltek, akkor életünk során már nem kell küzdelmet folytatnunk, önmagunk felfedezésére. Persze, ezt nevezhetjük kalandnak is, már, ha kalandba beletartozik a harc is, amit én kevéssé hiszek. Vajon, ki mondhatja el ezt magáról, zavarodott világunkban?

Míg a Lélek oldalon jelenik meg az Ember voltunkról való hitünk, addig a Szellem oldalon található, hogy milyen is az Ember valójában. Milyennek kell lennie egy Embernek. Erről való tudomásunk, ettől való elidegenedésünk miatt igen csekély. Kultúránk története alatt ezernyi könyv jelent meg arról, „milyen lehetne”, de szemünk előtt látható a valóság. Hamvas is többször említi, hogy nem valósul meg az ember. Csak beszélünk róla, hogy milyennek kéne lennie. Aztán azt is felhozzuk ilyenkor, hogy mindenki más. Mikor ez a téma felmerül, azzal ütjük el: „Az ember már csak ilyen”. Nem vagyunk jó véleménnyel magunkról, de legalább ebben egyetértünk. És ebben a szellemben éljük az életünket. Nem késztet minket semmi sem arra, hogy megközelítsük a bennünk lakó Istent. Néha megjátsszuk, „mintha”, aztán kifújjuk magunkat, és megint „olyanok” leszünk. Nehéz elmondani is, megérteni is, hogy mi módon találhatjuk meg önmagunkat. Néha a katarzis segít ebben, bár az ehhez vezető út sem nehezebb tanulmány, mint megépíteni egy repülőgépet. Mégis kevesen mernek rá vállalkozni, és az egész életüket céltalanul, vagy hamis célok szolgálatában élik le.

 A tiszta tudat mindent tud arról, milyennek kellene lennünk, mint mondtam. Hogyan lehet egyáltalán kapcsolatot teremteni vele? Sokan, a tiszta tudat alatt a józanságot, befolyásmentességet, józan észt értik. Van is benne valami, de nem teljesen fedi a lényeget. A józan ész, nem az elme tekintetében, hanem, ahogyan egy korszak embere érti, mindig az ügyeskedés, fondorlat, lelemény képességét rejti, amivel jól el tudunk lavírozni a tiltások és lehetőségek közt. Mindig tudunk kompromisszumokat kötni, még ha ellentétben is állnak elveinkkel. Meg tudunk alkudni, ha kell, fennmaradásunk érdekében. Ellenben az én olvasatomban, a tiszta tudat több ennél. Megmutatja, hogyan lehetünk emberek, minden körülmények között. Sőt, még ennél is több: törekvést jelent a teljes emberi jellem megalkotására. Önmagunk isteni alakjának megformálására. Később a „másfajta” istenképről is esik majd szó, de előzetesként, a tiszta tudat Istenképe, nem égi, hanem nagyon is földi kép. A földi léttel megegyező, annak szerves része. Külön érdekessége, hogy minden ember egyediként jelenik meg benne, ezért nehéz általánosítani, azonban minden ember egységes abban, ami az embert jellemzi, általában. Ahogyan az életformák változatossága megjelenik a fajok változatosságában, úgy a külső jegyek is minden egyénnél milliárdnyi változatban léteznek. Azonban, félre értve az emberi lény alapjellegét, és egyezését az összes többi lény alapjellegének meglétével, egyúttal létszükségleteikben is, és jogaikban is meg akarják az embereket különböztetni. Ezt a szemünk előtt teszik, és mi ezt békésen tűrjük. Sőt, rájátszunk, segítséget nyújtunk, hogy mindez megtörténhessen. Hiszen, ezzel egyúttal, saját elsőbbségünket másokkal szemben, ugyanúgy érvényesíthetjük.

Elfeledve, hogy a külső jegyeket, a temperamentumot, a gondolkodást, a viselkedést, ami alapján embertársainkat meghatározzuk, a Földbolygó különböző területeinek éghajlati, táplálékválasztékbeli, népesség eloszlásbeli körülményei, valamint ezek következményeként kialakult történelmi, kulturális, hagyománybeli, és ezernyi más körülmény alakítja. Igen fáradságos mindezt megismerni, de könnyebb az egész népet fajnak nyilvánítani, aki nem egyezik velünk, és aki ártalmas, és ezért nincs is rá szükség. A többit tudjuk. De a nemzetek is felállíthatnak elméleteket a másik nemzet ellen, hiszen nem ismerik, és nem ismerik el a másikat. Ha ezt tennék, hogyan is kiálthatnák ki magukat értékesebbnek, kvázi, több joggal rendelkezőnek a másiknál? Mindezt, természetesen egymásra is alkalmazzuk. Persze, ha egyeznénk tiszta tudatunkkal, akkor soha nem történhetne meg ez így. Kicsit erőltetett logikával azt mondhatom, hogy önazonosságunk felőli bizonytalanságunk frusztráltságában tekintjük embertársainkat idegennek, sőt ellenségünknek. Minden, amiben a másik jobb nálunk, negatívként, lelki teherként nehezedik ránk, és könnyebb másokra tükröznünk hibáinkat, mintsem megközelíteni önmagunk ősképét.

A Szellem fő jellemzője, miként az univerzális, mindenek felett létező szellemi szubsztancia, hogy örök. Ez az örök szellem, a létezés csodájának magyarázata. Az örök körforgásnak, az örök változásnak és megújulásnak. Az élet nevű furcsa képződmény is örök, abban a megfogalmazásban, hogy bárhol, ahol bizonyos körülmények, bizonyos időtartományban megvannak, kialakul, és folyamatokat alkot. Akár elnevezhetjük ezeket evolúciónak is, de ez nem tartozik szorosan témánk körébe. Az örök fogalmának megértése, a tiszta tudat birtokában nem is olyan nehéz. Annak mértékében, ki-ki mennyire van közel saját, tiszta tudatához, oly mértékben fogadja el és él annak a tudatával, hogy ő is csupán ennek az örökös mozgásnak egyik résztvevője; nem mellőzhető, hanem éppen megfelelő, és fontos résztvevője, de semmivel sem fontosabb, egy másik résztvevőnél. Ezzel megegyezőn, nem mondhatjuk azt sem, hogy egy ember fontosabb a több embernél, vagy viszont: több ember fontosabb az egy embernél.  Sok nehézséget okoz mindennek a megértése, és még nagyobb nehézséget alkalmazása életünkben, cselekedeteinkben.

Az örök fogalmának abszurd és paradox volta a tudatunkban, eredményezett az örökkel kapcsolatban egy személyt. Önmagunk hiányos ismerete miatt, azt képzeljük, hogy amit mi magunk képtelenek vagyunk megérteni, azt csak egy nálunk sokkal magasabb szellem értheti, tudhatja. Egyúttal ő a kormányos, aki mindig megmondja, mi legyen a következő lépés. Mivel mi ezt úgysem tudhatjuk, ezért nem is foglalkozunk vele különösebben, hanem sodródunk a történetek és az elemek kénye-kedve szerint. Pedig, az örök tiszta tudat minderről használható információkat tartalmaz, ha megfelelő tudásunk van ennek kiolvasására.

Az élet örök volta mellett, minő paradoxon!…: saját kis életünk éppen, hogy nem örök. Az elmúlás tudata végigkíséri életünket, megnehezítve, megkeserítve azt. Sokan azért nem vállalkoznak a tiszta tudatukhoz való közeledésre, mert azt hiszik, hamarosan elmúlnak erről a világról. Akkor meg „erre a kis időre” már nem érdemes változtatni. – Mondják.

Nevetséges, egyúttal tragikus is, hogy a fiatalok, annyira félnek attól, hogy hamarosan öregek és múlt idősek… lesznek, hogy inkább maguk siettetik ezt az elmúlást, tudatlanul, vagy tudatosan, készakarva. A legfőbb tévedés ebben az, hogy ne mi magunk határozzuk meg, életünk hosszát, de mi vagyunk felelősek minőségéért. Ennek kissé ellentmond az, hogyha, tiszta tudatunk támogatásával, mindig a megfelelőhöz nyúlunk, mindig a megfelelőt gondoljuk, mindig a megfelelőt tesszük, akkor életünk hosszabbá válik relatíve, és a valóságban is. Ezt sokan eléggé misztikusnak, sőt ellenségesnek tekintik, hiszen meg kell szűrniük mindent maguk körül, még gondolataikat, érzéseiket is. Azt hiszik, hogy ez a tevékenység kitölti a teljes életidejüket, nem hagyva időt szórakozásra, lustálkodásra, élvezetek hajszolására, hatalom gyakorlására mások felett, erőszak alkalmazására és hasonlók. Van is ebben valami, de elfelejtik, hogy „valamit, valamiért”. Mivel, nem tudják, nem tudhatják meg, milyen is lehet tiszta tudattal élni, csak azt hiszik, ez az egy életforma létezik, amit ők tudattalanul, kábán megélnek.

Az emberek nagy tömegei nem értékelik eléggé a tudatuk tiszta és világos voltát, nem a racionalitást, hisz azt már megfelelő helyen és módon meghatároztuk, hanem az éberség, az ébrenlét meghatározó voltát és mindenek feletti értékét. Egy olyan démoni szellemet, amit manapság igen gyakran megidéznek, elneveztek eutanáziának. Ez a szellem azt tükrözi, amiben az egyén egész életében élt: a kábaságot, önmagunkról való teljes tudatlanságot. Azt a törvényt, hogy az élet örök tanulás, teljesen elfeledve és figyelmen kívül hagyva, úgy akarnak átevezni „Káron ladikján”, hogy közben semmit sem tudnak arról, ami csak egyszer történik meg velük az életben: a halálukról. Nem beszélve arról a felelőtlenségről, ami a lehetőségek sorát figyelmen kívül hagyja, amivel a fájdalmat, és a szörnyű kór okozta szétesést, meg lehetne akadályozni. Az egész élet torzképe jelenik meg a halál körüli machinációkban.

A nem a tiszta tudat által irányított élet, törvényszerűen hozza magával a különböző betegségeket, melyek minden esetben a tudat betegsége is, és a lélek betegségei is, de nem csak azé, mint sokan hiszik. Ezért, minél korábban ébredünk fel valónkra, annál kevesebb betegséggel kell ezután leszámolnunk. De megtehetjük és meg is kell tennünk. Nem szükségszerű, hogy idősödve egyre betegebbé váljunk. Viszont szükségszerű kellene, hogy legyen, hogy egyre bölcsebbekké váljunk. Ennek az ellenkezője történik: egyre ostobább, gyerekesebb viselkedést mutatunk, és erre bíztatást is mindenünnen. Nem lehet többé alapozni ránk a többieknek. Joggal tekintenek ránk a fiatalok úgy, mint kidobandó kacatra. Persze, ez így rossz hatást kelt a fiatalok jellembéli fejlődésére, mert igazolni látszik idős-gyűlöletük jogossága is. Pedig éppen fiatalkori balfogásaink következményeiként, magunk is ilyen kriplikké fogunk válni öreg korunkra.


Mi hát a legfőbb feladat, amit teljesítenünk kell önmagunkkal szemben?

Megszerezni és megőrizni tiszta tudatunkat mindhalálig.
folyt. köv.

 

 

 

A diszlexiások fogják megmenteni a világot

A diszlexiások fogják megmenteni a világot    

 

Írta: Kövi Gábor   
2010. július 15.

A diszlexiások fogják megmenteni a világot

  A napokban kiderült rólam is, hogy diszlexiás vagyok/voltam. Vagy nem. (?) Ez is egy olyan „betegség”, amivel megbélyegezhetjük gyermekeinket, és egész életükre alacsonyabb sorba száműzzük őket. Feleségem rövid időt együtt töltött egy olyan tanárnővel, aki diszlexiás gyerekeket oktat. Igen jó véleménye alakult ki róla, és pár dolgot megjegyzett, ami jellemzi a diszlexiásokat. Máris minden ilyen sorstársamat megnyugtatom, hogy egyáltalán nem normálisak… Ha ez megnyugtat valakit. Azonban, amint a világot, mármint az emberek világát elnézem, azt hiszem, mi kevesek, egyáltalán nem hoztunk szégyent az emberiségre. Leonardo és Einstein. Két név, és két valószínűleg diszlexiás zseni.

Az írásaimban gyakran hivatkozom a „Folyamattudatra”. Ezt 1994 táján kezdtem kidolgozni. Akkor jöttem rá, hogy az emberek miért nem úgy reagálnak, mint a természet?A valószínű ok: az évezredek során valahol félresiklott a tudatunk, ezzel elkülönültünk a természettől. Ezután csak pusztítottunk, alapvetően nem alkalmazkodtunk, és ebből a gondolkodásból egy mesterséges világot, illúzióvilágot hoztunk létre. (!?) A továbbiakban már ezt tartottuk „világnak”.

A szabályos folyamatok képlete: Impulzus – ismétlés – változás / változás az ismétlésben, ismétlés a változásban.

 A tudósokat foglalkoztatta a kérdés: hogyan lett az ember a Föld legsikeresebb faja?

Ezért vizsgálni kezdték az emberszabásúak és az ember intelligenciáját a földi élethez szükséges képességek terén; miben vagyunk  jobbak, mint a majmok? Miért mi lettünk a hatalomért folyó verseny győztesei?

Minden téren a majmok vezettek! Egy tesztet kivéve. Illetve, megítélés kérdése, hogy abban az egy esetben, mikor az eredmény „más” lett, mint amit vártak, vajon a javunkra írható-e, hogy ezzel „győztük le” a többi állatfajt?

A vizsgálat konklúziója: Azért mi lettünk a „Föld urai”, mert gondolkodás nélkül lemásoljuk, amit a hierarchiában, vagy egy adott helyzetben magasabban álló személy tesz.  A példafeladatban egy többfiókos, billentyűs szerkezet egy bizonyos pontján hozzá lehet jutni a jutalomhoz. A majmok esetében valamilyen finom falathoz. A gyakorlatvezető különböző mozdulatokat végez a szerkezeten, végül az egyik fiókból előkerül a nyeremény. (Feltehetően, a bemutatás többször egymásutánban történt.) A majmok igen rövid idő alatt rájöttek, hogy nem szükséges az egész mozdulatsorozat elvégzése, hiszen a fiók kinyitásához 3 megfelelő mozdulat elegendő. Életkortól függetlenül minden „tesztalany” jól teljesített.

Az emberekkel lefolytatott próba bármilyen kultúra, bármely tagjánál ugyanazt az eredményt hozta. Függetlenül attól milyen végzettségű, milyen rasszbéli, milyen felekezetű, és milyen korú volt az alany. A bemutató minden egyes mozdulatát ugyanúgy megismételték… Függetlenül attól, hogy lehetett volna-e gyorsítani, ésszerűsíteni; fontos volt-e, vagy, hogy az összes mozdulat a kívánt jutalomhoz köthető-e.

Tény, hogy a jutalom mindenképpen járt… Valószínű, hogy az ember azt tanulta meg, hogyha utánoz, azért mindig jár jutalom. Ez elég volt ahhoz, hogy a kultúrák kialakuljanak, és ezzel elnyomják az egyéb fajokat. Azonban, emellett az is szükséges volt, hogy az ismétlést elutasítókat megbüntessék!!

Ilyenkor szoktam idézni azt a tesztet, amit bizonyos helyen, bizonyos emberek elvégeznek a jelöltekkel:

Kiosztanak mindenkinek cserepeket, és foghagyma gerezdeket. A vezető megmutatja, mit kell tenni, és a foghagymákat csírájukkal lefelé beszúrja a földbe. Aki a helyes módon, a csírával felfelé ülteti el a gerezdet, eltanácsolják….

 Nem gondolkodunk, csak másolunk. Koppintók vagyunk… Amiatt jellemző ránk, hogy nem tudunk másként gondolkodni, mint az átlag, mert igazából a személyiségünk abból a társadalmi közegből összeállt mozaik, amelyben születtünk. Soha nem saját magunk vagyunk. Egy „agyfajta” kivétel: a „diszlexiásoké”. Az ő agyuk nem úgy működik, mint a többi emberé.  Ezek az emberek eleve másnak érzik magukat és mások is. Mert az ő agyuk nehezen másol, és ezért állandóan új feladatokat kap, amiket meg kell oldania. A kész megoldások náluk nem működnek. Ebből talán az is kiderül, hogy az evolúció az ő esetükben nem tévedett…

 Az a „folyamattudat” (evolúció) nem tesz önmaga ellenében.…Nos, a diszlexiásokat minden iskola kiveti magából, de jók a zenében, művészetekben, filozófiában stb. (mert ezekben van szabad látásmód, bár a zene gyakran hoz ismétléseket, de ott a folyamattudat tisztán lekövethető.). Einstein, Leonardo, Mozart is állítólag az volt. Na ez nem áldás, ha erre gondolnak. De van lehetőségük újat alkotni ebben az indigó világban.

Mostanában kapizsgálják, hogy az állatoknál is van „hagyomány”. Csak azt vétik el, hogy az állatok soha nem szolgaian ismételnek, hanem ésszerűségből. Ha nem ésszerű, változtatnak. Az ember mellett élő állatok azonban – hogy a táplálékot megkapják – olyan feladatokat is elvégeznek, aminek a természetben nem volna értelme.

Egy csimpánzmenhelyre behoztak egy cirkuszi csimpánzt, akit a gazdája dohányozni tanított.

A gondozók nem adtak neki cigarettát, de a mozdulatot állandóan végezte, ahogyan a cigarettát a szájához emeli a dohányos. Ez az értelmetlen és felesleges mozdulat elég volt arra, hogy a többi állat elverje magától ezt a szerencsétlent.

   Azok közül a jellemzők közül, melyeket fel tudok idézni feleségem elbeszéléséből, az érdekesebbeket itt is olvashatják. A témában jártasabb olvasóknak nem hiszem, hogy újat mondanék, legfeljebb más oldalról nyúlok hozzá.  

Ha az írásaimat ismerik, akkor az egyikben (Natúr IQ) már foglalkozom azzal, hogy mi is különbözteti meg az átlagot azoktól, akik mindent másként fognak meg, és talán ők azok, akik jobban meglátják a kivezető utat ebből a szinte követhetetlen zagyvaságból, amit civilizációnak szoktunk nevezni. Nos, a diszlexiások (olvasási-, számolási-, írási nehézséggel küzdők) egy cseppet se unalmas, vagy érdektelen emberek. Sőt! Számukra a jelenlegi világ az, ami értelmetlen és össze-vissza. Lehet, hogy nekik/nekünk van igazu(n)k? Ezzel a sajátos látásmóddal talán képesek vagyunk olyan alternatívát, vagy talán valóságos és eddig rejtett megoldásokat találni, melyeket a jól olvasók, értsd: az átlagosan gondolkodók és másolók, soha nem is volnának képesek felfedezni.

Ha veszik a fáradságot arra, hogy egy ilyen agyafúrt gondolatmenetet végigkövessenek, megértik, mitől vagyunk mi annyira mások.

A többször idézett „különbségek” minősítésénél vegyük figyelembe, hogy az írás-olvasás mennyire természetes tudása az emberiségnek. Ha szigorúan véve értjük, akkor ez a furcsa szokásunk csak ránk jellemző. Azonban, mint a kommunikáció egy fejlettebb foka is lehet, ha az egyéb módozatokat megvizsgáljuk, párhuzamba állítva ezzel. A méhek, hogy csak egy kiragadott példával éljek, szintén „térképet rajzolnak” társaiknak a jó mézelő viráglelőhelyekről. Tehát létezik az állatok világában is valamilyen írás. A mozgást, a gesztusnyelvet is nevezhetjük „látványírásnak”. Ezen a szálon sok egyéb példát találnak még. Ellenben az ember esetében az írás már olyan speciális tudománnyá és oktatandó tantárggyá vált, amely bonyolultságával igen komoly feladat elé állítja az életet éppen most kezdő kisgyermekeket. Ha egy európai a keleties írásokat, képírásokat látja, elképed azon a bonyolultságon, amely ezeket a számunkra teljesen értelmetlen „krix-kraxokat” az európai írástól megkülönbözteti.  Elmondhatjuk, hogy minden nemzet írása az évezredek alatt kialakult és kifinomult gondolkodását tükrözi. Ezért is olyan nehéz nyelveket tanulni és megérteni más nemzeteket. Bár, ha a nyelvtanulásból az írás-olvasást kiiktatjuk, és az iskolát nélkülözzük, sokkal gyorsabban, de talán kevésbé helyesen tudunk más nyelveket elsajátítani.

A diszlexiások csak így tudnak (de így tulajdonképpen minden nehézség nélkül) idegen nyelveket megtanulni. Mivel számukra a világ am block úgyis idegen, ezért nekik már egy idegenséggel több, vagy kevesebb, nem számít. Erre mi sem jellemzőbb, hogy azokkal a nyelvekkel, melyek merev szabályokat állítanak fel, és ezek legcsekélyebb megsértésével maga a mondat és a gondolat értelmetlenné válik, a diszlexiások szinte képtelenek megbirkózni. Azok a nyelvek azonban, melyek dallamos, plasztikus, régies rendszerűek, mint pl a latin nyelvek, már sokkal jobban illenek ezeknek a különlegesen gondolkodó embereknek a gondolkodási rendszerébe.

Mindenre, amit egy átlaggyerek egyből megért, a diszlexiásnak saját szisztémát kell kidolgoznia, és akkor már neki is ugyanúgy menni fog a dolog. Vagyis, mi egy, az átlagtól teljesen elütő világban élünk. Azonban ez a világ több okból természetesebb és egyszerűbb is, mivel felépítéséhez a megértésnek egy teljesen személyes módját használjuk. Ezt a többi ember most már igen nehezen fogja kiismerni, és talán ez biztosít nekünk némi előnyt az átlaggal szemben. Igaz, hogy az írás-olvasás némi nehézséget okoz számunkra, azonban pl a gépírás már egyáltalán nem. Vagyis lehet, hogy éppen egy diszlexiás írásai lesznek azok, amelyek felkeltik az átlag olvasó figyelmét, és kizökkentik a mai világba bekövesedett, és kilátástalanul összezavarodott polgárt. Ez a kizökkentés igen fontos része a megértésnek. Einstein egy ismert és tőlem is gyakran olvasott gondolata így szól: „Nem lehet egy problémát megoldani azzal a gondolkodással, melyben a probléma keletkezett.” Ez a gondolat jól érzékelteti, hogy ezt a problémamegközelítési paradoxont csakis egy diszlexiás ember tudja észrevenni. Neki ugyanis szinte minden probléma esetén gondolkodást kell váltania, hiszen az ismétlésekre épülő gondolkozás, mely a hagyományokat, és ezzel együtt az egész civilizációt megteremtette – egyúttal rengeteg problémát halmozott fel – számukra értelmetlen és használhatatlan. Így a diszlexiásokat (gyűjtőfogalom)a  „kivételek” kategóriájába sorolják, és szinte nem vesznek róluk tudomást. Ugyanis, ami nem illik bele a hagyományokba, az eleve láthatatlan…

 Visszatekintve gyerekkoromra, emlékszem, milyen gyötrelmes volt egy felelés, vagy mennyire kusza és olvashatatlan volt az írásom. Hányszor kellett végigolvasnom egy szót, mire rájöttem az értelmére. Akkoriban szerencsére még nem létezett a „képszerű” szóolvasás, melyben sok gyermek későbbi nehézségei keletkeztek. A szótagoló olvasásnál még nekem is lehetőségem volt átlagos teljesítményt nyújtani. Érdekes módon, azonban az olvasás, kifejezetten kedves, és szenvedélyes szórakozásommá vált, különösen az első 20 évben. Végül is, a korabeli tanítóknak nem volt különösebben szokatlan az én megközelítésem. Csak én gondoltam úgy, hogy kirekesztett és alulértékelt vagyok. Ezért sokat voltam egyedül, olvastam, élveztem a természet folytonos változását, és a visszatérést, periódust. Ezt, mai szemmel már értem, és értékelem. Azt viszont csak áldhatom, hogy nem lettem átlagos gyerek, mert az átlaggyerekek vásottsága, gonoszsága egy cseppet sem vonzott. Az írás mindig izgatott, de nem éreztem magamban annyi képességet, hogy merjek rá vállalkozni. Néhány fogalmazványom azért elég jó elismerést hozott, és ez talán elég volt arra, hogy belevágjak. Zeneművészeti főiskolás koromban, kiváló pszichológia tanárom, a legendás Heszke Béla bácsi, szünetben mindig kedvenc szórakozásának, a grafológiának élt. Bekérte jegyzeteinket, és egy ízben az írásomra ezt a megjegyzést tette: „Fiam, magának az íráshoz még nagyobb tehetsége van, mint a zenéléshez. Igazi tanártípus.” Ezzel a jellemzéssel végre kiszakadtam abból az átlagos megítélésből, ahogyan korábban előző tanáraim jellemeztek. Az ember élete első felében nagyon rá van utalva mások róla alkotott véleményére, és ebből később gyakran alakul ki kisebbrendűségi érzés, vagy komplexus. Béla bácsi sem volt egy átlagos, és tanítványait lekezelő tanár, hanem méltán tisztelte mindenki tudásárért, szerető és megértő pedagógiájáért.

Így – utólag visszagondolva – a tánccal kapcsolatos viszolygásom, és az ebből fakadó halmozott kirekesztődésem vezetett a zenéhez, amiben már nem kellett színlelnem, hogy „szabályosan” csinálok valamit, ami nem az én világom.

Most, hogy így tekintek egész korábbi életemre, egy kellemetlen „szemromlást” is jobban megértettem. Talán mások is voltak/vannak így. Ha valamit egyből nem tudok elolvasni, akkor szemizmaim görcsbe rándulnak, és erőltetve valahogyan mégis képes vagyok kiolvasni azt a szokatlan szót. Voltaképpen a szemem teljesen jó és az értelmemmel sincsen semmi baj. Ma már gyakorlom az éleslátást, és megtanultam „laza szemizmokkal, lágyan” nézni mindenre. Kiderült, hogy akármit ki tudok olvasni, ha nem erőltetem a szemem. Nem viselek szemüveget, és már nem is fogok… Apám balkezes volt, és érdekes mutatványai közül az egyikben mindkét kezével egyszerre írt, de az egyikkel tükörírással… Persze, az akkori pedagógia nem ismerte a balkezes írást. A balkezesek körében még gyakoribb ez az olvasási nehézség, vagyis diszlexia. Jó, hogy még nem tudtunk semmit erről, mert biztosan fokozta volna félszegségünket, és nehézségeket okozott volna az emberi kapcsolatokban. Azt azonban el kell mondani, hogy az efféle „rendellenesség” igen jó zenei képességek meglétét is feltételezi. Apám is autodidaktaként ördögien zongorázott, és szépen hegedült, igaz, fordított kézzel.

Fiaim zenei tehetsége már közismert, és én holtomig szerelmese leszek a zenének. Már ez a néhány pozitív különbség is önbizalmat adhat minden hasonló nehézségekkel küszködőnek, és főként szüleiknek, akik ezek után más szemmel néznek gyermekükre. Talán ötleteket is kaphatnak tőlem, aki 36 évet voltam a tanári pályán.

Először is, pedagógiai módszerem gerincét két fontos tétel alkotta:

Az egyik és legfontosabb, a megfelelő teljesítmény értékelése, vagyis a dicséret. E nélkül minden pedagógia hiányos, és teret enged a teljesítmény-centrikusságnak, vagyis a szakbarbárságnak, vagy gépies magolásnak. Minden gyerek sajátos és megismételhetetlen csoda. Ezért senki sem várhatja el az azonos teljesítményt mindenkitől. Ugyanígy az azonos elbírálást sem. Azonban minden teljesítményben vannak olyan részek, melyek elismerésre méltók. Ezeket bőven megtalálhatjuk a diszlexiások teljesítményében is. Ha kialakították sajátos módszerüket egy feladat megoldására, akkor már semmiben sem maradnak alul „normális” társaikkal szemben.

A másik tétel pedig: Azon kell a legjobban dolgozni, ami nehezen megy. Ez látszólag a diszlexiásokra nem érvényes. Azonban az én példám is jól mutatja azt, hogy az ember, ha felismeri gyengéit, kellő akarattal, és a sajátosan egyéni módszereivel képes lehet átlagon felüli teljesítményeket is elérni. Nevezetesen, hogy szenvedélyes olvasó lettem, sőt az is, hogy végül rengeteget írok, és talán nem is olyan rosszul…

Ugyanígy gyerekkoromban igen gyenge rajzolónak tartottam magam, de 35 éves koromban rájöttem, hogy ezt a negatív képet nem szabad elfogadnom és ezért rajzolni, festeni kezdtem. Későbbi érdeklődésem célpontja az un. „hatodik érzék” lett, nem véletlenül, mivel sok nehézségem akadt a matematikával, vagy azokkal a tárgyakkal, melyek számomra túl „szárazak”, mint kémia, földrajz, történelem (évszámok!!). A radiesztézia kivételesen jól működik az esetemben, és ma már azt is tudom, miért. Ha valakinek egy érzékszerve nem 100%-os, akkor más érzékszervei veszik át annak feladatait. Ezt ismerjük a látás és halláskárosultak esetében is. Az olvasás, de nálam inkább az állandó monoton ismétlés összezavaró volta olyan mélyebb érzékenységeket hívott elő, melyek az emberiség korai történelmében, még az állatokkal rokon érzékek körébe tartoztak. A rejtett megérzések már olyan terület, amely számomra sokkal érthetőbb és felfoghatóbb, mint a matematika, vagy kockafej-gondolkodás. 

Amint az ember lassanként megérti, hogy nem vele van a baj, hanem az átlagos elvárásoknak megfelelőtől való eltérések tudatlan, érzéketlen és felületes előítéletével, rájön, hogy az a küzdelem, ahogyan egyre több „negatívumunkat” tudjuk megismerve megérteni, és kemény munkával (önmagunk előtt legalább) elismerésre méltóvá tenni, kifejleszthetünk egy magasabb érzékenységet, színes és erőteljes képzelőerőt, ezért igazából nem marad olyan feladat, melynek neki ne mernénk vágni. Én ma már úgy vagyok minden problémával, hogy kihívásnak tekintem, és a megoldás biztos tudatával vágok bele. Eddig még semmit nem kellett feladnom, amit komolyan elhatároztam. Az eredmény általában sokaknak meglepő, szokatlan…

Pl. Terveztem egy középen hajló kaput, hogy 4 méter távon kis helyre lehessen hajtani. Addig agyaltam, míg megszületett a megoldás, és mindenki csodájára jár, mert ilyet nem látni sehol. Ha az egész 4 métert be kellett volna hajtani, alig maradt volna hely a szűk udvaron.

 

Az én „látóképességem” is jórészt ezzel az előélettel magyarázható. Mindig meglátom azokat az anomáliákat, és hibákat, melyeket egy átlagos karriert befutott, „sikeres” ember már nem lát meg. Ennél fogva képes vagyok új elgondolásokat megfogalmazni, és újfajta, természetes rendszereket felfedezni és megalkotni. Valószínűleg erre akkor nem volnék alkalmas, ha minden akadályt, melyeket a civilizációs sematikus oktatás, és mindennapi élet állít, rögtön és könnyedén át tudtam volna ugorni. Abba a téveszmébe jutottam volna, mint sokan mások, akik saját ostobaságukat, mellyel a rendszerbe kapaszkodnak, képtelenek újra, alkalmazkodóra, értelmesebbre váltani még akkor sem, mikor mindenüket elvesztették. Ma már minden skatulya és eddig alkalmazott séma csődöt mondott, és csak azok látják meg az ebből a gondolkodásból való kivezető utat, akik eddig is minden pillanatban változtatni és alkalmazkodni kényszerültek.

A lapra kitett írást újraolvasva még néhány fontos mozzanat idekívánkozik:

Miért kell a mai átlaggondolkodásúaknak annyit ismételni, hogy megjegyezzenek valamit? Miért az ismétlés lett a törvény? Azért, mert a „megbélyegzettek” egy vagy alig néhány ismétlés után megjegyzik azt, ami a saját bonyolult ideghálózatukban rendelkezik kapcsolódási ponttal. Az átlag viszont nem ilyen sokrétű idegrendszert volt kénytelen kifejleszteni, tehát számára több ismétlésre van szükség. Ez viszont rávilágít arra is, hogy miért evolúciós zsákutca ez a mai tendencia. Emlékezzünk csak az „Esőemberre”! Előttem van a „szétszóródott gyufa” jelenet. Aki nem látta a filmet, annak röviden felidézve: az Esőember azonnal megmondta, hány gyufaszál volt a dobozban…Valóban lehetséges egy ilyen eset, mert a „zárt” autista személyiség, ezekkel a különlegességekkel tud csak valamelyest tájékozódni a túlszabályozott, tehát személytelen, idegen világban. Egyúttal „üzen” is mindenki másnak: a számok önmagukban nem jelentenek semmit…Csak az emberi civilizáció tulajdonít nekik akkora jelentőséget, és épít fel rá teljes illúziórendszereket.

Azonban ezt a „képességet” a radiesztézia segítségével bárki elsajátíthatja… Ebből az is kitűnik, hogy miféle „különleges” formái vannak az emberi/állati idegrendszernek, mely eddig a feltáratlan, „szabálytalan”, ezáltal kirekesztendő kategóriákban szerepelt.

 A civilizációs emberiség korlátlan burjánzása a másolás révén gyorsult fel, és okozza a pusztulását is, ha nem változtat gondolkodásmódján.

  Minden diszlexiás zseni?

  Nem valószínű, de közülük nagyobb valószínűséggel lesz az. Hozzátéve, hogy a „zseniség” nem ideális, és élvezetes életstílus, vagy elérendő végcél. Emellett sajna elég sok kényszeres cselekvésű, „körbejáró” gondolkodású ember is akad a diszlexiások között, mivel a szabványos nevelés gyakran okoz náluk kiábrándultságot, értéktelenség érzést, és fokozott ragaszkodást a már megszerzett, és működő tudáshoz, szokásokhoz. Azok a területek, melyek az egyén döntésére vannak bízva, így a saját magunkról való gondoskodás, a diszlexiások esetében elhanyagolásra kerülhetnek, mivel erősen leköti őket a megfelelés kényszere. Az a pár dolog, amiben már kellő jártasságra tettek szert, teljesen kitölti az életüket, és bezárul a kör. Nehezen megközelíthető, kiégett, zárkózott emberekké válnak. Ennek ellenkezője is igaz lehet, ha az átlaghoz való tartozás mániája „tisztaság mániává”, túlzott pedantériává, viselkedésük aggályoskodóvá, nyájassá, megszállottan udvariassá, szögletessé válik.

Sokszor ők a „meg nem értett zsenik”. Kijelentve, hogy a valódi zseniket általában tényleg nem értik, de ők sem értik a többieket. Gyakori szava járásuk: „Ezt te úgysem érted.” Ezzel teljesen elszigetelik magukat másoktól. Nem valószínű, hogy a többi diszlexiás könnyebben tud szót érteni velük, mert az egyéni gondolkodásmód többnyire igen sok variációban megjelenhet.

Ugyanakkor jellemző rájuk a jó megfigyelőképesség, és ezzel pótolják az ismétlésektől való viszolygásuk okozta tanulási nehézségeiket. Ebből fakad azután a hibák gyors felismerésének képessége, még ha a megoldás kivitelezéséhez nem is rendelkeznek elég adottsággal. Környezetük, gyakran „tudálékosnak”, „minden lében kanál”-nak nevezi őket.

  Vajon miért tartják a fentebb idézetteket is zseninek az emberek? Nem lehet, hogy csupán azért, mert máig nem értik őket? Einsteinre ez mindenesetre igaz. A mai napig magyarázzák és értelmezik gondolatait. Az sem kizárt, hogy az evolúció az ő esetükben éppen a jó értelmi képességeket, és a változások-változtatások képességét okozza, és az átlagos emberek rossz alkalmazkodó képessége zárta be a civilizációs rendszert az ismétlések biztonságos világába, és mondatja a hivatalos gondolkozásmód szerint minden problémára a „válság” elmarasztaló kifejezését, és ezzel a tudattal okozhat sokaknál „világvége hangulatot”, és egyúttal önpusztítást.

Amit még fontos megjegyezni:

Az én időmben még nem volt tudomásunk a diszlexiásokról és autikusokról, csak különféle gyermekekről. Talán ennek köszönhető, hogy saját erőből kifejlesztettem azokat a képességeket, melyekben gyengének éreztem magam. Egyúttal nem korlátozott annak a (hamis) tudata, hogy ennek így kell maradnia! Egy manapság az átlagból „kiemelt”, „szabálytalan” gyermek, egész életére megbélyegzett, kirekesztett lesz, bármennyire is jóakaratú, hozzáértő, türelmes pedagógusok, szülők körében nevelkedik. Éreznie kell, hogy ő „más”. De azzal, hogy a „másság” is külön kategóriává vált, és illik „tisztelni” még jobban ellehetetlenítik, és önfejlesztésükben fékezik ezeket a „nem átlagos” gyermekeket.

Emellett van még valami, ami zavaró számomra: nem lehet, hogy ez az egész elkülönítősdi azzal a céllal jött létre, hogy az átlagos legyen a díjazott, elismert, elvárt és ajánlott?

 

Mindenkinek, aki kapcsolatba kerül ilyen „különleges” emberekkel, és önmagát különbnek könyveli el náluk, üzenem, hogy ők sem „szabályosak”. Azokban a szokásaikban, melyekről tudomásuk sincs és számukra, vagy a teljes bolygóra nézve züllesztőek, ártalmasak, legalább annyira szabálytalanok, bár nem a civilizáció, hanem a Föld többi lakója és az Univerzum számára…

  Egy rövid utalást kell tenni az autikusokra, mivel sok tekintetben hasonlítanak bizonyos diszlexiásokra, különösen az Asperger szindrómások.. Sok helyütt lehet olvasni, hogy egyre több autista gyermeket találnak. Ez egyáltalán nem jelent mást, minthogy az Univerzális Emberi Ttudat ezt a megoldást találta a civilizációs zsákutcára…

Talán éppen az volna a szellemi feljebbjutás záloga, ha jobban odafigyelnénk diszlexiásainkra. Zenére, rajzra, színjátszásra, filozófiára oktatnánk őket, és feladnánk nekik a legnagyobb leckét:

Mentsétek meg a világot!

 

 

A Nő maga

A Nő maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. december 10.

A maga

Férfi lévén, mindig (kivéve, mikor figyelmetlen vagyok) előreengedem a nőket. Ez esetben is megtisztelem őket azzal, hogy velük kezdem a speciális jellemzést. Ezen kívül nem biztos, hogy nagyon élvezni fogják a megtiszteltetést. Lehet, hogy részben igazat adnak nekem, lehet, hogy kinevetnek, lehet, hogy megharagudnak rám. Az is lehet, hogy – szokásukhoz híven – észre sem veszik, vagy figyelmen kívül hagyják azt, amit egy férfi mond.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy a csodálat, értékeik megbecsülése, és az a szándék vezérel, hogy ráébresszem férfitársaimat, de őket, nőket is arra, milyen fontosak az emberiség fennmaradása szempontjából.

Ebből talán az tűnik ki, féltem őket valamitől, vagy meg szeretnék akadályozni, valami katasztrófát, ami velük kapcsolatos.

Nos, mielőtt a részletekre sor kerülne, előrebocsátom, hogy nagyon komoly és felelősségteljes lépés számomra, hogy őszintén közrebocsássam néhol eléggé lesújtó, vagy elmarasztaló véleményemet a nők ma tapasztalható viselkedéséről, viszonyáról a természethez, és önmagukhoz. Nem rejtem véka alá, hogy jobban érezném magam az ideális nők körében, mint manapság egynémely nők között.

  Az ideális nem jelenti nálam feltétlenül azt, hogy éteri, vagy illuzórikus. Nagyon is életszerű, természetes, ténylegesen nőies nőkkel szeretnék még sokáig találkozni. Azt is biztosra veszem, hogy lélekben minden embertársamban, aki nőnek született, ott él ez az ideális nő, aki csak arra vár, hogy egy ideális férfi benne felfedezze az igazi nőt. Talán jobban megközelíteném a női jellemvonásokat, ha azt mondom inkább: az ideális férfiak felfedezzék benne az ideális nőt. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ugyan mit sem törődnek a nők azzal, mit mond róluk bármelyik férfi, de valahol adnak arra, hogy az összes férfi vajon hogyan gondolkodhat róluk. Azt mindenesetre jól tudják, hogy az összes nő hogyan vélekedik az összes férfiról am block.

  Eddigi csekély tapasztalatom a nők körében csupán arra a 62 évre szorítkozhat, mióta találkoztam velük. Első találkozásom nagyon korai, mondhatni az első pillanattól adott volt, mint mindenki másnak, aki emberként és a Földbolygón fogant. Ugyan már ez a megállapítás is sántít, mióta az ember beleavatkozott a természet normális menetébe azzal a szándékkal, hogy mindenki, aki elég jó helyen, vagy elég gazdagnak született, esetleg valamilyen tudományos karrier, vagy érdek megkívánta, egy időtől fogva megkaphatja az utódot is, ha akarja. Többször nem akarja, de ez leginkább az un. „nyugati” kultúrákra jellemző. Ezek szerint lehetnek olyanok, akik először egy lombikot érzékelnek, és később a valódi, vagy megbízott, felbérelt anyát…

Egy a lényeg: mindenki valamikor mégis csak találkozik az első nővel, és az első emberrel egy időben. Vagyis az ember mégis inkább nő, mint férfi, attól eltérően, ahogyan ma sokan vélekednek a nők fontossági besorolását illetően. Arról nem beszélve, hogy a genetika, ami általam nem valami nagyra tartott tudomány, végül arra a megállapításra jutott, hogy az első ember nem Ádám, hanem Éva volt; már, ami a keresztény felfogást illeti a teremtés mikéntjéről.

 Ezzel azt hiszem be is fejezhetjük a nők felmagasztalását, most már jöhet a kemény kritika…

  Azért jobban szeretném, ha inkább ismeretátadásról, felvilágosításról, véleménynyilvánításról beszélnénk, hiszen annyi zavar van ma az ember körül, hogy senki se tudja, kinek is higgyen.

Persze, mint általában, ez ügyben is az érintetteknek homlokegyenest más a véleményük a kritika megállapításairól. Mivel egy állapotról, kortünetről, fejlettségi szintről, vagy bármiféle kategóriáról is beszélünk, csak módosíthatjuk a már kialakult képet, de gyökeresen nem tudunk beavatkozni a folyamatba, ami a női jellem, és gondolkodás évezredes történetének mai eredményét a XXI-ik századi nőt létrehozta. Előrebocsátom még, hogy külön-külön egyik nő sem tehet semmiről, és nem okolható semmiért. Még csak a férfiak se bűnösek abban, ha a nők olyan vonásokat mutatnak, melyek számukra kellemetlenek, vagy megalázóak egyes esetekben. Mindenért mindannyian felelünk. Mi mind hoztuk létre és tartjuk fenn azt a Rendszert, mely a nőket, de hozzáteszem, a férfiakat is egyaránt valamiféle kreatúrává, természetüktől homlokegyenest ellenkezővé tette. Írásom célja éppen az, hogy mindkét nem képviselőit önnön értékeire, és érdekeire ráébresszem. Ezzel végre elindulhasson az a termékeny disputa és teremtő folyamat, melynek révén megszülethet az új gondolkodás, vagy paradigma. Ez ki fog hatni a földi élet minden résztvevőjére, és meg fogja változtatni a jelenlegi zűrzavaros folyamatokat. Ez talán egy kis karácsonyi kedvesség is lehetne, bár, ha virág, akkor nem tövisnélküli…

  Ennyi toporgás után vágjunk a közepébe!

  A női jellemről elég korai tapasztalataim vannak, mint mondtam, annál is inkább, mivel olyan gyermek és felnőtt voltam és vagyok, aki többre tartotta és tartja az embertársait önnön fontosságánál és mindig jobban érdekeltek az emberi viselkedések, reakciók, szerepjátékok (főként szenvedő alanyként, vagy nézőként…), mint saját sorsom, karrierem, ha úgy tetszik. De, mint férfi, aki lassanként tisztába jön önmagával és a férfiasság valódi mivoltával, természetes, hogy egy kissé önmagam felé is hajlik a kezem, mikor esetleg úgy tűnhet, a sértődöttség beszél belőlem, vagy az Esopus-féle róka motivációja a savanyú szőlőről. Azonban én nagyon sokat köszönhetek a nőknek, és talán soha nem tudom kifejezni a hálámat irántuk. Főként azért, mert nem hagyják. Ez ugyan kissé félreérthető, és lassan átcsúszhatunk egy másik stílusba, különösen, ami a síkosságot illeti… Nőkről lévén szó, ők már át is kapcsoltak erre a csatornára.. Azonban maradjuk csak meg a szigorú humán etológiai, vagy társadalomkritikai vonalnál, ha kérhetem! Köszönöm.

De sebaj, ha valaki már átkapcsolt és nem is tud visszakapcsolni. Az ő baja.

Mielőtt bohózatba fulladna komoly fejtegetésem, mielőtt bármi fontosat is mondanék, nem szeretnék máris szilveszteri mókamesterré válni, habár a számomra fontos és maradandó tudást valahogyan mindig a humoros írásokból meríthettem. Pl. egy vicclapból, mint amilyen a Ludas Matyi volt. Akkor a női dolgok kategóriájára térhetünk.

  Az első komolyabb meglepetés akkor ért, mikor ifjúkorom első igazi zenekarának vezetője nagyra nőtt kislányát a járókában megláttam. Talán katonaruhában voltam, már nem is emlékszem. Habár ez tárgyunkban nem elhanyagolható tényező volna. Szóval, a kislány, mikor meglátott (Csak éppen akkoriban állt fel a járókában. Szülei nagynövésű emberek, és az akkori „kislány” ma már anya és művész-tanár. Talán lehetett vagy 8 hónapos, még beszélni is csak néhány szót tudott azt hiszem.), szemeit kis tenyereivel szégyenlősen eltakarta. Ez annyira megragadott, hogy máig fejtörést okoz nekem. Ő maga nem igen emlékszik rá, de mindig jót derülünk, ha szóba hozom. Ezek azok a pillanatok, mikor az ember elgondolkodik, hogy mit tesz a nevelés, vagy mi lappang legbelül, ami talán az évezredek homályába vész, és képtelenség az okára fényt deríteni. Ezek szerint, felületesen kimondhatjuk, hogy a nők, vagy legalább is egyes nők szégyenlősek, főleg férfiak előtt. Talán ilyen zsenge korban is képesek meglátni a férfi-nő közötti különbséget, és szerepük szerinti viselkedést produkálni. Talán többen is vannak, akik hasonlót figyelhettek meg egészen kis lánykák viselkedésében. Hogy jobban megértsék, mit akarok mondani, úgy magyarázhatnám viszonyulásomat a nőtársadalomhoz, hogy valamiféle lovagi attitűd hatotta át a nők iránti viselkedésemet, vagy a nőkről általam kialakított képet. Holott a valóság ennek rendre az ellenkezőjét mutatta. Még ma is meg vagyok győződve arról, hogy jól láttam és látom a nőket, hiszen minden nőben ott rejlik az istennő is. A nőiesség, melyet az első perctől próbálok kutatni és megfejteni a titkát, voltaképpen egy olyan idea megtestesülése, melyet a mai médiamanipulációk, és pénzközpontú hatalmi szándékok a maguk érdekei szerint módosítgatnak. Sajnos ennek a nők rendre be is dőlnek. Ez, mondhatni, számomra nagyon fájdalmas felismerés, mikor látom összeomlani ezt a klasszikus szobrot, bepiszkolódni az aranyszínnel festett képet. Talán lelkesedésem a nők iránt nem más, mint holmi szexuális szublimáció, vagy más szóval annak leplezése, ami a férfiak legfontosabb vágya a nőkkel kapcsolatban. Mielőtt valaki engem kezdene mélyelemzésnek kitenni, kijelentem, hogy igenis úgy is érdekelnek a nők, de kezdettől fogva, mint emberre, kivételesen értékes emberre tekintettem rájuk, akikkel elsősorban szellemi-lelki kapcsolatot szeretnék kialakítani. Azonban mindig azt tapasztaltam, ha érdeklődésem egy nő iránt pusztán lelki-szellemi is volt, ők mindig nőként, vagyis szexuális kategóriában fogadták a közeledésemet, és miután kiderült, hogy én tulajdonképpen, nem a testükre utazom, már figyelmen kívül is hagytak. Nem mondom, hogy némely nők nem váltottak ki belőlem másfajta gondolatokat is, de elsősorban ma is minden nővel, mint szellemi partnerrel próbálok kapcsolatba kerülni. Korán megtapasztaltam, hogy rossz nyomon járok. Ez lenne végül is az első olyan jellemvonás, ami erősen eltér attól az ideától, amelyet magamban a nőkről ápolgattam. Vagyis a faragatlan, lényegre törő férfiak rendre elhappolták előlem a nőket, még akkor is, ha én nem puszta zsákmányként, trófeaként tekintettem rájuk. Ettől kezdve, ugyanezeken a nőkön a kedélyes megvetés arckifejezését láttam, amivel azt kívánták tudtomra adni, hogy: „Lám: megmérettem, és könnyűnek találtattam.” Később már alig álltak velem szóba, mert elvesztem számukra, mint játszópajtás, egy olyan véresen komoly játszmában, mely a két nem képviselői között zajlik, talán a kezdetektől fogva. Még az is elképzelhető, hogy nem akartak szembesülni azzal, hogy rajtakaptam őket. Rajtakaptam azon, hogy nem a szép szavak, nem az értelem, hanem a nyers erő tudja őket igazán lázba hozni.

Ez számomra komoly dilemma volt és ma is az. Milyen a nők szemében az igazi férfi?

Azt minden esetre meg kellett értenem, hogy nem én vagyok az.

De ezt majd a férfiakkal kapcsolatos elmélkedésemben kifejtem.

Ebből nekem többféle megállapítás is született.

  1. A nők hiúk, vagyis számukra fontos, hogy a férfiak akkor is nőként bánjanak velük, ha éppen hivatalban, munkahelyen, vagy bárhol másutt szembetalálkoznak velünk, férfiakkal. Miközben többször is kifejezik nemtetszésüket, ha ez történik..
  2. A nők a férfiakat inkább tartják férfinak, ha a fizikai ereje elegendő ahhoz, hogy adott esetben megvédhesse őket.
  3. A férfiak célratörő, és nőiességükre utaló magatartásával, a többi nő szemében magasabbra értékelődnek. Egyúttal kivívják jelenlévő nőtársaik megvetésbe burkolt irigységét.
  4. Ezzel összefüggésben, női mivoltukat valamiféle bankbetétnek tekintik, melyet születésük pillanatában a teremtő biztosított számukra, és amellyel bárhol fizethetnek, ha előnyre akarnak szert tenni. És vajon melyik nő nem akar a férfiak fölé, vagy nőtársa fölé kerekedni? Vagy melyik nő nem szeretne az emberek előtt jobbnak, fontosabbnak, értékesebbnek látszani?
  5. Ha a férfi nem rendelkezik elég biztonságot adó fizikai erővel, és más férfiakat kijátszó fondorlattal, akkor legalább bőséges anyagiakkal kell rendelkeznie.

  Mindebből következik, hogy igen fontos a nők számára a megjelenés, vagyis a külsőségek szerepe elsődleges mind életútjuk, mind vélt női jellemvonásaik hangsúlyozása, mind pedig sajátos gondolkodásmódjuk szempontjából. A hiúság elég szegényes meghatározás az ezernyi apró trükkből, látszatból, blöffből, hogy ne mondjam hazugságból szőtt háló jellemzésére, amelyet minden nő, nap, mint nap szorgosan fon. Sajnos én úgy látom, hogy leginkább önmagukat ejtik csapdába vele.

Ezért és sok más okból meglehetősen nehéz egy ízig-vérig mai nő számára a világ (saját Én és minden más) dolgai közötti eligazodás. (De nem a hivatalos világ dolgaiban!)

Ezzel most nem minősítem szellemi kvalitásaikat, hanem inkább arra próbálok rávilágítani, hogy ma már talán szükségtelenek az efféle praktikák ahhoz, hogy elismerjük őket.

A külsőségek hangsúlyozása – úgy látszik -, a nőket biológiai szempontból a rikítóbb nemként, az önmagát minden férfi és a világ számára feltűnő jelenségként, kihívóként jeleníti meg. A szürkeség, és átlagosság pedig a férfiak szerepköre lenne? Az, hogy a mai férfiak (lásd: a Férfi maga – később) megpróbálnak ebből a rájuk aggatott szerepből kitörni, jól mutatja az évszázadok változó divatja, már ami a külsőségeket illeti.

Sokkal fontosabb azonban, hogy sorsdöntő helyzetekben a nőket megbénítja az a kényszer, hogy a felület, vagyis a külsőség alapján tudnak dönteni.

Ahhoz, hogy a két nem közti szellemi-gondolkodásbéli különbségeket jobban lássuk, egy meglehetősen kategorizáló és árnyalataiban gazdag képet igen le kell egyszerűsítenünk. Már előre látom, hogy mekkora kétkedéssel, és dühhel fogják fogadni, de ajánlom, jól rágják meg, mielőtt kiköpik…

Először is, ma már jól tudjuk, hogy a Homo Sapiens két neme között sokkal nagyobb a különbség, mint a külső nemi jelleg által adott formai eltérések. Már ezek is, no meg a tudat, mint külön lény az emberben, ezen különbségek által befolyásolják mindkét nem gondolkodását sok ezer év óta, ami köztudottan képes az agy belső elrendezését, funkcionális beállítódását is befolyásolni. Azonban főleg a nemi szerepek, és a kulturális, történelmi-társadalmi szokások-tevékenységi körök nemek szerinti leosztása az alkalmazkodás-létfenntartás helyzetei között módosítják az örökölhető sémákat. Tehát az ember ebben a vonatkozásban is sokkal komplikáltabb lény, mint a többi földi szerzet.

Ilyenformán a nőknek a férfiakétól eltérő készségeik, képességeik fejlődtek ki, és mások, talán ki sem alakulhattak. Az utóbbi századok már sokat változtattak ezen, de alapvetően ma is megvannak ezek a különbségek. Ekkora bevezető talán elég ahhoz, hogy ne legyen nagyon sokkoló, amit mondani fogok.

A nő gondolkodása lokális, a férfié horizontális. A nő a jelenben és a múltban él. A jelen, mint feladat eléggé nehéz számára, ezért úgy próbálja alakítani, hogy ne sok változás nehezítse, hanem stabilitás, sokfajta ismétlés, és szabályosság legyen benne a meghatározó.  Ez már olyan változásokat képes okozni az emberi társadalmak szerkezetében, melyek az általános vélekedést arra a téveszmére alapozzák, hogy a dolgok nem változnak, és a normális állapot ez. A konfliktus kiváltója tehát a változás. Vagyis a nem változás változtat… Azonban ebben az alkalmazkodás nélküli, vagy az alkalmazkodást természetellenesnek tartó világban is kellenek változások, melyeket viszont mesterségesen kell létrehozni. Ezeket nevezhetjük divatoknak, korszakoknak, periódusoknak, függetlenül attól, hogy mindegyik alapja a fentebb vázolt szemlélet. Ebben a nők gondolkozása a meghatározó, mint majd később látni fogják. Azt kell megértenünk, ha ki akarunk lépni ebből az ördögi körből, hogy a valóságot nem lehet a saját változatlanság rögeszménkhez igazítani, mert akkor mi magunk fogunk változni úgy, ahogyan nem szeretnénk. A természet fog rajtunk kényszert alkalmazni.  Ezek a különféle betegségek, és pszichózisok, krízisek. Erre a már leírt gondolkodás újabb elkerülő taktikákat dolgozott ki és ebből jöttek létre az emberi rendszerek szörnyszülöttei. Ezeket inkább most nem is sorolom fel, majd másutt vesszük őket górcső alá. A férfiak gondolkodása nagyon hasonlóvá vált ebben a vonatkozásban, mivel a női rendmánia kényszerítette a férfiakat, ha nem akarták életüket magányos farkasként leélni. Valljuk be, kényelmességünk is szerepet játszott ebben… De ezt majd, akkor, ha ránk is sor kerül. Nem maradok adósa a nőknek, ezt megígérhetem. Azt azonban láthatjuk, hogy a világunk egyre nőiesebb és ennek okai vannak. Manapság divatos mindenben a hivatalos tudomány kinyilatkoztatásait készpénznek venni, azonban a tényleges, vegyi-hormonális behatások egyedül nem magyarázzák az emberi társadalmak mára nyilvánvaló kudarcosságát.

  Vajon milyen fejlődéstörténeti okokra vezethető vissza ez a női magatartás? Az alárendelt helyzet, ami a női sorsot meghatározta évezredek óta, a személyes létfenntartás, és gyermekgondozás ösztönös kényszere folytán alakította ki ezeket a jellemvonásokat, vagy szinte a génekben rejlik, ami sokkal nehezebben változtatható meg, mint hisszük (Tegyük fel, van fejlődés, és nemcsak változás a külsőségekben, vagy züllés, mint, ahogyan manapság jellemezhetjük a sajátos helyzetet?).

 Sokan úgy gondolják, nem is kéne semmin változtatni. Őn is így gondolja?

  Azok a nők pedig, akik ezzel az átlagos képpel nem tudnak azonosulni, mit kezdjenek magukkal?

  De hagyjuk ezt későbbre, és folytassuk a spekulációnkat a körül!

  Már utaltam érintőlegesen arra, hogy a nők jó néven veszik a biztos anyagiakat. Azt hiszem, ezt minden férfi jól tudja, és a mai korántsem klasszikus társadalmi szereposztásban a nők már nem egyszer jobb anyagiakkal büszkélkedhetnek, mint sok férfi. Ilyen, és más esetekben is az előnytelenebb helyzetű férfiaknak olyan, vonzó tulajdonságokat kell kifejleszteniük, melyek ebben a kedvezőtlen felállásban is elfogadható női partnerekhez juttatják őket. Miután játszmákról beszélünk, a mérlegelés, számolgatás mindkét félnél szükségszerű képességgé kell, hogy váljon. Sokan a „futottak még…” választékból szemezgethetnek csak. De ki mondja meg, hogy mennyivel értékesebb egy, mai szemmel „jól szituált”, sikeres, divatos, híres stb. partner, mint egy olyan valaki, aki csupán a személyünkért vonzódik hozzánk. Most jelentem ki sokadszor, mert máshol már letettem mellette a voksot: mindenki szép, értékes; társra, kapcsolatra képes ember. Akár, ha nő, vagy férfi is legyen. Abban vagyunk különbözőek, ahogyan saját értékeinket őszintén kifejezzük, vagy azokat egyáltalán ismerjük magunkban Az meg pláne egyenesen kívánatos volna, ha ezeket a mindenkinek kedvére való és magunknak is tetsző vonásokat még fejlesztenénk, ápolnánk is. Arra ügyelvén, hogy túlzásokba ne essünk, amivel az ellentétét érhetjük el annak, amit szeretnénk.

  Lassanként rátérek arra, amiben a mai női szerepet igen negatívnak tartom. Többek között az anyagiak, vagy közelebbről, a pénz túlzó fontosságát a nők szemében.

  (Éppen a napokban láttam egy klasszikusnak mondott, romantikus filmet, Sandra Bullock-kal. Szerelemben, háborúban címmel. Ott hangzott el egy idevágó mondat, jellemezvén egy bordélyházat kb.: Itt olyan férfiak vannak, akik nagyon szeretik a nőket, és olyan nők, akik nagyon szeretik a pénzt.)

  Ha ez a férfiaknak is fontos, főleg a nők iránti kötelező vonzódásuk, és a nők erre való kedvező reagálása miatt van. Meggyőződésem, hogy ugyan a férfiak is jó néven veszik a pénz bőséges áradását, de ha rajtuk múlna, és a nők nem tartanák a pénzt és a vele járó javakat, csillogást, olyan fontosnak és elengedhetetlennek, bizony a férfiak egész nap csak henyélnének… Vagy mégsem? Mindenesetre állítom, hogy sokkal kisebb szerep jutna a pénznek, ha a nők nem tartanák olyannyira elsődlegesnek a férfiak vonatkozásában. Mivel mostanság sok vita folyik a pénzről, a mindenen átcsapó válságcunami miatt, fontos rámutatni, hogy ez az elszabadult démon, melyik nem számára létfontosságú.

Persze, ezen lovagolva nem jutunk messzire, mert a pénzt bizonyítottan nem a nők, hanem a férfiak találták ki. Azonban, megjelenése pillanatától fogva a nők kivételes figyelmet fordítanak rá. Azt azonban érdemes meggondolni, hogy a civilizáció vajon milyen nemű volna, ha ezt kérdeznénk?

  Lássuk, hogy még miféle nagyon jellemző, sőt kirívó tulajdonságokat fedezhetünk fel a nőkben?

Ahogyan a civilizációs társadalmi-gazdasági rendszer mai szemmel látható és tarthatatlan kudarcosságát szemléljük, eléggé nyilvánvaló, hogy annak „felpörgésében”, a pénz által fenntartott kedvezőtlen folyamatok döntő szerepet játszanak. Amíg csupán az egyszerű cserekereskedelem alkotta a civilizáció vázát, addig ma már képtelenség gátat szabni a mai gondolkodással annak az ezerféle érdekkonglomerátumnak, melyek a mindennapjainkat átszövik és meghatározzák. Ahol a puszta megélhetés nem pénzalapon, hanem a természettel való kommunikációban válik csak lehetővé, már érdekes módon másfajta képet mutat a nő-férfi viszony is. Azokban a kultúrákban már a nő, mint anya és családgondozó-fenntartó jelenik meg. Az ő értéke azzal mérhető, hány gyermeknek tudott életet adni, amivel a populációt munkáskezekkel, vagy anyákkal-apákkal látja el. Ebből a szempontból egyes népek nagyon jó példával szolgálnak ahhoz, hogy jobban megértsük a nemek szerepét a hagyományosan hosszú távon is fenntartható emberi modellekben. Talán kimondhatjuk azt, hogy a nő igazi alapvonásait sokkal jobban megtalálhatjuk ezeknél a népeknél. Akkor viszont, marad a mindenkori elismert anyagi javak (nem feltétlenül pénz), és a nők szoros kapcsolata. Ez nem más okból, mint a leendő utódok biztonságos felnevelése miatt játszik olyan nagy szerepet. Ezt talán már egy kisiskolás is tudja. De gyakran találtam magam szemben olyan, magasan képzett emberek furcsa véleményével, akik mégsem voltak ezzel a magától értetődő okkal tisztában a nőkkel kapcsolatban. Viszont a férfiak szerepe ezekben az imént idézett kultúrákban teljesen más, vagy még jellemzőbb, mint az un. „európai, vagy nyugati” kultúrákban. Vagyis sokkal őszintébb, és sokkal természetesebb, hogy a férfi legfontosabb dolga a gyermeknemzés, és a nők számára elvégezhetetlenül nehéz fizikai munka, vagy a család védelme. De talán ennél is fontosabb, az a szellemi vezetés, ami a törzs, falu, nemzet egész gondolkodását szabályozza, mederbe rendezi.

Ennek áttételes és konvertált formái a „kultúrtársadalmakban”, vagy „civilizált” körökben is jelen vannak. Ezekre rátérve erősen megjelenik, mint alaptulajdonság, mindkét viszonyrendszerben az irigység a nőtársak és a férfitárs iránt. Vélt vagy valós jogok mindenáron való érvényesítése. Ennek a meglehetősen zavaró és békétlenséget okozó tulajdonságnak okai között persze annak kényszere mutatható ki megint, hogy a megszerzett előnyök a nő által felügyelt család érdekeit szolgálják. Azonban, maga a jellemvonás a mi kultúráinkban az egyedül élő nők esetében is megjelenik, sőt gyakran szinte főszerepet játszik egyes nők életében. Az irigység tárgya egyáltalán nem korlátozódik valódi értékek mástól való féltésére, illetve azok minden áron való elorozására, hanem nem ritkán a másokra irányuló figyelem, vagy mások kedvező külső-belső tulajdonságaira is. Ha nincs lehetőség arra, hogy megszerezzék más anyagi, vagy más jellegű javait, akkor legalább annak becsmérlésével, a kedvezményezett primitív lejáratásával kísérleteznek. Azok a romantikusnak nevezett tucatsorozatok, melyek a képi médiákban manapság tömeges jelenléttel tüntetnek, laboratóriumi helyzetekben hangsúlyozzák ki ezt a jellemvonást. Nem mondom, hogy a férfiak nem büszkélkedhetnek efféle rossztulajdonságokkal, de nyomába sem érhetnek azoknak a női praktikáknak ezen a téren, melyek egy süldő lánynak már gazdag választékban rendelkezésére állnak.

Az irigység egy nagyon pusztító válfaja a féltékenység. Ez sem egy mindennapos rossz szokás csupán, hanem nagyon mély genetikai gyökerei is lehetnek. Alapja a birtoklási vágy, ami megint vonatkozhat személyre, vagy bármilyen előnyre, amit már magunkénak képzelünk, vagy ténylegesen birtokolunk. De vonatkozhat olyan, mások számára jelentéktelen dolgokra, érzésekre is, amelyek gyakran rejtve maradnak még az előtt is, aki ennek a kártékony tulajdonságnak rabjává válik. Általánosan elfogadott formája a szerelemféltés. Ez egy ősi, az állatvilágban megszokott tulajdonság, mely voltaképpen a saját genetikai állomány védelmét szolgálja, vagy a még meg sem született utódok potenciális hordozóját, létrehozóját védi mások genetikai állománya, vagy azok hordozója hatásától.  Ezért óvatosan kell vele bánni, mert gyakran a túlzó szerelemféltés a mániáig fokozódhat. Azokban a társadalmakban érdekes megfigyelni, ahol sajátos rendszer, a „többnejűség” működő hagyománya uralkodik, mennyire másként fogalmazódik meg a szerelemféltés akkor, ha az a nők körében üti fel a fejét. Szerintem, bár ebben pusztán a spekulációimra és emberismeretemre hagyatkozhatok, az a véleményem, hogy a nők elég jól ki tudnak egyezni egymással, az egyetlen férfin. Megint másként figyelhetjük meg a „többférjűség” példáinál, ahol a férfiak talán még élvezik is, hogy nem vállalnak akkora felelősséget a család iránt, mintha ők volnának a családfők. Itt viszont, lehet, hogy a nők körében fordul elő gyakrabban. Kimondhatjuk, hogy a keresettebb nem képviselői iránt nyilvánul meg általában a szerelemféltés. Talán a „családjellegű” férj, és feleség, vagy partnercserélgető „alternatív” együttélésekben megszűnik a genetikai anyag védelme, annál inkább, mivel az „közös” birtokként jelenik meg. Ezzel persze nem mondom azt, hogy ez lenne az ideális nő, vagy ideális férfi típusának kialakulásához megfelelő modell. Mivel ahhoz, hogy a két nem tényleg megértse egymást, és közösen gondolkodhasson a jelenlegi helyzet megoldásán, nem látom biztosítva egy ilyen „vegyes felállásban” a kellő figyelemre lehetőséget nyújtó alkalmakat. Véleményem szerint mindenképpen hosszú évtizedekre van ahhoz szükség, hogy ugyanaz a két különnemű ember, szoros kötelékben jótékony hatást gyakorolhasson egymás jellemére. Ezzel megteremtve azt az alapot, amelyben a leendő utódok kamatoztatható tudást és példát kaphatnak emberismeretből-emberszeretetből.

  Ezek voltak az általánosan ismert legfeltűnőbb tulajdonságok a nők esetében. Vannak azonban olyanok, melyek nem ennyire nyilvánvalóak, de mégis a nők sajátos helyzetéből erednek, viszont alapjaiban befolyásolják az emberiség gondolkodásmódját, vagy jellemzően felismerhetők annak hatásai a mindennapjainkban.

Vegyük azt a korai ősközösségi életformát, amelyben még nagyon közel voltunk az állatvilág szocializációs formáitól. Ebben a nők gyűjtögettek, és a gyermekeket gondozták, a férfiak hosszú utakat tettek meg, melyeknek a vadászat, zsákmányszerzés, más törzsek értékeinek megszerzése, valamint az ezekkel való közvetlen harc, esetleg egyezkedés volt a döntő szerepe. Ezenközben a felfedezés, mint férfi jellemvonás került szembe a nők passzív, kis távolságokra korlátozódó, megtartó jellemvonásaival.

 A nőknél maradva, mikor eltűnődtem, vajon miért is van a pedagógusok között annyi női matematikatanár, felötlött bennem, ennek egyszerű magyarázata:

A régmúltban a nőknek a nap minden percében együttesen kellett számon tartania a család/horda stb. gyermekeit, a fenntartásukhoz szükséges élelem mennyiségét-minőségét, miközben az étel elkészítése, felkutatása is rájuk hárult. Ebben a tűz őrzése, a fa gyűjtése, a gyermekek etetése, tisztántartása, és a lakóhely állandó fenntartó gondozása-javítgatása is az ő kötelességük volt. A férfiak nem egy esetben fáradtan, sérülten, üres kézzel, megfogyatkozva tértek vissza, és elképzelhető, hogy igen hosszú ideig voltak távol. A kalandozások alkalmával más nőkkel is kapcsolatba kerültek, esetleg más populációkhoz csapódtak, így végleg elvesztek a kezdeti horda számára. Mondhatni, hogy az emberi társadalmak a nők sokrétű és nélkülözhetetlen munkája nélkül sohasem jöttek volna létre. Ennek pozitív értékeit nem szabad elfelejteni!

Azonban, ahogyan az emberek száma nőtt, és az alkalmazkodás egyre sikeresebbé vált, úgy lett a számolgató-kalkuláló nőkből a számolás első gyakorlója. Hogy mégis férfiak vették át ennek sokrétű fejlesztését, az már egy másik történet. De azt bátran vállalom, hogy a nők számokhoz való vonzódása, beleértve a pénzzel kapcsolatos számolási műveleteket is,…innen datálódik. Ezzel függhet össze a sok, nagy és jó együtt való hangoztatása, ami már megteremtette az alapját annak a zabolátlan mennyiségi fejlődésnek, amely a ma is látható hatalmas építményekben, technikai eszközökben, javak mértéktelen felhalmozásában öltött testet. Ezek szükségtelen, a hatalom primitív fitogtatásának célját szolgáló emberi teljesítmények voltak és a mai napig azok is maradtak.

Ennek a gondolatmenetnek egyszerű igazolására figyeljenek meg két nőt, hogy miről beszélnek. Minél idősebbek, annál inkább a családtagok, főleg a gyermekek nevét, számát, és a család javainak felsorolását alkalmazzák, mint fő témahordozót. Ezek variánsait láthatjuk szemünk előtt lezajló beszélgetéseikben. Ezek a diskurzusok gyakran tartalmaznak elítélő jelzőket más családokkal szemben, ezzel próbálva erősíteni a jelenlévők szorosabb kapcsolatát és másoktól való elkülönülését. Ebből következik, hogy a nők nemcsak a számok, hanem a személynevek, helységnevek iránt is különös vonzódást éreznek. Ugyanígy adatok, dokumentációk, okiratok stb, vagyis a hivatali teendők és rendszerek iránt is fogékonyak. Ezzel elérkeztünk ahhoz a felfedezéshez, hogy valójában a hivatali rendszerek és hivatali tevékenységek szinte nőkre képződtek, vagyis a civilizáció valójában nőnemű.Végső soron a férfiak csak a nők vágyainak megvalósítását végzik, de anélkül az ésszerű szervezőkézség nélkül, amivel a nők képesek rendet, mértéket és békét teremteni a zagyvaságban. Viszont a fizikai erő és vele a hatalom főleg a férfiak kezébe került. Ezért a nők csupán sajátos praktikáikkal képesek céljaiknak megfelelő irányba terelni a férfiakat. Ahhoz azonban a megfelelő térlátásuk hiányzik, mellyel viszont a férfiak rendelkeznek jobban. 

Szüksége van a nőknek a férfiakra?

  Ez minden férfira nézve igen sajnálatos választ ígér. Röviden: nincs.

Bővebben kifejtve, és megindokolva: mert a nők sokat voltak a történelem során nők között, ahol valamiféle együttműködési gyakorlatot szereztek, és rájuk maradt az egész közösség minden gondja. Ezért képesek egy időben sok dologra figyelni, viszonylag kis erőfeszítéssel. Viszont bonyolultabb, egy tőlük idegen logikát alkalmazó, az egyszerű egymásutániságnál komplikáltabb folyamatokat nehezen látnak át. Egy bizonyos, még számokkal könnyen meghatározható közegben jól elboldogulnak, de nagyobb viszonyrendszereket nehezen kezelnek. A férfiakkal szembeni magatartásuk a szégyenkezéstől a viszolygásig sokféle fokozaton megy át, és nagyon lassan és nehezen képesek bizalmat felépíteni a férfiak náluk. Mint korábban említettem, nem valószínű, hogy azért engedik magukhoz az egyes férfiakat, mert megbíznak bennük, hanem azért, mert valamilyen célból szükségük van rájuk. Leginkább, és elsősorban utódnemzőként, védelmezőként, anyagi támaszként. Ezek az okok természetesek, és elfogadhatók. Azonban a hosszú távú érdeklődés igen ritka a férfiakkal való kapcsolatukban. Az, hogy mégis gyakran egész életet képesek egy férfival összezárva élni, inkább tudható be az alkalmazkodóképességüknek, teherbírásuknak, mintsem a lelki együttrezgés megvalósult ideájának. Valamint egy olyan elfogadható szintű biztonságnak, amit nem is az adott férfi nyújt, hanem az a rendszer, ami tulajdonképpen legjobban a nőknek felel meg, mivel szellemi-lelki alkatukhoz illik. Ma már statisztikák is bizonyítják, hogy a házasságban élő nők jelentős része nem is azzal a férfival él együtt, aki a gyermekei apja. Sokan gondolják, hogy a nők hűségesek és kitartóak a szerelemben, vagy a szexualitásban, ha úgy tetszik, pedig az alkalmazkodóképességük és jó értelemben vett „érzékük” a legideálisabb apa kiválasztása iránt biológiailag fontosabb, és ezt ők direkt formában valósítják meg, de azzal élnek gazdasági kapcsolatban, aki gyakran nem egyenlő a férjjel. Ezt a válogatást maga a női test is elvégzi, mikor a több férfi általi közösüléskor csakis a megfelelő partner spermáját engedi át. Ezek a sokáig ismeretlen funkcionális tulajdonságok és a fentebb leírt múltban gyökerező képességek teszik azt, hogy a nők igen könnyen hiszik el azt a valótlanságot, amit egy helyzet megoldására, vagy a kellemetlenség elodázására kitalálnak. Vannak egyes nők, akik olyan meggyőzően hazudnak, hogy senki se tudja őket rajtakapni. Ők végül is az ármánykodás mesterei. Messze megelőzve a Machiavelli-ket… A férfiak hajlamosak elhinni a nők hízelgő szavait, bár azoknak ritkán alapjuk a nők őszinte rajongása.

A múlt maradéka egy olyan átok, ami nem is annyira jellemvonás, mint inkább génekbe ivódott ősrettegés. Ez a zsigeri félelem elsősorban a férfiak várható erőszakossága, az üldözések miatti menekülési reflex, és egy sor egyéb ösztönös cselekvési kényszer, ami ezekkel kapcsolatos. Ez így együtt létrehozta sok nő lelkében a valóság iránti bizonytalanság és a menekülési kényszer sajátos elegyét, a valóságtól való menekülést. Sokszor rögeszméig fokozódik az illúzióknak a valóság elé való helyezése. Ugyanígy a különböző alternatív valóságok váltogatása, keverése, és az alkalmazkodás során kialakult és megrögződött alakoskodás, színészkedés, különféle személyiségek megjelenítése és helyzetekre való alkalmazása. Szemünk előtt zajlik ez a mesésnek nem mindig nevezhető átalakulás, ahogyan a szerelmes nőből bosszúálló hárpia lesz. A kedves, ártatlan arcú angyalból egy teljesen más személyt megjelenítő fúria, boszorkány.  Persze számtalan fokozata van a mimikrinek és metamorfózisnak, melyre minden nő veleszületetten komoly tehetséget mutat.

Van egy olyan oldala a női léleknek-habitusnak, melyet sokan félreértenek, és jellegét eltorzítják. Ez pedig, a nők érzelmi élete. Meglehetős sarkítással a nőket az érzelmeik befolyásolják, és így szellemi kvalitásaik sajátosakká válnak. Bár ki kell jelentenem, hogy ezek az érzelmek inkább pusztító indulatok, mintsem finom lepkeszárnyak, melyek meglibbennek előttünk…

Ez is olyan tényező a női jellemvonások között melynek igen régi alapjai vannak. Amint már felsoroltam és körülírtam, a nők a tárgyi valóságban élnek, de a valóságot inkább realitásnak, kialkudott, hipnotizált valóságnak, mint tényleges, minden oldalt megmutató valóságnak kell értenünk.

Ez a realitás, a helyzetek, és viszonylatok labilis rendszere, melyet a nők a valóság helyett alkalmaznak. Ebben az anyagi-tárgyi értékek sokkal nagyobb hangsúllyal vannak jelen, mint a komplex, objektív valóság. A viszonylagosság, un. társadalmi viszonyrendszer alapja minden cselekedetüknek, döntésüknek. Ezek határozzák meg érzéseiket, melyek nagyon konkrétak és esetiek, néha azonos reakciók a teljes lelki elszigeteltség miatt. Ezek az érzések a tárgyak iránt erősebbek, mint a személyek iránt, de a tárgyakkal kapcsolt személyekkel szintén erősek. A kommunikáció sémákra épül náluk, melyeket életük során egyre finomítanak, az alkalmazás sikeressége mentén. Jól elboldogulnak szokványos társaságban, ahol sok nő van jelen, és sokféle viszonyrendszert tudnak játékszenvedélyüknek alárendelni. A játék iránti vonzódásuk szinte azonos mértékű, de eltérő tárgyú a férfiakéitól. Ők olyasfajta játékokat szeretnek, melyben sok résztvevő és sokféle játszma van a játék a játékban elve alapján. Ugyanakkor, mivel szoros kapcsolatban vannak a gyermekekkel, a gyermekjátékok logikája egész életüket végigkíséri. A férfiak durva játékaiban csak azért vesznek részt, hogy megmutassák, ők is vannak olyan erőszakosak, mint az átlagos férfiak. Ők se gyengébbek és ügyetlenebbek azoknál. Ezek egyébként sokat ártanak a női jellegnek, főként külső megjelenésben, sőt a túlerőltetett fizikai megterhelés hatására hormonálisan is.

Mivel a gyermeknevelésben nagy szerepe van az utánzásnak, és a felsorolt egyéb okok miatt is minden téren ők a legjobb utánzók, másolók. Az ugyan igaz, hogy főként helyzeteket utánoznak, ritkán más személyek érzelmi-fizikai jellegzetességeit. Habár ennek ellentmond, hogy nemükkel azonos mintákat könnyedén átvesznek. Olyan utánzózsenik viszont ritkán akadnak közöttük, mint néhány férfi, akik nőket is eléggé hihetően képesek utánozni. Végső soron elmondható, hogy az ember mindkét nemű változata, a férfi és nő, vagy nő és férfi, ha úgy tetszik, igen jól bánik tőle idegen személyiségekre való átalakulási képességével. Ebben mégis a nők viszik el a pálmát a divat és a saját kliséik szüntelen váltogatásával. Ez a színészkedés főként a mindennapi életben vált gyakorlattá a nők körében. Az érzelmek mímelése azt eredményezi, hogy bármilyen helyzetben képesek együttérzést kizsarolni bárkiből, főleg férfiakból. Kifejezett szellemi élvezet látni nőket egymással úgy színészkedni, hogy mindketten jól tudják, másik is csak szerepet játszik, bár néha éppen a férfiak tárgyai ennek a gonosz játéknak, de legalább olyan gyakran egymás, vagy a többi nő a kiszemelt áldozat.

Ezek miatt a női érzelmek tárgyiasak, felszínesek, és nem egyszer olyan habkönnyűek, hogy egy pillanat alatt elillannak, mintha ott se lettek volna… Ezért a nőket nem tekinthetjük olyan mély érzésűeknek, mint ahogyan a közhiedelemben tartják ezt felőlük. Mindazok a mély érzésű, angyali teremtések természetesen a kivételek gazdag tárházát gyarapítják, akik minden férfi vágyainak netovábbjai. Főként gyermekmesékben fordulnak elő, ritkábban és rövid ideig az aktuális szerelmünk tárgyai. Számukra az érzelmek csupán eszközök arra, hogy jelentőségüket növeljék, illetve eltúlozzák. Pusztán azért, mert valóságos személyiségüket olyannyira elrejtik, hogy önmaguk se találják meg.

Így történhet meg, hogy karrierjük érdekében testüket olybá alakítják, ahogyan a férfiak ideái éppen megkívánják azért, hogy látszólagos értékeik elfeledtessék érzelmi ürességüket, és tökéletes zavarodottságukat saját velük születetten csodálatos és egyedi személyiségük valóságos mivoltával kapcsolatban. Nem is lehet csodálni annyi alakoskodás és játszmázás után, ha nem találják meg azt az elveszett kincset, melyet isteni nőiességüknek neveznénk, már, ha valaha megjelenne előttünk testi-lelki valójában.

Mindezekkel együtt őszinte híve és csodálója vagyok a nőknek. Ha másért nem is, de azért, hogy ekkora energiát képesek beleölni saját maguk összetévesztésébe másokkal, akik ugyanúgy összetévesztik önmagukat megint másokkal…

Ha véletlenül azt vonnák le mindebből, hogy nőgyűlölő vagyok, hatalmasat tévednek. Én azt a nőt istenítem bennük, aki félelmében elbújik a sok színlelt személyiség mögé, és aki csakis arra vár, hogy egy mély érzésű férfi imádja, óvja, szellemi-lelki társa legyen, bár ennek a vágynak iránya gyakran változhat, ahogyan érzelmeik is percről percre változnak. Mégis életem végéig lesem azt a csodát, mikor a előttem angyallá változik, ha csak egy pillanatra is…

  Milyen is az a nő, akit ma látunk, a helyett, aki lehetne, ha merne lenni?

  Pillanatonként alakot váltó, felszínes érzelmű, ragaszkodó, gyermekszerető, sőt anyatigris, ha a helyzet úgy kívánja. Gondoskodó, stabilitást, biztonságos rendszert, rendet igénylő; békítő, egyúttal zavart keltő, néha mély depresszióra hajlamos, bizonytalan, helyzeteket manipuláló, felszínesen megoldhatatlan problémákat elkerülő, szellemileg rövidlátó,  szűk látókörű, kicsinyes; érzelmek helyett indulatokkal reagáló, néha gonoszkodó, gyakran gyűlölködő, hazudozó, csélcsap, léha, könnyen lezüllő, szenvedélyekre hajlamos, megbízhatatlan, rögeszmés, egyik pillanatban választékos úri hölgy, a másikban útszéli kurtizán, hogy szépen mondjam. És így tovább.

Manapság szívesen dicsérném az isteni nőket, ha lehetne.

A férfiaktól szinte sohasem tanulnak, legalább is maradandó tudást nem vesznek át, ami saját ízlésviláguknak, érdekeiknek ellentmond, viszont nőtársaik bármilyen ostoba véleményét aranyszabályként harsogják a férfiakkal folytatott harcaik során. Legjobban csakis a nők között érzik jól magukat, éppen azért, mert a férfiakat tulajdonképpen megvetik, őket inkább használják, vagy kihasználják (ebben persze a férfiak se szerepelnek gyengén). Néha megfelelő ellenszolgáltatás fejében engednek egy kicsit a férfiak vágyainak. Ebben is nagy gyakorlattal játsszák az igaz szerelmest, ha tudják, mit akarok mondani… Önmaguk sokkal biztosabban képesek maguknak örömet szerezni, ezért mindig feltételekhez kötik a férfiak esetenkénti közeledését. A férfiakat durvának, önzőnek tartják, és eszerint is bánnak velük.

  A szexualitás részletes elemzésére egy újabb írásban kerítek sort, mert az imént jelzett okok a szexus terén okozzák a legnagyobb károkat a férfiaknak, vagy a férfiakkal való kapcsolatuknak, és ezen keresztül az egész emberiségnek.

Az erkölcs szó eddig – nem véletlenül – nem szerepelt a jellemzők között, mivel a felsorolt természet és emberellenes viselkedés-magatartás nem tartozik az erkölcs körébe.

Van azért olyan tulajdonság is, amit megtartanánk, ha az ideális nőt most itt elővarázsolhatnánk a kalapból?

Hogyne: a gyermekszeretet, gondoskodási ösztön, a kicsiny dolgok szeretete, jó kézügyesség és kitartás a monotóniát igénylő tevékenységekben; idősek iránti, főleg a gyermekek gondozási ösztönéből fakadó jó érzék, tisztaságra törekvés, szervezőkészség, nagy téttel bíró, pusztító harcok elkerülése, békevágy, stabilitásra való igény, ragaszkodás, ha jó iránt, akkor kifejezetten pótolhatatlan hatású, fegyelemre való hajlam, megfelelő férfiháttérrel igazi családzseni stb-stb…

A jövő annak tudója, hogy mennyi érték rejlik a nőkben. Ha néha felfedezik a férfiakban szunnyadó gyengédséget, és elfogadják a férfiak másfajta szellemi képességét, megpróbálnak úgy együttműködni férfiakkal, ahogyan azt a nőkkel már igen jól képesek magvalósítani, ha hisznek magukban és elfogadják magukat olyannak, ahogyan világra jöttek, ebből kiindulva folytonosan fejlesztik képességeiket a jó iránt, töretlenül hisznek a két nem megváltó viszonyában. Értékükön tisztelik a férfiakat, és elvárhatják azok tiszteletét, nem csupán szülőanya mivoltuk miatt, hanem a harmonikus emberi viszonyok újrafelfedezése miatt is. Jóra inspirálják a férfiakat, akik csakis erre várnak. Felfedezik valódi érzelmeiket, eleresztik indulataikat, nagyvonalúak lesznek az irigység helyett, mert tisztában lesznek valódi értékeikkel.

Ha képesek kizökkenni kényszerű skatulyáikból és közreműködni az általuk olyan sokra tartott, de bénító és ostoba civilizációs rendszer, ember és természet számára egyaránt illeszkedő és termékeny együttéléssé változtatásában.

Ezt kívánom mindannyiunknak!