A Nő maga

A Nő maga

   

 

Írta: Kövi Gábor   
2009. december 10.

A maga

Férfi lévén, mindig (kivéve, mikor figyelmetlen vagyok) előreengedem a nőket. Ez esetben is megtisztelem őket azzal, hogy velük kezdem a speciális jellemzést. Ezen kívül nem biztos, hogy nagyon élvezni fogják a megtiszteltetést. Lehet, hogy részben igazat adnak nekem, lehet, hogy kinevetnek, lehet, hogy megharagudnak rám. Az is lehet, hogy – szokásukhoz híven – észre sem veszik, vagy figyelmen kívül hagyják azt, amit egy férfi mond.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy a csodálat, értékeik megbecsülése, és az a szándék vezérel, hogy ráébresszem férfitársaimat, de őket, nőket is arra, milyen fontosak az emberiség fennmaradása szempontjából.

Ebből talán az tűnik ki, féltem őket valamitől, vagy meg szeretnék akadályozni, valami katasztrófát, ami velük kapcsolatos.

Nos, mielőtt a részletekre sor kerülne, előrebocsátom, hogy nagyon komoly és felelősségteljes lépés számomra, hogy őszintén közrebocsássam néhol eléggé lesújtó, vagy elmarasztaló véleményemet a nők ma tapasztalható viselkedéséről, viszonyáról a természethez, és önmagukhoz. Nem rejtem véka alá, hogy jobban érezném magam az ideális nők körében, mint manapság egynémely nők között.

  Az ideális nem jelenti nálam feltétlenül azt, hogy éteri, vagy illuzórikus. Nagyon is életszerű, természetes, ténylegesen nőies nőkkel szeretnék még sokáig találkozni. Azt is biztosra veszem, hogy lélekben minden embertársamban, aki nőnek született, ott él ez az ideális nő, aki csak arra vár, hogy egy ideális férfi benne felfedezze az igazi nőt. Talán jobban megközelíteném a női jellemvonásokat, ha azt mondom inkább: az ideális férfiak felfedezzék benne az ideális nőt. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ugyan mit sem törődnek a nők azzal, mit mond róluk bármelyik férfi, de valahol adnak arra, hogy az összes férfi vajon hogyan gondolkodhat róluk. Azt mindenesetre jól tudják, hogy az összes nő hogyan vélekedik az összes férfiról am block.

  Eddigi csekély tapasztalatom a nők körében csupán arra a 62 évre szorítkozhat, mióta találkoztam velük. Első találkozásom nagyon korai, mondhatni az első pillanattól adott volt, mint mindenki másnak, aki emberként és a Földbolygón fogant. Ugyan már ez a megállapítás is sántít, mióta az ember beleavatkozott a természet normális menetébe azzal a szándékkal, hogy mindenki, aki elég jó helyen, vagy elég gazdagnak született, esetleg valamilyen tudományos karrier, vagy érdek megkívánta, egy időtől fogva megkaphatja az utódot is, ha akarja. Többször nem akarja, de ez leginkább az un. „nyugati” kultúrákra jellemző. Ezek szerint lehetnek olyanok, akik először egy lombikot érzékelnek, és később a valódi, vagy megbízott, felbérelt anyát…

Egy a lényeg: mindenki valamikor mégis csak találkozik az első nővel, és az első emberrel egy időben. Vagyis az ember mégis inkább nő, mint férfi, attól eltérően, ahogyan ma sokan vélekednek a nők fontossági besorolását illetően. Arról nem beszélve, hogy a genetika, ami általam nem valami nagyra tartott tudomány, végül arra a megállapításra jutott, hogy az első ember nem Ádám, hanem Éva volt; már, ami a keresztény felfogást illeti a teremtés mikéntjéről.

 Ezzel azt hiszem be is fejezhetjük a nők felmagasztalását, most már jöhet a kemény kritika…

  Azért jobban szeretném, ha inkább ismeretátadásról, felvilágosításról, véleménynyilvánításról beszélnénk, hiszen annyi zavar van ma az ember körül, hogy senki se tudja, kinek is higgyen.

Persze, mint általában, ez ügyben is az érintetteknek homlokegyenest más a véleményük a kritika megállapításairól. Mivel egy állapotról, kortünetről, fejlettségi szintről, vagy bármiféle kategóriáról is beszélünk, csak módosíthatjuk a már kialakult képet, de gyökeresen nem tudunk beavatkozni a folyamatba, ami a női jellem, és gondolkodás évezredes történetének mai eredményét a XXI-ik századi nőt létrehozta. Előrebocsátom még, hogy külön-külön egyik nő sem tehet semmiről, és nem okolható semmiért. Még csak a férfiak se bűnösek abban, ha a nők olyan vonásokat mutatnak, melyek számukra kellemetlenek, vagy megalázóak egyes esetekben. Mindenért mindannyian felelünk. Mi mind hoztuk létre és tartjuk fenn azt a Rendszert, mely a nőket, de hozzáteszem, a férfiakat is egyaránt valamiféle kreatúrává, természetüktől homlokegyenest ellenkezővé tette. Írásom célja éppen az, hogy mindkét nem képviselőit önnön értékeire, és érdekeire ráébresszem. Ezzel végre elindulhasson az a termékeny disputa és teremtő folyamat, melynek révén megszülethet az új gondolkodás, vagy paradigma. Ez ki fog hatni a földi élet minden résztvevőjére, és meg fogja változtatni a jelenlegi zűrzavaros folyamatokat. Ez talán egy kis karácsonyi kedvesség is lehetne, bár, ha virág, akkor nem tövisnélküli…

  Ennyi toporgás után vágjunk a közepébe!

  A női jellemről elég korai tapasztalataim vannak, mint mondtam, annál is inkább, mivel olyan gyermek és felnőtt voltam és vagyok, aki többre tartotta és tartja az embertársait önnön fontosságánál és mindig jobban érdekeltek az emberi viselkedések, reakciók, szerepjátékok (főként szenvedő alanyként, vagy nézőként…), mint saját sorsom, karrierem, ha úgy tetszik. De, mint férfi, aki lassanként tisztába jön önmagával és a férfiasság valódi mivoltával, természetes, hogy egy kissé önmagam felé is hajlik a kezem, mikor esetleg úgy tűnhet, a sértődöttség beszél belőlem, vagy az Esopus-féle róka motivációja a savanyú szőlőről. Azonban én nagyon sokat köszönhetek a nőknek, és talán soha nem tudom kifejezni a hálámat irántuk. Főként azért, mert nem hagyják. Ez ugyan kissé félreérthető, és lassan átcsúszhatunk egy másik stílusba, különösen, ami a síkosságot illeti… Nőkről lévén szó, ők már át is kapcsoltak erre a csatornára.. Azonban maradjuk csak meg a szigorú humán etológiai, vagy társadalomkritikai vonalnál, ha kérhetem! Köszönöm.

De sebaj, ha valaki már átkapcsolt és nem is tud visszakapcsolni. Az ő baja.

Mielőtt bohózatba fulladna komoly fejtegetésem, mielőtt bármi fontosat is mondanék, nem szeretnék máris szilveszteri mókamesterré válni, habár a számomra fontos és maradandó tudást valahogyan mindig a humoros írásokból meríthettem. Pl. egy vicclapból, mint amilyen a Ludas Matyi volt. Akkor a női dolgok kategóriájára térhetünk.

  Az első komolyabb meglepetés akkor ért, mikor ifjúkorom első igazi zenekarának vezetője nagyra nőtt kislányát a járókában megláttam. Talán katonaruhában voltam, már nem is emlékszem. Habár ez tárgyunkban nem elhanyagolható tényező volna. Szóval, a kislány, mikor meglátott (Csak éppen akkoriban állt fel a járókában. Szülei nagynövésű emberek, és az akkori „kislány” ma már anya és művész-tanár. Talán lehetett vagy 8 hónapos, még beszélni is csak néhány szót tudott azt hiszem.), szemeit kis tenyereivel szégyenlősen eltakarta. Ez annyira megragadott, hogy máig fejtörést okoz nekem. Ő maga nem igen emlékszik rá, de mindig jót derülünk, ha szóba hozom. Ezek azok a pillanatok, mikor az ember elgondolkodik, hogy mit tesz a nevelés, vagy mi lappang legbelül, ami talán az évezredek homályába vész, és képtelenség az okára fényt deríteni. Ezek szerint, felületesen kimondhatjuk, hogy a nők, vagy legalább is egyes nők szégyenlősek, főleg férfiak előtt. Talán ilyen zsenge korban is képesek meglátni a férfi-nő közötti különbséget, és szerepük szerinti viselkedést produkálni. Talán többen is vannak, akik hasonlót figyelhettek meg egészen kis lánykák viselkedésében. Hogy jobban megértsék, mit akarok mondani, úgy magyarázhatnám viszonyulásomat a nőtársadalomhoz, hogy valamiféle lovagi attitűd hatotta át a nők iránti viselkedésemet, vagy a nőkről általam kialakított képet. Holott a valóság ennek rendre az ellenkezőjét mutatta. Még ma is meg vagyok győződve arról, hogy jól láttam és látom a nőket, hiszen minden nőben ott rejlik az istennő is. A nőiesség, melyet az első perctől próbálok kutatni és megfejteni a titkát, voltaképpen egy olyan idea megtestesülése, melyet a mai médiamanipulációk, és pénzközpontú hatalmi szándékok a maguk érdekei szerint módosítgatnak. Sajnos ennek a nők rendre be is dőlnek. Ez, mondhatni, számomra nagyon fájdalmas felismerés, mikor látom összeomlani ezt a klasszikus szobrot, bepiszkolódni az aranyszínnel festett képet. Talán lelkesedésem a nők iránt nem más, mint holmi szexuális szublimáció, vagy más szóval annak leplezése, ami a férfiak legfontosabb vágya a nőkkel kapcsolatban. Mielőtt valaki engem kezdene mélyelemzésnek kitenni, kijelentem, hogy igenis úgy is érdekelnek a nők, de kezdettől fogva, mint emberre, kivételesen értékes emberre tekintettem rájuk, akikkel elsősorban szellemi-lelki kapcsolatot szeretnék kialakítani. Azonban mindig azt tapasztaltam, ha érdeklődésem egy nő iránt pusztán lelki-szellemi is volt, ők mindig nőként, vagyis szexuális kategóriában fogadták a közeledésemet, és miután kiderült, hogy én tulajdonképpen, nem a testükre utazom, már figyelmen kívül is hagytak. Nem mondom, hogy némely nők nem váltottak ki belőlem másfajta gondolatokat is, de elsősorban ma is minden nővel, mint szellemi partnerrel próbálok kapcsolatba kerülni. Korán megtapasztaltam, hogy rossz nyomon járok. Ez lenne végül is az első olyan jellemvonás, ami erősen eltér attól az ideától, amelyet magamban a nőkről ápolgattam. Vagyis a faragatlan, lényegre törő férfiak rendre elhappolták előlem a nőket, még akkor is, ha én nem puszta zsákmányként, trófeaként tekintettem rájuk. Ettől kezdve, ugyanezeken a nőkön a kedélyes megvetés arckifejezését láttam, amivel azt kívánták tudtomra adni, hogy: „Lám: megmérettem, és könnyűnek találtattam.” Később már alig álltak velem szóba, mert elvesztem számukra, mint játszópajtás, egy olyan véresen komoly játszmában, mely a két nem képviselői között zajlik, talán a kezdetektől fogva. Még az is elképzelhető, hogy nem akartak szembesülni azzal, hogy rajtakaptam őket. Rajtakaptam azon, hogy nem a szép szavak, nem az értelem, hanem a nyers erő tudja őket igazán lázba hozni.

Ez számomra komoly dilemma volt és ma is az. Milyen a nők szemében az igazi férfi?

Azt minden esetre meg kellett értenem, hogy nem én vagyok az.

De ezt majd a férfiakkal kapcsolatos elmélkedésemben kifejtem.

Ebből nekem többféle megállapítás is született.

  1. A nők hiúk, vagyis számukra fontos, hogy a férfiak akkor is nőként bánjanak velük, ha éppen hivatalban, munkahelyen, vagy bárhol másutt szembetalálkoznak velünk, férfiakkal. Miközben többször is kifejezik nemtetszésüket, ha ez történik..
  2. A nők a férfiakat inkább tartják férfinak, ha a fizikai ereje elegendő ahhoz, hogy adott esetben megvédhesse őket.
  3. A férfiak célratörő, és nőiességükre utaló magatartásával, a többi nő szemében magasabbra értékelődnek. Egyúttal kivívják jelenlévő nőtársaik megvetésbe burkolt irigységét.
  4. Ezzel összefüggésben, női mivoltukat valamiféle bankbetétnek tekintik, melyet születésük pillanatában a teremtő biztosított számukra, és amellyel bárhol fizethetnek, ha előnyre akarnak szert tenni. És vajon melyik nő nem akar a férfiak fölé, vagy nőtársa fölé kerekedni? Vagy melyik nő nem szeretne az emberek előtt jobbnak, fontosabbnak, értékesebbnek látszani?
  5. Ha a férfi nem rendelkezik elég biztonságot adó fizikai erővel, és más férfiakat kijátszó fondorlattal, akkor legalább bőséges anyagiakkal kell rendelkeznie.

  Mindebből következik, hogy igen fontos a nők számára a megjelenés, vagyis a külsőségek szerepe elsődleges mind életútjuk, mind vélt női jellemvonásaik hangsúlyozása, mind pedig sajátos gondolkodásmódjuk szempontjából. A hiúság elég szegényes meghatározás az ezernyi apró trükkből, látszatból, blöffből, hogy ne mondjam hazugságból szőtt háló jellemzésére, amelyet minden nő, nap, mint nap szorgosan fon. Sajnos én úgy látom, hogy leginkább önmagukat ejtik csapdába vele.

Ezért és sok más okból meglehetősen nehéz egy ízig-vérig mai nő számára a világ (saját Én és minden más) dolgai közötti eligazodás. (De nem a hivatalos világ dolgaiban!)

Ezzel most nem minősítem szellemi kvalitásaikat, hanem inkább arra próbálok rávilágítani, hogy ma már talán szükségtelenek az efféle praktikák ahhoz, hogy elismerjük őket.

A külsőségek hangsúlyozása – úgy látszik -, a nőket biológiai szempontból a rikítóbb nemként, az önmagát minden férfi és a világ számára feltűnő jelenségként, kihívóként jeleníti meg. A szürkeség, és átlagosság pedig a férfiak szerepköre lenne? Az, hogy a mai férfiak (lásd: a Férfi maga – később) megpróbálnak ebből a rájuk aggatott szerepből kitörni, jól mutatja az évszázadok változó divatja, már ami a külsőségeket illeti.

Sokkal fontosabb azonban, hogy sorsdöntő helyzetekben a nőket megbénítja az a kényszer, hogy a felület, vagyis a külsőség alapján tudnak dönteni.

Ahhoz, hogy a két nem közti szellemi-gondolkodásbéli különbségeket jobban lássuk, egy meglehetősen kategorizáló és árnyalataiban gazdag képet igen le kell egyszerűsítenünk. Már előre látom, hogy mekkora kétkedéssel, és dühhel fogják fogadni, de ajánlom, jól rágják meg, mielőtt kiköpik…

Először is, ma már jól tudjuk, hogy a Homo Sapiens két neme között sokkal nagyobb a különbség, mint a külső nemi jelleg által adott formai eltérések. Már ezek is, no meg a tudat, mint külön lény az emberben, ezen különbségek által befolyásolják mindkét nem gondolkodását sok ezer év óta, ami köztudottan képes az agy belső elrendezését, funkcionális beállítódását is befolyásolni. Azonban főleg a nemi szerepek, és a kulturális, történelmi-társadalmi szokások-tevékenységi körök nemek szerinti leosztása az alkalmazkodás-létfenntartás helyzetei között módosítják az örökölhető sémákat. Tehát az ember ebben a vonatkozásban is sokkal komplikáltabb lény, mint a többi földi szerzet.

Ilyenformán a nőknek a férfiakétól eltérő készségeik, képességeik fejlődtek ki, és mások, talán ki sem alakulhattak. Az utóbbi századok már sokat változtattak ezen, de alapvetően ma is megvannak ezek a különbségek. Ekkora bevezető talán elég ahhoz, hogy ne legyen nagyon sokkoló, amit mondani fogok.

A nő gondolkodása lokális, a férfié horizontális. A nő a jelenben és a múltban él. A jelen, mint feladat eléggé nehéz számára, ezért úgy próbálja alakítani, hogy ne sok változás nehezítse, hanem stabilitás, sokfajta ismétlés, és szabályosság legyen benne a meghatározó.  Ez már olyan változásokat képes okozni az emberi társadalmak szerkezetében, melyek az általános vélekedést arra a téveszmére alapozzák, hogy a dolgok nem változnak, és a normális állapot ez. A konfliktus kiváltója tehát a változás. Vagyis a nem változás változtat… Azonban ebben az alkalmazkodás nélküli, vagy az alkalmazkodást természetellenesnek tartó világban is kellenek változások, melyeket viszont mesterségesen kell létrehozni. Ezeket nevezhetjük divatoknak, korszakoknak, periódusoknak, függetlenül attól, hogy mindegyik alapja a fentebb vázolt szemlélet. Ebben a nők gondolkozása a meghatározó, mint majd később látni fogják. Azt kell megértenünk, ha ki akarunk lépni ebből az ördögi körből, hogy a valóságot nem lehet a saját változatlanság rögeszménkhez igazítani, mert akkor mi magunk fogunk változni úgy, ahogyan nem szeretnénk. A természet fog rajtunk kényszert alkalmazni.  Ezek a különféle betegségek, és pszichózisok, krízisek. Erre a már leírt gondolkodás újabb elkerülő taktikákat dolgozott ki és ebből jöttek létre az emberi rendszerek szörnyszülöttei. Ezeket inkább most nem is sorolom fel, majd másutt vesszük őket górcső alá. A férfiak gondolkodása nagyon hasonlóvá vált ebben a vonatkozásban, mivel a női rendmánia kényszerítette a férfiakat, ha nem akarták életüket magányos farkasként leélni. Valljuk be, kényelmességünk is szerepet játszott ebben… De ezt majd, akkor, ha ránk is sor kerül. Nem maradok adósa a nőknek, ezt megígérhetem. Azt azonban láthatjuk, hogy a világunk egyre nőiesebb és ennek okai vannak. Manapság divatos mindenben a hivatalos tudomány kinyilatkoztatásait készpénznek venni, azonban a tényleges, vegyi-hormonális behatások egyedül nem magyarázzák az emberi társadalmak mára nyilvánvaló kudarcosságát.

  Vajon milyen fejlődéstörténeti okokra vezethető vissza ez a női magatartás? Az alárendelt helyzet, ami a női sorsot meghatározta évezredek óta, a személyes létfenntartás, és gyermekgondozás ösztönös kényszere folytán alakította ki ezeket a jellemvonásokat, vagy szinte a génekben rejlik, ami sokkal nehezebben változtatható meg, mint hisszük (Tegyük fel, van fejlődés, és nemcsak változás a külsőségekben, vagy züllés, mint, ahogyan manapság jellemezhetjük a sajátos helyzetet?).

 Sokan úgy gondolják, nem is kéne semmin változtatni. Őn is így gondolja?

  Azok a nők pedig, akik ezzel az átlagos képpel nem tudnak azonosulni, mit kezdjenek magukkal?

  De hagyjuk ezt későbbre, és folytassuk a spekulációnkat a körül!

  Már utaltam érintőlegesen arra, hogy a nők jó néven veszik a biztos anyagiakat. Azt hiszem, ezt minden férfi jól tudja, és a mai korántsem klasszikus társadalmi szereposztásban a nők már nem egyszer jobb anyagiakkal büszkélkedhetnek, mint sok férfi. Ilyen, és más esetekben is az előnytelenebb helyzetű férfiaknak olyan, vonzó tulajdonságokat kell kifejleszteniük, melyek ebben a kedvezőtlen felállásban is elfogadható női partnerekhez juttatják őket. Miután játszmákról beszélünk, a mérlegelés, számolgatás mindkét félnél szükségszerű képességgé kell, hogy váljon. Sokan a „futottak még…” választékból szemezgethetnek csak. De ki mondja meg, hogy mennyivel értékesebb egy, mai szemmel „jól szituált”, sikeres, divatos, híres stb. partner, mint egy olyan valaki, aki csupán a személyünkért vonzódik hozzánk. Most jelentem ki sokadszor, mert máshol már letettem mellette a voksot: mindenki szép, értékes; társra, kapcsolatra képes ember. Akár, ha nő, vagy férfi is legyen. Abban vagyunk különbözőek, ahogyan saját értékeinket őszintén kifejezzük, vagy azokat egyáltalán ismerjük magunkban Az meg pláne egyenesen kívánatos volna, ha ezeket a mindenkinek kedvére való és magunknak is tetsző vonásokat még fejlesztenénk, ápolnánk is. Arra ügyelvén, hogy túlzásokba ne essünk, amivel az ellentétét érhetjük el annak, amit szeretnénk.

  Lassanként rátérek arra, amiben a mai női szerepet igen negatívnak tartom. Többek között az anyagiak, vagy közelebbről, a pénz túlzó fontosságát a nők szemében.

  (Éppen a napokban láttam egy klasszikusnak mondott, romantikus filmet, Sandra Bullock-kal. Szerelemben, háborúban címmel. Ott hangzott el egy idevágó mondat, jellemezvén egy bordélyházat kb.: Itt olyan férfiak vannak, akik nagyon szeretik a nőket, és olyan nők, akik nagyon szeretik a pénzt.)

  Ha ez a férfiaknak is fontos, főleg a nők iránti kötelező vonzódásuk, és a nők erre való kedvező reagálása miatt van. Meggyőződésem, hogy ugyan a férfiak is jó néven veszik a pénz bőséges áradását, de ha rajtuk múlna, és a nők nem tartanák a pénzt és a vele járó javakat, csillogást, olyan fontosnak és elengedhetetlennek, bizony a férfiak egész nap csak henyélnének… Vagy mégsem? Mindenesetre állítom, hogy sokkal kisebb szerep jutna a pénznek, ha a nők nem tartanák olyannyira elsődlegesnek a férfiak vonatkozásában. Mivel mostanság sok vita folyik a pénzről, a mindenen átcsapó válságcunami miatt, fontos rámutatni, hogy ez az elszabadult démon, melyik nem számára létfontosságú.

Persze, ezen lovagolva nem jutunk messzire, mert a pénzt bizonyítottan nem a nők, hanem a férfiak találták ki. Azonban, megjelenése pillanatától fogva a nők kivételes figyelmet fordítanak rá. Azt azonban érdemes meggondolni, hogy a civilizáció vajon milyen nemű volna, ha ezt kérdeznénk?

  Lássuk, hogy még miféle nagyon jellemző, sőt kirívó tulajdonságokat fedezhetünk fel a nőkben?

Ahogyan a civilizációs társadalmi-gazdasági rendszer mai szemmel látható és tarthatatlan kudarcosságát szemléljük, eléggé nyilvánvaló, hogy annak „felpörgésében”, a pénz által fenntartott kedvezőtlen folyamatok döntő szerepet játszanak. Amíg csupán az egyszerű cserekereskedelem alkotta a civilizáció vázát, addig ma már képtelenség gátat szabni a mai gondolkodással annak az ezerféle érdekkonglomerátumnak, melyek a mindennapjainkat átszövik és meghatározzák. Ahol a puszta megélhetés nem pénzalapon, hanem a természettel való kommunikációban válik csak lehetővé, már érdekes módon másfajta képet mutat a nő-férfi viszony is. Azokban a kultúrákban már a nő, mint anya és családgondozó-fenntartó jelenik meg. Az ő értéke azzal mérhető, hány gyermeknek tudott életet adni, amivel a populációt munkáskezekkel, vagy anyákkal-apákkal látja el. Ebből a szempontból egyes népek nagyon jó példával szolgálnak ahhoz, hogy jobban megértsük a nemek szerepét a hagyományosan hosszú távon is fenntartható emberi modellekben. Talán kimondhatjuk azt, hogy a nő igazi alapvonásait sokkal jobban megtalálhatjuk ezeknél a népeknél. Akkor viszont, marad a mindenkori elismert anyagi javak (nem feltétlenül pénz), és a nők szoros kapcsolata. Ez nem más okból, mint a leendő utódok biztonságos felnevelése miatt játszik olyan nagy szerepet. Ezt talán már egy kisiskolás is tudja. De gyakran találtam magam szemben olyan, magasan képzett emberek furcsa véleményével, akik mégsem voltak ezzel a magától értetődő okkal tisztában a nőkkel kapcsolatban. Viszont a férfiak szerepe ezekben az imént idézett kultúrákban teljesen más, vagy még jellemzőbb, mint az un. „európai, vagy nyugati” kultúrákban. Vagyis sokkal őszintébb, és sokkal természetesebb, hogy a férfi legfontosabb dolga a gyermeknemzés, és a nők számára elvégezhetetlenül nehéz fizikai munka, vagy a család védelme. De talán ennél is fontosabb, az a szellemi vezetés, ami a törzs, falu, nemzet egész gondolkodását szabályozza, mederbe rendezi.

Ennek áttételes és konvertált formái a „kultúrtársadalmakban”, vagy „civilizált” körökben is jelen vannak. Ezekre rátérve erősen megjelenik, mint alaptulajdonság, mindkét viszonyrendszerben az irigység a nőtársak és a férfitárs iránt. Vélt vagy valós jogok mindenáron való érvényesítése. Ennek a meglehetősen zavaró és békétlenséget okozó tulajdonságnak okai között persze annak kényszere mutatható ki megint, hogy a megszerzett előnyök a nő által felügyelt család érdekeit szolgálják. Azonban, maga a jellemvonás a mi kultúráinkban az egyedül élő nők esetében is megjelenik, sőt gyakran szinte főszerepet játszik egyes nők életében. Az irigység tárgya egyáltalán nem korlátozódik valódi értékek mástól való féltésére, illetve azok minden áron való elorozására, hanem nem ritkán a másokra irányuló figyelem, vagy mások kedvező külső-belső tulajdonságaira is. Ha nincs lehetőség arra, hogy megszerezzék más anyagi, vagy más jellegű javait, akkor legalább annak becsmérlésével, a kedvezményezett primitív lejáratásával kísérleteznek. Azok a romantikusnak nevezett tucatsorozatok, melyek a képi médiákban manapság tömeges jelenléttel tüntetnek, laboratóriumi helyzetekben hangsúlyozzák ki ezt a jellemvonást. Nem mondom, hogy a férfiak nem büszkélkedhetnek efféle rossztulajdonságokkal, de nyomába sem érhetnek azoknak a női praktikáknak ezen a téren, melyek egy süldő lánynak már gazdag választékban rendelkezésére állnak.

Az irigység egy nagyon pusztító válfaja a féltékenység. Ez sem egy mindennapos rossz szokás csupán, hanem nagyon mély genetikai gyökerei is lehetnek. Alapja a birtoklási vágy, ami megint vonatkozhat személyre, vagy bármilyen előnyre, amit már magunkénak képzelünk, vagy ténylegesen birtokolunk. De vonatkozhat olyan, mások számára jelentéktelen dolgokra, érzésekre is, amelyek gyakran rejtve maradnak még az előtt is, aki ennek a kártékony tulajdonságnak rabjává válik. Általánosan elfogadott formája a szerelemféltés. Ez egy ősi, az állatvilágban megszokott tulajdonság, mely voltaképpen a saját genetikai állomány védelmét szolgálja, vagy a még meg sem született utódok potenciális hordozóját, létrehozóját védi mások genetikai állománya, vagy azok hordozója hatásától.  Ezért óvatosan kell vele bánni, mert gyakran a túlzó szerelemféltés a mániáig fokozódhat. Azokban a társadalmakban érdekes megfigyelni, ahol sajátos rendszer, a „többnejűség” működő hagyománya uralkodik, mennyire másként fogalmazódik meg a szerelemféltés akkor, ha az a nők körében üti fel a fejét. Szerintem, bár ebben pusztán a spekulációimra és emberismeretemre hagyatkozhatok, az a véleményem, hogy a nők elég jól ki tudnak egyezni egymással, az egyetlen férfin. Megint másként figyelhetjük meg a „többférjűség” példáinál, ahol a férfiak talán még élvezik is, hogy nem vállalnak akkora felelősséget a család iránt, mintha ők volnának a családfők. Itt viszont, lehet, hogy a nők körében fordul elő gyakrabban. Kimondhatjuk, hogy a keresettebb nem képviselői iránt nyilvánul meg általában a szerelemféltés. Talán a „családjellegű” férj, és feleség, vagy partnercserélgető „alternatív” együttélésekben megszűnik a genetikai anyag védelme, annál inkább, mivel az „közös” birtokként jelenik meg. Ezzel persze nem mondom azt, hogy ez lenne az ideális nő, vagy ideális férfi típusának kialakulásához megfelelő modell. Mivel ahhoz, hogy a két nem tényleg megértse egymást, és közösen gondolkodhasson a jelenlegi helyzet megoldásán, nem látom biztosítva egy ilyen „vegyes felállásban” a kellő figyelemre lehetőséget nyújtó alkalmakat. Véleményem szerint mindenképpen hosszú évtizedekre van ahhoz szükség, hogy ugyanaz a két különnemű ember, szoros kötelékben jótékony hatást gyakorolhasson egymás jellemére. Ezzel megteremtve azt az alapot, amelyben a leendő utódok kamatoztatható tudást és példát kaphatnak emberismeretből-emberszeretetből.

  Ezek voltak az általánosan ismert legfeltűnőbb tulajdonságok a nők esetében. Vannak azonban olyanok, melyek nem ennyire nyilvánvalóak, de mégis a nők sajátos helyzetéből erednek, viszont alapjaiban befolyásolják az emberiség gondolkodásmódját, vagy jellemzően felismerhetők annak hatásai a mindennapjainkban.

Vegyük azt a korai ősközösségi életformát, amelyben még nagyon közel voltunk az állatvilág szocializációs formáitól. Ebben a nők gyűjtögettek, és a gyermekeket gondozták, a férfiak hosszú utakat tettek meg, melyeknek a vadászat, zsákmányszerzés, más törzsek értékeinek megszerzése, valamint az ezekkel való közvetlen harc, esetleg egyezkedés volt a döntő szerepe. Ezenközben a felfedezés, mint férfi jellemvonás került szembe a nők passzív, kis távolságokra korlátozódó, megtartó jellemvonásaival.

 A nőknél maradva, mikor eltűnődtem, vajon miért is van a pedagógusok között annyi női matematikatanár, felötlött bennem, ennek egyszerű magyarázata:

A régmúltban a nőknek a nap minden percében együttesen kellett számon tartania a család/horda stb. gyermekeit, a fenntartásukhoz szükséges élelem mennyiségét-minőségét, miközben az étel elkészítése, felkutatása is rájuk hárult. Ebben a tűz őrzése, a fa gyűjtése, a gyermekek etetése, tisztántartása, és a lakóhely állandó fenntartó gondozása-javítgatása is az ő kötelességük volt. A férfiak nem egy esetben fáradtan, sérülten, üres kézzel, megfogyatkozva tértek vissza, és elképzelhető, hogy igen hosszú ideig voltak távol. A kalandozások alkalmával más nőkkel is kapcsolatba kerültek, esetleg más populációkhoz csapódtak, így végleg elvesztek a kezdeti horda számára. Mondhatni, hogy az emberi társadalmak a nők sokrétű és nélkülözhetetlen munkája nélkül sohasem jöttek volna létre. Ennek pozitív értékeit nem szabad elfelejteni!

Azonban, ahogyan az emberek száma nőtt, és az alkalmazkodás egyre sikeresebbé vált, úgy lett a számolgató-kalkuláló nőkből a számolás első gyakorlója. Hogy mégis férfiak vették át ennek sokrétű fejlesztését, az már egy másik történet. De azt bátran vállalom, hogy a nők számokhoz való vonzódása, beleértve a pénzzel kapcsolatos számolási műveleteket is,…innen datálódik. Ezzel függhet össze a sok, nagy és jó együtt való hangoztatása, ami már megteremtette az alapját annak a zabolátlan mennyiségi fejlődésnek, amely a ma is látható hatalmas építményekben, technikai eszközökben, javak mértéktelen felhalmozásában öltött testet. Ezek szükségtelen, a hatalom primitív fitogtatásának célját szolgáló emberi teljesítmények voltak és a mai napig azok is maradtak.

Ennek a gondolatmenetnek egyszerű igazolására figyeljenek meg két nőt, hogy miről beszélnek. Minél idősebbek, annál inkább a családtagok, főleg a gyermekek nevét, számát, és a család javainak felsorolását alkalmazzák, mint fő témahordozót. Ezek variánsait láthatjuk szemünk előtt lezajló beszélgetéseikben. Ezek a diskurzusok gyakran tartalmaznak elítélő jelzőket más családokkal szemben, ezzel próbálva erősíteni a jelenlévők szorosabb kapcsolatát és másoktól való elkülönülését. Ebből következik, hogy a nők nemcsak a számok, hanem a személynevek, helységnevek iránt is különös vonzódást éreznek. Ugyanígy adatok, dokumentációk, okiratok stb, vagyis a hivatali teendők és rendszerek iránt is fogékonyak. Ezzel elérkeztünk ahhoz a felfedezéshez, hogy valójában a hivatali rendszerek és hivatali tevékenységek szinte nőkre képződtek, vagyis a civilizáció valójában nőnemű.Végső soron a férfiak csak a nők vágyainak megvalósítását végzik, de anélkül az ésszerű szervezőkézség nélkül, amivel a nők képesek rendet, mértéket és békét teremteni a zagyvaságban. Viszont a fizikai erő és vele a hatalom főleg a férfiak kezébe került. Ezért a nők csupán sajátos praktikáikkal képesek céljaiknak megfelelő irányba terelni a férfiakat. Ahhoz azonban a megfelelő térlátásuk hiányzik, mellyel viszont a férfiak rendelkeznek jobban. 

Szüksége van a nőknek a férfiakra?

  Ez minden férfira nézve igen sajnálatos választ ígér. Röviden: nincs.

Bővebben kifejtve, és megindokolva: mert a nők sokat voltak a történelem során nők között, ahol valamiféle együttműködési gyakorlatot szereztek, és rájuk maradt az egész közösség minden gondja. Ezért képesek egy időben sok dologra figyelni, viszonylag kis erőfeszítéssel. Viszont bonyolultabb, egy tőlük idegen logikát alkalmazó, az egyszerű egymásutániságnál komplikáltabb folyamatokat nehezen látnak át. Egy bizonyos, még számokkal könnyen meghatározható közegben jól elboldogulnak, de nagyobb viszonyrendszereket nehezen kezelnek. A férfiakkal szembeni magatartásuk a szégyenkezéstől a viszolygásig sokféle fokozaton megy át, és nagyon lassan és nehezen képesek bizalmat felépíteni a férfiak náluk. Mint korábban említettem, nem valószínű, hogy azért engedik magukhoz az egyes férfiakat, mert megbíznak bennük, hanem azért, mert valamilyen célból szükségük van rájuk. Leginkább, és elsősorban utódnemzőként, védelmezőként, anyagi támaszként. Ezek az okok természetesek, és elfogadhatók. Azonban a hosszú távú érdeklődés igen ritka a férfiakkal való kapcsolatukban. Az, hogy mégis gyakran egész életet képesek egy férfival összezárva élni, inkább tudható be az alkalmazkodóképességüknek, teherbírásuknak, mintsem a lelki együttrezgés megvalósult ideájának. Valamint egy olyan elfogadható szintű biztonságnak, amit nem is az adott férfi nyújt, hanem az a rendszer, ami tulajdonképpen legjobban a nőknek felel meg, mivel szellemi-lelki alkatukhoz illik. Ma már statisztikák is bizonyítják, hogy a házasságban élő nők jelentős része nem is azzal a férfival él együtt, aki a gyermekei apja. Sokan gondolják, hogy a nők hűségesek és kitartóak a szerelemben, vagy a szexualitásban, ha úgy tetszik, pedig az alkalmazkodóképességük és jó értelemben vett „érzékük” a legideálisabb apa kiválasztása iránt biológiailag fontosabb, és ezt ők direkt formában valósítják meg, de azzal élnek gazdasági kapcsolatban, aki gyakran nem egyenlő a férjjel. Ezt a válogatást maga a női test is elvégzi, mikor a több férfi általi közösüléskor csakis a megfelelő partner spermáját engedi át. Ezek a sokáig ismeretlen funkcionális tulajdonságok és a fentebb leírt múltban gyökerező képességek teszik azt, hogy a nők igen könnyen hiszik el azt a valótlanságot, amit egy helyzet megoldására, vagy a kellemetlenség elodázására kitalálnak. Vannak egyes nők, akik olyan meggyőzően hazudnak, hogy senki se tudja őket rajtakapni. Ők végül is az ármánykodás mesterei. Messze megelőzve a Machiavelli-ket… A férfiak hajlamosak elhinni a nők hízelgő szavait, bár azoknak ritkán alapjuk a nők őszinte rajongása.

A múlt maradéka egy olyan átok, ami nem is annyira jellemvonás, mint inkább génekbe ivódott ősrettegés. Ez a zsigeri félelem elsősorban a férfiak várható erőszakossága, az üldözések miatti menekülési reflex, és egy sor egyéb ösztönös cselekvési kényszer, ami ezekkel kapcsolatos. Ez így együtt létrehozta sok nő lelkében a valóság iránti bizonytalanság és a menekülési kényszer sajátos elegyét, a valóságtól való menekülést. Sokszor rögeszméig fokozódik az illúzióknak a valóság elé való helyezése. Ugyanígy a különböző alternatív valóságok váltogatása, keverése, és az alkalmazkodás során kialakult és megrögződött alakoskodás, színészkedés, különféle személyiségek megjelenítése és helyzetekre való alkalmazása. Szemünk előtt zajlik ez a mesésnek nem mindig nevezhető átalakulás, ahogyan a szerelmes nőből bosszúálló hárpia lesz. A kedves, ártatlan arcú angyalból egy teljesen más személyt megjelenítő fúria, boszorkány.  Persze számtalan fokozata van a mimikrinek és metamorfózisnak, melyre minden nő veleszületetten komoly tehetséget mutat.

Van egy olyan oldala a női léleknek-habitusnak, melyet sokan félreértenek, és jellegét eltorzítják. Ez pedig, a nők érzelmi élete. Meglehetős sarkítással a nőket az érzelmeik befolyásolják, és így szellemi kvalitásaik sajátosakká válnak. Bár ki kell jelentenem, hogy ezek az érzelmek inkább pusztító indulatok, mintsem finom lepkeszárnyak, melyek meglibbennek előttünk…

Ez is olyan tényező a női jellemvonások között melynek igen régi alapjai vannak. Amint már felsoroltam és körülírtam, a nők a tárgyi valóságban élnek, de a valóságot inkább realitásnak, kialkudott, hipnotizált valóságnak, mint tényleges, minden oldalt megmutató valóságnak kell értenünk.

Ez a realitás, a helyzetek, és viszonylatok labilis rendszere, melyet a nők a valóság helyett alkalmaznak. Ebben az anyagi-tárgyi értékek sokkal nagyobb hangsúllyal vannak jelen, mint a komplex, objektív valóság. A viszonylagosság, un. társadalmi viszonyrendszer alapja minden cselekedetüknek, döntésüknek. Ezek határozzák meg érzéseiket, melyek nagyon konkrétak és esetiek, néha azonos reakciók a teljes lelki elszigeteltség miatt. Ezek az érzések a tárgyak iránt erősebbek, mint a személyek iránt, de a tárgyakkal kapcsolt személyekkel szintén erősek. A kommunikáció sémákra épül náluk, melyeket életük során egyre finomítanak, az alkalmazás sikeressége mentén. Jól elboldogulnak szokványos társaságban, ahol sok nő van jelen, és sokféle viszonyrendszert tudnak játékszenvedélyüknek alárendelni. A játék iránti vonzódásuk szinte azonos mértékű, de eltérő tárgyú a férfiakéitól. Ők olyasfajta játékokat szeretnek, melyben sok résztvevő és sokféle játszma van a játék a játékban elve alapján. Ugyanakkor, mivel szoros kapcsolatban vannak a gyermekekkel, a gyermekjátékok logikája egész életüket végigkíséri. A férfiak durva játékaiban csak azért vesznek részt, hogy megmutassák, ők is vannak olyan erőszakosak, mint az átlagos férfiak. Ők se gyengébbek és ügyetlenebbek azoknál. Ezek egyébként sokat ártanak a női jellegnek, főként külső megjelenésben, sőt a túlerőltetett fizikai megterhelés hatására hormonálisan is.

Mivel a gyermeknevelésben nagy szerepe van az utánzásnak, és a felsorolt egyéb okok miatt is minden téren ők a legjobb utánzók, másolók. Az ugyan igaz, hogy főként helyzeteket utánoznak, ritkán más személyek érzelmi-fizikai jellegzetességeit. Habár ennek ellentmond, hogy nemükkel azonos mintákat könnyedén átvesznek. Olyan utánzózsenik viszont ritkán akadnak közöttük, mint néhány férfi, akik nőket is eléggé hihetően képesek utánozni. Végső soron elmondható, hogy az ember mindkét nemű változata, a férfi és nő, vagy nő és férfi, ha úgy tetszik, igen jól bánik tőle idegen személyiségekre való átalakulási képességével. Ebben mégis a nők viszik el a pálmát a divat és a saját kliséik szüntelen váltogatásával. Ez a színészkedés főként a mindennapi életben vált gyakorlattá a nők körében. Az érzelmek mímelése azt eredményezi, hogy bármilyen helyzetben képesek együttérzést kizsarolni bárkiből, főleg férfiakból. Kifejezett szellemi élvezet látni nőket egymással úgy színészkedni, hogy mindketten jól tudják, másik is csak szerepet játszik, bár néha éppen a férfiak tárgyai ennek a gonosz játéknak, de legalább olyan gyakran egymás, vagy a többi nő a kiszemelt áldozat.

Ezek miatt a női érzelmek tárgyiasak, felszínesek, és nem egyszer olyan habkönnyűek, hogy egy pillanat alatt elillannak, mintha ott se lettek volna… Ezért a nőket nem tekinthetjük olyan mély érzésűeknek, mint ahogyan a közhiedelemben tartják ezt felőlük. Mindazok a mély érzésű, angyali teremtések természetesen a kivételek gazdag tárházát gyarapítják, akik minden férfi vágyainak netovábbjai. Főként gyermekmesékben fordulnak elő, ritkábban és rövid ideig az aktuális szerelmünk tárgyai. Számukra az érzelmek csupán eszközök arra, hogy jelentőségüket növeljék, illetve eltúlozzák. Pusztán azért, mert valóságos személyiségüket olyannyira elrejtik, hogy önmaguk se találják meg.

Így történhet meg, hogy karrierjük érdekében testüket olybá alakítják, ahogyan a férfiak ideái éppen megkívánják azért, hogy látszólagos értékeik elfeledtessék érzelmi ürességüket, és tökéletes zavarodottságukat saját velük születetten csodálatos és egyedi személyiségük valóságos mivoltával kapcsolatban. Nem is lehet csodálni annyi alakoskodás és játszmázás után, ha nem találják meg azt az elveszett kincset, melyet isteni nőiességüknek neveznénk, már, ha valaha megjelenne előttünk testi-lelki valójában.

Mindezekkel együtt őszinte híve és csodálója vagyok a nőknek. Ha másért nem is, de azért, hogy ekkora energiát képesek beleölni saját maguk összetévesztésébe másokkal, akik ugyanúgy összetévesztik önmagukat megint másokkal…

Ha véletlenül azt vonnák le mindebből, hogy nőgyűlölő vagyok, hatalmasat tévednek. Én azt a nőt istenítem bennük, aki félelmében elbújik a sok színlelt személyiség mögé, és aki csakis arra vár, hogy egy mély érzésű férfi imádja, óvja, szellemi-lelki társa legyen, bár ennek a vágynak iránya gyakran változhat, ahogyan érzelmeik is percről percre változnak. Mégis életem végéig lesem azt a csodát, mikor a előttem angyallá változik, ha csak egy pillanatra is…

  Milyen is az a nő, akit ma látunk, a helyett, aki lehetne, ha merne lenni?

  Pillanatonként alakot váltó, felszínes érzelmű, ragaszkodó, gyermekszerető, sőt anyatigris, ha a helyzet úgy kívánja. Gondoskodó, stabilitást, biztonságos rendszert, rendet igénylő; békítő, egyúttal zavart keltő, néha mély depresszióra hajlamos, bizonytalan, helyzeteket manipuláló, felszínesen megoldhatatlan problémákat elkerülő, szellemileg rövidlátó,  szűk látókörű, kicsinyes; érzelmek helyett indulatokkal reagáló, néha gonoszkodó, gyakran gyűlölködő, hazudozó, csélcsap, léha, könnyen lezüllő, szenvedélyekre hajlamos, megbízhatatlan, rögeszmés, egyik pillanatban választékos úri hölgy, a másikban útszéli kurtizán, hogy szépen mondjam. És így tovább.

Manapság szívesen dicsérném az isteni nőket, ha lehetne.

A férfiaktól szinte sohasem tanulnak, legalább is maradandó tudást nem vesznek át, ami saját ízlésviláguknak, érdekeiknek ellentmond, viszont nőtársaik bármilyen ostoba véleményét aranyszabályként harsogják a férfiakkal folytatott harcaik során. Legjobban csakis a nők között érzik jól magukat, éppen azért, mert a férfiakat tulajdonképpen megvetik, őket inkább használják, vagy kihasználják (ebben persze a férfiak se szerepelnek gyengén). Néha megfelelő ellenszolgáltatás fejében engednek egy kicsit a férfiak vágyainak. Ebben is nagy gyakorlattal játsszák az igaz szerelmest, ha tudják, mit akarok mondani… Önmaguk sokkal biztosabban képesek maguknak örömet szerezni, ezért mindig feltételekhez kötik a férfiak esetenkénti közeledését. A férfiakat durvának, önzőnek tartják, és eszerint is bánnak velük.

  A szexualitás részletes elemzésére egy újabb írásban kerítek sort, mert az imént jelzett okok a szexus terén okozzák a legnagyobb károkat a férfiaknak, vagy a férfiakkal való kapcsolatuknak, és ezen keresztül az egész emberiségnek.

Az erkölcs szó eddig – nem véletlenül – nem szerepelt a jellemzők között, mivel a felsorolt természet és emberellenes viselkedés-magatartás nem tartozik az erkölcs körébe.

Van azért olyan tulajdonság is, amit megtartanánk, ha az ideális nőt most itt elővarázsolhatnánk a kalapból?

Hogyne: a gyermekszeretet, gondoskodási ösztön, a kicsiny dolgok szeretete, jó kézügyesség és kitartás a monotóniát igénylő tevékenységekben; idősek iránti, főleg a gyermekek gondozási ösztönéből fakadó jó érzék, tisztaságra törekvés, szervezőkészség, nagy téttel bíró, pusztító harcok elkerülése, békevágy, stabilitásra való igény, ragaszkodás, ha jó iránt, akkor kifejezetten pótolhatatlan hatású, fegyelemre való hajlam, megfelelő férfiháttérrel igazi családzseni stb-stb…

A jövő annak tudója, hogy mennyi érték rejlik a nőkben. Ha néha felfedezik a férfiakban szunnyadó gyengédséget, és elfogadják a férfiak másfajta szellemi képességét, megpróbálnak úgy együttműködni férfiakkal, ahogyan azt a nőkkel már igen jól képesek magvalósítani, ha hisznek magukban és elfogadják magukat olyannak, ahogyan világra jöttek, ebből kiindulva folytonosan fejlesztik képességeiket a jó iránt, töretlenül hisznek a két nem megváltó viszonyában. Értékükön tisztelik a férfiakat, és elvárhatják azok tiszteletét, nem csupán szülőanya mivoltuk miatt, hanem a harmonikus emberi viszonyok újrafelfedezése miatt is. Jóra inspirálják a férfiakat, akik csakis erre várnak. Felfedezik valódi érzelmeiket, eleresztik indulataikat, nagyvonalúak lesznek az irigység helyett, mert tisztában lesznek valódi értékeikkel.

Ha képesek kizökkenni kényszerű skatulyáikból és közreműködni az általuk olyan sokra tartott, de bénító és ostoba civilizációs rendszer, ember és természet számára egyaránt illeszkedő és termékeny együttéléssé változtatásában.

Ezt kívánom mindannyiunknak!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.