Szófestés – szózene – szómágia
A megértés története: belülről kifelé
Mi más lenne a dolgunk, mint önmagunk megértése, önmagunk megtalálása, és az Univerzumhoz való kapcsolódásunk?
A reggeli friss gondolatok… Az eredeti érzések megfogalmazásai. Mintha mindig ugyanazt akarnánk mondani, csak máshogyan fogunk hozzá.
Volt egyszer – egy cikk, amit a Magyar Horgászban jelentettem meg. Szerelmem – a legyezés- címmel. Egyik fiatal ismerősöm a cikk elolvasása után ezt a meglepő megjegyzést tette: „Olyan költői…”
Azóta is próbálom megérteni ezt. Azután, mikor nagy nehezen rávettem magam, hogy előadásokat tartsak, kezdetben a cím viszonylag sok embert mozgósított, azután hirtelen lefogyott, majd beállt a látogató hallgatók száma 5 és 10 közé, ami maradt is a 30 előadás végéig. Ugyanez játszódott le a másik két klub működése során. Mi volt, ami az embereket az előadásaimra vonzotta, majd mi volt, ami azt a „számos” hallgatót megtartotta?
Csupa rejtély…
A diákok az „Élettudás” órákon, kezdetben a pad alatt játszottak a telefonjaikkal, egymásnak sms-eztek, olvasták a kedvenc regényüket, és minden olyat tettek, mint más órákon. Én azonban beszéltem hozzájuk, arra kérve őket, hogy figyeljenek rám, és magam csodálkoztam a legjobban, mikor kicsengettek, és a tanulók szeme sem rebbent, továbbra is rám néztek, amíg külön azt nem kértem tőlük, hogy lazítsanak, és eltávozhatnak. Mi történt közben?
Újabb rejtély…
Mi volt az, amiről nekem sem volt tudomásom, mégis hatott másokra?
A megértéshez vissza kell lapoznunk, mikor kisgyermekként a világot elképzeltem a könyveken keresztül. A betűk szavakká illesztett formái, gondolatok rejtett tartalmát bontották ki előttem, olyan világot építettek bennem, mely a vágy „varázsdobozát” lassanként színes, mozgalmas világgal töltötte meg. A le nem írt, meg nem fogalmazódott ige megelevenedett: az érzések leírhatók, a világ teljes terjedelmében ábrázolható!
De az érzésekről csak annyit tudtam, hogy jót kell adnom! Mégis, mi volt, ami engem arra sarkallt, hogy kifejezzem ezt az alaptörekvést? Miért nem támadni, leigázni, szétzúzni, tönkretenni, uralkodni akartam?
Talán láttam magam körül ezt, és valami mást szerettem volna?
Talán jobban, jobbat szerettem volna másoknál, magamnál?
Aztán – mint mindenki más, próbáltam alkalmazkodni a többséghez, jó lenni a Rendszerhez, és vártam a viszonzást, ami csak nem akart jönni. Először türelemre intettem magam: „Minek annyira sietni, ráérünk, hisz az egész élet előttünk van!”
Később elbizonytalanodtam: „Hátha mégis valamit félreértek, és a többiek nem akarják a jót velem együtt, sőt mindenkinek jobb volna, ha én nem is lennék…”
Ez a felismerés drámai hatást tett rám. Továbbra is akartam a jót, és kerestem a jót minden könyvben, képben, zenében. Apropó: zene… A zene megtalálása kb. 14 éves korom tájékán, valami egészen új lehetőséget csillantott meg előttem: A bennem munkáló érzések hangfolyamok által talán még jobban kifejezhetők?!
Elindult egy hosszú felfedezőkaland, ami máig sem ért véget, de ma már valamit ki is tudok fejezni az eredeti érzésekből a zene által. Az abszolút jó kifejezhető zenében. De miért kéne csupán a hangkeltő eszközökre hagyatkozni, ha az első élmények: a betűk-szavak-mondatok sajátos mágiája is zene azok számára, akikben van ehhez fogadókészség? Lehet, hogy a zene is csak egy eszköz, akár a betűből formálódó hangulatok és megfogalmazások? Lehet, hogy nincs külön próza, vers, dallam, kép? Hanem mindez együtt, amit máskor, máshol, más eszköz segítségével tudunk kifejezni? Mindig ugyanazt mondjuk, csak máshogyan?
Mit vár tőlünk az Univerzum, vagy az Isten, más megfogalmazásban?
Ez is egy nagy rejtély, ha nem a legnagyobb?
Aztán mi talált meg egy más formában megint?
A természet, amit kezdetben a számon akartam legyömöszölni, ahogyan minden lény a Földön. De a gondolat és érzés megint erősebb volt. Valami felé vitt… A víz sötét és rejtélyes mélységei, a mélységek lakói; ahogyan titokzatos életüket élik a folyamatos hömpölygés, bugyogás, örvénylés közepette. Mivel lehetne őket előcsalogatni? Hogyan lehetne őket megismerni? Kínálkozott a bevált módszer: meg kell őket fogni, hogy megnézhessük, és biztosan azért fontos ez nekünk, mert meg kell enni őket!?
Ez is eltartott egy darabig, miközben a természet lassanként megváltozott. Magam is változtam, amit eleinte nem nagyon értettem, de más is változott, ezért nem tartottam figyelemre méltónak. De megdöbbentő módon, a víz lakói eltűntek, meglehetősen rémisztő, horrorisztikus drámában: elhullott, fekélyes tetemeik bűzlő „küldeményei” a folyó által „házhoz szállítva”. Ekkor már nem hagyhattam szó nélkül ezt az élményt, megírtam a „Folyó halála” című elbeszélést, egy pályázat ürügyén, a „Völgy” című másik írással együtt, ami azt az ideát írta le, ahogyan a természetet látni szerettem volna abban a korabeli valóságban, ami ennek szomorú ellentéte volt. Ma is vállalom őket, és szándékomban áll ezeket alig változtatott formában közreadni. Amit ma már értek, hogy semmi sem változott az eredeti szándékomból, azon kívül, hogy egyre jobban értem, mi volt a feladat, amit születésemet követően magamra vállaltam. Sokan úgy gondolják, hogy ez egyfajta „kiválasztotti” lét, pedig csupán felismerés, és ez mindenki számára adott volt akkor is és ma is.
Ami ebben a „nem normális”, az maga a norma. Ami viszont akkor sem volt, és jelenleg sem azonos az én ideámmal: jót érezni, gondolni, cselekedni! Lehet persze szerepe sok momentumnak: édesanyám szeretetének, a Biblia szavainak, vagy éppen annak a kezdeti ösztönnek, hogy komolyan vegyem magam és a világot.
Aztán, ahogyan egyre jobban értettem, mi is a dolgom, kezdtem világosan látni, hogy az emberi világ többsége egyre távolabb kerül tőlem. Csak pár hozzám hasonlóan érző-gondolkodó embert találtam, akivel komolyan meg tudtam beszélni a kételyeimet, vívódásaimat, felfedezéseimet, és szándékaimat.
Kezdett foglalkoztatni a gondolkodás szerkezete, a kapcsolatunk más lényekkel, közünk a tágabb Univerzumhoz. A víz lakói túl szépek, sérülékenyek, tiszteletreméltóak, fájdalmasan kiveszőek voltak ahhoz, hogy továbbra is azért vadásszak rájuk, hogy minél többet együnk meg belőlük. Az a pillanat, mely a legszebb, ahogyan a hal kivetődik a vízből, és menekülni próbál, egyúttal a legméltatlanabb is, hiszen egy ilyen gyönyörű lény életére törni nem a legnemesebb cselekedet. Az állat megölése újabb és kitörölhetetlen fájdalom, hiszen véget vetünk egy csodált lény földi életének. Egészen addig tartott ez az ambivalens érzés, amíg meg nem tanultam, hogy erre egyáltalán nincs szükség, sőt ezzel nemcsak a természet ritka és irigylésre méltó példányát öljük meg, kárhozatot zúdítva magunkra, hanem ennek saját testünkre nézve is súlyos következményei lesznek. Ez volt az a pillanat, mikor végre kezdett derengeni annak értelme, mi közünk is van a világhoz.
Voltak időszakok, mikor megálltam számot vetni mindazzal, ami foglalkoztat, és amit eddig tudok. Az életem gerince az egy irányban történő haladás. Ám azt sem tudtam honnan, de azt a legkevésbé, hogy hova tartok. Néha, valamilyen nosztalgikus érzés megérint, valamiféle irigység korábbi tudatlanságom állapota iránt, azonban ez semmi más, mint azoknak az érzésfolyamatoknak a feltámadása, melyeket már sikeresen meghaladtam. Azonnal felébredek és megnyugszom: itt vagyok és azt már magam mögött hagytam, ami így próbál megejteni engem. Mindennél többet jelent nekem, hogy kezdek tisztába jönni magammal és a világgal.
Minden eddigi momentum fontos volt, de talán a szerepük nem volt eléggé világos előttem. Mit is jelent a folyó?
Elsősorban a születési hely sajátos energiáját, ami inspirálta a bennem levő törekvéseket. De jelenti az utat is, és még valamit: a tűzzel együtt a tisztán folyó víz mozgásának látványa visz el önmagunkhoz. Az az állapot, ami rabul ejt minket, olyasvalami, mintha egy csak önmagára számító vad sebespisztráng volnánk, ami otthonosan él a víz áramlásával dacolva a sebes sodrásban. A ránk ható érzések elvisznek minket azokra az ősi tájakra, ahonnan elődeink elindultak. Az idő és az örökkévalóság egybeolvadása, megmagyarázhatatlan biztonságérzet, állandó változás, színek, formák, hangok mintegy hipnotikus hatást gyakorolnak ránk.
Azonban, amit kerestem, az ennél több volt: tudatosság. Ez önmagában azt is jelenti, hogy teljes bizonyosságot akarok szerezni gondolataim tiszta és helyes voltáról. Mi befolyásol, és a hatások honnan, milyen intenzitással érhettek? Lassanként felfedeztem az engem formáló erők forrását, kezdtem érzékelni ezeket, és gondolataimmal egyre jobban át tudtam hangolni a negatív hatásokat. Ahogyan tanultam az emberi szerep lényegét, megértettem, hogy nem lehetek falevél az áradó víz örvényeinek kiszolgáltatva, hanem olyan tisztává és érzékennyé kell lennem, amilyen a Nagy Univerzum. Nemcsak befogadója, de közvetítője is vagyok az engem körülvevő lüktető hullámoknak. Nem lehetek egyedül a hullámforrás, hiszen akkor kimerülne a saját energiabankom. Folyamatosan fel kell vennem a számomra legkedvezőbb rezgéseket, és élettel kell megjeleníteni őket. Meg kell tudni különböztetni a szabályos hullámokat a sérült, energiaátadásra alkalmatlanoktól; az élet támogatására valókat az élet lassítását, megállását, torzulását okozóktól. Így jutottam el a legfőbb állomáshoz:
Az ember biológiai hovatartozásának kérdéskörétől, az étkezésen keresztül megérthető alapvető törvényszerűségekig.
Ebben szüleim, ismerőseim példáit elemeztem és megláttam a lehetséges jövőmet. Ez a jövő egyáltalán nem volt ínyemre, hogy stílusos legyek… Nagy ínyencként, először magát az ínyencséget kellett megértenem és átirányítanom arra a pályára, mely az élet törvényei szerint a legkedvezőbbnek tűnt. Talán nem véletlen, hogy abban az időben, az országban több nagy tudású ember is ugyanezzel a problémakörrel foglalkozott, és jóval előttem jártak. Elkezdtem látogatni az előadásaikat, egyre jobban értve a lényeget. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a periódus illeszkedett az általános világtendenciák vonulatához, amiről később kiderült, hogy egyfajta divatirányzatként vezette be az egészségipar átrendeződését.
Fő motiváló erő volt annak felismerése, hogy az addig eltelt idő nem a megfelelő életgyakorlatot hordozta, ezért a maradék energiám nem lesz elegendő, hogy a teljes élettervemet megvalósíthassam. Egyszerűen fogalmazva: idő előtt elpatkolhatok. Remélem, elég egyszerű voltam!
Minél jobban beleástam magam az összefüggések felderítésébe, annál világosabbá vált előttem, hogy az emberiség, a természettel együtt, mekkora bajban van! Saját bajaim lassanként alábbhagytak, majd beállt egy lassú erősödési folyamat, ami az óta is tart. Erősödés fizikai, szellemi és érzelmi téren. A régóta tartó külső programok is formát öltenek, holott a körülöttem közel és távol keringők kétkedése pályám irányultságának tekintetében nem gyengült, sőt néha erősödni is látszik. A „külvilág”, az a háttérerő, ami a Rendszer irányítójaként egyre jobban ismert a „látásra hajlandók körében”, mindent megtesz, hogy a mind egyértelműbb tudás kevés emberhez juthasson el. Az ember, mint használati tárgy, „fogyasztószolga” leghatékonyabb energiarablásának periódusa után a „hulladékgyűjtőbe” – az „egészségügy” karmai közé kerül. Az abból való szabadulásra már nincs remény, ha valaki idejekorán nem tesz ez ellen a fátum ellen valamit.
A legátkozottabb ismeret, hogy az ember egyedüli útja a növényvilág eredeti formáinak ételként való fogyasztása, termesztése, minden növény megfelelő helyre való visszatelepítése, az állatvilág és természeti környezet teljes rehabilitása.
Ez a felismerés elvezetné az embert eredeti valójához, és a jelenlegi trendet végleg visszafordítva levehetné a denaturált ételek fogyasztásának ipari terheit a Földbolygó életre vágyó részéről, beleértve ezen felismerést magáévá tevő egyre gyarapodó emberi közösségeinek támogatását is. Megdöntve a túlnépesedés megoldhatatlansága dogmáját a „gépemberesedés” folyamatának megfordításán keresztül, az erőszakáradat egyszerű kioltásáig, és a tiszta tudatú sokaság kreatív Földmentő ösztönének kiteljesedéséig vezető Új Korszak, vagy Új paradigma felépítéséig ez a negatív erő semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy megállítsa a megállíthatatlant.
Ahogyan az elavult, lejárt beidegződések hitelüket veszítik, mely züllesztő hatást gyakorol az eddigi életelvekre, lerombolják a látszatrendet, a pénz uralmát, az energiadogmák hatalmát, kiaknázva az eddig parlagra vetett emberi leleményt, magától omlik össze a több ezer éves tákolmány, amit civilizációként ismerünk. Ami azután létrejön, valódi szellemi forradalom lesz, az ember önmagáról tévesen alkotott negatív véleményének gyökeres megváltoztatása, az a korszak, amely minden próbálkozás ellenére el kell, hogy következzen!
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg az első pillanatban, és az ezt követő 25 év a fokozatos emelkedésről szólt. Szükség volt egy olyan esszenciára, ami segít másokat, hogy hasonló módon megérthessék a világ egyszerű felépítését.
Sok oldalról lehet magyarázni, mi volna helyesebb annál, ami most világszerte van. Bárhova nézünk, ugyanazt látjuk: pazarlás, rombolás, süllyedés, irracionalizmus, bénult tompaság, leépülés. Eszeveszett rohanás, együtt az emberi test egyre zártabb, egyre lassulóbb életfolyamataival. Az energiák folyamatos áramlása helyett a pénz követhetetlen áradata, és a használhatatlan látszatinformációk mindent elborító tömege bénítják a tudatot, erkölcsromboló összeesküvések, magukat „vállalkozásnak” álcázva, érzéktompító anyagokkal segítik a gonosz démonok eszmélet feletti uralmát.
Ráébredtem: van egy olyan törvény, ami mindent magában foglal. A tudatosság mindenségből eredő törvénye. Az idő és a tér végeláthatatlan, megállíthatatlan haladása. A földi zűrzavar hazugság „fejlődése” helyett univerzális tudatosság. Elneveztem ezt a Rendet: Folyamatok Tudatának.
Amint megértettem, mennyire szerteágazó ismeretek birtokába jutottam, közhírré akartam tenni, és erre építettem a fentebb említett előadássorozatomat. Közben egyre több felismerésre jutottam, és így erősített meg az új alaptörvény abban, hogy helyes úton járok.
Hogyan lehet kiterjeszteni egy átfogó törvényt az emberi test biológiájára?
Biológia eddig is volt, és alapvetően létező jelenségek tanulmányozásáról szólt. Azonban az emberre vonatkozó részeiben számos téves megállapítás kapott helyet, ami egyszerűen az emberi történelem gyakorlatának leírásaként értelmezhető. Abban a pillanatban, amint az ember a növények felé fordul, és elhagyja a korábbi káros szokásait, a biológiai dogmák is érvényüket vesztik. A „hivatalos” elvek ellenkezője történik: az ember öregedése, szellemi leépülése lelassul, majd újraépülésbe vált át. Ez mindenkinél különbözőképpen zajlik, a szerint, ahogyan elfogadja a mindenkire érvényes szabályokat. Mivel a Rendszer támogatása támadássá változik, sok próbálkozó magára marad és visszasüllyed korábbi állapotába. Hogy megértse, mit tett helytelenül, az esszenciát tudom felemlíteni:
Tiszta folyó – tiszta test – megfelelő áramlás – hosszú élet, önépítés. felemelkedés, tudás.
Tehát minden, ami az áramlást gátolja, lassít, megállítja az életfolyamatokat; minden, ami megfelelő sebességre ösztönzi a testfolyadékok áramlását, fiatalít, erősít, szellemben, fizikumban egyaránt. Ez úgy érhető el, hogy a testfolyadékokat hígítjuk, életenergiával feltöltjük, ezek szállítván az energiát a sejtekhez, a töltések egészséggé, fáradhatatlan erővé válnak. Az életenergia megfelelő növények nedvdús, élő formájában raktározódik, amit napfényből nyer a növény. A száraz, hő kezelt, vagy vegyszerezett (sózott stb.), oxidálódott, bomló növény már nem rendelkezik ezekkel a vitális energiákkal, és legfőképp az őket szállító friss, tápdús folyadék zavarossá válik, a szervezet sejtjei által érzékelhetetlen, fogadhatatlan konglomerátummá alakul. Utólagos hidratálása után hőkezelés nélkül is csökkent értékűvé válik.
Minden állatokból származó rész a testet védekezésre készteti és tévpályára állítja. A különféle energiájuktól és alapvető információiktól megfosztott, nagy szénhidráttartalmú növényekkel együtt fogyasztva hosszú idő alatt besűrítik a testnedveket, lerakódásokat, fertőző ágensek táptalaját képezve lassú, szenvedésekkel terhes minőségi romláshoz vezetnek, végül súlyos szervi- vagy teljes testre kiterjedő visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el. A kedélyállapot, fizikai teljesítőképesség fokozatosan romlik, egyre több kedélyjavító szer fogyasztása, és/vagy „gyógyszerek” együttes, romlást siettető hatása révén kialakul a szellemi-lelki enerváltság, elmebéli alulteljesítés, végzetes lassulás, majd a halál.
Így már könnyebben érthető a jelenkori „válságok” természete is. Mindegy, hogy testi, vagy „gazdasági” válságról beszélünk: ami az élet folyamatait gátolja, zűrzavart, békétlenséget, erőszakot okoz; minden, ami az életet segíti, rendet teremt, egyensúlyt, folyamatosságot, változást, alkalmazkodást biztosít. A testtel való gondatlan bánásmód hat a gazdaságra, a gazdaság vak túltengése hat az egyre gyengébb testre. A szellem eközben folyamatosan szegényedik, sekélyessé, kommerszé válik, viszolygóvá a nagyobb energiákat igénylő „nehéz művészetektől”, ez kihat a kultúra minőségére, fokozatosan a gazdaságnak lesz kiszolgáltatva. A felszínen zajló gyorsaság valamilyen rejtett utalás, ösztönszerű figyelmeztetés: végzetesen lelassultál! Gyorsíts! Csakhogy, nem a technika sehova nem vezető versenypályája, vagy az ember fizikai képességének határain túl tevő sportipar (lásd: fiatalok oktalan halála sport közben!) kíméletlen vesszőfutása, vagy az „adrenalinfüggő”, eszement „szórakozás” hajhászása, mert ezek ellenkező célt: az ember minél előbb történő „elégését” szolgálják, de a gyorsítás megfelelő terepe (…) a test belső tisztító-építő folyamatai, nem jelenik meg egyértelműen.
Érdekes ellentmondás, hogy a testben történő akadálytalan áramlás lassítja az öregedést, a testen kívüli rohanó tempó, úgy is, hogy visszahat a test amúgy is nehézkes működésére, „üzemzavarokat”, tényleges összeomlást okozva, akár véget vethet az életnek is, de mindenképpen megrövidíti azt. Ezt a törvényszerűséget megvető módon kifigurázó viccek ismerősek, hiszen mindenki azonnal felhozza őket. Nem állok távol az igazságtól, ha ezt is a mindent uralni akaró ipari maffia oltotta volna bele a köztudatba…
A mindenkiben szunnyadó művészi érzék egy pályán mozog az élet alapvető folyamataival. Ami kirepít minket a rabszolgaságból, elvarázsol, megújít, fiatalít, ébren tart, az az alkotás extázisa! Ennek átélése ugyanúgy lejátszódik az ihletetten megalkotott bármilyen művészeti ág látványa, szöveges művek élményszerű olvasása, hangzó művészetben való akusztikus megmerítkezés által, mintha egy szívvel-elmével olvadnánk bele a művész lelkébe. Ezért a művészet nem adomány, nem tárgy, ami adható-vehető; nem elhagyható, improduktív tevékenység, hanem emberségünk nélkülözhetetlen, szerves része. A mozgás, a ritmus, a részek harmóniája, a belső mondanivaló, az értelem építésének alapmotorja, ezért semmilyen hatalom nem sajátíthatja ki, nem korlátozhatna, nem minősítheti, nem szelektálhatja, nem élhet vissza vele saját céljai eléréséhez!
A művészet lesajnálása, prostituálása, lezüllesztése fajunk megsemmisítéséhez közvetlenül hozzájárul! A kultúra elszegényítése, a művészek nyomorba taszítása, műveik megvető kifigurázása, tőlük idegen témákkal való társítása nem a jövő rémálmainak víziója, hanem a gyötrő valóság. A természet értékeinek megmentése és gazdagítása, az ember egészségének valós helyreállítása, a művészet számára megillető magas helyének felmutatása, az értelem jótékony, és gyorsuló térnyerése, egy gondolat, egy szellem érvényre jutása: a természet logikájának univerzális törvényei által való megújulás, minden okság forrása!
A mágia, semmi más, mint az Univerzum, vagy a szférák zenéjének alkalmazása. A hangok, vagy színek, mint rezgésfolyamok, rezgésképek, egyesek számára eszközként szolgálnak a világ rejtett dimenziói, átlagos emberi érzékkel is felfoghatóvá tételére, mások civilizációs tudatból való „elvarázsolására”. A zene alapfokon is képes erre. De a hangok „zeneszerű/természetzene” hatásai is megvalósíthatják a mágiát. Ezt akár „természetmágiának” is nevezhetjük. A korabeli varázslók, sámánok és boszorkányok éltek is ezekkel az eszközökkel. Léteznek ezen kívül olyan emberek, akik a hangokat színekkel érzékelik, és ezt meg is jelenítik. Talán nem annyira művészi igénnyel, de úgy is tekinthetjük a képzőművészeket, hogy tudat alatt a hangokat is belekomponálják vizuális műveikbe. A kompozíció belső ritmusa, egyaránt ismeri az „aranymetszés” geometriai szabályát, ami elsősorban vizuális szabály, de a zene, mint nem kimondottan vizuális művészeti ág ugyanúgy él vele, de nem nélkülözheti ezt az elvet egyetlen művészet sem. (Egy „szép” partitúra mégis vizuális élmény lehet az értők számára.) Mondhatjuk, hogy a „klasszikus” művészet egyik fontos aránytörvényéről van szó. A beavatatlanok számára ismeretlen praktika, kicsit már a mágia, a mások manipulálásának művészete irányába mutat. Van ugyanakkor egy sajátos módja a mágiának: a gondolatmágia. Ezt az üzleti és politikai mágia tudatosan is alkalmazza. A politikában dogmatizmusnak, illetve szimbólumkezelésnek is nevezhetik. A pszichológiában kognitív terápiának hívják. A hipnózis, mint az emberi psziché manipulálásának egyszerű eszköze bárki által tanulható, de van, aki ösztönösen él vele. A varázslók, guruk mantrái –értelmetlen „szóképei” sikeresen vezetik ki az emberi elmét a megszokott világból.
A logika az egyik legtisztább mágia, ami az összetartozó tartományok egységének és viszonyának bemutatásával valóságot tud megjeleníteni, ellenben a látszólagos összetartozás is logikusnak tűnő alternatív valóságokat – hazugságokat építhet fel. Nem ismeretlen ez ma már a tájékozott „politikafogyasztó” előtt. Számos erre építő, „alig-irodalom” vagy fantazy zsongítja a valóságtól (lásd: „civilizációs realitás”) megcsömörlött kultúrafogyasztót. Ha a folyamattudat szerint vizsgáljuk ezt a tengernyi mágiát, rájövünk, hogy a valóság ideális formái kezdetben alapul szolgáltak az általános világszemlélet kialakításául, de a züllés felgyorsulásával az emberek nem akarták a kisszerű, vagy szenvedéssel teli mindennapjaikat művekben viszontlátni, hanem minél távolabb akartak kerülni a sorsukat jelentő valóságtól. A mai ember már semmit sem vet meg jobban, mint a valóságot. Ez a szellemi torzulás egyértelműen a művészet iránti közöny kialakuláshoz vezet.
Hogy mégis van értelme a mágiának, bármelyik művészet, vagy közirodalom terein is, hogy ma már lassanként a gondolatok zagyva folyama, vagy a becsületsértő személyeskedésig lesüllyedt médiasöpredék számít irodalomnak sokak szemében, és a gondolatok értelmes láncolatai fájdalmas módon, szinte mágikus erővel ragadnak ki ebből a semmitmondó irodalmi hulladéklerakóból.
Itt van helye Hamvas zsenialitásának, mikor a korabeli Jugoszláviában kultusza volt mívesen szerkesztett gondolatainak, egy költőnő így méltatta Hamvast: „Egy mondatából is verset lehetne írni!” (idézet emlékezetből!)
De, ki akar manapság „szenvedni” olvasás közben? –