Kövi Gábor bejegyzései

Kövi Gábor névjegye

Nyugdíjas zenetanár vagyok. Szeretem a természetet, magam építem az Édent, a nyelvünk hihetetlen lehetőségeivel élve adom át a tapasztalataimat.

Vadvízország

Mongólia, az etalonMégszebb mongol folyó

 

Vadvízország

A második világháborúnak immár 70 éve vége, de az országban még mindig háborús viszonyok uralkodnak, ami a természetet illeti.

A rendszerek csak a saját uralmuk megtartásában és fokozásában érdekeltek, egyre inkább a természetet prédául vetik oda azt „saját” és az idegen rablóknak, akik semmi mást nem látnak benne, mint területet, amin az élővilág útjában áll a „haladásnak”.

A „háborús viszonyok” kifejezés egy svédországi horgászbarát szájából hangzott el, mikor elmeséltem neki, hogyan lopták el a tenyészhalaimat a 80-as években. A helyzet ma is ugyanaz, kis, lényegtelen eltérésekkel.

A lopás, mint létfenntartási módszer az egész népesség körében dívik, nem csak az ismert körökben. Annál szomorúbb ez, mivel a „sporthorgászat” lelkes hívei, a „kalandhorgászok” és mások sem tartják egymás között olyan nagy bűnnek, ha valaki úgy horgászik, hogy azt a vízterületet előzőleg nem ismerte meg: ki, kik a bérlői, milyen horgászmódszereket engedélyeznek, ha egyáltalán a horgászatot engedik. Még ők is megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy kockáztassanak, és a halakat meg is tartsák, ami már komolyan szankciókat von maga után!

Úgy mondom ezt, hogy gyermekkoromban a házunk mellett/alatt folyó patakban minden skrupulus nélkül horgásztam, és fogtam, elvittem a halakat, (bár azért azt már egészen kis koromtól betartottam, hogy csak a felnőtt egyedeket vittem el) mert ez szokványos tevékenységnek számított egy gyermek számára. Édesanyám különösebben nem örült, ha halat vittem haza, de én egyfolytában reménykedtem, hogy egyszer mégis megdicsér majd. Egy alkalommal azt a patakszakaszt felkereste egy idős horgász, akitől megtudtam, hogy a horgászathoz engedélyt kell váltani, még a gyermekeknek is. Akkor ezt megjegyeztem, és bárhol járok az országban-világban, ehhez tartom magam. Ettől még nem lettem kevésbé sikeres horgász, vagy éppen olyan valaki, akit bolondnak lehetne nézni.

De nézzük meg, hogy mi a jelenlegi vélekedés az un. „vadvizek” dolgában?

Ha valaki nem tudná a horgászok körében az a hiedelem dívik, hogy léteznek, un. vadvizek, amelyekre semmilyen engedély nem kell.  Ezt a téveszmét tovább erősítette az állam azzal az ostoba tettével, mikor a bérlő nélküli vízterületekre legalizálta az állami horgászjeggyel való horgászatot. Azt azonban senki sem figyeli meg, olvassa el, hogy ilyen vizeken csak a horgászat megengedett, de a halak megfogása, elvitele nem!! Sajnos a törvény még rosszabb, abban a tekintetben, hogy nem részletezi milyen készségekkel, és módszerekkel folytatható ez a horgászat. Ez azért hibás, mert ha egy még nem bérelt, vagy éppen két bérlés közötti időben levő vízen horgászik valaki, az ott lévő – sokszor értékes és mennyiségileg is jelentős­ – halállomány a durva horgászmódszerek miatt veszélybe kerül. Azonban, még az a néhány hal is értékes, ha azt feltételezzük, hogy esetleg valahogyan „véletlenül” került az ilyen vizekbe. Annál is inkább fontos azok védelme! Tehát semmilyen vízben nem szabad gátlások nélkül „szórakozásból” horgászni, pláne halat fogni és elvinni! Lehet, hogy az egyetlen szaporító példány semmisül meg. A horgászengedélyek árai egyre feljebb kúsznak, mert a költségek magasak, és sokan úgy gondolják, hogy a „partizánkodással” szociális egyenlőtlenségeket ki lehet igazítani. Ez a réteg szemben találja magát az egyre szigorúbb törvényi következményekkel (lásd: a halvédelmi bírságok jelentős emelkedése), ugyanakkor a partizánkodást végző, képzett, és „természetkedvelő” horgászok, akik a kaland kedvéért „felfedező túrákat” tesznek, látszólag elhagyatott patakokon, kis rejtett tavaknál, és – még, ha az említett módon talán „sportszerűen” vissza is engedik a kifogott/megakasztott halakat – nem törődnek azzal, hogy a vízből kiemelt, a partra lehelyezett, a fénykép kedvéért gondosan beállított halak el is pusztulhatnak. Mindez csupán a „emlék” kedvéért történik. Nem mindegy, hogy egy hal mennyi időt visel el víz/oxigén nélkül, és az sem mindegy, hogy az egyes halfajok mennyire kényesek a szennyeződésekre, a nem szakszerű érintésre, kézzel való megragadásra.

Még pár szó a törvényalkotók – feltételezett – felületes, vagy éppenséggel szándékosan részrehajló, populáris indítékairól.

Azt azért már lehet látni, hogy lassanként formálódik egy „másfajta” horgászkultúra, vagy inkább azt mondanám, hogy a kultúra kiterjesztése a horgászatra. Ennek a tendenciának kimondva nem tett engedményeket a politika, de valamiféle rejtett szándék megnyilvánulhatott ebben, számítva az itt jellemzett emberekre, hogy esetleg képesek önmérsékletre. A kultúra alatt az ember általában valamilyen magasabb minőséget képzel el, ami jobban figyel a ténylegesen fontos szempontokra. Nevezetesen, hogy ez a réteg a műlegyező horgászok körében izmosodó természetmegóvó, és a horgászatot nem kifejezetten a halak megfogása és elfogyasztása érdekében művelők által jelenik meg. Ugyan, sokan rávágják, hogy: „A pergetést is lehet úgy művelni, hogy ne ártsunk a halaknak.” , ami igaz is lehet, hogyha csak egy tényezőt: azt az egy halat tekintjük, amit ott és úgy kifogtunk. Azonban, ha már az adott víz ökológiáját is figyelembe vesszük, azonnal szembeötlik, hogy a pergetés és a műlegyezés között lényeges különbségek vannak.

Az egyik, hogy a műlegyezés zömmel az apró rovarok, és lárváik utánzatainak lemásolásával próbálja a halakat becsapni, és végül közel hozni, hogy – ha más nem – megcsodálhassuk a természet eme tökéletes teremtményét. Míg a pergetés, főleg villantóval, újabban gumihalakkal, vagy más drága műcsalikkal történik, ami jellemzően a halak támadóreflexét, rablóösztönét célozza meg. Ez a különbség a halak más és más viselkedését váltja ki. A műlegyezés során, ha az illető elég finoman kezeli a felszerelését, egy halra több próbálkozást is lehet tenni, míg az esetlegesen legalkalmasabb műlegyet megtalálja. A hal természetes, táplálkozását kiváltó kíváncsiságát, az adott, éppen repülő rovarok minél tökéletesebb felkínálásával keltjük fel. De adott esetben a tömegesen rajzó rovarok feltálalása a halak sokkal óvatlanabb állapotában történhet. Ezt jól ismerjük a pisztrángra, pénzes pérre, domolykóra, jászra stb. való horgászat során, olyan vizeken, ahol a halak és a rovarok jelentős számban találhatók meg. A halak táplálkozását látni lehet, és könnyen meg is közelíthetők. Ezt tekinthetjük a horgászat igazi paradicsomi pillanatainak.

A pergető horgászat és a pergető horgász – próbálok senkit sem megsérteni, aki ennek megszállottja – a horgászat sokkal „dinamikusabb”, könnyebben elsajátítható, és lényegesen olcsóbb módját kedveli. Nincs elég türelme minden egyes haltanyán akár órákat eltölteni a kísérletezéssel, hanem szereti a gyorsabb haladást, és a sok kapást, a sokkal keményebb reagálását a halak kapására. Ez sok esetben a halak szinte „becsörlőzését” jelenti,, különösen kisebb példányoknál. Ez annál veszélyesebb, mivel az általánosan használt, akár több nagyméretű háromágú horog, a halak vergődése során komoly sérüléseket is okozhat a halak száján, szemein, sőt a második hármas horog, wobblerek esetében a testet is felszaggathatja. Miközben pedig a hal a levegőben vergődik a fárasztás végén és teljes súlya a horog helyén, a száj vékony felületén vagy a kényesebb kopoltyú szilvány részein jelentkezik. Ez már a biztos pusztulást jelentheti egyes példányoknál. Azért az látható, hogy mennyi figyelem kellene ahhoz, hogy elsősorban a természetet tartsuk szem előtt. Ugyanakkor, a „szórakozás”, a „kaland” inkább játszik szerepet, és az adrenalinfröccs elfeledteti mindenkivel, milyen felelősséggel tartozik az élővilággal szemben. Tehát, a pergetés igen eredményes, gyors, hatásos halfogó módszer. Igaz, hogy a műlegyezés is elsősorban halfogás (fliegenfischen), de ez az egyetlen (!) olyan halfogó módszer, amivel – megfelelő tudás birtokában valóban úgy érinthetjük a halat, hogy a világon semmi baja nem lesz utána. Ezt bizonyíthatja az a számos alkalom, mikor aprócska, vagy nem nagy és szakáll nélküli az egyágú horog. Ezzel ugyanazt a halat akár többször is kapásra lehet bíztatni, mégsem mond le arról, hogy végül bekapja. Tehát, nem okoz a halnak olyan sérülést, amely elvenné a kedvét az újbóli kapástól. Sőt, még az is előfordult már több alkalommal is, hogy ugyanaz a hal rövid ideig a horgon is volt, még akár többször is, és vagy ezután hagyott fel az újabb kapással, vagy végül annyira megakadt, hogy közel kellett húzni, és így lehetett elengedni. Senki se gondolja azonban, hogy ez egyfajta beteges szórakozás, a halak fájdalmának szándékos kiváltása. Abban a magas szintű formában, ahogyan a mértéket tartó és a halakat óvó műlegyezők művelik, sokszor néhány hal partközelbe vezetése után önként felhagyunk a további horgászattal. Azonban a halas gazdának, fontos a halak egészségi állapotát, növekedését, kondícióját figyelemmel kísérni, ezért bizonyos időszakonként minden halat meg kell fogni, amit csak lehet, vagyis a C&R merítőhálóba kell vezetni, és legalább egy pillantással sommázni kell a jellemzőit, esetleg fényképet kell készíteni róla, mert könnyen lehet, hogy bizonyos idő után újból találkozik vele..

Ennek a fejlett erkölcsi szemléletnek kihatása volt a pergető horgászokra, és a felszerelésre: finom, érzékeny bot, kis villantó vagy műhal, egyágú kis szakáll nélküli horog. Mégis a hal támadó ingerét kiváltó horgászmódszerrel van dolgunk, amely egy kisebb patakon, vagy tavon a halak „idegesítését” okozza, ha gyakran, sokáig, vagy sokan művelik. Még nem tisztázott, hogy tulajdonképpen a kisebb hal, vagy vízi lény látszatát keltik ezek a csalik vagy csak egyszerűen a nagyobb halak területféltésével járó támadó ösztönt váltják ki. Ez már magyarázná azt is, hogy miért zavarja meg ez a horgászmódszer, jobban a halakat, mint a műlegyezés. Hiszen, ha egy állatot rendszeresen és durván idegesítjük az élőhelyén, akkor az ezt a helyet elhagyja, ezáltal már fajtársaival is konfliktusba kerül, melyek szintén védik a saját maguk által kiharcolt helyüket. Ugyanez történik, ha felnőtt egyedeket telepítünk egy olyan vízbe, ahol már kialakult hatalmi egyensúly van. Erről az a szomorú történet jut eszembe, amit csimpánzokról adtak hírül. Egy természetvédelmi területen, Afrikában az egyik erdős részen több csimpánz család élt és nagyjából egyensúlyban voltak, vagyis lényegesebb összetűzés nem volt köztük, és megfelelően növekedett az egyedszámuk. Amikor a park fenntartói úgy gondolták, hogy a kidőlt fákat elviszik, hirtelen óriási káosz, háború tört ki a csimpánz családok között, aminek az lett a következménye, hogy az egész populáció létszáma harmadára eset vissza. Ez a „kis” beavatkozás is elég volt ahhoz, hogy a kialakult egyensúlyt megbontva véres összecsapások láncreakciója induljon el. Ugyanez „kicsiben” megeshet egy olyan patakon, ahol egyes szakaszokon kotrást végeznek, mellyel az élőhelyeket megsemmisítik. Hosszú idő alatt áll helyre a halak közötti rend, amíg az egyedek hierarchikus stabilitása kialakul. Ez főleg az agresszív, és helymegtartó, helyőrző fajtákra jellemző. Egy nagyobb áradás is megzavarhatja ezt a rendet.

Korábban, mikor még csak tanultam a műlegyezést, éppen egy „vadvízen” (egy bányatavon, aminek nem volt gazdája) csukákra próbáltam legyezni, pusztán spekulatív módon elkészített színes tollakból épített műléggyel. Akkor éppen két másik horgász is próbálkozott, és azt mondták: „Ma nem megy a csuka.” Hideg hódarát csapkodó szélben, nem éppen ideális műlegyező időben akartam a műlegyező dobást gyakorolni, egyúttal reménykedtem, hogy a tóban lakó csukák érdeklődését felkeltik a furcsa, hosszú uszályú csalik. A víz néma volt, a csukák nem raboltak kis vörös szárnyú keszegekre. Elkezdtem a legyes dobásokat, és hamarosan, ahogyan a csalit a part felé vontattam, az utolsó pillanatban egy burványt láttam a műlegyemnél. Meg is ijedtem, és kikaptam a vízből. Nem szaporítom a szót, a lényeg, hogy igen sok kapásom volt, sőt a nagy üggyel-bajjal elkészített műlegyeim a csukák szájában végezték. Ez már nekem akkor azt sejtette, hogy a halak nem egyformán reagálnak a villantóra, és a műlégyre. Azután – egészen a mai napig – kifogyhatatlan rejtélyeket tartogat ennek a felismerésnek a gyakorlati felhasználása és a csalik kipróbálása. Minden csali más és más reakciót vált ki a halakból, és ezt még meg kell szorozni az időjárás, vízhőmérséklet, rovarélet, és még ezer más tényező által módosított halreakciókkal. Ez az a horgászmódszer, ami – jól alkalmazva – több horgászt is képes úgy szórakoztatni, egyúttal a természet tiszteletére tanítani, (!?) hogy a halak egy cseppet se változtassanak természetes viselkedésükön. Amikor a Viszló patakon még a pergetés volt a domináns és megengedett horgászmódszer, a halak sokkal idegesebben, félősebben reagáltak a csalikra, és talán a vízben állandóan vibráló tárgyak hatására jobban rejtőzködtek, és nehezebben lehetett őket megfigyelni. A megfigyelés szónál egy kicsit meg is állhatunk, hiszen a műlegyezés lehetőséget nyújt arra, hogy a halak természetes viselkedését úgy tudjuk megfigyelni, mint semmi más halfogó módszerrel. Csupán a saját testünk és a felszerelés egyes elemeinek (zsinór, bot) árnyéka által keltett riadalom zavarja meg a halakat. Nem vitás, hogy a műlegyezés gyakorisága és a műlegyező emberek száma egy ponton túl ugyanazt az eredményt hozza, de a Viszlót említve, ha egy pergető előttünk végigdobálta a patakot, mi már nem sok eredményre számíthattunk. De most nem is a két módszer különbségeit, hanem a lényegesebb szempontot: a halak nyugalmát, egészségük veszélyeztetésében megmutatkozó különbségeket emeltem ki.

A törvényalkotó nem volt figyelemmel ezekre a látszólag „szakmai” jellegű szempontokra, mert valószínűleg a többség szemléletéhez igazította a paragrafusokat. Így azonban a sematikus és könnyen félreérthető vagy szándékosan félremagyarázható (vadvíz-bérelt víz) passzusokat az átlagosan (nem tisztességes) horgászok ki is használják. Sajnálatos, hogy ezt átlagosnak kell nevezni, mert a saját gyakorlatomban ezt tapasztaltam. Ráadásul, ha csak „sporthorgászokkal találkoznánk, a vizek partján, akik visszaengedik a halakat, és csak olyan vízen horgásznak, ahova engedélyük is van! A sajnálatos gyakorlat az, hogy az ürügy biztosan a következő mondat lesz: „Ez vadvíz, ide nem kell területi engedély, nekem van állami jegyem.” De a módszer messze nem sportszerű, hanem szemmel láthatóan a lehető legcélravezetőbb, vagyis a legtöbb halat eredményező, semmi esetre nem a halak visszaeresztésének érdekében van összeállítva, és használva. Ez is a törvény hibája, hogy –igaz rosszindulatúan – de félremagyarázható. Mellesleg, csak bérlővel rendelkező vizeken találkoztam ezzel az érveléssel.

Akik velem járják a vizeket, megjegyezték, hogy „ennyire kifinomult, és felelősségteljes horgászatot még nem láttak máshol.” Talán sokakban felmerül, hogy akkor meg mi értelme van egyáltalán a horgászatnak, hogyha annyi mindenre kell figyelni? Ez a kérdés valóban elgondolkodtató. Vannak országok, ahol a horgászat egyáltalán olyan tevékenységnek számít, ami nagyon sokban befolyásolja a vízi élet zavartalan voltát. Ezért úgy próbálnak enyhíteni a nyomáson, hogy magas horgászati díjakat, és néha érthetetlenül szigorú szabályokat alkalmaznak. Pl., hogy a halak kifogható darabszámát korlátozzák, és a méretet nem. Vagyis, ha valaki fog 3 darab 10 centis halat nem dobhatja vissza, hanem azonnal be kell, hogy fejezze a horgászatot. Ez sokakat elriaszt attól, hogy egyáltalán elmenjenek arra a vízre horgászni. Az eredmény látványos, mert valóban az történik, hogy a halak csak egyszer (és utoljára) találkoznak a csalival és az emberrel…, vagyis a „háborítatlanság” ideája megvalósul. Nem beszélve azok elriasztásról, akik egész nap a nyomorult halakat akarják szurkálni. Ez a követelmény (a halak békéjének és sértetlenségének követelménye) műlegyezéssel megvalósítható, de csak nagy önfegyelemmel és kifinomult erkölcsi érzékkel. Az alapgondolat: jobb látni a halat, és örülni az egészséges viselkedésének, nyugodtságának, és minél kevesebb akciót, stresszt okozó tevékenységet végezni. Vagyis nyugodtan kihagyhatunk egyes szakaszokat, területeket, nem kell azonnal reagálni a halak látható mozgására, rablására. Nem kell minden egyes halnak beakasztani a horgot, vagyis visszatartani a kapás pillanatában a zsinórt, sőt a kapás jellegéből arról is tudomásunk lesz, hogy mekkora az a hal, és a kisebbeket egy gyors lazító mozdulattal, még a vízben leakaszthatjuk. Ezt csakis a szakáll nélküli horgokkal és megfelelő gyakorlat után lehet megtenni. A vízbe csak a legszükségesebb okból és rövid időre lépünk be, lehetőleg nem csapkodunk, nem dobálózunk kövekkel, nem játszunk nagytestű kutyáinkkal „ugorj a labda után Bodri!” játékot, és nem hajtunk bele a vízbe járműveinkkel, mert az olyan menő sport.  De ez ugyebár már nem a horgászokra jellemző… A halak élőhelye ugyanolyan szigorral védendő, mint maguk a halak. Ugyanis, ha az élőhely károsodik, a halak elvándorolnak, vagy rosszabb esetben el is pusztulhatnak!

Miért mondom tehát azt, hogy a vadvízországnak leáldozott, és már régóta nem léteznek olyan vizek, ahol kedvünkre csatangolhatunk, gázolhatunk, fogdoshatjuk a halakat méret, mennyiség, tilalmi idő (!!) és faj figyelembe vétele nélkül, akár még akkor is, ha „sportszerűen” visszadobjuk, lefényképezés, mérlegelés, (!) tapogatás után… a halakat? Mert ez a természet, már nem a halbőség és a makulátlanul tiszta vizek természete. Halak már csak úgy „természetesen” nincsenek egyetlen vízben sem. Csak sok áldozat, költség, fáradság, kitartás, igen hosszú évtizedekig tartó felelős tevékenység által tudjuk fenntartani a korábbi Kánaán – látszatát. Ha valaki úgy gondolná, hogy ez nem igaz, tekintsen a kulisszák mögé, hogy a sok és látható hal nagy valószínűség szerint, hetekkel korábban még a tenyésztő telepek medencéiben a tápot ette, és most úgy bóklászik a patakban, hogy azt sem tudja, hol van, és hiába várja az orra elé eső tápot.

Ha most valaki mégis úgy gondolja, hogy a törvények – még, ha rosszak is – csak a bolondok számára íródnak, és a vidék, az élővilág mindig és mindenkor az emberek kényére-kedvére létezik, és csak el kell indulni egy irányban, azután az ott található természeti értékeket saját hasznára, kedvtelésére birtokolhatja – ha éppen nem harci kutyákkal, szögesdróttal, hangszórókkal, szirénákkal és géppuskafészkekkel, aknazárral… védik, – akkor el fog csodálkozni, ha a bokrok közül egy természetvédelmi őr, halőr, polgárőrök, erdővédelmi rendészek, vagy rendőrök, akár így együtt fogják meglepni. Akkor már késő elmélkedni az igazságon, természet adta jogon.

A múlt, mely az emlékeimben él, egy olyan, valóban a háborút alig átélt, lepusztult, kirabolt és feldúlt, idegen hatalom által megszállt országot idéz, melyben a természet csakis a saját erejéből maradt fenn és virágzott. Az akkori kevesebb technológiai, gazdasági környezet, kevesebb zavaró tényező (hiszen mindenki csak a saját és családja életét akarta valahogyan rendbe szedni, egyáltalán nem a szórakozás volt a fő, hanem az eszmélés, a bajokból való kilábalás és talpra állás) több lehetőséget nyújtott az élővilág számára. Noha a hadieszközök darabjai szanaszét hevertek, de a vizek zabolátlanul folytak, a fák és a mező a háború okozta sebeket hamar kiheverte. A rendszer, a politika lassan eszmélt és csak a saját fennmaradásával volt elfoglalva. A mai helyzet másként, másfajta nyomás formájában nehezedik a társadalomra és a természetre. Nap, nap után változó körülmények nehezítik a környezet megóvásának amúgy is fáradságos munkáját. Egyre kevésbé tudnak az emberek minden részletre odafigyelni. Ha lehet, a mai helyzet is közelít a korábbi, háború utánira – bár sokan ezt túlzónak gondolják. A közfelfogás lassan-lassan a fegyelem nagyobb fokát igényli, ez már rá is fér erre a sokat szenvedett országra és földre. Lassan mindenki megérti, hogy csak az a miénk, amit meg is tudunk védeni, ha más nem: értelemmel, türelemmel, tanítással.

Hogy azok a régen látott és csak a mesében létező „vadvizek” valósággá váljanak, ténylegesen olyan szigor és olyan kemény korlátok kellenek, amelyek még otthon, elindulás előtt figyelmeztetnek mindenkit: csak úgy, oda és akkor menjünk a vizek közelébe, ha tudjuk kik, mennyiért és hogyan engedik, hogy az ott élő halakat mi is láthassuk, esetenként megfoghassuk, hazavihessük és megsüthessük. De szigorúan meg kell különböztetni a halakat táplálék vagy árucikk céljából zsákmánynak tekintő horgászt (akkor inkább halászt, a régi megkülönböztetés szerint), a természetet csodálni az állatokat megfigyelni, a törvényeket tisztelni és betartani tudó és akaró – mellesleg horgászó embertől. Igen kevés valóban olyan víz létezik, ahol még nincs bérlő, de az a víz se mindenkié, vagy senkié. Az a víz mindannyiunké. A vadvíz fogalmát vagy át kell értelmezni, vagy a korábbi emberellenes, természetet semmibe vevő rendszerekkel együtt el kell felejteni! Vadvíz nincs, csak vízi élőhelyek, vízi élet van, ami védelemre, gondoskodásra szorul A jelenlegi általános szellem a sokak által letűntnek tartott kommunisztikus rendszer elfajult szemléletének zavarodott maradéka. A közös azt jelenti: mindenki által védett és gondozott, nem azt: préda, amit mások elől kell ellopni (aki bírja, marja!).

Mi vagyunk azok, akik az országunkat a vállunkon hordozzuk, mindannyian tartozunk a szülőföldünknek azzal, hogy vigyázunk, és védünk minden egyes fűszálat, madarat, rovart, és – adott esetben – halat. Ebben nem szabad, hogy befolyásoljanak bennünket, az esetlegesen hozzá nem értő, felületes, vagy rossz törvényeket alkotó politikusok és „szakértők”, mert a lényeg, hogy a mi vizeink, erdőink, vadjaink és halaink nem értünk, hanem a természetért léteznek, és egy kicsit általunk, velünk is.

Gyilkoljuk meg embertársainkat!

szuronyroham

Gyilkoljuk meg embertársainkat!

Tudom, azért nem szeretnek sokan olvasni, mert Hamvashoz hasonlóan, kellemetlen dolgokat feszegetek. Nem én tehetek róla, hogy ezek a dolgok léteznek. Léteznek abban a világban, melyet mi alkottunk meg. Talán nem „saját képünkre és hasonlatosságunkra.” Én ebben bízom. Adhattam volna ezt a címet is: „Megöljük embertársainkat.” Pont és nem felkiáltójel. Azért a felkiáltójel jelez bizonyos véleményt vagy szándékot. Remélem, hogy az írás végén választ kapnak a kérdéseikre, vagy legfeljebb újabb gondolatok felé nyitott utakat… Tovább a folytatáshoz

Türelmi zóna

körömrágástürelmi zónaTürelmi zóna

Máris elnézést kérek, ha a cím inkább csalogat, mint tájékoztat, de a türelmetlenség egy sajátos formájáról szóló írást jelez. Ettől eltekintve, nyugodtan becsatolhatják gondolatban az „eredetit” is, hiszen ez a világ ma már – a liberalizmus jóvoltából – egy nagy …. türelmi zónává vált. Tovább a folytatáshoz

A puskás ember

Vadnyugat1A puskás ember

A folyamattudat gondolkodás sok mindenre megtanított. Kedvelem a vadnyugati filmeket több okból. Sietek leszögezni, hogy én nem tartom bűnösnek Amerikát, sokakkal ellentétben. Miután állandóan az okokat kerestem, gyermekkoromtól fogva, eljutottam a folyamat tudat alapelvéhez és azóta, sok mindennel jobban tisztában vagyok, mint azelőtt, de még én is csak az elején tartok ennek a nagy összegzésnek. Egyébként is az összegzések korszakában a Nagy Paradigmaváltás előtt vagyunk, ami akár évszázadokig is tarthat, vagy véget vethet a Földi létnek, csak rajtunk múlik. Vessünk tehát egy pillantást az Új Világra: mitől lett ilyen, hova tart, és mi következik mindebből ránk, európaiakra, ránk, kisemberekre, ránk, gondolkodó emberekre nézve? Tovább a folytatáshoz

Világgazda(g)ság

permakultúra1Világgazda(g)ság

Olyasmibe ártom magamat, amivel valószínűleg sok profi közgazdász haragját magamra vonom, vagyis vonnám, ha egyáltalán figyelemre méltatnának…

Mégpedig egy villanással felfogtam – attól most függetlenül, ami eleve hibás, vagyis az élet alapjainak téves meghatározása – hogy mi is a legfőbb gond a világban, legalább is gazdasági téren. Tovább a folytatáshoz

A mindenség/itt!

KáromkodásA mindenség/itt!

Egy, a magyar nyelvet épp most tanuló német, vagy angol, mint tudjuk, a kettős mássalhangzókat röviden ejti. Nem is lehet őt megróni azért, ha a fenti mondat inkább szolid káromkodásnak hangzik. Én ugyan nagy figyelmet fordítok gyönyörű nyelvünk helyes írására, nem különben, mint a kiejtésre. Joggal várhatnánk el ugyanezt, a nyelvet foglalkozásuk eszközéül használóktól. Hogy nem így van, lépten-nyomon tapasztalhatjuk. De, mint máskor, most sem csak erről lesz igazán szó… Tovább a folytatáshoz

Tudatmódosítás

Tudatmódosítás

Tudatmódosítás

Divatos fogalom. Vajon tudja-e valaki, hogy ennek hányféle olvasata van? Egyáltalán, ez a fogalom valami sötét, démoni összeesküvést sejtet, vagy egy hétköznapi kapcsolatot jelent egy másik tudattal, egyfajta interakció eredménye?De az is lehet, hogy éppen most történik ezeken a sorokon keresztül egy újabb támadás a tudatuk ellen?

Remélem, tőlem azt várják, hogy részletesen és kíméletlenül leleplezzem a gonosz manipulációt! Talán ezt is elmondhatom, de azért világítom meg ezt a témát, hogy ráébredjen mindenki arra, hogy manipulálják, vagy fellélegezhessen: ő nem érintett.

Azt máris kijelentem, hogy egyik elvárásnak sem vagyok hajlandó megfelelni, mert nem hagyom magam befolyásolni, még önmagam által sem…

De félre a tréfát: igen komoly a téma és megérdemli, hogy komolyan foglalkozzunk vele.

Mióta is van tudatmódosítás? – Rossz kérdés. Mióta van tudat? Mi is a tudat egyáltalán? Több írásomban igen mély elemzésnek teszem ki a tudat fogalmát, és nem ígérhetem, hogy egyhamar más témát keresnék e helyett. Bármelyik írásomat is olvassák, a tudat valamilyen aspektusával találkozhatnak. Tehát, csak röviden, azt kell mondjam, hogy a tudat nem olyan valami, ami az ember kizárólagos jellemzője. Ha innen nézzük, már sokkal árnyaltabb képet kapunk. Az a szilárd meggyőződésem, hogy a tudat nem egyidős az emberrel, hanem a tudat akkor is létezett, mikor még az ember sehol sem volt, és létezni fog akkor is, ha már az ember eltűnik, talán éppen saját ostobasága miatt. De annyit kijelenthetek, hogy az ember által különleges pályát írt le, amióta az ember megjelent a Földön.

Ez a pálya pedig változásokon esett át. Ezek a változások hatást gyakoroltak rá, és ezeket nevezhetjük módosulásoknak. Ezek a módosulások az emberi tudat differenciálódását okozták. A mai tudatunk lényegesen összetettebb, de bizonyos tekintetben primitívebb is, mint volt kezdetben, mikor ráébredtünk egyáltalán, hogy tudatunk van. Természetesen akkor is volt, mikor még nem tudtunk róla. A ráébredés volt a tudatos ember megszületése, az un. „modern tudat” megjelenése.

Csak röviden fussuk át, hogy milyen is lehetett ez a pillanat:

A korabeli ember meglátta magát a tó sima vízében. Ismerős mese, és nem is érdemes tovább színezni. Én a kiskutyánkkal kipróbáltam, mit szólna (…) hozzá, ha meglátná magát egy tükörben. Kutyanyelven nem közölt semmit. Mindössze egy pillantást vetett a kis fehér szőrcsomóra, de neki jóval előbb kellett volna éreznie, hogy egy kutya áll vele szemben, mert annak a szaga méterekkel megelőzte volna. Hiába volt a kép és a saját szaga, nem befolyásolta a viselkedését. Nem kezdett ugatni, nem szaglászott, de – a tükör mögé nézett a biztonság kedvéért. Neki a sík felület azt hazudta, hogy valami kutya-szerű van ott. Mivel ilyet még nem látott, ez a tapasztalat elég volt ahhoz, hogy többé ügyet se vessen erre a képre. Ez pontosan azt jelentette, hogy őt nem lehet efféle látvánnyal becsapni, de, hogy a kép őt ábrázolja, nem fogta fel. Ez talán egyeseknek a kutya tudat hiányát jelenti, nekem viszont azt, hogy mint kutya, pontosan úgy reagált, ahogyan egy kutyának kell: a lényegtelen információval nem foglalkozott. Tehát, a kutya értelmes és tudatos lény, de a maga módján. Én manipulálni kívántam, módosítani akartam a kutyatudatát, de jól vizsgázott, még ha nem is azt produkálta, amit vártam, hogy rám nézett volna és a saját megjelenésének meglepettségét mutatta volna. Az a tény, hogy én ezt a kísérletet elvégeztem vele, viszont azt mutatja, hogy az én tudatomat már ez irányban módosították korábban. A tudatmódosítás eredménye alapján nekem a kutyától emberi tudat szerinti viselkedést kellett volna elvárni.

Ebből a kis példából kiderül, hogy a nevelés, az oktatás a környezet megfigyelése és a tapasztalat módosítja a tudatot. Pontosabban: a tudatot minden bevitt új információ módosítja. Ez azért lehetséges, mert a civilizáció alapvetően a tudatmódosítás rendszere. A korábban állati tudatot, mely a környezettel való szerves összhangra van programozva (!vagyis, az „isteni” vagy kozmikus tudat már programmal látja el az élőlényeket!), a tapasztalat, majd a környezet tudatos ráhatása (nevelés) ezt az eredeti tudatot folyamatos változásra kényszerítette.

Az a tétel, ami egy felismerés eredménye volt, így hangzik: A civilizáció „fejlődése”, vagyis az a folyamat, ami soha nem látott sebességre kapcsolt az utóbbi 100 évben, törvényszerűen vezetett a ma tudatmódosítónak nevezett technikákhoz! Ebből az a lehangoló ítélet következik, hogy ez a világrend voltaképpen a tudat teljes megsemmisítésére törekszik.

Vajon jobb lenne a Föld e nélkül a tudatmódosító folyamat nélkül?

Ezt a kérdést még nem dönthetjük el, mert a tudatmódosítás szerepének valós megismerése és az erre való értelmes reakció azért következhet el, mert egyáltalán beszélünk tudatmódosításról.

Ezek után azt kell tisztáznunk, hogy mikor van szó mai értelemben vett tudatmódosításról?

De, még mielőtt erre rátérnénk, egy fontos tényt tisztáznunk kell:

Abban az értelemben, ahogyan ezt a témát boncolgatjuk, nem csak és kizárólag láthatatlan és a tudat teljes elvesztéséhez vezető manipuláció létezik, sőt az igazi manipulációs módszer a már idézett környezeti ráhatás, ami viszont a technika fejlődésével (?) olyan eszközöket kapott, amelyekkel nagyságrendekkel hatásosabban lehet a tudatra befolyást gyakorolni. Csak a reklámokat említem, mert ezek az agresszív tudatformák (?), vagyis hamis, célirányosan komponált történetek, állóképek és elhangzó mondatok kifejezetten a tudat (jelenlegi gondolkodásunk) megváltoztatását, szokásainkat, vagy a már beültetett sémákat érintik. Ez olyan bonyolult és szerteágazó téma, ami túlnő a jelenlegi kereteken.

De inkább azzal foglalkozzunk, hogy mit jelent a tudat abban a formában, ahogyan meg akarjuk őrizni, és arra akarjuk használni, amire van: önmagunk és a világ felfogására, és a tájékozódásra, majd a megfelelő viselkedésre, cselekvésre, gondolkodásra. Ezzel kapcsolatban azt is ki kell jelenteni, hogy pl. a kutya is gondolkodik! De ez megint messzire vezet.

Tehát, mit jelent tudattal rendelkezni, és ennek a milyensége mennyire sajátunk, és van-e jogunk őrizni, vagy egyáltalán: miben vagyunk szabadok?

Már erre is nehéz úgy válaszolni, hogy az itt követendő logika ne vessen egy bukfencet.

Vagyis, az emberek zömének kifejezetten szüksége van arra, hogy valaki módosítsa a tudatát!

 Ezt mondhatom pejoratíve (az illető viselkedése disszociatív, alkalmatlan minden emberi kapcsolatra, és ezt valamilyen ráhatással meg kell változtatni), vagy csak úgy, hogy nem elég tudatos – hogy egy közhelyes formulát használjak – tehát számára megfelelő, ha más irányítja.

Nos, ez már egy kicsit közelebb visz minket a lényeghez.  Az emberek döntően nagy része már teljesen elvesztette saját érdekei szerinti tudatosságát.

Ez is egy szélsőséges megállapítás, de ez legalább az én véleményem, ami lehet, hogy nem csak az enyém… A saját érdek ebben a logikában azt jelenti, hogy a civilizáció félresiklott hatalmi rendszere teljesen kisajátította – az érintett módszerekkel – az emberek tudatának azon részét, ami a saját magunk iránti felelősséget és kötelességet tudatosan magánál tartja. Ezt kicsit egyszerűbben: az emberek már azt sem tudják, mi volna nekik a legjobb.

Úgy jutott el az emberiség döntő hányada ide, hogy szinte minden őt érintő kérdésben valamilyen tőle független és más érdekű hivatal, vagy érdekkör dönt. Ezért mondtam, hogy a civilizációs rendszer valójában kifejezhető magával a tudatmódosítás módszereinek a fejlődésével is. Ahogyan a rengeteg információ az emberi tudatot megfelelő adatokkal látja el, melyek ahhoz szükségesek, hogy a jelenkor (a véletlenszerűen és a gátlástalanok hatalmával kialakított képletek) körülményei között fenntarthassa a szuverén tudata feletti ellenőrzését, úgy finomodik, és lesz egyre hatékonyabb a tudatra való ráhatás, hogy ez ne sikerülhessen senkinek.

Csak egy technikai elemet, vagy elemkört említek: digitális kommunikáció. Ebben természetesen (…) a mobiltelefon, mint személyes (?) eszköz fontos tényező.

Ha ilyen ponthoz érkezünk, meg kell említeni, hogy azért volt világ a mobiltelefon előtt is. Talán nem volt több haláleset, amiatt, hogy nem jött időben a segítség, sőt talán nem is volt több/kevesebb bűncselekmény, mióta van ez a gyors adattovábbítási lehetőség.

Tulajdonképpen az emberi élet, lényegesen tudatosabb, biztonságosabb, békésebb volt a mobiltelefon előtt.

Ez megint egy újabb olyan kijelentés, amiről hosszú oldalakat lehetne értekezni, de térjünk kicsit vissza az eredeti vágányra.

Tehát, mit jelent olyan tudattal rendelkezni, amit meg kell óvni attól, hogy más beavatkozhasson?

Megint vitatkoznom kéne, mert pl. az az egyszerű és meglehetősen (…) természetes állapot, mint a szerelem, szinte teljes reset a tudatunkra nézve!

 Ha már ezt a szlengnek is beillő idegen szót használtam, meg kell állni annál a különleges kifejezésnél, ami a magyarban megfelel a szó értelmének: alapállás. Ez attól különleges, hogy a tudat ideális és egyetemes állapotára, minőségére is utal. Ez volna az az emberi tudat, amihez mindent viszonyítani kéne. Ha ezt így fogalmazzuk, a távolság ettől fényévekben mérhető, ami a jelenlegi átlag tudatot/tudatosságot illeti. Az alapállás lényegét Hamvas Bélánál olvashatjuk. Tehát, a szerelem tulajdonképpen visszavisz minket ahhoz a tudatállapothoz, amit kiindulópontnak is tekinthetünk. Az se lehet véletlen, hogy sokak mellett a szerelem is válságban van… Sőt az sem, hogy ezt a válságot miféle tudatos manipuláció okozta. Most lehetne beszélni arról a szakrális rendről, ami szintén – többek között – Hamvas Béla írásaiban található, de ez is az egyik vitapont sokak és a hamvasi szellem hívei között. Van még egy kifejezés: éberség, ami szintén közel azt jelenti, mint az alapállás. Azzal a különbséggel, hogy míg az alapállás másként is érthető, és módosulatai is lehetnek elfogadhatók az eredeti „tervtől” eltérő módon, addig az éberség azt az állapotot jelenti, ami bármilyen tudatállapot közti Univerzumra hangolódást, szünetet, kristálytiszta felfogást, valóságtudatot, a valóság tudatos megélését fejezi ki. Ez az, amire igen nagy szükség volna a jelenlegi össze-vissza manipulált tudatok szövevényében. Lehet kritizálni a bonyolult gondolkodásomat, lehet el- és megvetni engem és a véleményemet, de én bátran kijelenthetem, hogy minden idegszálammal a valóság kifejezését és leírását követem. A valóság egy újabb vitatott fogalom, ami a tudat használatának különbségeire utal. Vannak, akik a valóságot eleve elutasítják, mert kifejezhetetlennek, lényegtelennek tartják, és fontosabb számukra az az illúzió, amit a Nagy Testvér nyújt nekik. Ez a lelkiség örömet lel abban, hogy a valóságtól minél távolabb eső fantazmagóriákkal játszadozhasson, és önként dobja el azt a tudatmaradványt, amit még az ősök hagytak rá. Amit a szerelem valóságtól való elszakító állapotáról tudunk, szintén jellemző arra, amit mi általában valóságnak gondolunk. A valóságtól való teljes elszakadás ebben az esetben azt jelenti, hogy az ember otthagy csapot-papot (munkát, családot, gondolkodásmódot), és rohan egy másik nem egyede felé, azután felébred, ami nem azonos az „felébredettséggel” – sőt!

 
Itt következne az önkéntes, és szándékos (de nem ösztönös!) tudatmódosítás, amit a különféle drogok fogyasztása jelent. Ez a kérdéskör is pregnánsan elkülöníti az embereket egymástól, mert azok akik – szerintem – a sikeres tudatmódosítások következményeként, az „élvezeteket” valamiféle járandóságnak, vagy jognak, vagy adománynak tekintik, valamilyen civilizációs eredménynek tartják, szemben állnak azokkal, akik viszont tisztán szeretnék megélni az életüket, a lehető legjobban működő érzékszerveikkel, hogy teljes tudattal és szívvel (!) éljék át az életüket. Ha manipulációról, beavatkozásról esik szó, akkor minden olyan szert, ételt, tevékenységet, ismétlődő hanghatásokat, kellemes vagy kellemes hatást gyakorló ingert, amit az élvezetekhez sorolhatunk, a legfőbb tudatmódosítók közé kell értenünk. Nem is az élvezetek teljes palettáját említem, csupán azokat az élvezeteket, melyek a valóság megélésétől eltávolítanak, illetve olyan gyakorisággal és mennyiségben él velük az illető, amely végül tudatának részbeni vagy teljes elvesztését eredményezi.

Itt megjelent egy újabb fogalom, a tudatvesztés, vagy eszméletvesztés, ami közelebbről elvezet ahhoz a tényleges tudatmódosító hatáshoz, amely magát a személyiséget célozza meg.

De a személyiség is egy olyan fogalom, amit legalább is pár szóval jellemezni kell ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az elvesztése.

De mielőtt tovább mélyítenénk azt a fogalmat, amit a tudat jelent általában, ejtsünk szót az élvezetek fogalmáról is. Téved az, aki ezek után azt hiszi, hogy egy önsanyargató szekta szószólójaként hirdetem az egyetlen tévedhetetlen igazságot. Csupán az élvezetek minőségét, vagy azon élvezetek elkülönítését kívánom, melyek saját emberi mivoltunktól eltávolítanak minket. Jól lehet, az inkriminált témában érdekelt központok egy olyan világot vizionálnak, amiben egy csöveken lógó fej mindenféle impulzusok özönében „él” valamilyen látszatlétet. Mint ahogyan sok fantaszta nekünk leírta a csodás jövőt. Ezen láthatatlan és felfedhetetlen (?) központok egészen komolyan dolgoznak ezen az aberrált jövőn. Minden igyekezetükkel azt kívánják, hogy önként mondjunk le a valóságos, tiszta és önfeledt lét élményéről, cserébe a felkínált műéletért. Mert talán így látnák csodálatos „művük” kiteljesedését. Az élvezet – fura módon – nem más, mint apró fájdalmak füzére, és így nézve az élet sem más, mint a fájdalom különféle intenzitásának hullámzása. A fájdalom, csak egy érzékelési szint, ami önmagában az élet megélését ígéri. De nem arról van szó, hogy keressük a fájdalmat, és a legkisebb, kellemesnek tűnő viszketésből a hús vérben fürdő vakarásáig jussunk el annak érdekében, hogy érezzük, hogy élünk. Igenis az élet szép és élvezetes úgy is, ha nem akarjuk ezeket az élvezeteket mesterségesen fokozni, egészen a halálos hatásokig. Az élvezetek az élet átélésének jutalmai, de nem ez a fő tere az életélménynek. Nem fontosabb az élvezet, mint, hogy fel kell emelnünk a kezünket, vagy meg kell mozdítanunk a lábunkat, ha valami számunkra megfelelő helyzetet akarunk felvenni. Hogy pontosítsak: egy gipszágyban fekvő mozgásában teljesen korlátozott embernek a nyitott ablakon besütő napsugár, vagy a függönyt meglebbentő szellő legalább akkora élvezet, mint számunkra (már, akik ilyen élményeket keresnek), egy csobbanás a jéghideg forrásvízben. De ezután, vagy ehelyett, nem iszunk inkább egy korsó jéghideg sört, vagy nem szívunk el egy szivart…

De vissza a személyiséghez:

A Tömeg – elem – személy írásra utalva, a személyiség alatt az egészségesen érett, tudatos, szuverén személyiséget, lelket kell érteni. Erre jellemző, hogy teljesen egyedi, vagyis szép. Az egyforma is lehet szép, bár ebben vannak fenntartásaim is, mert a virág szirmai lehetnek egyformák, de jobban megfigyelve, mindegyik külön személyiség. Ennek a pontos definíciója szintén egy egész dolgozatot igényelne, hogy megértessem, miért szép az, ami egyedi, és mégis miért jelent ez együtt egy kerek egészet, vagyis, miért van minden egyediben egy olyan vonás, amivel egyértelműen jelzi: egyazon élet, egyazon Univerzum elidegeníthetetlen része. Pontosan az egyediség az, ami rámutat arra, hogy az egyediség a szóban is az „egy” tag, az egy-ből való jelentését tükrözi. Amint megpróbálunk mindent egyenlővé tenni, a személyiségeket egyformára kell faragnunk. Ez a faragás gyakran magát a személyt, a személyben az egyet szünteti, öli meg. Az egyenlőnek más, filozófiai jelentést kell adnunk, amennyiben bizonyos vonások minden embernél egyenlők. Ezek a vonások csupán az alapot jelentik, amitől emberek vagyunk. Ez az alap jelenleg a legnagyobb változásokon, torzulásokon esik át anélkül, hogy valaha is pontosan leírták volna, mit is jelent valóban embernek lenni. Azzal, hogy ez nem történt meg megbízható módon, vissza is lehet élni és ki lehet alakítani egy olyan tipizálási módszert, amivel a mesterségesen manipulált külső és belső az egyetlen valódinak nevezett emberi. Ez a beteges és minden értelmet nélkülöző szemlélet, naponta sulykolva, fontos tévpontja a manipulációs elveknek. Attól és akkor vagyunk emberek, ha megváltoztatjuk magunkat, megváltoztatjuk a természetet. Ennek – már sokak szerint észrevehetetlen – megjelenési formái a test különböző „átalakításai”, hogy finoman mondjam. Ennél a pontnál a feleségemet idézve rámutatok egy fontos mozzanatra:

Mikor egy – alapvetően – szépre született mosolygó fiatal hölgy képét egy magazinban látva rámutatott a felsőajak tipikus ráncára, ami az ajak mesterséges feltöltéséről árulkodik. Ezzel kapcsolatban felhorkant: „Hogy engedhetik meg ezt?” Mármint, hogy akik egyáltalán azt vizsgálnák, ki, mikor, mennyire és mit változtathat meg magán ahhoz képest, ahogyan született?

Nos, akkor én is felkiáltottam: Éppen az jellemzi a legjobban ezt a világot, hogy ezt a beavatkozást, szinte (?!) sehol nem tiltja senki!

 De azért vannak országok, és vallások, ahol bizonyos dolgokat nem szabad megtenni az embereknek magukkal, viszont más dolgokat mégis megtehetnek, melyek ugyanabba a körbe tartoznak, vagyis, hogy az egyediséget és egyben természetesen, „isteni” módon „megalkotott” testet tilos megváltoztatni csupán szépészeti (?) vagy önszeszély, pláne hatalmi, „üzleti” érdekek miatt!

Az az idézett hölgy vajon milyen sorozatos tudatmódosításokon esett át, mire ezt az ostoba és ronda arcot eredményező döntést meghozta, vagy hagyta magát ennek a beavatkozásnak kitenni?

Hogy én ezt – az egyébként látszatra vonzó arcot „rondának” tituláltam, arra utal, hogy, ugyan a beavatkozás előtti arcot nem ismerem, de felteszem, hogy mindenképpen jobban illett az arc harmóniájához az eredeti szájforma, mint, amivé ostobaságában változtatta. Ez a jelentéktelennek látszó disszonancia igen sommás ítéletet mond a jelenlegi „divatos” megjelenés követelményeiről, és lehangoló képet fest ugyanakkor a teljes körben látszatéletet élők sivár lelkéről.

Végül, a tudatmódosítás eredeti hatása mindenképpen sokkal elvontabb: az emberek velük született jellembéli képességeik megfelelően kifejlesztett értékeinek pontos frekvenciákon kell alapulniuk! Ezek a „frekvenciák” akár mérhetők, akár csak szubjektív nézőpontok, ízlés szerint érzékelhetők, egyben mindenképpen egységesen kifejezik az eredeti embert. Azt, aki az eredetét, a gyökereit tisztelve, ahhoz ragaszkodva, és azokat a paramétereket újabb felhangokkal kiegészítve harmonikus személyiséget fejleszt ki. Ennek a személyiségnek teljesen mindegy, hogy a középkorban, vagy a jelenben egy eldugott hegyi faluban, vagy egy nagyváros egyik szögletében él. Önmagát soha sem téveszti össze (Hamvas) mással, és legnagyobb értékének saját, megszenvedett, és megalkotott személyét/tudatát tekinti. Ez nem jelent individualizmust, egy elidegenedett szigetet az emberek óceánjában – ahogyan korábban fogalmaztam. „Önmagunk” alatt sohasem a Rendszerben betöltött szerepeket kell érteni! Ezt sokan összekeverik azzal a kötelességgel, hogy megtudjuk önmagunkról kik és milyenek vagyunk valójában.

Egy olyan világban, ahol a szellem és a lélek a maga törvényei és a természet (Isten) által rejtett módon létező és egyedül érvényes törvényei szerint fejlődik, alakul, alkalmazkodik (nem mindegy, hogy mihez, és milyen érdekből), gazdagodik, az embereknek nincs szükségük arra, hogy jelenlétüknél, harmonikus életük megnyilvánulásain kívül egymást bármilyen módon befolyásolják. Egy olyan világban, ahol minden személyiség és tudat egészséges, vagyis természetesen fejlődő, az élet áll az első helyen, nem a hatás, és a hatalom.

Egy olyan világban, ahol ezeket az evidenciákat felismerték, és – megfelelő módon – alkalmazzák az ezekhez vezető módszereket, az emberek természetes módon értik egymás gondolatait, nem kell a titkokat keresgélni, és azokból hasznot húzni, nem kell védekezni másként, mint a velünk született képességek minél jobb kifejezésével, és az együttműködés ősi (és emberi!) hagyományának alkalmazásával. És legfőképp, nincs szükség arra, hogy a természetesnél „jobb” formákat kiagyaljunk, hogy a hatalom érdekében, vagy annak a beteges rögeszmének a mentén, hogy „amit megtehetsz, tedd is meg!”, gyilkoló gépeket, vagy más robotszerű tudattalan szörnyeket hozzuk létre akár anyagokkal, vegyi vagy biológiai manipulációkkal, vagy „tréningekkel” vagy szándékos sulykolással, amit gyakran látunk-hallunk, és már szinte észre sem veszünk.

Ez már legyen intő jel: a veszély az orrunk előtt!

 

Ezeken az oldalakon mindenki segítséget kaphat ahhoz, hogy megtalálja önmagában a legfőbb értékeket, meglássa a reményt: van értelme annak, hogy minden erejét lelkének-szellemének, öntudatának megőrzésére, másoknak ebben az igyekezetben való támogatására fordítsa.

 

Tömeg, elem, személy, hatás, hatalom

Tömeg kékbenTömeg, elem, személy, hatás, hatalom

A jelenlegi robbanásveszélyes világhelyzet okai az emberi szellem hanyatlásában keresendők.

Ahhoz, hogy ez a teljes világ pusztulásával fenyegető folyamat megforduljon, szükséges végérvényesen tisztázni az emberi tudat határait. Jelenleg az emberiség egésze és az egyes elemei is abban a tévhiszemben élnek, hogy az ember világra kifejtett hatása korlátlan. Az Univerzumban ilyen hatás nem létezik. Tovább a folytatáshoz

Játék a történelemmel magyarul

Kárpát-medence

Játék a történelemmel magyarul

(A tiltott gondolat)

Előrebocsátom, hogy történelemtudásom igencsak hiányos. Az évszámokkal mindig bajban voltam. Talán az Arany bulla a kivételekhez tartozik, mert elsőre megjegyeztem… Az Internet és az utóbbi félévszázad sűrű történései azonban az én figyelmemet is a történelem összefüggéseire terelték, de nem lettem boldogabb, mikor ma reggel felrémlett, mi a csuda baja is van velünk a világnak? Tovább a folytatáshoz

Túlélők ösvényei

Túlélők

A túlélők ösvényei

Mikor, 15 évvel ezelőtt megírtam a „Túlélési praktikák” c. könyvet, mely másik két könyvvel együtt csak saját adathordozókon létezik, megfogalmazódott bennem a túlélés egyedül választható módja. Manapság, ha valamire azt mondjuk: „Ez az egy igaz út létezik”, rögtön a megszállottság és vakhit bélyegét sütik ránk. Amit ma látunk, hogy egymást érik a különféle „túlélő” kurzusok, filmek és minden más médium ezt a témát ragozza. Mit is ért ma az ember „túlélés” alatt? Tovább a folytatáshoz