Türelmi zóna

körömrágástürelmi zónaTürelmi zóna

Máris elnézést kérek, ha a cím inkább csalogat, mint tájékoztat, de a türelmetlenség egy sajátos formájáról szóló írást jelez. Ettől eltekintve, nyugodtan becsatolhatják gondolatban az „eredetit” is, hiszen ez a világ ma már – a liberalizmus jóvoltából – egy nagy …. türelmi zónává vált.

Mielőtt a tárgyra térnék, elmondom, hogy anno, amikor még kis srác voltam, én is csorgó nyállal gondoltam azokra a kirakatokra, ahol szemrevaló babák kellették magukat – egyes nyugati országok inkriminált utcáiban. Azután hozzánk is betört a „demokrácia”, és meg is jelent a címben jelzett – igencsak cinikus – hamisan csengő fogalom. De az eredetitől most kanyarodjunk a nem is annyira szarkazmus nélküli témánkra, ami a szellemi magaslatok képviselőinek furcsa türelmét boncolgatja.

Mint tudjuk, mindig voltak közöttünk az átlagnál jóval intelligensebb, tág látókörű, igen megbecsült személyek, akikre felnéztünk. Ők valamilyen tudományág elismert tudorai voltak, és – mint ifjú és nagyravágyó karrierépítők – mi is azt szerettük volna, ha egyszer számunkra is ekkora szellemi tér adatna, hogy ránk is majd felnézzen valaki. Nos, talán ha nem is akkora, de némi szellemi teljesítményt felhalmoztunk páran, és a várva várt elismerés valahogyan rendre elmaradt. A szellem ilyetén magaslatának alsó lépcsőfokain elmerenghetünk, hogy vajon megérte-e ez a nagy cürhődés – ahogyan édesanyám szokta mondani -, de inkább az birizgálja a kíváncsiságot, hogy meddig kell még elszenvednünk az egyre alpáribb gondolkodást, a kisszerűség gazdaságilag jövedelmező módjának pöffeszkedését, a semmitmondó „tudások” birtokosainak uralmát, a szembeköpő, szinte a terrorral felérő lekicsinylését a mély gondolkodásnak, az elemzés helyett a felületességet, a szorgalom helyett a kényelem mindenhatóságát, a sablonok tülekedését, az újszerűen jobbító, egyszerűsítő és természetest idéző gondolatok helyett?

De mondhatnám azt is, hogy meddig tűrjük még a primitívség ilyetén elburjánzását a „kulturális szolgáltatásban”, nevesül a képi médiákban és a ki nem múló, csak gyújtósnak jó (bár még annak sem, ha fényes, drága papírra nyomják) „bulvár”irodalmat”.

Számos esetben szót emeltem egy bosszantó jelenségre, hogy szemmel láthatóan értelmes, igen nagy tudással, intelligenciával rendelkező emberek vállalnak olyan szerepeket, amelyek a magas tudást igencsak „alacsonyan szálló” módon kamatoztathatják. Persze, a lehetősége és tere ennek az önkiárusításnak még ezen felül is elgondolkodtató, mégis hogyan lehetséges az, hogy vannak, akik aprópénzre váltják kvalifikált elméjük méltóbb módon való közkinccsé tétele helyett, azokat a közszerepléseket, mikor eljátsszák, hogy „ők is csak olyanok, mint az átlag, de inkább az átlag legalja? Igen: van válasz, és az, hogy a nagy tudás manapság nem jövedelmező. És ez tulajdonképpen, amit legfontosabbnak tartok megjegyezni. Ez elsősorban nem azok bűne, akik esetleg rákényszerülnek erre a hálátlan szerepre (ámbár látható, hogy ők a dicsfény eme kifizetődő módját igencsak kedvelik), hanem inkább annak a tudatos szellemi süllyesztésnek, ami voltaképpen az eltömegesítést, jellegtelenítést, személyiségtelenítést, és még a számos módon elkövetett, ki nem mondott, el nem nevezett tudati elszegényedést okozza. Még katonakoromban neveztük így azokat, akik önszántukból nem kívántak feljebb evickélni a szellem garádicsán: szellemi szegénylegények.

Szóval, kérdem, mi (nem kis nagyképűséggel sorolom magamat e nagyítóval is nehezen található emberek sorába…) meddig tűrjük még a szellem világszintű süllyedését? De ez önmagában legfeljebb holmi öntelt szólam volna egy olyan közegben, ahol tudásként csak az „államilag elismert”doktorátusokat halmozók teljesítményét jelzik, nem pedig azt a „Magas átlagot”, ami azzal tűnik ki, hogy nemcsak széles tájékozottságával, sokirányú érdeklődésével, mások felé hajló érzékenységével, és – ugyan meg ne sértsek bárkit – erkölcsével (ami a tudás egy bizonyos fokán állók elengedhetetlen ismérve) jeleskedik és a körülötte lévőket szinte maga után húzza, hogy mások is büszkélkedhessenek efféle erényekkel. Talán a felsőfokú végzettség nem is kritérium ebben a tekintetben, de persze nem is kizáró tényező – sőt.

A sokat ostorozott Rendszer, éppenséggel abban érdekelt, hogy csak a specifikus és ideiglenes tudások legyenek – korlátozottan, igényelt, és „eldobható” számban – az adott, éppen kihasználandó gazdasági környezetben, és ne a mindezen praktikákat leleplezni tudó magas műveltségű emberek, akik nem is engednék az efféle gazdasági támadókat érvényesülni. Jóllehet, mindenki most gazdasági válságról beszél és keresi a megoldást, azonban egyedül csakis szellemi válságban van a világ, és ez jól láthatóan végzetes lehet az egész bolygóra nézve. Nem kis negatív szerepe van ennek a digitális felületnek is, melyen partizánkodom a szellemi hátországomban. Hiszen, ömlesztve borul rá minden fiatalra az a szemét, ami előbb csábít a lealacsonyító élvezetek függésébe, mint az ismeretekben való mélyebb elmerülésre. Talán egy kissé több lehetőség nyílik arra is, hogy a hozzám hasonló idealista álmodozók megfelelő minőségben és gyorsasággal tudjanak a köztérre jutni, azonban az a tér, amit így – idealizáltan – találunk, már elutasítja a mélységet, az időt igénylő gondolkodást, és – most tessék figyelni – azok által is, akik tulajdonképpen kamatozhatnák és segítségével, nagyobb hatékonysággal fejleszthetnék gondolkodásukat, világszemléletüket. Ők is egyre jobban lesüllyednek oda, ahol már találnak megfelelően primitív közeget arra, hogy egyáltalán megszólalhassanak, vagy inkább a „klasszikus”, bár agyonvariált, és kilúgozott „kultúrával” kényszerülnek beérni azon kis időben, ami egyáltalán efféle passziókra, mint gondolkodás, szellemi-érzelmi élmények, jut.

Ez is a legnagyobb akadályok közül való, ami azt a néhány „jól húzó lovat” sújtja, akik alig több juttatásért öt ember helyett dolgoznak olyan „projekteken”, amelyek tulajdonképpen igencsak „alsó tagozatos” célokat próbálnak megvalósítani. Már eleve bele sem szabad kezdeni olyan vállalkozásba, ami majd a kvalifikált „fogyasztót” kívánja megszólítani, mert ilyen „fizetőképes kereslet” manapság nem létezik. Minden „illetékes” azzal mentegetőzik, hogy „a kultúrára nincs pénz”, és ebben is lehet valami – de nem minden. Nem a pénz hiányzik elsősorban (majdnem azt írtam első sörben – ez utóbbi elírást éppen rám ne tessék tudatalatti vágyként értelmezni(!), hanem a hit, mégpedig nem a vallásos hit, hanem a hit abban, hogy a világot a szellem magasabbá válása mentheti meg a végső pusztulástól. Mikor valaki egy fórumon azt rótta fel nekem, hogy túlságosan elveszem az emberek életkedvét, és inkább löknék be írás helyett egy pofa sört, akkor lehet, hogy ez a beszólás vitte el az ujjaimat… Nos, ott még nem tartunk.

Elborzadva látom, hogy a fokozódó türelmetlenség nem az ostoba, lomha, túlzottan engedékeny, következetlen államot sújtja, hanem maguk a szellem emberei vívnak övön aluli csatákat, ahelyett, hogy együtt találnának gyógyírt erre a világromlásra. Márpedig mindenre van orvosság, miért ne volna recept a legértékesebb kincsünk, tudatunk, eszméletünk súlyos kórjára, a szellem züllesztésére is? Ez pedig csak egy lehet: nem adni lejjebb, és nem meghátrálni a „gazdaság” demagóg szólama által vezetett fafejű és vak hivatali bürokráciának! Inkább legyünk szegények, akik pár centis ceruzával körmöljük az igaz és megrendítően szép ideákat szavakba öntve, mintsem a flancos billentyűzeten szövegszerkesztő kényelmét kihasználva ontsuk az értéktelen fércirodalmat, vagy a gyűlöletet szító, pongyolábbnál pongyolább, sértőbbnél sértőbb posztokkal és riposztokkal rongáljuk egymás idegeit és gyalázzuk a közszellemet, közízlést.toll mint kard

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.