Tömeg, elem, személy, hatás, hatalom

Tömeg kékbenTömeg, elem, személy, hatás, hatalom

A jelenlegi robbanásveszélyes világhelyzet okai az emberi szellem hanyatlásában keresendők.

Ahhoz, hogy ez a teljes világ pusztulásával fenyegető folyamat megforduljon, szükséges végérvényesen tisztázni az emberi tudat határait. Jelenleg az emberiség egésze és az egyes elemei is abban a tévhiszemben élnek, hogy az ember világra kifejtett hatása korlátlan. Az Univerzumban ilyen hatás nem létezik.

Egy hatást szoktak csak korlátlannak tartani: Isten mindenhatóságát.

Ennek a tételnek vitatása nem jelen dolgozat tárgya.

 Olvasva Hamvas Béla írásait, és idézeteit, valamint ismerkedve René Guenon tanításaival, egyre erősödik bennem az a meggyőződés, hogy létszükség kényszerít minket a Föld emberi lakói közötti harmonikus kapcsolatok megalkotására. Igen: alkotásnak kell tekintenünk azt a munkát, melynek ezt az eredményt kell hoznia. Ahhoz azonban, hogy eredményt érjünk el, meg kell értenünk, mit is jelent az emberi hatás, kik képesek hatás kifejteni egymásra, és a nagyobb rendszerekre. A címben talán nem is a véletlen hozta, hogy a személy áll a középpontban. Ám az individualizmusnak nevezett szellemi irányzat és a jelenlegi személyalkotó tevékenység nem teljesen egyezik. Mára világossá válik, hogy nem csupán jogokat kell a személy értékei gyanánt biztosítani, és ezek gyakorlása révén fejtjük ki hatásunkat, hanem sokkal lényegesebbek azok a minőségek, melyek a minden egyes embernek saját erőfeszítései által kiérdemelt értékek. Így válik hatékony személlyé a tömegelem. Amiért éppen most kell erről beszélni, az a napi szinten zajló véres összecsapások, és erőszakhoz vezető végletes ideológiai ellentétek aktualitása.

Ha az emberiséget az állatvilág mozgásainak törvényszerűségei szerint vizsgáljuk, gyakran hamis eredményt kapunk. Éppen azért következhet ez be, mert az általánosan elfogadott „mindenhatónak” tartott statisztikai módszert alkalmazzuk. Ez a számítási, ítéletalkotási módszer széles körben dívik a hivatali rendszerektől az oktatáson keresztül, egészen a tudomány összes ágának módszereiig. Kényelmes és mutatós eredményeket lehet kihozni, ugyanakkor elsikkad a vizsgált objektum/téma elemeinek szubjektív választási lehetősége az eredmény ingadozó, sőt ellentétébe átcsapó mutatóit és előjeleit illetően. Míg az állatvilágban „könnyű” dolgunk van, mert az „állatoknak nincsen személyes tudatuk” – valljuk, addig az ember, mint „lelkes” lény önálló akarattal, és döntési képességgel rendelkezik. A statisztikai szemlélet és a primitív matematikai leegyszerűsítések oda vezettek, hogy sémák, kategóriák, előítéletek, rossz értékelés és kaotikus „irányítású” rendszerek jöttek létre. Így az emberiség viselkedési mintáit, közvetlenül az állati magatartás szerint osztályozzák, amivel még tovább akadályozzák a személyiség minősége iránti közvetlen igényt. Ha megfigyeljük a múlt század „nagy felfedezéseit”, az a hamis kép alakul ki bennünk, hogy a „fejlődést” kiemelkedő „személyiségek” hatásának tekintsük. Ebből azonnal következik, hogy egyrészt kényelmes és divatos hasonlóvá válni bizonyos tevékenységi, szellemi, pozícióbéli „nagy emberek” viselkedéséhez, amiből a mímelő automatikusan a kiemelt személy teljesítményét és a hozzá rendelt anyagi előnyöket is reméli, de legalább a külső megjelenésig eljut. Érdekessége ezeknek a folyamatoknak, hogy néha a külső hasonlóság, vagy csupán néhány gesztus is „hozza” a haszon töredékét, mely a kiválasztott médium teljesítményét közel sem mutatja. Az automatizmus, ami a tömeg reakcióinak törvényeit követi, mégis azt hazudja, hogy elég külsőben megfelelni egy normának, máris magasabbra jutunk a társadalmi megítélés ranglétráján. Ugyanakkor az antisémák is megjelennek, mivel az erőknek ki kell egyenlítődniük, így egyesek számára a tömegből való kiemelkedés egyre elfogadottabb módja a személyes kvalitások tagadása: az ember önmaga és az összesség elleni visszafejlesztése. Ennek beteges megnyilvánulása a drogfogyasztás, és az értelmetlen önfeláldozás, vagy ezzel együtt ártatlanok tömeges kivégzése, mint figyelemfelkeltő tevékenység. Mikor terrorizmusról beszélnek, már a tömeg manipulált ítéletét nyilvánítják ki, és nem jutnak el a jelenség okaihoz, még kevésbé annak megoldásához.

Ahogyan egyre mélyebbre ásunk a közelmúlt eseményeinek mozgatóit illetően, szembeötlik, hogy egyre kevésbé képes önálló, egyedi vélemény/gondolkodás/hatóerő kialakítására az egyén. Aki sikert akar elérni, vagyis elismertséget, anyagi előnyt „genetikai” hasznot kíván, annak jó korán valamilyen kialakult, éppen elfogadott/dotált viselkedést, tevékenységi kört, pozíciót kell választani. Azonban rögtön szembe találjuk magunkat a mai világ „rohanó” változásaival – és ez is okozza magát a válságot –, vagyis képtelenség 20-30 évre karriert tervezni! Bármilyen állami oktatási területet választunk (a szüleink, tanáraink, barátaink stb.) mások segítsége, inspirációja révén, mire az áhított szintet elérjük, már nyoma sincs a korábban látott előnyöknek. Ezért aztán a túlélés érdekében mindenki olyan életformát választ, ami gyorsan hoz hasznot, nem törődve a tevékenység saját lélekre gyakorolt negatív hatásaival. Az emberi minőség zuhanásának egyik fontos tényezőjét találjuk meg így.

Az emberiség militarizálódása egyenesen következik ebből.

De vessünk egy közeli pillantást a címben jelzett mintákra.

Az elemember megalkotása a Hatalom részéről, a személy nevelésének fontos része. Ezt az „eredményt” a megszülető ember, aki máris rendelkezik bizonyos személyiséggel, folyamatos „átalakítása” révén „érik el”. Ebben az identitástudat azt erősíti az adott körbe született gyermekkel, hogy azonosulnia kell a körülötte levők viselkedéséhez, vagy kirekesztésre kerül. Minden biológiai egyed ettől fél a legjobban, ezért saját, veleszületett képességeit is elnyomja, a minél tökéletesebb hasonulás érdekében. Nem egy példát lehetne felhozni a feltörő szellemi igények mások, vagy az illető általi elnyomásáról. Mikor azután a kései felnőttkorban újból előbukkan az a vágy egy önkifejező tevékenységre, már a beidegződött reflexek, a beültetett kudarc-elemek alig teszik lehetővé ezek kibontakozását. Pedig a személyiség újra-felfedezése a legidősebb korban is lehetővé válhat. A bátorság nem az egyetlen jellemvonás, amely kihozhatja belőlünk az elnyomott vágyainkat, hogy önmagunk legyünk. Az a tudás, ami a látás képességét ígéri, szükséges ahhoz, hogy önmagunkban is meglássuk az esszenciális ént.

A személyiség mindenképpen azt is jelenti, hogy olyan példány vagyunk a nagy sokaságban, aki és nem amely, teljesen sajátságos színekkel, eredeti gondolkodással, egyúttal, az egység lényegének felismerésével rendelkezik.

A legjobban üldözött tézis az, hogy az egységes emberiség nem az egyformasággal, hanem az egyének mind magasabb szellemi vonatkozásának kifejlesztésével valósul meg.

Minden törekvés az ember elgépiesítésére azt szolgálja, hogy csak kivételezett központok, érdekközösségek rendelkezhessenek önálló hatókörrel. Mindenki más a szolgálat egy posztján teljesítő, pótolható gépelem legyen csupán. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a szociológia, a tudományos-fantasztikus irodalom/művészet, vagy az e témában burjánzó horrorisztikus víziók sémái látszatra elkülönülten létezzenek. Rá kell döbbennünk, hogy az az évszázadok óta tartó tevékenység, amely végcélja a tömegember létrehozása, nem a művészet, vagy a fogyasztói média világába zárva létezik. Ez az aknamunka hozta létre az „újfajta, modern hadviselés” nevű lélektelenségig züllött fogalomrendszert, amiben csak gépek vannak a tehetetlen és védekezésre képtelen emberek ellen. Bármiféle kritika, vagy szembeszegülés ezen tendenciákkal azonnali ellencsapáshoz vezet. A meggondolásnak, vagy az emberiességnek egyetlen szikrája is elég volna ahhoz, hogy ezt az őrületet azonnal megállítsuk. Mégsem történik semmi, hanem tovább nézzük az ostobábbnál ostobább, és véresebbnél véresebb „alkotásokat”, melyek elsősorban a jövő nemzedékét rombolják, sőt tematikusan felkészítik a „szép új világra.” Ugyanígy ülünk minden este a képernyők elé, ha az aznapi véres valóság-show-t unottan szemléljük.

Mégis, mi lenne, vagy lett volna, ha az emberiség kritikus tömege még időben gátat vetett volna ennek az ördögi folyamatnak?

Ez a kritikus tömeg csakis önálló, értelmes, egységben gondolkodó, életpárti emberek révén jöhetett volna létre. Azonban az emberiség egyik vonása, ami ma még nem eléggé tisztázott vagy kutatott, gyermekesség, gyermeki kíváncsiság, gyermeki felelőtlenség figyelmen kívül hagyta, elnyomta a kötelező kritikát, ezzel a nyilvánvalóan rossz irányú folyamattal szemben. Mindenki – én is – bedőlt a látványos képi eszközök, technikák hipnotikus hatásának, miközben az egyetlen emberi és elidegeníthetetlen hatás a személyes lelki ráhatás szerepe szinte a nullára csökkent. Nem úgy az a lelki ráhatás, ami bizonyos érdekek igényei szerint, manipulálja a naiv, tudatlan, „neveletlen” lelket, tudatot. Visszaélve az ifjúkor biológiai erényeinek hangsúlyozásával, olyan jellemvonásokat erősítettek meg az egyes emberekben, melyek révén könnyen elfogadóvá váltak/váltunk azok iránt a hatások iránt, melyeket egy tiszta érett lékek az első jelentkezés pillanatában elutasított volna.

Eljutottunk ahhoz a szakaszhoz, ahol a személyiség és a felelősség kapcsolatát vizsgálhatjuk.

A tömeg legjellemzőbb viselkedése a felelősségről való teljes lemondás. Feloldódás ez egységélményben. Azt ugyanakkor mindannyian elfeledjük, hogy ezt a tömeget irányítják és vágyik is arra, hogy irányítsák, sőt a tömeget nem lehet irányítás nélkül hagyni! Ebből viszont egyenesen következik az is, hogy szükség van vezetőkre. Ezeket a vezetőket sajátos „kiképzésben” kell részesíteni, és lassanként külön kasztok jönnek létre a vezetői viselkedésre tanított emberekből, akik – hogy-hogy nem – önmagukat többre értékelik és ezt ki is nyilvánítják a „vezetettek” előtt. Mintegy a vezetés lényeges eleme/módszere szerint.

Lehet, hogy túl érzékeny voltam mindig, de ezt a jelenséget egészen kis koromtól fogva észrevettem, és félelmeim gyökereként, oknyomozó gondolkodásom egyik motivációjaként tudatosan fejlesztem ennek minél korábbi felismerését.

Ahogyan a tömeg szellemi színvonala szinte az állati „csorda” szintjére süllyed, úgy a vezetők sem mutatnak különösebben értékes lelki-szellemi tulajdonságokat. Amint ezt felfedeztem, hamarosan arra is rájöttem, hogy ez is törvényszerű. A tömegember alacsony nívója nem tűri meg az emelkedett szellemet. Egy ízben megesett, hogy (már valahol leírtam…) az alkohol által eléggé átitatott tudatú „egyén”, azt az igyekezetet, „honorálva” ahogyan valamit megpróbáltam megértetni vele, csak annyit mondott: „Nem értem a kozmikus beszédedet.” Így utólag meggondolva, erőlködésem a helyes kifejezésre, és a mind konkrétabb helyzetismertetésre, valóban „fényévekre” volt az atyafi akkori szellemi állapotától… Az a „polgár” akkor csak az indulatát volt hajlandó szembeállítani az én provokált indulatommal, azonban – számára szokatlan módon az indulatával az értelmet állítottam szembe. Néha az állati szintre süllyedt emberi viselkedést csakis a támadó állatoknál alkalmazott taktikával lehet semlegesíteni. Mindez a személy-személy, vagy helyesebben: személy-elem kapcsolatában/konfliktusában játszódik le így. A tömeg/személytelen „massza” és a személy találkozása nem várt meglepetéseket tartogathat.

A mediátor/túsztárgyaló/intézkedő rendész szerepköre szerint az indulatok moderátoraként, mintegy bíróként áll az adott helyzet előtt. Azonban nem dönteni, hanem az indulatokat csillapítani és a helyzet konfliktusait megoldani, majd a drámai végkifejletet megakadályozni köteles. Azt viszont figyelembe kell vennie, hogy ő a másik fél/felek előtt ellenségként, az akarat, vagy a folyamat akadályozójaként áll, és akár áldozatául is eshet az eseményeknek. Ilyen esetben szinte egy szemvillanás is perdöntő lehet, és bármilyen irányban módosulhat a történet. Jól lehet, ilyen témákkal tele vannak a manipulált, mesterséges helyzeteket bemutató filmek, a valóságban nem létezik sablon arra, hogyan lehet „levezényelni” egy ilyen szituációt. Ennek azonban nem az az oka, hogy valóságos személyek vesznek részt a történetben, hanem éppen az, hogy gyakran mindkét „elem”, az „elkövető” és az „intézkedő”, sem mások, mint egy-egy figurái a nagyobb játszmáknak. Ebből következik, hogy eléggé kiszámíthatóak a viselkedési formák, még akkor is, ha bármilyen végkifejlet elképzelhető. Ha sablonok nincsenek is, az „elememberek” viselkedése egy adott térség, ország, vallási szellem mentén alakul. Ahol a törvények megengedőek, és a „felek” szinte egyenlők, ha bíróság dönt arról, kinek volt igaza (vagyis, ki volt ügyesebb hazudozó), létrejön egy olyan ingoványos közérzet az emberek között, hogy mindenki inkább elfordul, ha látja, hogy elfajulnak az események. A végkifejlet ezután a primitív fizikai erő, vagy a véletlenek által alakított pozíciók martaléka lesz. Azonban, ha legalább egy valódi személyiség is jelen van, akkor minden másként történhet. A személyiség alatt sok egymásnak ellentmondó karakter is érthető. Ha az un. „társadalmi személyiség” az egyik elem az inkriminált jelenetben, a tényleges esetekre figyelemmel, egy parlamenti képviselő, vagy egy ismert sztár, akkor a helyzetben résztvevők, vagy a helyzetet megoldani képes, vagy megoldani kénytelen szereplők viselkedése azonnal megváltozhat. Pedig nem történik más, mint bárki mással: ittasan gázol, figyelmetlenül kárt okoz, vagy súlyosabb vétségeket követ el, melyek egy „elemember” esetében azonnali és határozott fellépést váltanak ki a rend őreiből, vagy a törvény egyéb szolgáiból, azonban az ismertség, vagy a pozíció kizökkenti a törvényt megtestesítő hivatalnokokat. Ezért a személyiség súlyozása meghatározó tényező egy olyan rendszerben, ahol az emberek manipulálása a rendszer működtetésének lényegese része.

A személyiség azon jellege, mikor az autonóm személyiség van jelen, bármelyik szerepben rendszerbontó lehet. A rendbontó és rendszerbontó itt élesen elkülönül egymástól, mert míg a rendbontó egy hagyományosan fellépő alak, addig a rendszerbontó szuverén személyiség minden tekintetben és mindenki előtt idegen, és érthetetlen viselkedést mutat. Elsősorban saját szigorú elvek szerint él, melyek messze az átlagosan megkövetelt normákon túl lehetetlenné teszik, hogy bármilyen átlagosan elfogadott, de erkölcsileg aggályos tettet elkövessen, így mások ellen erőszakra vetemedjen. Mivel az ilyen személy ritka, mint a fehér holló, ezért senki sem számol azzal, hogy bárhol felbukkan, ahol valami szabálytalanság történik. Megjelenése olyan sokkhatással bír az összes résztvevőre, hogy valamiféle katartikus állapot lesz úrrá mindenkin. Ha esetleg bárki is mágusnak gondolná őt, erről szó sincs, csupán ő egy valóságos személyiség a sok mást utánzó, vagy előre gyártott szerep szerint viselkedő elemember között. Azonban egy monolit módon karbantartott társadalomban az efféle „renitenseket” nem tűrik, ők semmilyen sablonba nem férnek bele, és ettől ők a rendszerbontók. Így jártak mindazok a történelemben, akik világosan látták az adott helyzet egyetlen megoldását, és képesek lettek volna higgadtan megoldani azt, de mivel a „szabályos” megoldás eleve ugyanazt a rossz végeredményt hozta volna, mint minden más esetben, ők viszont valamilyen mások előtt érthetetlen módon csak beszéltek, olyan kifejezéseket és mondatfordulatokat használva, ami minden sablontól idegen volt, ezen kívül, rájuk nem hatottak az indulatok, nem voltak hajlandók a kiszámított lépésekre, ezért mindenki egyöntetűen ellenük fordult, vagy éppenséggel kábán állva a „helyzet” háttérbe szorult, mintha, egy másik dimenzióba kerültek volna a jelenlévők. Az efféle jelenségekre találták ki újabban a „mentalista” (gondolatmásító) fantom figuráját. A gondolatok idegen hatással való megváltoztatása viszont a Rendszer kizárólagos privilégiuma!

Mi sem egyszerűbb annál, minthogy a semmiből hirtelen felbukkanó ilyen alakokat/személyiségeket azonnal egy jól körbebástyázott sablonba (pszichiátriai kórkép) kell gyömöszölni.

A gondolatokat felettébb hatásosan befolyásolják minden egyes embernél az iskolák, a törvények, a törvénykezés gyakorlata, a fogyasztói sablonok, a megengedett hazudozás minden téren és vonatkozásban. Ezért a gondolatok egyetlen „szabad” tere csak a legprimitívebb irányokban lehetséges. Így alakult, hogy bárki, aki legyen akármilyen pozícióban, a fajfenntartással és az egzisztenciális létfenntartással van elfoglalva. Ezekben elsődleges hatást nem a minden szempontból feddhetetlen, magas erkölcsi kvalitásokkal rendelkezők érik el, hanem éppen a minden törvényt semmibe vevő, gátlástalan, erkölcsnélküli „alakváltók”, köpönyegforgatók. Egyáltalán nem lehet csodálni, hogy az önmagát fenntartó igazságtalan rendszerek legfontosabb támaszai a bűnözők, akik ha szükséges, bármikor és bárhol azonnal feddhetetlen politikusként jelenhetnek meg a történelem színpadán. A hitüket, elveiket, és gondolataikat eldobni képtelen önálló személyiségek, ha valami csoda folytán be is kerülnének a hatalomba, törvényszerűen mártírként, vagy kényszergyógykezeltként végzik.

Mindez csakis azért lehetséges, mert az irányításra alapozott rendszerek számára az autonóm személyiség olyan rossz példa, ami „káros” bomlást eredményezhet abban a hazugságra alapozott világrendben, ahol csak két párt létezhet: vezérek, és vezetettek pártja.

Azt mégis meg kell kísérelni, hogy egyre több valódi érett, minden irányban nyitott, higgadt, művelt, tájékozott, kiérlelt elvekkel rendelkező, érzékeny erkölccsel bíró, un. „Klasszikus személyiség” legyen. Ugyan, a klasszikus kultúrák társadalmai csak az idők távolából mondhatóak minden szempontból mértékadóknak, mégis az ideák, melyek egy elképzelt nívót testesítenek meg, a személyiség gazdag kifejlődése szempontjából az az időszak jóval kedvezőbb, mint a technikai kor. Nem is a korabeli bölcseket kell példáknak tekintenünk, hiszen, az a társadalmi képlet, ami ma ismert és nyilvánvalóan becsődölt, már akkor készen állt. A technikai fejlettség, főleg a kényelmi és hatalmi szférában egyszerűen lehetetlenné tesz minden egyénieskedést, ami pedig egy rossz szó arra, hogy tiszta tudattal, és szilárd erkölccsel minden lélekbomlasztó információt és tevékenységet messze elkerüljünk.

A nevelés, mint a legerősebb és legkorábbi hatás nagy jelentőséggel bír a személyiség kialakításában. Ezért nemzet és jövőpusztító, ha a fiatal nemzedék lelkét-szellemét kontárok kezére adják. Ez az ítélet azokra vonatkozik, akik fáradtságból, kiábrándultságból, anyagiasságból és más módon rontott jellemből nem tesznek meg mindent azért, hogy a rossz nevelési elvek, és helytelenül megválogatott tananyag, rossz interpretáció a legkritikusabb életszakaszban meggyűlöltesse magát a jellem és személyiségépítést. Sokan fordultak felém, már „végzett” vagy pályán levő emberek azzal, hogy „elegem volt a tanulásból”. Teljesen együtt érzek velük, mivel ebből a tanulásból nekem is hamar elegem lett. Szerencsémre nem szűntem meg az ember és élet nevű tantárgy tanulását folytatni, ami több olyan tudásformát is bekapcsolt az érdeklődésem látókörébe, melyekben egyáltalán nem volt szándékom „társadalmi” jogosítványokat szerezni. Pontosan azért nem, mert mindazok, akik a mai napig ezeket a pályákat művelik, szemmel láthatóan saját választott tárgyuk legjobb elveit nem ismerik, ekképpen nem is élnek velük. Ezek az elvek még akkor fogalmazódtak meg, mikor a Rendszer nem zárt olyan erősen, mint ma. Az igaz, hogy voltak idők, mikor a jóval kevesebb embert jóval több népnyúzó sanyargatta, de a természeti környezet és a vele járó nyugalom, lelki épülést segítő tér még rendelkezésre állt ahhoz, hogy mentesülhessen az olyan személy a lelkére nehezedő nyomástól, aki felismerte a személyiségépítésben rejlő valódi szellemi-lelki kincseket. Tény, hogy a lehetőségek soha sem voltak ennyire rosszak és az igaz emberek iránti szükség még sohasem volt ennyire égető. Talán ez a mindenhonnan támadó szükség az a termékeny talaj, amin végül kisarjadhat az igaz emberek nevelésének feladatköre. Manapság minden ilyen kísérlet gyanút ébreszt a Rendszerben és minden áron saját kebelébe akarja integrálni az efféle törekvéseket. A különféle anyagi csábítások szinte minden szép kezdeményezésnek véget vetnek, vagy egy csapásra lezüllesztik őket a sematikus szintre.

Talán sokan azt feltételezik, hogy egyfajta „elitképzést” forszírozok, holott mi sem állna távolabb tőlem, mint ez. Ha elitre gondolunk, azonnal egy jövőbéli vezetőréteg kiskatonáinak képzését vizionálják. Holott az a tudás, amit mindenki saját lelki épülete alapjain kell elképzelni, egyáltalán nem nevel zseniket, akik az átlag felett fényévekre, érthetetlen szókapcsolatokkal, hipermodern eszközöket és módszereket ötlenek ki. Vagy olyan elveket építenek fel, amelyek a Föld túlnépesedő tömegeit hatékonyan tudnák vezényelni. Vagy olyan képességeket fejlesztenek ki, amelyekkel senki sem rendelkezik, és tudatukkal irányítanak gépmonstrumokat, vagy teljes működő gyárakat. A mai fantáziálgatások képtelenek efféle témákon kívül keresgélni. Legfőbb baj ezekkel az elképzelésekkel az, hogy emberiség alatt mindegyikük a Rendszert érti. Azonban az ember nevelése nem azonos a Rendszerszolga képzéssel, ami a mai időkre olyan megváltoztathatatlan pilléreken áll, hogy képtelenség emberi és életszerű formát kialakítani belőle. Nem kívánok belemélyedni a gyakorlati pedagógia elvrendszerébe, hogy én magam tegyem le egy új oktatási rendszer alapjait, ugyanis ilyen rendszer nem létezik és nem is létezhet. Minden reform a nevében új volt, de az alapelveken nem változtatott. A legfőbb elv, hogy mindenki maga lehet saját tanára és vizsgáztatója, sohasem alapozhat meg egy olyan rendszert, amit a Hatalom működtet.

Ha hatalomról beszélünk, egyúttal nem beszélhetünk személyiségről. Ez a két tényező kizárja egymást.

Ugyanúgy, ahogyan a személyiség nem sziget az embertömegek óceánjában, hanem szabadon úszkáló hal. Sőt, ha már hal, semmiképp nem cápa…

Azonban, már ma is vannak olyan személyiségek, akik ugyan nem rendelkeznek egyszerre mindazokkal a képességekkel, amelyek rendkívüliségüket saját valójuk kiteljesítésében fejezik ki, de a már idealizált tudáshoz való jutás útjait egyengetik. Nem említek senkit, és talán nem is tudnék erre közvetlen példákat mondani, de abban bizonyos vagyok, hogy csak megfelelő inspirációra van szükség ahhoz, hogy megnyíljon mindenkiben az a kis ablak, ami még életében az igaz ember minősítésre érdemesítheti. Mielőtt képzavarra gyanakodnának, közelebbről: az ablak szabaddá teszi azt a belső titkos helyet, mely mindenkiben az igaz embert rejti. Azonban ahhoz, hogy ezt a rendkívüli lényt – önmagát – mindenki felmutathassa, rendkívüli helyzetek kellenek. Nem szeretném én is Nietzsche szavait kölcsönözni ahhoz, hogy a lélek felébredését a háború rendkívüli borzalmához kössem. Ugyanis a háború egész életemet végigkísérte, mégsem rajzanak körülöttünk a felébredett és kiteljesedett, ragyogó személyiségek. Ha bármelyik jelölt leveti a köz számára viselt álruháját, sajnálni való pitiáner jelenik meg előttünk. A valóságos és eredeti személyiség minden helyzetben és időben egyformán tiszta és nyílt lélekkel áll mindenki előtt. A sablonokra épült világ szerint a maximalista nevelő idegroncsokat hoz létre, de a maximalizmus adatokra épülő nevelési rendszerében valóban ezt eredményezi. A jobbra, többre való igény, már, ami a lelki és szellemi gyarapodást illeti, mindenki saját mértékére és képességére alapozott, egész életre kiterjedő, egyre magasabb szintet megkövetelő életelv, nem pedig az a mérce, ami a szembejövő embert alacsonyabbnak látja, mint azt, aki a mérőlécet a kezében tartja.

A Rendszer azért zárult le teljesen, mert az emberiség kényelemre és hatalomra állított jelleme már nem igényli a teljes személyiség szenvedésekkel teli felépítését. Nincs rá megfelelő hely, és idő, hogy az ilyen emberek kiléphessenek a színre. Egyúttal az efféle személyiségépítés nem különösebben jó üzlet. Ha pedig sem pozíció, sem haszon nem kecsegtet, vajon mi lehetne az, ami bárkit arra késztetne, hogy olyan önálló véleménnyel, készségekkel, jellemvonásokkal rendelkezzen, amire egyáltalán nincs kereslet – hogy a jelen divatos szóhasználatával éljek.

Egyáltalán: mi lenne akkor, ha emberek, akik képtelenek elhelyezkedni, rengeteg idejükben nem a drogozást, utazgatást, mások zargatását, bosszantását, kirablását, a természet szeszélyből történő pusztítását, össze-vissza hazudozást, vagy hasonló szórakozásokat választanának, hanem puszta unalomból elkezdenék – akárhány éves korukban – felfedezni a bennük rejlő őszinte igaz embert? Ennek egyáltalán nem mond ellent, hogy a művészetek felé forduljanak, hogy – minden híresztelés ellenére, miszerint a természetben már nincs felfedezni való – hosszú időt szánnának a természet partneri nézőpontból való megismerésére, lemondanának a hatalom másokon való gyakorlásáról, az erőfitogtatásról, a bántásról, és sok olyan kérdést tennének fel maguknak, amire eleddig idejük és gondolatuk sem volt. Tehát: vajon mi volna akkor? Egyből összeomlana a kényelemes világuk? Minden hivatalnoknak útilaput köthetnének a talpa alá? A pénz már csak a múlt egy felejthető emléke volna? A harci repülőgépek és óriási földharapók, vegyi gyárak és droglaborok, hogy a gyógyszergyárakként nevezett, de ugyanolyan funkcióval üzemelő konszerneket ne is említsem, mind-mind rozsda martalékává és a feledés áldozatává válnának?

Ekkora örömet ez a világ már nem bírna elviselni, de talán érdemes volna egy kísérletet tenni, hátha kibírnánk!

És végül: vajon szükség volna-e hatalmi központokra, óriási hadseregekre, túlméretezett kormányokra, minden egyes lépés törvényekkel való korlátozására, szórakoztatóiparra, fogyasztói szellemre, pazarlásra, korlátlan energiaigényre, fékezhetetlen növekedésre, és az összes olyan elemére a mai világrendnek, amelyek tulajdonképpen sem a Földnek, de az embernek sem adnak semmit, csak elvesznek, amíg van még mit. Amiért nem kérdőjel szerepel az előbbi mondat végén, azért az egyértelmű NEM a felelős. Az ősidők óta emlegetett, de soha el nem ért ideális szint az emberi szellem és lélek mértéke szerint, egyszerűen mindezeket az ártalmas és felesleges kliséket szükségtelenné tennék, vagyis kormányozni mindenki csak saját magát volna köteles, és ezért egyedül ő volna felelős, senki más. De nem is jelentene semmit az, aki ezt a szintet nem akarná elérni önszántából. Az erkölcs, és a tiszta jellem volna a valódi érték. Ez volna az egyetlen érvényes fizetőeszköz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.