Keleti álom

pálmafa

 

 Keleti álom

Kezdetben volt… Vannak gondolatok, amelyek nem hagynak nyugodni. Vissza-visszatérnek, megfogalmazásra várnak. Ilyen – többek között – az az életérzés, viselkedés, gondolkozásmód, ami szülőhazám, és környékének polgárait jellemzi. 1994-ben, mikor hirtelen a Budapest Klub Társaság egyik találkozója után fogalmazódott meg bennem, az emberi elme egy sajátossága, és az ezt feltáró módszer. Általa, mint elemző szerszámmal ezt a dilemmát is ki lehet fejteni. Ennek az alapelvnek a Folyamatok Tudata nevet adtam. Ne rémisszen meg senkit ez a szokatlan szóösszetétel, érdemes foglalkozni ezzel a „nem szabályos” nézőponttal, mert sok mindenre rávilágíthatunk a segítségével.

Azon már túl vagyok, hogy szégyelljem, amiért másként látom a világot a nagy átlagnál. Az életem első harmadában törekedtem arra, hogy a legjobban megfeleljek annak a követelményrendszernek, ami körül vett, de azt hamar megértettem, hogy rengeteg felesleges, sőt megalázó részlettel kell szenvednem, de alávetettem magam a közakaratnak.

Ha folyamattudat, akkor az írásban is ezt alkalmazom, és most a közakaratról fogok beszélni.

Éppen ez az, ami a világnak ezt a szeletét jellemzi. Voltaképpen, az, amit mi közakartként értünk, tulajdonképpen mindig valaki más akarata. Ez még nem is volna akkora baj, hiszen az emberiség számos eleme (!) valamilyen szervezett rendszerben éli az életét, és ezt jónak, biztonságosnak tartja, ebben jól érzi magát. Talán ez az utolsó kifejezés világít rá arra, hogy mi okozta ezt a beteges állapotot, amiben jelenleg ennek az országnak a népe is fuldoklik. A Folyamatok Tudata, leegyszerűsítve az Univerzum rendjének képlete, amiben az ember az egyetlen (ismert) lény, aki rendhagyó, törvényrontó szerepet tölt be. Miközben önmagát minden és mindenki elé helyezi (lásd: természet), egyúttal azzal a rögeszmével áltatja magát, hogy fejlődik. Az egyetlen dolog, amiben fejlődést mutat, az a hatalom egyre keményebb kifejezése. A hatalom, a közakarat helyébe lép, már nem is leplezett módon. Számtalan irodalmi és egyéb művészeti ág alkotói megfogalmazták véleményüket és elveket is mellékeltek hozzá, valamiféle „erkölcsi”- etikai kódex kíséretében tálalták az általuk látottakat. Gyermekkoromban a „világ tanulása” jórészt olvasás, rádióhallgatás, emberekkel való komoly beszélgetések formájában történt. Csak kis részben az iskolában. Ennek oka is számos, de talán első helyen az első percben felfogott tény: érthetetlen/értelmetlen dolgok kényszerrel való tudatosítása. Ez akadályozott abban, hogy az iskola legyen fő helyen ebben az ismeretgyarapításban. Emellett persze a természetben való lét – melyről már annyit beszéltem –, volt a meghatározó, ahol mindig megtaláltam azt az értelmet, melyet hiába kerestem az emberek között. Nekem az a közakarat, amiről most szó van, mindig kényszer, nyűg, állandó felügyelet formájában nyilvánult meg. Az un. „ötvenes években” zsigeri szintű félelemben éltem, amit csak a természet, az olvasás, rádiózás, beszélgetések oldottak valamelyest. Jóval később érintett meg a zene, ami azóta is kedves világot jelent. Nem a biztonságot, a kényelemet, hanem a természet izgalmát, a megfejtésre váró rejtélyeket, a valóság felfedezésének szenvedélyes érzését, az önkifejezés egyik formáját. A félelem oka az az érzékenység, ahogyan az emberek viselkedését gondolkodását felfogom. Jóval fontosabb információkhoz jutok, mint a kérdésekre adott válaszokból, vagy a hírekben tálalt „tényekből”. A személyes beszélgetések, vagy a „közösség” hierarchikus felépítése miatti viselkedésmódosulás mindig zavart és rossz véleménnyel voltam róla. A természetes őszinteség igen ritka volt, pedig vannak szögletei a világnak, ahol elképzelhetetlen az, hogy valaki képmutató, hazug, színészkedő, léha, szélhámos életet éljen. Az a közösség – ahol még létezik és funkcionál – számomra idea, és végcél, mely megvalósításra vár. Ostobaság volna elképzelni, hogy egyedül képes leszek még csak a közelébe is férkőzni ennek az ideális állapotnak anélkül, hogy egy eleve meglévő, és működő közösséget keresnék a világban. Magamat, ma már olyan katalizátornak tartom, aki az emberek között ezt az elképzelést segíti megvalósulni, noha tudom, erre kevés esélyem van ebben az életben. A közérzet és közakarat eme, „keleties” jellege jól ismert számomra, és hiába van sok értékes oldala annak, amit mi „életnek”, szenvedésnek vagy türelemnek élünk meg, mégis, „ahogyan a dolgok állnak”, erre remény alig mutatkozik. Igazából az egyik fontos tényező, ami a teljes földi világra hatással van, éppen az a tiszta és görcsöktől, hazugságoktól, rosszakarattól, gonoszságtól, felesleges, megalázó erőszaktól mentes emberek közötti viszony. Ez természetesen ugyanilyen követelményeket támaszt a természet és az ember viszonyában is.

A „kelet népe”, elsősorban ez a szegmense Európának, nem pedig a Közel-Kelet, vagy a Távol-Kelet népei, akik ugyancsak sokat szenvedtek történelmük során, és talán több panasza való okuk is lenne a miénknél, mégis az embernek az a kavics fáj a legjobban, ami a saját cipőjében van. A közérzet, közhangulat, a közerkölcs, és minden, ami a köz előtaggal képződik, igencsak szoros kapcsolatban van a mi európai történelmünk alakulásával, és talán innen nézve voltak időszakok, melyekben az ideális állapotokhoz közelebb voltak őseink, mint az utóbbi 68 évben, amit nekem volt alkalmam átélni. A „történelem” szó, rögtön az iskolát juttatja eszembe, ahol utáltam felelni azokra a kötelező kérdésekre, amelyek kötelező válaszokat követeltek meg. Bár tanáraim a későbbiekben rávilágítottak a történelem eléggé sajátos interpretációira, és szándékosan mondom ezt többes számban, hiszen időközben jelentősen módosultak, gyakran saját előjelük ellentétébe váltottak ugyanazok a „tények”, amelyek – amint ma már tudjuk –, nem is ott, nem is úgy, nem is azokkal, sőt egyáltalán meg sem történtek….  Ennyit a történelemről. Gyakran látni, hogy ugyanazok a személyek, akik a történelmet tanították, vagy azzal tudományosan foglalkoztak, érdekes szerepeket töltöttek- töltenek be. Vajon miért? Az volt tán a fontos, hogy egy hatalmi struktúra szerint tálalt valós vagy kreált események egyszerű oktatása sulykolássá, majd – ha ez sem volt már elegendő – a kényszer „húsbavágóbb” formáinak alkalmazásává fajult?!

Az Állam mindig kényes pont volt, amivel az alsóbb néprétegeket rémisztgetni lehetett. Aki az államot sérti, az főbenjáró bűnt követ el. – Mondja ezt egy hivatalnok, akinek az volna a dolga, hogy a közt szolgálja. De ő az, aki éppen a közt támadja és fosztja ki. Roppant egyszerű elmagyarázni, mit jelent ma és mit jelentett kb70 évig magyarnak lenni itthon, vagy persze az sem mellékes, milyen volt másutt magyarnak lenni…? Azt pedig végképp nehéz leírni, mit jelent az, hogy magyar? De itt most azt kellene vizsgálni, hogy miért érzi ma egy magyarországi magyar, hogy neki rosszabb, mint mondjuk egy osztráknak, de még akár egy cseh vagy szlovák polgárnak is? És itt jön be a folyamattudat-gondolkodás, mint lénia, hogy stílusos legyek. Éppenséggel egy vonalat kell követnünk: élet az előtt, és azóta. Ehhez ki kell elemeznünk egy jobban élő, vagy őszintén (akkor) megvallva jól élő ember akkori körülményeit, és ezt összehasonlítani a ma itt élők véleményeit, és körülményeit a tőlünk lényegesen jobban élő, vagy azt valló emberekétől. Ha elkezdünk a hivatali gyakorlat mentén vizsgálódni, azt tapasztaljuk, hogy egy szomszéd-béli polgárnak könnyebb saját ügyeit intézni, sőt – felületesen nézve – lényegesen kevesebb „ügye” van a hivatalokkal. Nagyobb önállósággal, élettérrel rendelkezik. Ezt hívtuk mi mindig szabadságnak. De belépett egy újabb fogalom, amit ma gyakran hangoztatnak a szabadság helyett: liberalizmus. Ami a szabadság fogalmának elizélése. Vagyis, amikor „izomból” izmust csinálunk abból, amit a valódi közakarat csakis egyféleképpen ért. A valódi szabadság nem azt jelenti, hogy mindent szabad! Azt jelenti, amit a közmegértés és közfegyelem közakarattá tesz. Ezen belül mindent szabad, ami a közt szolgálja, és az egyént felemeli, mert olyan köz csak kényszer, de nem felszabadító tér, ami korlátoz, de nem engedi a jóakaratot érvényesülni. Mégpedig a jóakarat olyan fogalom, amit ha már meg kell fogalmazni, elillan és a szándékos ferdítő érdekek kereszttüzében vész oda. A valóban és megfogható módon jelen van a valódi közösségekben. Ezt mindenki szeméből lehet kiolvasni. Nem kell még külön törvénybe is iktatni. Minél nagyobb rendszereket fejlesztenek, annál jobban elvész ez a jó, és helyébe a felsőbbség feltétlen szolgálata lép. Nos, ez nyilvánult meg a háborúk előtt-után, és csak igen rövidke vákuum volt az aranykor, de az is csak utólagos viszonyításban. Ha valaki most átugrana a téridőn és egy ígynevezett korba lépvén megkérdezne bárkit, „milyen érzés aranykorban élni?”– egy elképedt arc és tágra nyílt szemek volna a válasz. Vannak, akik a ’68-as időket aranykornak hiszik, mert akkor jutottak telekhez, ahol kis szerszámos bódékból saját verejtékkel építettek szerény hétvégi házakat, vagy éppen palotákat. Az akkori viszonyok szerint egy gyári szakmunkás béréből futotta építőanyagra, és a hét végén még idő és energia is jutott rá. Hiába élt egy külföldi úgy, hogy évente máshova ment nyaralni, akár egy teljes hónapra is, nekünk az a hétvégi kis ház volt a Riviéra… – mondják sokan. De nem is erről akarok beszélni…

Amit ezzel az országgal másként tettek ugyanazok, vagy ugyanazok hazai kiszolgálói, akik máshol polgáraiknak a mi átlagunknál klasszisokkal jobb életlehetőségeket adtak/engedtek (nem mintha irigyeltem volna őket akkor, vagy most…), azok úgy látják, nekünk ennyi is elég. Jobban mondva: ez az átlagpolgár, a nép eltűrte a szegénységet, kiszolgáltatottságot, megalázást, ezért az lett a trendi, hogy itt többet lehet követelni és kevesebbet adni, mint másutt. Ha valóban eszmélés és váltás lett volna az a bizonyos ’89, akkor azonnal ezeket a hamis arányokat a helyükre tette volna a folyamat élére álló elit. Ehelyett, akiket mi partizánként csodáltunk, hamarosan pöffeszkedő „megmondó” emberekké váltak, és a türelmetlenül várt könnyebbség csak nem jött. Volt taxis blokád meg efféle kisebb intermezzók, amelyek – utóbb – csupán a porhintés egyes állomásai voltak. A nyomás nem enyhült, hanem még durvább lett mondván: Nem ezt akartátok? Ez a szabadság. Most megkaptátok! Kellett a kapitalizmus? Nesztek! Ez az. Csak azt felejtette el mindenki, hogy nálunk egyáltalán nem az a kapitalizmus van, mint bármelyik nyugati szomszédunknál. És tessék mondani: Nekünk tényleg kapitalizmus kellett? Vagy pláne: kommunizmus?  Mármint az a forma, ahol minden közös, csak az nem, amit a titkos szobákban ülők maguknak elvettek és egymás között elosztottak.

Mi volt az, ami ennyire enerválttá, tehetetlen ronggyá tette ezt a népet? Hát azok a „fegyelmezések”, melyeket a történelemkönyvek háború, polgárháború, szabadságharc/ellenforradalom és más (állandóan változó) nevekkel illettek. Ezek voltak, melyek az átlagembert némaságra, az ellenkezés, és a független vélemény kifejezése iránti öncenzúra magatartására kényszerítették. Mikor megláttuk, hogy a hatalom rendesen dőzsöl, és ha ez nekünk nem tetszik, kaptunk a fejünkre. Ki szeretné fiait hullahalmok tetején, lányait meggyalázott, tébolyodottan támolygó, tépett ruhájú nagy hasú szerencsétlennek látni?? Inkább tűrünk, hallgatjuk nap, mint nap a lelkesen kántált százalékokat, a különféle dobozokból harsogó fényes arcú ügyeletes megmondóemberektől, és lessük, hogy ma megint miből lesz kevesebb, és milyen nyomot hagy vonásainkon a nyomor. Mármint, … szóval a nyomorról is kell beszélni!

Tehát, ha valaki azt mondaná, hogy itt nyomor van – a politikai porond egyik térfelén, a másikon rögtön jönnek a sikertörténetek és a száguldó diagramok. De az a nyomor, mikor az ember körül a tér szűkül, és a levegő ritkul. Ez is csak egy relatív fogalom, mint az aranykor és a többi. De, mintha ma több szerencsétlen szakadt alak bóklászna úttalan utakon, mint korábban. Ez csak egy szubjektív észrevétel. De azt is megnézhetjük, hogy egy bizonyos fogalom, mint az élettér – amire már korábban más szavakkal utaltam –, tágult vagy szűkült-e? Ez is egy szubjektív, és meglehetősen elvont megfogalmazás, némi disszonáns felhangokkal, és manapság igencsak aktuális, ha a népek országútját és saját kicsiny, jelentéktelen útjainkat tekintjük… Bár ez ügyben az Állam ugyancsak sokat tett, mert az utóbbi évtizedekben a motorizáció beteges felpörgetésével, és annak sulykolásával, hogy az autópályák micsoda áldás, és adomány, míg az utak mente borzalmas hangorkánná, mintegy: harcmezővé vált. Az utakhoz tartozó egyéb egységek, amire senki sem gondol, például a csapadékelvezető árkok, hidak, köztes gödrök demarkációs mezői mekkora környezetrombolást okoznak? De ugyebár az igazi rombolás az, amikor a természetet betonvonalakkal szétszabdaljuk, és a valóságban az utakon kívüli világ már a senki földje, a szennyezés és a bűn szabad szférájává lett. Ki gondol erre, mikor száguldhatunk, és eljuthatunk bárhová – ha van elég pénzünk autóra, üzemanyagra, és egyáltalán: mi a csudának akarnánk eljutni oda, ahova mindenki őrjöngve dübörög? A nyomor és a szegénység fogalma élesen kettévált, mert a szellemi-lelki nyomor, az igaz szó nélkülözése, az őszinteség, megbízhatóság, tisztesség légüres tere szintén jellemzi a jólétet, vagy annak hiányát. Az anyagi jólét még nem feltétlenül jelenti a „nyomortalanságot”. Azt látni, hogy a vezető réteg határozza meg a nyomor és a jólét aktuális paramétereit. És a jól ismert politikai klisék, mint a „minimálbér” röhejes, és butító felemlítése, vagy a „munkahelyteremtés” szólama csak arra szolgál, hogy elfedje azt az ötlettelen, de végül nagyon is tudatos magatartást, ahogyan ebben az országban fenn akarják tartani a „kiharcolt” – voltaképpen a nyilvánosság elől rejtve folytatott évtizedes, fél évszázados manipulációt az életminőség-jólét fogalomkörében. Egy lényeges szempont mindig kimarad, és rendre összemossák egy másik bürokratikusan semmitmondó sablonnal: egészséges életlehetőségek. Ha ezt firtatjuk, rögtön az Egészségügy és annak sanyarú anyagi helyzete jön szóba, amivel magyarázzák a nép rossz fizikai-lelki állapotát. Pedig, ez a sok tényező, aminek kis részét itt fel tudom vázolni, lényegében leírja, és kifejezi azt az okrendszert, ami meghatározza az egészséget. Maradva a magyar nyelv elemi erejű kifejezőképességénél, az egészség, már elég jól meghatározza önmagát. Csakhogy az egész, vagy a köz, ha úgy tetszik, mint fogalomkör annyi torzításon esett át az utóbbi évszázadokban, felgyorsulva az utóbbi évtizedekben, hogy ennek fogalmi rendbe illesztése a legfőbb feladatok közé tartozik.

Visszautalva a technikai eszközök térhódítására, sokan a jobb életet az ilyen eszközökhöz való könnyebb hozzájutással írják le. Pl. Az én gyermekkoromban a játék alatt azt értettük, hogy kezdetben fakockákkal, kifestőkönyvekkel, kártyákkal, sakkal, a szabadban „karikázva” (kerékpárabroncs egy egyenes fadarabbal való kergetése-terelgetése; hasonlóan a tarahumara indiánok rongylabdájához) ügyességet, fürgeséget igénylő „sportja”, majd a rendes kerékpározás, azután a „dongó” segédmotor, Simson, Jawa stb kis motorok és az egyre nagyobb motorok története következett. Egészen a háromkerekű „bőregérig”, ami tulajdonképpen egy rokkantak számára készített furcsa masina volt, majd az áhított Trabant, ami már autónak számított… Igen: ez a történet, az akkori örömforrások az egyre magasabb technikai szintek megismerésén és birtokba vételén keresztül hatottak kezdetleges, kába lelkünkre. Ha akkor tudtuk volna, hogy ezek a szerkezetek milyen fejlődésen mennek át, hátrahagyva azt a vágyott követelményt, hogy az életünket jobbá tegyék?! Egyre rövidebb volt az a kielégülés, amit az ember eme holmik birtoklása alkalmával átélt. Lassanként eluralkodott a lelkünkön az a kielégíthetetlen vágy egy ismeretlen iránt, amit meg sem tudtunk fogalmazni. Csak azt láttuk a hozzánk beözönlő filmekből, hogy azok menyivel jobban élnek, mint mi. Már semmi más nem volt fontos, mint az a bizonyos megfoghatatlan jólét, ami tárgyakhoz, pénzhez, valahova való eljutáshoz, pozíciókhoz, vagy éppenséggel zsigeri élvezetekhez volt köthető.

Amikor a szabadságra gondolunk – nem véletlen –, hogy valamilyen béklyó lazulását és teljes oldását értjük alatta. Ezt sulykolták nekünk akkor, mikor a nyugati filmekben utazásokról, száguldásról, állandó menekülésről meséltek. Amíg helyhez kötötten, de nem igazi szabadságban éltünk (mi is az?), sóvárogtunk, hogy elmehessünk. Mára megértettük: nem az a szabadság, ha elmehetünk, hanem ha maradhatunk. A maradás szabadsága, a lét értelmének közzé tétele, és felfogása. Akkor lesz értéke a földnek és az otthonnak. Ezek az alaptételek, melyekkel igen keveset foglalkozott a média, mert a „haladás”, a folytonos, értelmetlen rohanás; az itt és most kötelessége helyébe az eltávozás, a máshol levés, és a felelősségek itt hagyása volt a trend. Ez jelképezi ebben a széthulló világban a szabadságot. A táguló világ szlogenje mindenkinek jelentéktelenné tette a szülőföld, a család, vagyis a kis rendszerek helyes és fennmaradó működését. A legpusztítóbb ostobaság, ami a gonoszsággal felér, ha a kis rendszereket elhanyagoljuk, a nagy rendszereket (állam, unió, szövetségek, vallások, tömeg, nagyméretű tárgyak, gépek, épületek, mezőgazdasági művelések, giga-gazdaság/gazdagság, hatalmi tömbök) támogatjuk, imádat tárgyává tesszük.

Ha végignézünk a történelmünkön, csak ezek „fejlődését” látjuk. Miközben az egyén elbutult és rabszolgává vált. Ne tévedjünk: a gazdag ember a pénz és a hatalom; a vallásos ember a dogmák; a gépek és az állandó technikai „haladás” őrültje gépember, a gépek rabszolgája; az erőszak megszállottja az állati ösztönök-emberi barbarizmus rabszolgája! Az értelmes, felvilágosult (nem élvhajhász!), kitartó és erős, egészséges emberekből felépülő család, és az ezek által szorgalmasan és békésen létező emberi közösségek, melyek örökéletűek és szervesen együttműködnek a természet örök rendszerével.

Mindenesetre egy valamivel mindenképpen gazdagabbak lettünk: tapasztalatokkal. Ez már önmagában is nagy érték, de inkább előny! Előny, a korábbi ostoba belenyugvás-elfogadás bomlasztó kényelmével szemben; érv a jelen szajkóinak lecsendesítésére. Éljünk a sajátmagunk, gyermekeink, földünk, természeti kincseink és országunk-nemzetünk jólétének érdekében ezzel az előnnyel!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.