Kövi Gábor bejegyzései

Kövi Gábor névjegye

Nyugdíjas zenetanár vagyok. Szeretem a természetet, magam építem az Édent, a nyelvünk hihetetlen lehetőségeivel élve adom át a tapasztalataimat.

Ámokfutó mély analízis

Információ

Ámokfutó mély analízis

Nem győzők reagálni, a gondolatok meg csak ömlenek a fejemből – mást úgysem tehetek.

Egyszeriben kaptam egy jó témát, de egy sötét, szennyes gödörből bukkant fel…

Az egyik cikk… – mily cinizmus – az esemény hátterének és legújabb részleteinek ismertetése után jöttek a büszke mellveregetések, lesajnálások: „ez állta a sarat…„ez és ez lassú és gyenge volt… Na persze: fogalmuk sem lehet, hogy miről is beszélek. De ezt én sem hagyom annyiban.

Felfogtam, és azonnal el kell mondanom, hogy milyen kapcsolata van a Rendszernek a különféle szörnyű cselekményeket elkövető szegény félrevezetett, önkéntes halálraítéltekkel, vagy, akik azért saját bőrüket mégiscsak menteni akarják, de mások élete nem játszik… náluk.

Maxvell

          James Clerk Maxwell

Ahogyan néztem a Spektrum csatornán egy, az információs forradalom történetéről szóló tudományos filmet, és az elmémben összekapcsoltam ezekkel a borzalmakkal, rájöttem, hogy mindez valamiféle barbár áldozatbemutatás. Akinek/aminek bemutatják, az a Rendszer, vagyis az a civilizációs szövevény, amiben csak egy részlet a Háttérhatalom, persze fontos tényező, de ennek leghálásabb haszonélvezője a Média. Ez is egy entitás, mint a Háttérhatalom, és az egész civilizációs szemétgörgeteg. De a filmre utalva, a felsorolt fizikusok és feltalálózsenik egyöntetű célpontja, ami az információt jelenti: a meglepetés. Azt még értem, hogy az emberi agy úgy lett programozva… (Folyamattudat), hogy csak azt jegyzi meg, amiben valami szokatlant talál, vagy amihez szoros érzelmi szálak fűzik, meg érdekek, ami a legerősebb motiváló. De ezen végigfuttatva a gondolatot, a film züllése, akár az erkölcsé vagy a jogrendé úgy mérhető le, hogy azelőtt bizonyos helyzeteket, emberi gyengeségeket, erőszakot, annak legdurvább formáit nem lehetett ábrázolni, csak utalni rá. Számomra továbbra is ez az egyetlen lehetséges közvetítés. Ezért azután a régebben készült filmek hangulata, művészete (!) valódi remekművek nyomán mély benyomást, nagy érzéseket, múlhatatlan nyomokat hagyott ránk, és azóta többször is nézhetők. Jellemző, hogy a „mai” nemzedék fanyalog, vagy oda se néz, ha véres tetemeket szállítanak egy terrorcselekmény helyszínéről, neki már a „teljes élmény” kell. Hogy ott is legyen, és borzonghasson. Hiába mutatják a filmeken, hogy a rendőr egy véres holttest láttán félre fordul és elhányja magát, ez legfeljebb egy vihogás szintjén reagálható le.

Elképzelem, bár számomra még a gondolat is hátborzongató, hogy valaki arra készül, hogy egy korábban megtörtént szörnyűséget ő maga is kipróbáljon. Ez csak úgy lehetséges, ha erre felkészítik. Nem feltétlenül élő személyek, hanem az eseményekből készült hírek, képek, elemzések, életrajzok – mint ebben az utóbbi esetben is. Szinte önkívületi állapotba kerülhetnek az ilyen torz lélekkel szenvedő emberek – megint elgondolkodtató, hogy szinte csak fiatalok… Az információk továbbítására feltalált elméletek, rendszerek, eszközök mind azt szolgálják, hogy minél közelebb hozzák a „felhasználóhoz” a valóságot. És hozzáteszem: azonnal, és mindenkihez! Okos telefon hatalomItt is tehetünk egy kis cezúrát: a felhasználó tulajdonképpen passzív szemlélője az eseményeknek, és ezek hatására többször visszaidézi, önmagát az események szereplői közé képzeli, majd egyre inkább belelovalja magát abba az elképzelésbe, hogy mindezt ő is képes megtenni. Ez a pillanat az, mikor egy teljesen eltorzult, őrült gondolat átveszi az irányítást a tudat felett, és valamilyen beteges élvezetként rémlik fel az elképzelt cselekmény. Nem vitás, hogy ez némiképp egy szexuális aktus előjátékaként is felfogható, amint egy ember hatalmát kiterjeszti egy vagy több ismert vagy ismeretlen személyre, nem feltétlen ellentétes neműekre.  Az állatvilágban nem ritka a szexuális esemény halálos kimenetele, akár mindkét, vagy több résztvevő esetén is. Szintén a média a ludas abban, hogy a különféle aberrációk részletes leírása és bemutatása olyan homályos jellemek kezébe jutva, akik ezekre gerjednek…

Nos, nem részletezem: a kezdeti megdöbbenés, amit lassanként a vágy vált fel, és az a folyamat, ami végül a cselekményhez vezet, egy lehetséges áldozati rítus, a média oltárán.

Ha idecsatolják azokat a kivégzéseket, melyek célja a megfélemlítés és a hatalom fitogtatása, és ez nem új keletű találmány, mert az elődök fantáziája kimeríthetetlen volt a kínzásban és a véres leszámolások formáiban, melyek széles nyilvánosság előtt zajlottak, akkor megértik, hogy mindezek célja a hatalommámor élményén túl a látvány emléke az emberekben, és a hír elterjesztése.

Amikor a civilizációs technikai szétszóródás…, vagyis az ötletek ezerféle megvalósítása, az emberekkel való elfogadtatásuk, vagyis a fogyasztó beetetése a profit érdekében, úgy felfuttatta ezen eszközök gyártását és fejlesztését, hogy mindezek megfelelő események híján, nem tudtak volna akkora sikert és olyan erős függőséget okozni, amit okoztak. De itt is meg kell jegyezni, hogy ennek a vesszőfutásnak soha sem lesz vége. Még azt is megérhetjük, hogy valaki nyilvánosan eszi meg a kiszemelt áldozatát, mint ahogyan ezt már milliószor bemutatták a vadállatok esetében. Ma már unottan elkapcsolnak az emberek, ha egy gepárd üldözi, majd leteríti és szétmarcangolja a kis gazellát. Régebben még talán voltak, akik a gazellának drukkoltak. Ma már a konkrét gyilkolás se megy különlegességszámba. Minden este azért kapcsolják be az emberek a TV-t, számítógépet, vagy pláne a Tabletet, vagy „okos telefont” (talán ki se kapcsolják…), hogy milyen újabb „terrorcselekmény”, tömeges baleset, természeti katasztrófa, és még ezeknél is elképesztőbb szörnyűségek látványát „élvezhessék”. A jóérzésű emberek ezért vonultak ki ebből a mocskos játékból, ami a néző bevonásával zajlik megállás nélkül. Megkérdem: „Vajon mennyi esély volna arra, hogy valakik ilyen terveket szövögessenek, ha ezt senki sem látná, és senki sem beszélne róla? Itt  azokat a beteg vadállatokat is említem, akik titokban hajtanak végre vandál támadásokat, de ők sem élhetnek meg a média nélkül, mert lehet ugyan, hogy gyávák, rettegnek a lebukástól, de a végtelen öldöklés, csak önmagáért… Az már nem buli… Kell a reakció, amit lehet követni, a visszhang, ami borzongással tölti el a bűnöst… Legalább is ez általában az egyik motívum.

Fontos kihangsúlyozni, hogy az információ nem holt momentum, hanem befolyásoló, kényszerítő, megmozgató erő. Az idézett film is megemlíti az energia és információ kapcsolatát. Ha a megjelenített információ hatást gyakorol a külvilágra, akkor a titkosan kezelt információ áttételesen okoz változást. Egyrészt az esemény, gondolat, tézis közvetlen részeseire, de annak kinyilvánítása, hogy egy dolog nem kerülhet nyilvánosságra, szinte sokkal nagyobb mozgást okoz, mintha simán közölnék. Az utalás valamire, ami fontos, de nem lehet elárulni, sokkal tovább tartja fenn az érdeklődést, mint a nyers közlés. Sok esetben az ilyen információ, a megjelenés pillanatában érdektelenné válik. Ezért szükséges (…) újabb és újabb feszültség, még nagyobb sokk, ájulás, hányinger… De meddig, és minek?

Ezt az utóbbi kérdést soha nem teszi fel a Média, mert számára a HÍR minden. Egy hír megmenthet egy újságot; egy bestseller egy könyvkiadót…

Ebből az is kitetszik, hogy manapság, miért nem olvas senki szépirodalmat (azért a „senki” lehet, hogy sokkal nagyobb tömeget takar, ha ez így megy tovább…), de a függőségek esetében a függőség tárgyától való elszakadás szinte lehetetlen. A Médiumoknak éppen az a céljuk, hogy ezt a beteges lelkiállapotot fenntartsák és táplálják.

Én azok közé tartozom, akiket úgy ért ez a médiaforradalom, hogy az egyik nap még a klasszikus sorozatok, világhírű írók remekei, este rádiójáték, hírek; a másik nap „Kékes” televízió, kicsiny képernyő, tetőantenna, merevre nézett hangyák, recsegő, elhaló hang..  Azután már nem volt megállás. Ma – ha ezt akkor el tudtuk volna képzelni …- ma már „uncsi” a szuper HD, meg a falatbeborító képernyő, lassan a kutya se fogja nézni. De a gond az, hogy nem alakult ki a kultúra magasabb szintjének rendszeres élvezete iránti igény sem.

Annak idején, még lehetett órákat beszélgetni egy filmről, egy jó regényről, egy megindítóan gyönyörű költeményről; egyedül a Duna parton, önfeledten, órák alatt ki lehetett olvasni egy könyvet, ami napokig bennünk élt. Hatására jobbak lettünk, gazdagodtunk – nem anyagiakban… Ezt tették a tartalmas előadások, zseniális tanárok órái, egy jó koncert. Szinte lebegtünk, míg a léptünktől visszhangzó éji utcán hazafelé andalogtunk… Jó. Ez még talán, néha…, de, ahogyan az a cikk…, az esemény tálalása után azonnal, szenvtelenül a tájékoztatás sikeressége, vagy „ügyetlensége”; a szerverek, vagy csatornák kis befogadóképessége fölötti kárörvendő megjegyzések… azt juttatják eszembe, mikor a bemondó az egyik tragikus hírt együtt érző arccal olvasva, majd lélegzetet sem véve, széles mosollyal egy vidám eseményről tudósít… Tehát, a néző, olvasó, felhasználó se vacakoljon sokat egy akármilyen hírrel, hanem rögtön ugorjon át a másikra, és az ezredikre…

Higgyék el nekem, hogy az akkori szellemi élmények, felfedezések, rendkívüli katarzisok milliószor nagyobb lelki visszhangot keltettek a korabeli emberekben, mint ma egy tömeges katasztrófa. A Média egyik legfontosabb célja, hogy beszéljenek a hírekről. Mindig is ez volt a legfontosabb. Hogy valamit elröpít a médium, ami szájról-szájra járva megmozgatja a közvéleményt. Megjelenik az aktuális kabarékban, véleményeket generál pro és kontra, vagyis az emberek közösen foglalkoznak valamivel. Ma ugyanaz az itt meg nem nevezett közösségi oldalon is csak egy kis szakasz, egy kép, egy videó – lehetőleg 1 perc alatti időtartammal…

Ez fogja a Média halálát jelenteni: saját gátlástalanságába, mohóságába, közönségességébe, erőszakosságába, rideg távoltartásába, profizmusába, és korlátlanságának hamis tudatába fog belefulladni…

Azok a nyomorult lelkek pedig, akik önmagukat véres húsdarabként erre a mocskos, érzéketlen placcra odadobva, másokat ugyanolyan szenvtelenül és gondolkodás nélkül elpusztítva feláldozzák magukat, hogy hírek lehessenek… Valami olyat tegyenek egyszer az életben…, amire odafigyelnek, ami félelmet kelt bennünk, ami tiszteletet, szánalmat ébreszt… Azt hiszik?  Ostobaság, holnapra a kutya se fog rájuk emlékezni.

 

 

 

Szakítás

Szakítás

Szakítás

„A téma az utcán hever.” Tény, hogy soha nem szenvedtem témahiányban, de a mindennapok annyi témát adnak, hogy legalább 50 elkezdett, de még időhiány miatt végig nem írt írásom van. Ki tudja, lesz-e alkalmam, időm, idegzetem, agyam… ezeket is befejezni, mikor ilyen könnyű a dolgom, de egyáltalán nem örülök ennek. A feleségemmel gyakran beszélgetünk arról, mi mindent élünk át az utóbbi években, és mindig arra lyukadunk ki, hogy mennyire abszurd világban élünk. Egyik sokkból még fel sem ocsúdtunk és máris újabbak követik. Mások talán ezt unottan szemlélik, de nekünk megszokhatatlan. Tovább a folytatáshoz

„Brüsszelnek meg kell hallania”

Britannia„Brüsszelnek meg kell hallania”

Tanácsok Európának

Lelki szemeimmel így olvastam: Brüsszelnek meg kell halnia… Nem, mintha ez a „(Br)exit” olyan tett lenne, amit nem lehetett előre tudni. Ha arra gondolunk, hogyan jött létre az Unió, teljesen logikus volt ez az fejlemény. Mindenesetre, semmivel sem fontosabb hír volt, mintha arról tudósítottak volna, hogy a jég elverte a kukoricát. Rettegjenek a bankárok (?)!

Szomorú, hogy az orrunknál fogva vezetnek minket, és mi csak lehajtott fejjel csoszogunk a biztos vég felé. Mindig az utolsó pillanatig, és mindig mi járunk a legrosszabbul. Nem érdemes a történelemmel foglalkozni, mert nem is az, aminek mondják: nem azokkal történt, nem akkor, és nem úgy. A többi stimmel, pl., hogy Stanzi néni nehezen jön ki a kosztpénzből.

Ha rám hallgatnak, elgondolkodnak azon, hogy mi lenne a legjobb a helyett, ami volt és van.

Miközben feleségemmel megvitatjuk az aktuális világhelyzetet, szóba kerülnek az égetően fontos események és azok okai. Különösképpen szót ejtettünk a Brit történelemről és arról, hogy most miért a magyarokat tartják migránsoknak, és miért nem azokat, akiket mi? Feleségem zseniális történelem-szakértő hírében áll – nálam. Eszerint, a Britek még nem tértek magukhoz a gyarmatbirodalmuk „bukása” után, hiszen azok, akiket mi migránsoknak gondolunk csak a Királyság alattvalói és ugyanazt csinálják, mint eddig: dolgoznak Britanniáért, a Királynőért. Ha nem a kezükkel, akkor bevásárlókocsiijaikkal.

Egyébként, pedig ha az „ős” britek úgy is gondolnák, hogy bajban vannak, akkor sem mondanák ki, mert ők a képmutatás bajnokai.

Tegnapi történet, hogy egy brit rendszámú autó a szabályos balra indexem ellenére az előtte levő két autót megelőzve, a 40 kilométeres korlátozó tábla után, de már a falu végén, tehát, ahol elvileg lehet gyorsabban is menni, előzésbe kezdett, a KRESZ szerint a szabályosan mögöttem lelassító két autó mellett, rám dudált, amiért merészeltem hivatali kötelességem teljesítése érdekében balra lekanyarodni az útról, egy híd után (lásd még: előzési szabályok a hídon…). Annyira fontos volt neki a sietség, hogy később kb. 200m-t megtéve, a következő falu első utcáján jobbra befordult, ugyanoda, ahova én is mentem. Ám lehet, hogy csak a rossz májam és a rasszizmusom (pár százalék angol vér is csordogál az ereimben) teszi, hogy angolnak néztem, lehet, hogy csak letelepedett magyar volt. Hiszem, hogy egy vérbeli angol nem tenne ilyet. Így legyen az ember toleráns és európai! De talán csak azt hitte, hogy rossz oldalon hajtok…

Mikor az EU még csak készülődött, a szöveg az volt, hogy gazdaságilag össze kell fogni és így az évszázados ellentéteket el lehet feledtetni, némi fellendülés reményében. De, hogy azután miért kellett az amúgy békésen egymással kereskedő Kelet-Európát beterelni a már nagyjából kikerekedett Közös Piacba? Hát éppenséggel a Közös Piacért. Ami nekik közös, és piac, nekünk alávetettség és korlátok. Ez márpedig rossz. A gyarmatbirodalom „új” stílusa pontosan ez. Mi vesszük, gyártjuk afgán fizetésért az ő dolgaikat, vagy, amit, úgy gondolnak, nekünk szeretni kell, és ezért csupán néhány száz – időközben náluk kiképzett – vezetőt szükséges jól megfizetni, akik eladják saját hazájukat az EU-nak (a Birodalomnak). Ez valóban meghozta az óhajtott fellendülést. Azonban a britek gyarmatbirodalmi egója nem bírta elviselni a német regulát, és legfőképp az amerikai szerkezetet, amit a Bizottság testesít meg. Kimondva Amerika mindig túlságosan domináns volt angol szemekben, pedig elvben közös nyelvet beszélnek. A tényleges hatalom azonban már több évszázada a bankoké, ezért a kilépést is az árfolyamok reagálták le a legláthatóbban. Azt azonban senki se képzelje, hogy ez náluk összeomláshoz vezet, de azok a célországok, akik eddig se akartak betagozódni a rabszolgák társadalmába, meg lesznek büntetve. Ehhez se kell gazdasági elemzőnek lenni. Minden eddigi „válság” ezért volt megtervezve és levezényelve.

Ami viszont reményt keltő, hogy a „nép” hangot mert adni a véleményének. Persze, a kis ördög itt is azt súgja: csak nem ezt is a háttérből szervezték így?

Szóval, a britek saját utat akarnak. Az sem elég, hogy szinte az egész világ a nyelvüket beszéli. Naná, hiszen minden sarkot felfedeztek (lásd: gyarmatosítottak), és különböző „hátrahagyott” bástyáik is ugyanazt az önállóságot tanulták, mint, amit a Korona deklarál. Ebből lett azután Amerika, Ausztrália és az angol nyelv által beoltott gondolkodásmód.

Manapság, tulajdonképpen a gondolkodások csapnak össze, mert a vagyonok elvben és gyakorlatban, már csak néhány kézben vannak. Elcsodálkoznánk azon, hogy a látszatra ellenséges hatalmak tényleges értékei, az irányító tőke, mennyire független tőlük. Legalább is az én érzékeny csápjaim ezt jelzik.

A brit események csak kiváltói annak a krízisnek, ami a háttérben már egyre nagyobb feszültséget okozott. Igazából az egész „fejlődésrögeszme”, ami a kamatok formájában manifesztálódik, egyre nehezebben adható el és be a tömegeknek. Nem lehet tovább takargatni, hogy kiégett a Nagy Birodalmi Gondolat, vagyis, nincs semmi, amiért érdemes újabb lendületet venni, és egymásnak esni. Az új gondolat várat magára, mert már nem variálható az a hazugság, hogy a nagyok a kicsikért vannak. Ez a banki hegemónia és a gazdagodás álcája, és már senki sem dől be neki. Az sem elég vonzó, hogyha sokat dolgozol, jutsz valahova. „Megcsinálhatod a szerencsédet”. A világ már összezsugorodott, a városok egyre csak nőnek, a látszat tevékenységek, a folytonos építkezés már az emberek idegeire megy, a zaj egyre dübörgőbb, lassan az emberi idegrendszer nem feszíthető tovább. Az örökös fűnyírás is, mint pótcselekvés… Mintha ezen múlna egy nép nettsége, rendszeretete, miközben az átlaghőmérséklet emelkedik, és a lenyírt növényzet gyökerei is kiszáradnak, mégis mást se lehet hallani hétvégén és hét közben, mint az átkozott benzinmotorokat. Nincs hova menekülni a zaj elől. A fű egyre sárgább, de csak jön a nyíró kommandó és veri a port, mert már fű alig van. A partok a szárazságban kezdenek leomolni, mert a gyökerek nem tartják a talajt. DSCF4028A vizek felmelegednek, a patakok kiszáradnak, halak pusztulnak, mert a vízinövények, és a parton árnyat adó bokrok, nádasok is áldozatul esnek, a messzire kinyúló gépkar semmit sem kímél. De a gazdaság dübörög…

Kicsiben az emberek ezt érzékelik, de nem képesek megállni a rombolásban.

Hol vannak már azok a hosszú beszélgetések, és kedélyes séták? Nem a múlt romantikus, és tűnő üresjáratai voltak ezek, mert talán nem volt senkinek ötlete arra, hogy mit lehetne csinálni ugyanabban az időben, hanem ez volt az Élet. Nem az volt a legfőbb gond, hogyan termeljük meg a havi részlet ellenértékét, és hajtsuk végre a direktívákat, hajbókoljunk a hivatalnokoknak, írjuk az újabb és újabb jelentéseket, idegesen szörfözzünk az interneten, mint valamilyen hasznos, idegnyugtatón lazító szórakozás, hogy éppen más milyen egetverő baromságot követett el, amit természetesen hitelesen dokumentál is, és közreadja…  Azt a hamis érzést plántálva a tudatokba, hogy mindenki egyenlő, és mindenki közel van egymáshoz.

Nem véletlen, hogy a fűnyírást idefűztem, mivel a zöld pázsit is brit találmány. Nem fogom elmondani, miért… Azután a celeb megénekli Az otthon zöld füvénés ennek súlyos környezetpusztítás lesz a hozadéka. Aki nem érti, az ne is törődjön vele.

No, de hagyjuk már végre szegény szigetlakókat, van nekik elég gondjuk nélkülünk is. Egyfolytában arra gondolok, vajon mi a fészkes fenéért kell mindenkinek elmenni otthonról? Nem, mintha nem tudnám a megszokott válaszokat, hanem éppenséggel azt az alapot tartom rossznak, mely a válaszokat generálja. A Földön, sok helyen élnek emberek, ott is, ahol nem lehet. Ezt az ember és az a hely is megsínyli. Tény, hogy vannak jobb és rosszabb élőhelyek, és ott is élnek, szaporodnak, ahol semmi sincs, ami fenntartsa őket. Ezek az emberek, meghallva, hogy lehet könnyebben is élni, elindulnak oda, ahol állítólag jobb. Ettől azok a „jobb” helyek is egyre rosszabbak lesznek. Ennek így nincs semmi értelme. De az ember nem az értelméről híres, pláne, hogy értelmesnek mondja magát. Ez így is lehetne az a paradoxon, ami jellemzi ennek az uralkodásra és pusztításra szerveződött „világrendnek” a kudarcát. Amíg nem volt ennyi ember a Földön, nem volt szembetűnő a Rendszer csődje. Mára, talán éppen az internet hatására, nincs semmi, ami megindokolná, miért folytassuk azt, ami ostoba, ártalmas, és nem vezet sehova.

De a kölcsönöket vissza kell fizetni, és amíg ez nem történik meg, nem lehet újabb világrendet kitalálni. Ugye, érzik azt, hogy ez mindennek az akadálya? Ez merő irracionalitás.

Lehetne azt mondani, hogy akik rossz helyre születtek, viseljék sorsukat türelemmel. Az is tény, hogy hiába a mostoha körülmény, az ember is csak az az állat, ami/aki ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol született. „Itt élned, s halnod kell!” De mi lett ezzel a törvénnyel?

Mi lett a mértékletességgel, a türelemmel, a nyugalommal, a szép szeretetével, a kis örömök értékével, az érzések gazdagságával, az őszinte kitárulkozással (a „megosztás” és „lájkolás” helyett)?

Már csak a pénz mindenáron való megszerzése és „úri” elszórása, az önpusztítás, és az örökös elégedetlenség, a vélt értékek hajszolása, a kiégett, csalódott, züllött lét…

Már arra senki sem ügyel, mikor a köz elé tesz egy művet, hogy annak erkölcsi tartalma, jóra nevelő hatása is legyen. Csak annak a folytonos felmutatása kell, hogy az ember gyarló, mohó, kíméletlen, hazug, és a jók következésképpen hülyék, és veszniük kell, vessenek magukra?

Hol van a béke és a valódi jólét? A havas hegycsúcsok lábainál álló kolostorokban; az óceán hullámait hasító vitorlás hajón; a lagúnák csendes vízén úszva; a több ezer méter magas bércekről körbetekintve?

Mit emlegessem folyton, hogy mennyi öröm van abban, hogy egyáltalán élünk, és a körülöttünk levő állatok magukon mutatják, nekünk hogyan kéne élnünk, sőt az ő boldog létük a legnagyobb öröm? Ez ma már nem mozgatja meg a lelkeket. Talán azért, mert a lélek elveszett.

Európa, a kultúra kibontakozásának laboratóriuma, vagy a hatalmak kényének kiszolgáltatott hadszíntér, ahol minden hatalmi szeszélyt ki lehet próbálni? Az ostoba és felesleges rongyrázás terepe, és az önfeladás, önmegsemmisítés közhírré tétele?

Vagy: az itt még mindig helyrehozható természeti kincsek gondozása, szolgálata, és az itteni hasznos, tevékeny élet bemutatása, értékeinek felemelése, a különféle gondolkodások elismerésének, tiszteletének, és az egymástól való tanulásnak kivételesen alkalmas területe. Az itt élő népek valódi és eredeti kulturális értékei, nyelveik, történelmük (az igazi!) megismerése, és a tanulságok hasznosítása elég energiát köthet le. Csak ezek felsorolása is könyvtárakat töltene meg. Ehelyett, minden ország sutba dobja azt, ami miatt idejött, az őseik szenvedését sárba tapossa, az átkozott pénz és annak haszontalan elpazarlása révén. A megfékezhetetlen technikai szétszóródás; ugyanannak az alapelvnek millió módon való variációi, amely már az elején is tudatromboló volt (szórakoztató média), ez már nem az az Európa, amely művészeti teljesítményeiről volt híres, és azokat az ideákat mutatta fel, amelyek a civilizáció magasrendűségét hivatottak szolgálni. A nagy teljesítmények mögötti ember egyre jobban lealacsonyodott, csaknem olyan tényezővé vált, mint a gépek alkatrészei. Már nincs igény az emelkedett gondolkodásra, csak a gondolkodás nélküli szolgálni tudásra. Ennek fejében az ember nyugodtan alkoholizáljon (már egyetlen filmből sem hiányozhat az égetett szeszek „lazítás” céljából való rendszeres fogyasztása).

Legegyszerűbb tagozódás a nyelvi-kulturális, nem pedig a piaci-gazdasági érdekszférák mentén kialakított zónák, országok helyett. Ennek jegyében az igazán fenntartható és mindenkit kielégítő tagozódás a nemzetek által megrajzolt Európa. Ha meggondoljuk, az utóbbi évszázadokban ez a szempont volt a legkevésbé figyelembe véve, mintegy a „mozgás” fenntartásának érdekében… A mozgás valóban állandósult, ami főleg a szüntelen ellenségeskedésben nyilvánult meg. Ez volt a cél, hiszen egy olyan Európa, amely magabiztos, kiegyensúlyozott, adott esetben ütőképes, jól szervezett, egymás előtt átjárható, de mindenki joga saját életéhez, döntéseihez, tiszteletben tartott, minden mohó és hatalommániás csoport útjában áll. Egy ilyen Európa alapjaiban határozza meg a világ életmódját, és korlátait.

Apropó életmód…

Talán ez sem meglepő, de az itteni klíma, vérmérséklet, szokásrendszer, magatartás, és szemlélet, általánosságban véve, még ma is más, mint a világ számos egyéb régiójáé. Amit ma látunk, és ami derékba törheti a jövő bizonyosságába vetett reményeket, az erőszakosan beindított népvándorlás. Jóllehet, alig volt húsz háborúmentes év ezen a tájon, és a közelmúltbéli, „kisebb” háborúkat kivéve tekinthetjük ezen utóbbi évtizedeket békeidőknek – lehet, hogy húsz év múlva így is látjuk. Ezek a „helyi” háborúk is a fentebb említett „külső beavatkozás”, vagy a korábban tisztázatlan viszonylatok miatt törtek ki. Ha „modern” szemlélettel élnék, azt mondanám, hogy a „múlt korszak” maradványai, és az „új korszak” töréspontjában keletkezett feszültségek következményei voltak. Ám újabb feszültségeket keltettek, és – mint tudjuk – a háborúk nem oldanak meg semmit, nem eresztik ki a gőzt, mint felületesen gondolják, tulajdonképpen csak a lejárt, és működésképtelen gondolkodásmód megnyilvánulásai. A jövő, nem a globalizációé, hanem az önmérsékleté, és a kemény helyreállító munkáé, ami már belátható időn belül nem fog véget érni, de még el sem kezdtük…

Ha megértjük lehetőségeinket, maradék erényeinket, összeszedjük bátorságunkat, felnövünk a feladatra, kigyógyulva az önpusztító liberalizmusból, mellyel önként odavetettük eszméinket és kultúránkat egy idegen, zagyva hordának, akik nem, hogy nem tisztelik azt a földet, ami a mi őseinket éltette, hanem, minket csupán anyagtalan-tudattalan, gyenge akadálynak tekintenek hódításuk útjában; akkor a mostani hatalmas kihívásnak is megfelelünk.

 

 

 

 

 

Naturokrácia – humanokrácia – uniokrácia –

természet

Naturokrácia  – humanokrácia –  uniokrácia – theokrácia – autokrácia – liberokrácia – bürokrácia – szisztokrácia – demokrácia – maszkulinokrácia – feminokrácia – technokrácia – robotokrácia – logokrácia – arisztokrácia – naturokrácia

A latin-görög kultúra át-meg átjárja az európai kultúrát. Olyan kevert fogalmak kifejezésére ad lehetőséget, melyekkel sokoldalú gondolkodást fejleszthetünk. Az eredeti nyelvtani szabályok tetszőleges megváltoztatása, torzítása megengedhető. Ezen „új” fogalmak időlegesen használhatók bizonyos körülmények jobb megértéséhez. Ne tekintsék tehát ezen „latintalan-görögtelen” szavakat lehetséges támadási felületnek, inkább olyan nyelvi-logikai játékeszközöknek, melyekkel bonyolult korunkat, emberi világunkat világosabban leírhatjuk. Tovább a folytatáshoz

Hozzászólás

Oltárkép

Hozzászólás

Valahogyan az életem mások figyelésével kezdődött, mert a szüleim túl idősek voltak, hogy közelebb kerülhessek hozzájuk, de szerettem és tiszteltem őket. Mivel több volt az idős ember körülöttem, ezért sok élettapasztalatot tanultam tőlük. A könyvek is segítettek megértenem az életet és magamat. Ez nem jelenti azt, hogy már mindent értek. De azt igen, hogy az érdeklődésem mások és önmagam titkai iránt olthatatlan. Az egészség témája elég hamar a látókörömbe került, mert – akkor még nem tudatosult bennem – az idős szüleim sok genetikai hibát is rám hagyományoztak. Ezért is kezdtem a másfajta étkezésbe, és továbbra is azt gondolom, az étkezés és az egészség szoros összefüggésben van. Ez nem elég ahhoz, hogy az élettel tisztába jöjjünk, ezért párhuzamosan az un. „lélek” dolgait is firtatni kezdtem. Ezután jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy az Isten csak egy idea, amit azért találtak ki a minket irányító gonosz erők, hogy mindazt, amit az Istennek tulajdonítanak, megtegyék velünk. Csináltak háborúkat, miközben az emberek az Istent kérlelték, vessen véget ennek. Okoztak betegségeket, és továbbra is az Istent és önmagunkat hibáztatjuk a bajainkért. Ettől függetlenül az Isten egy olyan idea, amit azért kell követnünk, mert magában foglalja mindazt, ami az embert jellemzi, tehát – Hamvas szavaival – „Istenembert” kell teremtenünk. Tovább a folytatáshoz

Reál

Realista a sarokbanReál

Egy önvallomással kezdem: nem tudom eldönteni, humán, vagy reál beállítottságú vagyok-e. Ha mindenképpen választanom kell, akkor se. De ha röviden megindokolnám, akkor a reáldolgokat humán szellemben végzem. De – mint mindig – most sem erről lesz szó… Tovább a folytatáshoz

Tenni vagy nem tenni

Rodin GondolkodóTenni vagy nem tenni

Azt hiszem, hiba minálunk érteni. Mert, amit az ember megért, felborítja mindazt, amiben hisz. Nálam a megértés az első, és számtalanszor átéltem korábbi vélekedésem összeomlását. Most nem erről akarok beszélni, hanem arról, milyen is ez a magyar nép. Miért vagyunk mindig ugyanabban a gödörben. Tovább a folytatáshoz

Pötyi biztonságban

Pötyi biztonságban

Voltaképpen nyugodtak lehetünk. A világ forrong, a pénzhatalom tombol, terror, horror és zombik. De van egy biztos pont: kis hazánk. Itt a dolgok a megszokott kerékvágásban.

Mit nekünk Mohács, Aranybulla, Trianon! A kis szigetország Pötyin keresztül üzent nekünk: velünk van. Már most kijelentem: semmilyen támadást nem tűrünk! Cuba si Yenkee too!

Vagy ilyesmi… A gúny árnyéka is távol álljon tőlem, hisz nekünk is van egy kis Havannaink. Buksi a család és minden idegen barátja. Ha egy ember megjelenik, legyen az barát vagy ellenség, egyaránt lelkesen, pitizve fogadja. Igazán szeretetre neveltük, harapni csak a „rágcsi” nevű műkaját harapja, és ronggyá szaggatott kutyapajtását, „akit” naponta többször is magáévá tesz.

De félre a tréfával kérem: hazánk szilárdan áll Európa határvidékein, ide egyetlen gonosz se teheti be a lábát, de ha már itt van, az persze más… Átengedni is lehet mindenkit, csak mi maradjunk ki az egészből. A kormány a helyén van, a százalékok és a teljesítés is a megszokott stílusban hangzik el a hírekben. Ahogyan az utóbbi 70 évben mindig. A Hungarikumok és igaz barátok vesznek körül minket, ezért bizakodva tekintünk a jövőbe. Igaz, hogy a Duna elterelve, az ország zsugorodik, a nép hízik, az egészség romlik, de ez is csak azt mutatja, hogy élünk. Nem adjuk fel, még néhol magyar beszédet is hallani a sok angol szöveg mögött, a hegyek felől ágyúdörgés és alacsonyan szálló repülőgépek süvítése, de béke van, és nyugalom. Az ablakok, meg az alapok néha meginognak a dörejek hangjától, de ez is csak a biztonságot jelenti nekünk, hiszen elég nagy az ország, hogy a fél Dunántúlt gyakorlótérnek használja minden új barátunk. A polgárok lelkesek, mert polgárnak lenni jó. Igaz ugyan, hogy a jó polgárok nem kapnak semmit a folytonos zaklatásért cserébe, mert a barátok fizetnek rendesen, mi meg szagolhatjuk a puskaport.

Ma megint egy új nap. Az ünnep előtt: húst nem enni, mert az vétek, de utána tízszer annyi, az már hagyomány. Az pedig szent. Az ágyból felkelve a jól ismert derékfájás köszönt, az üzemanyagárak emelkednek, vagyis már minden rendben. Remény deríti fel az orcákat, minket már semmi baj sem érhet, hiszen a rendőrség a helyén, az ellenség a kapuknál – mint mindig –, a közmunkások a tűzvonalban. Már nem a vadak élőhelyét rombolják, hanem a dolgukat végzik, mármint védenek minket. Azt hiszem, ennél többet már nem tehetünk. Don kanyar, Isonzó, Corvin köz… mindent túlélünk. Kis sajkánk állja a habokat! És Pötyi is biztonságban.

Pötyi

Pénzt vagy kultúrát!

Pénzt vagy életetKultúraPénzt vagy kultúrát!

 

 

Lehetett volna a cím: „A züllés természete”, de a  züllés nem természetes. A természet nem tud zülleni, hacsak az ember újra meg újra meg nem akadályozza abban, hogy helyrehozhassa önmagát. Amiről szinte minden írásom szól, az a szokásrendszer, ami csak az emberi minőség süllyedése irányában változik, ezt nevezem én folyamattudati zavarnak. De, amiről legjobban szó van, az a katasztrofális kulturális leépülés, amit – érdekes módon – a pénzuralom előretörése okoz, egyes országokban. Tovább a folytatáshoz