„Brüsszelnek meg kell hallania”
Tanácsok Európának
Lelki szemeimmel így olvastam: Brüsszelnek meg kell halnia… Nem, mintha ez a „(Br)exit” olyan tett lenne, amit nem lehetett előre tudni. Ha arra gondolunk, hogyan jött létre az Unió, teljesen logikus volt ez az fejlemény. Mindenesetre, semmivel sem fontosabb hír volt, mintha arról tudósítottak volna, hogy a jég elverte a kukoricát. Rettegjenek a bankárok (?)!
Szomorú, hogy az orrunknál fogva vezetnek minket, és mi csak lehajtott fejjel csoszogunk a biztos vég felé. Mindig az utolsó pillanatig, és mindig mi járunk a legrosszabbul. Nem érdemes a történelemmel foglalkozni, mert nem is az, aminek mondják: nem azokkal történt, nem akkor, és nem úgy. A többi stimmel, pl., hogy Stanzi néni nehezen jön ki a kosztpénzből.
Ha rám hallgatnak, elgondolkodnak azon, hogy mi lenne a legjobb a helyett, ami volt és van.
Miközben feleségemmel megvitatjuk az aktuális világhelyzetet, szóba kerülnek az égetően fontos események és azok okai. Különösképpen szót ejtettünk a Brit történelemről és arról, hogy most miért a magyarokat tartják migránsoknak, és miért nem azokat, akiket mi? Feleségem zseniális történelem-szakértő hírében áll – nálam. Eszerint, a Britek még nem tértek magukhoz a gyarmatbirodalmuk „bukása” után, hiszen azok, akiket mi migránsoknak gondolunk csak a Királyság alattvalói és ugyanazt csinálják, mint eddig: dolgoznak Britanniáért, a Királynőért. Ha nem a kezükkel, akkor bevásárlókocsiijaikkal.
Egyébként, pedig ha az „ős” britek úgy is gondolnák, hogy bajban vannak, akkor sem mondanák ki, mert ők a képmutatás bajnokai.
Tegnapi történet, hogy egy brit rendszámú autó a szabályos balra indexem ellenére az előtte levő két autót megelőzve, a 40 kilométeres korlátozó tábla után, de már a falu végén, tehát, ahol elvileg lehet gyorsabban is menni, előzésbe kezdett, a KRESZ szerint a szabályosan mögöttem lelassító két autó mellett, rám dudált, amiért merészeltem hivatali kötelességem teljesítése érdekében balra lekanyarodni az útról, egy híd után (lásd még: előzési szabályok a hídon…). Annyira fontos volt neki a sietség, hogy később kb. 200m-t megtéve, a következő falu első utcáján jobbra befordult, ugyanoda, ahova én is mentem. Ám lehet, hogy csak a rossz májam és a rasszizmusom (pár százalék angol vér is csordogál az ereimben) teszi, hogy angolnak néztem, lehet, hogy csak letelepedett magyar volt. Hiszem, hogy egy vérbeli angol nem tenne ilyet. Így legyen az ember toleráns és európai! De talán csak azt hitte, hogy rossz oldalon hajtok…
Mikor az EU még csak készülődött, a szöveg az volt, hogy gazdaságilag össze kell fogni és így az évszázados ellentéteket el lehet feledtetni, némi fellendülés reményében. De, hogy azután miért kellett az amúgy békésen egymással kereskedő Kelet-Európát beterelni a már nagyjából kikerekedett Közös Piacba? Hát éppenséggel a Közös Piacért. Ami nekik közös, és piac, nekünk alávetettség és korlátok. Ez márpedig rossz. A gyarmatbirodalom „új” stílusa pontosan ez. Mi vesszük, gyártjuk afgán fizetésért az ő dolgaikat, vagy, amit, úgy gondolnak, nekünk szeretni kell, és ezért csupán néhány száz – időközben náluk kiképzett – vezetőt szükséges jól megfizetni, akik eladják saját hazájukat az EU-nak (a Birodalomnak). Ez valóban meghozta az óhajtott fellendülést. Azonban a britek gyarmatbirodalmi egója nem bírta elviselni a német regulát, és legfőképp az amerikai szerkezetet, amit a Bizottság testesít meg. Kimondva Amerika mindig túlságosan domináns volt angol szemekben, pedig elvben közös nyelvet beszélnek. A tényleges hatalom azonban már több évszázada a bankoké, ezért a kilépést is az árfolyamok reagálták le a legláthatóbban. Azt azonban senki se képzelje, hogy ez náluk összeomláshoz vezet, de azok a célországok, akik eddig se akartak betagozódni a rabszolgák társadalmába, meg lesznek büntetve. Ehhez se kell gazdasági elemzőnek lenni. Minden eddigi „válság” ezért volt megtervezve és levezényelve.
Ami viszont reményt keltő, hogy a „nép” hangot mert adni a véleményének. Persze, a kis ördög itt is azt súgja: csak nem ezt is a háttérből szervezték így?
Szóval, a britek saját utat akarnak. Az sem elég, hogy szinte az egész világ a nyelvüket beszéli. Naná, hiszen minden sarkot felfedeztek (lásd: gyarmatosítottak), és különböző „hátrahagyott” bástyáik is ugyanazt az önállóságot tanulták, mint, amit a Korona deklarál. Ebből lett azután Amerika, Ausztrália és az angol nyelv által beoltott gondolkodásmód.
Manapság, tulajdonképpen a gondolkodások csapnak össze, mert a vagyonok elvben és gyakorlatban, már csak néhány kézben vannak. Elcsodálkoznánk azon, hogy a látszatra ellenséges hatalmak tényleges értékei, az irányító tőke, mennyire független tőlük. Legalább is az én érzékeny csápjaim ezt jelzik.
A brit események csak kiváltói annak a krízisnek, ami a háttérben már egyre nagyobb feszültséget okozott. Igazából az egész „fejlődésrögeszme”, ami a kamatok formájában manifesztálódik, egyre nehezebben adható el és be a tömegeknek. Nem lehet tovább takargatni, hogy kiégett a Nagy Birodalmi Gondolat, vagyis, nincs semmi, amiért érdemes újabb lendületet venni, és egymásnak esni. Az új gondolat várat magára, mert már nem variálható az a hazugság, hogy a nagyok a kicsikért vannak. Ez a banki hegemónia és a gazdagodás álcája, és már senki sem dől be neki. Az sem elég vonzó, hogyha sokat dolgozol, jutsz valahova. „Megcsinálhatod a szerencsédet”. A világ már összezsugorodott, a városok egyre csak nőnek, a látszat tevékenységek, a folytonos építkezés már az emberek idegeire megy, a zaj egyre dübörgőbb, lassan az emberi idegrendszer nem feszíthető tovább. Az örökös fűnyírás is, mint pótcselekvés… Mintha ezen múlna egy nép nettsége, rendszeretete, miközben az átlaghőmérséklet emelkedik, és a lenyírt növényzet gyökerei is kiszáradnak, mégis mást se lehet hallani hétvégén és hét közben, mint az átkozott benzinmotorokat. Nincs hova menekülni a zaj elől. A fű egyre sárgább, de csak jön a nyíró kommandó és veri a port, mert már fű alig van. A partok a szárazságban kezdenek leomolni, mert a gyökerek nem tartják a talajt. 
A vizek felmelegednek, a patakok kiszáradnak, halak pusztulnak, mert a vízinövények, és a parton árnyat adó bokrok, nádasok is áldozatul esnek, a messzire kinyúló gépkar semmit sem kímél. De a gazdaság dübörög…
Kicsiben az emberek ezt érzékelik, de nem képesek megállni a rombolásban.
Hol vannak már azok a hosszú beszélgetések, és kedélyes séták? Nem a múlt romantikus, és tűnő üresjáratai voltak ezek, mert talán nem volt senkinek ötlete arra, hogy mit lehetne csinálni ugyanabban az időben, hanem ez volt az Élet. Nem az volt a legfőbb gond, hogyan termeljük meg a havi részlet ellenértékét, és hajtsuk végre a direktívákat, hajbókoljunk a hivatalnokoknak, írjuk az újabb és újabb jelentéseket, idegesen szörfözzünk az interneten, mint valamilyen hasznos, idegnyugtatón lazító szórakozás, hogy éppen más milyen egetverő baromságot követett el, amit természetesen hitelesen dokumentál is, és közreadja… Azt a hamis érzést plántálva a tudatokba, hogy mindenki egyenlő, és mindenki közel van egymáshoz.
Nem véletlen, hogy a fűnyírást idefűztem, mivel a zöld pázsit is brit találmány. Nem fogom elmondani, miért… Azután a celeb megénekli 
és ennek súlyos környezetpusztítás lesz a hozadéka. Aki nem érti, az ne is törődjön vele.
No, de hagyjuk már végre szegény szigetlakókat, van nekik elég gondjuk nélkülünk is. Egyfolytában arra gondolok, vajon mi a fészkes fenéért kell mindenkinek elmenni otthonról? Nem, mintha nem tudnám a megszokott válaszokat, hanem éppenséggel azt az alapot tartom rossznak, mely a válaszokat generálja. A Földön, sok helyen élnek emberek, ott is, ahol nem lehet. Ezt az ember és az a hely is megsínyli. Tény, hogy vannak jobb és rosszabb élőhelyek, és ott is élnek, szaporodnak, ahol semmi sincs, ami fenntartsa őket. Ezek az emberek, meghallva, hogy lehet könnyebben is élni, elindulnak oda, ahol állítólag jobb. Ettől azok a „jobb” helyek is egyre rosszabbak lesznek. Ennek így nincs semmi értelme. De az ember nem az értelméről híres, pláne, hogy értelmesnek mondja magát. Ez így is lehetne az a paradoxon, ami jellemzi ennek az uralkodásra és pusztításra szerveződött „világrendnek” a kudarcát. Amíg nem volt ennyi ember a Földön, nem volt szembetűnő a Rendszer csődje. Mára, talán éppen az internet hatására, nincs semmi, ami megindokolná, miért folytassuk azt, ami ostoba, ártalmas, és nem vezet sehova.
De a kölcsönöket vissza kell fizetni, és amíg ez nem történik meg, nem lehet újabb világrendet kitalálni. Ugye, érzik azt, hogy ez mindennek az akadálya? Ez merő irracionalitás.
Lehetne azt mondani, hogy akik rossz helyre születtek, viseljék sorsukat türelemmel. Az is tény, hogy hiába a mostoha körülmény, az ember is csak az az állat, ami/aki ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol született. „Itt élned, s halnod kell!” De mi lett ezzel a törvénnyel?
Mi lett a mértékletességgel, a türelemmel, a nyugalommal, a szép szeretetével, a kis örömök értékével, az érzések gazdagságával, az őszinte kitárulkozással (a „megosztás” és „lájkolás” helyett)?
Már csak a pénz mindenáron való megszerzése és „úri” elszórása, az önpusztítás, és az örökös elégedetlenség, a vélt értékek hajszolása, a kiégett, csalódott, züllött lét…
Már arra senki sem ügyel, mikor a köz elé tesz egy művet, hogy annak erkölcsi tartalma, jóra nevelő hatása is legyen. Csak annak a folytonos felmutatása kell, hogy az ember gyarló, mohó, kíméletlen, hazug, és a jók következésképpen hülyék, és veszniük kell, vessenek magukra?
Hol van a béke és a valódi jólét? A havas hegycsúcsok lábainál álló kolostorokban; az óceán hullámait hasító vitorlás hajón; a lagúnák csendes vízén úszva; a több ezer méter magas bércekről körbetekintve?
Mit emlegessem folyton, hogy mennyi öröm van abban, hogy egyáltalán élünk, és a körülöttünk levő állatok magukon mutatják, nekünk hogyan kéne élnünk, sőt az ő boldog létük a legnagyobb öröm? Ez ma már nem mozgatja meg a lelkeket. Talán azért, mert a lélek elveszett.
Európa, a kultúra kibontakozásának laboratóriuma, vagy a hatalmak kényének kiszolgáltatott hadszíntér, ahol minden hatalmi szeszélyt ki lehet próbálni? Az ostoba és felesleges rongyrázás terepe, és az önfeladás, önmegsemmisítés közhírré tétele?
Vagy: az itt még mindig helyrehozható természeti kincsek gondozása, szolgálata, és az itteni hasznos, tevékeny élet bemutatása, értékeinek felemelése, a különféle gondolkodások elismerésének, tiszteletének, és az egymástól való tanulásnak kivételesen alkalmas területe. Az itt élő népek valódi és eredeti kulturális értékei, nyelveik, történelmük (az igazi!) megismerése, és a tanulságok hasznosítása elég energiát köthet le. Csak ezek felsorolása is könyvtárakat töltene meg. Ehelyett, minden ország sutba dobja azt, ami miatt idejött, az őseik szenvedését sárba tapossa, az átkozott pénz és annak haszontalan elpazarlása révén. A megfékezhetetlen technikai szétszóródás; ugyanannak az alapelvnek millió módon való variációi, amely már az elején is tudatromboló volt (szórakoztató média), ez már nem az az Európa, amely művészeti teljesítményeiről volt híres, és azokat az ideákat mutatta fel, amelyek a civilizáció magasrendűségét hivatottak szolgálni. A nagy teljesítmények mögötti ember egyre jobban lealacsonyodott, csaknem olyan tényezővé vált, mint a gépek alkatrészei. Már nincs igény az emelkedett gondolkodásra, csak a gondolkodás nélküli szolgálni tudásra. Ennek fejében az ember nyugodtan alkoholizáljon (már egyetlen filmből sem hiányozhat az égetett szeszek „lazítás” céljából való rendszeres fogyasztása).
Legegyszerűbb tagozódás a nyelvi-kulturális, nem pedig a piaci-gazdasági érdekszférák mentén kialakított zónák, országok helyett. Ennek jegyében az igazán fenntartható és mindenkit kielégítő tagozódás a nemzetek által megrajzolt Európa. Ha meggondoljuk, az utóbbi évszázadokban ez a szempont volt a legkevésbé figyelembe véve, mintegy a „mozgás” fenntartásának érdekében… A mozgás valóban állandósult, ami főleg a szüntelen ellenségeskedésben nyilvánult meg. Ez volt a cél, hiszen egy olyan Európa, amely magabiztos, kiegyensúlyozott, adott esetben ütőképes, jól szervezett, egymás előtt átjárható, de mindenki joga saját életéhez, döntéseihez, tiszteletben tartott, minden mohó és hatalommániás csoport útjában áll. Egy ilyen Európa alapjaiban határozza meg a világ életmódját, és korlátait.
Apropó életmód…
Talán ez sem meglepő, de az itteni klíma, vérmérséklet, szokásrendszer, magatartás, és szemlélet, általánosságban véve, még ma is más, mint a világ számos egyéb régiójáé. Amit ma látunk, és ami derékba törheti a jövő bizonyosságába vetett reményeket, az erőszakosan beindított népvándorlás. Jóllehet, alig volt húsz háborúmentes év ezen a tájon, és a közelmúltbéli, „kisebb” háborúkat kivéve tekinthetjük ezen utóbbi évtizedeket békeidőknek – lehet, hogy húsz év múlva így is látjuk. Ezek a „helyi” háborúk is a fentebb említett „külső beavatkozás”, vagy a korábban tisztázatlan viszonylatok miatt törtek ki. Ha „modern” szemlélettel élnék, azt mondanám, hogy a „múlt korszak” maradványai, és az „új korszak” töréspontjában keletkezett feszültségek következményei voltak. Ám újabb feszültségeket keltettek, és – mint tudjuk – a háborúk nem oldanak meg semmit, nem eresztik ki a gőzt, mint felületesen gondolják, tulajdonképpen csak a lejárt, és működésképtelen gondolkodásmód megnyilvánulásai. A jövő, nem a globalizációé, hanem az önmérsékleté, és a kemény helyreállító munkáé, ami már belátható időn belül nem fog véget érni, de még el sem kezdtük…
Ha megértjük lehetőségeinket, maradék erényeinket, összeszedjük bátorságunkat, felnövünk a feladatra, kigyógyulva az önpusztító liberalizmusból, mellyel önként odavetettük eszméinket és kultúránkat egy idegen, zagyva hordának, akik nem, hogy nem tisztelik azt a földet, ami a mi őseinket éltette, hanem, minket csupán anyagtalan-tudattalan, gyenge akadálynak tekintenek hódításuk útjában; akkor a mostani hatalmas kihívásnak is megfelelünk.
