A hülyeség maga

A hülyeség magaRendetlenség

 Ugyan megígértem, hogy a Nő maga után hamarosan a Férfi maga fog következni, de a címben jelzett jelenség, oly méreteket öltött, hogy halaszhatatlanul foglalkoznunk kell vele. Ez a ragály egy olyan lassú vírus, mely az óta pusztít, mióta az ember tudatra tett szert. A tudaton tenyészik. Eleinte láthatatlan volt és összetéveszthető más tudati zavarokkal. Ma már azonban világosan látszik, hogy generális kór, mely a tudat, és ezen keresztül az egész világ elpusztítására törekszik.

 Világosan kitűnik ez abból is, hogy úgy kezelendő, mintha nem is volna, mintha azonos volna holmi elmekórtani esettel, ami csak pár embert érint, és azokat el lehet különíteni, sőt drogokkal tünetmentessé lehet tenni. Azonban olyan alattomos és olyan láthatatlan, hogy minden területre befészkelte magát, és azáltal képes győzni, hogy a tudati immunrendszert, más néven: értelmet támadja és bénítja meg. Azt is mondhatnám, hogy olyan tudati autoimmun betegség, a tudat AIDS-e, mely lassan hatalmasodik el, és végül elpusztítja az emberiség „testét”: értelmét, erkölcsét, mindent, ami az embert kell(ene), hogy jellemezze. Igazán nem sok kellene ahhoz, hogy az emberiség eme rákfenéjét örökre elfeledjük, de ezt a csekélységet valahogyan senki sem akarja vállalni. Inkább mindenki hagyja, hogy menjenek a „dolgok” úgy, ahogyan menniük „kell”. Az emberek nagyobbik részének érdeke fűződik ahhoz, hogy éljen és viruljon; más, kisebb rész tudván tudja, de nem akar tőle megszabadulni, és csak egy jelentéktelen töredék az, aki tenni is akar valamit, hogy végleg felszámoljuk. Minden más baj, csak ennek következménye, és minden további olyan tett, mely nem ennek felszámolására törekszik, csak újabb erőt és hatalmat ad neki. Van egy kedvenc aforizmám: minden bajok forrása a tudatlanság.  Továbbra is tartom ennek érvényességét, de fontos megjegyezni, hogy a tudás nem azonos az értelemmel, vagyis a tudás jelenlegi, hülyeséggel torzított és lezüllesztett alakja nem azonos azzal a tudással, mely az értelmet szolgálja, és azt erősíti. Ez a kis elmejáték talán alkalmas lesz arra, hogy rávilágítson a hülyeség sajátos természetére, mely a Maga sorozat fő szellemi szála, mármint a természet és a tárgy analógiájának tükrözése, illetve az abszurd és értelmetlen momentumok reflektorfénybe állítása.

 Ismert és közre bocsátott alkotás a Hülyeség kora c. film. Ugyan egy kockáját sem láttam, de el tudom képzelni, hiszen én egy sokkal hosszabb és drámaibb történetet, az életemet kísérem figyelemmel, az inkriminált tárgy viszonylatában. Én sem vagyok mentes ettől, bár mindent megteszek annak érdekében, hogy önmagamon megfigyeljem tüneteit.

Visszatekintve azokra a sértésekre, melyek mélyen érintettek, mind közül ez emelkedett ki: „hülye vagy”. Ugyebár az emberek jelentős része nem tulajdonít ennek különösebb jelentőséget, hiszen mondjuk néha párunknak, barátunknak is, kvázi „kedveskedve”. De mindig szembetaláltam magamat ezzel a kérdéssel: „tényleg hülye lennék, vagy a reakciót kiváltó viselkedés igazából csak „bizonyos” szemszögből és bizonyos vonatkozásban számít hülyeségnek?”

Fontos utalni rá, hogy az a hülyeség, amelyről most próbálok óvatosan és körmönfontan értekezni, semmiben sem azonos azzal, mikor az ember értelmetlenül cselekszik, mármint hogy pontosabb legyek, „hagyományos” értelemben fölfoghatatlan és  nonkomform. Nos, éppen ez az, ami egy lépéssel közelebb visz a pontos definícióhoz. Ma már a hülyeség legitim, és hivatalosan alkalmazott gyakorlata a „dolgok” vitelének. Remélem, kiérzik azt az árnyalatot, mely már a „hülyeség” szellemében utal önmagára?

 Igazából nem mondani semmit, de mégis beszélni; nem tenni semmit, mégis cselekedni; nem meggondolni, hanem támadni, hátha ezzel valamit megóvok, amiről egyébként fogalmam sincs. Ez már a hülyeség, vagyis a hülye viselkedés körébe tartozik. A hülyeség a tudattal együtt jelent meg, mint valami szimbióta, vagy inkább élősködő, mivel a tudat még meglenne nélküle, de ő a tudat nélkül semmit sem ér. A legnagyobb hülyeségek közé tartozik az a vélekedés, hogy a „hülyeség a játékosság egy formája, mintegy lazítás a hátköznapok taposómalmában.” Ne keressék sehol ezt a sztereotípiát, mert ez anélkül hódít, hogy ki sem mondják, hanem ennek szellemében cselekszenek. A hülyeség egyébként éppen az a métely, ami egész életeken, sőt korszakokon át rejtve marad, csak a világ külső megjelenése, és az emberek arckifejezése, gondolataik jellege, rendszerük bonyolult, vagy áttekinthetőbb és egyszerűbb volta árulja el, hogy milyen fokú a „fertőzés”.

Ugyebár, már senkinek sincs kétsége afelől, hogy hülyeség van és uralkodik, csak éppen mindenki azt hiszi, hogy őrá ez nem vonatkozik… De általában úgy kezelik, mint „szükséges rosszat”.

Azonban a rejtettség egyre inkább megkopik, és a fátyol már szakadozik, és a homály az elmékről lassanként leolvad. (Tudatos hamvasi utánérzés(!) Az értelem az az erő, ami éppen emberségünkből fakad, és amíg az egy kicsiny mértékben is él az emberi tudatokban, közös lelkületünkben, legalább is remény formájában, addig nincs veszve minden. Azonban – mint mondtam – játszi könnyedséggel túljutnánk a krízisen, ha ráébrednénk annak tudatára, hogy mit vesztettünk eddig, mennyire lemaradtunk saját lehetőségeink mögött; mennyit ártottunk szülőbolygónknak és kozmikus környezetének, általában mennyire félreismertük magunkat ebben a világban.

A legnagyobb felismerés, amit az írás és emberekkel való beszélgetések hatására tettem, hogy az elmém – akár bárkinek az elméje – olyan érték, olyan „társ”, aki – és nem ami… – talán a legértékesebb mindennél, amit fontosnak tartunk.

 Ezért is mondom mindig, hogy bármilyen mesterséges szer, vagy gonosz, ártalmas cselekedet, mely a tudatot rongálja és „rendeltetésétől idegen” célra használja, emberségünk és a „világtudat”, ha úgy tetszik Isten ellen való vétek, hogy ne mondjam: bűn!

 Ezért rossz, ostoba, és hülye… dolog olyan hatásoknak kitenni értékes tudatunkat, mely bénítja, tompítja, fárasztja – anélkül, hogy fejlesztené – és talán a leginkább üldözendő az a képessége, ahogyan erkölcsi gát nélkül alkalmazható a pusztítás ezernyi válfajának kimódolására, szerkezetek megtervezésére és előállítására, valamint arra a szervező és rendszerépítő „munkára”, ami végül a pusztításhoz vezet.

 Miért számít hülyeségnek mindez? Hát azért, mert az ember jellemét tönkreteszi, azon a nyilvánvaló hatáson kívül, amit a „tevékenyég” okoz. Ugyebár nem kell felemlítenem az egyik leghülyébb „találmányunkat”, a háborút.  Szokás ezt azzal a hülyeséggel magyarázni, hogy a „vérünkben van a gyilkolás”. Valamint: „elkerülhetetlenül eljutunk egy olyan állapotba, mikor semmi más nem oldja meg a problémát.”

Na, itt aztán a problémák milyenségét lehetne részletezni, de már ez önmagában is hülyeség volna, hiszen nagyon pregnáns példa az, ahogyan egy momentumot, ami vagy nincs, vagy mi azért hoztuk létre, hogy rosszat tegyünk általa, úgy tekintünk, mintha az teljesen, jogos valójában, a maga természetéből fakadón létezne, és azután ezt holmi „matematikai változó” vagy valamilyen reális tényező formájában alkalmazzuk.

Pedig egyszer s mindenkorra vegyük észre, hogy ezek a „dolgok”, csak általunk és csak a hülyeség tudatállapotában „derengenek” úgy, mintha lennének!

 Amint feleszmélünk kábultságunkból, tisztán fogjuk látni magunkat, amint hülyeségeket hülyén véltünk, tettünk, és másokat is arra kényszerítettünk, hogy kövessenek minket az értelmetlenségben és ártalomban. Ez a felismerés valóban kellemetlen, és gyalázatosan hat önértékelésünkre, de jobban járunk, ha szembenézünk a valósággal, mivel abból csak egy van… a hülyeség azonban milliónyi és osztódással szaporodik…

 Mi a hülyeség legszembetűnőbb bizonyítéka?

 Az, hogy züllés van.

Ne higgye senki, hogy ez afféle „fából vaskarika”! A tudatunknak az a csodálatos képessége, ahogyan önmagát kontrollálva fejleszti, kreatívan hoz létre verziókat, rendszereket – a természetben alkalmazott elvek szerint –, éppen a torzulások megfigyelésén és azok kijavításán alapszik, a következő alkalmazás számára kezelhetőbb, gördülékenyebb móduszokat szül, azt követeli meg, hogy züllés sehogyan se jöjjön létre. Ezzel ugyanis önmaga tagadását valósítaná meg. Az pedig egyáltalán nem elfogadható, hogy 7 milliárd tudatnak nincsen akkora önjavító képessége, hogy úrrá legyen a hülyeségen és azokon a rendszereken, melyeket a hülyeség vírusával fertőzött „egyedek” a hülyeség uralma alatt alkottak meg és használnak.

 Önmagában az is bizonyítja állításomat, hogy a züllést fejlődésként állítják be.  A fejlődés pedig csupán élő szervezetek egyedi életének jellemzője. Nagyon kérdéses és labilis az a kijelentés, hogy „társadalmi rendszerek fejlődnek”. Ha vannak is ilyenek, de érdemes elgondolkodni azon, hogy valójában ez a megállapítás is csak a hülyeség egyik tünete-e, szóval, ha ilyenek léteznének is, azok nem úgy változnának, mint ahogyan az élő rendszerek. Hacsak abból a szempontból nem, hogyha fejlődnek, ez főleg mennyiségi lehetne; akkor egy viszonylagos stabil (vagy látszólag stabil) szakasz alatt,– mérhetetlenül nehezen felismerhető módon – ingadoznak, végül degradálódnak és eliminálódnak, „meghalnak”.

Az illúzió, mely azt mondatja az emberrel, hogy pediglen az az élet értelme, hogy „mindig jobb lesz”, annyira hamis, hogy a mai valóság szembeköpi…

És most értünk el ahhoz a ponthoz, amikor meg kell értenie mindenkinek, hogy ami eddig volt, csupán a hülyeség megnyilvánulásának rejtett, annál rombolóbb szakasza volt, és ami ezután következik, vagy, amit éppen most élünk át – amíg lehetséges – a csupasz megjelenítés, arra való ráébredés, hogy csak mi hozhatjuk helyre azt a tengernyi kárt, amit a hülyeség évezredek alatt okozott!

 Ennek viszont ára van. Ezzel való szembenézés úgyszólván megsemmisítő erejű, hiszen olyan alapokra építettük az emberiség sorsát meghatározó rendszerünket, mely minden értelmet és józanságot nélkülöz.

 Hogyan nyerhetjük vissza elménk-tudatunk önjavító képességét?

Az egyik csodamódszer, a legfontosabb fogalmaink értelmének egységes és örökbecsű rehabilitációja. Erről már sokat írtam és beszéltem, és Hamvas Béla egyik olyan tétele, mely nélkül képtelenség bármit is változtatni. Már maga a szó: változás, is olyan félelmeket kelt mindenkiben, hogy ez önmagában is figyelmeztető kellene, hogy legyen. Valójában igen csekély az a kör, amelyben találunk számunkra „örök” momentumokat: tényeket, eszméket, viszonyulásokat, ítéleteket stb. Ezért, minden kutakodásunk végpontja csak a fogalmak tisztázása és „zárolása” lehet. Nem hiszem, hogy különösebben elemeznem kellene az egyes alapfogalmakat, de azt látjuk, hogy a züllés számos jelét mutatja történetük és az a zavaró különbség, ahogyan vallások, népek, szokások ezeket értelmezik és alkalmazzák.

Egyik ilyen fogalmunk – sokak számára sértő még a róla való reális elmélkedés is – a szeretet. Ebben a láthatatlan, kimondhatatlan, és leírhatatlan elmezavarban, ahol a normális bolond, a bolond normális, a legfontosabb és leggyakrabban emlegetett fogalmak a valóságban nem léteznek. Ez érvényes szent szeretet szavunkra is: az emberek közti kapcsolatokban nincs. Kimondhatjuk, hogy a gyakran használt és hivatkozott fogalmaink az alkalmazásból már hiányoznak, csak beszélünk róluk. Éppen az devalválta őket, hogy gyakran használták, de semmit sem jelentettek. Csupán a hiányukat akarják jelölni, de mikor már nem is említik őket, végképp megszűnnek létezni, még az emlékeinkből is kitörlődnek. Az erkölcstan, ami köreinkben már ismeretlen, de fénykorában sem szólt valódi erkölcsről, csak szokásokról, olyan tudomány, mely rést üthetne a hülyeség bástyáján. Az a mód, ahogyan a fogalmakat képzik és társítják, már kézzelfogható módon jelzi lezüllesztésük technikáját és motivációit. Mikor az erkölcsöt szétdarabolják valláserkölcsre, nemi erkölcsre, üzleti erkölcsre – hogy csak néhány példát említsek – csupán azt reprezentálják, hogy sovány fogalmuk sincsen róla. Ezen túl pedig azt, hogy az erkölcs képes alakváltozásokra, a szerint, mire akarják használni.

És éppen ez a kulcsszó: használat. Olyan művelet, amivel megváltoztatják a fogalom eredeti jelentését, és érdekeiknek megfelelően kihasználják, visszaélnek vele. Ugyanez történik minden fogalmunkkal: aktualizálják őket, vagyis úgy bánnak velük, mintha a kor és a hely törvényszerűen kellene, hogy módosítson rajtuk. Vagyis maga a törvény sem olyan fogalom, mely mindig ugyanazt jelenti.

Érthető az az indoklás, hogy „ma már jobban értelmezzük az adott fogalmat, ezért pontosabb meghatározást és alkalmazást tudunk hozzá társítani”. Azonban alapfogalmaink eredeti értelmüket keletkezésükkor kapták. Az ember által lefektetett premisszák ugyanakkor, éppen a züllés következtében – mintegy a természetes életfolyamatok analógiájaként – nem örökéletűek.  Ám a fogalmak olyan állandókat jelölnek, melyek – „természetüknél” fogva – egy rejtett, titkos helyről” származnak, melyet mindenki tisztel, és amely örök, és megváltoztathatatlan. Ezek a „szent” fogalmak.  Miután minden és mindenki lezüllött, jelentek meg a hiedelmek, vallások – hogy megint rávilágítsak egy olyan sötét területre, mely a legutolsó időkig tabunak számít. Ezek az eredeti létfogalmak szétaprózódásával létrejött „álerkölcsöt és áltörvényeket” deklaráló és nem átélésként, megdicsőülésként, hanem kényszerként, másokkal való megkülönböztetésül, ellenségeskedések fenntartására kreált szellemiségek fenntartják a hülyeséget, mint a kétkedés és fogalmi rehabilitáció megakadályozásának hatásos eszközét. Mindeközben úgy indokolják meg létüket, hogy csakis ők képesek a világ és az élet tényleges meghatározására, értelmezésére, és kormányzására. Annak megértése, hogy ezek nélkül válna lehetővé az értelmes, okos, szép, igazságos, békés, szeretet-teli, harmonikus élet a Földön, önmagában is megvalósítaná a hülyeségből való felébredést.

 Egyedül az a tény, hogy számos és egyre „számtalanabb” vallás és felekezet van és képződik, minden értelmes ember számára nyilvánvalóvá teszi, ezek használhatatlan és „szükségtelen” voltát – de ez máris a hülyeség helyettesítő szava… – vagyis valami olyan a vallás, ami annak elfedésére szolgál, ami hiányzik, de nem beszélhetünk róla, ugyanakkor, annak  reanimálása, és visszahelyezése az emberi köztudatba megsemmisítené magát a civilizációt.

 Ez a kijelentés direkt támadás az összes olyan alapeszme ellen, melyek nincsenek kellően kitárgyalva, megértve, és az emberiség teljessége által elfogadva. Ha úgy tetszik: ezzel egyfajta megvető kritikát mondunk magáról a civilizációs rendszerről.

 Nem szeretném azonban azt  látszatot kelteni, mintha  vallásellenes röpiratot  tennék közre, ami önmagában véve is hülyeség… Csupán arra próbálok rávilágítani, milyen mélyen gyökerezik az ember (hamis) tudatában a hülyeség. Nem csak értelmetlenség, hanem beteges létforma, aberráció, olyan, ami nem öröklődik, éppenséggel minden csecsemőnek „meg kell tanítani”…  Ha pedig ez így van, akkor még van remény.

 Egy, az életből vett példával jól tudom illusztrálni, miről is van szó: A minap valaki, a vallások kapcsán meg„vallotta”: „Ő nem vallásos. Istenben hisz, és az angyalokban.” Vagyis rávilágít arra, amit Hamvas „vallásnélküli teizmus”-ként ír le. Az emberek egy része rájött, hogy a vallások is a rendszer eszközei arra, hogy az értelmet megzavarják, a jobbítást lehetetlenné tegyék. Ugyanakkor – privát véleményem szerint – az „Isten” fogalma merőben zavaros és szintén olyan ingovány, mely az értelmet elnyeli. Amit már többször próbáltam körülírni, hogy a vallásos embereket meg ne sértsem, de mindenki számára megnyugtató módon mutassak egy olyan ideát, mely összefoglalhatja ezt az egyetemes fogalmat:

Ezek szerint, az Isten annak megértése és kinyilvánítása, hogy a tudat egységbe foglalja a teljes univerzumot. Mivel a tudat sem jöhet létre a semmiből, ezért azon sem kell csodálkoznunk, hogy mi rendelkezünk vele. Amint ráébredünk erre, megértjük, hogy nem vagyunk kivételezett, „Isten kiválasztott faja”, hanem csupán egy – bár történetéből adódóan hatalmas tudati „lehetőségekkel megáldott” – lény. És, hogy a tudat (Isten) mindenütt „ott van”, nem jelent mást, mint az előzőkben leírt Univerzális Tudatot.”

Ami ebből egyenesen következik, hogy minden – még az „élettelen” dolog is – tudattal rendelkezik!  Azonban, annak felfogása, hogy kivételezettek csupán „véletlenszerűen törvényszerű” történetünk folytán vagyunk, egyúttal ráébreszt minket arra, hogy egyedülálló képességeinket egyedülálló felelősséggel együtt „kaptuk”. Mialatt ez a tudat ilyen magas szintre tudott jutni, elmaradt a kötelező felelősség ugyanilyen mértékű gyarapodása! Ez pedig mutatja azt a hiányzó tényezőt, melyet erkölcsként nevezünk, ám nem vált lényegünkké.

 Hamvas Béla abban is meghatározó szellemi kincsünk, hogy rámutatott az egységesség fontosságára. Eszerint: a tudat-felelősség(szeretet)-erkölcs egyazon fogalmat takar, tehát egyúttal azt is megérteti velünk, hogy addig nem beszélhetünk emberi tudatosságról, míg ezt a hármas feltételt nem személyesítjük meg, nem realizáljuk életünkkel!

 Az is ebből következik, hogy bármelyik tényezőt említjük, a másik kettőt is értenünk kell alatta! Ha a tudatot mondjuk, a felelősséget(szeretet) és az erkölcsöt is értjük, és így tovább.

A szétszóródás a züllés kísérőjelensége és tipikusan jellemző minden olyan manipulációra („Oszd meg és uralkodj!”), mely az egységből a „kétség” felé süllyeszti a még – nyomaiban – valóságos/lényegi részeket (nemzetek, „eredeti” emlékek, a „mindenséget őrző igaz hagyományok” stb.). Az ilyen törekvések arra irányulnak, hogy a tájékozatlan és értelmében megzavart tömegeket saját maguktól elidegenítsék.

 A hülyeség és a tudat viszonyát fentebb már leírtam, csak annyit tennék hozzá, hogy a tudat megtisztítása ettől a mételytől úgy is elvégezhető, ha az empátia mélyebb gyakorlatával – meditációs állapotban – „átlényegüléseket” élünk át. Pontosabban: „beleéljük magunkat” a világ általunk ismert, látott, vagy csak elképzelt tudatformáiba, vagyis képzeletünket szabadjára engedve madárként, halként, csillagként (stb.) „érintjük meg” a mindenséget. Ezen élmények megtapasztalása semmiképp nem pszichózis formájában, hanem ráébredések, lényegi felismerések által valósulhat meg. Ezen a ponton megkísérelhetjük megsejteni, hogy az élet és a tudat azonos. Azonban, hogy megértsük tudatunk működését, mint entitást kell szemlélnünk. Ez a tudatállapot nem azonos a skizofréniával, ami éppen annak következménye, hogy olyan viselkedést, „szerepeket” próbálunk az emberi személyekre/tudatokra rákényszeríteni, melyek ellentétesek a tudat sajátosságaival. Nevesítve: a civilizációs hazugságrendszer megköveteli mindenkitől, hogy saját személyét elnyomva egy más személy/hatalmi csoport „bőrébe” bújjon, más gondolatát, akaratát valósítsa meg.

Annak megkülönböztetése, hogy civilizációs skizofrén kényszert, illetve meditációs átlényegülést élünk-e át, valóban igen kényes és kockázatos feladat. Az sem lehet véletlen, hogy néhány – még alacsony tudati szinten levő – lélek megzavarodik, mikor nem kellően felkészült „vezetők”, kontárok kezére bízza magát. Mindenképpen komoly előkészületek, tanulás és megértés szükséges ahhoz, hogy bárki efféle „kalandra” adja a fejét. Különösen fontos a fiatalokat, kisgyermekeket megkülönböztetett figyelemmel tanítani, nekik „meséket” mondani, mert ebben a korban rejtett módon ültethetünk be „entitásokat”, félelmeket és álvalóságokat a lassan éledező tudatukba.

Egyszerűen is definiálhatnánk a hülyeséget: a valóság tudatos elrejtése. De itt belebotlunk a hazugság fogalmába, mely igencsak zavaros képként él a köztudatban. A többség úgy tartja, hogy természetes eszköz az önvédelemre, mely a Rendszer felől fenyeget. Ugyanezek példákkal támasztják alá ezzel kapcsolatos elveiket, melyek a természetből tetszőlegesen vannak kiragadva. A rejtőzködés és mások legyőzése ezt követeli meg a természet szereplőitől. De az embervilágban ez felelős – többek között ­– a bizalmatlanságért. Némiképp jogos lehet a hazugság a mostani zavaros helyzetben, de csak látszólag, hiszen éppen a hazugság joga (jogrendszer!), egyúttal a kötelező igazmondás egymást közömbösíti, és a továbbiakban csak fokozza a zavart. Emellett az erkölcs hiánya is arra késztet mindenkit, hogy hazudjon, ahelyett, hogy kimondaná az igazat, de ez a gyakorlat önmagában is képes megakadályozni, hogy az erkölcs mindent áthasson. Nos, ezt is mi kavartuk így össze, ezért csak magunkat okolhatjuk, és ki kell mondanunk: Az ember a Föld egyetlen hülye élőlénye! Egyeduralmunkat, túlszaporodásunkat, minden testi és lelki bajunkat hülyeségünk okozza!Okos Maki

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.