Kövi Gábor bejegyzései

Kövi Gábor névjegye

Nyugdíjas zenetanár vagyok. Szeretem a természetet, magam építem az Édent, a nyelvünk hihetetlen lehetőségeivel élve adom át a tapasztalataimat.

Olvasztótégely

Olvasztótégely

Olvasztótégely

A napi aktualitások mindig hatnak a témaválasztásomra, de ez a téma már régóta foglalkoztat, és azt hiszem, hogy nem fordult eléggé ez irányba a közfigyelem. Ez a téma úgymond – húsbavágó – hiszen, a helyzet fokozódik…

Valamikor a „boldog szoci időkben”, mert én akkor voltam siheder, elnéztem a kubai filmekben az embereket. Egyébként is szenvedélyemmé vált, hogy az arcokról próbálom leolvasni a származást, nem holmi rasszista hátsó szándékból, hanem kifejezetten az ember, mint csodálatos, számtalan külső és lelki változatban megjelenő lény iránti érdeklődésből. Ez a kíváncsiság életem végéig elég élményt ígér. A legkevesebb, mind ambivalens erről beszélni, vagy gondolkodni, pedig igencsak fontos, ha értékeket és kultúrákat vetünk össze. De nem csak holmi „tudományos” érdeklődésből, hanem véresen komoly okból, ami létünk és pusztulásunk mérlegét érinti. Hogy ez a mérleg merre billen, nagyban attól függ, hogy mit tartunk olyan fontosnak, amit mindenképpen meg kívánunk őrizni.

Ha a kubai emberekről beszélünk, azt hiszem az a jelző, hogy szép, elég rövid és Kubaiakfrappáns meghatározás. Ez a külső szépség valószínűleg a szerencsés keveredés és az egyedülálló éghajlat valamilyen rendkívüli konstellációja folytán vált lehetővé, és megfoghatóvá. Az sem lehet mellékes, hogy a sziget, bizonyos fokig elszigetelt helyzetéből adódóan tudott ilyen szép emberpéldányokat adni a világnak. Nem véletlen, hogy az amerikai kontinens régóta szeretné felzabálni és kövér, feneketlen bendőjébe bezúzni ezt a kis ékszert, a Kubai szigetet.Kuba Végül is nem különülhet el, de nem is olvadhat bele, ha azt szeretné, hogy a még tisztának mondható természeti és közismert éghajlati adottságai a többi multinacionális érdekövezet martalékává ne váljanak. Nos, ezt a példát azért szántam bevezetőnek, hogy elmondjam: Európa is egy olyan sajátos kompozíció, ha lehet mondani, ahol az itt élő nemzetek, kultúrák sok évszázad alatt megküzdött és szenvedett értékeiket egymás mellett és együtt hozták létre. Nem okos dolog a lassan kialakult egyensúlyokat, amelyek nem elsősorban gazdasági vagy hatalmi téren értendők, hanem inkább a hatalomtól független, mondhatni civil egyetértés mentén léteznek, a kézzel fogható személyes szimpátiaviszonyok és közös emlékek során rögzültek, egy durva mozdulattal feláldozni. (Analógiaként idevág a GMO téma, ami szintén a természetes szelekció és az alkalmazkodás évmilliós idejét lerövidítve akar valami „újat” létrehozni. Az ilyen próbálkozások mindig előre nem látható katasztrófával járnak!) Ezek a nemzetek, és jellegek együtt tudtak egy – meglehetősen gyengén megrajzolt – európai lelkületet kiizzadni magukból. Pedig érdemes volna erre sokkal több időt és fáradságot áldozni, ha még nem késő. Ez pedig nem az Európa-sovinizmus, ami adja magát azok számára, akik minden rosszban megtalálják maguknak a kedvező zűrzavart, amit javukra fordíthatnak, ezzel szent és valódi kincseket taposnak sárba, ha érdekük úgy kívánja. Ha egy paradox hasonlattal ezt akár ennek a helyzetnek a megoldásaként mi, az őrzők is kihasználva az ebben rejlő pozitív lehetőségeket, azt mondhatnám, hogy milyen jó, hiszen ha mindannyiunkat támadják, közösen is védekezhetünk ellene. Ez sokakat ráébreszthet arra, hogy a kisebbik rossz, akár jóra is fordítható. A régóta, mesterségen szított ellenérzések, mondhatnék gyűlöletet is…, teljesen alaptalanok, és ráadásul értelmetlenek, oktalanok is. Nem akarom az ismert sztereotípiákat felhozni, de a vonzó jellemzőket kell kiemelni, mégis inkább a sokkal nagyobb veszélyek elleni együttes ébredést várom tőlünk, és az itt lakó, szülőhelyükhöz híven ragaszkodó közelebbi és távolabbi szomszédjainktól!

Korábban, mikor a bezártság szinte mindenkiben a művelt nyugat illúzióját keltette, az ember úgy gondolt az osztrák, vagy német, pláne svéd vagy finn emberekre, mint egy nálunk sokkal életrevalóbb, többet teljesítő és ezért magasabbra értékelt polgárokra. Mikor azután mód nyílt a velük való személyes találkozásra, nem kevés meglepetést okozott, hogy szinte ugyanúgy gondolkodunk. A hatalom, az igazság, a szépség és erkölcs megítélése akár teljesen fedte a mi szemléletünket. Holott belénk volt sulykolva az ettől gyökeresen eltérő világnézet, de a lelkünk mélyén nem tudott annyit ártani, mint azt a politika elvárta volna. Most azt csak zárójelben mondom, hogy ez azért is volt így, mert senki sem vette komolyan, amit a politika töltött a fejekbe, még azok sem, akik ezt az ideológiai terminológiát kiagyalták és tudatosan alkalmazták. Talán azt is mondhatnám, hogy az ösztönös józanság, összetartozás érzés mindenből, akár ebből a maszlagból is ki tudta hüvelyezni a jót, ami az egyes nemzetekben a különlegest értékként fogta meg. Tehát, mindez hozta magával, hogy az emberek közötti kapcsolat, részben a közös múlt, részben pedig a személyes szimpátia és közös emlékek mentén kialakított egy olyan Mi európaiak érzést, ami összetartotta a kisembereket. Néha, mikor a más nemzetek hivatalaival az ember szembetalálkozott, az éppen aktuális politikai szempontok is közrejátszottak abban, hogy a hivatalnokok, kvázi: az állam kinyújtott kezeként jelenjenek meg… De ez nem tudott annyira negatívként hatni ránk, mikor külföldön, de Európában voltunk, hogy ellenségként tekintsünk az összes „idegenre”. Még akkor is, ha egyes esetekben a – mint hangsúlyoztam – központilag gerjesztett gyűlöletet szinte a bőrünkön éreztük, ország megnevezés nélkül… Én ma már tudom és meg is vagyok erről győződve, hogy ennek semmi köze nem volt ahhoz a szimpátiához, amit az utca embere, vagy – történetesen – a szállásadó néni tanúsított, és ami a valódi összetartozást mutatta. A mai napig ápolok magamban erről számos kellemes emléket. Egy kis példa: Mikor Szlovákiában egy horgásztúrán voltunk, és a házinéni ajánlkozott, hogy megmutatja a közeli város nevezetességeit, vagy éppenséggel a horgász engedély megszerzésének helyét, ami a számunkra idegen utcanevek esetében élet-halál kérdése volt (…), a kedves idős hölgy, nem kis megdöbbenésünkre, és nagy örömünkre előkapta szájharmonikáját, és vidám dalokkal szórakoztatott minket az egész úton. Vagy: Mikor az akkori NDK-ban testvérvárosi kultúr –missziónk napi teljesítése utáni, a Quedlinburgi Schlosskellerben Quedlinburgéjféltájban, más nem lévén csak a mi zenekarunk tagjai, a nálam levő gitár kíséretében magyar népdalokat énekeltünk, és váratlanul, valami meseszerű történet kellős közepében találtuk magunkat. Az éppen vendégszereplése végén – hagyományosan – korabeli kosztümökben a városon végig vonuló operatársulat énekelve be”özönlött” az ezeréves vár pincéjébe, majd a társulat vezéralakja elkérve a gitáromat, ő és a teljes művészgárda olyan három órás előadásban részesített minket, amit életem végéig nem felejtek el… Írás közben sem tudom könnyeimet elfojtani a felszínre törő érzések miatt… Mondhatom, egy kukkot sem értettünk a szövegből, de tökéletesen, élményszerűen tudtuk követni a „mondanivalót”, ami természetesen tele volt a rendkívüli, és őszinte, mert minden érdek nélküli, szeretet magasrendű művészi megnyilvánulásaival. Ezek a művészek a kimerítő utolsó előadás fáradtságával mit sem törődve, csak a mi tiszteletünkre, és saját örömükre komédiáztak. Bár találkoznék valamelyikükkel! Ez a vágy valószínűleg sohasem fog beteljesülni, hiszen annak is már van vagy ezer éve….

Mi sem bizonyítja jobban összetartozásunkat és egymás iránti vonzalmunkat, mint az ilyen emlékek? Ugyanúgy említhetném a finnországi, rövid, de igen mély baráti.. érzéseket nyújtó találkozásaimat, a nevemre gravírozott Marttini, kést, Marttini késmelyet féltve őrzök, vagy az erdélyi fafaragók Mekkájában eltöltött két hetet, az osztályon felüli, ajándékba kapott fafaragásokat a falakon, Erdélyi fafaragás emlékek Simó Istvántólaz egyedi, minőségi faragókéseket. Idézik Simó István fafaragó művészt, aki – ha akartam, ha nem – bevezetett a faragás alapjaiba. Ezek a tárgyak és események számomra sokkal többet jelentettek, mint egy szimpla turisztikai vagy kulturális emlékcsokor. Ezek is azt a létező közös lelkületet erősítették, ami igazán csak az ilyen kapcsolatok révén tudatosul bennünk. Talán ez némileg magasabb szint, mint mikor valaki egy szállodában, vagy luxus apartmanban minden kényelem és extra szolgáltatás révén részesül holmi brosúra-élményben…

Ha most a kubai példára gondolnak, vajon hogyan lehetséges, hogy mi magyarok, Magyar emberekannyira különlegesek vagyunk itt Európa szívében? Akár a szó szoros értelmében is beszélhetünk úgy Magyarországról, a magyar emberekről, hogy itt van Európa szíve.  A hely és a viszonylagos elszigeteltség a sajátos nyelvi és történelmi egyediség és több rassz (évszázadok, és közös történelem; hosszan tartó egymás melletti lét) szerencsés találkozása ilyen eredményt hozott. Az már egy nagyon is fogós kérdés, hogy miért nem érzi úgy minden magyar, hogy ez egy kiváltságos, és megismételhetetlen lehetőség: magyarnak lenni Európában?

De mondhatnám ugyanezt, ha lengyel, vagy cseh, vagy éppenséggel szerb, szlovák, vagy román volnék. Még ma is kibújik a tüske a bőrünk alól…, ha egyes nemzeteket említenek, annyira mélyen égett a húsunkba a gyűlölet egyes népek iránt, de ha most nézünk magunkba, lehet, hogy ezt már kissé árnyaltabban látjuk. Ha arra gondolunk, mi lesz mindebből a közös, de többszínű kincsből, hogyha az egész egy sötét és durva ecsetvonással egyszínűvé válik? Visszasírhatjuk még azokat a „gyűlölt” népcsoportokat, országokat, akik-amik mindig az adott politikai széljárás mentén bűnösnek, veszélyesnek, visszataszítónak voltak kikiáltva? Vagy végre szembenézünk saját ügyetlen és önpusztító előítéleteinkkel, és bábáskodunk egy tiszteleten, együttműködésen és kimondom: szereteten alapuló Európai újjászületésnél!?

Mindent vagy semmit

Mindent vagy semmitMindent vagy semmit

Amikor a Rendszerről beszélünk, nem beszélünk az Univerzumról vagy Istenről, hanem az emberi hatalom rendszeréről. Mikor az ember súlyáról beszélünk, nem sűrűn beszélünk annak erkölcsi vagy szellemi súlyáról, de gyakrabban a hatalomban betöltött szerepéhez kötődő súlyról. Ha az ember súlyáról beszélünk, egészen közel és hétköznapi módon annak életmódjáról is beszélünk. Viszonyáról a Rendszerhez. Tovább a folytatáshoz

Száműzött szellem

szellem száműzve

Száműzött szellem

Nem a zombik száműzéséről lesz szó, sem a migránsokról, sem Európáról, vagy a kísértetekről, ha valaki ezt gondolná, hanem az egyetlen valódi entitásról (…) mely az emberben ölt testet, de mindenben megnyilvánul. Újraolvasva a Patmoszt, különösképpen a Szabó Lajosról szóló esszéket, elgondolkodtam azon, vajon feltámadhat-e a szellem még, vagy végképp elveszett, itt hagyott minket? Vagy inkább: itt hagyta-e az emberiséget? Tovább a folytatáshoz

Ember és természet egészsége

termeszet vízeséssel

Ember és természet egészsége

A dolog úgy kezdődött…, hogy  olyan helyen születtem, ahol a háború utáni viszonylagos szabadság, fellélegzés, egybekerült a természet szétdúlt egységével, egyúttal egy kis falu külterületén folyó tisztavizű patak csobogott az ágyam alatt, de a turbina hangja is elkísért álmaimban. Ez a kettősség kiegészült számos könyvvel, melyek körülvettek, jelesül a Szent Biblia, és a padláson egy csomó régi útikönyv, metszett ábrákkal, melyek utazókat, vadászokat, kalandorokat ábrázoltak. A kisgyermek ösztönös érdeklődési vágyának pont ez a környezet kellett. Tovább a folytatáshoz

A széthúzás törvénye: hódíts vagy hódolj!

A nagy hódítóA széthúzás törvénye: hódíts vagy hódolj!

Azok a témák, melyeket itt boncolgatok, egész életemben foglalkoztattak. Ahogyan felgyülemlenek a tapasztalatok, és az emberi környezet is igényli, szinte kényszert érzek, hogy gondolataimat megosszam másokkal. Azt hiszem, ez természetes, de talán, akik a fenti törvényben hisznek, azok nem fognak nagyon örülni gondolataimnak. Tovább a folytatáshoz

Ami jár az jár, avagy a józan paraszti ész

Libajáróka

Ami jár, az jár, avagy a józan paraszti ész

Most itten arról lesz szó, amit sokan szociális demagógiának hívnak. De maradok az eredeti hangvételnél, én csak a paraszti eszemet tudom használni, mint sokára észrevettem. Tovább a folytatáshoz

Az anyag története

 atombombaAz anyag története

A Folyamatok Tudata segítségével könnyen meghatározható, mi az anyag. Az anyag Hamvasnál: „…összetört, és lehullott természet szemete, s a világban való jelenléte abszolút lényegtelen.” Amiért az anyaggal kell foglalkoznunk, hogy a szellemet teljesen elfoglalta, holott tulajdonképpen szellemből leképződött maradék. Tovább a folytatáshoz

A háború művészete

háb műv1

A háború művészete

A címben linkkel jelzett mű csak a figyelemfelkeltés miatt került ide. Egyébként pedig többé-kevésbé hasonló a témánk, csak most a küzdő felek, sokkal durvább, kíméletlenebb módon harcolnak…

A történelem, legalább is, amit nekünk próbálnak beadni, szinte csak háborúk eseményeit, uralkodó családok egymás között folytatott harcát, a népek hódító háborúit, és az egyéb céllal folytatott népirtásokat tartalmazza. Ez utóbbi tétel már közelít ahhoz, amit mondani akarok.

Vagyis: A történelem, más olvasatban a hatalomnak a nép ellen folytatott folyamatos, egyre durvább harca.

Vajon egy háborúhoz mi az a három dolog, ami kell? Na, ezt nem fogom elmondani. De arról beszélhetünk, hogy kik is harcoltak, és ontották a vérüket az ezernyi csatában? Erre a válasz: az egyszerű emberek, egyúttal a hadisarcot is róluk nyúzták le, az un „civilek” mai is jóval magasabb számban „esnek el”, mint a katonák. Ráadásul nekik még fegyverük sincsen, amivel megvédhetnék magukat. Elpusztul az otthonuk, földjük, mert a harc, a bombázás, tankok veszett rohama is a természetben, semmivel sem törődve tombol. Mindegy, hogy búzaföld, vagy gyümölcsös kerül az útjukba. háb műv3Azután a szegényembernek is csak ugyanaz a három dolog kéne egyszer, amit egyszer sem nem kap meg. Mindez így leírva a túlerőben levők szerint demagógia, populizmus. Vagyis, vannak „magasabb szempontok”. Igen ezek a szempontok diktálhatnak, mert nekik az a három, háromezer milliárdszor van, nekünk, meg jó, ha egy tizedszer… Nos, nem a siránkozásról lesz szó, mert mi még örülhetünk, hogy élünk és (eddig) nem lőnek ránk. Ha viszont megértjük, miről is szól az emberiség történelme, akkor azt is felfogjuk, hogy a hadszíntéren, folytonos életveszélyben kell élnünk és senkiben sem bízhatunk, hátha az ellenség ügynöke, vagy ő maga az egyik vezére ennek a láthatatlan (?) agresszornak. Már régen szóba akartam hozni ezt – szerényen fogalmazva – az anomáliát, ami a világban évezredek óta megfigyelhető. Az ellenség eszközei kimeríthetetlenek, a másik fél, mi, ki vagyunk szolgáltatva. Az, hogy éppen ki van a mi oldalunkon annyira bizonytalan (és ez is az eszközök közé tartozik), hogy bármelyik pillanatban, bárki akár saját, vagy társa, családja ellenségévé is válhat. Az egyik ilyen harci eszköz a pozíció. A harctéren mozgó felek, egy jól megtervezett csata ismeretlen szempontjai szerint, hol az áldozatok, hol meg az erőszakot gyakorlók közé jutnak. Aszerint, ahogyan a fővezír vagy mondhatjuk, a  vezérkar óhajtja. Amikor mi a természetet pusztítjuk, akkor is önmagunkat, gyermekeink jövőjét pusztítjuk, de ebben csak ügyetlenül követjük azt a világhatalmat, amely a földi Édent már csak terepnek tekinti a haszonért folytatott küzdelemben.

Hogy mennyire művészi tökélyre fejlesztette ez a központ a hadviselést, megérthetjük akkor, ha végigtekintünk a csatatéren. Az ellenünk folytatott harc, inkább játék háb műv2azoknak, akik a tényleges arzenál birtokosai. Mi csak a puszta kezünket, jó esetben az eszünket használhatjuk. Már a család sem nyújt védelmet, mert az oktatás nevű fegyverrel a családot vették először célba. Az ember hiába próbál a legtöbb érvet felsorakoztatni a gyermek számára, miért is kéne élnünk a mi egyetlen tényleges eszközünkkel, amit sok néven nevezhetünk, ebből kettő: igazság, becsület. A gyermek, akár a kutya, mindig azt csinálja, ami neki a legkényelmesebb, ahol a legtöbb ennivalót talál. Apropó ennivaló: az ember, már aki tudja, igyekszik kisdedének mindent megadni, megszerezni, ami az egészségéhez, teljes emberi fejlődőséhez kell. Erre az ellenség, nevezzük civilizációs hatalmi gépezetnek, összetereli a gyermekeket, és egyen ételt ad nekik. Ez nem csak egészségességében, táperejében messze alulmúlja azt, amit otthon kap, hanem a silány, ártalmas szemét, még függőséget is beindít szemünk fényénél, azután otthon is azt a szemetet fogja követelni, amit nap közben kapott, elutasítva a mennyei mannát, amit keserves munkával előteremtettünk neki. De ne ragadjunk le az étkezésnél (miért ne?), mert az erről való vita is hergeli a hatalmat. Akkor vagyunk jó polgárok (áldozatok), ha fejet hajtunk. Igaz, azt ugyan nem értem, mi örömet lelnek az ellenségeink ebben az egyenlőtlen közdelemben. Legalább valami kis sanszot adhatnának. Mondjuk, aki törekszik arra, hogy önmaga és gyermekei betegségek nélkül vészelhessék át a gyerekkort…, azt jó például mások elé állítva a fair play szabályait betarthatnák. Már önmagában az, hogy vannak gyermekbetegségek, azt is jelenti, hogy a harc a legérzékenyebb ponton, a legszentebb értékeink ellen okozza a legnagyobb veszteségeket. Ebből azután nehéz felkelni, és újból felvenni a kesztyűt. Mert mi is a legfőbb fegyvere ennek a kíméletlen ellenségnek: bárkiből lehet gazdag, befolyásos ember. Ezzel az oszd meg és uralkodj, elve érvényesül. Hogy miért is művészet ez a nemtelen pusztítás, jól mutatja, hogy oly tökélyre fejlesztették, ami a harc tényét is kitörölte az emberek tudatából. Úgy élnek-halnak (szolgaként…), hogy egyfolytában reménykednek: hátha most húzzák ki a főnyereményt; hátha megkapom azt az állást, ami végre kisegít a bajból; engem nem érhet semmi, mert még itt vagyok, és nem haltam éhen; engem szeret a Jóisten; csak előkerül egy nagybácsi, aki rám hagyja a vagyonát stb.

Kiirtották az emberekből a természetes életösztönt, mivel elvették saját maga és családja iránti tényleges felelősségvállalásunkat, mert az ellenség egyik megnyilvánulása, az Állam azt hazudja, hogy ő mindent megtesz, ha én szót fogadok, tisztelni fogom a törvényeit, tisztelem a feljebbvalóimat, rendesen meggyónok, egy kicsit azért vétkezem, hogy munkát adjak másoknak, akik éppenséggel abban a lövészárokban lapulnak, ahol a jognak nevezett nehézfegyverek vannak.  Apropó hazugság: a rengeteg hatékony fegyver közül, ami mind felénk irányul, talán a leghatásosabb a hazugság, ami mindenről, amiben hiszünk, amit értékesnek tartunk, azt hazudja, hogy lényegtelen, mert a gyakorlatban teljesen figyelmen kívül hagyja, miközben veri a mellét, hogy törődik velünk, értünk a vérét is ontja. Ezt kissé cinikusan mondhatnánk így is: értünk a vérünket ontja… Olyan régóta tart már ez a szörnyű háború, nem harminc éve vagy ezer éve, hanem azóta, mióta létezik az önkény, a gyengék céltáblának állítása, az áskálódás, egymás szembefordítása, megvetés, kisemmizés, erőszak és mindaz, ami olyan triviális, hogy már beszélni sem érdemes róla. Ez az egész földi pokol nemcsak, hogy értelmetlen, ostoba, gonosz, igazságtalan, aljas, hanem végül nevetséges is. Az a muníció, ami sohasem fogyhat el, hiszen nem is létezik, a pénz, ami minden fegyverből felénk irányul, szintén az ő találmányuk, ez a legfőbb, amivel a padlóra küldhetnek bárkit, aki csak egy kicsit is bosszantja őket. Lehetnek országok, óriási géniuszok, leleményes Till Eulenspiegelek, vagy Tell Vilmosok, esetleg Don Quijote-ék, egyaránt elvesznek, ha ellenszegülni mernek. A kisember már feladta, hogy ellenálljon. Robotol, azért lop is ezt-azt, mert valamiből neki is meg kell élnie, sőt ezt a szerepet el is várják tőle – mint említettem. Akik elég nagyképűek ahhoz, hogy dezertáljanak, vagy megpróbáljanak okosabb lenni a másik oldalnál, vagy tárt karokkal fogadják, vagy az eljelentéktelenítés ősi fegyverét alkalmazzák, aszerint, mi éppen az érdekük, vagy csupán szeszélyből. Ez a láthatatlan (mert az orrod előtt van) agresszor már nem fél tőlünk, hiába van mindene, még annál is több, már csak unalomból is gyártja a nincsteleneket, a nincstelenek országait, a vérfürdőket, amelyek csak a profitot növelik. Hiába unatkozik, azt mégsem unja meg soha, hogy önmagát örökös győztesnek kiáltsa ki, akit a legyőzötteknek még imádnia is kell. Ezért törődött bele a nép, aki saját harci művészetét, az önbizalomhiányt, cinizmust, letargiát, önpusztítást, tespedtséget valamiféle néma ellenállásként gyakorolja. Ezzel aztán még silányabbnak, még jelentéktelenebbnek fogja látni az örök ellenség.

De kérem tisztelettel: mi a rusnya rossebnek hagyjuk mi ezt?

 

Szakítópróba

Homeopátia

SzakítópróbaGyógyszer ember

Kevés ilyen pillanat volt a múltamban, mikor ennyire biztos voltam a dolgomban. Kevés ilyen pillanat volt az emberiség múltjában, mikor ennyire biztosak lehetünk abban, ami történik velünk. Ebben a pillanatban, abban lehetünk biztosak, hogy eljött a szakítópróba ideje. Akár szociológiai iskolapélda is lehetne az, ami most fog következni. Tovább a folytatáshoz