Pénzt vagy kultúrát!

Pénzt vagy életetKultúraPénzt vagy kultúrát!

 

 

Lehetett volna a cím: „A züllés természete”, de a  züllés nem természetes. A természet nem tud zülleni, hacsak az ember újra meg újra meg nem akadályozza abban, hogy helyrehozhassa önmagát. Amiről szinte minden írásom szól, az a szokásrendszer, ami csak az emberi minőség süllyedése irányában változik, ezt nevezem én folyamattudati zavarnak. De, amiről legjobban szó van, az a katasztrofális kulturális leépülés, amit – érdekes módon – a pénzuralom előretörése okoz, egyes országokban.

Mondom ezt pedig annak kapcsán, hogy Kuba újra elfogadta az amerikai hatalom közeledését. Anélkül, hogy valaha erre az édeni szigetre tettem volna a lábam, talán megengedhető az aggódásom a természet és romlatlan életszeretet jelenlegi kivételes állapotának megóvása érdekében. De rögtön felmerülhet mindez Magyarország kapcsán is. Azonban a kép meglehetősen árnyalt, és ez fölöttébb érdekes következtetéseket enged meg.

Ahogyan a „kapitalizálódás” a földből, természetből és természettel élőket bekényszerítette az egyre jobban terjeszkedő városokba, ahol az életlehetőségek az anyagi (pénzbéli) gyarapodás, és a fizikai elkényelmesedés irányába terelték tömegeiket, ez a folyamat lassanként szellemi leépüléssel is járt. Az addig viszonylagos békében, harmóniában élő embereket elszakította az éltető, lelki és szellemi erőt adó tértől, eleven világtól, ami évezredekig fenntartotta őket. Másfajta, életidegen „műkultúrával” írta felül az édeni törvényt.

Ez volt az első drámai törés a gondolkozásmódban, lelki állapotban, ami a természeti embert (nem primitív vadembert!)  a züllés irányába taszította. Persze, semmi sem történik ok nélkül. A züllés csírái már egészen korán megjelentek, mikor a javak egyenlőtlen eloszlása az emberek között hangsúlyeltolódásokhoz vezetett, és kialakultak a gazdag, hatalommal rendelkező emberek, csoportok, és a gazdagoktól függők, akik csak munkájukat tudták „eladni”. Ez a megosztottság aztán egyre nagyobb különbségeket okozott, amiben nem annyira a javak mennyisége és minősége (értéke), hanem inkább a hatalom növelésében betöltött szerepe volt meghatározó. Így kristályosodott ki a javak ellenértékeként „feltalált” pénz vagy nemesfém. De – ha a kultúráról beszélünk – meg kell különböztetnünk azt a kultúrát, ami a pénztől függ, attól, ami a természet ismeretét, tiszteletét jelenti. Ez a lételem a városokból már szinte teljesen hiányzik, különösen így volt ez a korai kapitalizmusnak nevezett korszakban, mikor a vidék (természet) jelentősége csupán a város szükségleteinek kielégítésére szorítkozott. Ahol csak lehetett, a természetből való megélhetés a városi igények kiszolgálásán túl egyre jobban háttérbe szorult, és értéke devalválódott. Ha szigorú akarok lenni, akkor ez a megítélés semmit sem változott, mióta a vidéki gazdálkodás is ipari tevékenységgé alacsonyodott. Mindent a profit és a „fejlődés” határoz meg. Azok a próbálkozások, amelyek a városba kívánják „bevinni” a természetet, szintén a vidék jelentőségét ássák alá, miközben, valóban hasznos, a megélhetés szempontjából üdvös iránynak látszanak. Ha a városok egyre nagyobb teret és hangsúlyt vesznek el a vidéki természettől, mely megtanít a természettel való együttélésre, a természet értékeit minden fölé helyezi, akkor végképp kivész az emberből az organikus természethez való kötődés. Az lesz a kibernetika diadalaKibernetika diadala a józan ész fölött.

Hogyan viszonyul mindehhez a kultúra?

Először is meg kell fogalmaznunk, mit is jelent maga a kultúra?

A kultúra viselkedés, gondolkodás, életszemlélet, tisztelettudás, önmérséklet, szigorú fegyelem, és ezek szellemi, tárgyi értékeinek szolgálata, továbbadása. A tanulás akkor teremt kultúrát, ha ezeket a szempontokat közvetíti. Ma már tudjuk, hányféle tudás van, és hogy ezek közül melyik az, ami kultúraértékű, és melyek azok, amik rombolják a kulturális értékeket. Nem az a célom, hogy a különféle ismeretátadási módokat taglaljam, vagy azok hasznát mérlegre tegyem, hanem azt a jelenséget vizsgálom, hogyan hat a gazdagodás a kultúra, ezzel együtt az emberi szellemi-lelki felemelkedés ellenében.

A kultúra témakörében, mikor egy irányt megjelölünk: természetkultúra, viselkedéskultúra, egészségkultúra, esztétikai kultúra, szellemi kultúra stb. mindig figyelembe kell vennünk azt a szerkezetet, amelybe ágyazva az adott témakört látjuk. Mikor a „szocialista kultúra” keretében sikeresen kezdtek működni a hagyományos népviseletek viselésének, készítésének, tudását közvetítő közösségek, törekvések, a népi tánchagyományok átadása, kézművesség stb. ezeken át ideológiai célokat is meg lehetett valósítani, ám némelyek éppenséggel az ideológia ellenében munkálkodtak, és olyan műhelyek jöttek létre, amelyek hosszú évekre meghatározták a népi hagyományok iránti figyelmet. Az ilyen ismeretek továbbadása a nemzeti önismeret fontos része mind a mai napig. Mégis, az „újgazdagság” mindezt nem tartja fontosnak akkor, ha nem elég jól eladható. Még a „rendszerváltás” határán, ismerős volt Hernádi Gyula, és Jancsó Miklós nevezetes beszélgetése, Jancsó-Hernádi mikor a tolószékes író, megkérdezte a filmrendezőt: „Áru-e a kultúra?” Már akkor felmerült, hogy az írás vagy a filmkészítés mikor támogatott az állam részéről, és mennyire fontos, hogy a kulturális momentum „meghozza-e a hasznát”? Mindenre kezdett kiterjedni a pénz általi értékmérés. Nem, mintha ezt nem láttuk volna mindannyian, mégsem tehettünk semmit ellene. Ennek oka pedig az volt – és ez máig nem változott – hogy a közszellem, a „fejlődés” érdekében „beáldozható” minden, ami nem termel elég profitot. Ahogyan megjelentek a „szórakoztató elektronika” újabb és újabb csodái, úgy fakult meg a könyv, színház, jó mozi értéke, és mohón vetette rá mindenki a legújabb szerkentyűkre, amelyekkel valami olyat lehetett átélni, mint annak előtte sohasem. Ezzel kimondhatjuk azt is, hogy a pénz által motivált tudomány és technika, lassanként átvette a helyét a személyes jelenléten alapuló közvetlen élménynek, mely folyamatok következésképpen az „alkotások” színvonalát is negatívan befolyásolták, ezen keresztül a „fogyasztó” igénye, minőségi ízlése is hanyatlott. Így lett viszonyítási alap a pénz és a profit, és a mai ifjúság – tisztelet az üdítő kivételnek – alig várja, hogy a legújabb, még okosabb kütyüt birtokolhassa. Ez azt is magával hozta, hogy az egyes élményfajták élvezete és szellemi értéke is egyre rövidebb ideig tudott hatni, ezért az a hatás, amit elért, leginkább a türelmetlenség, figyelmetlenség, szétszórtság, felületesség, szellemi elszegényedés lett.

Amíg a kultúra a természettel való együttműködést, a mindennapi életet szolgálta, ezen belül a különbségek egymás beazonosítását, (népviselet) a jó értelmű versengést, a kreativitást, és az önérzet, önbizalom erősítését szolgálta, addig szerves és hasznot hordozó volt. Annak ellenére, hogy szinte mindenki saját maga alkotta meg  öltözékét, használati tárgyait, melyek azonos jegyeket viseltek, azonos anyagból készültek, mégis egyediek voltak, készítőjük lelkét hordozták. Amint a tömeggyártás, a jellegtelen egyformaság elnyomta az egyedi, egyszerű és praktikus, tartós, és takarékos tárgyak, öltözékek, ezek elkészítésének megszokottan ismétlődő, és mindenki által értékelt tevékenységeit, használatukat, úgy omlott össze mindaz az értékrend, melyet ezek a dolgok képviseltek. Anélkül, hogy ezt sokan nehezményezték volna, sőt, szinte lelkesen váltották le korabeli, több éves tárgyaikat, természetes anyagokból fenntartható módon előállítható holmijukat az emberek, mintegy fellélegezve, hogy mennyire könnyebbé vált az életük. Az sem csoda, hogy a teljes kulturális elszegényedés végleteit sokan nem hajlandók elfogadni, ezért visszatérnek a természetes anyagok, a kézművesség, állattartás, lovaglás, népviselet szokásához, mivel ezek olyan létérzést keltenek életre, amely időtálló, és a Rendszertől független. Még ezen élet nehézsége is menekülést jelent a könnyű, meleg és kényelmes, ám unalmas és butító világból. Ez utóbbi megállapítás jól magyarázza ezt az újkori lelkesedést a hagyományos kultúra iránt, mivel az embereknek lassanként elegük lesz a rohanásból, a folytonos fogyasztásból, a szennyezésből, a betonból, és a betegségekből. Ezzel együtt a szemü(n)kben mindezt a civilizációs, pénzuralmi világszemlélet, a természet leértékelése, és a Rendszer stupid volta okozta. Jól lehet, vannak olyan országok, régiók, ahol az állam meglátta az emberek már-már „fogyasztást befolyásoló” kulturálatlanságát, és állami kézbe vette a népi, művészeti kultúra támogatását, fenntartását, sőt olyan rendet valósít meg, melyben a természeti értékeket hatékony védelem illeti meg.

A kultúra azonban annak az emberi tulajdonságnak következtében szegényedik el, amely a kényelmet előnyben részesíti a fáradozással szemben. Ez a tulajdonság azonban egyáltalán nem emberi, hanem abból az általános törvényből fakad, hogy az energiával takarékoskodni kell. Igen ám, csakhogy abban az időben és helyen, mikor az embert nem a felhőkarcolók, dübörgő büdös gépek vették körül, hanem az erdő hangjai és virágillat, az energia döntő része az élet puszta fenntartásán, védelmén merült ki. Ebből alig maradt az esti közös énekre, táncra és zenélésre, vagy a tűznél elmondott mesékre, mondákra. A saját eszközök elkészítése időigényes és fizikailag nehéz volt, ezek elkészítésének, használatának öröme jelentette a kultúrát. Amint egy másik közösség praktikusabb, szebb, gyorsabban, olcsóbban előállítható hasonló dolga felülmúlta a sajátot, azonnal át kellett térni azok készítésére, még akkor is, ha a korábbi ízlés (kultúra) ennek ellentmondott volna. Ez a folyamat is a kultúra elszegényedéséhez vezetett. Akkoriban azonban a folyamatok tempója az élet és a természet ritmusát követte, ezért a változások igen lassan következtek be, ígylétrejöhettek tájegységek közötti szín, forma, ízlés béli eltérések. Ma már ezeket a maguk kulturális értékén tiszteljük.

A kultúra elvesztésének fájdalma inkább azon a kétes eredményen múlik, ahogy a tárgyi, szemléletbeli, és viselkedésben megmutatkozó felületesség, értékzavar az egyes emberben megmutatkozik. Ezt a különbséget csak egy sok évet megélt ember tudja felmérni, és elmondani, azonban a kultúra elszegényedése a kapcsolati kultúrát is érinti, ami a család, mint ősi, állandóan fenntartható és fenntartandó képlet szerepének elvesztéséből fakad. Ez pedig az idős emberek iránti kötelező tiszteletet elhagyva, az idősek lebecsülése, maradiságának hangoztatása révén a jelenkor kritikáját önmagában véve is károsnak, rombolónak ítéli meg. Ezzel egyúttal a hagyomány is a szemétdombra kerül. Minden jó, ami gép, gyártmány, bankbetét, felhőkarcoló, csillogás, és gyorsan cserélhető, és minden rossz és unalmas, ami régen volt és hosszú évekig kitartott. Itt azt is láthatjuk, miért nem tud manapság kialakulni természetes úton a minőségi kultúra: a tárgyak, lakóhelyek, ételek, önképző társaságok stb. rövid ideig tartó jelenléte nem képes maradandó hagyományt kialakítani. Az a tapasztalat, hogy a megvásárolt holmi úgy is csak átmenetileg van velünk, általánosító hatással van a tudatunkra, ami az állandóság, megbízhatóság, ön- és nemzetbizalom elvesztését okozta. Ha megértjük a mostanra már rákos daganattá burjánzott gátlástalan pénzhatalom szándékait, rájövünk, hogy ami történt, tudatos tervezés, és végrehajtás eredménye volt. Az emberek család és hagyomány nélküli kulturálatlansága kedvez a fogyasztási függőségnek, a külső körülmények negatív változásai iránti közömbösségnek, az egyén bármire való felhasználhatóságának. Míg az embereknek ízlésük, kultúrájuk, egyszóval: saját mértékük volt, addig bármit nem lehetett lenyomni a torkukon. Manapság, már csak azt lesi mindenki, mikor történik már valami rossz, véres, – persze mással -, ami elvon mindenkit önmaga iránti kötelességétől: a művelődéstől, egymás iránti figyelemtől, felelősségvállalástól, (család) közösségének (nemzet) szolgálatától, a türelemtől, végül saját országa természeti értékeinek személyes lelki kényszerből való megóvásától. Mivel mindezek akadályt jelentenek a pénz és hatalom birtokosai számára, gátlástalan romboló terjeszkedésük útjában. Amikor egy ország, még nem adta fel teljesen a valós természeti és emberi értékek védelmét, gondozását, építését, akkor van arra mód, hogy kivonja magát a mindenhonnan nyomuló, értékromboló, nemzetbomlasztó hatások alól. Ehhez erős akarat, fegyelem, kitartás, önbizalom, eltökéltség kell, és, ami ezekkel együtt szükséges: erkölcs. Más szóval: hazaszeretet.

Eredeti

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.