Olvasztótégely

Olvasztótégely

Olvasztótégely

A napi aktualitások mindig hatnak a témaválasztásomra, de ez a téma már régóta foglalkoztat, és azt hiszem, hogy nem fordult eléggé ez irányba a közfigyelem. Ez a téma úgymond – húsbavágó – hiszen, a helyzet fokozódik…

Valamikor a „boldog szoci időkben”, mert én akkor voltam siheder, elnéztem a kubai filmekben az embereket. Egyébként is szenvedélyemmé vált, hogy az arcokról próbálom leolvasni a származást, nem holmi rasszista hátsó szándékból, hanem kifejezetten az ember, mint csodálatos, számtalan külső és lelki változatban megjelenő lény iránti érdeklődésből. Ez a kíváncsiság életem végéig elég élményt ígér. A legkevesebb, mind ambivalens erről beszélni, vagy gondolkodni, pedig igencsak fontos, ha értékeket és kultúrákat vetünk össze. De nem csak holmi „tudományos” érdeklődésből, hanem véresen komoly okból, ami létünk és pusztulásunk mérlegét érinti. Hogy ez a mérleg merre billen, nagyban attól függ, hogy mit tartunk olyan fontosnak, amit mindenképpen meg kívánunk őrizni.

Ha a kubai emberekről beszélünk, azt hiszem az a jelző, hogy szép, elég rövid és Kubaiakfrappáns meghatározás. Ez a külső szépség valószínűleg a szerencsés keveredés és az egyedülálló éghajlat valamilyen rendkívüli konstellációja folytán vált lehetővé, és megfoghatóvá. Az sem lehet mellékes, hogy a sziget, bizonyos fokig elszigetelt helyzetéből adódóan tudott ilyen szép emberpéldányokat adni a világnak. Nem véletlen, hogy az amerikai kontinens régóta szeretné felzabálni és kövér, feneketlen bendőjébe bezúzni ezt a kis ékszert, a Kubai szigetet.Kuba Végül is nem különülhet el, de nem is olvadhat bele, ha azt szeretné, hogy a még tisztának mondható természeti és közismert éghajlati adottságai a többi multinacionális érdekövezet martalékává ne váljanak. Nos, ezt a példát azért szántam bevezetőnek, hogy elmondjam: Európa is egy olyan sajátos kompozíció, ha lehet mondani, ahol az itt élő nemzetek, kultúrák sok évszázad alatt megküzdött és szenvedett értékeiket egymás mellett és együtt hozták létre. Nem okos dolog a lassan kialakult egyensúlyokat, amelyek nem elsősorban gazdasági vagy hatalmi téren értendők, hanem inkább a hatalomtól független, mondhatni civil egyetértés mentén léteznek, a kézzel fogható személyes szimpátiaviszonyok és közös emlékek során rögzültek, egy durva mozdulattal feláldozni. (Analógiaként idevág a GMO téma, ami szintén a természetes szelekció és az alkalmazkodás évmilliós idejét lerövidítve akar valami “újat” létrehozni. Az ilyen próbálkozások mindig előre nem látható katasztrófával járnak!) Ezek a nemzetek, és jellegek együtt tudtak egy – meglehetősen gyengén megrajzolt – európai lelkületet kiizzadni magukból. Pedig érdemes volna erre sokkal több időt és fáradságot áldozni, ha még nem késő. Ez pedig nem az Európa-sovinizmus, ami adja magát azok számára, akik minden rosszban megtalálják maguknak a kedvező zűrzavart, amit javukra fordíthatnak, ezzel szent és valódi kincseket taposnak sárba, ha érdekük úgy kívánja. Ha egy paradox hasonlattal ezt akár ennek a helyzetnek a megoldásaként mi, az őrzők is kihasználva az ebben rejlő pozitív lehetőségeket, azt mondhatnám, hogy milyen jó, hiszen ha mindannyiunkat támadják, közösen is védekezhetünk ellene. Ez sokakat ráébreszthet arra, hogy a kisebbik rossz, akár jóra is fordítható. A régóta, mesterségen szított ellenérzések, mondhatnék gyűlöletet is…, teljesen alaptalanok, és ráadásul értelmetlenek, oktalanok is. Nem akarom az ismert sztereotípiákat felhozni, de a vonzó jellemzőket kell kiemelni, mégis inkább a sokkal nagyobb veszélyek elleni együttes ébredést várom tőlünk, és az itt lakó, szülőhelyükhöz híven ragaszkodó közelebbi és távolabbi szomszédjainktól!

Korábban, mikor a bezártság szinte mindenkiben a művelt nyugat illúzióját keltette, az ember úgy gondolt az osztrák, vagy német, pláne svéd vagy finn emberekre, mint egy nálunk sokkal életrevalóbb, többet teljesítő és ezért magasabbra értékelt polgárokra. Mikor azután mód nyílt a velük való személyes találkozásra, nem kevés meglepetést okozott, hogy szinte ugyanúgy gondolkodunk. A hatalom, az igazság, a szépség és erkölcs megítélése akár teljesen fedte a mi szemléletünket. Holott belénk volt sulykolva az ettől gyökeresen eltérő világnézet, de a lelkünk mélyén nem tudott annyit ártani, mint azt a politika elvárta volna. Most azt csak zárójelben mondom, hogy ez azért is volt így, mert senki sem vette komolyan, amit a politika töltött a fejekbe, még azok sem, akik ezt az ideológiai terminológiát kiagyalták és tudatosan alkalmazták. Talán azt is mondhatnám, hogy az ösztönös józanság, összetartozás érzés mindenből, akár ebből a maszlagból is ki tudta hüvelyezni a jót, ami az egyes nemzetekben a különlegest értékként fogta meg. Tehát, mindez hozta magával, hogy az emberek közötti kapcsolat, részben a közös múlt, részben pedig a személyes szimpátia és közös emlékek mentén kialakított egy olyan Mi európaiak érzést, ami összetartotta a kisembereket. Néha, mikor a más nemzetek hivatalaival az ember szembetalálkozott, az éppen aktuális politikai szempontok is közrejátszottak abban, hogy a hivatalnokok, kvázi: az állam kinyújtott kezeként jelenjenek meg… De ez nem tudott annyira negatívként hatni ránk, mikor külföldön, de Európában voltunk, hogy ellenségként tekintsünk az összes „idegenre”. Még akkor is, ha egyes esetekben a – mint hangsúlyoztam – központilag gerjesztett gyűlöletet szinte a bőrünkön éreztük, ország megnevezés nélkül… Én ma már tudom és meg is vagyok erről győződve, hogy ennek semmi köze nem volt ahhoz a szimpátiához, amit az utca embere, vagy – történetesen – a szállásadó néni tanúsított, és ami a valódi összetartozást mutatta. A mai napig ápolok magamban erről számos kellemes emléket. Egy kis példa: Mikor Szlovákiában egy horgásztúrán voltunk, és a házinéni ajánlkozott, hogy megmutatja a közeli város nevezetességeit, vagy éppenséggel a horgász engedély megszerzésének helyét, ami a számunkra idegen utcanevek esetében élet-halál kérdése volt (…), a kedves idős hölgy, nem kis megdöbbenésünkre, és nagy örömünkre előkapta szájharmonikáját, és vidám dalokkal szórakoztatott minket az egész úton. Vagy: Mikor az akkori NDK-ban testvérvárosi kultúr –missziónk napi teljesítése utáni, a Quedlinburgi Schlosskellerben Quedlinburgéjféltájban, más nem lévén csak a mi zenekarunk tagjai, a nálam levő gitár kíséretében magyar népdalokat énekeltünk, és váratlanul, valami meseszerű történet kellős közepében találtuk magunkat. Az éppen vendégszereplése végén – hagyományosan – korabeli kosztümökben a városon végig vonuló operatársulat énekelve be”özönlött” az ezeréves vár pincéjébe, majd a társulat vezéralakja elkérve a gitáromat, ő és a teljes művészgárda olyan három órás előadásban részesített minket, amit életem végéig nem felejtek el… Írás közben sem tudom könnyeimet elfojtani a felszínre törő érzések miatt… Mondhatom, egy kukkot sem értettünk a szövegből, de tökéletesen, élményszerűen tudtuk követni a „mondanivalót”, ami természetesen tele volt a rendkívüli, és őszinte, mert minden érdek nélküli, szeretet magasrendű művészi megnyilvánulásaival. Ezek a művészek a kimerítő utolsó előadás fáradtságával mit sem törődve, csak a mi tiszteletünkre, és saját örömükre komédiáztak. Bár találkoznék valamelyikükkel! Ez a vágy valószínűleg sohasem fog beteljesülni, hiszen annak is már van vagy ezer éve….

Mi sem bizonyítja jobban összetartozásunkat és egymás iránti vonzalmunkat, mint az ilyen emlékek? Ugyanúgy említhetném a finnországi, rövid, de igen mély baráti.. érzéseket nyújtó találkozásaimat, a nevemre gravírozott Marttini, kést, Marttini késmelyet féltve őrzök, vagy az erdélyi fafaragók Mekkájában eltöltött két hetet, az osztályon felüli, ajándékba kapott fafaragásokat a falakon, Erdélyi fafaragás emlékek Simó Istvántólaz egyedi, minőségi faragókéseket. Idézik Simó István fafaragó művészt, aki – ha akartam, ha nem – bevezetett a faragás alapjaiba. Ezek a tárgyak és események számomra sokkal többet jelentettek, mint egy szimpla turisztikai vagy kulturális emlékcsokor. Ezek is azt a létező közös lelkületet erősítették, ami igazán csak az ilyen kapcsolatok révén tudatosul bennünk. Talán ez némileg magasabb szint, mint mikor valaki egy szállodában, vagy luxus apartmanban minden kényelem és extra szolgáltatás révén részesül holmi brosúra-élményben…

Ha most a kubai példára gondolnak, vajon hogyan lehetséges, hogy mi magyarok, Magyar emberekannyira különlegesek vagyunk itt Európa szívében? Akár a szó szoros értelmében is beszélhetünk úgy Magyarországról, a magyar emberekről, hogy itt van Európa szíve.  A hely és a viszonylagos elszigeteltség a sajátos nyelvi és történelmi egyediség és több rassz (évszázadok, és közös történelem; hosszan tartó egymás melletti lét) szerencsés találkozása ilyen eredményt hozott. Az már egy nagyon is fogós kérdés, hogy miért nem érzi úgy minden magyar, hogy ez egy kiváltságos, és megismételhetetlen lehetőség: magyarnak lenni Európában?

De mondhatnám ugyanezt, ha lengyel, vagy cseh, vagy éppenséggel szerb, szlovák, vagy román volnék. Még ma is kibújik a tüske a bőrünk alól…, ha egyes nemzeteket említenek, annyira mélyen égett a húsunkba a gyűlölet egyes népek iránt, de ha most nézünk magunkba, lehet, hogy ezt már kissé árnyaltabban látjuk. Ha arra gondolunk, mi lesz mindebből a közös, de többszínű kincsből, hogyha az egész egy sötét és durva ecsetvonással egyszínűvé válik? Visszasírhatjuk még azokat a „gyűlölt” népcsoportokat, országokat, akik-amik mindig az adott politikai széljárás mentén bűnösnek, veszélyesnek, visszataszítónak voltak kikiáltva? Vagy végre szembenézünk saját ügyetlen és önpusztító előítéleteinkkel, és bábáskodunk egy tiszteleten, együttműködésen és kimondom: szereteten alapuló Európai újjászületésnél!?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.