A bemásolt link nyelvészeti tanulmány, a Széchenyi idézet mottója körül. Nekem rögeszmésen az a mindennapi vita, ami a nép, nemzet, haza, magyarság körül folyik. Ha termékeny és előrevivő, akkor talán meg is születhet az a nemzet, ami azóta vajúdik, amióta eleink ezt a csodálatos helyet választották, és próbálták megvédeni, aztán az utódok keresik azt a módot, ahogyan elfogadtathatják magukat önmagukkal… és a környezetükkel. Tovább a folytatáshoz
| Írta: Kövi Gábor |
| 2010. június 06. (!) |
|
Magyar szellem Azt hiszem, hogy valami nagy baj van. Évekkel ezelőtt az Origo-n indítottam egy ugyanilyen nevű fórumot. Sokan sokféle hozzászólást írtak. Mikor azonban kiderült, hogy én nem mások ellen, hanem magunkért indítottam, lassanként elszivárogtak az érdeklődők és véleményt nyilvánítók. Nem ezzel a csalódottságnak tetsző hangvétellel folytatom, csupán közlöm, hogy magyarságom és magyarságunk problematikája nem ma kezdett foglalkoztatni. A választás (?) sem indokolja, hogy most hozakodom elő ezzel. Egyáltalán, ezúttal sem politikai vitairatot szeretnék írni. Egyszerűen csak megpróbálom leírni, mit értek a magyar szellem fogalmán és mit szeretnék látni, hogy más is lásson. Bármilyen rossz is itt élni, nekem mégis szép és értékes hely Magyarország. Sokszor éreztem már azt, hogy ezzel egyedül vagyok. Mindenki azt lesi inkább, hol lehet kényelmesebben, gazdagabban élni, hol lehat az embernek nagyobb, szebb háza, autója. Ez persze megint nem azok bűne, akik így gondolkodnak, ez inkább világszerte tapasztalható, és csak végighömpölyög az országokon. Amikor még ez az ország egyszerűbb, szegényebb volt technikában és utakban, sokszínűbb és értékesebb volt természetben, és emberi érzésekben. Még annyira sem gondolkodtak az emberek hazában, mint ma, mégse éreztük azt, hogy eladtak bennünket. Azt ugyan éreztük, hogy meg vagyunk szállva, de valahogyan mégis magyarabbnak éreztük magunkat, mint most. Ezen érdemes mindenkinek elgondolkodnia. Valahogyan összekeveredtek a dolgok. Az, amit magyar szellemnek neveznek, különösképpen az utóbbi 2 évtizedben, annak köze sincs ahhoz, amit kéne érezni, és érteni ezen. Nem a képeskönyvet, szólamokat, vagy akár a Himnuszt kellene egyenlőnek tekinteni a hazával, hanem a becsületet, megbízhatóságot, lelkesedést, kitartást és figyelmet. Sok olyan jellemvonás van, ami alkothatná, vagy alkothatta volna a valódi magyar szellemet. Az, amit sokan annak vélnek, inkább romantika, nosztalgia olyan után, ami sohasem volt, leginkább akkor nem, amikor a mostani szónokok próbálják nekünk beadni, hogy volt. Általában a magyar szellem, sohasem a pulpitusokon, a könnyes együtténekléseken nyilvánul meg, hanem a mindennapokban. A buszokon, az iskolai órákon, a családi asztalnál, szerelmesünk karjaiban. Tehát ott, ahol az életünk zajlik. Ami ezeken és más helyeken történik, és, ami nem, az a magyar szellem – hiánya. Ez nem is csupán az összetartás hiánya, mert lehet butaságot, rosszat is együttesen csinálni, mégse leszünk rá utóbb büszkék. Ha már a büszkeségnél tartunk, még ez sem az, amit én magyar szellem alatt értek. Büszkeséghez kell az is, amire büszkék lehetünk. Valami, amit egy hittel, sokféle szívvel, és sokféle módon, sokféle tehetséggel teszünk. Ha valaki ebben az utolsó 2 évtizedben igazán elgondolta volna, mi a legfontosabb ebben az országban, akkor nem kellene ezt az írást sem közzétenni, hiszen látni lehetne mindenfelé azt, aminek a hiányát látjuk csak. Nem attól lesz a magyar szellem, hogy mindenki ugyanazt mondja, és mindenki ugyanolyan ruhában mondja ugyanazt. Erre is van jó néhány példa. Nem hiszem, hogy azt szellemnek lehetne nevezni, inkább démonnak, vagy kísértetnek. Szellem most már az, ami felfelé visz, nem lesüllyeszt. Ha itt azon fogunk veszekedni, hogy mi a felfelé, és mi a lefelé, még messzebb kerülünk attól, amit magyarnak nevezhetnék, már, ha volna. Ki milyen nációból jött, milyen ruhát és a ruha alatt milyen bőrt hord? Ez mind csak azért fontos, mert senki se törődik a fontosabb kérdéssel. Ha körülnézel, már tudni fogod, miről beszélek. A zavart még tovább fokozza, hogy nagyjaink se tudták miről beszélnek. Ma hiába idézzük őket innen-onnan nézve, legfeljebb indulatokat lehet velük kiváltani, de valódi jobbulást nem. A sokat idézett Hamvas Béla is aranykort mondott az időszámítás előtti ókori állapotokról. Azok az állapotok, melyekről mára derült ki, hogy nem aranyból voltak. Sokkal régebben kellett volna tudni a valódi szellemről többet, de akkoriban elég volt életben maradni, és még művészeteket, gondolatokat megalkotni, szeretni, hinni. Mi itt, e hazában sokszor tekintgettünk a Nagy Hatalmak irányába, hogy nekünk is oda kellene eljutnunk. Miközben még kevésbé voltunk magyarok, megbízhatóak, hívők, és becsületesek. Közben látjuk Ők hova jutottak, és szenvedjük azt, hogy mi hova. Csak annyit politikai élcelődés nélkül, hogy a mi Bakonyunk sohase volt és most se a mi Bakonyunk. Ugyanolyan lőtér, gránát, és bombaszaggatta senki földje, mint mikor a megszállók itt voltak, sőt azelőtt sem volt az. Ugyanolyan, ha nem erősebb robbanások rezgetik meg most is az ablakokat, mint akkor. Ugyanúgy zúgnak felettünk a repülők, mint sok évtizede. Ha már a repülők szóba jöttek: A tiszta égbolt ma azt jelenti, hogy felhő nincs az égen csak össze-vissza csíkozott kék égbolt. Csak elképzelni tudjuk, milyen szép volna a kondenz csíkok nélküli. És ez már nem is annyira katonai, mint technikai terror. Most sem lettünk büszkébbek rá, hogy magyarok vagyunk. Amíg a gyilkolás ipar és az emberek szenvedése, elemi léte emiatt (is) súlyosabb és szenvedőbb, addig se tudjuk és érezzük igazán magyarnak magunkat. Ez csak egy fájó pont a lelkemben, de sok van még. A zsebkendőnyi magyar ég se tiszta, és belátható időn belül már sohasem lesz az. Miért kell olyasmire büszkének lenni, és olyasmit nemzetinek gondolni, ami inkább szégyen, és nemzetközi szégyen? Amikor a mi hivatalaink a mi polgárainkkal packáznak, és semmibe sem veszik őket, minket, akkor se igazán érezhetjük jól magunkat, és nem lehetünk büszkék. Akkor sem, ha kis szedett-vedett, kigürcölt dolgainkat veszély fenyegeti. Sokféle veszély, és még jobb, ami természeti. De ott is fellelhetjük a hazát nem értő és arról nem értőn gondoskodó és arról nem értelmesen gondolkodó vezetőinket (is) nem csak szomszédainkat, főnökeinket, és még szigorúbb bíráinkat. Mindig az a fontosabb, hogy mások hogyan, és, hogy máshol mennyire. Az sohasem, hogy itt hogyan jobban? Méltán lehetünk büszkén tudósaink, művészeink nagy felfedezéseire, örök értékű alkotásaira. Arra már kevésbé, hogy ezek zöme külhonban tudott igazán alkotni, és felfedezni. Ez már olyan dolog, amit sokan vettek észre és nem repestek közben. Megnézhetik, mint élnek ma művészeink? Mikor a művészetet oktattam, sokszor találkoztam szembe szülői aggályokkal és igen sok esetben tehetséges gyermekek érzései, tudása, jövője volt az áldozata annak a vélekedésnek, hogy „Minek egy ilyen kis országnak ennyi művész?” Hozzá tehetném: ennyi művelt, értelmes, gondos, ész és kéz? Mert semmiből se kell annyi, amennyi van. Amennyi lehetne, pedig még kevésbé. Most persze gondolok inkább olyan erényekre, melyekből a sok is kevés volna, mintsem a közismert, mert hírhedett magyaros viselkedésre. Pedig semmi sincs, ami jobban nemzetté tesz minket, mint saját értékeink ismerete és becsületének tevékeny szolgálata. Becsület, ami mindenben megnyilvánul. Ma a hiánya ugyanott. Ha már a nevelésről van szó, hiába oktatnunk a hazaszeretetre, ha a diák nem látja, hogy tanára hittel, szívvel, szenvedélyesen szereti hazáját. Nem csak a tantárgyat. Mert a hazából nem lehet tananyag és tantárgy. Az itt van, és ott és mindenütt. Ez az Isten, mert ugyebár az is mindenhol ott van, mégse megfogható. Ez se irónia tárgya, nem is annak szánom. Akkor se ér semmit a mégoly szépen és drágán megalkotott oktatási anyag, ha a gyermek a tereken, utcákon, az utak szélén és az erdőben, patak partján, vagy benne nem azt látja, mint ma. Azt nem lehet szeretni, és abban nehéz magadat jól érezni. Büszkeség helyett a megfelelő érzés a szégyen. Csak egy kalandomat hozom fel példának, milyen is lehet a magyar érzés. Egy ízben az általam gyámságba vett egyik patak mellett sétálva egy kerékpáros fiú jött felém. Köszönés helyett nekem szegezte: „Maga mit keres itt?” – Első pillanatban azt sem tudtam, mit válaszoljak. – Te mit keresel itt? – válaszoltam én is ugyanezzel a kérdéssel. Azután megbeszéltük, miért is vagyunk ott. Kiderült, hogy ők barátaival, szüleivel, már régóta kijárnak a patakhoz, és sokszor vettek ki a patakmederből minden ócskaságot és szemetet. Miért? Csak. Mert úgy érezték, ezt kell tenniük. Felkérte valaki őket erre? Fizetett valaki nekik ezért? Büntetésből csinálták? Sejtik, hogy miért. Ugyanazért, amiért én évtizedek óta gondoskodom sok mindenről. Engem se dicsértek meg érte, és névtábla felirat se szeretnék lenni sehol. Egyikünk se gondolta azt, hogy hazaszeretetből teszi, amit tesz. Egyszerűen csak jó volt ezt tenni. Annál inkább, mert senki sem kényszerített rá. A hazaszeretet nem lehet kényszer és törvény. Ha van ilyen, akkor ezt mindenki érzi, és nem sulykolják. Ha erőltetni kell, akkor az valami más lesz, nem aminek szánják. Nem is olyan rég egy dokumentumfilmet végignéztem (erő kellett hozzá, hogy el tudjam viselni) a Tanganyika tó halászatáról, mellesleg egyfajta idegen halfaj betelepítése által okozott környezeti katasztrófáról, és arról a társadalmi katasztrófáról is, amit a globalizáció okozott a tanzániaiaknak. Volt a filmben sok megrázó képsor, nekem mégis az ötlik fel a nemzeti szellem, hazaszeretet fogalomköréből, mikor fiatal kurtizánok alkohol és drog átitatta hangulatban – feltehetőleg himnuszukat énekelték: „Tanzánííja, Tanzáníja..” – Így, az első szó í betűjét elnyújtva. Kodály nyelvén: mi-fá szóó mi…dólá szóó mi.. Később a vidám jelenetnek tragikus színezetet adott, mikor e közjáték után néhány nappal az egyik kis hölgyet vérbe fagyva találták meg a szálláson. Egy „vendég” összeszurkálta.. Nekem már az is szívfacsaró volt, ahogyan ezek a gyereklányok árulták magukat, és amilyen önirónia, mosolyba fintorított szégyen volt leolvasható az arcukról. Nos, ez a szégyen az, ami legjobban leírhatja a hazaszeretet fokát, és annak érző lelkű igazi apostolait. Mégis, mi az, amire feltétel nélkül büszkék lehetünk? Az, amit sok évezred alatt, közösen hoztunk létre? Ez a csoda és kincs a magyar nyelv. Ezen írok, és ezen a nyelven olvassák. Az már nem biztos, hogy ezen a nyelven is gondolkodik mindenki. Ugyanis a nyelv gondolkodásra késztet és igen súlyos, mély gondolatokat rejt. Ebből mindenki ki tudja olvasni, hogy neki éppen mi a magyar szellem. Néhány gondolkodó és megszállott nyelvművelő (nem mindig tanító..), régóta pallérozza. Van is mit pallérozni rajta. Az utóbbi évtizedek igen súlyos sebeket ejtettek ezen a testen, a magyar anyanyelvünkén. Már itt is próbáltam a magam szerény módján felszólalni a magyar nyelv rongálása okán. (Kisssé mérges etimológia) A sssúlyozott mássalhangzók jelzik, hogy mennyire nem kissé. Igazából megint csak magamban beszélek, mert úgy látom, hogy a kutyát se érdekli, hányféle e betűt ejt a magyar, és hogy mennyire csúnya és értelmet zavaró, árnyalatokat mellőző, az egybemosott magánhangzó-ejtés. A hírolvasók a mondat végén nem leviszik a hangsúlyt, ahogyan kell, hanem felemelik. Talán az angolból ideglobalizált módon. De akkor azt is meg kellene nézni, hogy ott is létezik az az e hang, amit éppen száműzni készül a pongyola nyelvhasználat. Aki az anyanyelvét nem ismeri, és nem tiszteli, vajon hogyan gondolkodik és érez hazájáról? Azt már csak félve írom le, hogy hányan olvassák magyarok az értékes irodalmat? És szememre ne vessék, hogy a nemzet e gyásznapja után jutott eszembe. Ha köze van hozzá e soroknak, az nem az én bűnöm. /lásd: dátum/ |
| Írta: Kövi Gábor |
| 2012. január 22. |
|
Magyar kurázsi Rögtön magyarázkodással kezdem… Próbálom kikerülni az idegen szavak használatát. Ez esetben is azért teszek kivételt, mert tágabb körben közkeletűen használt szó az alapja ennek a címnek. Hogy éppen miért most vettem elő? Talán a jelen történései és a múlttal való összecsengésük az oka ennek. Az idegen szavak szótára szerint, bátorság, kitartás. Miért éppen magyar? Ezt sokan tudják, ha nem is ebben az összefüggésben szokták alkalmazni. Az emberben feltámad valami olyankor, ha bántás éri, de olyankor is, ha más a bántás célpontja. Legalább is úgy gondolom, így volna helyes. Persze, gyakran megesik, hogy a bántás nem valóságos, csak alaptalan félelem, gyanú és nem is valódi fenyegetés áll mögötte. De, ha már a bántás többször bekövetkezett, az ember mindenre ugrik, ami emlékeztet korábbi sérelmeire. Ez talán nem is vet ránk rossz fényt. Nem szokásom állást foglalni, hanem inkább értelmezni, magyarázni, megvilágítani. Most mégis fel kell szólalnom az egyik oldalon. Ebben az a furcsa, hogy – bevett módszer, de mégis visszatetsző -, ha egy harmadik, vagy többedik résztvevő, akik a partvonalon túlról akarnak erőszakot alkalmazni, megzavarva a játékot, ahelyett, hogy a „pályán” levők ebben legalább egyetértenének. Gondolnánk, hogy az ő játékuk meg ez, hogy beavatkozzanak, és az eredményt maguknak könyveljék el. ** Mert hát kérem, itten, mi magyarok vagyunk a célpont. Nem is először. De vajon mi ennek az oka? Gazdag ásványkincsünk, rengeteg olajunk, gyémántbányáink, országunk rendkívüli fekvése? (Nekünk talán az, de másnak? Bár idővel még ez is szempont lehet.) A fekvésről még annyit, hogy korábban a két tűz között volt a kulcsszó, de ma már tűz mindenütt van. Ki tudja, merre van az olyan övezet, ahol valaki beszorult az ellenfelek közé? A tűz ide-oda lobban, és üszök, meg zsarátnok.. Talán mégsem ez, amiért mi lettünk a falu, „oh pardon”, az EU rossza? Ahogyan követem a/z (számomra látható) eseményeket, egyszer csak belém villant (mondhattam volna: H-eu-réka!): ez a szétszabdalt és összezsugorodott ország, ezer éve, vagy még korábban küzd azokkal, akik egy ritka tulajdonságát nem tudják elfogadni. Ritka, mert sajátosan ránk jellemző. Talán ez lehetett vándorlásunk mozgatója is. Nagyképűség és elfogultság lenne azt állítani, hogy más népek fiai mindig híján voltak ennek a tulajdonságnak, sőt még azt sem szabad kimondani, hogy ugyanez a jellemvonásunk korábban sohasem okozott fájdalmat, sérelmet sehol a világban. Mert okozott, ez tény. De más is okozott másoknak, mégsem bántják most olyan durván. Vagy nem bántották úgy korábban sem, olyan kíméletlenül, mint minket, magyarokat. Sőt, mások világraszóló galádságokat követtek el, de ezek miatt is mi kaptunk nem csak a hátunkra, hanem úgyszólván végtagjaink vesztek oda emiatt. Lehet mondani, hogy mindig rosszul válogattuk meg a barátainkat, és magunk között sem tudtunk tartós egyetértést létrehozni. Ne tagadjuk, mert ez is igaz. Talán ez is egy olyan kereszt, amit még nem tudtunk levetni magunkról. Régen, mikor az első nagy döntést meghoztuk, ugyanez volt, ami ránk hozta a bajt. Azóta is vitatkozunk, hogy a döntés jó volt-e, vagy sem. Hajlok arra, hogy olyan kompromisszum volt, amiben többet vesztettünk, mint nyertünk. Mint röviddel ezelőtti döntésünk. Ennek nyomán kapjuk azt a nyaklevest, amit már régen akartak nekünk odasózni. Ez lehet az a pillanat, mikor mindenért megfizetünk? De „bizisten”, most is ugyanaz a baj, mint korábban. Még mindig nem fogadjuk el éppen azt, amire büszkék lehetnénk, és az egész világnak ugyanakkora előnye származna belőle, mint nekünk. Tehát, az ezer év alatt, amit az általunk tanult történelem szerint ezen a földön eltöltöttünk, számtalanszor kicserélődött, felhígult, megnyomorodott a magyar, és mégis ott lappangott ez a kincs valahol, máig sem kopott a fénye. Főnix, ami hamvából újra, meg újra életre kél. Ez a kurázsi. Sajátosan magyar és sajátosan erős, sajátosan értékes. Egészen vissza kéne menni azokra az időkre, hogy értsük a jelent, mikor még városok is alig voltak, vagy csak szétszórva és korántsem ekkora súllyal szerepelve az emberiség színpadán. Nem hiszem, hogy mi a főszerepet szeretnénk eljátszani azóta is, ha valakik nálunk ebben ringatják magukat, mindent tönkretehetnek. Éppen az a történelem legnagyobb tanulsága, hogy ebben a darabban egyetlen díva, vagy bonviván, vagy drámai főhős sincs. Az volna a legjobb párhuzam, ha azt mondanám, hogy ez egy olyan sokszereplős játék, ami különböző színeken és korokon áttűnve azzal hagyta a művet befejezetlenül, a tanulságot zavarosan, hogy állandóan a főszereplőre ruházta az összes felelősséget, azután lerántotta a mélybe, és egy másik hasonlóval felcserélte. A kincs pedig soha sem került úgy elő, ahogyan méltó lett volna rá. Most megint egy alkalom kínálkozik arra, hogy végre pontot tegyünk ennek a drámának, vagy néha tragikomédiának a végére, és valami egészen mást írjunk ezután. De, ha most is a korábbi szereposztást alkalmazzuk a mostani színészekre, az eredmény ugyanúgy kétes marad, mint eddig. Sőt! Ami olyannyira különleges a magyar kurázsiban, ami közel sincs a magyar virtushoz, az éppen az előadás szövegkönyve, vagy közelebbről a nyelve. Ez igen gyakran véres küzdelmek célpontja volt (ma is..): a magyar nyelv. Szép, értékes, okos, gazdagon festő, elmés, játékos, de nagyon tiszta látásmódot tanít. Ez az, ami őrzi a magyar kurázsit. Ezért nem tud az idegen semmit rólunk, mert az a történelem, amit ő tanult és részben átélt, saját nyelvén íródott, saját kultúrájával átitatott és méltán értékes önmaga számára. Nem vitás, hogy – mint mondtam-, sok nemzetnek volt/van kurázsija, de magyar kurázsi csak egy van. Váltig állítom, hogy az értékei a nyelvünkben gyökereznek. Érték-értés. Sok hasonló játékot találhatunk a nyelvben, talán más nyelvekben is, de valahogyan, az évezredek sokféle népeivel-kultúráival való érintkezés során egyre gazdagabb és árnyaltabb kifejezésmóddal vált egyre érettebbé, mely érettségével a mai zagyva és átláthatatlan világ is érthetővé, átláthatóvá, látszólag megoldhatatlan problémái értelmezhetővé és megoldhatóvá válnak. Nos, éppen ez a jellemzője, ami egy magyar anyanyelvű, vagy évtizedek óta itt élő, máshonnan idevetődött embert is a megtanítja a világot érteni, szövevényeit kibogozni. A magyarul gondolkodó ember rögtön átlát mások turpisságán, rögtön látja azt is, hol és mit kéne tenni. Ez az, ami szemet szúr azoknak, akik szeretik a zavaros, mély, bűzös vizet, és az iszapáradatot. Sok idegen, vagy inkább más nép eddig ki tudta aknázni a magyar kurázsit csak éppen mi, magyarok nem.. Azt hiszem ez egy olyan tragédia, aminek megvannak a tanulságai, és ezzel a gondolkodással, játszi könnyedséggel lehetne okosodni tőle. Miért mégis mások aratják le ennek gyümölcseit? A félelem, közöny, restség, megkeseredettség, nagyravágyás, hatalomvágy, vajon miféle rossz nyavalya okozza ezt a fátumot? Talán, mert soha nem sikerült megfelelően elfogadtatni ezt az értéket, vagy inkább másoknak azt mutattuk be, mennyire nem tiszteljük mi? Is-is, azt hiszem. Azon a ponton van a világ, mint már annyiszor, de mindig egyre veszélyesebb és egyre gonoszabb várható következménnyel, mely még itt és jó érzékkel, talán végre jóra fordulhat. A sok ostobaság és más észbeli gyengeség, erkölcs- és értékvesztés világa lassan átfordulhat az értelem és nagy tettek világába. A városias, természetmegvető, hatalomban, gazdagságban érdekelt, annak ígéretével elbódított ember egyre nagyobb és nagyobb kupacot hord össze abból, amit nem illik kimondani… Egyre nagyobb szenny, egyre nagyobb város, egyre nagyobb állam, egyre nagyobb önkény, egyre kisebb jog és egyre szegényebb lélek. A külső fény, csillogás és a belső rothadás sajátos kettőssége. Ez a mai imádni kényszerített jövő. Hogy mégsem tudjuk ezt imádni? Most ébred fel utoljára és bontja ki teljes szépségében, nagyszerűségében szárnyait a főnix madár?A magyar kurázsi? Vagy ezt is elmulasztjuk, maradunk annak, amik vagyunk, egy önmagával vitatkozó, békétlen, életunt, felejthető nép? Vagy? Ráébredünk végre, hogy nem véletlenül bántják ezt a gondolkodásmódot? Mikor a múlhatatlan értékek, emberi hagyatékaink vesztését, a világ közös kincsét szemétre vetni készülők utolsó akadálya, a reménykedők végvára, ezt a mételyt még kivédhető, az igazságot még kimondani bátor és kitartó magyar gondolkodás ellen támadó hordák ráébresztenek bennünket, hogy együtt, kitartóan és bátran gátat vethetünk a világot felfalni akarók jól szervezett hadának? Mondhatják sokan, hogy mi magyarok, még mindig nomádul gondolkodunk? Ez a baj velünk? Nem tudunk beilleszkedni, felzárkózni, megalázkodni, fejet hajtva koldulni? Már csak ez hiányzik, hogy teljesen megtörjék a gerincünket? Az eddigiek nem hozták meg a kívánt eredményt? Ránk nem érvényes a másoknak ingyen kínált jog? Mi büntetésben maradunk, mindaddig, míg eme utolsó kincsünket is odahagyjuk? Aztán, a boldogtalanok rimánkodhatnak, „Milyen jó volna most a legnagyobb bajban, egy kis magyar kurázsi!” De akkorra már a teljes megsemmisülésben minden remény elvész, hogy kimentse az ostoba és mohó gazdagokat a mocsárból. A szegény, megnyomorított, szégyenében szétszóródott, alamizsnáért könyörgő, az útból félrerúgott koldus néphez fordulnának jó tanácsért? Ugyan minek és honnan is volna ennek már bármi haszna?
Én, kis magyar nyugdíjas pedagógus, innen ajánlom a hatalmasoknak, hogy ismerkedjenek a magyar nyelvvel, kultúrával, ne higgyék, hogy mindent nekünk kell átvenni tőlük. Mi már eleget húzkodtuk az ő palástjuk szélét, már eleget hajbókoltunk. Itt az ideje, hogy ők is legalább annyi fáradságot vegyenek, hogy a térképet fellapozzák. Aztán egy alapfokú magyar társalgási szótár következhet. Amiben sok kérdő mondat szerepeljen. Sok példa van arra, hogy más népek fiai-leányai igyekezetét látva, melyben a nyelvünkkel birkóznak, könnybe lábadt szemmel érzékenyüljünk el. A kis ember kellő tiszteletet, érdeklődést tanúsít irántunk, mely igaz érzelmeket ébreszt mindenkiben, nem megvető lekicsinylést. Érdekes megfigyelni, hogy egyes népek hogyan fordulnak azokhoz, akik kínlódva küszködnek a nekik idegen nyelvvel, hogy megértessék magukat. Többnyire úgy, mint ahogyan leírtam. Az viszont elgondolkodtató, ha ez nem így történik. Vajon mi az, amitől az ő nyelvét nekünk vagy másoknak jobban kéne tisztelnünk, mint az összes többi nyelvet? Mi az, ami hazánk fiait arra készteti, hogy a rengeteg bajt és teendőt hátrahagyva az idegen javakért megalázkodjanak? Nem kérdés: a jólét, pénz, gazdagság. Mindaz, amit ma itthon nem kaphatnak meg azonnal… Vagy nem kaphatnak meg jogosan, bűn nélkül. De mért gondolja bárki, hogy ezek nélkül meg lehet kapni bárhol a világon? Mindig valakitől elorozva, jogtalanul, jogosnak hazudva. Nem pedig tisztán, arra érdemes módon. Amit tőlünk és más szegényektől elvesznek, azt odaadják az innen dezertálóknak, hogy lekicsinyeljék hazájukat, nyelvüket? Ne higgye senki, hogy ugyanazzal a mércével fogják mérni, mint a honiakat. Hiába gondolja bárki, hogy a globalizált világban egyenrangúság van! A szolgaságban igen. A jogtalanságban igen. A megvetettségben igen. A kiszolgáltatottságban igen. A Magyar Kultúra napjára 2012-01-22-én Magyarországon |
A butaság természetrajza
Nem gondolnánk, hogy a butaság olyan valami, aminek természete is lehet. Egy villanás alatt megértettem, mi indítja el a butaság folyamattudatát az embernél. Az embernél – mondom, mert az állati butaság szintén létező fogalom, de talán azt valamilyen jellemzőként aggatjuk egyes állatfajokra, mint, ahogyan a lustaságot a lajhár viseli, holott a lassúsága éppenséggel fajának sikeres fennmaradását szolgálja. Vajon, a butaság is egyfajta túlélési taktika?
Máris beindult az elmém kreatív gépezete, mert az ember esetében is lehetnek ilyen sztereotípiák, mint pl. „buta nő”…, buta férj, stb. De mégis, van a butaságnak egy olyan általános ismérve, ami közelebbről megvilágítja nekünk, hogyan alakul ki egyes embereknél, és mennyire szelektív lehet. Az ostobaságról tudjuk, hogy röviden azt jelenti: nincs tisztában saját érdekeivel. Ezért az ostobaság sokkal több vonatkozásban jelenik meg. Lehet ostobaság pillanatnyi, vagy egy életre szóló. Egy területre, egy dologra, egy momentumra vonatkozó. De a butaság olyan széles spektrumú jellemző, mely ennél fogva különös figyelmet érdemel. Talán az emberi jellemvonások közötti kiemelkedő szerepe azért alakult, mert a teljes emberi szellem változásaiban megjelenik és korszakokat kísérhet el, sőt nagy tömegekre is vonatkozhat. Talán megkockáztathatjuk, hogy vannak olyan butaságok is, melyek jelen korunk, vagy a teljes emberi civilizáció történetére érvényesek.
Remélem sikerült felcsigáznom a mikroszkóp tárgylencséjének aprólékosságára kifinomult olvasó érdeklődését!
Az én érdeklődésem csak most ajzotta fel a lehetőség, hogy említhetek ilyen butaságokat. Önök tudnának szintén példákat erre?
Nos, máris elkezdhet dolgozni a fantáziájuk!
Addig is, én folytatom az ötlet lehetőségeinek kibontását…
Amíg felkészülnek erre a komoly témára, az jutott eszembe, hogy hányan vetették már a szememre, miért írok annyit össze-vissza, ahelyett, hogy rövid, tömör bejegyzéseket tennék, és ne nyújtanám olyan hosszúra mondandómat. Azok, akiknek a stílusom taszító, vélhetően nincsenek köztünk. Nem akarom máris őket besorolni a buták, vagy az ostobák közé, amiért nem kíváncsiak, mi is lehet a véleményem, vagy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem a butaságról, pláne, hogy mit is fog a tudatom kezdeni ezzel? Higgyék el, én vagyok a legkíváncsibb a folytatásra…
Mielőtt azt gondolnák, hogy ez az egész csak vicc, megnyugtatok mindenkit, a téma súlyosságára nézve nincs kétségem, ezért is kezdtem bele. Máris előállok az aduásszal:
a butaság csupán döntés kérdése!
Ezzel akár vitatkozni is lehetne, azonban kifejtem, hogy miért állítom ezt:
Néhány órával ezelőtt – mivel ez a gondolat régóta foglalkoztat – hirtelen megvilágosodtam… Sokan várnak erre sok dologgal kapcsolatban, de nekem valahogyan a butasággal való találkozások mindig nagy traumával jártak, és a későbbiekben talán sikerül ezek példáival közelebb kerülnöm mondanivalóm lényegéhez.
Tehát, az ember életének fontos pillanatában elhatározza, mire fogja alapozni tudatosságát:
a megismerés minél tágabb horizontjának elfoglalására; csak egy kis rész mélyebb tanulmányozására; a gyakorlati lehetőségek keresésére; a természet minél részletesebb megfigyelésére; saját magunk jellemzőinek felismerésére, és ezek tudatos fejlesztésére; másokkal való kapcsolat legmagasabb szintre emelésére; a test izomerejének növelésére; a fajfenntartásra; mások javainak minél ügyesebb kisajátítására; rejtőzködésre; gonoszságra; erőszakra; fantáziálgatásra; a világ valóságának visszatükrözésére szóban, mozgásban, képben, írásban, tettben; önmagunk feletti hatalom magas szintjének elsajátítására; a világ feletti hatalom megszerzésére; a civilizáció adta lehetőségek minél jobb kihasználására; szélhámosságra, hazugságra; mások irányítására; tágabb dimenziók felfedezésére; pusztító technikák kiagyalására és megalkotására; rejtett információk felfedésére; információk tárolására, azokból haszon megszerzésére; a földdel való foglalkozásra, abból származó haszonból élésre; tanulásra-tanításra; spirituális érdeklődésre; metafizikus inspirációkra; a természet törvényeinek megismerésére, azok módosítására; olyan eszközök megalkotására, melyek a civilizációt szolgálják; eszközök megalkotására, melyek a természetet szolgálják; a szépség felmutatására; a lélek tanulmányozására …
Ebből a felsorolásból is kitetszik, mennyi mindenre lehet képes az ember, és ez csupán nekem jutott eszembe, még mennyi egyéb is lehet, ami jelen pillanatban nem ötlött az eszembe, és egy sor dolog, ami nekem soha nem jutna eszembe!
Ezek a tudatossági formák egymással társíthatók, életszakasztól függően változtathatók, de megmaradhatunk egy mellett is, amiből ki akarjuk fejezni magunkat.
Az itt említett tudatosodási választék felől való döntés, az esetek többségében spontán következik be. Sok döntés származik érzelmi indíttatásból, sok értelmi meggondolásból, sok egyszerű másolásból, vagy fantáziátlanságból. Sok döntés ugyanakkor kényszerre történik, amire sokkal több példa van, mint tudnánk róla. Az a döntés, ami közvetlenül tárgyunkra tartozik már a tudatosodás első fázisában bekövetkezik. Épp ez az, ami a butaságot olyan fontossá teszi, ugyanis, minél korábbról származik a döntés, annál nehezebb bármiféle befolyást gyakorolni rá. Ismerünk „későn érő” típusokat, legalább is a köznyelv ezt alkalmazza azokra, akiknek „későn jön meg az eszük”. Azonban, az, amire ezt mondják, egyáltalán nem biztos, hogy a butaságot takarja. Ez a mondás gyakran egymásnak ellentmondó személyiségjegyekre is vonatkozhat, szituációtól, korszellemtől függően. Sokszor használják gúnyosan olyanokra, akik meg sem érdemlik, sokszor olyanokra, akikkel viccelődnek, hogy valami másra utaljanak, ami sokakra érvényes (lásd: házasság, válás, gyermeknemzés, menekülés, hazatérés, megtagadás, megbocsátás stb.), sokszor megvetésből, sokszor a megvert pozícióból, vagy bosszúból, vagy lemondóan, sokszor pedig dicséretképpen. Tulajdonképpen a butaságra vonatkozó döntés mögött igenis lehet a túlélés célja, ha a tudás egy közösségben egyenlő lehet az életveszéllyel. Könnyű megérteni, hogy a tudatlanokra nem úgy tekintenek, mint akik másokra veszélyt jelenthetnek, de ugyanakkor vannak esetek, amikor egy tudatlan sokakra hozhat bajt éppen azért, mert szűkölködik a fontos döntésekhez szükséges ismeretekből.
Végül is ez a döntés így fejezhető ki: „Nem akarok tudni valamit/semmit!” Ez persze nem azonos a tanulás megtagadásával, mert tanulni nemcsak iskolában lehet. Azonban – emberként – még akkor is a tudást kell választanunk, ha az veszélyeket rejthet magában. Éppen ez az, amiben sok vita van. A züllés előrehaladtával, a rengeteg ellentmondó ismeret hatására, azok az emberek, akiket a sok – korábban egyeduralkodó – állítás megdőlése csalódottá tett, dönthettek úgy, hogy a továbbiakban nem figyelnek semmilyen felbukkanó új ismeretre. Ebből valamilyen saját bölcsességet is kovácsoltak: „Minden igaz, és az ellenkezője is. Ezért mindegy, hogy megjegyzek, vagy elkerülök bármilyen ismeretet, semmi hasznom, vagy károm nem származik belőle.” Azok az emberek, akiket „klasszikusan” butának nevezünk, tulajdonképpen nem önszántukból kerületek ebbe a helyzetbe, hanem vagy túl kevés inger érte őket fiatalkorukban (néhány szerencsétlen, akit gyerekkorukban elraboltak, mindentől elzárva tartottak, és emiatt az élettel kapcsolatos tudást nem szerezhették meg), vagy valamilyen funkcionális szellemi gyengeséggel születtek. Azonban az az egyre vastagodó réteg, amelyről ez az írás szól, részben az oktatási rendszer, részben a világnézeti érdektelenség, részben motiválatlanság, részben a családi szellem nyomott volta miatt került ebbe a kategóriába. Igen nagy rész pedig a környezet figyelmetlensége, közönye, ellenségessége miatt jutott ilyen sorsra. Lényegében kisebb-nagyobb területekre bárkinek kiterjedhet a szándékos tudatlansága (butasága), amiben lehet része az ostobaságnak is (saját érdekünk felismerésének hiánya), de igen gyakran pontosan azért döntünk a tudás elutasítása mellett, mert általános ismereteink hézagosak. Így az egyik hézag növeli a többit. Ha ez a folyamat az idő előrehaladtával felgyorsul, vagy olyan területekre is kiterjed, melyek korábban érdeklődésre tartottak számot, akkor beszélhetünk tudatos, vagy funkcionális butaságról, vagy érdektelenségről.
A „velünk született faktorok” szerepe abban nyilvánul meg, hogy régen és ma még inkább, az apák túl fiatalon nemzenek utódokat. Az általuk átadott tapasztalatok még nem készek az abból való építkezésre. Ahhoz, hogy egy 20 éves apa utódja elérje egy 40 éves apa utódjának születéskori szellemi érettségét, neki is még legalább 10 év kell! Ez nem hímsovinizmus, hanem ezt mutatja az általános tapasztalat. Tehát, a mai gyermekek nagy számban éretlen apáktól származó szellemileg éretlenek gyermekként-fiatal felnőttként élnek. Ez még akkor is igaz, ha az apa maga „érett” volt. Ezt a momentumot nem lehet figyelmen kívül hagyni! Ez a megfigyelés, ugyan az intelligenciánál jelentkezik fokozottabban, de egy „éretlen” gyermek számára nem elégséges öröklött tapasztalat, a tudás megszerzésétől való idegenkedésben nyilvánulhat meg. Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a civilizációs tudástól való idegenkedést, a természettudástól való idegenkedéstől! A természettudás, nem egyenlő a civilizációs természettudományokkal! A természettudás a természetben való lét és fennmaradás tudása, amit nem iskolapadban tanítanak. A 100 évvel ezelőtti általános gyakorlat, melyben a szülővel együtt dolgozó gyermek részese és ismerője volt a természettudásnak, megszűnt. Az iskola és a „szórakozás”, ami „bővíti” a fiatalok ismeretét. A házimunka olyan nyűg, amit már maguk a szülők sem kívánnak meg mindig gyermekeiktől. A városi lét pedig végképp eltávolodott a legfőbb ismeretek megszerzéséhez elengedhetetlen „vidéki” környezettől, szellemtől.
Meg kell jegyeznem, hogy a számítógépes tudás a mai generáció „természettudása”, amit ez a generáció egymástól illetve az internettől tanul. Ez már olyan súlyos tudati válságot okoz, amire szinte senki sem figyel fel, mivel a számítógépet illik a mai kor nagy istenségeként imádni. Ez „nevelte fel” azokat a „szobagyermekeket”, akik naphosszat a gépek között élnek, junk foodot majszolnak, és színes löttyöket isznak. Számukra az „öregek” – akik csak pár évvel idősebbek náluk – hülyék, akik nem tudnak semmit, és ezért reménytelen bármiféle próbálkozás, ami ebből a téveszméből kizökkentené őket. Az ő utódaiknak alig van esélyük arra, hogy a természet valódi tudásához eljussanak. A legtöbb, amit várhatunk tőlük, hogy leviszik a szemetet a szelektív gyűjtőbe, vagy a kerékpárúton elviszik a kutyát sétálni…
Az elménk/tudtunk/agyunk is ugyanolyan tornára szorul, mint a lábunk, hogy járni tudjuk, vagy a kezünk, ha fogni akarunk vele, vagy a nyakunk, ha nem akarjuk, hogy a fejünk leessen a helyéről… Azonban, az okosság, vagyis az okok felderítésének szenvedélye – ami nem ellentéte a butaságnak – sokkal kiterjedtebb tanulmányozásra érdemes.
/Azért remélem, tudják, hogy mindezt azért írom le ilyen részletességgel, hogy a butasággal kapcsolatos indulataimat kiadjam magamból…/
………….
Ettől függetlenül nem tagadom, érdekel is a dolog.
És most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ami változtathat valamit azon a döntésen, amiből a butaság tudatos vállalása következik.
Az érdeklődés elindíthatja azt a tudatfolyamatot, mely során a butából kíváncsi és sokat tudó, magas szellemi kvalitásokat felmutató ember válhat. De érdeklődéssel születik minden ember, ha „normális”. Itt viszont megjelenik az a sok tényező, ami ezt a velünk született adottságot, vagyis az élethez szükséges hajtóerőt lefékezi, vagy éppen felcsigázza. Nagy valószínűséggel a butaság-érdektelenség terjedésében igen nagy szerep jut annak a felismerésnek, hogy a civilizációs világrend hazug, kiüresedett, értelmetlen, gonosz. Elég nehéz ennek tudatában érdeklődőnek, ismeretekre vágyónak lenni. Ha az ember azt látja, hogy kevés ismerettel, de gátlás nélkül mekkora sikereket lehet elérni, elgondolkodik, hogy értelme van-e egyáltalán annak a sok tudásnak. Ez is lehet oka annak, hogy a magamfajta tanulógép iránt megcsappant a kereslet. Az a kielégíthetetlen éhség, ami arra buzdít, hogy minden mozzanat kapcsolatát mindennel feltárjuk, megértsük, csak olyan alapról indulhat ki, ami az élet szeretetét teszi első helyre. Minél több dolog az, amit megismerünk és másokkal való kapcsolatát is felderítjük, annál jobban értjük önmagunkat és a teljes világot.
Ez a buzgalom viszont minden érdek nélküli kell, hogy támadjon bennünk, mert az érdek ugyan lehet maga az érdeklődés vágya is, de csak a magának való érdeklődés az igazán emberi tulajdonság. A mindenre kíváncsi embert sokan nem szeretik, akik titkaikat féltik, akiknek van emiatt félnivalójuk, akik rosszban sántikálnak, akik gyűlölik az embereket, akik nem szeretnek ismerkedni, akik bujkálnak, akik hatalomra törnek. Ha minél több kíváncsi volna, a világ egyszer csak elfelejtene hazudni, és megtörne a varázs: a világ jobb hellyé válna!
Sokan hazudják azt, hogy buták, ezek nem mindig jó emberek. Látni azok között, akik nap mint nap reflektorfényben vannak, olyanokat, akik azért játsszák, hogy buták, mert – mint mondtam – nem fizetődik ki ha valaki értelmes, és értelmét nem mások ellen kamatoztatja. Manapság az a „jó üzlet”, ha az átlagfogyasztót – aki szerintük –„törvényszerűen buta, mert elbutították” úgy édesgetjük magunkhoz, hogy látszatra lesüllyedünk az ő szintjére, így befogadjon, ezáltal testközelből kifoszthassuk. Ez a tevékenység megkívánja, hogy a buták száma minél nagyobb legyen. Az olyanok, akik önszántukból lemondanak a rájuk vonatkozó ismeretek megszerzéséről, könnyű prédákká válnak. Akik nem kíváncsiak arra, hogy milyen hatalmak mozgatják a szálakat, melyek egyike eljutván hozzájuk, pénzüket, összes javaikat, még a lelküket-szívüket is ezen a szálon elszívhatja tőlük, azok mindenképpen áldozattá válnak. Régen azt hallottuk: „A tudás hatalom.” Bár olyan hatalomra egyáltalán nem törtem, amit némely tudás által megszerezhetnék, sőt hatalomra, önmagamra vonatkozó hatalom kivételével sohasem vágytam, de korábban ennek a sztereotípiának köszönhetően néhányan legalább elkezdték a világ megismerését. Azt sem árt tudni…, hogy az agyunk olyan „entitás”, testünkön belül, ami akkor is dolgozik, ha nem adunk munkát neki. Nem a minden áron való kattogás kell neki, ami sokaknál elvezet a diliházba, hanem a kapcsolatok keresése, ami sok információt kiegészít, javít, helyre tesz. Végül olyan új felismerések születnek, amelyek segítségével az agyunk jobban kihasználja a kapacitását, mint ahogyan a számítógép merevlemez-karbantartó szoftverek csinálják. A találmányok megszületése olyan agyi tevékenységhez kötődik, amely az egymástól távol eső tartalmak egyenként történő összehasonlításával, elemek elkülönítésével megtalálja az új alkalmazások formáit. Ezen felül létezik az a funkció is, amit képzeletnek nevezünk. Ez képes a „semmiből” új alakzatokat, rendszereket kreálni, és összevetni a már meglévőkkel.
Remélem, elég kimerítően fogalmaztam!
A butaság egyik motivációja éppen az élet fogalmának folyamatos devalválódása. Ez lehet a züllés egyik aspektusa. Ahogyan a biológiai tudat, szembekerülve a folyton romló helyzettel, alkalmazkodni kényszerül, egyre mélyebbről emeli ki a még működő sablonokat. Ez nyilvánul meg a fokozódó agresszivitásban. Anélkül, hogy ezt el kéne fogadnunk, fel kell ismernünk az okait. A patkányok túlszaporodása esetén is bekövetkezik az az apokaliptikus pillanat, mikor elkezdik egymást enni… Nos, itt még nem tartunk, de a jelek eléggé aggasztóak. Már a számszerűség és a jelenlegi gazdasági szisztéma összefüggésében nem lehetnek illúzióink, azonban másfajta életrendszerben még van esélyünk,. Erre való hajlandóság azonban igen csekély, éppen a butaság térnyerése miatt… Ezt hívhatjuk ördögi körnek is. Ebben a helyzetben a „fölöttes én”, vagy a „tudatalatti”, vagy a „tiszta tudat”, bárhogy is nevezzük, meghozhatja azt a döntést is, hogy az összes eddig felhalmozott ismeret használhatatlan.
Ekkor, azok, akik nem szűntek meg gondolkodni/érdeklődni, megalkothatják az új paradigmát.
Hányféle butaság van?
Civilizációs butaságok
Ugyebár, azt is tetszik tudni, hogy a legnagyobb butaság, maga a civilizáció…!?
De a civilizációs butaság is olyan, az állatvilágból visszamaradt butaságból eredeztethető, mint a lustaság. Miért butaság a lustaság, ha úgy is felfoghatjuk, mint takarékoskodás az energiával? Szép gondolat. De ez tényleg az energiatakarékosság egyetlen módja? Mert az nyilvánvaló, hogy az ember igen kevés helyen takarékoskodik az energiával (mármint azzal, amit a civilizációs rendszer fenntartására használ), hacsak nem kényszerül rá. Tehát, megint fülön fogtunk egy butaságot: miért szükséges várni a kényszerre, ha az ember tudatos lény és végig tudja gondolni azt is, hogy a kényszer alkalmazása sokkal nagyobb veszteség, mint az a bizonytalan nyereség, ami a lustaságból származik? Mit nevezünk akkor lustaságnak? Az a lustaság, mikor saját (a bolygó) magunk érdekében nem cselekszünk. Eközben eltunyulunk, tehát a kényszer hatására sem tudunk elég aktívan és hatékonyan cselekedni. Ez az ellentmondás létrehoz egy sor olyan felesleges cselekedetet, ami végül megalkotja a civilizációs rendszert. Ez az a korai pillanat, mikor megszületik a civilizáció.
Azt hihetnénk, hogy a civilizáció értelmes, és azért jött létre, hogy minden ember a legjobb és legegészségesebb legyen, ehelyett, már-már úgy fest, hogy inkább vonulnánk vissza a vadonba, mintsem jó szolgái legyünk a Rendszernek. Ez akár butaság is lehetne, mivel a jó meleg kényelmet hátrahagyjuk a bizonytalan és rideg természetért, de a természet értelmes, megtanulható, igazságos, fegyelmezett, szigorú, vagyis minden, ami a civilizáció nem…
Végül is az ember meg van verve a magasrendű tudati képességeivel, és dönthet úgy is, hogy ezt nem a természettől különválva, hanem a természettel együtt kamatoztatja. Jól lehet, hogy a kezdeteknél még az tűnt értelmesebbnek, hogy „senki földjét” vonjunk a civilizáció köré, de egymással sokkal rosszabbul jöttünk ki, mint a vadakkal. Sőt, a vadak lassú kihalásával nem szűnt meg az a félelem, ami a tiszta és okos természet hatalma miatt él bennünk. A nagyméretű állatok helyett találtunk olyan, alig látható, vagy szemmel nem látható lényeket, melyeket szintén elpusztítanánk, hogy félelmünket feloldjuk. Ez – úgy tűnik – újabb zsákutcának bizonyult. Ami egyúttal olyan butaság, amire akár rámehet maga az emberi civilizáció, de a földi biológiai lét is. Ez már a szándékos butaság elfajultabb formái, az élet elleni bűnök kategóriája. Ebben élen jár az élet alkotó elemeinek felelőtlen szétszórása, majd, mivel szabályosan összeilleszteni még/már nem tudjuk az egyes részeket, eljátszogatunk a különféle kombinációkkal. Ebből sokkal nagyobb katasztrófa származik, és direkt nem használok feltételes módot! Az az értelem, ami a természetben a buták számára rejtve van, az egész Univerzumot jellemzi. Sokan ezt Istennek nevezik… Ennek megfejtése sokkal izgalmasabb és hasznosabb foglalkozás, mint az általunk felfedhető részek ide-oda tologatása. Az eredendő titok megtalálása ugyanis a végső értelem, vagyis a butaság lételemének megszüntetéséhez vezethet. Ehhez egyáltalán nincs szükség olyan eszközre, ami a természetben, ugyanabban a formában ne volna. Az eszközkészítés nem holmi korszakalkotó felemelkedés, hanem a butaság kezdetének pillanata. Vagyis az állati butaság spontán emberi butasággá való átalakulása. A mások legyőzésének, és elpusztításának eszközei megfelelnek az évmilliók alatt kialakult „beépített” harci eszközöknek, mint az agyarak, karmok, paták, kemény vértek, csontok, szárnyak, uszonyok, kopoltyúk, mérgek, kifinomult érzékek. Azonban, ahogyan az ember felfedezte ezek természettől idegen megalkotásának-továbbfejlesztésének lehetőségét, fokozatosan elsorvadtak azok a testrészei, érzékszervei, melyek eredendően minden helyzetben alkalmasak voltak a természetben való életre. Ezzel kialakult a modern ember. Az eszközök azonnal előnyt biztosítottak a többi élőlénnyel és a természet mostoha viszonyaival szemben, de egyúttal olyan extra tér nyílt meg, amelyben szükségtelenné vált az állandó készenlét, a folytonos vándorlás, a jó fizikum és az alkalmazkodó örökítő faktor. Vagyis, ezek nem sorvadtak el teljesen, csak ebben a helyzetben másként kezdtek működni. A rendszeres fizikai munka helyébe a sport lépett, a természet mozgásainak, logikájának megismerése helyébe a matematika, az emberi kapcsolatok meleg és létfontosságú ápolása helyébe az ellenségeskedés, gyűlölködés, ármánykodás, a gonoszság, a politika. A gyanakvás átvette a természet szakrális volta iránti tisztelet helyét, és kiépítette azt a titkokra és hazugságokra alapozott világnézeti, gazdasági, szociális rendet, amit ma látunk összeomolni. Mi tehát a legnagyobb butaság?
Butaság az életmódban
Ez az egész zagyvaság, amit már sokféleképpen neveztünk, de nem is kell finomítani a kifejezés formáit, személyekre lebontva az ember mindennapi cselekvésének, az élethez szükséges tetteknek a külső megjelenésében nyilvánul meg. Mivel alig találunk butaság nélküli életformákat az emberek körében, a különbségeket csak a külső megjelenésben tudjuk lemérni. Mégis több azonosság van az emberek életmódjaiban, még ha megjelenésükben igyekeznek is a legteljesebb mértékig hasonulni illetve különbözni másokhoz/másoktól. A civilizáció legfontosabb jelenlegi paradigmája egyszerű kifejezéssel jellemezhető: természetellenes. Ha ez már megvalósul egy ember életmódjában, akkor civilizáltnak nevezhető. Holott, arra gondolnánk, hogy a civilizáltság azt jelenti, jó modorú, szobatiszta…, választékos beszédű, figyelmes, szellemes stb. Alig tapasztaltam másfajta értékítéletet, mint a mesterséges, a civilizáció által létrehozott tárgyak, gondolatok, modellek stb. magasabbrendűségének határozott kifejezését. A természetes az piszkos, kényelmetlen, kellemetlen, veszélyes, elavult, kezdetleges, nyers (mint a megvetendő dolgok közös jellemzője), buta, undorító, fölösleges, szánalmas, kezelhetetlen stb. Egyre erősebben él bennem annak a meggyőződése, hogy nagy hibát követtünk el, amiért nem a természet értelmét választottuk! Erre felépíthettünk volna egy szerves, teljes mértékben illeszkedő és millió évekig működő emberi rendet. Minél kevésbé látványos lett volna az emberi faj különbsége a többi élőlénytől, annál kevésbé volna veszélyben minden, ami a mai emberrel kapcsolatba kerül. A helyünk megtalálása a többi élőlény közösségében sokkal több értelmi képességet igényelne annál, mint amire jelenleg büszkék lehetünk. Ezért ahogyan az ember a Föld bolygón él, az a legkevésbé sem fogadható el értelmesnek. Erre a legenyhébb jelző, hogy butaság.
Ennek felismeréséhez azonban olyan magasrendű értelem kell, mely csak később fejlődött ki. Azonban, akkorra már túl messzire merészkedett az emberiség azon az úton, melyen el se kellett volna indulnia.
Mélységesen megértem azokat, akik idejekorán elfordulnak a civilizált világ alantas és durva agressziójától, ahogyan az embert kénye-kedve szerint felhasználja érdekeinek vagy szeszélyeinek kiélésére, és egy (vagy más) olyan eszmét keresnek, amely őket egy képzelt világ képzelt ura alá rendeli inkább, mintsem a mindenhol támadó rossz karmai közé kerüljenek. Békére, reményre, a jóság illúziójára vágynak. Ez még nem butaság, csak egyfajta menekülés, vagy meghátrálás a szememben. De igen sokféle hasonló életelv van, mint fentebb taglaltam, amely ilyen alapokon mások ellen fordítható. Mindezekben rejtőző butaságok még nem írják fölül azokat a mély igazságokat, amelyek értékét nem vitathatom, de a hozzájuk önként társuló emberek egyben mindenképp butának tekinthetők: saját hibáikat, meggondolatlanságaikat, bűneiket egy ismeretlen, felfoghatatlan szellemre hárítják, és az ezekből eredő bajokat is az ő gondviselésére bízzák. Nos, ismert és bölcs mondás: „Segíts magadon és Isten is megsegít!” – Csak ezt tudom javasolni mindazoknak, akik a legfontosabb tudások elől a vallásokba menekülnek. Sok bölcsesség van erről a témáról éppen a vallási könyvekben, melyekről írtam, hogy tulajdonképpen életmód tanácsok. A mai ismeretek már lehetővé teszik, hogy önmagunk, vagy bizonyos ismeretek tudói hozzájárulhatnak saját testünk-lelkünk-szellemünk gondozásához. Ezért még nem kell intézményeket fenntartanunk, ahol – az esetek többségében – pénzért, tehát olyan köztes dologért foglalkoznak velük, amely éppen, hogy az emberek bajainak egyik forrása. Ha minden lényeges ismeretet elsajátítunk, már nyugodt szívvel szolgálhatjuk azt a spirituális személyt is, akit/amit eddig, azonban olyan célra nem vesszük igénybe, amely ellentmond a legtisztább emberiesség elveinek.
A butaság tisztelete, a butasághoz való jog
Egy olyan világban, ahol a butaság jó pénzt hoz, és hatalmat támogat, a butaságot tisztelni kell. Ez a tisztelet megnyilvánul a különféle állami gesztusokban. Igaz, hogy sok esetben (amit már fentebb leírtam) nem tehetnek az emberek butaságukról, mert esetleg a kultúrájuk csak bizonyos ismeret elfogadását engedi, vagy, mert a szokásaik révén nincs élethelyzet, melyben szert tehetnének az univerzális tudásra. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a buta civilizáció, eleve nem vesz tudomást azokról az ismeretekről, melyek révén hatalma az elmék és lelkek fölött gyengülhet. A legnagyobb hatást éppen a teljes Rendszer teszi a tudatra, és voltaképpen ez okozza a szellemi leépülést. Ugyanakkor, a butasághoz való jog, létező és elfogadható jog, hiszen egy korszak szemlélete, gondolkodásmódja nem feltétlenül felel meg minden embernek, ezért látszólag – hivatali ügyekben – lehet járatlan valaki, és emellett minden szempontból magas szellemi adottságokat mutathat. A hivatal hatása a tiszta értelemre mégis létező veszély, mikor a rengeteg kötöttség, és elfoglalt effektív idő, a szellemi kapacitás elfecsérlése elfáraszt és elkedvetlenít, amiért az emberek az összefüggések kutatása és megértése iránt érdektelenekké válnak. Éppen ez a célja a Rendszernek! Ne legyen az embereknek idejük elgondolkodni azon, lehet-e jobb világot létrehozni a helyett, ami ma van?
Azonban van még egy nagy része az emberi közösségeknek: a nő és férfi viszonya. Ebben az állandó szerepjátékok, amelyek a női-férfi kapcsolat női oldalának vélt gyengesége révén a hiányzó fizikai erő, amely a férfiakat inkább jellemzi, a nők esetében olyan viselkedési mintákat alakított ki, hogy a férfiak önbizalmát, a hódítás illúzióját a még oly okos nő is csak önnön butaságával tudja megidézni. Az – egyébként nem túl okos mai férfitársadalom – végre kap egy feladatot: szellemileg felkarolni a nőket! Ha értik, mit akarok mondani… Holott a nők nagy része ezt az egész játékot éppenséggel saját ravaszsága révén pozíciójának hosszú távú fenntartására használja… Emellett valljuk be, jobban kihúzzuk magunkat egy kis butácska nő mellett, pedig éppen saját butaságunkról állítunk ki bizonyítványt… Néha jól esik okosnak látszani, ha már a férfiak egymást nem engedik túlzottan kiemelkedni az átlag szellemi színvonal fölé. Azonban a sokak által kritizált emancipáció hatása a női pszichére olyan változásokat hozott a nők viselkedésében, társadalmi szerepvállalásában, amely következésképp kizökkentette a férfiakat klasszikus „mindentudó” attitűdjükből, ettől a különben is félszeg és bátortalan férfiak a nők megvetésének újabb területét kénytelenek elviselni. Az okos nő-buta férfi vagy inkább iskolázott nő alulképzett férfi vagy rosszul kereső férfi – jól kereső nő modelljei végképp szétzilálták azt a „felállást”, amiben mindketten önmaguk lehettek. Nem kis része van a mai szingli-agglegény jelenség kialakulásában ezeknek a tényezőknek… Ebből is látható, mennyi butaság halmozódott fel az utóbbi 50 -100 évben.
Végül minden butaság megkoronázása, hogy ezt az egyetlen rosszat tartjuk arra alkalmasnak, hogy a legvégsőkig kitartsunk mellette. Azzal magyarázzuk ezt az összefércelt logikát, hogy hiszen szaporodunk, sikeres faj vagyunk, minden vonatkozásban képesek vagyunk létezni a természet nélkül (?). Ez a fejre állított logika egészen addig fog uralkodni, amíg el nem jut a mai ember a legvégső határig. A természet sokkal rugalmasabb, mint bármilyen mesterségesen megalkotott rendszer. Ez a kis intermezzo, amit technikai civilizációnak nevezünk, remélhetőleg nem fogja megsemmisíteni a földi életet, és mind több ember ébred rá, hogy az egyetlen úgy visszafelé vezet abba a természetbe, amelyet eddig lenéztünk, minden igyekezetünkkel felülmúlni és elpusztítani akartunk, de a „…(nagy)világon e kívül nincsen számodra hely…”
…szellem napvilága…
Mi jöhet még, ami nem volt? Nekem ebben az egészben egyetlen érdekes, hogy az emberek hogyan reagálnak erre? Ebből tudom azt, hogy hol tart ma a züllés? Nem mintha ettől több lenne a pénzem, vagy biztosabban túlélném a következő évtizedet…
„Azt írja az újság….” Ilyen és efféle alkalmakkor felkapom a fejem, de most még arra is kényszerültem, hogy reagáljak erre a szörnyűségre. Ugyanis felkapta a média, hogy 20 éves kutatómunka után sikerült növénybe világító baktériumokat applikálni, amitől a növény éjszaka zöldes fénnyel világít. Ez igen! – mondja az egyik ember. Ez már a pokol – mondom én. Még belegondolni is borzasztó, hogy az efféle önmagukat tudósoknak nevező bűnözőknek hogyan jut eszükbe ilyesmi? Erről az jut eszembe, hogy az emberek miért másznak fel a magas hegyekre? De a poént nem is mondom, mert mindenki tudja. Tehát ott van a kérdés: lehet-e a növényeket világítóvá tenni? Mármint, kinek van ott? Aki úgy gondolja, hogy nem elég izgalmasak úgy a növények, hogy a sötétben ugyanolyan feketék, mint a Hófehérke, inkább legyen valamilyen színű fényük? És a gondolat annyira nem hagyja őket nyugodni, hogy sietnek elmenni egy-két egyetemre, phd diplomát szerezni, aztán eltölteni néhány évet biotechnikai laborokban, lehetőleg olyan helyen, ahol jó sok pénz jár egy jó ötletért, aztán dolgozni éjjel-nappal húsz évet és – ha szerencséjük van – hír lesz belőlük. De talán még egy kis Nobel díj is bejöhet…
De kérem, segítsenek, mert nem értem: arra ez alatt az idő alatt senki sem figyelmeztette ezeket a mindenre elszánt kutatókat, hogy inkább valami mással játszadozzanak, mint a természettel?
Tegyük fel, hogy a szép új világban megoldódik a közvilágítás, mert a Körúton a fák fognak világítani. Karácsonykor még csillagszórók is nőnek rajtuk, meg angyalkák fognak kihajtani egyes ágakon, amik éppen karácsonykor fognak angyalkát teremni. Mindent lehet programozni… De az értelmet, vagy valamiféle izét… Na, hogy is mondjam, olyan régen hallottam.., ja igen megvan: erkölcsöt, szóval eztet senki sem tanított ezeknek a szegény kutatóknak? Tudom-tudom: ha nem ők csinálják meg, akkor megcsinálja más… Hát ez biztos. „Utolsó pár előre fuss!” A gyerekek az oviban kb. így gondolkodnak: „Varázsoljunk világító virágot! Jjjóóó?– Jó kisfiam – mondja az óvó néni és gyorsan megszponzorálja a kis zsenit…
Persze az is igaz, hogy az ember az egyetemi előadás végét már sohasem hallgatja meg, mert megy a busza, vagy mozijegye van, vagy sokat jegyzetel, és közben a végét már nem jegyzi meg. Lényeg az, hogy valami mindig kimarad az oktatásból, hiszen annyi az információ ebben a felgyorsult világban, hogy ki a csuda tud mindent megjegyezni. Pl. azt, hogy bizonyos tetteinknek, gyakran kiszámíthatatlan következménye lesz.
Szegények becsülete
Azt is mondhattam volna: a szegények vagyona, vagy a szegények gazdagsága stb.
Minden igazán nagy ívű alkotás ezt a témát boncolgatja.
Tegnap valaki arra próbált rávenni, hogy tekintsek el a törvénytől. Talán az érdekem is úgy kívánta volna, hogy ezt tegyem, de nem rendelkezhetem olyan érték felől, aminek én is tulajdona vagyok: nem tehetem, hogy a természetet alárendeljem kényelmem, vagy a lustaságom, vagy a megalkuvásom alacsonyrendűségének, és a kárára cselekedjem, mert az végül is az én károm lesz.
Hirtelen azt találtam mondani: „Túl szegény vagyok ahhoz, hogy megszegjem a törvényt.”
Számomra nem elsősorban a törvény betűje, vagy a törvény helyessége a meghatározó, hanem az, hogy bármilyen törvény csak olyan közegben fejthet ki bármilyen hatást, ami eléggé homogén. Mi az, hogy eléggé homogén? – Ködösítünk? – Akkor, mondjuk olyan összetételű, amiben rokon elemek találhatók. Nos, az a tér, amiben a törvényeknek ki kéne fejteniük azt a hatást, amit elvárnak tőlük… Várjunk csak! Kik és mit várnak el a törvényektől? – Jó. Ezt is meg kell fogalmazni: A törvényeket gyakran olyanok hozzák, akikre úgyse fog vonatkozni, mert más „térben” vannak. – Már közeledünk… – Szóval, akkor, akikre vonatkoznak a törvények, nem abban a térben vannak, mondjuk lent; akik akarják, hogy rájuk vonatkozzanak, azok pedig fent foglalnak helyet. Úgy általánosságban el lehet mondani, hogy akik fent vannak, azok a közfelfogás szerint többet érnek, vagy inkább több értékkel rendelkeznek? Mondjuk ki: gazdagok? Ez persze megint túl sematikus, mert sokféle gazdagság van. De most ugyebár azt a gazdagságot szeretnénk érinteni, ami egyenlő a törvénnyel, még ha nem is azok a birtokosai, akik a törvényeket meghozzák, legalább is manapság, mikor a világban keresve sem lehet találni olyan zugot, ahol a szegények hozzák a törvényeket, de szinte mindenütt a legjobban őket sújtják.
Most azt kéne megvizsgálni, hogy miért is születnek a törvények?
Az okok között – lássuk be – vannak nagyon is ésszerűek. A meg nem nevezett törvény éppenséggel egy ilyen. Azok számára, akik saját törvényt követnek, meglehetősen igazságtalan, hogy a természet megújulását ma már segíteni kell, mert a sok negatív hatás (entrópia) erősebb, mint az a megzavart és létében ellehetetlenített élővilág, ami körülvesz minket, legalább is, ha kilépünk a sáros, hideg, ködös, és sok tekintetben ellenszenves természetbe. Tehát, ha bizonyos törvények azt követelik (nem kérik, nem óhajtják) tőlünk, hogy vessünk gátat szeszélyeinknek, és ha mondjuk: szép idő van, vagyis a kényelmünknek megfelelő hőmérsékleti és látási viszonyok, akkor töltsük kedvünket azzal, hogy a szaporodni és sokasodni kívánó élőlényeket helyükön zaklassuk, alkalom adtán öljük is meg, ha úri gusztusunk úgy kívánja. Igaz, hogy ezen tetteinket semmiféle idekapcsolható tudás nem alapozza, a törvény ismerete pedig a legkevésbé, de a jó idő, az jó idő – kérem.
Nos, idáig jutva, meg kell jegyezzem, hogy senkit se szeretnék megkövezni, mert így cselekszik. De van ugyebár a törvény, ami ezt úgyis megteszi helyettem. Ez egy könnyed hárítás is lehetne, ha nem arról volna szó, hogy jelen esetben tökéletesen egyetértek a törvénnyel, vagyis úgy gondolom, hogy az minket szolgál, még akkor is, ha azok hozták, akiknek sem arra nincs szükségük, hogy a törvény áldásait élvezzék, sem arra, hogy ujjongjanak a törvényt be nem tartók bánatán. Egyszerűen csak megtalálták azt a pontot, ahol ők is jól járhatnak (büntetés-bevétel), és még büszkén elmondhatják, mennyit tettek a természetért, ami ugyebár a legnagyobb kincs. Igaz, más téren ennyire nem jeleskednek a törvényhozók, de ez most nem témánk.
Szóval, mitől lesz a törvény értelmes, és mitől lesz felesleges? – Nem ellentmondás ez? Mi az, hogy értelmes, de mégis felesleges? – meglátjuk, mi az a felfedezés, ami megoldhatná ezt a fura problémát?
Miért gondoljuk azt sokan, hogy a gazdagok nem becsületesek, vagy épp az ellenkezőjét, hogy miért lehetnek ők becsületesek inkább, mint mi?
Mert manapság a züllés ezen mély szintjén, a becsület egyik oldalon sem kifizetődő luxus…
A „kifizetődő” szó talán a legalkalmasabb ennek a helyzetnek a megvilágításához. A gazdagok úgy is lehetnek törvénytisztelők – hangsúlyozom, hogy azok a törvények, amiket ők hoznak, számukra könnyedén betarthatók, mert a jogrend, ami önmagában is néha a tragikomédia színvonalán evickél, olyan, amilyen, és ha éppenséggel nem tartanának be valamit, puszta figyelmetlenségből, arról megfelelő ellenértékért be fog bizonyosodni, hogy nem is törvényszegés volt. Ergo a törvénytisztelet számukra puszta szóvirág, értelmetlen handabanda. Viszont, ha jobban utána nézünk a dolgoknak, kiderül, hogy az a valami, amit gazdagságnak hívunk, számunkra – szegények számára – nem ugyanazt jelenti, mint a gazdagok számára – legalább is addig, amíg ez az illúzió érvényben van… Ezért nagyon sarkosan kijelenthetjük, hogy a gazdagság és az erkölcs nincs egy platformon, lapon, dimenzióban stb. Viszont, ha azt szeretnénk, hogy az erkölcs végre valahol érvényes legyen, akkor az ellenpóluson, a szegénység oldalán mégiscsak olyan értéket kéne felmutatni, ami azt a látszólagos értéket, amit a pénz, gazdagság, vagyon jelent, valóságos értékkel egyenlíti ki.
Mi lehet az, ami a gazdagoknak nincs, vagy nem kell, vagy ha van is, semmi haszna:
a becsület.
Igen, bármennyire is unalmas, amit mondok, nekünk csak ez marad. Ha ez sincs, akkor bármit meg lehet velünk tenni. Ezek a mondatok olyan maradinak, elcsépeltnek tűnnek, de sok hasonló mellett igazak. Ezért mondom mindazoknak, akik úgy gondolják, jogosan élnek törvénytelenül, hogy nem azért vannak a törvények, hogy korlátozzanak minket, hanem azért, hogy megmutassák nekünk, nem lehetnek elég szigorúak hozzánk! Mi magunk sokkal szigorúbbak vagyunk magunkhoz, efféle gyengécske törvényecskék számunkra nem okoznak nehézséget.
Olvassunk Plutarkhoszt,, és Plenidest „/ Tégy valamivel többet, mint kellene és kevesebbet mint szabadna!” /attól talán okosabbak lehetünk…
Addig is, amíg a sokaság megfelelő bölcsességre szert nem tesz, néhány tényező a becsület címszó alá:
Mi késztetné a mai szegény embereket a becsület értékének tiszteletére?
Mindenki azon siránkozik, hogy nincs elég pénz. Pénz azonban a gazdagok szakkifejezése, nekünk egy egyszerűbb jutott: élet. A pénz egész világon csak az ember számára jelenti az életet. Mert sokan úgy gondolják, hogy ezzel lehet legjobban megzavarni a fejeket. Ha sikerül megérteni, hogy az az élet, amit csak pénzből lehet megvenni, nem lesz soha a sajátunk, akkor már közelebb kerülünk az ideális ember fogalmához. Jelenleg a pénz szerepének túlzó volta helyett az élet szerepének hangsúlyozásával lehet kikerülni ebből a spirálból. Igaz, hogy még nem tudjuk helyettesíteni mással, de azt már megtehetjük, hogy csak a legszükségesebb feltételekhez vesszük igénybe. Amennyit csökken a pénz-becsület kapcsolatának megítélése annyival nő az élet-becsület szoros kapcsolatának tisztelete. Ezért, akinek egy garasa sincs, az nem lehet becstelen. Nem statisztikailag, mert úgy még meg is indokolhatná, hogy miért hagyja el a becsületét, hanem azért, mert e nélkül már élni sem érdemes. Sokszor lehet látni, hogy azok is ragaszkodnak a becsületükhöz, akiknek pedig nem volna létérdekük, vagyis van elég pénzük, vagyonuk. Úgy látszik, egy ponton túl maga a becsület az, ami gátat vethet a korlátlan mohóságnak. Egyelőre ez a jelenség elhanyagolhatóan kis mértékben figyelhető meg… Egy dolog még segíthet, ha a szegény nem sóvárog a gazdagság után. Ha ezt követően körülnéz, minden fiókot kihúz, megnézi, mi van a szekrény mögött, már ha van szekrénye…, vagy ha van is, nem üres, és ha ott sincs pénz, akkor megnyugodhat: most már amije maradt, az nem más, mint a becsülete. De a becsületnek se íze se bűze, de annál inkább bűzlik a becstelenség. Ezért, ha valaki mindent átvizsgált, és érzi, hogy igencsak büdös van, akkor még gyanakodhat arra is, hogy netán becstelen. Mert sajnos statisztikailag… ma elég sok ilyen ember él (valahogyan) becstelenségben. Mivel, a gazdagokról már tudjuk, hogy semmi szükségük a becsületre, és csak néha tör ki rajtuk rövid időre a becsület iránti vágy, amit gyorsan elnyomnak még egy kis pénzzel…, ezért most a becstelenség mértékét előbb a szegények körében kellene csökkenteni. Akkor volna elég érvünk ahhoz, hogy a gazdagokon is számon kérjük. Ha már minden szegényember illatozna a becsülettől, nyugodtan, felemelt fejjel vonulhatna a gazdagok villáihoz, és a becsülettől kitisztult szaglószervével kiszagolhatná, hogy most ott nincs-e esetleg becstelenség, mert ugyebár – annyiszor mondtam – a pénznek nincs szaga, tehát marad a becstelenség.
A gazdagság abban a pillanatban válik nevetségessé és szégyenletes teherré, ha elvész az a közeg, amiben értékes lehet. Ha majd mások kincseinek óhajtása, és esetleges elrablása… nélkül egészségben, békességben, boldogságban (!) élni tudó sok-sok szegényember irigyelt élni tudásával szembekerül azokkal az anyagiakban, vagy inkább vagyonban gazdag emberekkel, akik egy kis élni tudásért az aranyukat is odaadnák a szegényembernek, aki ezt önérzetesen visszautasítaná…, akkor beszélhetünk a becsület értékéről.
Télen, hófúvásban, mikor a szegényember, mellével nekifeszülve a jeges hóförgetegnek, botladozva próbál araszolni, és mellette elrobog egy gazdag ember a fényes autójával, megtörténhet, hogy a szegényember előbb ér biztonságos helyre, mint az a gazdag, aki úgy suhant el az emberek mellett, mintha ott se lettek volna…még közben akár az elakadt gazdag autóját is kiszabadítja a hó fogságából. Akkor hiába veszi elő a csekkfüzetét a gazdag ember, mert puccos autóját is az árokba hagyva kénytelen melegedni a szegények kalyibájába, ha nem akar megfagyni. Ez a becsület árfolyamának ugrásszerű emelkedését okozza…
De ez, a gazdagok által kitalált és erőltetett világ ma azt sulykolja mindenkinek, hogy előbb a pénz, aztán, ha marad még hely az életedben arra, akkor a becsület. Amikor túl messzire megy az ember becsület nélkül, már nem tudja, merre és miért megy, és hova jut. A becsület útja egyenes, átlátható, minden térképen megtalálható, a becsületes ember nem bujkál, menekül, cselezik, mert nem lehet tőle azt elvenni, ami annak nincs, aki azt elvenni akarja…
A becsület nem árucikk, nem tőzsdei tétel, nem politikai szólam, nem tanítják az egyetemen (…).
Na, lehet, hogy itt meg kell állnunk, nehogy pórul járjak!
Szóval, a jelenlegi etika, és a becsület vagy ellentétes, vagy nem fedi egymást. Az etika tanulható, a becsület egy olyan megfoghatatlan és kiismerhetetlen szubsztancia, ami mindig a környezet nívóját jelzi. Afféle szenzor… Amint a közeg, amiben utána kutatunk világos, tiszta, nem ellenséges, nem öntelt, nem gyanakvó, láthatóvá válik, és önként felajánlkozik, fel is ismerhető. Mindenütt ugyanaz, de nem mindenütt ismerik ugyanannak. Nincsenek feltételei, nehezen szerezhető meg, de könnyen elveszíthető. Ezekből is látszik, hogy nem mérhető a pénzre hangolt világ erre kalibrált műszereivel. Nincs szüksége létezésének bizonyítékára, mert nem hivatkozhatsz rá a bíróságon. Csak a tiéd, ezért se tudod átadni másnak, de képes arra, hogy ösztönözzön másokat is arra, hogy megtalálják a sajátjukat, amit valahol elhagytak.
A törvények addig maradnak érvényben, amíg rá nem ébred a világ, hogy egyetlen kincs csak, amit születéskor az élettel kapunk, ami nem devalválódik, nem öregszik, hanem nőttön nő és mindig erős, fiatal marad, ha ragaszkodunk hozzá. A becsület kritikus tömegként viselkedik, vagyis, egy mennyiségen túl megsemmisíti maga körül azokat a viszonylagos értékeket, amiket valami máshoz mérnek. A törvények szaporodása mindenkinek azt kell, hogy jelezze, hogy a becsület fogytán van, sürgősen pótolni kell! Ha majd minden egyéb jogosítványnál többet nyom a latban egy hivatal megszerzésénél, sőt, ha majd a hivatal megy el a szegényekhez koldulni egy kis megbecsülést…, szóval, ha ez bekövetkezik, attól kezdve már nem lesz szükség törvényre, vagy arra, hogy a nevét hiába a szánkra vegyük…
Gyilkos szándék
Végre mindannyian örülhetünk: megszületett az a találmány, amely igazán ezt a korszakot jellemzi. Az internet világgá repítette a hírt: Itt az automatikus célkövető gépfegyver!
Ha eddig nem mondtam volna eleget, hogy bajban van az emberi lélek, akkor most kijelentem, sőt kikiabálom: meddig mehet még el a gonosz technikával játszó hatalom azon az úton, ahol a gyilkolást már puszta processzorokra, csúcstechnológiákra hárítsa, és mossa kezeit: „Nem én voltam…”?
Egyszerű másolással, a haditechnikából az alapelv (célkövetés) átkerült a „gyalogsági”, majd egy laza mozdulattal, a polgári szférába: ha van elég pénzed, vehetsz egy ilyen szerszámot a „szórakozásod” kiéléséhez, vagyis egy kényelmes módot arra, hogy megöld azt az állatot, amit kiszemeltél, vagy elég csak rágondolni, a gép máris megteszi helyetted. Talán megbocsátják nekem, hogy nem linkeltem be az eredeti hírt!
Csak annyi kellett ehhez, hogy a bunkósbot, majd egy ugrással a hidrogénbomba és társai után, most szárnyalhat a fantasztikus fantáziánk: Ez már nem a jelen, hanem a jövő. Jöhetnek az UFO-k! Semmitől sem félünk ezután. Ha jön az ellen, csak rátartjuk a masinát és már ki is xelhetjük… Csak volt haszna annak a sok számítógépes játéknak, akárhogy is vesszük! Ott megszokhatták, akik gyakorolták, hogy a rosszfiúkat pár mozdulattal eltüntessék. Csak ezt kellett valósággá tenni a technika lehetetlent nem ismerő, hozzáteszem, pénzért, hatalomért mindenre képes irányítóinak, szponzorainak, szürke eminenciásainak, hárréturainak, és azoknak a tehetségüket és valahol szunnyadó erkölcsi érzéküket eláruló „tudósoknak”, „szakembereknek”, akik ezt végül megalkották. Ez a korosztály már az efféle híreket észre sem veszi, vagy ha igen, elégedetten rábólintanak: „Ez a mi korszakunk. Büszkék lehetünk, hogy most élünk.” Én még Asimov és mások írásait olvastam úgy, és korosabban a Csillagok háborúját néztem, amiben már a hologram is megjelent, hogy „Hihetetlen, mire képes a technika!” – Egy kis kellemes bizsergéssel a gerincem mentén. De az ember úgy gondolt erre, hogy olyan távol van, meg úgyis csak a fantázia játéka…
De nem véletlen az sem, hogy Verne és a többi álmodozó ábrándjait a fantáziátlan tudósok megvalósították. Ki is a valódi bűnöse annak, ami ma lejátszódik? A drónok, meg az elképzelhetetlen kommunikációs csodák, amelyek a hadiiparban és az űrkutatásban – ami egy és ugyanaz? – már főműsor időben nézhetők működés közben. Nem is jut eszünkbe, hogy a füstfelhő, ami a célkereszt helyén megjelenik: emberi testrészek, történetesen gyermekek, anyák, és ártatlan emberek testrészeinek szétszóródását mutatja. Hiszen ez is csak játék. Ott sem voltunk. Semmi közünk hozzá.
De előbb be kellett dobni a nagy adu ászt: TÚLNÉPESEDÉS!! Ennek hatása elsöprő. Mint az atom – mondhatná a mai tini. Ezután már az emberi élet egy fabatkát sem ér. Meghal valaki, aztán szépen elsiratjuk, vagy megköpdössük a sírját, ha az éppen aktuális nézet úgy kívánja. Volt, nincs. Menjünk tovább! De szeressük egymást, higgyünk, amiben kell, és a többi nem számít. Meg szavazzunk, mert ez a dolgunk. Olvassuk a híreket, borzongjunk, vagy támadjon fel bennünk a gonosz, mert ahhoz is van jogunk. Ha meg is tesszük, amit valamelyik törvény tilt, majd kényelmesen elüldögélünk meg sétálgatunk valami kis műintézményben. Az is egy „dolog” – cinikusan.
De mi a bűn esszenciája, ha nem a szándék! Ha végigkövetjük ezt a nem is annyira bonyolult tudatfolyamatot, rájövünk, hogy a legelején valahol a szándék volt. A gonosz ebben lakik. Meg abban a hazug és álnok módon képmutató mondatban, hogy „A képzelet nem büntethető. Ha meg is valósul, de miért valósulna meg…? Á… nem lesz ebből semmi!” Miért van az, hogy pont az efféle elmeszülemény valósul meg, és nem a világ édenné tétele? A szándék kéz a kézben jár a lehetőséggel. Egy olyan világban, ahol csak a lehetőség számít, semmi sem jelent akadályt. A lehetőség pedig isteni adomány. Ezzel már be is zárult a kör. Én is moshatom kezeimet.
Szabad improvizáció
A zene, mint az érzelem és gondolat sajátos kifejezési módja, hangok által.
Improvizáció: rögtönzés.
Szabad rögtönzés.
Mikor életemben először kezembe került egy hangszer, talán szájharmonika, emlékszem, ahogyan a beléfújt levegő hatására felzúgtak a kis szerkezet vékony rézlapjai, még a fejem is rezegni kezdett. Egy kicsit visszariadtam ettől. De még korábban, mikor életemben először hallottam orgonaszót, teljesen a hatása alá kerültem, és szinte félelem lett úrrá rajtam, ahogyan betöltötte az egész valómat valami hatalmas…
De még korábban, mikor édesapám elővette a hegedűjét, és fejből játszott régi dallamokat… Egészen kisgyermekként az Operaházban, Aidát néztem. Túl messze volt a színpad, sokat kellett ülni, de mégis megfogott az a különleges hangulat.
……………………….
Én csak akkor jutottam közelebb a zenéhez, mikor édesanyám egy szép intarziákkal díszített gitárt hozott haza. Azzal a sorsom megpecsételődött. Ennek kb. 52 éve…
10 évig a ’68-as nemzedék tagjaként rockzenét játszottam, de mindig a rögtönzés izgatott a legjobban. Azt gondoltam, hogy az volna a legérdekesebb, ha többen, egyszerre játszva, olyan zenei alkotást hozhatnánk létre, ami teljesen új, még sehol sem hangzott fel. Többet akartam tudni a zenéről, ezért megismerkedtem a kottával, és különféle gitárdarabokat, átiratokat tanultam. Most már tudom, hogy rém rossz volt, mert sok hibát vétettem, de nekem nagy élmény volt az is.
A főiskola után, tanítás közben is egyfolytában az foglalkoztatott, hogy milyen mélyebb titkai lehetnek a zenének? Sokat gyakoroltam, és kerestem az érdekesebb hangzásokat.
Mikor a Veszprémi Zeneművészeti Szakközépiskolába kerültem, pár év után megkerestem azokat a diákokat, akik szívesen vállalkoztak arra, hogy együtt keressük az új zenei megfogalmazásokat.
Ezekből próbálok néhányat bemutatni. Sajnos a felvétel minősége messze elmarad a stúdiókban felvett zenei anyagokétól, de ezek a kis minták nem annyira a technikai színvonaluk miatt érdekesek, hanem annak köszönhetően, hogy a résztvevő diákok csak felületes instrukciókat kaptak, magam pedig sohasem készültem előre témákkal, harmóniákkal egy-egy ilyen performance-ra.
Leo Brouwer Kurzus
Bence a Konziban
Fotó: Rochner Eckehart
| Írta: Kövi Gábor |
| 2009. március 18. |
|
A pénztrónus ledöntése Korábbi írásomban (Emberkamat) utaltam a pénz szerepének elkerülhetetlen megváltoztatására. Most részletesebben is kifejtem álláspontomat a pénz kulcsszerepéről az emberi szellem lezüllesztésében. Olyan témáról van szó, mely indokolatlanul és infantilisan pironkodva szokott előkerülni, hiszen ez a téma mindenkit érint. Különösen ebben a mesterségesen gerjesztett válságőrületben, amely természetesen szintén a pénzhatalomról szól. Mikor valaki a pénz szerepéről és arról a követelő szükségről beszél, hogy a pénz legyen kevésbé meghatározó az emberek mindennapjaiban, akkor rögtön valamiféle „kommunistagyanús” agitációt, vagy egyesek szerinti, túlhaladott eszmék újraélesztését kell gyanítani. Nincs másról szó, mint arról, hogy a pénz már olyan démonná vált, melyet lassan a pénz „szakértői” is kezelhetetlennek tartanak. Ennek a paradox helyzetnek nincs megoldása a megszokott gondolkodásmódban. Addig, amíg a pénzre hárítjuk azokat a motiváló eszközöket, melyeknek alapeszmékként kéne rögzülnie az emberiség tudatában, addig nem változik meg a jelenlegi kilátástalan helyzet. Vagyis, ha nem volna pénz, nem volna válság sem. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Ezt a kérdést akkor tudjuk megnyugtatóan megválaszolni, és az általa előidézett problémát megoldani, ha megvizsgáljuk, valóban milyen szerepet szánnak ma a pénznek. Ösztönző A dogmák szerint, pénz nélkül megállna az élet. Senki sem dolgozna, mindenki várná, hogy a sült galamb egyenesen a kitátott szájába repüljön. Neki csak a rágásra, és a nyelésre kéne összpontosítania. Ezt a hazugságot azért sulykolják, mert a világ kóros fáradtság szindrómában szenved. Mely fáradtságot éppen a pénz szüntelen hajszolása okozza. Ezen közben semmi fontosra nem jut idő, és erre igen divatos dolog hivatkozni. Természetesen, nem holmi szóvirágról, hanem valóságos kortünetről és kórtünetről beszélek. A fogyasztói szellem, amiről később lesz szó, megkívánja a nagy mennyiségű és válogatás nélküli fogyasztást, miközben nagy súlyt helyez a látszólagos választási szabadságra. Nagyon jellemző a szellemi züllésre ez a többszörös tudatzavar. Valójában igen silány árut kell mindenkinek megvásárolnia, az olyannyira fontos pénz nevű „micsodával”. Érdekes, ami szintén későbbiekben bővebben lesz taglalva, a pénznek számokban kifejezett, de voltaképpen teljességgel irracionális, vagy még divatosabb szóval virtuális mivolta. Eme többszörös zavar a különféle számok egymás közötti aránya, minőségi jelző funkciója – volna, ha működne. Az ösztönző szerep tehát nagyon ingatag talajra épített légvár. Azokban az országokban, melyek un. „szegénynek” mondhatók, a szegénység nagyon látszólagos, és igen gyakran nem az anyagiakban való hiányt, hanem a szellemiekben megmutatkozó alkalmazkodásképtelenséget jelenti. Ezen igen gazdag országok, ahol fűtés nélkül, viszonylag kevés eszközzel egészséges, nyugodt perspektívát biztosíthatnának az ott lakóknak, jobban mondva az ott lakók maguknak…, a helyett mindenki teljes erőből elhiteti velük is, és a világ egyéb, sokkal kevésbé élhető vidékein, rengeteg energiát pazarló módon, mégis fényűzésben élő polgáraival, hogy a szegény országoknak pénzt kell adni. A mi kis, nem kevésbé zavarodott elméjű lakókkal evickélő országunknak is ezért kellett különféle hatalmi csoportosulásokhoz dörgölőznie, mert ott több a pénz. Pedig nem a pénz kevés sehol, hanem az ész, amely fedezetül szolgálhat(na) bármiféle pénz, vagy pénzhelyettesítő eszköz mögött. Korábban ezt a hivatalt a munkának szánták, holott a munka nem olyan dolog, amit úgy kéne kikényszeríteni, illetve megmagyarázni. A munka egyszerűen csak van. Ezt a tényt azért nem lehet mindenki számára alapvetésként felfogni, mert ott a pénz, amitől azt várják, hogy ezzel kényszerítsék a lusta emberiséget: Mars dolgozni! Értékmérő-értékteremtő Ezt a mítoszt nem olyan nehéz szétfoszlatni, hiszen manapság minden fordítottan működik. A silány, haszontalan, sőt ártalmas eszközök, anyagok jóval több pénzt érnek a piacon, mint a hasznos, tartós termékek, megemlítve, hogy effélék már szinte nincsenek sehol. Különösen igaz ez az állítás az emberiség közös és elidegeníthetetlen részére, a szellemi-kulturális kincsekre. A művészeti alkotások igen kis hányada jelent nagy értéket pénzben is kifejezve, de csak azért, hogy a művészeteket, vagy alkotásokat, vagy az alkotókat magukat, a háttérben mozgó, a hasznot bezsebelő élősködők sokszor indokolatlanul és érdemtelenül túl nagyra értékeljék. Ez az ördögi kör játékfigurákként cibálja reflektorfénybe, és taszítja a sötét ismeretlenségbe azokat, akik már lefutották a maguk köreit mások érdekeiért. Hasonlóként azokhoz az agarakhoz, melyek a műnyulakat hajkurásszák eszelősen a végkimerülésig. Csak esetünkben a nyúlbáb helyett a pénzbankók lobogtatása viszi előre a rendszert. Csak csodálni lehet, hogy eközben az emberi tehetség is kap kevéske szerepet. Az, amiről szintén már nem illik beszélni a szellem vonatkozásában, hogy tudniillik, a szellemnek emelkednie kéne, és éppen a művészi alkotások hatására, mindenkinek elkerüli a figyelmét. Gazdaságélénkítő-rendszerfenntartó szerep Ez a mítosz a civilizációs rendszer alapeszméje volna, ha működne. Jó tudni, hogy világunkban az éleslátás olyan áttörhetetlen akadályokba ütközik, mint a fogalmak többszörösen fordított értelme. Ez a változó és önmagában is ellentmondásos szindróma kevés területét jellemzi annyira az emberi életnek, mint épp a címben foglaltakét. A fogalmak sajátos zagyva egyvelegének, legfőbb szándéka éppen az, hogy senki se legyen tisztában vele. Ha valami érthető és olyan egyszerű, hogy a falu végén lakó ős öreg anyóka is azonnal felfogja, akkor sürgős változtatásra szorul. Része ez annak az állandó „zavaróadásnak” mely az éppen hivatalban lévők részéről ömlik a gyanútlan polgárokra. A gazdaság maga is olyan fogalom, melyet azért találtak ki, hogy megindokolják a rendszert magát. A gazdaság titokban a gazdagság fogalmával szeretne rokonságba kerülni, és a hatalom részeseinek jut is belőle bőven. Azonban az az idea, hogy a gazdaság az embereket kell, hogy szolgálja, csúfosan megbukik, mint mindig is, csak legfeljebb nem volt annyira nyilvánvaló, mint most. A gazdaság és közösség, látszólag közel álló két fogalom, de szerencsére már kiművelt bennünket a korábbi évek keserű tapasztalata, és a remélt jobb világban való csalatkozás, már nem helyezzük őket közös nevező fölé. Mindkét fogalmunk elavult, prostituálódott, kihasználódott, lejárt, mint a be nem váltott zálogcédula. Nem megyek bele olyan fölösleges elemzésekbe, hogy mi lenne a gazdasággal, ha több volna a pénz, mivel soha nem volt elég pénz a gazdaságra. A gazdaság fő jellemvonása éppen az, hogy nem gazdaságos, vagyis pazarló, harácsoló, kizsákmányoló, csaló, mohó, féktelen, bűnöző. És még sorolhatnám a hasonló jelzőket. Ezt csak azért nem teszem, mert a fogyasztó egyik jól látható tulajdonsága, hogy beteg és könnyen felmegy a vérnyomása. Rendszerfenntartó szerep Még annyira sem igaz. A rendszert az erőszak és a gonoszság tartja fenn, legfőbb eszközével, a hazugsággal. Csupán ezt az egy tényezőt kéne igazmondásra cserélni, máris összeomlana minden, amit ma civilizációnak nevezünk. És ennek fő oka éppen a gazdaság-pénz-hazugság triumvirátus. Igazságosztó szerep Ha valami, akkor ez az, ami megmutatja a pénz valóságos, rücskös, undok pofáját. Sokan, akik magukat értékesebbnek, fontosabbnak, szebbnek, egészségesebbnek, felülmúlhatatlanabbnak stb. tartják, éppen ama tulajdonságuk, vagy helyiértékük miatt, ami a pénzhez jutásban való ügyességük, szerencséjük, hogy ne mondjam, enyhén szólva: huncutságuk, de durvábban: rámenősségük, még durvábban: gátlástalanságuk, legdurvábban: erkölcstelenségük, mások legázolásához való képességük gazdaggá tett, vagyis sok pénzhez juttatott, azt hiszik, hogy mindeme gusztustalan mivoltukat széppé és elfogadhatóvá teszik azáltal, hogy pár garast odavetnek a szegényeknek. Mondhatni: jótékonykodnak az élhetetlenek számára. Pedig ez a gesztus is saját reklámuk, és további gyarapodásuk szolgálatában áll. Kevesen, akik szinte elvesznek közöttük, tényleg megelégszenek annyival, ami minden emberi halandónak jár. Annak ellenére, hogy az a képesség, vagy az a kivételes szituáció, hogy tudnának, ha akarnának szinte korlátlanul pénzt és egyéb talmi kincset birtokolni, mégsem élnek a lehetőséggel. A mi vidékünkön újabban az számít mérvadónak, akinek jó pár milliárdra rúg a vagyona, mivel a rájuk voksolók abban bízhatnak, hogy részesülnek eme bizonytalanul szerzett javakból. Mi ez, ha nem az erkölcstelenség leghivatottabb próféta szózata? A pénzt eddig nem láttam igazságos szerepben, még ha véletlenül azok is hozzájutnak, akik jóra és jól használják. Sajnos a pénzdémon minden tevékenységet megront, mivel létrejötte nem volt más okból, mint a kevés jó, és igaz érték megsemmisítésének okából. Az, hogy eleinte nem volt mindenki számára világos, még nem jelenti azt, hogy abban a pillanatban hivatalos rangra ne emelkedett volna az emberek megkülönböztetése, és mindenre való felhasználhatósága. Nem hiszem, hogy a pénz által devalválódott értékeket külön kéne felsorolnom, hiszen elég a hiányukra gondolni, és ehhez csupán lelkünk mélyére kell néznünk. Ezért is elérkezett az idő a démon kiűzetésére az általa kreált hamis paradicsomból. Fogyasztani! A munka kényszere mellé ott kell, hogy álljon a fogyasztás kényszere, hisz a sokszor felesleges, káros, sőt beteges célú munka ellenértékét gyorsan fel kell élni. A munka által megtermelt javakról nem is beszélve. A fogyasztás a világ leghitelesebb szájából elhangzott szózatban képes fenntartani a gazdaságot, vagyis a rendszert, vagyis azt, aminek sem értelme, sem létjogosultsága nincs abból a szempontból, ami az emberi lény szerint fontos lenne. Eközben kimondhatatlanul sok szemét keletkezik. Ez a tény önmagában is elég ellenérv lenne a fogyasztásmítosz ellehetetlenítésére, mégsem történik semmi ennek megoldására. A felszínen való maszatolásról most ne beszéljünk! Az, hogy pár kereskedő papírszatyrokat pénzért árul, miközben az árucikkek tömege csomagolásban és tartalomban merő szemét. Az egyetlen reménykeltő jel a komposztládák, vagy a komposztálás technikájának a köztudatba való lassú bevitele. Ez ugyanis olyan anyagokat tud termőfölddé tenni, amelyek eredetileg is a termőföldben teremtek. Csak akkor hiszem el a különféle „természetvédelmi” hivatalok szólamait, ha az összes emberi tevékenység olyan organikus anyagokat és eszközöket alkot, melyek visszakerülve a természetbe újból egészséges és élő közeget hoznak létre. És ez nem utópia, hanem technikailag nagyon is kivitelezhető, de a pénz… által kellően meg nem támogatott ábránd csupán. Nos, már ez is elég volna ahhoz, hogy a pénz aranytrónusát leromboljuk, beolvasszuk. Magát a fémet pedig csakis arra használjuk és annyit, amire, és amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nagyon vékony földfelszínt ne tegyük pusztasággá. Ezt akár más fémekre is vonatkoztathatjuk. Ha a fogyasztás csak a szükséges eszközökre és javakra, az élet fenntartásának magas szintű biztosítására korlátozódna, akkor nem pár tucatmilliárdnyi ember, hanem akár 100 milliárd is békében, jólétben, egészségben, ami a legfőbb jó, és ráadásul emelkedett szellemben, az Univerzum áldására és áldásával élhetne ezen a kicsiny bolygón. De mielőtt ostoba fantasztának neveznének, a pénz kiiktatásával könnyen lehet, hogy ezt a mumust, amivel mindenkit riogatnak, nevesül a túlnépesedés mumusát se kéne, és lehetne felhasználni, mert az értelem korlátozza önmagát. Csak az esztelenség nem ismer korlátokat. A láthatatlan, anyagtalan pénz Ez az egyik olyan találmány az emberiség történetében (nem fejlődéstörténetében), ami teljességgel irracionális és anyagtalan, mégis valóságként bánunk vele. Akár egymást is elemésztenénk érte. Meg is teszi az ember akár saját kezével, akár közvetett eszközökkel. Azok az erők, amelyek az emberben a pénz hatására ébrednek olyan démoni hatalmakat szolgálnak, melyek semmilyen vallás tanaiban nincsenek leírva. Jóllehet gonosz alatt valamiféle valós személyt, a jótevővel szemben létező ellenpontot értenek, ritkán merik ezt a pénz köntösébe öltöztetni. Mi sem mutatja jobban ezen szellemiségek furcsa szerepét, melyről még annyira sem illik beszélni, mint a főcímben jelzett démon szerepéről. Végül azt kell gondolnunk, hogy a pénz nem szolgálja a jót, és amit szolgál, nem jól szolgálja. Talán ez szerencsénk is, mert azt a szörnyeteget, amelyet a pénz kihoz az emberekből, néhányan se volnának képesek megfékezni. Az a tény, hogy ritka kivételek esetében a pénz hiánya, vagy szándékos mellőzése olyan erős építő hatást gyakorolhat az emberi lélekre, mutatja, hogy a civilizáció egyetlen eresztéke sem tart ki a legvégsőkig. Tehát elszigetelt esetekben már sikerült szinte a semmiből olyan értékeket teremteni, és erre a teremtés szó valóban helytálló, amely értékek a jövő szellemi bázisát alkothatják. Ez is olyan adalék, ami azt példázza, hogy a pénz nem feltétele a jó létrehozásának. A pénz anyagtalansága nem volt annyira nyilvánvaló a közelmúltig. A fogyasztás és fejlődésmítosz gerjesztette irreális vágyak és a követhetetlen pénzmozgások, szükségessé tették, illetve ennek ellenkezőjeként, lehetővé is tették a pénz számokban kifejezett, és anyagban szimbolizált irreális valóságának (?) leegyszerűsítését, magára a számszerűségére. Azzal a hamis állítással megtámogatva, hogy ezáltal a pénzünk nagyobb biztonságban lesz. Erre rácáfolva még soha sem volt a pénz ekkora bizonytalanságban mióta a pénz virtuális mivolta ennyire valósággá nem vált. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem képzavarról van szó, hanem annak szemléltetéséről, mennyire képtelen és követhetetlen a pénz fogalma, értelme, szerepe, sőt szükségességének indoklásai. Talán elég ennyi is ahhoz, hogy rátérhessünk magára a trónfosztásra. Ugyebár a sok hazugság egyike, hogy a pénzt meg kell védeni, hogy azokat is meg kell védeni, akik a pénzt birtokolják, hogy végül azért kell szervezkedni, és erőszakrendszereket, eszközöket felhalmozni és fenntartani, hogy védjünk valamit, amit meg se tudunk rendesen magyarázni, és végül senki sem ért igazán. Erre szeretném magamat idézni, mikor olyan témával találkozom, mely pillanatnyi észbeli kapacitásomat meghaladja: Nem értem, de meg tudom magyarázni. Sokan, sok helyen, sokszor, nálam sokkal értelmesebbek, hivatottabbak, hitelesebbek elmondták, hogy mennyire rossz, felesleges, pazarló, állati, gonosz, stb az a mód, ahogyan a fentebb körülírt és érthetetlen, megmagyarázhatatlan valamit, a pénzt olyasvalamire költik, amivel embereket lehet, sőt kötelező ölni, a természetet lerombolni, összeszennyezni, gyűlöletet, bosszút gerjeszteni, pestist és döghalált hozni az emberiségre, mint a háborúnak nevezett, de valójában a hatalom, és az elnyomás eszközéül nemzetközi összeesküvésben gyakorolt borzalmat megvalósítani. Nevezzük a továbbiakban a pénzt javaknak, mint rég. Az összes létrehozott javaknak igen nagy hányadát fordítják ma erre a szörnyűségre. És mindezt azzal a maszlaggal körítve adják be az embereknek, hogy, ha te nem véded meg magadat, akkor majd téged fognak elpusztítani. Ne nevessenek ki, de mindezt csak azért tudják az emberek nagy részével elhitetni, mert a pénzdémon hatalmában állnak. A fejlődés oktalan és nem létező ábrándját ráhúzzák mindenre, amit el akarnak érni, és ennek megtagadását főbenjáró bűnként felhasználhatják emberek fizikai megsemmisítésére. Aki a fejlődés akadályában áll, azt el kell tiporni! Miközben a fejlődés, mint rákos daganat, magát a bolygót fenyegeti. Itt már nem is említem az Embert; amíg nem éri el ezt a szintet, nem vehetjük számításba. Szóval, ahogyan a pénz szép lassan, de biztosan eltűnik az emberek életéből, motiváló erőiből, értékrendjéből, felesleges küzdelmeiből, szükségtelen, és gonosz erőszaktételeiből, megfosztva azokat üzemanyaguktól, mint Hamvas mondta a „kenyőcstől”, egyszeriben előtérbe kerülhetnek végre az ember mindig is meglévő jó tulajdonságai. Első helyen nem is a becsületet, hanem a kreativitást említem. A művészit és a mindennapit, ami az emberi világot a természettel összhangba hozza. Csakis ez a kreativitás az, ami építő legalább is anyagi szinten, miközben lelki-szellemi szinten a mindenre kiterjedő művészi hajlam kerülhet előtérbe általa. Az a ma hiányzó és rosszra használt, elkurvult művészvilág végre az embert és a természetet egyszerre szolgálhatná. Nem függne a napi árfolyamoktól, a divatoktól, sem pedig a barátságoktól, összeköttetésektől, hatalmi tervektől, hanem betöltené alapvető hivatását, mely az ember felemelését jelenti. Egyszeriben lehetne szeretni azt, amit az ember létrehoz, mert az épületek nem hatalmi szimbólumok, vagy a férfiasság furcsa torz vetületei, hanem olyan alkotások, amelyek méltók minden korok embereihez. Ugyancsak megvalósítva azt az eszményt, hogy organikusak legyenek. Az egyik legszörnyűbb hatása az emberi tevékenységeknek, amit emberi lábnyomnak, vagy egyszerűen az ember által jogosan, vagy jogtalanul elfoglalt természetnek értünk, az utak mértéktelen elszaporodása. Az oktalan és összevissza rohangálás, és ugyanilyen oktalan pusztulás szinte eltörölhetetlen emlékművei. Az építmények is ebbe a körbe tartoznak, mivel a csapadékot nem a természetes módon, hanem robbanásszerűen és szennyezett formában juttatják vissza a természetbe. A csapadék éltető szerepe ezután rombolássá válik, mint minden, amit az ember keze érint, és önmaga ellen fordít. Könnyű érv ezután a folyókat és a globális felmelegedést okolni a szörnyű pusztításért. Vajon a javaknak micsoda hányada megy veszendőbe a fogyasztói mókuskerék, és az összes fölösleges mozgás által? És ez még hagyján, de a szennyezés egyik rendíthetetlen bázisa éppen az úthálózat létrehozása, használata. Ezt a ma embere járandóságának, jussának, jogos elvárásnak tekinti, és ezzel szavazatokat lehet szerezni. De hova és minek ez a nagy sietség? Ha ez kérdés, akkor nézzenek körül és megláthatják, hogy hova jutottunk. Hogyan valósítsuk meg a pénz kiiktatását az emberi életből? Ezt is sokan megpróbálták addig a pillanatig, ami a közelmúlt napjait figyelve itt van az ablak alatt. Szóval beszélgettünk arról milyen rossz is a pénz, meg a megélhetésben betöltött szerepéről ésatöbbi, amit fentebb taglaltam. De sohasem beszéltünk arról, mi lenne nélküle. Pedig feleim, higgyétek el: Semmi. Vagyis inkább valami. Mert ami most van, az a merő kosz és ostobasághalmaz, ez a semmi, és csakis az a valami, amihez nem kell pénz. Adva van egy ország. Amíg adva van…Abban ugyebár polgároknak nevezett alattvalók élnek. Úgy ahogy, addig ameddig. Mi élteti őket jobban, mint most? Mi van, ha hideg van? Köszönöm, csak megfagyunk. Mi van, ha éheznek? Ha nincs pénzük, éhen vesznek. Miért? Nincsen földjük? Ha a puszta beton a hazájuk, akkor nincs mit tenni. Van még egy csomó hátralékuk az uzsorakamatból, azt nem lehet megenni. A virtuális izé, ami nincs, nem hoz több banánt külhonból. De nem is rohangálunk összevissza, telebüdösítve kicsiny honunkat, hanem szépen összebújunk, és elővesszük, amink maradt, és mindig is volt: a józan eszünket. Egy darabig megleszünk, így egymást melegítve. Jut időnk megint egymásra, sőt magunkra is, minő önzés!? Mivel nem eszünk olyasmit, ami nem ehető, egyre egészségesebbek leszünk. Egyre erősebbek, magabiztosabbak, vidámabbak, optimistábbak, a helyett, amik ma vagyunk. Egyre jobban fogjuk egymást és a minket egyre jobban fenntartó és gondozó természetet tisztelni. Megtanuljuk, hogyan éljünk meg a semmiből, vagyis a mindenből, amit eddig semminek tekintettünk és kizsákmányoltunk. Felépíthetjük azt a valóságos világot, ami csak a mi kezünk által tud létezni. Úgy fogunk egymástól függni, mint ág a gyökerétől. Egyszer talán gyümölcsöt is hoz ez a mesebeli fa, ami az Édenben fog nőni. Hiszen újból Hamvast szabadon idézve, vagy inkább Hamvas szellemében: „Az ember legfőbb dolga az Éden újrateremtése.” Ennek a fának a gyümölcse most már az a tudás lesz, ami az embert és a természetet egyaránt fogja szolgálni. Nem lesz semmi, ami ezt az egyetlen megszentelt függőséget megtörje. Testvéreim jöjjetek, járuljunk a detronizáláshoz! |
