A “vanság” törvénye

A vanság törvénye

Az ember legértékesebb tulajdona a tudata. Az a „valami”, ami azt jelenti mindenkinek: tudom mi van, tudom ki vagyok . 2019-et írunk és bizton állíthatom, hogy a világ lakói között alig található néhány ember, aki valóban tudja, mi van, és hogy ő kicsoda is valójában.

Írhatnék a tudat sajátosságairól, a tudat erejéről, az emberi tudat végtelen kiterjedéséről, hatalmáról a Világmindenség felett, ami talán igaz is volna, amennyiben az igazság csak egy szelete a valóságnak, aminek egy mákszemnyi része, amit az emberi elme felfoghat. Azt nyugodtan kimondhatjuk, hogy az igazság személyes, az adott illetőt jellemző nézőpont. Mindenki igazát tisztelnünk kell, még akkor is, ha szöges ellentétben áll a mi igazságunkkal, vagy az olyan igazságokkal, amiben sokan hisznek. Azt az igazságot azonban közelebbről is szemügyre kell vennünk, amiben nagyon sokan hisznek.. Ezekre az igazságokra egyre inkább az a jellemző, hogy a józan észtől igen távol eső „áltényekből” tevődnek össze.. A „hit” viszont, ami az ember szintén meghatározhatatlan tulajdonsága, az egyik legképlékenyebb vonásunk, amire – talán nem véletlen – azt kell mondanunk, hogy biztosan támaszkodhatunk.

Nos az olyan világ, ami ilyen alapokra épül, vajon meddig állhat fönn?

Ez a világ –”természete szerint” – éppen összedőlni látszik.

Erre egy mai tizenéves azt mondaná, ha olvasná – ha még olvasni tudna – Tata! Magának elment az esze.. Mondják is sokan. Ez még nem jelenti azt, hogy én vagyok minden bölcsesség birtokosa, vagy azt, hogy diliházban a helyem… Azt azonban feltételezhetik, hogy megismerem azt, akinek még közelítő fogalmai vannak a valóságról.

Ha most elkezdenénk boncolgatni a valóságot, nem lenne elég időnk egyéb teendőinkre, ami viszont megérteti velünk, miért is olyan nehéz a valóság közelébe jutni..

Akinek az eddig leírtak fogalmi rendje túl bonyolultnak tetszik – különös tekintettel a „tetszik/látszik/vélhető” szavak meghatározó képességére, ne essen kétségbe, hiszen azt, amit sokan logikának hisznek szinte sehol nem tanítják. Amit azonban logika címszó alatt tanítanak, az vagy matematika, vagy valami olyan, ami hozzásegítette az embert világa felépítéséhez. Amint látjuk azonban, ez a világ éppen a széthullás stádiumában van, ezért erősen gyanítható, hogy az összeállításához alkalmazott gondolkodásmód (paradigma) alapjaiban hibás.

Ez az okfejtés akkor állja meg a helyét, ha a világ (vagy amit annak hiszünk) valóban össze is fog dőlni.

Nos, a világ, vagy amire úgy gondolunk, mint arra, aminek a szélét-hosszát-magasságát megmérhetjük, színét szagát megláthatjuk, megszimatolhatjuk, szánt szándékkal úgy épült fel, hogy ellentétben álljon a valósággal. Ha eddig eljutottunk az elmélkedésben – úgy érezzük – megtaláltuk az okot, ami a széthulláshoz vezet(het).

Nézzük meg, hogy manapság egy ember valahol a világban hogyan tud szembesülni a valósággal, ami nem minden esetben azonos a vansággal..

Most ne lázadjanak fel, és ne hülyézzenek le!

De folytatva a gondolatot, a kiszemelt egyén, alany, delikvens, vagy amit akartok, a valóság felfogását nap mint nap újra kezdi, mikor reggel kinyújtózik, mint a csecsemők, vagy kiskutyák, mikor vackukból kikászálódnak. Ezután álmatagon nyitogatja a szemét, dideregve vagy izzadtan vagy lelkesen, erőtől duzzadóan pattan ki az ágyából és szinte száguld valamilyen cél felé – feltehetően egy illemhelyre… Ez talán segít abban, hogy a valóság „fellegvárát” – legalábbis annak „kötelező” elérését – becélozzuk..

A vanság tehát – egy olvasatban a létezés szigorú szabályainak megélését jelenti.

Tudjuk azonban azt is – az is érdekes honnan – hogy ezen tapasztalatunk sem olyan, amit egyes embertársaink ne tudnának saját akaratuk szerint megváltoztatni.. A létezésünk puszta átélése még nem jelenti mindenki számára, hogy tudja mi van és önmagáról is információi vannak, melyek másokat is tájékoztatnak az adatok helyességéről – hogy jól megmondjam…

De, hogy megértsenek valamit abból amit mondani akarok, velem együtt nézzenek körül, hányan törekednek arra, hogy még véletlenül se tudják magukról és a világról, amit tudniuk kell, és amit tudhatnak is..

A nemtudás vágya

Az ami születésünk óta hadban áll a tudás vágyával. Az életveszélyes csatamező a Világ, és

a személyes, privát közérzet, öntudat. Egy gyermek szomjúhozik a tudásra. Melyik erre, melyik arra… Egy akadémiai tanár ivadéka, látván atyját könyvekkel borított dolgozószobájában hajnaltól késő estig könyvek fölött görnyedni szódavíz dioptriás szemüvegén keresztül böngészve, két dolgot tehet: nagy ívben elkerüli a dolgozó szobát szülőatyjával együtt és ezektől minél távolabbi alpári barátok között ténfereg, drogot szed és árul – mint egy „mai” gyerek… Vagy: ő is beáll az izgalmasnak tűnő bőrkötéses tudománytól függők közé.. A kétféle életút sarkos szélsőségei között fordulnak elő az egyszerű köznapi halandók, akik jó előre kijelölt pályát járnak be. Egy darabig érdeklődve fordulnak az eléjük tolt tudomány felé, majd egy idő után fellázadnak.. Látva, hogy sok esetben azért tömik az oktatási intézményekben rostokoló nyomorultak agyát mindenféle haszontalan adattal, hogy ők legyenek kivételei, „tiszta polgárai” a Rendszernek.. Vagyis ne legyenek drogosok, vattaemberek bárhol bármilyen szennyes cél érdekében felhasználhatók, hanem legalább életük első harmadában legyenek valahol.. biztonságban.. hagyva a szülőket gürcölni az ő érdekükben.. Előrevetítve, hogy majdan közülük a legkiválóbbak fogják a középszerűeket felhasználni saját vagy mások érdekében.. Ezt persze kevesek hálálják meg, de ezt elhallgatva látszólag békés polgárokká válnak.. Meglehetősen közönséges történet, ami több esetben vezet idő előtti „tragikus hirtelenségekhez”. Ezek közöl a jámbor egyedek közül egyesek menekülésképpen valami olyan időtöltést keresnek, amiben a világért se kell gondolkodni. Mert számukra a gondolkodás tudással jár, aminek – eddigi tapasztalataik szerint – semmi gyakorlati haszna nincs. A hozzám hasonló megszállottak, akik ezeket a humanoid eredetű biológiai robotokat szelíden önmaguk felé terelgetnék, a következőt tapasztalják:

(feltéve, hogy ezek az önpusztító hajlamú dervisek tudásukat „csak tiszta forrásból” merítették) a megszólított illetők ellenreakciójával találják szembe magukat. Ez még természetes, mert annyi mindennel macerálják manapság az embert. Ha ráadásul még az a „valami”, amit bonyolult körmondatokban megkísérlünk közvetíteni, nem azonos azzal, amit illetők hallottak – olvastak – láttak – álmodtak, törvényileg biztosított joguknál fogva sértésként, zaklatásként érzékelik, mert gondolkodni nem akarnak, elég volt az egész napi kilég – belég – összeadás – szorzás – köbgyök számítás (újabban programozás, rendszerelemzés, mások figyelése stb.) idegőrlő tevékenységéből, még egy furcsa mondatokkal támadó idegen nem kell! Ezért is az addig példás, jó magaviseletű emberben megrendülő „nézethalmaz” reménytelen megfejtése elől valamilyen „szórakozásba, kikapcsolódásba” menekülnek. A Rendszer, ami ezt az egész átláthatatlan káoszt nagy fáradsággal fenntartja minden igyekezetével a dervisek számát nullára szeretné redukálni.., a szórakoztató dolgok és helyzetek számát négyzetesen növelni. Így lehet az összeomlást valamelyest késleltetni…

A viszonylagosság

Ha még nem volna elég bonyolult az egyszerű magyarázata – ami szintén tudatunk megfoghatatlanságát bizonyítja – tekintsünk bele a dolgok közötti kapcsolat elemzésébe.

Visszautalva az igazság-valóság témakörére, embertársainkat irányító megfogható szellemi erők azon mesterkednek, hogy az adott tudatmódosító alapeszme szerinti igazságra hangolják a köreikbe tartozó kiskorú egyedeket, majd ebben a szellemben tartsák őket, ameddig csak lehet. Ezek a szellemi hatalmak kisebb nagyobb egységekben kapcsolódnak össze. Vannak olyanok, amelyek évezredek óta fennálló szövetségeket alkotnak, és vannak egészen újkeletűek, ideiglenes jelleggel. Az egyik alapeszme a dolgok időben és térben egy irányba való kényszerítése, az úgynevezett „fejlődés”. A nálam sokat emlegetett Folyamattudat, annak természetes formája nem engedi meg, hogy egy bármilyen jellegű (biológiai-kémiai, fizikai, metafizikai) folyamat örökké fennmaradjon. Ezért az a téveszme, hogy valami a végtelenségig fejlődik eleve nonszensz. Visszaidézve az alaptételt, miszerint számtalan igazság van, ami együttesen alkothatja (!) a vanságot, ezt a szélsőséges kijelentést (van fenntartható fejlődés) is igaznak kell tekintenünk. Ez azonban éppen önmaga cáfolata is egyben, hiszen azok a hittételek, amelyek a fejlődést megalapozzák korszakonként változnak. Ezek a viszonyok határozzák meg az adott kor igazságainak fenntarthatóságát. Ezért talán bízhatunk abban is, hogy ez a dogma, mint fejlődés úgy fog járni, mint sok más görcsösen erőltetett eszme, ami a feledés sűrű homályába hullott…

Igazság-hazugság

Ennek a tételnek közismert próbája az az analógia, ami a fény és a sötétség ellentétén alapul. Az igazságot sokan egyöntetűen állítják, az ettől eltérők tekinthetők valótlanságnak, vulgárisan hazugságnak. Ellenben a hazugságban van egy fontos mozzanat: a „hazugságtevőnek”, vagy az általa kedvezményezetteknek érdeke fűződjön hozzá. Azonban van egy olyan motívuma is a hazugságnak, ami egyenesen árt annak aki állítja, sőt olyan is, ami senkinek sem használ..

Mindig vannak kisebb-nagyobb közösségek, amelyek a tágabb társadalom (?) igazával szemben állnak. Éppenséggel ez az életszemlélet segíti őket abban, hogy képesek legyenek kihasználni a nagyobb egység által teremtett javakat. Lehet ezt másképp is fogalmazni, de most ne tegyünk olyat, ami ebben a korszakban a fennálló (?) eszmék haragját magunkra irányítja. Ezért finoman árnyalva tekintsük ezen kisebb, de fejlődő körök életmódját ésszerű magatartásnak. Felfogták, hogyha saját igazságot alkotnak, ami kényelmesen elhelyezhető a nagyobb egység rései között, azokat tágítva kis energiával jól megélhetnek, sőt esetleg átvehetik a hatalmat a többiek felett…

A hazugság tehát úgy definiálható, hogy a sokaság által alkotott igazság fordítottja, vagy alternatívája.

Ha tehát a nagyobb rendszer igazságalkotó módszere abból indul ki, hogy az egészséges érzékszervekkel több ember által egybehangzóan kijelentett, tanúsított úgynevezett tények megállják a helyüket, akkor az ettől eltérő helyzetek leírása, tanúsítása hazugságnak számít.. Nos, nem kell hozzá fejlett értelem, hogy valaki megállapítsa, amit tett és ami vele történt. A legegyszerűbb tehát valami olyat kitalálni, ami akár meg is történhetett volna, de nem történt meg. Fontos, hogy ezt a szakaszt: nem történt meg bizonyítani is tudjuk.. Értik? Nem egyszerű…

Miért ennyi energia ahhoz, hogy a megtörténteket helyettesítsük meg nem történtekkel?

Számomra sok évig ez az egész szándékosság érthetetlen volt, mert az én közvetlen környezetem kitartóan igyekezett szigorúan mindig a valóságban megtörténtek szerint élni. Lehet, hogy ez igen fáradságos, ha a tágabb környezet ebben a nézetben nem egyezik velünk.. Ám nekünk nem volt egyebünk, mint ragaszkodás a valóságban megtörténtekhez, vagyis törekvésünk az igazmondás volt. Amint testiekben és szellemiekben növekedtem, és több időt töltöttem az ilyen egyetértésen kívüli nagyobb egységekben, úgy mint iskola, munkahely, közösségi helyek, azt tapasztaltam, hogy az igazság olyan közöttük, mint a gyurma, amivel kiskorunkban dolgoztunk. Úgy alakíthatjuk, ahogy akarjuk.. Valami okból ez a mód nekem fizikai rosszullétet okozott és okoz a mai napig. Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok életrevaló… Nos, ez az utóbbi állító mondat pecsételte meg a sorsomat… Ennek a kis tanulmánynak, eszmefuttatásnak oka is ebben a fátumban gyökerezik..

Folytatva az igazság-hazugság téma boncolgatását, fontos ponthoz érkeztünk.

Vajon nem egy általános törvényt fogalmaztunk meg? Talán most tudjuk véglegesen megfejteni világunk fennállásának és összeomlásának tényleges okát?

Ha valakik rájöttek, hogy a hazugság hasznosabb az igazságnál, akkor meg kell tudnunk, mi volt ennek a valódi oka, bár igaz is lehet (paradoxon). Nos, az ok: a hazugság a külső természetben túlélési stratégia. Vagyis ezt az ösztöneinkben hordozzuk. Azt is kimondhatjuk, hogy az embert az állatoktól, ez az egyetlen kardinális különbség választja el: többre tartjuk-e az igazságot a hazugságnál?

A hazugságról egy dolgot határozottan állíthatunk: nem történt meg. Miért olyan fontos ez? Azért, mert egyedül csak a megtörtént valóságot lehet bizonyítani, mivel mindig akad valaki, aki látta, érzékelte, vagy valamilyen tárgy tanúsíthatja az esemény időrendben való lefolyását. A hazugság bizonyíthatatlan, tehát azzal a továbbiakban nem lehet gondunk. Szokták mondani ízesen: Erre varrjanak gombot! Ha egy hazugságot (meg nem történt eseménysort) ismételten, határozottan állítunk és ehhez ragaszkodunk, megtörhetjük az igazságra alapuló rendszereket. Ráadásul a „hazugság történetének” van egy veszélyesebb része is: minél tovább ragszkodunk hozzá, annál inkább elhisszük. Ez a Rendszer által „büntetendő”, éa a „magánszférába utalt” dolgokra is igaz. De ez már egy másik történet…

Mégis csak a nagyobb lelemény váltja ki az emberek csodálatát – mondhatnánk, ha nem szenvednénk meg nap mint nap azt, ahogyan minket a valóságos igazunkban hazugságokkal ellehetetlenítenek.

Ha egy rendszer (bármelyik) tudatosan építi (!) szövetségeit hazugságokra, melyeket kitartóan igaznak állítanak be, azzal hatalmat fenntartani lehet ugyan, de erre „fejlődést” alapozni soha.

Egyelőre elég legyen ennyi az életünk jobbá tétele érdekében folytatott elmélkedésből…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük