Karácsonyi egy s más

Karácsonyi egy s más

Karácsony. Sok vallás megünnepli. Vitatkoznak az eredeti esemény helyszínén, idején, de témánk nem magát a hagyomány eredetét, vagy valós voltát taglalja, hanem az emberek gondolatait érzéseit próbálja különböző nézőpontok szerint csoportosítani. Az ünnep csak ürügy, központban a lélek…

A címek általában talányosak, mivel az igazi témánk a különféleség, ami viszont ilyenkor, mikor az ember megtorpan, elgondolkodik, milyen is ő az emberek szemében, milyenek is az emberek az ő szemében… élesebben kerül megvilágításba. A fények és árnyékok, az összegzés, minősítés, véleményalkotás vagy magunkba tekintés…

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon miért veszekednek több helyen annyian mostanában egymással? Éppen az ünnepek idején? Kimondani olyas dolgokat, amit egész évben vagy évek óta visszafojtottak magukba… Épp  a “szeretet ünnepén”? Mégis kényszert éreznek arra, hogy azok elé tárják ezeket a gondolatokat-érzéseket, akik fontosak nekik, vagy ők fontosak azoknak. A reakció sokszor nem az elvárt előjelű – ebből a kipattanó indulatcsörte…

A válaszok nem lesznek kielégítőek, vagy megnyugtatóak, de én is most éreztem időszerűnek, hogy erről beszéljek.

Ez utóbbi szakasz érthető és elszomorító gondolatokkal érint meg. Az emberek igyekeznek egymáshoz, bárha egész évben távol voltak, most szakítanak időt az együttlétre. Talán be akarjuk pótolni az év közben kihagyott, elhanyagolt figyelmet egymás iránt? Valamiféle egyszeri szeretetpótlás okán? Az ajándékok is egyfajta “kötelező kárpótlás évenkénti tárggyal, értékekkel való “kivásárlás”? Elég lehet pár nap, hogy a kihagyott kérdéseket, az egyedül elviselni kényszerült terheket amiket nem segítettünk hordani szeretteinknek, átfutottuk az udvarias kérdéseket, és most egész évi elmaradásunkat egyszerre akarjuk pótolni? Most vagy soha? Ez elfogadható, megérthető, bár nem mond sok jót az emberi kapcsolatok jelenkori helyzetéről. Mi az a lelkiállapot, ami összeomláshoz vezethet, éppen a szeretet ünnepén?

A magány. Az együttlét hiánya. Rádöbbenés az egész évben félresöpört kudarcos sorsra. Most, hogy nem tölti ki a munka vagy munkahely az űrt a lelkekben, a látszatbarátságok, a „magának valóság” álcája mögött rejtőzködő rettegés az egyedülléttől. Főleg a kor előrehaladtával, vagy egy hosszan tartó megszokott, boldog vagy csak elfogadott együttlét drámai, vagy „családi okok” miatti megszakítása ugyanúgy összetörheti a lelket, amit most nem tart össze az idegen, de mégis „többszemélyes” társaság. Talán rájuk is kell gondolnunk az ünnepek alatt. Az önmagukban ünneplő vagy szomorkodó, esetleg csüggedt, didergő, szenvedő, elhagyott magányosokra. A „szórakoztató elektronika.. “szórakoztatás”, ami – egyébként – lélek és szellem torzító is, most hiába ontja a direkt erre az időre gyártott – sokszor blőd, silány „futószalag-vidámságot” … Amire nem gondolunk: a közhangulat drámai romlása, a világvége jóslatok, időjárási anomáliák, véres harcok a világban…

Beszélnünk kell azokról is, akik úgy érzik nincs már helyük abban a családban, amibe születtek, vagy abban a bőrben, amivel születtek…

Mi okoz efféle elutasítást sokakban?

A megértés hiánya, a félbehagyott gondolatok, a megoldatlan viták, a mardosó kételyek, a félelmek, hátha valamit rosszul mondtunk és ezzel egymást megbántottunk? A felületes ítélkezés, ami egy rossz lelkiállapotban levőt átlendíthet a holtponton, az origóról; a borotvaélről szakadékba taszíthat.. Mi túl dölyfösek, önzők voltunk, hogy nem vettük észre, mennyire sérülékeny lelkűek az emberek. Ha erős kötelékek kötnek minket össze, talán át lehet lendülni a pozitív oldalra és a továbbiakban már reményteli pályára állhatunk, vagy állíthatunk rá másokat? Miért csak most fájnak ennyire azok az elvétett gesztusok, legyintések, hátat fordítások? Az ölelések időzítése, utólagos megbánás ezek elmulasztása miatt?

Efféle félelmeknek egyre kevesebben engednek talán? Felesleges, ünneprontó csak felemlíteni is őket? A nagy dínomdánom, eszem-iszom kiüti, elnyomja a sötét érzéseinket..? Ezért vannak az ünnepek? Mennyi zavaró kérdés…

És azok, akik most döntik el, hogy megváltoztatják a nevüket, akár a velük született nemüket is? Nem éppen karácsonyi, keresztény tett volna egyesek szerint. Vélhetik úgy is, hogy ez az írás állásfoglalás… ez se baj, hiszen van véleményem erről is. Nézzünk szembe a mai világ furcsa szokásaival! Most, mert most talán van egy kis szünet a hajszán, „kegyelmi állapot”, mikor a megértés, tisztánlátás ideje is eljött…

Miért vannak ezek a divatos vagy felülről irányított „újmódi” furcsaságok? Mert már lehet beszélhetünk róluk, vagy egy szeszély hatására kipróbáljuk, hátha majd jobban elfogadnak úgy, talán több barátunk lesz, és nem leszünk egyedül, vagy mi fogadjuk magunkat el jobban? Másnak, másként egy izgalmas, új szerepben sikeresebbek leszünk a társasági dráma során? Nekünk fognak tapsolni: „Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy szőkén milyen csinos vagy… ; Hűha! De „dögös” az alakod! Így már nem lesz nehéz új partnert találnod.” Miért tévesztjük össze magunkat másokkal? Hamvas Béla szavait kölcsönözve.

Mindazoknak, akik efféle gondolatokat forgatnak a fejükben ajánlom az én meglátásaimat, Csak Önnek, külön karácsonyra:

Bármilyen életkorban, nemben születve az ember egyedi, megismételhetetlen, különleges, érdekes úgy ahogy van! Ő a hét-valahány-milliárdodik valaki. Azzal vívja ki a legjobban mások érdeklődését, figyelmét, kíváncsiságát, tiszteletét, sőt szeretetét (!) ahogyan a világra jött. A természet a zseniális szobrász, szépítész, ő tudja, mit miért tesz, hiszen mindig a legjobbat legszebbet akarja. Az már egy „más” kérdés, hogy az ember buzgalmában beleavatkozik a természet egyedi csodájába. Ha úgy esik, hogy éppen nem mi vagyunk a legformásabb, legtökéletesebb kisbabák, szüleink kötelessége az, hogy megmutassák nekünk és másoknak, miben vagyunk mi különlegesek. Később mikor már magunk is tehetünk azért, hogy az „esztétikai” vagy „formai” „egyenetlenségeket” belső erőnkkel, igyekezetünkkel szebbé-jobbá tegyük – mint ahogyan egyre több jó példa van előttünk –, nem mindig a külső megjelenés az, ami bennünk a legértékesebb. Ugyanúgy a szépség, vagy éppen a kordivat szerinti forma, hajszín, kebel vagy bicepsz méret, bájos vagy markáns arc, a nem éppen ilyen megjelenés hasonítása a divatoshoz, ordítóan visszataszító, puffadt ajak természetellenesen, kényelmetlenül túlzó, disszonáns mellméret tulajdonosai az irántuk tanúsított tiszteletet se válthatják meg magamutogatással, de a „tökéletesek” sem mások lenézésével fennhéjázással. Idős korban a ráncok szépek is lehetnek, a tudást, életen át tartó bizalmat, lelki-szellemi tartást, bölcsességet, intelligenciát sugárzó arc, vagy az egészséges testmozgással, a petyhüdtség kisimítása által felpezsdített, sportos arc és test még ezeket is szebbé teszi. Van tehát jobbítási lehetőségünk, nem segít a koron, az elhanyagoltságon a mesterséges, átszabott lárvaarc, hiába sima a bőr.. A jó szem meglátja a zavaró beavatkozásokat, a felszínesnek, érdektelennek, közönyösnek meg minek a nagy igyekezet? A költséges beavatkozással a gazdagság látszatát is közvetítjük? Ez emeli az árunkat a piacon? A látvány lehet kellemes, vagy félelmet keltő, de a mi dolgunk, hogy viselkedésünk szeretetet, szerénységet, mértéktartást sugározzon, ne elutasítást, döbbenetet váltson ki. Szemünk, arcunk akkor árul el a legtöbbet bensőnk szépségéről, ha mi is érezzük, tudjuk milyenek vagyunk. Tudjuk önmagunkat értékelni! A szeretet mások iránt csak önmagunk értékeken nyugvó szeretetéből táplálkozhat. A szeretet tanítható, adható, közvetíthető. Csak akkor kísérletezünk azzal, hogy hiányát külsőségekkel, nagyképűséggel, mások elítélésével, fontosságunk túlhangsúlyozásával pótoljuk, ha nem vagyunk képesek a szeretet önzetlenségére. Semmivel sem vagyunk többek másoknál, de többek lehetünk önmagunknál!

Boldog, Békés, Egészséges Karácsonyi Ünnepeket Kívánok, hozzá Önbizalommal, Reménnyel teli Új Évet!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük