Ne gondolkodj!

Ne gondolkodj!

Tegnap az erdőn jártunk. Segítettünk az erdőtisztításban. (erdőgazdálkodás: ember általi hasznosítás – elhalt fák kiemelése a fertőzés veszélyének időleges mérséklése, de a gallyak otthagyása, az erdő táplálására) Kidolgoztuk a nyolc órát tisztességesen. Hazaértem, megfürödtem, próbáltam valamilyen „szellemi táplálékot” magamhoz venni, abból, amit a „gépek” kínáltak, de hamar rájöttem, hogy az idegrendszerem is elfáradt, nem csak a vállaim…

Azért szeretem az erdőt, és a fizikai munkát, mert vidéken születtem, még kétszemélyes (vagy „szóló”) fűrésszel, kecskebakon készültek a kuglik. Minden Celsius fok a kezünk munkája volt, ami télen a kályhából áradt..

De, nem is erről akartam beszélni….

Mikor eljutnak hozzám az írásaim reflexiói, olyanokat hallok: „Ezek senkit sem érdekelnek. Felesleges szócséplés…” – Látszólag össze-vissza beszélek. .és hasonlók.. Most is: Hogyan kezdi a festő a kép megalkotását? Elővesz egy vásznat, kifeszíti a már elkészült keretre.. A keret a vászon, vagy merített aquarell papír is a képről szól, a technikáról, amit választ, ami a téma része..

A látszólag „felesleges” cselekedetek, az egymáshoz nem illő részletek, semmi mást nem közölnek egy mai olvasóval (ha akad még ilyen), hogy az alkotáshoz nem csak direkt közlés kell, hanem olyasmi, amit a mai világ már alig ismer: szellem. A szellem az a keret, ami már tartalmazza a lényeget a logoszt, de tartalmazza a stílust is, az ethoszt. Éppenséggel ez az a két részlet, ami nem az, aminek mondják, hanem csak vetület, láthatatlan valami, aspektus, nézet, gondolat. A gondolat jár elől, a többi rész, vagy vetület, csak követi.

Tegnap, a kis kedélyes társaság a tizenöt és hetvenhat év széles spektrumával, a gimnazista; nyugdíjas, vidéki polgár, gazdag előélettel, többféle identitással; rokkant (fiatal) nyugdíjas, megroppant egészséggel, de jó fizikummal…; nyugdíjas zenetanár szorgos önmentő-önépítő igyekezettel, az erdő imádatával; nyugdíjhoz közeli aktív, „klasszikus gondolkodású” polgár, kimeríthetetlen ambícióval, természet és családfenntartó örökséggel. „Jó kis kombinációja” az alkotáshoz szükséges összetevőknek. Sokak szerint, ez egyáltalán nem érdekel senkit manapság..

Nos, én sem voltam teljesen a helyzet magaslatán, az erdő Bakonyos kaptatóin vígan siető és a feladatot lelkesen teljesítő „vattaember”, örök kezdő, aki ezt a szerepet önként vállalja. Igyekeztem megfelelni a csapat szellemének (lásd mint fent), és a dolog jellegének. Azonban, nem hazudtoltam meg magam, pedagógusként is jelen voltam. Jóra akartam biztatni a többieket. Egy valakit kivéve: csapatunk legfiatalabb tagját, aki ezt az írást inspirálta, és a ma hajnali gondolataimat akként kelesztette, mint a jófajta enzimek a kis cipócskámat, aminek meggyúrása első dolgom volt 5 órakor.. Erdei dolgunk vége felé jutott figyelem rá, de végül, amit meg akartam tudni róla vázlatosan, így első alkalommal, azt meg is tudtam.. Kérdésemre: mit szeretsz csinálni? A válasz: „Biciklizni..” Tizenöt éves gimnazista, 175 ezer forintos bringával, és kb. ennyi köbcentis túramotorral… Ez igen! Visszagondolva az én 15 éves koromra… Nem panaszkodhatom. Nekem is volt (női) biciklim, ha jól viselkedtem, apám rászerelt egy „dongó” segédmotort, vagyis boldogan tolhattam, akkor is, ha nem működött – többnyire nem… Ez csak a régi és mai boldogságfok közti „szerkezeti” különbség, ami – szerintem – nem minőségbeli. Nos, a további fürkész kérdéseim rendre lepattantak fiatal barátunkról. „Olvasni szoktál?” – „A kötelező olvasmányokat..” Innen már nem vezetett sok elágazás a gondolkodásmód feltérképezésénél. „Az erdőt szereted?” – „Igen” . Egy mentő kérdés: „A matekot, számítógépet?” – „Nem igazán” – Ez már azt mutatta, hogy az angolszász kultúra (Not really..) megérintette, mint megannyi mai ifjút… Summa summarum: a gondolkodás nem tartozott a függőségeihez… azért el tud ő is tölteni számolatlan órákat a billentyűzet vagy joystick és a képernyő előtt…

Ma hajnalban belém nyilallt, mi volt az, és mi az ma még inkább, ami az embert meghatározza. Nem az anyagi jólét, nem a társadalmi „beágyazódás”, nem a tálentum, hanem a gondolkodásmód. Ez viszont meglehetősen szerteágazó (lásd a térkép metaforát), és megfoghatatlan. Legalább is a mai „rohanó” világban. Ezért is kell időnként „leszállni” a luxusautók és drága motorok szintjéről az erdő roppant lenyűgöző világához. Ami csak ebből a „fejlett” nézőpontból számít „lent-nek” Tulajdonképpen az erdő van feljebb, ha a gondolkodással állítjuk párhuzamba. Ahogyan lassan körülvett minket az erdő, a kakukkfű és menta illata, a korhadó növények illatával, majd a mindent uraló hangya milliárdokkal, minden mást háttérbe szorított. Gondoltam, hogy „jó meleg napunk lesz ma..” Ehelyett kellemes, “hűvöskés”,  valóban jó közeg a munkához vagy a barangoláshoz, természetátéléshez. Az erő és a kedv kitartott késő délutánig. Hazatérve a tartalmas, hasznos tevékenység megelégedettségével zárhattam a napot. Mégis, mi segíti a gondolkodást az erdőn?

A gondolkodás mibenléte egyáltalán fel sem merül ebben az esze vesztett világban. Hiszen ha téma volna, tárgy volna az oktatásban, mint ókori eleinknél, akkor ehhez időt is kellene juttatni a polgároknak. Most viszont az idő elpazarlása éppenséggel a gondolkodástól való eltérítés célját szolgálja. Ezért lehet félretolni a könyvet, és poshadni a tv, vagy számítógép előtt órákat, és mondani: „Sajnos nincs elég időm az olvasásra!” Igen. Ezt néha én is mondhatnám. Kis kibúvóként viszont minden percben – néha még álmomban is – gondolkodom. Végül is az olvasás is csak a gondolkodás egy formája. Szerencsémre az én gyermekkoromban minden adott volt a gondolkodáshoz,. Volt természet, nem is akármilyen, és volt gondolkodó család, sok érdekes ember, és rengeteg könyv, szinte témától és politikai didaktikától függetlenül… De nem is volt TV…, csak a rádió, ahol a színészek hangjai és a történet, a stílus jellemezte azt a megálmodott, vagy elbeszélt világot.

Ha a szétszórt elemeket a kirakósból össze akarom illeszteni, azt mondhatnám, hogy a gondolkodás elengedhetetlen részlete az elme képalkotó és képekből kreatív alakzatokat kimunkáló képessége, ami ezt az emberi tulajdonságot meghatározza. Igaz, a mai emberről azt szokás mondani „vizuális”, de ez – szerintem – felületi. Ugyanakkor nem elég csupán képeket rögzíteni és azokat „szerkeszteni” az elmében, (majd saját kézzel felületeken) hanem a hozzá tartozó hangi élményeket is oda kell „csatolni” (számítógépes műszavak..).(Zenetanulás, zeneművelés, kreatív zenélés, zenealkotás). Erről viszont már sokan azt mondják: „skizofrén” dolog a fejünkben hangokat hallani… Ezért aztán mindenki (majd’ mindenki) fülessel jár-kel még az erdőben is… Nem is volna gond, ha ezen a fülesen valami minőségi irodalom, próza, vers, esetleg szellem és léleképítő valódi zene jönne a fejekbe, ám jobbára (fiatal nemzedék) olyan „zene”, amit mindennek lehet nevezni, csak zenének nem, viszont annak, ami témánk, a „ne gondolkodj!” gondolat-eltérítő dörömböléses hangzavarnak inkább.

Mitől is kéne eltéríteni az elménket?

Amit ma sokan gondolkodásnak hisznek, vagy, amit már a keletiek évezredekkel ezelőtt annak hittek, az a Rendszernek való megfelelés. Sokan még ma sincsenek tisztában azzal, hogy az ázsiai népek mennyire „magas szinten” szervezettek voltak, vagyis, mennyire jól működött a „Rendszer” náluk. Hozzánk csak a harakiri vagy Seppuku szó és a rengeteg vér jutott el, de a nem kevésbé gyilkosan megszervezett, zárt és kiúttalan társadalmi szerveződés nem annyira. Ez a „helyzet” csak az arcokról, testtartásokról, gesztusokról, szóhasználatról, nyelvről, írásmódról, művészetről, és ezekről együtt: a világszemléletről, amiben az ember és a természet meglehetős összhangban áll – ez az, amit a „nyugatias modernitás” szinte teljesen áthangolt a maga képére… A „meglehetős” nem a tökéletes szinonimája – mint tudjuk. „You know…” Egy kicsit ide szökkenve: ezt a töltelék szócska kapcsolatot részben ebből a mindent áthatni akaró „rendetlenség rendből” (nyugatias modernitás) kaptuk mi is. Eszerint, a „meditálás”, a mantrák a „Rendszer-tan”-tól való elszakadás céljából, mintegy „túlélő” praktika, az én megmentése a túlszervezett mi-től. Ugyanezen célból vannak a füleken azok a szerkentyűk, azonban úgy vannak oda „szánva”, hogy az „én” olyanná legyen formálva, ami a Rendszernek legmegfelelőbb. A végén nem marad az „énnek”, semmi saját terület, ahol idő, tér, gondolat menedékébe húzódhatna. Ilyenkor mindig Tesla jut eszembe, aki zseniális módon ötvözte a Rendszer-ből szerzett tudását a gondolati kreativitással. Ha kicsit „becsmérlőn” akarom jellemezni ezt, akkor a mai számítógépes programozók agyával alkotta meg a mai élet alapjait jelentő felfedezéseit. Olyannyira előrelátó volt, hogy szinte „túlment” azon, amit a technikával szabad elérni. De alapvetően az elméje, agya – ha úgy tetszik –, azt az „alkalmazást” használta, ami manapság kiveszőben van, a „magánszférában” – mármint az egyén saját, „lelki” világában. Ezért aztán a „lelkizés” is tiltott manapság a fiatalok körében… Miért is csodálkozunk azon a számos – túl sok – „másságon”, ami „meg van engedve”, sőt már-már ajánlják..?

Tehát a gondolkodás, fontos része az elme kreativitása. Azonban eme kreativitás nem csupán a technikai világ szintjén zajlik, vagy kell, hogy történjen, hanem az univerzális (emberi, természeti, kozmikus) szinteken is. Amiről teljességgel tilos (!) beszélni, írni (lásd itt…), hogy az ember és természet egységben volna, de ez igen gátolt formában van már jelen, és a harmónia disszonáns elemeit értelmesen ki kell emelni, hogy helyreálljon a természet és az emberi lélek összhangja.

A jelenlegi világhelyzet pedig nem más, mint a lélek, elme, és test, tudat, szellem, értelem, étosz teljes káosza (?). Némelyek deformitása, mások hiánya, megint mások beteges rákként való burjánzása. Mintha az emberi lény nem bírná elviselni, hogy gondolatból van…

Ha viszont nincs gondolat, nincs ember, mondja a logosz. Vagyis, a logosz egyedül nem ér semmit, ha nincs vele szinkronban az étosz, és az ízlés, vagyis belső képalkotás kreatív kritikája. A folytonos javítómunka, ami szemben áll a „fejlődéssel”, mint mutációval, és ambícióval. Ez a tudatosság, entitás, („fejlődés”)ami a Rendszer egyik ideológiája éppen a gondolat ellen, a jobbító, de egyúttal az alapelvet megmentő egyéni védelem lehetetlenné tételével.

Mi szükséges még ahhoz, hogy a gondolat ne csak öncélú helyben járás legyen, ami nem vezet sehova?

A sok apró, de fontos részlet közül a „belátás” rendkívül lényeges és alig-alig felcsillanó jellemvonás. A gondolat, tehát jellem minőségben van jelen a személyiségen belül. A belátás egy képesség, valamint tanítani is kell. Önmagában foglalja az empátiát, a mások életébe, szemléletébe, sorsába, helyzetébe való beleképzelést, beleérzést, belehelyezkedést, vagyis a gondolkodás, mint kreatív képzelet alkalmassá tesz minket, hogy megértsünk másokat. Amit ma tapasztalunk (tapasztalat, mint a gondolkodás szintén kihagyhatatlan eleme), hogy a mások helyzetébe való beleérzés kívülről irányított formában, hiányosan, a teljes megértés elkerülésének szándékával de gondolkozás nélkül akár öngyilkos felelőtlenség is lehet…

A belátás mindezek együttese, egy olyan tudásfajta, ami saját tetteink, mások tettei, és a háttérkörülmények részletes ismeretének birtokában képessé tesz arra, hogy megjósoljuk a következményeket. Rokon a megértéssel, a józan belátás kissé megalkuvó, a rögeszmés racionalitás kegyetlenségét enyhítő, de megfelelően szigorú elv, ami nemcsak a kijelölt személy vagy csoport megítélését teszi lehetővé, hanem annak önmagára és a tágabb közösségre való hatásait is figyelembe veszi.

Ezek és még sok olyan, itt sem érintett vonás szükséges a gondolkodáshoz, melyek közül kiemelem az olvasás-írás fontosságát. Ennél kicsit időzve, az írás szinte csak az eszközön végzett pötyögést jelenti, holott fontos a kezünk eredendően kreatív, önjellemző egyedisége, ez kézírás nélkül elsatnyulhat. A kéz apró, jelentőségteljes mozgása, az ujjak sajátos, mindig egy kicsit más, de alapjaiban lelkünket jellemző gesztusai, mintegy „ujjlenyomat” vetítik ki énünket a világ felé. Enélkül a grafológia elsorvad, pedig fontos leírását adhatja a pszichének. Az írás tulajdonképpen betűfolyamok rajzolása. Mindig megcsodálom azokat az embereket, akik szépen rajzolt, mutatós, vagy sajátosan esztétikus módon tudnak írni. Erre mondjuk, hogy „művészi hajlammal rendelkezik”. Visszautalva gyermekkoromra, akkoriban nem számított „kóstolgatásnak”, ha egymásról jellemrajzot készítettünk. Ha valaki véleményt fogalmazott meg valakiről, aki éppen jelen volt, kiválthatta az illető sértődését is – ez érthető is lehet. Azonban, ha mindenkit érint, és a jellemzett is elmondhatja a többiekről szabadon a véleményét, idővel igen jó kapcsolatokat képes kialakítani. Többek között, ez is hiányzik, szinte az összes társaságban, ha egyáltalán ez a szó még „trendi”.. Kényes” gonddal ügyelünk arra, hogy meg ne sértsünk valakit, amivel eredményesen atomizáljuk az emberi kapcsolatokat. Sok fiatal pár semmit sem tud a házasság (ha egyáltalán ez szóba jön) előtt partneréről. Amit lát, hogy „szeret szórakozni, jó fej, benne van a buliban, bátran csinál hülyeségeket” – és effélék. De, hogy milyen ember is, azt szinte tilos kifürkészni. És ez így volt már az én kamaszidőmtől fogva.. Egymás mai elfogadásában (?!) az is számít, hogy a másiknak is legyen legalább egy olyan szokása, amit a „tudomány”, „erkölcs” vagy az „egészségügy” elítél. Ezen a téren igen nagy a választék, tessék csak utánanézni… Így azután a „békés egymás mellett élés” legfontosabb tényezői adva vannak.. Csakhogy a belátás tulajdonsága hiányában eljön az idő, mikor éppen az a „charme-os” külsőség, ami a másikon megtetszett, ahogyan megemeli a kezét és leveri a hamut a cigarettájáról, vagy éppenséggel az ágyra fekszik sáros cipővel, ami tényleg buli.. Már nem is annyira vonzó… Az a gyakorlat, vagy inkább szándék, hogy egymást reálisan „lefényképezve”, saját értékeinket, a másikkal összevetve, lelki rezgéseink közti harmonikus felhangokat megőrizve segítsünk társainkon, és ők viszont segítsenek minket, és ez alkossa kapcsolataink erős oszlopait – nos ez ma már sértő beszéd, elavult dogmatikus, bornírt duma… Hiszen, a belátás hiányában minden csak ideiglenes, provizórikus ahogyan apám mondaná. Ez az ő világában csak annyit jelentett, hogy igyekezni kell fennmaradni, akkor is, ha ez nehezen megy. Valamit tenni kell, ha nem is a tökéletes és végleges eredményt hozza. Ez ma már úgy alakult át, hogy a tárgyak, jellemek, megjelenés, úgy „adja elő magát”, mintha végleges, tökéletes, befejezett volna, de a szemünk előtt játszódik le ennek a goromba csalásnak a bosszantó „eredménye”, mikor egy kapcsoló felkattintásakor nagyot robban egy „energiatakarékos” izzó, mondjuk egy héttel a vásárlás és foglalatba helyezés után… Visszautalva erre, akkoriban háborús időkből visszamaradt izzókat használtunk – szinte elpusztíthatatlanok voltak. Ez csak egy kis apróság, de ugyanezt látjuk „nagy” dolgokban is. A példák sora végeláthatatlan:

a szerelő kontár munkája, a politikus stabil széke, annak ellenére, hogy mit tesz, mit tett és egészen biztosan mit fog tenni a jövőben. Ma már ez senkit sem érdekel. Ugyanígy az sem, amit az egyik, amúgy igen éles eszű (erdei) társam példáiból is kitűnve, egy történetben az egyik közel-keleti utazás alkalmával, az ott turistaként élményszerző úton levő családnak egy helyi „egészségőr” tanácsolt: “Igyanak meg naponta egy kis pohár valamilyen alkoholt, hogy a „fertőzéseket megelőzzék”… (nem feledve, hogy a jelenlevő 15 éves „felnőtt”akkor mennyi idős volt…) Mivel a víz fertőző, szinte ihatatlan volt, de a meleg miatt mindenképpen élni kellett vele.. Erre mondtam, hogy „miért nem desztillálták a vizet” – „abban nincsen semmi” – mondta az illető. Viszont a „tapasztalat” egy számára fontos adalék volt az alkoholfajták „mértékletes” fogyasztása mellett, mint „tudományos” érv. Hiába mondtam, hogy a melegben alkoholt inni, csak további „fűtés”, vagyis még nehezebb elviselni azt az embertelen klímát. Ez ellen a tiszta (desztillált) víz és a friss, tiszta vízben megmosott (pár csepp hidrogén-peroxiddal „fertőtlenített”)gyümölcs (zöldféle) a legmegfelelőbb… Vagyis a gondolkodás nélkülözhetetlen tartozéka a tudás, a túlélőképesség, a fizikai és szellemi erő fenntartása. Elérkeztünk az egyik legfontosabb tabuhoz, az egészséggel kapcsolatos dogmák mindenhatóságának megkérdőjelezéséhez. Ahogyan a szerelő, a politikus, sőt a tudós is, úgy az egészségügyben dolgozó, általam nagyra becsült emberek, a recepcióstól a kórház igazgatóig felépített létfontosságú egység, szintén mentes a gondolkodástól, helyette van a protokoll. Ami viszont sokkal korábban lefektetett, bizonyos tévedéseken, tudatos ferdítéseken, a Rendszer saját érdekeinek feltétlen szolgálatán (gyógyszergyártás-forgalmazás) alapul. Ebben manapság „vastagon” benne van az „egészségügyi technológiák” egyre nyomuló érdekvilága. Ami tulajdonképpen az egész technokrata lobbi mindent uraló szándékát tükrözi.

Mi az, ami minden embert a legjobban foglalkoztatja? Az egészség. Mi az, amiről mindenki (az orvos is) a legkevesebbet tudja – jól látják – szintén az egészség… Tehát az, amiről a legtöbbet kell hazudni, és a legkevesebbet illik tudni, hogy az ezzel kapcsolatos reklámok, szerek, eszközök, módszerek, terápiák, és intézetek „hozzák a szokásos” profitot. De tudják ugye, hogy nem erről beszélünk most?! Végül is a gondolkodás az egészséges emberre jellemző, vagy olyan emberre aki úgy döntött, hogy nem foglalkozik az egészségével (de ez a döntése ugyanúgy meghatározza/lerontja a gondolkodásának őszinte és értékes eredményét…) Számos (mindennapi) jelenség, hogy – egyébként rendkívüli – emberek úgy távoznak ebből a világból, nélkülözhetetlen tudásukat, mindennapi jótetteiket itt hagyva, hogy „szinte minden rendben volt” velük, csak a lelki-fizikai, biológiai (egészségi) életük volt ugyanolyan kaotikus mint szinte mindenkinek. Ha emlékeznek arra, hogy mit írtam fentebb arról, hogyan létesítenek az emberek kapcsolatokat, milyen módon „fogadják el” egymást, és mennyire szimpatikus az, akinek „vannak árnyékai” – (Hamvas) – akkor be tudják helyettesíteni ezt saját családtagjaik, vagy általuk kedvelt személyek esetenként drámai végével kapcsolatban. Ha jól belegondolunk (azt hogyan kell?), éppenséggel ez az, ami szép lassan, de biztosan (!) zülleszti szét a világunkat… Hogy mennyire (?) hiányoznak azok a bölcsek, akik egész életüket mintaszerűen, végig tudásgyarapítással, gondolkodással, ami fiatalon tart (tényleg), és ami szintén jellemzi őket: tudásuk szüntelen kisugárzásával mutatnak példát. Mennyire hiányzanak azok az „útjelző oszlopok”, akik a szellemet és a logoszt (értelem) hordják a vállukon – kicsit vegyes képzavarral élve… Ők voltak azok, akik a szüntelen tapasztalással, belátással, gondolkodással, vagyis tudással jutottak el szinte az abszolút tudás megszerzéséig, ami egyúttal az életmód és az univerzalitás egysége, a holisztikus látás és gondolkodásmód élő példái: ők a polihisztorok. Erre mondta Hamvas, hogy szakrális szubjektumok. Ő maga  korában is már csak a könyvet nevezte szakrális objektumnak, ezen bölcsek utódjának, amiből a tudást elsajátíthatjuk. Valaki ezt egy laza mozdulattal leseperve, azt mondta: „..Erre ma már nincs szükség..” nos, a szükségről is lehetne még beszélni…

Manapság viszont a könyv helyébe (remélem, nem véglegesen..) a számítógép, okos telefon, szerverek, hálózat stb-stb. lépett, jól mutatva, hogy a könnyen elillanó, amúgy is semmit érő tudás mennyire nem tudja a lényeget megragadni. A rengeteg információ mögött csak a hatalmas üresség tátong… A hazugságok özöne között a bölcsesség és általános lényegi tudás megszerzésének képtelensége elsők között rohan (igen, nem jár..). Milyen egyszerűen fogalmazott egy „bennszülött” teherhordó dr. Balogh János akadémikus anekdotájában, a rohanás mivoltának ellentételeként, a ritmust tartó teherhordó a lépés gyorsításáról: „Nem akarjuk elhagyni a lelkünket…” Én sem mondhatok ennél többet. A gondolkodás, a szellem, a lélek, a gyakorlati példa, a hosszú tevékeny egészséges élet, a bölcsesség, a szerteágazó, kreatívan fejlődő jellem, tudás (az egyetlen, ami fejlődik, nem a technológia és a Rendszer…) és az eddig szándékosan nem említett elem az érdeklődés, ami mindezt összefoglalja és ellátja munícióval. Ostoba, tudatlan és ferdítő azt hangoztatni, hogy a mai világban már nem lehet senki sem polihisztor. Mi az a tudás, ami hiányozna abból, amit a régi bölcsek már tudtak? Az a látszat tudás, amire ma a Rendszer alapoz, a szakértők (Konrad Lorenz írta) általi résztudás, ami meglehetősen ingatag, lobbiérdekeknek alávetett, ideiglenes, provizórikus tudás, adott helyzetek „megoldásához” szükséges, vagyis távlatilag, lényegi problémákhoz alkalmatlan mód. Egyetlen szakértő véleményére sem szabad alapozni, mert ez azt jelentheti, hogy a közemberek eleve nem rendelkezhetnek olyan tudással, ami egy mozdulattal megsemmisítheti a szakértő állításait. Hogyan is hihetünk egy olyan világ szakértőinek, akik az egészséget nem ismerik, az emberiséget halálos sugarakkal, méregdrágán akarják „jóléthez, energiához” juttatni, akik úgy hajlanak, mint a nád, amerre az érdekeik vezetik őket, és saját életük egy fabatkát sem ér, ha példának kellene  felhozni őket..

Az a tudás, ami a régi bölcsek tudása, az élet és a lét közti harmónia tudása, ami a nehézségeket nem tartja akadálynak, a kényelmet nem nevezi célnak, a gazdagságot nem hívja érdemnek, a butaságot, otrombaságot, betegességet, nem hazudja fejlődésnek, a rosszról hiteles fogalmai vannak, ami ugyanúgy, mint az egészségnél, ahol a betegség az egészség hiánya csupán, a rossz a jó hiánya, semmi más..

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük