A pénztrónus ledöntése 

Korábbi írásomban (Emberkamat) utaltam a pénz szerepének elkerülhetetlen megváltoztatására. Most részletesebben is kifejtem álláspontomat a pénz kulcsszerepéről az emberi szellem lezüllesztésében.

Olyan témáról van szó, mely indokolatlanul és infantilisan pironkodva szokott előkerülni, hiszen ez a téma mindenkit érint. Különösen ebben a mesterségesen gerjesztett válságőrületben, amely természetesen szintén a pénzhatalomról szól. Mikor valaki a pénz szerepéről és arról a követelő szükségről beszél, hogy a pénz legyen kevésbé meghatározó az emberek mindennapjaiban, akkor rögtön valamiféle „kommunistagyanús” agitációt, vagy egyesek szerinti, túlhaladott eszmék újraélesztését kell gyanítani. Nincs másról szó, mint arról, hogy a pénz már olyan démonná vált, melyet lassan a pénz „szakértői” is kezelhetetlennek tartanak. Ennek a paradox helyzetnek nincs megoldása a megszokott gondolkodásmódban. Addig, amíg a pénzre hárítjuk azokat a motiváló eszközöket, melyeknek alapeszmékként kéne rögzülnie az emberiség tudatában, addig nem változik meg a jelenlegi kilátástalan helyzet. Vagyis, ha nem volna pénz, nem volna válság sem.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Ezt a kérdést akkor tudjuk megnyugtatóan megválaszolni, és az általa előidézett problémát megoldani, ha megvizsgáljuk, valóban milyen szerepet szánnak ma a pénznek.

Ösztönző

A dogmák szerint, pénz nélkül megállna az élet. Senki sem dolgozna, mindenki várná, hogy a sült galamb egyenesen a kitátott szájába repüljön. Neki csak a rágásra, és a nyelésre kéne összpontosítania. Ezt a hazugságot azért sulykolják, mert a világ kóros fáradtság szindrómában szenved. Mely fáradtságot éppen a pénz szüntelen hajszolása okozza. Ezen közben semmi fontosra nem jut idő, és erre igen divatos dolog hivatkozni. Természetesen, nem holmi szóvirágról, hanem valóságos kortünetről és kórtünetről beszélek. A fogyasztói szellem, amiről később lesz szó, megkívánja a nagy mennyiségű és válogatás nélküli fogyasztást, miközben nagy súlyt helyez a látszólagos választási szabadságra. Nagyon jellemző a szellemi züllésre ez a többszörös tudatzavar. Valójában igen silány árut kell mindenkinek megvásárolnia, az olyannyira fontos pénz nevű „micsodával”. Érdekes, ami szintén későbbiekben bővebben lesz taglalva, a pénznek számokban kifejezett, de voltaképpen teljességgel irracionális, vagy még divatosabb szóval virtuális mivolta. Eme többszörös zavar a különféle számok egymás közötti aránya, minőségi jelző funkciója – volna, ha működne. Az ösztönző szerep tehát nagyon ingatag talajra épített légvár. Azokban az országokban, melyek un. „szegénynek” mondhatók, a szegénység nagyon látszólagos, és igen gyakran nem az anyagiakban való hiányt, hanem a szellemiekben megmutatkozó alkalmazkodásképtelenséget jelenti. Ezen igen gazdag országok, ahol fűtés nélkül, viszonylag kevés eszközzel egészséges, nyugodt perspektívát biztosíthatnának az ott lakóknak, jobban mondva az ott lakók maguknak…, a helyett mindenki teljes erőből elhiteti velük is, és a világ egyéb, sokkal kevésbé élhető vidékein, rengeteg energiát pazarló módon, mégis fényűzésben élő polgáraival, hogy a szegény országoknak pénzt kell adni. A mi kis, nem kevésbé zavarodott elméjű lakókkal evickélő országunknak is ezért kellett különféle hatalmi csoportosulásokhoz dörgölőznie, mert ott több a pénz. Pedig nem a pénz kevés sehol, hanem az ész, amely fedezetül szolgálhat(na) bármiféle pénz, vagy pénzhelyettesítő eszköz mögött. Korábban ezt a hivatalt a munkának szánták, holott a munka nem olyan dolog, amit úgy kéne kikényszeríteni, illetve megmagyarázni. A munka egyszerűen csak van. Ezt a tényt azért nem lehet mindenki számára alapvetésként felfogni, mert ott a pénz, amitől azt várják, hogy ezzel kényszerítsék a lusta emberiséget: Mars dolgozni!

 Értékmérő-értékteremtő

Ezt a mítoszt nem olyan nehéz szétfoszlatni, hiszen manapság minden fordítottan működik. A silány, haszontalan, sőt ártalmas eszközök, anyagok jóval több pénzt érnek a piacon, mint a hasznos, tartós termékek, megemlítve, hogy effélék már szinte nincsenek sehol. Különösen igaz ez az állítás az emberiség közös és elidegeníthetetlen részére, a szellemi-kulturális kincsekre. A művészeti alkotások igen kis hányada jelent nagy értéket pénzben is kifejezve, de csak azért, hogy a művészeteket, vagy alkotásokat, vagy az alkotókat magukat, a háttérben mozgó, a hasznot bezsebelő élősködők sokszor indokolatlanul és érdemtelenül túl nagyra értékeljék. Ez az ördögi kör játékfigurákként cibálja reflektorfénybe, és taszítja a sötét ismeretlenségbe azokat, akik már lefutották a maguk köreit mások érdekeiért. Hasonlóként azokhoz az agarakhoz, melyek a műnyulakat hajkurásszák eszelősen a végkimerülésig. Csak esetünkben a nyúlbáb helyett a pénzbankók lobogtatása viszi előre a rendszert. Csak csodálni lehet, hogy eközben az emberi tehetség is kap kevéske szerepet. Az, amiről szintén már nem illik beszélni a szellem vonatkozásában, hogy tudniillik, a szellemnek emelkednie kéne, és éppen a művészi alkotások hatására, mindenkinek elkerüli a figyelmét.

Gazdaságélénkítő-rendszerfenntartó szerep

Ez a mítosz a civilizációs rendszer alapeszméje volna, ha működne. Jó tudni, hogy világunkban az éleslátás olyan áttörhetetlen akadályokba ütközik, mint a fogalmak többszörösen fordított értelme. Ez a változó és önmagában is ellentmondásos szindróma kevés területét jellemzi annyira az emberi életnek, mint épp a címben foglaltakét. A fogalmak sajátos zagyva egyvelegének, legfőbb szándéka éppen az, hogy senki se legyen tisztában vele. Ha valami érthető és olyan egyszerű, hogy a falu végén lakó ős öreg anyóka is azonnal felfogja, akkor sürgős változtatásra szorul. Része ez annak az állandó „zavaróadásnak” mely az éppen hivatalban lévők részéről ömlik a gyanútlan polgárokra. A gazdaság maga is olyan fogalom, melyet azért találtak ki, hogy megindokolják a rendszert magát. A gazdaság titokban a gazdagság fogalmával szeretne rokonságba kerülni, és a hatalom részeseinek jut is belőle bőven. Azonban az az idea, hogy a gazdaság az embereket kell, hogy szolgálja, csúfosan megbukik, mint mindig is, csak legfeljebb nem volt annyira nyilvánvaló, mint most. A gazdaság és közösség, látszólag közel álló két fogalom, de szerencsére már kiművelt bennünket a korábbi évek keserű tapasztalata, és a remélt jobb világban való csalatkozás, már nem helyezzük őket közös nevező fölé. Mindkét fogalmunk elavult, prostituálódott, kihasználódott, lejárt, mint a be nem váltott zálogcédula.

Nem megyek bele olyan fölösleges elemzésekbe, hogy mi lenne a gazdasággal, ha több volna a pénz, mivel soha nem volt elég pénz a gazdaságra. A gazdaság fő jellemvonása éppen az, hogy nem gazdaságos, vagyis pazarló, harácsoló, kizsákmányoló, csaló, mohó, féktelen, bűnöző. És még sorolhatnám a hasonló jelzőket. Ezt csak azért nem teszem, mert a fogyasztó egyik jól látható tulajdonsága, hogy beteg és könnyen felmegy a vérnyomása.

Rendszerfenntartó szerep

Még annyira sem igaz. A rendszert az erőszak és a gonoszság tartja fenn, legfőbb eszközével, a hazugsággal. Csupán ezt az egy tényezőt kéne igazmondásra cserélni, máris összeomlana minden, amit ma civilizációnak nevezünk. És ennek fő oka éppen a gazdaság-pénz-hazugság triumvirátus.

Igazságosztó szerep

Ha valami, akkor ez az, ami megmutatja a pénz valóságos, rücskös, undok pofáját. Sokan, akik magukat értékesebbnek, fontosabbnak, szebbnek, egészségesebbnek, felülmúlhatatlanabbnak stb. tartják, éppen ama tulajdonságuk, vagy helyiértékük miatt, ami a pénzhez jutásban való ügyességük, szerencséjük, hogy ne mondjam, enyhén szólva: huncutságuk, de durvábban: rámenősségük, még durvábban: gátlástalanságuk, legdurvábban: erkölcstelenségük, mások legázolásához való képességük gazdaggá tett, vagyis sok pénzhez juttatott, azt hiszik, hogy mindeme gusztustalan mivoltukat széppé és elfogadhatóvá teszik azáltal, hogy pár garast odavetnek a szegényeknek. Mondhatni: jótékonykodnak az élhetetlenek számára. Pedig ez a gesztus is saját reklámuk, és további gyarapodásuk szolgálatában áll. Kevesen, akik szinte elvesznek közöttük, tényleg megelégszenek annyival, ami minden emberi halandónak jár. Annak ellenére, hogy az a képesség, vagy az a kivételes szituáció, hogy tudnának, ha akarnának szinte korlátlanul pénzt és egyéb talmi kincset birtokolni, mégsem élnek a lehetőséggel. A mi vidékünkön újabban az számít mérvadónak, akinek jó pár milliárdra rúg a vagyona, mivel a rájuk voksolók abban bízhatnak, hogy részesülnek eme bizonytalanul szerzett javakból. Mi ez, ha nem az erkölcstelenség leghivatottabb próféta szózata?

A pénzt eddig nem láttam igazságos szerepben, még ha véletlenül azok is hozzájutnak, akik jóra és jól használják. Sajnos a pénzdémon minden tevékenységet megront, mivel létrejötte nem volt más okból, mint a kevés jó, és igaz érték megsemmisítésének okából. Az, hogy eleinte nem volt mindenki számára világos, még nem jelenti azt, hogy abban a pillanatban hivatalos rangra ne emelkedett volna az emberek megkülönböztetése, és mindenre való felhasználhatósága.

Nem hiszem, hogy a pénz által devalválódott értékeket külön kéne felsorolnom, hiszen elég a hiányukra gondolni, és ehhez csupán lelkünk mélyére kell néznünk.

Ezért is elérkezett az idő a démon kiűzetésére az általa kreált hamis paradicsomból.

Fogyasztani!

A munka kényszere mellé ott kell, hogy álljon a fogyasztás kényszere, hisz a sokszor felesleges, káros, sőt beteges célú munka ellenértékét gyorsan fel kell élni. A munka által megtermelt javakról nem is beszélve. A fogyasztás a világ leghitelesebb szájából elhangzott szózatban képes fenntartani a gazdaságot, vagyis a rendszert, vagyis azt, aminek sem értelme, sem létjogosultsága nincs abból a szempontból, ami az emberi lény szerint fontos lenne. Eközben kimondhatatlanul sok szemét keletkezik. Ez a tény önmagában is elég ellenérv lenne a fogyasztásmítosz ellehetetlenítésére, mégsem történik semmi ennek megoldására. A felszínen való maszatolásról most ne beszéljünk! Az, hogy pár kereskedő papírszatyrokat pénzért árul, miközben az árucikkek tömege csomagolásban és tartalomban merő szemét. Az egyetlen reménykeltő jel a komposztládák, vagy a komposztálás technikájának a köztudatba való lassú bevitele. Ez ugyanis olyan anyagokat tud termőfölddé tenni, amelyek eredetileg is a termőföldben teremtek. Csak akkor hiszem el a különféle „természetvédelmi” hivatalok szólamait, ha az összes emberi tevékenység olyan organikus anyagokat és eszközöket alkot, melyek visszakerülve a természetbe újból egészséges és élő közeget hoznak létre. És ez nem utópia, hanem technikailag nagyon is kivitelezhető, de a pénz… által kellően meg nem támogatott ábránd csupán. Nos, már ez is elég volna ahhoz, hogy a pénz aranytrónusát leromboljuk, beolvasszuk. Magát a fémet pedig csakis arra használjuk és annyit, amire, és amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nagyon vékony földfelszínt ne tegyük pusztasággá. Ezt akár más fémekre is vonatkoztathatjuk.

Ha a fogyasztás csak a szükséges eszközökre és javakra, az élet fenntartásának magas szintű biztosítására korlátozódna, akkor nem pár tucatmilliárdnyi ember, hanem akár 100 milliárd is békében, jólétben, egészségben, ami a legfőbb jó, és ráadásul emelkedett szellemben, az Univerzum áldására és áldásával élhetne ezen a kicsiny bolygón. De mielőtt ostoba fantasztának neveznének, a pénz kiiktatásával könnyen lehet, hogy ezt a mumust, amivel mindenkit riogatnak, nevesül a túlnépesedés mumusát se kéne, és lehetne felhasználni, mert az értelem korlátozza önmagát.  Csak az esztelenség nem ismer korlátokat.

A láthatatlan, anyagtalan pénz

Ez az egyik olyan találmány az emberiség történetében (nem fejlődéstörténetében), ami teljességgel irracionális és anyagtalan, mégis valóságként bánunk vele. Akár egymást is elemésztenénk érte. Meg is teszi az ember akár saját kezével, akár közvetett eszközökkel. Azok az erők, amelyek az emberben a pénz hatására ébrednek olyan démoni hatalmakat szolgálnak, melyek semmilyen vallás tanaiban nincsenek leírva. Jóllehet gonosz alatt valamiféle valós személyt, a jótevővel szemben létező ellenpontot értenek, ritkán merik ezt a pénz köntösébe öltöztetni. Mi sem mutatja jobban ezen szellemiségek furcsa szerepét, melyről még annyira sem illik beszélni, mint a főcímben jelzett démon szerepéről. Végül azt kell gondolnunk, hogy a pénz nem szolgálja a jót, és amit szolgál, nem jól szolgálja. Talán ez szerencsénk is, mert azt a szörnyeteget, amelyet a pénz kihoz az emberekből, néhányan se volnának képesek megfékezni. Az a tény, hogy ritka kivételek esetében a pénz hiánya, vagy szándékos mellőzése olyan erős építő hatást gyakorolhat az emberi lélekre, mutatja, hogy a civilizáció egyetlen eresztéke sem tart ki a legvégsőkig. Tehát elszigetelt esetekben már sikerült szinte a semmiből olyan értékeket teremteni, és erre a teremtés szó valóban helytálló, amely értékek a jövő szellemi bázisát alkothatják. Ez is olyan adalék, ami azt példázza, hogy a pénz nem feltétele a jó létrehozásának.

A pénz anyagtalansága nem volt annyira nyilvánvaló a közelmúltig. A fogyasztás és fejlődésmítosz gerjesztette irreális vágyak és a követhetetlen pénzmozgások, szükségessé tették, illetve ennek ellenkezőjeként, lehetővé is tették a pénz számokban kifejezett, és anyagban szimbolizált irreális valóságának (?) leegyszerűsítését, magára a számszerűségére. Azzal a hamis állítással megtámogatva, hogy ezáltal a pénzünk nagyobb biztonságban lesz. Erre rácáfolva még soha sem volt a pénz ekkora bizonytalanságban mióta a pénz virtuális mivolta ennyire valósággá nem vált. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem képzavarról van szó, hanem annak szemléltetéséről, mennyire képtelen és követhetetlen a pénz fogalma, értelme, szerepe, sőt szükségességének indoklásai.

Talán elég ennyi is ahhoz, hogy rátérhessünk magára a trónfosztásra.

Ugyebár a sok hazugság egyike, hogy a pénzt meg kell védeni, hogy azokat is meg kell védeni, akik a pénzt birtokolják, hogy végül azért kell szervezkedni, és erőszakrendszereket, eszközöket felhalmozni és fenntartani, hogy védjünk valamit, amit meg se tudunk rendesen magyarázni, és végül senki sem ért igazán.

Erre szeretném magamat idézni, mikor olyan témával találkozom, mely pillanatnyi észbeli kapacitásomat meghaladja:

Nem értem, de meg tudom magyarázni.

Sokan, sok helyen, sokszor, nálam sokkal értelmesebbek, hivatottabbak, hitelesebbek elmondták, hogy mennyire rossz, felesleges, pazarló, állati, gonosz, stb az a mód, ahogyan a fentebb körülírt és érthetetlen, megmagyarázhatatlan valamit, a pénzt olyasvalamire költik, amivel embereket lehet, sőt kötelező ölni, a természetet lerombolni, összeszennyezni, gyűlöletet, bosszút gerjeszteni, pestist és döghalált hozni az emberiségre, mint a háborúnak nevezett, de valójában a hatalom, és az elnyomás eszközéül nemzetközi összeesküvésben gyakorolt borzalmat megvalósítani. Nevezzük a továbbiakban a pénzt javaknak, mint rég. Az összes létrehozott javaknak igen nagy hányadát fordítják ma erre a szörnyűségre. És mindezt azzal a maszlaggal körítve adják be az embereknek, hogy, ha te nem véded meg magadat, akkor majd téged fognak elpusztítani. Ne nevessenek ki, de mindezt csak azért tudják az emberek nagy részével elhitetni, mert a pénzdémon hatalmában állnak. A fejlődés oktalan és nem létező ábrándját ráhúzzák mindenre, amit el akarnak érni, és ennek megtagadását főbenjáró bűnként felhasználhatják emberek fizikai megsemmisítésére. Aki a fejlődés akadályában áll, azt el kell tiporni! Miközben a fejlődés, mint rákos daganat, magát a bolygót fenyegeti. Itt már nem is említem az Embert; amíg nem éri el ezt a szintet, nem vehetjük számításba. Szóval, ahogyan a pénz szép lassan, de biztosan eltűnik az emberek életéből, motiváló erőiből, értékrendjéből, felesleges küzdelmeiből, szükségtelen, és gonosz erőszaktételeiből, megfosztva azokat üzemanyaguktól, mint Hamvas mondta a „kenyőcstől”, egyszeriben előtérbe kerülhetnek végre az ember mindig is meglévő jó tulajdonságai. Első helyen nem is a becsületet, hanem a kreativitást említem. A művészit és a mindennapit, ami az emberi világot a természettel összhangba hozza. Csakis ez a kreativitás az, ami építő legalább is anyagi szinten, miközben lelki-szellemi szinten a mindenre kiterjedő művészi hajlam kerülhet előtérbe általa. Az a ma hiányzó és rosszra használt, elkurvult művészvilág végre az embert és a természetet egyszerre szolgálhatná. Nem függne a napi árfolyamoktól, a divatoktól, sem pedig a barátságoktól, összeköttetésektől, hatalmi tervektől, hanem betöltené alapvető hivatását, mely az ember felemelését jelenti. Egyszeriben lehetne szeretni azt, amit az ember létrehoz, mert az épületek nem hatalmi szimbólumok, vagy a férfiasság furcsa torz vetületei, hanem olyan alkotások, amelyek méltók minden korok embereihez. Ugyancsak megvalósítva azt az eszményt, hogy organikusak legyenek. Az egyik legszörnyűbb hatása az emberi tevékenységeknek, amit emberi lábnyomnak, vagy egyszerűen az ember által jogosan, vagy jogtalanul elfoglalt természetnek értünk, az utak mértéktelen elszaporodása. Az oktalan és összevissza rohangálás, és ugyanilyen oktalan pusztulás szinte eltörölhetetlen emlékművei. Az építmények is ebbe a körbe tartoznak, mivel a csapadékot nem a természetes módon, hanem robbanásszerűen és szennyezett formában juttatják vissza a természetbe. A csapadék éltető szerepe ezután rombolássá válik, mint minden, amit az ember keze érint, és önmaga ellen fordít. Könnyű érv ezután a folyókat és a globális felmelegedést okolni a szörnyű pusztításért.

Vajon a javaknak micsoda hányada megy veszendőbe a fogyasztói mókuskerék, és az összes fölösleges mozgás által? És ez még hagyján, de a szennyezés egyik rendíthetetlen bázisa éppen az úthálózat létrehozása, használata. Ezt a ma embere járandóságának, jussának, jogos elvárásnak tekinti, és ezzel szavazatokat lehet szerezni. De hova és minek ez a nagy sietség? Ha ez kérdés, akkor nézzenek körül és megláthatják, hogy hova jutottunk.

Hogyan valósítsuk meg a pénz kiiktatását az emberi életből? 

Ezt is sokan megpróbálták addig a pillanatig, ami a közelmúlt napjait figyelve itt van az ablak alatt. Szóval beszélgettünk arról milyen rossz is a pénz, meg a megélhetésben betöltött szerepéről ésatöbbi, amit fentebb taglaltam. De sohasem beszéltünk arról, mi lenne nélküle. Pedig feleim, higgyétek el: Semmi. Vagyis inkább valami. Mert ami most van, az a merő kosz és ostobasághalmaz, ez a semmi, és csakis az a valami, amihez nem kell pénz.

Adva van egy ország. Amíg adva van…Abban ugyebár polgároknak nevezett alattvalók élnek. Úgy ahogy, addig ameddig. Mi élteti őket jobban, mint most? Mi van, ha hideg van? Köszönöm, csak megfagyunk. Mi van, ha éheznek? Ha nincs pénzük, éhen vesznek. Miért? Nincsen földjük? Ha a puszta beton a hazájuk, akkor nincs mit tenni. Van még egy csomó hátralékuk az uzsorakamatból, azt nem lehet megenni. A virtuális izé, ami nincs, nem hoz több banánt külhonból. De nem is rohangálunk összevissza, telebüdösítve kicsiny honunkat, hanem szépen összebújunk, és elővesszük, amink maradt, és mindig is volt: a józan eszünket. Egy darabig megleszünk, így egymást melegítve. Jut időnk megint egymásra, sőt magunkra is, minő önzés!? Mivel nem eszünk olyasmit, ami nem ehető, egyre egészségesebbek leszünk. Egyre erősebbek, magabiztosabbak, vidámabbak, optimistábbak, a helyett, amik ma vagyunk. Egyre jobban fogjuk egymást és a minket egyre jobban fenntartó és gondozó természetet tisztelni. Megtanuljuk, hogyan éljünk meg a semmiből, vagyis a mindenből, amit eddig semminek tekintettünk és kizsákmányoltunk. Felépíthetjük azt a valóságos világot, ami csak a mi kezünk által tud létezni. Úgy fogunk egymástól függni, mint ág a gyökerétől. Egyszer talán

gyümölcsöt is hoz ez a mesebeli fa, ami az Édenben fog nőni. Hiszen újból Hamvast szabadon idézve, vagy inkább Hamvas szellemében: „Az ember legfőbb dolga az Éden újrateremtése.” Ennek a fának a gyümölcse most már az a tudás lesz, ami az embert és a természetet egyaránt fogja szolgálni. Nem lesz semmi, ami ezt az egyetlen megszentelt függőséget megtörje.

Testvéreim jöjjetek, járuljunk a detronizáláshoz!

A pénztrónus ledöntése II.

Költs keveset! 

Mindenhol azt harsogják:

Költs minél többet! Erre mozdul a gazdaság. Mindegy, hogy mit veszel, csak vásárolj!

Az iraki háború miatti sokkban az amerikaiak elfelejtették ezt a szabályt. Elnökük sietett a paranccsal: Költs, mert megbukik az amerikai álom mítosza! Bár akkor bukott volna meg, hogy felébredjen a világ. Az első részben leírtam, hogy a pénzt olyasmire használja a hatalom, amit személyes példamutatással, illetve türelmes, szeretetteljes neveléssel, megértéssel kellene elérni az emberek sokaságánál. Ez a megfoghatatlan, mégis mindenki által hőn áhított szimbolikus eszköz nem közvetlen, ezáltal elvész valódi erkölcsi hatása. Amit kivált, az már messze van a kezdeti szándéktól. Kiüresedik, és visszájára fordul. Soha nem tesz a pénz semmi jót. Látszólag igen hasznos és pillanatnyi örömöket, látszatsikereket ki lehet vele váltani, de nincs elég ereje ahhoz, hogy hosszú távon pozitívumként maradjon az emberi lélekben. Ilyet csak ember tud embernek adni. Semmilyen más közvetett eszköz nem hozza a várt eredményt. A pénzt tehát nem más, mint korbács és mézesmadzag.

Ezzel magát az embert süllyesztjük le olyan szintre, ahol háziállataink, haszonállataink vannak. Azt is érdemes egyszer megvizsgálnunk, hogy ők vajon, miért vannak ebben a státuszban? Tehát, ha emberek szeretnénk maradni, vagy, ha végre annak szeretnénk magunkat érezni, el kell vetnünk ezt a primitív, idomítási eszközt, a pénzt! Ahhoz azonban, hogy a pénz értékét felcseréljük valamire, valami másra, valami maradandóra, olyanra, ami az embert felemeli, nem egyre lejjebb süllyeszti, újra fel kell fedeznünk a Nagy Francia Forradalom egyik alapeszméjét, de persze nem abban a kezdetleges formában, ahogyan akkor a forradalmárok tették. Ez nem más, mint az egyenlőség, és a testvériség, ami ebből fakad.

Ennek az eszmének csupán a pénzuralmi ferdítések vonták meg létjogosultságát, midőn nevetségessé tették, megvetendőnek állították be, és illúzióvá hazudták ezt a szép ideát. Idea, mondom, és ezzel nem kisebbítem a jó szándékot, melyben valóban egységgé vált az akkori tömeg. Csupán egy időre, mert a pénz újból átvette a hatalmat.

Mikor a pénzt végre a múzeumok, levéltárak polcaira száműzhetjük, minden rossz hatásával egyetemben, nem tehetjük ezt úgy, hogy helyette, vagyis arra a helyre, melyet a pénz bitorolt, ne helyezzük vissza jussába a trónfosztott emberi értékeket. (lásd még: Emberkamat) Ezeket pedig csak gazdagíthatjuk, hiszen számuk végtelen, és csupán a szellem, a képzelet szab nekik határt. Jelenleg nem ezen értékek körül folyik a képzelet mesterséges ábrándjainak programozása, mint tudjuk. Az a folyamat, mely végül ennek a több ezer éves rémálomnak véget vet, csakis azzal kezdődhet, hogy megtanítjuk az embereknek önmaguk értékeinek felfedezését. Nemrégiben olvastam egy könyvrészletet, ahol az írók leírtak megtörtént eseteket, melyek Down kóros gyermekekkel folytatott kísérlet során elért eredményekről szóltak. Hosszú, türelmes tanítás, megszámlálhatatlan ismételgetés egyre jobb eredményeket hozott, végül ezek a gyermekek átlagos iskolákban végezve egyenrangú szellemi teljesítményekre voltak képesek, egészséges, hibátlan idegrendszerű társaikhoz hasonlóan.

Megkérdezem: akkor hogyan engedhetjük meg azt, hogy egészséges szellemi képességű gyermekeink közül sokan elfecséreljék értékes tudatukat, drogokkal, különféle értelmetlen, sőt káros álcselekvésekkel; nem, hogy emelnék szellemi színvonalukat, hanem felnőtt korukra bűnözőkké, esetleg önpusztítókká váljanak?

Az a véleményem, hogy mindannyian elveszünk a pénz utáni szüntelen rohanásban, és elhagyjuk értékeinket, melyek pedig kihasználatlanul elsorvadnak, mialatt az egész világ, beleértve az emberen kívüli élővilág szolgálatára, és védelmére hivatottak. A felelőssége ebben minden felnőtt embernek egyenlő mértékben felróható.

Ugyanakkor, mi felnőtt, vagy felnőttnek látszó emberek, inkább szeretnénk gyermekként élni, leadni minden gondunkat, nem az összes bajt magunkra vállalni.

Ennek csakis egy oka lehet: Nem jut időnk, szellemi energiánk a legfontosabb emberi értékek kimunkálására. Elsőként magunkban, és azután gyermekeinkben, akiket nem hibáztathatunk azért, mert mi nem mutattuk meg nekik, hogyan élhetnek a pénz befolyása nélkül. A cinikusok erre azt mondják: „Nem is foglalkozunk a pénzzel, ha van elég belőle…” Ez persze nem igaz, mert, minél több van, annál többet kell vele foglalkozni.

A pénz okolható a szelekcióért, a tevékenységek pályákra és szakokra való szétszóródásáért, az embertömegek koncentrálásáért, a természet kizsákmányolásáért, és ezt a sort sokáig lehetne folytatni, mi mindenért okolható. De végül rájövünk arra, hogy a pénz nem az, aminek hisszük, csak olyan hatalmat képzelünk köré, ami valójában lustaságunk, türelmetlenségünk, kényelmünk, saját értékeink alábecsülése, hibáink elkendőzése és kijavításuk elodázása miatt válik hatalommá, és látszólagos hatalommá, teszem hozzá.

Amikor a szellemről beszélünk, akkor egyúttal a lélekről is beszélünk. Eddig ez a két vetülete tudatunknak, viselkedésünknek, vagyis személyiségünknek, erősen különvált. Egy számomra meghatározó könyvből, M. Scott Peck, amerikai pszichiáter besztszellerjéből, mely Az úttalan utakon, illetve új kiadásban, A járatlan út címmel megjelent, értettem meg, hogy a lélek és szellem egy és ugyanaz. Ez a könyv is egy az önfelfedezés, vagy önismeret témaköréből. Való igaz, hogyha szabadok akarunk lenni, nemcsak anyagi értelemben, ahogyan sokan a pénz révén kívánnának azzá lenni, akkor önmagunk minél teljesebb megismerése, értékeink önmagunk számára közelítőleg objektív felmérése okvetlenül szükséges.

Ez a látszólagos kitérő arra próbál rávilágítani, hogy a szétszóródás, mely nagy részben a pénz hatása, nem kíméli életszemléletünket, alapvető felfogásunkat; önmagunkról és a világról alkotott képünket. Az egység, melyet aprópénzre váltottunk, atomizálódott emberiségre, és furcsa paradoxonként egységes tévtudatosságra változott. Manapság, ahhoz, hogy megértsük ezt a képtelen helyzetet, melybe évezredek alatt, megalkuvások, és hamis szándékok szövedékében eljutottunk, és ebben vergődünk, vissza kell térnünk gondolatban ahhoz a keresztúthoz, ahol eltévedtünk, abban a hiszemben, hogy a helyes úton vagyunk. Már maga a gondolat felvetése is sokakban zavarodottságot, elutasítást, megvetést vált ki, azon egyszerű oknál fogva, hogy a pénz fogalmát mindig valamilyen misztikus félelemmel, tisztelettel szokás említeni. Ezután közvetlenül azok, akik híján vannak ennek az orákulumnak, rögtön jelentéktelenebbnek, használhatatlannak, figyelemre sem méltónak, vagy legjobb esetben sajnálatra méltónak találtatnak. Olyannak, aki csak nyűg a nyakunkon. Olyannak, akitől félnünk kell. Olyannak, aki elől értékeinket el kell rejtenünk.

Így tette tönkre a pénz az emberek közötti kapcsolatokat.

 A pénz és a város szövetsége.

A vidék, mint a szenny, nehéz munka, nélkülözés, éhínség, minden rossz jelképe. De csak egy városlakó, vagy egy, a nehézségek elől elmenekülő, kilátástalannak beállított helyzetben lévő, félrevezetett ember szemében. Ám a vidék az, ahol lehet élni. Csak újra meg kell tanulni, és talán másként kell látnunk a jövőben a vidéki életet is. Az a sokak szemében kezdetleges cserekereskedelem, amivel a kőkorszakot együtt szokták emelgetni, még ma is, a számítógép korában, a szuperszonikus gépek kondenzcsíkjaival összeszabdalt ég alatt is virágzik vidéken. Nem kis gondot okozva a hatalmasoknak, akik szeretnének mindenki fejébe egy chip-et ültetni, ezzel még emésztési és ürítési funkcióikat is ellenőrizni. A város legfőbb szervező ereje a látszólagos védelem, de titokban az embertömegek karámba terelése és megfigyelése, irányítása, hatalomvágyó emberek, egyúttal a sötét üzelmek, bűnök jól jövedelmező üzletének tudatos megszervezése. Alapszlogen: a pénz a városban van. De melyik pénz? – Kérdem. Vidéken nincs pénz. Ez „tragikus, tarthatatlan”, mert a vidék nem a pénz, hanem a természet, a természettel való békés, egyúttal nehéz, de értelmes, és emberi lét édeni világa. – Kellene, hogy legyen! Mégis a pénz befurakodik oda is. A még tiszta és vad természet bántja a városhoz szokott, hataloméhes pénzemberek szemét, bosszantja a „kihasználatlan lehetőségek” mások által elfoglalható, és tőlük elorozott haszon ábrándja. Engem viszont szomorúság fog el, ha munkagépeket látok, mint tegnap is, a korábban vad gyeppel, dombvidéki gazdag növénytársulásokkal borított területen, ahol szétdúlva, és „fejlesztve” az, amit védeni és tisztelni kéne inkább. Lehet, hogy éppen a kielégíthetetlen energiaigény, vagyis a pazarló, szemetet termelő gazdálkodás, és őrült rohanás, talán a legújabb csodás találmányt, a szélerőműparkot készül létrehozni. Ez volna még a legbékésebb, és legelfogadhatóbb területfoglalás. Bár csak ez lenne! De rossz tapasztalataim vannak, ezért ha ilyen nagy apparátust látok felvonulni, összeszorul a gyomrom…

Félelmem nem alaptalan, mert a szétszóródás, egyúttal a megalománia jelenségét hozta magával, amit évezredek óta nyomon lehet követni. A paradoxonok sora az emberi kapcsolatok szétzilálása után az embertömegek, már egymástól elkülönített, semleges, tehát befolyásolható, tehát állati indulataikat mérnöki módon szabályozható viselkedésű „szavazópolgárok, plebejusok” tömegeinek, mint a hatalmak eszközeinek betonfalak közé zárt, hatalmas épületek által megszelídített, csürhéjével gyarapodott.

Mi köze van mindennek a pénzhez? Nos, ahol a hatalom, ott van a pénz is. Ahol a tömegek, ott a hatalom. A hatom, persze nem itt született, hanem még Káin és Ábel idejében, mikor két ember közül az egyik uralkodni akart a másikon. Ahogyan a hagyomány tartja. Azonban abban a természetes, önfenntartó, önmagát építő és felemelő közegben, melyet családnak neveztek egykor…, nem jöhet létre a hatalommal való visszaélés beteges formája. Ehhez azonban függetlennek, és egyúttal függőnek is kell lennie az embereknek. Függetlennek a pénztől, és függőnek a természettől és egymástól.

Ez az öröktől fogva létező természeti paradoxon tartja fenn az emberek egymást segítő, egymásra figyelő, szeretettel teli kis világait.

Fontos hangsúlyozni a léptéket, vagyis mértéket, amit elvesztettünk, mikor a természetet a pénzre felcseréltük. A mértéket, mely emberi kell, hogy legyen. Nem lehet sokszorosa egy ember méreteinek. Kivétel természetesen maga a földi környezet, monumentalitásával, gigantikus folyamataival, melyek az emberben ősidők óta tiszteletet ébresztenek, és borzongató szépségével megérinti a lelkeket. Így jön létre az a harmónia, vagyis édeni állapot, amelyet minden korszak a maga módján elérni vágyott. Azonban a küzdelem, és szenvedés, amely a természet ember számára megengedett, és embert megillető részét magunknak megszerezni teremtett embernek kényszere, és üdve is, a mai városlakónak, csak sár, hideg, verejték, és kényelmetlenség. Mégis kirajzik a hivatalnok és gyári munkás telkecskéjére, füvet nyírni, sorba rendezni a sablonnövényeket, vagyis mímelni a valódi életet. De ugyanúgy igényli a megengedhetetlenül sok, a földtől elrabolt energiát, és kényelmet, ami szennyet, és pusztulást hoz a maradék élővilágra.

Miután az embereket a pénz révén sikerült egymástól elválasztani, ami érvényes a családok tagjaira is, hiszen minden, ami jó, és minden, ami rossz, kicsiben is megvan, érdemes megfigyelni ebben a rohamosan bomló, mesterséges világban a „természetes” következményként rossz egészségi állapotú, magatehetetlen betegekkel teli, de nem összetartó családok végnapjait, ahogyan a pénz, az „öröklés” körüli civódások, gyűlölködések a maradék emberséget is felmorzsolják.

Ebben a tekintetben is jól látható különbségek mutatkoznak a vidéki és nagyvárosi családok öröklési körülményei között. A városokban általában pénzt és ingatlanokat, vagyis a városi lét legnagyobb értékét, lakást örökítenek, míg vidéken, ahol még az emberek önfenntartó gazdálkodást folytatnak, inkább a gazdálkodás módját, eszközeit, és a helyet, vagyis a birtokot hagyományozzák az utódokra. A természetben való, létért folytatott küzdelem, erősebb, egészségesebb, teherbíróbb embereket is kellene, hogy jelentsen. Azonban valamire való falu, vagy gazdálkodó család már áhítja a „civilizált” életstílust, amivel a városi élet szennyei, és betegségei együtt járnak. Már csak nyomokban található tehát olyan ideális családforma, ahol a pénz csupán segédeszköz, vagy az elhasználódó termelő eszközök pótlására, nem pedig a létfenntartásra szolgál.

Ha ki akarunk lépni ebből az ördögi körből, akkor értelmesen át kell tekintenünk helyzetünkből adódó lehetőségeinket. A korábbi gyakorlat csupán addig jutott, hogy erőszakkal átrendezte a hatalmi viszonyokat, ezzel viszonylagos, és átmeneti állapotokat hozott létre, de egyúttal gyűlölködést, bosszút, gonoszságot, haragot gerjesztett azokban, akik korábban valamilyen úton gazdagsághoz jutottak. A „forradalmi” káosz szükségképpen hozta azt a szenvedést magával, melyet a városok hamis ígérete a vidék ellenében, és a vidék kihasználásával időlegesen a városi embert elkerült. Ez a szenvedés, halál, kegyetlenség, ami az emberi értékek maradékainak szétzúzásával, erkölcsi mélypontként sötét árnyat vet minden kultúrára, méltatlan a felvilágosult, és szeretetre vágyó, jó akaratú emberek számára. Méltatlan és gyalázatos tett, amelyet semmi sem indokol. Csak a hatalomvágy és a pénz mohó megszerzésének, rablásnak, erőszaknak lehet erre indoka, még ha a „tömegek” demagógiával elbutított, és felbőszített hordái esetleg jogosnak is vélik vérengző tombolásukat. Gyermeki lélekkel átéltem egy ilyen időszakot, és nem vágyom több hasonlóra.

Most, mikor egy újabb sötét időszaknak nézünk elébe, még több tapasztalattal, keserűvel és lehetőséggel biztatóval is, minden lemondó vélemény ellenére se nézhetjük végig a mágikus és ostoba ismétlését a már ezerszer megtörtént katasztrófának. A világos elme ellentmond az őrületnek. Nincs veszett ügy, nincs kilátástalan helyzet. A napokban hozzám eljutott prognózis alapján van jó 3-4 évünk a potenciális energiahordozónak számító kőolaj végső elapadásáig. Az egyéb ismert jóslatok közelgő ideje valahogyan egybeesni látszik ezzel a dátummal, mint hogyha az emberiség foggal-körömmel törekedne arra, hogy a gonosz jóslatokat beteljesítse. Ha nem megy magától, hát tegyünk róla, hogy mégis úgy legyen!

Néha azt hiszem, hogy egy másik bolygóról jöttem, mert a körülöttem levő emberek úgy tesznek, mintha semmi baj nem volna. A veszély halvány érzete se ingat meg senkit. Továbbra is ugyanolyan irreális ábrándokat szőnek gazdagságról, luxusról, nem megérdemelt javakról, melyeket valahogyan mégis meg kell kapniuk.

Egy közös vélemény alakult ki ezzel kapcsolatban:

„Eddig is volt valahogy…Miért kéne most izgulni?

Az efféle szemellenzős felelőtlen magatartás, mikor a baj letaglóz, béna és elképedt reakciókba vált. Úgy tesznek az emberek, mintha eddig senki se mondta volna, hogy itt van már a vész. Minden efféle rossz alkalmazkodás a civilizációs rendszerek mindenek felett való eluralkodásának szomorú következménye. Miközben a „túlélő” túrák, és tanfolyamok üzlete virágzik, az egyes emberek el se tudják képzelni, mi lesz akkor, ha elfogy az olaj, és minden, ami ezzel összefügg. Nem a petróleumlámpa korszak következik, mert következésképpen petróleum az, ami nem lesz, hanem egy jóval korábbi szintre süllyedünk vissza.

Most kell kimondani azt, hogy ennek így kellett történnie!

Már, amikor az első petróleumlámpát meggyújtották, akkor kezdett ketyegni az időzített bomba számlálója, és sajnos a mi életünkben fog lejárni. Hogy ez a bomba rombolni, vagy építeni fog, azt ma senki sem tudja megmondani. Még talán van valamennyi idő, hogy a katasztrófa ne legyen annyira pusztító, és ne okozzon visszafordíthatatlan károkat abban a szellemi fejlődésben, ami igazából még el se jutott a pozitív fázisba.

Ezért kell magunknak korlátozni a fogyasztást. Minden téren és minden mennyiségben. Amikor az előrejelzést megfogalmazó tudós kimondta azt a számot, ami mindenkit megdöbbentett, azt is elmondta, hogy a másik szám, a 20-as a felkészülés és átállás ideje – lett volna, ha ennyi idővel előbb elkezdjük. Még ma sem vesszük komolyan, és nem támogat minden rendszer tiszta erőből olyan kezdeményezéseket, melyek későbbre tolhatnák az összeomlás elháríthatatlan idejét. Most már mindenki számára egyértelmű kell, hogy legyen a hatalmi rendszerek tudatos ténykedése, mellyel a törvényszerű, sőt tervszerű kríziseket holmi „megoldási képletként” önmaguk idézik elő.

 Mindez a pénz és köréje szerveződő rejtett, és nyilvános praktikák következménye. Mára, mint mondtam ez nyilvánvalóvá vált. Ezért az értelmes, és felvilágosult emberek kezükbe veszik saját sorsukat, mint korábban, bármikor. Csupán arra kell nagyon ügyelni minden erre képes embernek, és közösségnek, hogy a káoszban érdekelt erők, akik pozícióikat mások szenvedésével és pusztulásával kívánják megerősíteni, illetve új pozíciókat nyerni, ne tegyék lehetetlenné a valódi túlélők megmentő igyekezetét! Mikor a pénz által generált rendszerek kártyavárként hullnak elemeikre, az efféle alakok elérkezettnek látják az időt gonosz tetteik végrehajtására. Ugyanakkor jut valamennyi tér arra is, hogy megfordítsuk a negatív folyamatokat, arra az „emberkamatra” utalva, melyet már korábban említettem.

Azonban a túléléshez szükséges ismereteket eddig nagyon kevesen és nagyon hézagosan sajátította el az emberek igen kis része. Ebben megint csak a lustaságnak, megalkuvásnak, vakságnak, félelemnek, a kezdeményező kézség hiányának, és végső soron a megtévesztő rendszerideológiának van döntő szerepe.

A túlélés legfőbb kulcsa az ember rendszertani besorolásában van. Manapság a köztudatban úgy szerepel, hogy az ember csúcsragadozó, vagy legalább is mindenevő. Ezt tanítják az iskolában, ez a híres Desmond Morris etológus kifejezése. Találó kifejezés arra, amit eddig az emberiség a többi élőlénnyel, azok élőhelyének szétrombolásával, teljes tönkreszennyezésével tett. A fiataljaink ártatlanul néznek ránk, mikor ezt a hamis ideát megpróbáljuk előttük leleplezni. „Hiszen az állatok azért vannak, hogy minket tápláljanak…, nem?

Csupán azt kéne megérteniük, hogy éppen mi vagyunk azért, hogy ők élhessenek, hiszen velünk szemben ők képtelenek magukat megvédeni. Ezt a nehéz tisztet, holmi hivatalokra testálja a hatalom. De a rendszer sohasem működött, és ebben a tekintetben működik a legrosszabbul. Ha mindenki használati tárgynak tekinti az élőlényeket, akkor miért kéne őket éppen tőlünk megvédeni? Gyártjuk őket, mint munkadarabokat, és a selejtet egyszerűen kidobjuk, vagyis elpusztítjuk. Lásd a kerge marha kór, vagy a baromfi-, vagy legújabban sertésvírus példáját. A hatalom, persze tudja, mi a baj, de az emberek még mindig csakis a rendszerben bíznak, hogy őket megvédje ezektől a halálos veszélyektől. Várjuk a vakcinát, mindig a legújabbat, hogy megnyugodhassunk, és tovább éljünk (rosszul) ezektől a jó érzéssel ételnek nem nevezhető szörnyűségektől. Miközben ezt mondom, sokan undorral dobják félre az írásomat, mondván: „Ez is csak egy a többi térítő szennyirodalom közül.”

Ezt persze nem meggondoltan és megértőn, hanem tompult tudattal, a valóság árnyékától is rettegve mondják.  „Nem akarok tudni róla.” Ez a mindenre érvényes szlogen. Ezt a rendszer és fő eszköze, a pénz sikeresen plántálta mindenki tudatába.

Ha csak egy kicsit is belegondolnának ebbe a hatalmak által tudatosan kreált állapotba, és nem a banki manipulációkkal, és a helyezkedéssel volnának elfoglalva, akkor megérthetnék, hogy milyen egyszerűen, és békésen kikászálódhatnánk ebből a kátyúból.

Az állatokon kívül, minden adott, még mindig…, ezen a bolygón ahhoz, hogy sokáig, és sokan élhessünk. Az együttműködés, higgadt helyzetelemzés, és gyors cselekvés évszázadokat késleltetheti a teljes összeomlást. A 20-as szám érdekes egybeesés, hiszen magam éppen mostanában lépek át ezen az évszámon, amióta a növényeket tekintem az egyetlen táplálékforrásomnak. Sokak szerint képtelenség, hogy még mindig élek. Az emberi test szükségleteiről hamis, és hazug adatok keringenek, még a „tudományos” körökben is. Az idézőjel azt kívánja megmutatni, hogy addig nem nevezhetik tudósoknak magukat, az erre szakosodott elmék, amíg ki nem mondják: Igen! Az ember növények által élhet. Nem csupán vegetálhat, hanem igenis: egészségesen élhet növényeken.

Jóllehet, bárki azt gondolhatja, megbolondultam, mert a pénzt keverem a táplálkozással…A Szezont a fazonnal.

Pedig a két dolog igencsak összefügg.  Korábbi írásaimban lépten-nyomon megjelenik ez a téma, és nem véletlenül. Elsősorban a ráció az, ami ezt állítja középpontjába jelen bajaink orvoslásának. Bárhonnan nézzük, és bármilyen részkérdést próbálunk elemezni, mindig csak ez az eredmény jön ki: nincs más választásunk!

A táplálkozással kapcsolatba hozható területek: egészségügy, viselkedéstudomány, gazdaság, technika, energiapolitika, honvédelem, természetvédelem, rendszerszervezés, kommunikáció, globalizáció… végtelen a sor, mert mindennel kapcsolatba hozható.

Ennek az egyszerű megoldási képletnek egyik bizonyítása éppen a vidéki élet ereje, a városéval szemben. Csakhogy a jelenlegi mítosz szerint az önellátás egyenlő: állattenyésztés, és növénytermesztés. De van ennél durvább is: Halászó-vadászó-gyüjtögető életmód. Néhányan megpróbáltak efféle kommunákat létrehozni, bizonyítva, hogy ez a túlélés egyik, ha nem egyetlen módja. El is nevezték paleo diétának…

Azt az egyszerű tényt figyelmen kívül hagyva, hogy betegségeink 99%-át az állatok közvetítik számunkra. Amíg mindenki azt szajkózza, hogy nem élhetünk nélkülük, sőt ilyen hamis, és túlhaladott ideológiákba, vagy inkább ősember-romantikába menekülünk, csak kinevettetjük magunkat. Szép is volna, ha mindez működne! A tudományos bizonyításhoz szükség van hosszú, több évtizedes vizsgálatra, amely meggyőző módon zárja le ezt a témát.

Azonban az étkezés – nem véletlenül, és hozzáteszem, direkt manipulációk révén – mindig is személyes ízlés dolga volt. Olyan intim terület, amelybe senkinek sincs beleszólása, vagyis magánügy. Az ételek előállítása, felkínálása, tartósítása, tárolása, kereskedelme, és minden, ami ehhez kapcsolódik a legvirágzóbb üzletágak egyike. Hogyan is gondolná bárki, hogy ezt „egységesíteni” lehet? Az a bizonyos 20 év sajnos szükséges ahhoz, hogy bárki önmaga számára megnyugtatóan elfogadhassa: Életem végéig csak növényeket fogok fogyasztani.

Azonban vannak helyzetek, mikor ezt megkövetelhetik az embertől. Ilyen egy orvosi-ökológiai kísérlet, mint, amilyen a Biosphera II volt. Sokan alig emlékezhetnek arra, hogy agy orvos, Roy Walford és kis csapata 2 évet töltött egy hermetikusan elzárt üvegház-laboratóriumban, ahol tudtommal, tojás kivételével csupán növényeken éltek. Ennek a kísérletnek ingen kis visszhangja volt, és tudományos körökben utópisztikusnak, lefutott témának tartják. A kudarc csak azok számára volt az, akik nem számoltak a résztvevők eltérő szellemi-szociológiai hátterével, valamint a korabeli közfelfogásokkal. A kísérlet formális, és totális idegösszeomlással zárult. A bezártság, és a korábbi életvitel iránti vágy végül fogadalmuk feladására kényszerítette a kutatókat. Sajnos Roy Walford is meghalt az óta. Kutatási területe, a kalóriaszegény, tápanyagdús táplálkozás néven került be a tudományos köztudatba. Amit a kétéves kutatás eredményeként felmutatott, azonban több volt holmi fantazmagóriánál. A kísérletben résztvevő kutatók egészségi állapota, az idegállapotuktól eltérően, egyenesen kiváló volt! A később folytatott kutatásai azt is bebizonyították, hogy ez az étkezés többszörös élet meghosszabbítással kecseget! Majmokon, és egereken 4x-es volt az elért eredmény, a kontrollcsoportéhoz képest. Ennek érdemét a tudósok az antioxidánsok javára írták. Az említett kísérlet ideje alatt a kutatókból rendszeresen vett szövetmintákban, valamint a későbbi kutatásokban, a kísérleti állatokban megegyező módon, ugyanilyen arányban voltak jelen az antioxidánsok a szabadgyökökkel szemben. Azokról pedig ma már sokan tudják, hogy gyakorlatilag a szervezet „rozsdásodását” jelzik. Közelebbről pedig szoros összefüggésben vannak az öregedéssel, és sokféle betegséggel, pl az immunrendszer zavaraival, és az „immungyengeség” okozta különféle betegségekkel, fertőzéssekkel. Ez tehát az oka annak, hogy a növényevő ember ellenáll, szinte az összes rémisztő kórnak. Egy beavatottak számára ismert, de korának igen nagyra tartott tudósa: Edmund Bordeaux Székely több százezer embert gyógyított ki különféle nyavalyájából, többek közt a leprájából…, éppen a nyers zöldek-gyümölcsök fogyasztásával. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő még a tejtermékeket is az emberi táplálkozás részének tekintette. A magyar Bicsérdi Béla is ezzel az életmóddal, és az intenzív sportolással szerzett híveket magának azidőtájt. Akkoriban a tehenek még füvet legeltek… Érdekes adoma ehhez a témához, hogy az egyik mobil tejkimérésben megkérdeztem,  „Mit is esznek ezek a tehenek, füvet?” – mire a válasz ez volt: „Ma már ezt senki sem gondolhatja komolyan. Így nem érné meg.”

Nemrégiben került a kezembe egy orvosok által írt könyv éppen erről a témáról. Ezek szerint a mai tehenek már nem látnak füvet… Ez viszont azt okozza, hogy a tejből hiányzik egy igen értékes zsírsav, az omega3! Tehát a tej sem jó? – kérdezik sokan. Nem csak ezért nem, de most mivel a pénz a fő témánk, ezért ebbe ne menjünk bele!

Egyébként, ma már az internet révén rengeteg információ áll rendelkezésre a tej negatív hatásairól, és kapcsolatáról, pl az 1-es típusú cukorbetegség, vagy a petefészekrák között, hogy csak a legrémisztőbbeket említsem. Aki a legutoljára képes ettől a függőséget okozó ételcsoporttól megválni, elmondja, hogy milyen ugrásszerű közérzetjavulást tapasztalt utána.

 Ha tehát elképzelünk egy olyan jövőt, ahol a mai technikai, és használható tudományos eredmények birtokában, vidéken, teljes összhangban a természettel, a lehető legegyszerűbb és legértelmesebb, békés életet megvalósítva, minimális és visszaforgatható energia felhasználásával, növények között, az állatok tiszteletben tartásával, és megfelelő távolságot tartva tőlük, szinte bármeddig élhetünk! Vajon mennyi pénzre lesz azután szükségünk? Mennyit kell költenünk biztonsági berendezésekre, fegyverekre, vegyszerekre, gyógyszerekre, gigantikus földmunkagépekre, bányászati eszközökre, hatalmas szállítóeszközökre, autópályákra, felhőkarcolókra…? És az űrkutatás, mint a fegyverkezés és katonai szembenállás, a tudatmanipulálás legfőbb eszközeinek egyike? Szükséges lenne-e továbbra? Mert, ugye tudják, hogy milyen óriási összegekbe kerülnek ezek ma mindenkinek? Ezért vannak az adók, a kamatok, a munkahelyek, és ami a legszörnyűbb, a drogok, szórakozóhelyek, szekták, hadseregek, rendőrség. Satöbbi-satöbbi…. És, amit ki sem ejthetnénk a szánkon: kormányok, hivatalok, politikusok, rendszerpárti, „multi párti” tudósok, és rengeteg ingyenélő, aki a piszkos munkát elvégzi a fehérgalléros gyilkosok helyett….

Na erre mondták mindig: rendszerellenes, reakciós, antiglobalista, anarchista, bioterrorista…

 Nos, ami a legelképesztőbb, az a cinikus szóhasználat, azokra, akik valóban az emberiség túléléséért dolgoznak, rámondani, hogy terrorista. Mikor semmi mással nem törődnek, mint azzal, hogy kialakítsák azt az egyetlen élhető jövő életformát, ami ebből, a tényleg kaotikus, irracionális, ember- és természetellenes, igazságtalan, gonosz, sőt halált hozó, hataloméhes, pénzzel sakkban tartó, rideg világból kiemel minket; abból ami ma mindenkit körülvesz.

Azt hiszem, és nem állok távol a valóságtól, ha kimondom: Mindenki szeretné, ha igazam volna!

De mégsem hiszik el, hogy lehetséges, és azt szajkózzák: „Senki se tud jobbat ennél.”

Aminek egyszerű oka az, hogy úgy képzelik, majd a jövő is a luxusról, gazdagságról, mások kihasználásáról, a gépek uralmáról fog szólni. Csakhogy ez a kb. 10.000 év nem volt más, mint helyben topogás.

Milyen jogon mondom én ezt?

Azért, mert az emberi gondolkodás, viselkedés egy jottányit sem változott az emberség, szeretet, odaadás stb. pozitív tulajdonságai terén, mióta a legutóbbi jégkorszakot túléltük.  A mostani gépkorszak pedig hamarosan véget ér. Mi jön utána?

Annyit már most is láthatunk, hogy valami más, de semmiképp nem ez, ami most van. Vajon mi lenne akkor, ha ezt a vészhelyzetet használnánk ki arra, hogy tiszta lapot nyissunk az emberiség és a föld történetében?

Az egyik magam által is felfedezett életbölcsesség szerint, akkor van módunk jó irányban változni, ha valamilyen veszteség, vagy tragédia ér minket.

Most pedig éppen itt van a tragédia a küszöbön, ha nem a zsigereinkben, Uraim!