Rendszerintegráció

Városkép

Rendszerintegráció

 Sok szó esik az integrációról mostanában. Joggal tartunk attól, hogy más kultúrájú, vallású, identitású, vérmérsékletű és erkölcsű embertömegek területfoglaló hadjáratot folytatnak összezsugorodott hazánk ellen. Rendszerünk ellen. Ez eddig ismerősen cseng a fülekben. Számomra már az integráció szó is hamisan hangzik, talán éppen azért, mert nem magyar. Talán most én egy letűnt kor véletlenül itt maradt morzsájának gondolkodását mutatom, vagy csak túl érzékeny vagyok a változásokra? Nem lehet, hogy olyan okokat fedeztem fel a civilizációs rendszerben, melyek érdemesek a nagyobb figyelemre? Lehet, hogy a hiba nem az én „készülékemben” van?

Először meg kell vizsgálnunk, hogy mi nem tetszik mindebben nekem? Talán másokat is érdekelhet…

Sokan nem gondolnák, hogy az integráció ebben az országban nagyon bonyolult asszociációkat indíthat el egy gondolkodó emberben. Mennyire, és kit érdekel egy mai polgárnál, hogy hol lakik, ha van elég pénze, és van mire költenie? Azt hiszem, az emberek igen nagy hányadának ez a legfontosabb. A pénz már sok egyéb tényezőt is meghatároz. Nagyjából ki is fejeztem, hogy mit tesz a Rendszer az emberrel. Leegyszerűsítve: megágyaz a jellegtelen emberhalmaznak. Azok, akiktől jelenleg félünk és nem alaptalanul, igenis erősen ragaszkodnak saját identitásukhoz. Ebben példamutatóak. Ha az identitástól indulunk ki, rájövünk, hogy a múltban is azok tudtak másokat kiszorítani élőhelyükről, akiknek erősebb volt az identitástudatuk, mint azoknak, akik éppen ott tartózkodtak. Talán az sem számított, mennyi ideje telepedtek le azon a helyen. Ez is egy érdekes vetülete a témának. Tehát, máris találtam hibát a rendszerben, de maga a civilizációs rendszer mégis sokkal erősebb motiváció, de csak sorjában…

Amit elébb mondtam, éppen arra utalt, hogy a „támadók” egyáltalán nem jellegtelenek. Éppen ők azok, akik erős, egységes jelleget mutatnak, miközben látszatra rendezetlen horda képét mutatják. Azonban ez a karakter nem nagyon illik a jelenlegi elképzelésünkhöz. Ha megvizsgáljuk, nekünk milyen erős, és meghatározható egyéni jellegünk van, amit magyarnak nevez a világ, akkor nehéz dolgunk lesz. Mi csak érezzük, mi az, hogy magyar, de nehezen tudjuk meghatározni. Legalább is olyan szóhasználatban, amelyet egy nem magyar is ért. Mi van akkor, ha annak a „kódja”, hogy mi is „vándor nép” lennénk, erősebb, mint annak, hogy képesek vagyunk megvédeni ezt a megmaradt kis területet? Fájdalmas kérdés… Máris elkezd sajogni a legérzékenyebb pont, de nem tudjuk, hol található. Mi ez az erkölcsi-tudati, szemléletmód béli, világnézeti, nyelvi meghatározottságú stb. emberkeverék,  nemzet, vagy csak az ideköltözött emberek változó sajátosságú tömörülése, sőt laza kötésű vegyülete? Ha kémiai hasonlatot alkalmazunk, akkor instabil vegyület a magyar? Többször kiálltam amellett, hogy minket a nyelvünk jellemez, ez tart össze és ez hordozza a gondolkodásmódunkat. Ennek a nyelvnek az egyik legnagyobb erőssége az alkalmazkodás, árnyaltság, világos kifejezés – írásra, beszédre, értelemre termett.

Akkor inkább alkalmazkodjunk mindazokhoz, akik jó vagy akár gonosz szándékkal közelednek felénk, vagy szálljunk szembe mindenkivel, mutassunk erőt, legyünk bizalmatlanok, idegengyűlölők? Érdekes, ha eddig egy külföldivel, idegen nyelvűvel találkoztam, számomra mindig izgalmas volt, hogy gondolkodik, mennyire tiszteli ezt a hazát, és ezt a nemzetet (bár én még többet várnék az itt élőktől, hogy bátran nevezhessek mindenkit egy nemzetűnek); mindig megrendített, mikor végre sikerült segítenem egy magát bizonytalanul érző idegennek. Viszont, ha egyszer azt tapasztaltam volna, hogy az idegen szemtelen, fölényeskedő, lenéző, kulturálatlan, erőszakos, vagy támadó, biztosan más lett volna a reakcióm. Mi taszított, mielőtt ez a mostani vándorlás elérte volna azt a szintet, ahol most vagyunk? Bizony mondom néktek…: ugyan voltak olyanok, és vannak is olyanok, akik azzal tüntetnek, hogy nem magyarok, sőt egyenesen szembehelyezkednek azokkal, akik kinyilvánítják ragaszkodásukat ahhoz, amit magyarnak hisznek. Most róluk fogok inkább beszélni.

Akkor tűnt fel nekem ez a furcsa aspektus, hogy kik is integrálódtak, és kikhez kell integrálódniuk, mikor a tömeges területfoglalás már javában folyt. Igaz, nem eszméltünk fel elég korán, de sokan még ma sem értik, mire megy ki a játék – jó magyarosan…

Ha viszont ebből a nézőpontból vizsgáljuk a környezetünkben így-úgy viselkedő embercsoportokat, hogy mennyire integrálódtak ahhoz, amit egy bizonyos gondolkodású személy magyarnak érez, számos disszonáns elemet találunk. Remélem eléggé körmönfontan fogalmaztam, hogy ne járjak pórul miatta… Most úgy tűnik, megint a konspiratív viselkedés ideje jött el, amit pár évtizedig módunk volt gyakorolni. Akkor nem pont ez a kriminális témasor „verte ki a biztosítékot” baráti, vagy társasági körben, hanem az, hogy kik, miért ülnek a nyakunkon, és miért nem mennek már haza? Azok, akik őket szolgálták inkább, mint minket, nyugodtan velük is tarthatnak – ezzel értettünk egyet. Könnyű volt erről beszélni, bár nem túl hangosan, és főleg józanul, mert ebben erős összetartás volt. Azt hiszem akkor mi nemzet voltunk. Talán ez sértően hangzik ma, mikor lehetőségünk van kifejteni érzéseinket, vagy esetleges nemtetszésünket.

Ez az a pillanat, mikor felhívom a figyelmet, hogy soha nem emberek ellen szólok, vagy valakik vallását, kultúráját becsmérlem, hanem mindenben a civilizációs rendszert vizsgálom, kritizálom.

Tehát, ha valaki önmagára ismer, és azt hiszi, bujtogatok, izgatok ellene, esetleg üldözöm, kérem, ne gondoljon erre!

Továbbra sem akarom konkrétan megnevezni azokat, akik egy bizonyos okból – ami a Rendszerből fakad – magyarellenes magatartást tanúsítanak, akár ha mégoly burkolt módon is, hanem megkísérlem a jelenségeket kiemelni, hogy megértessem az összes féllel, hogy a dolog létezik, és foglalkoznunk kell vele.

Tehát, ma, mikor elmondhatjuk, ami a szívünket nyomja (na azért nem mindent..), akkor kijelenhetjük, hogy bizony léteznek hazánkban, közöttünk olyanok, akik egymáshoz hasonlóan, de számunkra veszélyes módon törnek ellenünk, szóban tettben, magatartásban.

Ezek a csoportok, talán nem tudatosan, ami éppen azt jelzi, hogy nem is ők fogtak össze ellenünk, hanem csupán észrevettek egy rést a pajzson – már ha van ilyenünk… –, azon mesterkednek, hogy a fejünkre nőjenek, lenézzenek minket, átlépjenek rajtunk. Ezek a nagyon szemléletes kifejezések igenis magyarosan „odamondanak” az ilyen embereknek.

Nos, tehát ezek a megnevezhetetlen, kimondhatatlan emberek, csoportok, nálunk ügyesebben találják meg a mi rendszerünk gyenge pontjait. Ez a módszer akkor, ha egy kultúra nem törődik eléggé önmaga meghatározásával. Ha meghatározzuk magunkat, talán büszkébbek, figyelmesebbek, fegyelmezettebbek (stb.) leszünk, és már nem lehet minket olyan könnyen kitúrni a világunkból. Nem kell a nyitottságunkon változtatni, hanem inkább az éleslátásunkat kell erősebbé fejleszteni. Meg kell látnunk, ki törekszik kihasználni bennünket. Ne engedjünk bohócot csinálni magunkból, „ne hagyjuk, hogy Palira vegyenek minket” és a többi! Talán már értik, mire is akarok kilyukadni. Ezek a mondatok, ha voltak is idegen körben, ilyen formában csak nálunk, általunk léteznek. Ez már lehet egy jó kiindulópont.

De mi a nyavalya az, ami az integráció témájához illik?

Ez a legizgalmasabb kérdés.

Ezek, a nem megnevezhető „elemek”, konglomerátumok, talán nem nevezném őket nemzetnek, de valahol (nem itt) lehet, hogy azok (voltak, lehetnek, lesznek?). Mindenesetre – és ez ránk nézve erős kritika – inkább mutatnak nemzeti jelleget, mint mi…

Tehát, ha mégis nemzet akarunk lenni, még egyszer hangsúlyozom: észre kell vennünk ezeket a negatív tendenciákat.

A kulminációs pillanat következik…

Az történt ugyanis, hogy ők, korábban, másfajta, talán szigorúbb, vagy még nem ennyire kifinomultan fogyasztói… rendszerekben  nem tudtak ekkora teret nyerni, mint manapság.

Ha nem vesszük észre, tényleg megszűnhetünk, mivel most a pillanat kívül-belül megfelelő a likvidálásunkhoz. Nem hangzik szépen, de ez tűnt fel az érzékeny lelki monitoraimon.

A módszer, amit alkalmaznak, az, hogy saját fegyverünket fordítják ellenünk (a háború művészete). Lehet, hogy aljas, vagy cinikus, de célravezető. Mi most a pénz csapdájában vergődünk. A minket eláruló vezetőink (nem most kezdték, nem is biztos, hogy jelenleg mindannyian ezt tették vagy teszik, sőt lehet, hogy fogalmuk sincs róla), addig ügyeskedtek, míg belerángattak minket egy olyan csapdába, amiből nehezen szabadulhatunk. Lehet, hogy vannak olyanok, akik felismerve a bajt, már dolgoznak is azon, hogy elhárítsák, de annyira rejtve történik mindez, hogy az aggodalom mindig dolgozik bennünk. Tehát, ők felismerték, hogy nálunk… a pénzzel sok mindent el lehet érni. Ki lehet játszani a jogrendszerünket – például. Pofátlanul, törvényt sértve élnek, röhögnek rajtunk, naiv, ostoba embereken, és szépen megtollasodva pöffeszkednek előttünk. Rendben. Nyugodtan tegyék, hiszen demokrácia van. Minél több gazdag pöffeszkedő lesz nálunk, annál jobban fogunk hasonlítani azokhoz a körökhöz, akik már régóta ebben élnek. Én – mondjuk –, nem annyira találom ezt megfelelő jövőnek az unokáim számára. Még mindig nem nemzetként viselkedünk, hiszen akkor már régen tettünk volna róla, hogy ne fajuljon a helyzet idáig. Szomorúan nézem, mintegy 70 éve, mi is történik velünk, és nem tudok eléggé optimista lenni.

*

Ha egy hamis helyzetben valakik… , ahelyett, hogy tudomásul vennék, lebuktak, itt a vége…, úgy tesznek, mintha mi jogtalanul értük volna őket azon, ami – enyhén szólva – szabálytalan, vagy erkölcsöt, jóérzést sértő. Ennél többen sokkal messzebbre is elmerészkednek: súlyos bűncselekményekre is vetemedhetnek. Az újabb szakasz a züllésben, hogy most már a gazdagabb, egyben szemtelenebb, ügyvéddel fenyegtőzők támadnak.. A legsikeresebb módszerük a hazudozás. A többségi fellépéssel, az egységes hazudozással, egy ilyen rendszerben sikert érnek el. Minél több sikert aratnak, annál biztosabbak a dolgukban. Egyre merészebben, egyre agresszívabban lépnek fel. Nem elégszenek meg az egyszerű gazdagsággal, hanem már hatalmat is akarnak. Ez történik már Európában is, a vezetők hallgatólagos támogatásával. A hatalom az igazi fegyver, hogy megsemmisítsünk egy nemzetet, egy kultúrát. A demokrácia, már, ahogyan azok gondolják, akik mindezt tevőlegesen segítik, azt jelenti, hogy elég  számban többnek lenni ahhoz, hogy az igazság is relatívvá váljon, és bármilyen gonosz, bűnös tervet végre lehessen hajtani. Egy bizonyos „kritikus tömeg” felett már megállíthatatlan a züllés, ami természetesen a Rendszer képét vetíti elénk. Tehát: ők már integrálódtak.  Na, nem a nemzethez, mert – mint tudjuk – az (még) nem létezik. (De rosszban is van jó: a zavarosság és veszély még nemzetté tehet minket!) Vagyis: ahova integrálódtak, az a Rendszer. Pontosan megértették, ebben nekik mi a legjobb. Semmi mást nem kell tennünk, mint, amit ők. De nem ebbe a rendszerbe kell integrálódnunk, mint ahogyan ma történik, hanem egy általunk létrehozott valódi, természetes rendszerbe. Az Élet rendszerébe!

Emlékeztetem a kedves Olvasót, hogy nem az ember jelenik meg ilyenkor, aki gonosz, pusztító, és minden rossz, amit erre szoktunk mondani, hanem az a rendszer, ami mindezt lehetővé teszi.

Van egy nagy dilemma: ahogyan a világ ma kinéz, egy végső stádiumban levő gyógyíthatatlan beteghez hasonlít. Általában az ilyen betegen már nem lehet segíteni. Sajnos, többször megtörtént velem és másokkal, hogy akkor rimánkodtak segítségért, mikor már késő volt. Azonban, most senki sem könyörög, hanem mindenki azzal érvel: „Most már ez van. Nincs mit tennünk, ezt kell elfogadnunk!” Számtalanszor keserűen vettem tudomásul, hogy hiába lett volna lehetőség a helyzet megfordítására, mégsem éltek ezzel, és végül a „szokásos” szomorú véget érték. Miután ez gyakran megesik, mindenki törvényként hivatkozik rá. Itt és ezzel a témával is ez történik: „Nem kellenek már a nemzetek. Valami új fog következni.” Lehet, hogy a régihez képest ez új, de az új még nem jelent egyúttal örvendeztetően jót is.

A nemzetfogalom is kimegy lassan a divatból. Egyszerűen akkora sokkot kapott az európai kultúra, hogy képtelen reálisan gondolkodni, vagy pláne cselekedni az eredeti európai ember. Mikor azok a globális folyamatok lejátszódtak a történelem korábbi időszakaiban, melyeket népvándorlásokként jegyzett fel az utókor, a körülmények még nem kedveztek ennyire a gyors és tömeges vándorlásnak. Igaz, hogy a „menekülők” sokat mennek saját lábukon, de az európai – talán indokolatlanul, vagy jogtalanul – magas fejlettségű, ipari országok technikai adottságai, vagy, éppenséggel, azok a „körök”, akik úgy lépnek fel nemzetként (később), hogy nem is egyazon nemzethez tartoznak…, a magas profitnak köszönhetően rendelkeznek is ezekkel a technikai lehetőségekkel, melyeket maximálisan ki is használnak. Itt meg kell jegyezni, hogy a nemzet fontos ismérve a közös gondolkodás, mindkét fajta embercsoportnál megtalálható. Némely esetben egy nagyjából homogén (?) réteg, vagy egység tartozhat egyazon genetikai, vagy másként fogalmazva, hasonló külső jegyekkel bíró jelleggel – és most nem kell elsorolnom azokat, akik így tömörülnek egy idegen országban –, tehát ők már közelednek a nemzet fogalom meghatározásához, de talán soha nem jutnak el addig. Ennek oka pedig az, hogy ma már nincsenek nemzetek. Módszeres, kitartó munkával, azok, akik ebből hasznot húznak, elérték, hogy csak igen kevés, elszigetelt helyen léteznek még szórvány módon nemzetek. Ezeket sem érdemes felsorolni, mert ezt is mindenki pontosan tudja. Nem is mindig szép és vonzó ezeket kívülről szemlélni. Ha ez így van, önvizsgálatot kell tartanunk: lehet, hogy mi is túljutottunk azon a bizonyos ponton, ahonnan már nem lehet visszafordulni? De ezek a nemzetek is abban vergődnek, hogy polgáriak, vagy fundamentalisták, vagyis régi rendben makacson hívő, mindenkit támadó, vagyis halálraítélt nemzetként süllyedjenek-e el, vagy hagyjanak fel azzal a törekvésükkel, hogy saját világukat építsék-védjék? Az ilyen „nemzetek” nem értik a világot, és nem értik önmagukat. Most, írás közben világosodtam meg a nemzet valóságos meghatározása tekintetében.

Ez pedig annak köszönhető, hogy összevetettem gondolatban azt, amit mi itthon nemzetnek képzelünk, és ezt kivetítettem a világra. Ha egy olyan ősi természetes világban lennénk civilizáltak, rendelkeznénk minden kényelmi és energetikai potenciállal, mint az un. „fejlett országok” ma, akkor az a világ másként nézne ki, mint, amit mi tudunk, hogy volt, és el is tudjuk képzelni. A „fundamentalizmus”ma, abban való naiv hit, hogy ezzel a technikai-kommunikációs rendszerrel lehetséges egy korábbi erkölcsi ideált megvalósítani. A helyzet az, vagyis az lett, hogy az erkölcs, a világnézet, és a gazdaság, pénzügy, ipar stb. együtt jutott oda, ahol most van. Tehát a Rendszer, ami alatt ezt az egész „katyvaszt” kell érteni, gondolkodástól, egyenlőtlenségtől, züllésig, együtt változott, és minden ember egyúttal magát a Rendszert is megjeleníti önmagán. Nem tud egyszer fundamentalista, egyszer meg hataloméhes, de technológiában magas szintű arzenállal rendelkező is lenni. Mert a technológia áthatja a gondolkodást is. Az ember, a „játszó ember” maga játszotta le- és el a történelmét. Hatalmat, sikert, erőszakot is a technikával ért el. Azt szokták mondani, hogy „Majd, ha a technikát egy kataklizma, vagy maga az embert elpusztítja, akkor már újból visszasüllyedünk a középkorba.” Ezzel valami lesújtót, valami szörnyűt akarnak kifejezni. Az az igazság, hogy a mai ember már nem tud meglenni technika nélkül. De…!

Lehet ezen változtatni?

Még egyszer: milyen lenne egy olyan nemzet?

Az fogalmazódott meg bennem, hogy nemzetnek lenni, nem jelenti azt csupán, hogy hangoztatjuk származásunkat, jellegzetességeinket, nyelvünket, kultúránkat, és egyúttal szembeállítjuk más nemzetekkel, hogy így erősítsük az összetartást. Naponta többször elénekeljük a himnuszt (stb.) Ezzel legföljebb dühöt váltunk ki másokból. Hogyan lehet a nemzet fogalmát egyszerre az összes emberre érteni, úgy, hogy kultúrájuk, nyelvük, megmarad, sőt virágzó fejlődésnek indult, miközben békében élnek egymással is, nem támadva és nem követelve semmit másoktól?

Ez a lehető legfogasabb kérdés. Úgyszólván az elevenünkbe harapó kérdés. Pedig ez is megválaszolható. Először is nemzetnek lenni, nem csak a határok görcsös védelmével lehet, bár bizonyos helyzetekben, mint ez a mai is, nincs más lehetőség. Ez a „helyzet” meghatározás is finomításra szorul. A helyzet rosszabbításában érdekelt hatalmak, nem feltétlenül egy nyelvet, országot és kultúrát értve alattuk, egyáltalán nem látnának szívesen egy olyan világot, ahol senki sem támadna senkit, és törekednénk a békére. Eleddig… akkor tűnt úgy, hogy béke van, mikor a gonoszság az igazság ellen vívott csatában döntetlenre állt. Mondhatni: a többféle gonoszság egymással patthelyzetet teremtett. Az igazság se nem győzött, se nem vesztett, csak nem volt időszerű… Látható, hogy ez így nem volt sokáig tartható. Természetesen több okból is. A gonoszság démona, mely a Rendszer alapjaiban bújik meg, erőt gyűjtött és módszert váltott. Rájöttek a boszorkányok a boszorkánykonyhában, hogy változtatni kell. Nem egy nagy háború, hanem a sok kicsi (persze, mindenkinek az a nagy, amiben szerettei odavesznek, és kis vagyonkája is porrá ég) kell, ami az állandó instabilitást jelenti. Ebben lehet mindig hivatkozni a fegyverkezés fontosságára, van elég beteg, éhező és sebesült, akikre megfelelő programokat és intézményeket lehet létrehozni, vagyis, a Rendszer működik.

Nos, a nemzetnél tartottunk…

Akkor lesz a világ lakossága, a Földlakók sokasága egy nemzet, hogyha nem erőszakkal ( a pénz is az!!) integrálódik bármelyik hatalomhoz, bankhoz, vállalathoz, intézményhez, kormányhoz, kultúrához stb., hanem mindenki a természethez integrálódik. Erről ugyebár még senki sem hallott. Nem fedeztem fel a spanyolviaszt, csak sokat látom a spanyol uborkát télen…, – ha ez jelent valamit. Az a természet, ami jelenleg csak skanzen, Potyemkin falu, „kalandpark”, nemzeti park, szigorúan védett terület stb., az már nem azonos azzal, ami egy nemzetet létre tud hozni. Először el kell törölni a „jogos és szükséges” természetpusztítás fogalmát! Semmilyen célból és okkal nem változtathatjuk meg a természet harmonikus működését! Sem az un.: „külső környezetben”, sem az ember saját testében! Ez már önmagában is forradalmi tett lesz. Nem „volna, és talán”, hanem bizonyosság.

Ez különben nem radikális megfogalmazás, hanem ez az egyetlen megfogalmazása a természetnek. A természet ugyanis képes regenerálódni, ha nem avatatlan kézzel, pláne géppel (!) nyúlunk bele.

Hogyan lesz nemzet a földlakó attól, hogy a természetbe integrálódik?

Kérem tisztelettel (de utálom ezt!), úgy, hogy ráébred, mi is hiányzott eddig. Kénytelen lesz megélni abból, amit a természet úgy nyújt, hogy nem erőszakoljuk meg. Semmi tömegtermelés, vegyszerezés, globális kereskedelem (hogyan hangzik ez??) , és főleg: semmi pazarlás. Amint egy népcsoport rájön arra, hogy csak arra számíthat, ami körülötte van, és abból kell megélnie, egyből egységes lesz a gondolkodása, azonnal értékén becsüli környezetét, és tisztelni fogja azt a társát, aki hasonló helyzetben van, mint ő. Tudja, hogy rá bármikor számíthat. Azok a korábban „elszigeteltként” aposztrofált nemzetek, akik – jobb híján – bujkálva, Isten háta mögötti cudar helyeken „tengődnek” – persze azok szemében, akik betegek lesznek, ha nem kaphatnak jeget a viszkijükbe – édeni szeretetben, békében, és tudásukat a természet iránt szakadatlanul fejlesztve, gazdag kultúrában élhetnek. Furcsa ezt hallani? Meg lehet valósítani úgy, hogy ne legyen belőle vérengzés? Nem lehet – kell! Azok a közösségek, akik csak a technikát hagyták meg, de a természetet élvezik, kihasználják és megélnek belőle, még nem alkotnak nemzetet. Azért, mert a természet a szemükben nem más, mint csak egy olyan akadály, amit legyőzve megfelelő technikai eszközt, gazdasági sikert szereznek, és még több természetet foglalnak el, pusztítanak ki.  Látva az ilyen közösségeket, mindig tetten lehet érni azt az ambivalens szellemet, ami állandóan a kényelmesebb életre vágyik, és a nehézségeket nem lehetőségként, hanem profit akadályaként tekintik. Mást nem is lehet kiolvasni ezekből a „reality”-kből, mint azt, hogyan játszódik le gyorsítva, az Édenből – kupleráj felirat című történet…

Tehát, semmi más nem szükséges, mint annak újratanulása, hogyan integrálódhat vissza az ember a természetbe!

Ez hiányzik ma is itt nálunk Magyarországon. Megszüntetni a pazarlást, visszatérni a természetbe, de nem turistaként, hanem nemzetalkotóként. A határokat nem csak védeni kell, hanem tisztelni is! Csak lehet, hogy ez – mivel lelki-szellemi erőt, türelmet, némi önfeladást igényel – sokkal nagyobb feladat, mint az egyszerű adminisztratív rendszer.

Ami viszont már akadályt jelent: az erélytelen, működésképtelen, cinikus, öngyilkos (!) törvénykezés. Egyértelműsíteni, és egyszerűsíteni kell! Ez majdnem hogy lehetetlen, ha ezt a felemás és nemzetgyilkos zűrzavart akarjuk továbbra is érvényesnek elfogadni, ami mellett „mindhalálig” ki kell tartanunk!? A jogrend „korszerűsítése” nem járhat együtt a liberalizálással. Ez a jelenlegi helyzet, mikor egy nyilvánvalóan (!) vétkes embernek ugyanakkora jogokat adnak, mint a sértettnek/károsultnak, és gátlás nélkül hazudhat, amit csak akar, miközben az ügyvéd újabb és újabb hazugságokat/mentségeket eszel ki a „védence” felmentésére…, akkor ez csak azt eredményezheti, hogy a törvény és a jog védelmet ellátó ember kötelességeinek szabályos, jogszerű végzése közben nemcsak az elkövető által kerülhet veszélybe, hanem az őt támogatni köteles jogi rendszertől is. És most nem a holmi „halálbüntetés” és efféle középkori „megoldásokra” kell gondolni. Egyszerűen, mindenki előtt látható, magyarázatot és igazolást nem igénylő helyzetekben figyelmen kívül kell hagyni a vétkező „jogos igényét” arra, hogy egyenrangúvá váljon az őt lefülelőkkel a bíróságok előtt.  Ha egy bíró vagy testület nem képes a két – egymással egy szintre nem hozható – tényezőt külön kezelni, és az igazságot az elmondottak és a viselkedés alapján megállapítani, akkor semmiféle bonyolult jogi hókuszpókusz, sem igazolhatja az ítéletet.

Talán a jogi képzést jobban kéne az emberi reakciók megismerésére inkább, mint a paragrafusok magolására, és betű szerinti számonkérésére irányítani! Mondom: talán… De ezzel ugyebár nem sértem a Nagy Tiszteletű Tanult Társaságot? Hiszen, demokrácia és véleményszabadság van. Nemde? Szemmel látható, hogy ezek az akadályai annak, hogy a bűnözők, akik egységesen, „majdnem nemzetként” lépnek fel, egy zavaros, impotens jogi rendszer ellen, nyilvánvalóan szembe köphetik azt, aki őt/őket tettükben megakadályozza. Megtehetik. Meg is teszik.

Innentől fogva azután a dolgok és a történetek sajátos irányt vesznek…

Egységes fal áll a becsületes, kötelességtudó emberek, és az őket kifosztó, élősködő, röhögve bűnözőkből, a tisztesség és becsület előtt. A hazugság törvényi lehetőség. Ez a legelképesztőbb formula. Sokszor az ember önkéntelenül felkiáltana: „Micsoda vérlázító hazugság!” – de végig kell hallgatni a gyerekes és képtelen hazugságokat. Amikor az igazság azt a védhetetlen arculcsapást kapja, hogy „nem életszerű.” Hát, ha a jelenlegi Rendszer az életszerű, az élet viszont nem az, akkor tényleg valakiknek pszichiátriai kezelésben kell részesülni…  Ezt a falat így nem lehet soha áttörni. Vagy?

Nemzetté kell válnunk!

Saját öntudattal, közös elhatározással, és tisztulási szándékkal. Természetes, hogy nem mindegy, ki van megbízva a bűn leleplezésével, elbírálásával, és a következmények meghatározásával. Miért is mondtam, hogy a baj nem az emberrel, hanem a Rendszerrel van?

Akik ma megszegik ezeket a (bármilyen) törvényeket, és akik megakadályozzák, mindenben különböznek? A „Cél szentesíti az eszközt”? A hivatali rendszerben dolgozók stb. talán feddhetetlenek? Ha nem, miért? Mert a pénz, mindenek felett jelen van, mert az oktatás, kiválogatás, megalkuvó és cinikus, mert hit és önbizalom nélküli, félelem és korrupció vegyületeként látszatműködésben, ködösítésben, tisztázatlanságban érdekelt és megengedő, mert a „társadalmi” közeget is a Rendszer működteti, távirányítással, stb. Ezeket kell csupán megváltoztatni…! Vagyis az egészet az emberrel kell kezdeni! Nos, a Rendszer roppant ravasz módon azonnal reagál erre: „Amikor az ember volt a transzparensen, akkor sokkal durvább módon és embertelenebbül vetették meg a legelemibb törvényeket úgy, hogy kimondva és leírva mindenféle törvény az embert helyezte első helyre.”  – Jogos felvetés.

Csakhogy akkor sem számított a természet, sőt görcsösen bizonygatták, hogy „legyőztük a természetet” – tudjuk, hogyan. Tehát, megint csak a természet oldhatja meg ezeket a (látszat) problémákat.

Csak hallgassunk a szívünkre, a józan eszünkre, támaszkodjunk a tökéletes és örökké fejlődő nyelvünk adta okos és értelmes gondolkodásunkra, értékítéletünkre, igazságérzetünkre (hol van az most? Valamelyik világcégnél, hivatalban, diszkont áruház pénztára előtt, vagy..?) , mely megtartott minket, eligazított minket, tisztel és szolgál minket! Ebben a hazában, ennek a természetnek kötelező szeretete és óvó gyarapítása érdekében, és akkor a bűn és azokat elkövetők, talán képesek lesznek lemondani arról a kockázatról, hogy velünk packázzanak… A bűnös lehet tagja a nemzetnek?? Erre is választ adhat a jog, és adott is: a szabadság, és állampolgári jogok időleges felfüggesztésével, de a többi tényező nélkül ez gyerekes handabandázássá fajult. Amint látjuk, a börtön csak arra jó, hogy kiképzésben részesítse azokat, akik odakerülnek, de nem úgy, ahogyan szeretnénk. Ugyanazért, amiért az állam is szeretné, hogy többé ne kerüljenek be… csak a bűnözők ezt másként gondolják… Az erőszakra-erőszak, semmilyen pozitív eredményt nem hoz. Szomorú, de a tapasztalat ezt mutatja. Az erő arra kell, hogy a bűnt megakadályozza tettében, de ezután a szív és az ész következzen!

Ámen!

Szív és ész a mérlegen

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.