Képeshegyi szindróma

atombombaKépeshegyi szindróma

Előbbi írásom folytatásaként is érthetik ezt a dolgozatot. De az események olyan vészes gyorsasággal követik egymást, hogy nem mulaszthatom el a reagálást az elmúlt napok történéseire. Legalább is azokra és úgy, ahogyan hozzánk eljutottak. Persze az ember, aki védtelen a „nagyban” zajló játszmák rá ható következményeivel szemben, csak rémületét tudja kifejezni, mikor értesül a legrosszabbról.

Éppen tegnap osztottam meg egy ifjú emberrel aggodalmaimat, mire ő nyugodtan megjegyezte: „Már épp ideje, hogy kitörjön a harmadik. Legalább ott fenn egy kis takarítás lesz.” Tudom, hogy a tömegek féken tartására a rémületkeltés a legjobb módszer, de nem hittem volna, hogy a karrierkezdő korosztály elméje már ennyire ki van lúgozva. Az is tény, hogy a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlésével sok indulat más utakat keres a hormonok által megvadított fiatal nemzedéknél, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy a baj.

A baj pedig abban van, hogy a tudatmódosító médiaművelet valóban sikeresnek mutatkozik: teljesen érdektelen és opportunista tömegeket „gyártott” a Rendszer, akiket úgy lehet rángatni, mint a marionett figurákat. Hihetetlen, hogy senki sem mer állást foglalni a világot teljes egészében elfoglalni készülő néhány hatalommániás elszigetelése érdekében. Életem során nagy súlyt fektettem arra, hogy bárkinek a helyébe tudjam képzelni magam, anélkül, hogy mindazokat a tetteket és érzéseket magamon is megtapasztalnám, amelyek a megcélzott személyek testében-lelkében lejátszódnak. Azonban bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok megérteni és még csak megsejteni is, hogy mi motiválhatja azokat a – látszólag – emberi lényeket, akik milliók sorsa felett higgadtan és cinikusan válogatnak a számukra legkedvezőbb alternatívák között. Éppen ez az: hogyan gondolják – akikről úgy van szó, hogy szó sem lehet róluk -, hogy őket nem fogja érinteni az az őrülten gyilkos „esemény”, amit most kilátásba helyeztek? Vagy számukra, akik már minden olyat kipróbáltak, amire mi esetleg vágyhatnánk, de sohasem érhetjük el és ezzel tisztában is vagyunk, de ők már megcsömörlöttek tőlük, és talán más semmi sem elég jó, amiért élhetnének, vagy egy szuperluxus bunkerban szándékoznak azt a néhány évszázadot eltölteni, vagy talán már kész az evakuálási tervük egy másik bolygóra, amit még nem tett tönkre ember? Vagy?

 Szóval itt nekem is besül az elmém olajozott motorja és az utolsókat pöfögi az öreg gépezet…

Mi lehet fontosabb az életnél?

Az is igaz lehet, hogyha sohasem szenvedtem volna meg azért, ami körülvesz, vagy ami vagyok, és mindig minden az ölembe hullott volna, akkor talán egy kis „pezsdülésre” vágynék és az éppen a gombafelhő volna? Nincs még elég átkozott sugárzó anyag az atomerőművekben? Nem elég szennyezett még eléggé a bolygó? Nem kéne már sutba dobni a gőgöt, a nagyravágyást, a mások legyőzését-tönkretételét, szenvedés és vér látványa iránti beteges kíváncsiságot? Vagy azt az öntelt rögeszmét, hogy „Rajtam múlik, mi legyen azzal, vagy amazzal az országgal-néppel.”? Vagy: „Én vagyok a kiválasztott, aki dönthet kedve szerint?”

Csak egy kérdés foglalkoztat a tegnapi beszélgetéssel kapcsolatban: Miért gondolta a fiatalember, hogy egy újabb háború majd „fenn” fog takarítani??

*

Adhattam volna a Néró effektus címet is, de most inkább azt próbálom megfejteni, hogy valóban létezhetnek emberek, akik azok után, amit a második világháború és a jelenleg is folyó háborúk borzalmai üzennek az emberiségnek, további, talán végső rombolásra szánják el magukat? Van ennek valamiféle értelme? Engem mindig az értelem kulcsai izgattak a gondolkodás folytatására. Ezek után, van még szükség gondolkodásra? Vagy ez már nem is kérdés, hiszen a tények tükrében egyáltalán nem látni tisztán gondolkodó embereket, főleg azok között, akiktől a tömegek sorsa függ?

Amit el tudok képzelni, hogy a civilizációs hatalmi bürokrácia a maga rideg irracionalitásával még azokat is felhasználja, akik talán otthon ugyanúgy félnek saját döntésük hatásaitól, mint mi, akiknek semmi közünk nem lehet a sorsunkhoz, hacsak az az önfelfedező kaland nem, amit mi is folytatunk évtizedek óta és mondhatom, sikeresen, talán ők is csak áldozatai ennek a megállíthatatlan gépezetnek? Még őket kéne sajnálnunk? Máris több milliárd Jézus él köztünk, aki mind készül megbocsátani a gyilkosainak? Mi vagyunk azok, akik tehetnénk valamit, azzal, hogy végérvényesen megbénítjuk ezt az ördögi overkill robosztust azzal, hogy saját kezünkbe vesszük a sorsunkat, és nem a rombolást, hanem a békés visszatérést választjuk Édenbe? Nem volna-e igazán nagyszerű kaland és felfedezés ez azok számára is, akik most azt számolgatják, hányan fognak meghalni, mekkora területek válnak évszázadokra lakhatatlanná, vagy azt, hogy egész Európa vagy csak a keleti fele fog-e megsemmisülni, ahogyan szeretnék? Amellett, hogy azok az atomerőműi „balesetek”, amelyeket nem tudtak eltitkolni, máris hatalmas pusztítást végeztek az élővilágban, és magában az ember genetikai állományában, még ez sem elég, hogy ráébredjenek szörnyű tetteikre?

Nem tudok mást gondolni, hogy valóban a jelenlegi világot nem az emberek irányítják, hanem valamiféle betolakodók, akik emberi alakban, önmagukat holmi gazdag bankároknak, politikusoknak, tábornokoknak kiadva, éppen arra készülnek, hogy megsemmisítsék ezt az értéktelen, műveletlen, tehetségtelen és gyenge emberi fajt?

 Ha nem így van, bizonyítsák be, hogy képesek emberként viselkedni, és számoljanak le azzal a hatalommal, amelyet gazsággal, ármánnyal, és jogtiprással szereztek,  és térjenek vissza arra az útra, amelyet az emberiség sok ezer évvel ezelőtt járt, mikor még elég volt annyi gyümölcs és zöld növény, amennyit az Éden önként nyújtott minden egyes emberi lénynek! Azt a felhalmozott mérhetetlen kincset, amit összeraboltak, felhasználhatják arra, hogy a Föld a jelenlegi elhagyott és kizsákmányolt fél-pusztaság helyett virágzó és örökös életet adó Kánaán legyen! A szemetüket pedig takarítsák el!

2 hozzászólás a(z) “Képeshegyi szindróma” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: A puskás ember | Kövi Gábor honlapja

    1. Kövi Gábor Szerző

      Kedves Hozzászóló!
      Köszönöm, hogy végre emberekkel, nem gépekkel társaloghatok. Igen, a jelzett idézet szerinti kérdésre a válasz (ami alant meg is történik): hagytuk, hogy így legyen.

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.