Az élet elrablása

gyerek ásóval

Az élet elrablása

Ha van még egyáltalán valaki…, aki emlékszik Ferencsik István nevére és munkásságára, annak figyelmébe ajánlom vékony, de annál tartalmasabb könyvecskéi egyikét, a rózsaszínű „Gyermekeink táplálása” címűt. Fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy a jövőt is elrabolja az, aki felelőtlenül bánik az új életekkel. Ugyanolyan felelőtlenül, mint önmagával. Erről – úgyszólván – semmi szó sem esik manapság a züllés ezen – utolsó – szakaszában.

 Annak kapcsán írom e sorokat, mert szomorúságom, hogy ne mondjam: dühöm kifejezésének, nem elkerülésének, vagy előle való menekülésnek szánom. De egyúttal talán akad még valaki, aki használni is tudja az alant következő szentenciákat.

 Fent nevezett tanítónkhoz hasonlóan elfeledett és bunkósbotként használt korszakos személyiség: Hamvas Béla tömör és totális szellemi erővel megrajzolt lét és élet különbségeinek és a tőle kölcsönzött létrablás-létrontás fogalmának ismerői és alkalmazói talán még értik, amit mondani akarok, mások legfeljebb megsejtik a mögöttes igazságokat. A züllés jelenlegi fázisában kevés eséllyel próbálom kiemelni az étkezés és a szellem közötti szétválaszthatatlan kapcsolatot, de nem tehetek mást, mint olyan ember, aki lát. A szellemileg-tudatilag vakok között, akik egymás színes rongyaiba kapaszkodva haladnak a szakadék felé, idáig biztosan nem jutnak az olvasásban. Az elsők már zuhannak, de ők is vidáman és önfeledten élvezik a civilizáció nyújtotta örömöket.

A kisember, vagy kispolgár – szellemi értelemben véve, vagy sznob, szintén szellemileg, csak divatban „aktualitásban”, „trendiben” él. Rohan, vakon – mint mondtam. Hajszolja, azt a semmit, amit pénznek hívunk, és elkölti olyanokra, amelyek siettetik önmaga és a bolygó pusztulását. De a remény még bennük is a legkisebbek felé irányul. Ugyanakkor az arra való tudást, hogyan lehet a kicsinyeinkkel jövőt építeni, a legnagyobb agresszivitással elutasítják. Így tettek Ferencsik, vagy Hamvas által ránk hagyott értékes tudással is. A mai divat, genetikai, orvostechnikai, gyógyszeripari és még ezer másféle gyilkos szándék, mely a „gyógyító” álcáját ölti magára, már elnyomja azt az alig hallható suttogást, amit a magamfajta fantaszták hallatnak.

Tehát a kisember miként is tudná kifejezni önmagán a Hatalom áldásos működését?

Jól táplált, szorgalmas fogyasztó, szellemi és anyagi téren egyaránt. Követi a hagyományokat, vagyis saját kis rituáléin barbár áldozatként mutatja fel egészségét. A hagyomány (Hamvas), mely „visszaadja az embernek önmagát…” (Hamvas: Scientia Sacra, Kereszténység/1 szakasz) De nem ez a hagyomány – Hölgyeim és Uraim! Amit ilyenkor „visszakapunk”, az a biztos zuhanás a semmibe.

Nem az, amit „jó buliként” illik emlegetni, vagy valami olyan, amit minden szokványos legszokványosabbjaival körítenek. Ma már ezt szokás „enyhe” drogokkal tálalni. De, amit senki sem gondol, hogy nemcsak a kispohárban áldomásként elfogyasztott, saját készítésű (…) kisüsti, hanem az ajándékként, vagy csak egyszerű „nassként”, vagy valami „jóként” kisgyermekünk szájába dugott, vagy előtte hagyott, tisztázatlan összetételű, édességnek kinéző csokis „veszélyes hulladék” is hamarosan alkohollá válik a kicsiny szervezetében. Így biztosítva a jövő fogyasztói tömegeit. De csak az „egyszerű” babapiskóta önmagában is ezt teszi, mikor keményítő és cukor egy helyen van. A zsír még csak „hab a tortán”, ami szintén mindenben megtalálható. Kezdetben a gyermek, jó érzékkel viszolyog a denaturált szeméttől, de hamarosan tudatától megfosztott „függő” válik belőle. „Miért legyen neki jobb, mint nekünk volt?” – ostoba és cinikus kiszólásként. A tudatlan szülők még azt is gondolhatják: „Hátha mégis van valami jó ezekben, hisz mi is élünk!” Az időeltolódás révén azt sem tudhatják, hogy egy ma született gyermek még az 50 évvel ezelőtt fogant jelenlegi szülők, vagy nagyszülők esélyeinél is jóval kevesebbel rendelkezik. Ezért lényegesen több értelem és figyelem szükséges felnőtté cseperedéséhez. Nagyságrendekkel több veszély fenyegeti, mint szüleit a maguk idejében. Akkor még csak körvonalazódott annak a folyamatnak a valódi tartalma, ami a jelenlegi „válsághelyzet” kialakulásához vezetett. Nem egyedül gazdasági, hanem főként szellemi-lelki-kulturális válság zajlik. Akkora a zavarodottság minden téren, hogy ebből kilábalni csak fegyelemmel, tudatossággal, helyes irányú törekvésekkel lehet!

 Abban a világban, ahol saját kompetencia már semmiben sincs, mindent a Hatalom tart a kezében, egyedül a család vagy az egyén az, ahol látszólagos szabadság van. Ez is abszolút illúzió, ugyanis szinte minden tettünk manipulációs hatásokkal vezérelt. A gondolataink csak a Rendszer számára fontos dolgok körül forognak. Semmi erő és idő nincs arra, hogy átgondoljuk helyesen élünk-e? Megfelelően gondoskodunk-e a ránk bízottakról?

Jól hangzó szlogen a véleményszabadság. Azt hiszik, hogy ez is olyan, minthogy „A sárga kosztümöt, vagy a bordót vegyem meg?” Ha a báránycombot sütöm meg, vagy a borjúlábszárat, melyik lesz jobb? Ha engem kérdeznek, egyik sem… A véleményhez megfelelő ismeret kell. Ha a csecsemőnek nem kell (…) szopni, mert jó lesz a tápszer is, és ezt az anya döntheti el, mert félti formás kebleit? Vagy szilikonzacskót hord ott, ahol tejmirigyeknek kéne duzzadniuk? És ez csupán vélemény, vagy egyéni döntés dolga? De ha már szoptatunk, mindegy mit eszünk-iszunk, ha nem tudjuk, hogy a „levét” mindenképpen velünk együtt a baba is megissza… Van ugyebár tanácsadás, ami nem is mindig korrekt, és az „üzlettől” független, akkor már ránk van bízva minden? Kié az a baba? Saját tulajdonunk? Hiszen, belőlünk van, nem? Senki másnak nincs a továbbiakban beleszólása, hogy mit adunk neki? Egy kiskutya ételénél vigyázni kell, hogy ne legyen benne só, cukor, fűszerek, kenyér, burgonya és még sok „megszokott” étel. A baba, meg eszi, ami van, vagy amit mi megkívánunk? Ha jön a láz, akkor biztosan megfázott a kicsi, meg sokan köhögtek a bölcsiben…?  Hogyan szeretjük igazán a kisgyermeket? Ha minden olyat adunk neki, amit mi kaptunk annak idején? Vagy törekszünk arra, hogy sokkal egészségesebb legyen, mint amilyenek mi voltunk/vagyunk? A betegség valami olyan, amivel együtt kell élnünk, vagy lehet az is, hogy felnő egy gyerek láz, kiütések, pattanások, fekélyek nélkül? Vagy tekintsük a betegségeket az édes élet árának? Ha már egyszer mindenki így él, a mi gyerekünk se legyen boldogtalan? Talán attól leszünk boldogok, hogy bármikor ágynak eshetünk? Hogy semmi biztosítékunk arra, hogy hosszú időn keresztül végezhetjük a dolgunkat anélkül, hogy a betegség miatt félbe kéne szakítanunk? Ilyen sorsot szánunk gyermekeinknek is? Hogy fáradtan, has fájósan, láztól dideregve menjen az iskolába? Mert közben „kapta el” a betegség? Az én gyermekkorom ilyen volt, és a gyermekeimé is. Tehát, törvényszerű, hogy az utánunk következő generációk is így fognak élni? Ha ez is a demokrácia dolga, hogy a többségi akarat érvényesüljön ebben is, akkor biztosan semmi se történhetne, mert országunkban soha sem lesznek (ha így marad minden) többségben a gyermekeiket igazi felelősséggel nevelő szülők…

Mit nyerhetnénk, mit nyerhetnének kicsinyeink, ha változna a „trendi”?

Ha gondol is a veszélyekre néhány szülő, a Rendszer olyan elkerülő utakat ajánl, amiket sokan készséggel elfogadnak. „Legyen ez egy gondviselő szellem dolga!” Ha útjukba kerül egy igazi tanító, azt, mint vallást fogják követni, vagy elutasítani, annak tényleges értékét képtelenek felismerni. Az olyanok, akik még a kiközösítést is vállalják a tudásért cserében, megbélyegzettekként kénytelenek megvetés célpontjává válni, csak azért, mert olyan tudás birtokosai, amely a fennálló világrend ellen való.

A „jólét” megrögzött szószólói, az „aszkétikus”, vagy inkább racionális étkezési gyakorlatot valamiféle „önmegtartóztatásként” állítják be, és mint ilyen, ellenkezik azzal a demagógiával, hogy „A gyermeknek mindent meg kell adni, amit a civilizáció megalkotott!” A kritika illetlenséggé, és ünneprontóvá süllyed a szemükben. A gyermek szivacs módjára vesz fel minden olyan élményt, ami könnyű és gyors kielégülést okoz. A korai fizikai nehézségek emléke előli menekülésképpen, a bőség illúzióját hajszoljuk. Az igazi bőség pedig a természet pazarló gazdagsága, amit az ipar és kereskedelem, vagyis az „ellátás” kíván helyettesíteni, miközben ugyanazzal a lendülettel teszi tönkre a természetet, hogy már a visszaút is lehetetlen legyen.

 Jézus szavaival:

Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk?

 Ezt lehet úgy is magyarázni, hogy fogadjátok el, amit a civilizáció nyújt! De úgy is, hogy az ég madarai, vagy a mezők liliomai csak a föld és a természet által élnek. Ezért ők nem aggódnak. Az a föld és az a természet már rég nem létezik. Erről már sok szó esett. Aki az utóbbi 50 évben született, csak ezt a természetet találta, és az óta is, a már romlott természet jellemzőinek örökös voltát hazudja a Rendszer. Ezt már igen kevéssé lehet gondoskodónak nevezni, viszont a szorgos igyekezet és örökérvényű tudás évszázadok kárát képes eltüntetni. Igaz, hogy olyan természet, amiben ezernyi, az ember miatt már kihalt állat és növényfaj olyan harmóniában él, mint annak idején, már tényleg elveszett. Ahhoz azonban még a jelenlegi körülmények is eléggé elfogadhatóak, hogy visszanyerjünk valamit az Éden jótéteményeiből.

 Mit egyen akkor a gyermek, ha már régóta szopik és nem hajlandó más ételt elfogadni? Először is az ilyen anyáknak meg kell nézniük, hogy ők mennyire élnek egészségesen! A gyermek nemcsak anyagokat, hanem szellemi szubsztanciákat is kap a szüleitől. Ezért előbb a szülőknek kell öntudatosnak lenni! Az a legbizarrabb elképzelés, hogy a szülő kanalazgatja a húslevest, a gyermek pedig a biozöldekből préselt egészséges, tápdús levet issza. Amint egy gyermek természetes közegbe kerül, elfogadja, sőt örömmel veszi a friss növényi ételeket. A korábban hangsúlyozott tényező, a „gyors és könnyű élvezet” tere ugyan a szelíd ételek gazdag választéka, de ha már megízlelte a kicsinyünk a csokoládét, sót, általában az édességeket, azt a kielégülést nem nyújtják neki a fáradságosabban elérhető természetes ételek. Ez a züllés legegyszerűbb leírása is egyben. Ezután már csak kényszert alkalmazva lehet visszaterelni a helyes útra. Azonban egy ilyen helyzet nehézségeit kevés szülőpár képes legyőzni. Általában a kialakuló helytelen gyakorlatban is megoszlik a két szülő felelőssége. Aki többet van együtt a gyermekkel, az felelős a helyes életmód kialakításáért. A példa követéséhez megfelelő érzelmi kötődés szükséges, ami csak ritkán lehetséges olyan szülővel, aki rövid ideig van együtt a gyermekkel. Ennek az ellenkezője is igaz lehet, ha a kicsinyünk „jó akar lenni” annál a szülőnél, aki hiányzik neki. De a példa megtartásához megfelelő számú ismétlésre van szükség. Ebben viszont az un.: közösségi helyek szerepe kiemelkedő. Ha az „ovi előkészítőben”, vagy a tényleges óvodában az átlagos (átlagosan rossz) életmód mintáit találja a gyermek, akkor a szülő szerepe már háttérbe szorul. Csak igen kivételes gyermek képes különbséget tenni a jó és rossz között, bármilyen tekintetben, de különösen az étel tekintetében, mivel az általánosan elfogadott gyakorlat szerint ez nem számít olyan tényezőnek, amihez példamutatás kell. A dohányzó szülők gyermekei jellemzően fogadják, vagy utasítják el a füstölést. Az én gyermekkoromban, édesanyám volt az, aki elutasította apám dohányzását, és ez elég volt ahhoz, hogy én is egészen mostanáig ezt tegyem. De a bátyám, aki a háború alatt született, erős dohányossá vált, majd idősebb korában szakadt el ettől a drogtól.

A szülői tudatosság és következetesség elengedhetetlen ahhoz, hogy kellő hatást lehessen gyakorolni a gyermekre bármilyen tekintetben. Ebben a speciális esetben pedig teljes egység kell, hogy legyen a szülők között. Mindig vissza kell térni a tágabb környezet szerepére, mert a szülőknek nem csupán a génekbe beépült mintákkal kell szembenézniük, hanem a csábító, de ártalmas ételek visszatérő hatásaival is. Ezt igen nehéz kivédeni akkor, ha bármilyen nézetkülönbség áll fenn a szülők között ezen a téren. Nem véletlen, hogy a növényi étkezést „szelíd étkezésként”, vagy „könnyű étkezésként” is nevezzük, mert a drogként ható, rendszeres fogyasztást igénylő, ám tápanyagban szegény műételek agresszívan hatnak a testre, és a tudatra is, ugyanolyan agresszívan, mint az az ipari-kereskedelmi reklámdinamika, ami abban érdekelt, hogy ezeket „beetesse” a kiskorúak körében. Valódi állami szándék ellenére igen nehéz még akkor is változtatni ezen a gyilkos gyakorlaton, ha statisztikailag jelentős hányad akar ebbe az irányba kimozdulni. Addig, amíg komoly üzleti érdek nem játszik szerepet az egészséges ételek széles körű elterjesztésében, vagy inkább az erre való hajlandóság és ismerethez szükséges keretek, feltételrendszer kialakításának dolgában, az elszigetelt erőfeszítések túl nagy nehézségekkel találják magukat szemben. Azokban az országokban (Nagy Britannia), ahol már az iskolai étkeztetés nagy részben a friss növényi ételekre helyezi a hangsúlyt, ezt mindenképpen népegészségügyi koncepcióként kezelik. Manapság a legtöbb országban az ipari-mezőgazdasági-egészségügyi lobbi uralja a politikát, ezért nagyobb hangsúly helyeződik a toldozgatásra, rehabilitációra, vagy csak a legközvetlenebb tűzoltásra.

Amit egy átlagcsalád ebből felfog, az csak a szabadság illúziója, ami az ételek válogatás nélküli, vagy csak külsőségek mentén történő fogyasztása. Ahogyan a 70-es években fellendült az egészség és az étkezés összekapcsolásából származó ismeret iránti igény, ezt az akkoriban megjelenő kis üzletek és gombamódon szaporodó „életmódfarmok” egyszerű fogyasztási szokásváltás szintjére süllyesztették. Mára viszont ezek szerepe háttérbe szorult, hangsúlyozottabbá vált a „lelki tényezők” szerepe az egészségben, amivel az egész téma átkerült a „testi-lelki gondoskodás iparának színterére. A rengeteg egymásnak ellentmondó „csodamódszer” arra volt jó, hogy a kezdetben könnyű és világos szabályok érvényüket veszítsék és az érdeklődő ne lássa a „fától az erdőt”. De szinte mindegyik „egészségguru” a nagy pénz reményében olyan engedményeket tett, melyek csalódást okoztak még azokban is, akik hittek az alapeszmékben. Eközben igencsak megerősödött az orvos technológia, főleg a géntechnológia szerepének oly módon való kihangsúlyozása is, ami szinte nevetségessé tette azoknak az őszinte és elhivatott tanítóknak az igyekezetét, akik maradtak a szolid embersegítő messianisztikus elveiknél. A fogyasztói szellem elhatalmasodásával az ingyenes, vagy önköltséges oktatások iránti érdeklődés megcsappant, feljött viszont a nagy pénzeket kérő és ezen megtollasodó fent leírt „vállalkozók” iparága. Az emberek alapvető ismeretek hiányában azok közül választottak, akik többet kértek, így próbálva elkülöníteni a jót a talmitól.

A népegészség közben egyre csak romlik, megoldást pedig senki sem lát másban, mint a jelenlegi költségek drasztikus emelésében. Jellemző az a megvetés, ahogyan a Rendszer a személyes felelősség jelentőségét minősíti. Igen csekély igyekezet is elég volna ahhoz, hogy ezt az égető gondot orvosolja egy kormány. Ebben viszont semmiféle anyagi érdek nem jelenik meg. Sok szokatlan, és ismeretlen új formát kéne beilleszteni egy olyan struktúrába, amely csak azt preferálja, ami már jó hasznot hoz. Hiába a többszöri próbálkozás annak bizonyítására, mekkora előnnyel jár a betegek számára, ha csak a gyógy intézményekben módosítanak valamit a jelenlegi gyakorlaton. Sokkal elfogadottabb a meglevő protokollhoz szükséges anyagiak politikai célú átcsoportosítása, mivel a betegségektől mindenki fél, aki nem törődik önmagával, illetve, aki már felfogta, hogy belépett a kritikus életszakaszba, amikor „törvényszerűen” jelentkeznek a krónikus betegségek, vagy a „gyógyíthatatlannak” kikiáltott kórságok.

A következő csapda a „bio” alapanyagok előtérbe helyeződése. Ezzel kimondatik, hogy, ami bio, legyen az szürke marha, vagy mangalica, vagy bármilyen „természetes módon” tartott állat húsa, az ugyanolyan egészséges (?), mintha valaki otthon vegyszermentesen termesztett gyümölcsön, zöldségen élne mindenféle állati termék nélkül. A köznépnek túl bonyolult mindent magának termeszteni, a jól hangzó érv, „túl sokan vagyunk”, lesöpri azt az egyszerű igazságot, hogy itt Mo.-on éppen, hogy alig vagyunk, sokkal kevesebben, mint az én gyermekkoromban, mikor az üzletek voltak alig, és a kiskertek adták az ételek zömét. Persze, hol volt még akkor az egészséges étkezés tudománya? A Maripen, és más fiókgyógymódok jók voltak mindenre, aztán az ember nem tudta, mitől dől ágynak a gyerek, és miért csikar a hasa állandóan, vagy miért szakad át a dobhártyája (mint nekem, szinte minden évben), őrült fájdalmak kíséretében. Az a szomorú, hogy mikor minden adott lett volna arra, hogy mi legyünk a világ legegészségesebb nemzete, mert mindenki kénytelen volt abból élni, ami a házát körülvette, (mert háza is volt mindenkinek…) és ma el sem tudja senki képzelni, hogy mennyi minden egészséges zöld termett mindenfelé… Viszont a tudás csak a hagyomány volt, ami tönkretette a kiváló alapot. Így a véletlen és a szegénység tálcán kínálta a jót, de nem tudtunk megfelelően élni vele. Most már akkora az ellenszél, hogy kevesen képesek ellenállni neki, és a jót keservesen lehet a tönkretett talajok (elfelejtett növényfajok) és vizek miatt megtermelni, nem beszélve a világfelfordulásról, az se kedvez a nyugodt derű és mértékletes szellem elterjedésének. Mégsem szabad ennyiben hagyni, hiszen az ember legfőbb ereje a tudatában van, még akkor is, ha ezt rombolja a legjobban az üzleti érdekeltségű hivatalos „egészségügy”. A gyermekek ügye nem lehet huszadrangú téma, amikor ők azok, akiket minden közvetlenül érint, ami az aktuális legrosszabb. Kire számítsanak akkor, ha nem az idősebb nemzedékre? Ha még egyáltalán számítanak ránk…

5 hozzászólás a(z) “Az élet elrablása” bejegyzéshez

  1. Viczina Zsolt

    Nagyon mélyenszántó, felelősségteljes és igaz gondolatok.
    Ki kellene törnünk, (nekem még nem sikerült) a cukorblues fogságából.
    Sok erőt, energiát a további írásaidhoz!

    Válasz
    1. Kövi Gábor Szerző

      Szia Zsolt!
      Örülök, hogy itt is megtaláltál. Köszönöm a dicséretet! A”cukor blues” szókapcsolatban a második tag nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Az első tag viszont valóban nagy küzdelem, bár nekem már ez is a múlt. Ha akarsz róla társalogni: kovigabor@tulelo.hu megtalálsz,v agy személyesen is jó volna.

      Válasz
      1. Viczina Zsolt

        Szia Gábor!

        Nagyon örülnék egy személyes találkozónak, remélem nemsokára sor kerül rá.

        Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.