Identitás

Mikor sokat beszélünk valamiről, az a valami már nem létezik. Amíg van, eszünkbe sem jut. Ilyen az identitás is. Egy fogalom, amiről mostanában sokat beszélünk, de keveset tudunk róla.

Miért is olyan fontos?

Identitás, röviden: tudni és hinni azt, amit tudunk.

Nos, mindkét szó húsba vágó. A mai embernek nem tudása, csak vélelme van. A tudást is valaki más, mások birtokolják. Ha nem tudunk, hiába hiszünk, mert az a hit vak és romboló. Ebben sokaknak eltérő lehet a véleménye. A vélemény azonban megint olyan fogalom, ami könnyen változó, ingoványos terület. Tulajdonképpen az a fajta vélemény, ami szilárd tudáson és hiten alapszik, ritka, mivel a Földet hatalmában tartó szűk elit mindent kisajátít, így a tudást is. Csak egyben hisz: tulajdon hatalma és gazdagsága minden mértéken túli gyarapításában. Ennek érdekében a népek és az egyes emberek tudását, hitét fondorlatokkal és nyers erővel elrabolja, ahogyan életfeltételeit is arra a szintre szorítja, ahol már önmagáról sem tud, csak vegetál, és robotol vagy pusztítja önmagát, meg mindent, amit a keze közé kaphat. Így az önmagától is elidegenedő ember már bármire képes, amit a hatalom ki is használ.

Ezt a drámai helyzetet a természet ellen törő hatalom, a természet erőinek feltámadása révén még elemibbé teszi. Ezt a folyamatot ez a csoport évszázadok óta gyorsítja, mire ez a helyzet fordulóponthoz érkezett. Amíg volt identitás, vagy annak látszólagos érvényessége, az egyes ember még képes volt fennmaradni, ha bármilyen idegen hatalom támadt rá. Ma már ez szinte lehetetlen. Egyetlen út maradt már csak számunkra: visszaszerezni identitásunkat.

Ehhez elsősorban meg kell újra tanulnunk gondolkodni, érezni, és eszerint cselekedni.

A gondolkodáshoz elengedhetetlen a tanulás, ami magával hozza a magasabb szintű értelmet. Azonban nem mindegy, mit tanulunk. Manapság sok mindent tanítanak, és ezzel sokan, sokat keresnek. Nem biztos, hogy minden tudás elvezet az identitás erősödéséhez. Általában azok az ismeretek kerülnek sokba, amit a Hatalom fontosnak tart, de ezek az információk szinte semmit sem segítenek abban, hogy visszaszerezzük önmagunkat, tudásunkat, hitünket. A hit alatt mindenki automatikusan valamilyen vallást ért, vagyis valamilyen hitrendszer béli „regisztrációt”. Ez látszólagos biztonságot jelent, de nem a valódi identitásunkat. A divat, vagy a nagyobb erőhöz való csatlakozás vonzó, de végső soron elszakít minket attól, aki mi vagyunk. Ezért elsőrendű dolgunk megismerkedni magunkkal!

Jól bizonyítja, mekkora a baj, hogy a fiatalok körében gyakori az erőszakos körökhöz való vonzódás, amiben valamilyen látszatcélt, elképzelt ideát kapnak, és elhitetik velük, hogy fontosak, magasrendű elvek szerint élnek, vagy éppenséggel halnak… Az az ipari és technikaközpontú világerő, mely lassanként az emberiséget akadálynak tekinti, mégis a végsőkig kihasználja, ezeket a folyamatokat ugyanúgy kezében tartja, pénzeli, mint a velük szemben állókat. Ez a gonosz, kiszámított tevékenység egyre nagyobb gyakorlatra tesz szert, és ez is az emberiség teljes szétzüllesztését szolgálja. Bármit felhasznál céljai eléréséhez, legyen az eszköz, személy, vallás, pusztítás. Látszatra nincs ez ellen gyógyír, csak a behódolás. Azonban saját magunk felismerése, helyünk, kötelességeink vállalása, sokkal nagyobb erő, mert építő, és olyan hitet ad, ami nem mások ellen irányul. A jelenkor felszínén a látszatéletek, látszatelvek, látszathitek között az emberek a robot, vagy éppen a semmittevés, látszatörömök, látszatszórakozás közepette a legfontosabb veszett el: az ember.

Tudni az emberről igen sokat lehet, de mégsem jutunk el oda, kik is vagyunk, és mire születtünk. Ezért ma már az emberben nem lehet hinni, de az élet látszatértékeiben és látszat-tárgyaiban igen. Ez helyettesíti az eredeti, önmagunkat visszaadó örök érvényű elveket. Legfőképpen azt a képességet kellett elvenni az embertől, amivel különbséget tudott tenni jó és rossz között, vagyis az erkölcsöt. Ha megfigyeljük, az un. „szórakoztató média” történetét, ki lehet olvasni belőle azt a tendenciát, ahogyan a még élő oszlopait az emberségnek fokozatosan lerombolja. A család, az anya, a gyermek, a nemzet fogalmát előbb romantikusan felemelte, majd barbár módon eltaposta. Senki sem figyelt fel rá, hogy a médiumok a még létező emberi alapokat megsemmisítve, lassanként a Rendszer részévé tették, elfogadtatták a nihilt.             Nem hinni semmiben! Hinni a semmiben. Ezt már többször elmondtam, leírtam: az ember nem képes hit nélkül élni, ami egyszerűen annyit tesz: létezem, és ebben bízom. Ma már az önbizalom, a vélemény vállalása, az erkölcs szerinti élet, valamiféle bigottság, eltévelyedés, nagyképűség, kirekesztés, és sok, még vadabb, hazugabb ítélet. A megbélyegzés azoknak szól, akik még őriznek valamit abból, amit emberségnek lehetett nevezni. Amikor önként kilépek az addigi életemből, amiben való hitemet elvették, soha nem lesz semmilyen identitásom. A világpolgári identitás nem létezik. Az életművész jelzőt azokra szokták aggatni, akik bármilyen körülményben otthon érzik magukat, bármit elvállalnak, megtesznek. Ellenben, ha lehetne, mindenkit az Élet művészévé kéne tenni, tanítani, hiszen az élet identitása, ami leginkább hiányzik. Jól leolvasható ez a szomorú valóság a közember természethez való viszonyában. Valamiféle vágy talán még él az emberekben, de ezt a háziállatok, az internetes képek, videók nézegetése be is tölti. A küszöbön túli világ csak a shopingolás, látszatturizmus, „kalandpark”, állatkert; gazdagéknak: szafari, vagy a nosztalgiasport, vagy divatsportok, mint a golf. Ez utóbbi is jó példa arra, mit vél a „krém” természet címszó alatt. De nem célom ezen keseregni.

Ahogyan az értékeket visszájára fordították, úgy lett szinte kötelező elfogadni azt, ami korábban tabu volt, és – bár a züllés erősebb lévén – ennek állami szintű tiltása semmi lényeges eredményt nem hozott, mégis az ember azt remélte, hogy valaki odafenn fontosnak tartja ezen alapelvek érvényességét. Ahogyan egyre többet beszéltek a „másságról”, annak nem titkolt mibenlétéről, és az „emberi jogokról”, melyek igen fontosak, ha valódi, igaz elveket kell megvédeni, de, amikor valamilyen züllesztő elemet próbálnak az amúgy is széteső emberi viszonyokba belopni, akkor az ember már nem is gyanakszik: teljesen világos a cél. Ezek a sikeres akciók lassanként a promiszkuitást, devianciát, prostitúciót, bűnözést, amolyan választható életformának állították be, amit egy fiatal, élete elején, szabadon eldönthet: akarom-e. Azt már nem is említem, hogy milyen aberrált „hivatalos” állásfoglalások születtek, bizonyos országok, bizonyos köreiben arról, milyen korú gyermek mit is választhat, a helyett, amiben, aminek született… Erre aztán az ember (mármint, aki tényleg még hisz abban, hogy ilyen létezik…), már nem tudja, hova is bújjon, hogy meg ne találja ez a borzalom. Az internet csodája pedig csak fokozza azt a veszélyt, hogy az állatias, minden korlátot megszüntető viselkedés elharapózzon. Mindez semmi másra nem mutat, mint az emberi identitás teljes megsemmisülésére.

Ezt látva, elgondolkodom: mi is vezetett ide?

Talán az ember nem is olyan magasrendű, kivételes lény, mint eddig hittük? Ha ezt gondolom, azt is tudnom kell, hogy ennek a véleménynek is tudatosan kellett kiépülnie, nem pedig én ebben a pillanatban fedeztem fel. Azt, hogy így kell vélekednem, megelőzte az a rengeteg negatívum, amit a hatalmat gyakorlók manipulációi az emberiség történelmében hagytak. Ennek ellenére én még mindig hiszek az emberi nagyságban. Azonban ez a fogalom is torzítva jut el az emberekhez, amennyiben a nagyság alatt, mindig valamilyen, a Rendszer számára fontos tettet az egyes korok embereihez társítva felmutatnak. Azt is látni kell, hogy minden korszak másfajta példákkal próbálja magára hangolni a köztudatot. Ez lassanként a bálványok elvesztéséhez vezet, és nagyban hozzájárul a magasztos eszmék kiüresedéséhez, majd egyenes utat jelöl ki a fundamentalizmus, erőszak, nihil irányába.

A gondolkodás, és annak minősége, mint alapvető erény elveszti érvényét, éppen az internet jóvoltából. Ahogy az előre gyártott képi „álkultúra”, vagy látványkultúra helyettesíti a fantáziát, és beteges vizionálássá zülleszti, úgy vész el az emberi lélek nemességébe vetett hit. Az emberek már képtelenek az absztrakciós, asszociációs gondolkodásra. Az egyszerű hasonlat vagy példa is már meghaladja az értelmi képességüket. A „mély” számukra ostoba és felesleges jelző, és erről már csak a „mély torok” ugrik be… Az sem véletlen, hogy ezt most és itt említem, amilyen szörnyűségeket lehet hallani a betegesség elharapózása kapcsán.

A cél, hogy az embereknek ne legyen véleménye, egyáltalán nem új keletű. Szókratész, a bölcs ókori filozófus, éppenséggel ezért halt meg, és nem változtatott véleményén, még a felmentő ítélet lehetőségének tükrében sem. De ezt az elvet is devalválta a híres „liberalizmus”, amennyiben a vélemény vállalása bármilyen beteges dologban, az emberi szabadságjogok közé tartozik. Ebből is jól kitetszik, hogy bizonyos vélemény emberi jog lehet, míg az a vélemény, mely valamilyen alapvető emberi értéket kíván megőrizni, sértheti az emberi jogokat…

Eljutottunk korunk sorskérdéséhez: Lehet-e hinni ebben az emberben, és el lehet-e képzelni egy bármilyen nemzetet, ami/aki nem mások ellen kívánja kinyilvánítani identitását?

Egy korszakos, létértékű választás előtt állunk: milyen hódítónak hódoljunk be, vagy milyen erőket mozgósítsunk saját valónk megvédésére?

Ez a választás már eldőlt, mikor a nemzetietlenség mellett, valamiféle látszatközösséghez csapódtunk. Mi, egy kis ország nagy ábrándokkal, és kicsinyke sikerekkel. Ekkor indult be rohamosan saját jellegünk iránti hitetlenség és megvetés, és az illúziók felmagasztalása. Ha más nem: ettől való szabadulásunkhoz igen ébresztő volt az elmúlt év, és a jelen minden pillanata. A baj nagyságát jól mutatja, hogy ez semmi látható hatást nem gyakorol, a gondolkodást elutasító, automataként viselkedő, nemzetét, önmagát eldobó fogyasztó zombira, aki bármilyen ország polgára lehet. A fő tehát: olyan zombi-világbirodalom felépítése, melyben személyiségek és bármilyen egyéni jelleg nélküli látszatéletek, önkéntes szakadékba menetelése helyettesítse az összes aranyba ágyazott emberi értéket. A „tolerancia”, és „kompromisszumkészség” olyan szavak, melyek azt kívánják elősegíteni, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant. Azután, ha minél többen beletörődnek ebbe, már nyert ügyük van.

Mit is jelent embernek, magyarnak lenni ma itt és az EU-ban?

Ezt senki se firtatja, de vannak a magyarság ősi hagyományait ápoló közösségek, amelyek kulturális, történelmi gyökereket kutatnak, és a hagyományokat felelevenítik. Hogy ebből nem nőhet ki egy egységes nemzet, ők sem hihetik, de ahhoz, hogy magunkat meghatározzuk, és ebben hinni tudjunk, jó alap. Ha az itt élő, különféle irányokból ideszármazott emberek ez irányú véleményét meghallgatjuk, eléggé vegyes kép alakul ki bennünk. Többségük szidja a rendszert, a kormányt, az ellenzéket, a másvéleményűeket, de igazából nem látszik rajtuk, hogy könnybe lábadna a szemük, ha külhonból a határhoz érnek, hacsak a jeges szél nem hozza ki a könnyüket… Hogy mit jelent EU polgárnak lenni, azt még ennél is kevésbé lehet kitalálni. Azt, hogy mit jelent bármelyik európai ország polgárának lenni, jól lemérhetjük az emberek reakcióiból, az un. „migrációs hullám” kapcsán. Egyszóval: elutasító. De nem úgynevezett „nemzeti” alapon, bár ebben is erős eltolódás tapasztalható. Jól ismert a kisebbségek viszonya az egyes államokban, ami már önmagában is zavarossá teszi a képet, de talán ők is jobban szeretnek egy ilyen Európában kisebbségnek lenni, mint egy olyanban… Azonban, és ez volt,a mi az írást motiválta: már a többség is fél kinyilvánítani saját identitását. Ugyanilyen, ha szégyelli azt.

Hogy azután egy „egyesült Európában” milyen lenne a helyzetünk…? Nos, most csak azt tudom közelebbről lemérni, milyen nekem, magyarnak az Európai Unióban magyarként élni, és ennek eldöntéséhez a múltamhoz nyúlok. Valamikor a szememben Európa nyugati fele az az elérhetetlen Kánaán volt, ami nálunk soha nem lehet. Akkoriban még én is azt hittem, mindenhol jobb élni, mint itt, de azért a szülőföldemet szerettem, és a példa mutatja, hogy nem is hagytam el. De a mostani véleményem Európa nyugati részéről igen felemás. Az embereket továbbra is tisztelem, és az általuk elért és megélt történelmüket is. A kevés számú lehetőség, mikor az ott élő emberekkel személyesen is találkozhattam, eléggé régi keletű, de nem hiszem, hogy maguk az emberek sokat változtak volna, inkább a technikai, hatalmi szerkezet változott. Akkoriban a tapasztalatom az volt, hogy gyakorlatilag a közember akkor is, most is egyformán elutasítja az igazságtalanságot, jogtalanságot, a hazugságot, az elvtelenséget, és valamiféle zsigeri büszkeséggel mindenekfelett rendelkezik, amiben némi kulturális fölénytudat nyilvánul meg. Feltehetően ez a szín mostanra megfakult, a mindennapok történéseinek tükrében… Európa szinte semmiben sem tud többet nyújtani, mint bármilyen más régiója a világnak, és túl öreg ahhoz, hogy képes legyen ezt beismerni. De azért annál többet ér, minthogy odavessük az egészet egy egyeduralkodásra törekvő klikknek, akik bármit beáldoznak a céljaikért. Ezért is bizonyos fokú Európa-önérzet indokolt, és szükséges. Azonban, látva a kormányok és a körülöttük serénykedő ügynökök tevékenységét, nem halasztható egy valódi nemzeti nézőpont béli egyetértés. Ez soha sem volt olyan fontos, mint ma. Szemmel látható, hogy az adott vezetők, ha egyáltalán a bankszámlájuk vezetésén kívül bármivel törődnének…, tehát ezek, saját nemzeti hovatartozásukkal törődnek a legkevésbé, beleértve az állítólag általuk vezetettek érzései, sorsa és véleménye iránti aggódásukat is. Ezek után miért is képzelnénk el azt, hogy foglalkoztatná őket egy ilyen sehonnai kis félbalkáni… országocska sorsa, mint amilyen mi vagyunk az ő szemükben. Csak pattogunk itten, vajon mire az a nagy ellenállás, úgy is az lesz, amit ők akarnak. Sajnos ennek az igazságtartalma a nullánál jóval nagyobb…

Milyen téren lehet és kell megismerni önmagunkat, képességeinket, és összefogni minden honfitársunkkal, egy közös vélemény, és terv érdekében?

Először is gyökeresen meg kell változtatni az oktatás szerkezetét, módszerét, tananyagát, és ez irányban kell felkészíteni az oktatókat. Ezt már réges-rég meg kellett volna tenni, de ennek sem módja a protestálás, hanem a tárgyalás, és minél előbbi hatékony munka. Ha bármilyen eredményt szeretnénk elérni, az ifjúsággal kell kezdenünk, és a szülőkkel közösen kell mindezt megvalósítani. Ahogyan ez elkezdődik, rögtön szembekerülünk azzal a rontással, amit az elmúlt évtizedek az emberi szellemben, kultúrában, és abban, amit most próbálunk megérteni, az identitásban tettek. Voltaképpen az ifjúság zöme mindenhol jobban szeretne élni, mint itt, és valljuk be: ugyanaz a motivációjuk, mint a „migránsoknak”: gyorsan, sokat akarnak keresni, és élvezni a jólétet. Jólét alatt persze a „liberális ösztönéletet” elsősorban, de némi eufemizmussal, mondjuk, az elfogadható, elvárható anyagiakat”. Ebben a tekintetben máris komoly aggályaim vannak az illető ifjúsági feltételrendszerről, vagyis azt hiányolom leginkább, hogy senki sem tanította meg ennek a fiatalságnak, hogy az élet 98% munka és szenvedés, majd talán 2% eredmény, hosszú idő után, de ez nem elvárható. Ehelyett náluk a fordított egyenlet dívik, amit már le sem kell írnom…

A következő feladat a természethez való viszony gyökeres átalakítása, ami természetesen szintén főként iskolai penzum. Ennek függvényeként a saját és az ország egészségi állapotának a természethez való visszavezetése, ez alatt nem értve a halászat-vadászatot, de azért némi „gyűjtögetés” még belefér. Azonban – 27 éves tapasztalatommal felvértezve – ki kell jelentenem, hogy az, ami manapság „egészségügy” címszó alatt zajlik, egyszóval jellemezhető: önkéntes holokauszt. Sietek leszögezni, hogy ennek oka nem a pénzhiány, és az orvosok alulfizetettsége. … Elnézem, amint a monopolhelyzetben levők, akik amúgy sem tartoztak a szegények közé, hogyan követelik ki maguknak az „európai béreket”, miközben, akik (saját és állami okból) kiszolgáltatottai ennek a bomló rendszernek, csóróságukkal is „támogatták” ezt a kasztot. Ez a véleményem nem kifejezetten az egészségügyi arisztokráciával kapcsolatos. Ebben az esetben arisztokrácia alatt nem a jók uralmát kell érteni… Tehát sokkal inkább abba az irányba kell fordítani a jelzett területet, hogy felvilágosítsa, felkészítse, alkalmasint sürgősségi ellátásban részesítse a rászorulókat. Úgynevezett „gyógyszereket”, legfeljebb növényi kivonatok helyben való előállítása, részben „otthoni szedés” ajánlásával használjanak. Ezzel sikeresen lehetne „kezelni” az átlagos panaszokat. Azt azonban, amilyen „betegségek” a legnagyobb tömegeket „biztosítják” az egészségügynek, egyszerűen és kizárólag pénzért, és az öngyógyítás/diéta előírásával lássák el! „Hogy veszi ki az magát….”, hogy az elhízás, dohányzás, alkoholfogyasztás, az ezeket törvényszerűen követő betegségek: emésztőrendszeri, az érrendszeri, és más helytelen életmóddal járó tünet-együttesekkel járó költségek egy adott népességhányad számára lehetőek, miközben semmi sem készteti az embereket egészségük megőrzésére. Azok, akik szerencséjük, vagy tudásuk, kitartásuk révén önmaguk is képesek hosszú távú egészségmegőrzésre, semmilyen előnyben (pl. egészségügyi „bónuszban”) nem részesülnek. Ez nem személyes választás kérdése, hanem állami feladat.

Azokon a területeken, ahol megállapítható az állami, rendszerbéli hanyagság, vagy rossz szándék, kemény és tartós beavatkozásra van szükség. Mindezek a változások nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egy ország bízzon önmagában, mert egészség nélkül alig létezhet identitás…

Ha már a fegyelemről és szigorról van szó, ez az egyik fontos ismérve az önazonosság tudatnak. Ha a kötelességekkel való azonosulás hiányzik, semmilyen ország, nemzet, család nem létezhet, jövőt remélve. Az említett múlt talán legelmarasztalhatóbb bűne éppen az, hogy az itt lakókat hasonlóan lágy-gerincűvé tette, mint a fentebb vázlatosan leírt európai polgárokat. Ezt érthetjük szó szoros értelemben is, ami a mozgásszervi betegségek dühödt támadásait illeti. Ehhez azonban azok az ősi gyógymódok, amelyben a jóga, egyéb személyi mozgásformák, és nevesül a lovaglás is alkalmas módszerek, szükségesek, amelyek – többek között – az önbizalom, erőnlét, öntudat, saját képességek megismerése tárgyában elemiek.

Az a részben jogos félelem, hogy Európa, vagy éppen Magyarország elöregszik, csakis úgy orvosolható, hogyha az idősebbek önellátása, teherbírása, kreativitása veszi át annak a téveszmének a helyét, hogy a nyugdíjas egész nap a fotelban ül, és maga elé néz, mert ő már megszolgálta a pihenést. Ez esetben valóban aggódhatunk, ki fogja a hátán hordani az ország legsúlyosabb dolgait. Ugyanakkor a szellemi fejlesztés – különösen a „leépülés” elkerülése érdekében – elengedhetetlen – bármilyen korban, de leginkább az évek számának gyarapodásával. A mindenhol – általam is említett – szellemi alacsonyodás nem kifejezetten időskori tünet, hiszen a technika és a „szórakoztató elektronika”elszabadulásával szinte teljesen tért veszít az önképzés, sőt ezt semmi sem támogatja igazán.

Ami a személyes identitást illeti…, a nemi, vagy egzisztenciális identitás olyan téma, ami a legjobban érintett a civilizáció  jelenlegi züllöttségi fokán. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadig, mikor is az egészségkultusz divat volt, de főleg bizonyos „kultúrkörökben”, a „lélekápolás”, individualizmusnak csúfolt köldöknézés korától fogva egyre lejjebb csúszott saját magunk iránti felelősség, érdeklődés, ismeret. Mára az emberek csak úgy ismerik a pszichiátriát, mint olyan sötét helyet, ahol mindenki egyaránt dilissé válik, legyen az „ápolt” vagy ápoló… Ha valami, az a hely, vagy világ, ami persze szintén nagy bomlasztás áldozatává lett, ugyanakkor jól tükrözi a „normális-abnormális” vegyes és változó megítélését, és jellemzi egy ország közérzetét. Az un. „neurotikus” betegségek vagy inkább következményei a mai beteges viszonyoknak, egyáltalán nem törvényszerű kísérői egy nemzetnek, vagy közösségnek. Ez a tény csak azt mutatja, mennyire képes egy rendszer olyan teret, vagy hangulatot fenntartani, melyben az emberek kifejthetik természetes kreativitásukat, segítőszándékukat, kellő megbecsülésben (főleg nem anyagiakban) részesülnek, ha igyekezetüknek mindenkire üdvös eredménye is van. Ez ügyben az összes kormányzat csúnyán leszerepelt, hiszen a magyar kreativitás, újító szándék szinte semmilyen elismerésben nem részesül. Mindig felülről sugallják, mit is kéne feltalálni, miközben a nyilvánvaló jó szándék, nemzetmentő hevület által motivált, valóban korszakos találmányok fellebbennek, azután hamarosan el is merülnek az érdektelenségben. Ez a jelenség már a nemzetrontás kategóriája, mikor az elit folyamatosan a „nyugati trend” által kényszerített irányokat és technikákat alkalmazza, és semmi sem támogatja az olcsó, közhasznú, értelmes megoldásokat. Értem ez alatt az energiaügyet, általában a pazarlást, a „szemét” kezelést, a szemetelés sugallatát a fizetős elhelyezés egyetlen módjával, a hegységnyi szemétdombokat, és a velük járó veszélyeket és a bűzt… A vizek állapotát, a vízfolyásokkal való kontár bánásmódot, és a szemét állami „továbbítását”, vagy éppenséggel az államilag végzett szemetelést a vizek „karbantartásának” örve alatt. Ez persze elgyengíti önérzetünket, mivel akaratlanul is azonosulunk egy olyan szemlélettel, ami a természetet csak lerakóként használja, beleértve saját testünket is… Így azután, ha megkérdezünk valakit: „Ki vagy te?”, legfeljebb azt halljuk: Elvégeztem ezt-azt, most egy vállalkozónál negyed-állásban vagyok bejelentve, túlképzettként, alig keresek, elváltam, van két gyerekem, és semmi jövőképem, hogy valaha is magamra találjak.” „Mi közöd ehhez az országhoz?” …. az átlagos válasz. Vagyis semmi. Ez csak azt mutatja, hogy saját magunkhoz sincs közünk, mert ki vagyunk szolgáltatva, meg vagyunk törve, el vagyunk veszve a kilátástalanságban.

A személyes identitás nálam azt jelenti, hogy tisztában vagyok önmagammal, tudom, hogy jó szándékú, értelmes, tudatos ember és polgár vagyok. Nem ártok sem magamnak, sem másnak, embernek-állatnak, ismerem és betartom a törvényeket, és törekszem azok javítására is polgárként és felelős emberként, keresem a kapcsolatokat, nem zárkózom el pusztán önzésből vagy nagyképűségből, törekszem erőm megtartására, szellemem emelésére, mások tiszteletére, a természet segítésére, építésére, bárki nevelésére, tájékoztatására, de a szükséges fegyelem közvetítésére és erre való buzdításra is. Legelsőben, családom, a közös feladatban együtt munkálkodók iránti felelősségtudat miatt, főleg a szélesebb környezet ez irányú segítése által.

Mármint, ez volna mindenki dolga önmaga és országa iránt. Mindenki megnézheti milyen eltéréseket és hiányosságokat talál környezetében, hivatalában, önmagában ehhez képest. Ha ezt valaki komolyan vallja, és teszi, annak van identitástudata. Ha férfi, akkor férfiként, apaként, családfőként, barátként, társként, ha nő, önzetlen, segítő, megértő, jóindulatú, békés, szintén kreatív, okos, művelt, finom, természetes stb.. módon. Ez nem szerepvállalás. Tehát, az identitás nálam, nem egy szerep, hanem életforma, hit, vállalás, mindennapi gyakorlat. És még csak nem is vagyok „olyan” pozícióban, mint akiktől mindezt elvárhatnánk, „csak” mindössze ember vagyok. Egy a sok közül. Ja: és itt magyar. Na, und? Yes. Da. Ano. Oui. Si.

Az emberi identitás azonos a természetes, hazaszerető, békés, de fegyelmezett, tevékeny, kreatív, egészségre törekvő, kommunikatív magatartással, viselkedéssel. Tessék mondani: hol lehet ezt venni, vagy tanulni? Vagy inkább hol gyógyítják?