Görényképző

 

A szokásosnál is szájbarágóbb lesz a bevezető, mivel ez a szó, néhány görényoktató és tenyésztő kivételével mindenki számára ugyanazt jelenti. A tőlem már ismert módon, most is a civilizáció egy sajátos, talán abszurd kritikáját kapják az állatvilágból vett minta alapján. Ne csodálkozzanak azonban, ha ez a hasonlat néha elvont, néha viszont konkrét is lesz. Attól függően, mennyire zavaró, vagy mennyire közismert a téma. Jelenségek és azok kikerült, elhallgatott, vagy kellemetlen, sőt illetlen részletezése. Régóta mondom, írom, hogy mindent nevén kell nevezni. Ahogyan a hülye is mindenki számára ugyanazt jelenti, ugyanúgy a görény is, eltekintve az állatokkal foglalkozók körét – természetesen. A cím egyébként semmilyen tekintetben nem találkozik Popper Péter történetével, a „tanár sütöde” csattanójú kis igaz „tanmese” témájával. Azonban annyiban mégis kapcsolható ahhoz, hogy az ifjú Popper, közvetlenül a háború után, még a „felébredt” gyermek kritikai érzékével meglátta azt a lényegi hibát a civilizációs iskolarendszerben, ami a háború idején valóságos szituációkban egyáltalán nem bizonyult volna értelmesnek. Azonban az ember, ahogyan „visszazökken” a „normális (értsd: sablonszerű, civilizációs) kerékvágásba”, már ugyanez a viselkedés gyerekkori csínytevésnek hathat. Ahhoz, hogy valaki észrevegye, és képes legyen nyomon követni a „görényülést”, elég felszabadult és éber kell, hogy legyen. Erről higgadtan, vagy bizonyos távolságból beszélni, igen nehéz dolog, de már nem kikerülhető a jelen helyzetben.

Akkor fogjuk megérteni és egyúttal megváltoztatni azt, ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mégis él vele és általa, ha a szükséges utálat, és szégyen fog hozzájuk társulni. Addig egymásra mutogatunk, hiszen ezek a „jelzők” sohasem ránk vonatkoznak. A humor, vagy az abszurd humor, vagy a metsző irónia csak akkor jogos, és akkor kell elfogadnunk, még akkor is, ha egyszerre magunkra ismerünk, ha megértjük és megfelelő helyre tesszük a tudatunkban.Nos, a görény, mint állat sem nem csúf, sem pedig gusztustalan. Ő is csak (ember) egy állat a sok közül. Az embertől eltekintve, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a görény „illata” erénye, nem pedig bűne, vagy születési hibája. Ugyanúgy azok a bűzök, amelyek sok esetben csak előítélet, vagy helytelen felfogás révén tartoznak az utálat körébe, nem fognak kritikusan szerepelni az írásban. Ugyan egyes esetekben igencsak tehetünk arról, hogy ilyen valós bűzöket árasztunk, és visszariasztjuk embertársainkat, de ennél sokkal visszataszítóbb az, hogy ezt, vagy azt a kellemetlen szagot kellemesként, vonzóként, sőt ajánlottként tüntetjük fel. Az embervilágban, más állatoktól eltérően, a görénybűz vonzónak van nevezve, vagyis tanítva, a helyett, ami szinte mindenkinek nyilvánvalóan ugyanaz. Emellett az embervilágban hiába nevezzük egységesen, mégis más és más alakban jelenik meg. Nem is egyértelműen az orrunk, vagy inkább az átvitt értelemben vett orrunk az, ami kiszagolja, hanem jobban vagyunk a szemünkre, a társadalmi tisztánlátásunkra, vagy a neveléssel feltárt tudásunkra szorulva. Sokunk a nélkül ontja ezt a bűzt magából, hogy egyáltalán tudna róla. A valódi görény rátermettsége és ereje éppen abban rejlik, hogy kifejlesztette ezt a más állatok számára kellemetlen és riasztó szagot. Persze konkrétan az ő esetében is előfordul, hogy ez a szag, éppen az élelmének kiszemelt egyéb állatot fogja elriasztani, tehát nem csak kedvező, de egyenesen ártalmas is lehet a valódi görénynek. Akár egy jól nevelt görény, még szidhatja is rossz sorsát, hogy ilyen kibírhatatlan „aurával” verte meg (az evolúció). Ez az embernél legfeljebb cinikus magyarázatként jelenik meg, de sokszor az a görény, akiről átvitt értelemben beszélek, büszke arra, ami csak kivételesen érzékeny emberek orrának olyan elviselhetetlen.

 

Hogy értsék is ezt a sikamlós allegóriát, ki kell mondani, hogy az intézet, ahol a görényeket képezik, maga a civilizáció. Egyéb iránt egészen közelről csak egy külön cikkben szólok majd a civilizációról, de addig is több oldalról megvilágítom, mert sokszor, sokan szidnak valamit, és vagy nem merik kimondani, vagy nem is tudják, mi az, amit szidnak. Egy esetben, híres és általam is tisztelt közgazdásszal folytatott TV-s beszélgetésben szóba került, hogy egyáltalán a Háttérhatalom miért teszi azt, amit ma már egyre többen látnak, hiszen nyilvánvaló, hogy ha minket, kiszolgáltatottakat tönkretesz, megsemmisít, egyúttal önmagát is elpusztítja. Azonban ahhoz, hogy megértsük, ő miért teszi, azt is meg kell értenünk, hogy mi miért tartjuk ezt rossznak, vagy miért gondoljuk, hogy ő nem gondolja éppen jónak, amit tesz. Most sarkítsuk és szűkítsük le ezt a bizonyos entitást egy személyre, holott tudjuk, hogy egy szervezetről, vagy démonról van szó. Azonban ez a szervezet is csak a civilizációban válhatott ilyenné, és azok a szagok, vagy másoknak, illatok, – görénybűz nekem -, teszik őket olyan ellenszenvessé, de senki nem is sejti, hogy mások, akik jóval mélyebbre ástak már a trágyadombban (ami a konkrét „tárgyak”-ból épített halomtól eltérően nem válik a földnek, vagyis a Földnek hasznára. Ellenkezőleg!), Az efféle furcsa „hipochonderek”azt is kiszagolják, hogy a szép öltöny, vagy a csillogó autó és drága parfüm nem elfedi ezeket a szagokat, hanem éppen, hogy árasztja..

Ezért meg kell magyaráznom, miként képezi a civilizáció évezredek óta… az emberi görényeket, és sokszor, sokféleképpen rámutattam már, hogyan lehet az, hogy a történelemben soha nem a jók szava döntött. A görények, talán éppen bűzükkel kábították és riasztották el az embereket, nem is félelmetes fenyegetéseikkel, fogaikkal, hatalmas karmaikkal, és rusnya testükkel. Ez a bűz viszont megfoghatatlanabb, nem olyan vastag és nehéz, mint a közismert állaté. Az is fontos, és érdekes, hogy a görénypálya miért olyan vonzó annyi embernek? Az odúnak egyáltalán nem kinéző luxuslakosztályok, várkastélyok és ipari monstrumok, miért nem késztetik az embereket ezek elutasítására, sokkal inkább arra, hogy minél előbb ők is hozzájuthassanak, vagy legalább is a közelébe férkőzhessenek?

Nézzük meg, vajon milyen segédeszközökkel, aldémonokkal dolgozik a civilizációs fődémon?

Hamvas Béla is kifigurázta ezt, mikor a hajtóerőt, ami mozgásba hozza a rendszert, kenyőcsnek nevezte. Ez – köztudottan – a pénz. Nem újság és nem is fogok ismételni. Olvashatnak róla nálam is (Pénztrónus ledöntése I. II. III.). De szerepe olyan egyértelmű, hogy kihagyhatatlan. Ő a látható főszereplő a drámában. Pénz, aminek állítólag nincs szaga… Holott a valóságban is van. Közvetlen vizsgálat szerint festékszaga is van. Ez mit is jelent? Nekem azt, hogy kemény munkával hozták létre. Hatalmas szellemi és fizikai munka árán. Holott önmagában értéktelen. Csakis a görények által van akkora látszólagos értéke. Hogy ez mennyire látszólagos, egyből kiderül, ha maga a civilizációs rendszer valamilyen katasztrófa, vagy ugyanígy nevezhető háború miatt összeomlik. Megenni ugyanis nem lehet, vagy ha igen, akkor megfekszi az ember gyomrát. Azonban a pénznek annyira van görényszaga, amennyire az emberi görények bűzükkel beszennyezik. Szándékuk is egy ilyen bűz. Ami rejtett, de hatásában nagyon is ismert. Nélküle lépni, lélegzetet venni sem tudunk. Vajon miért szánnak ennek a művészi, vagy hanyag munkával elkészített papír, vagy fémdarabnak akkora szerepet az emberek életében? A munka, amit hozzá hazudnak, nem igazolja. Hiszen, amint egy ismert gondolkodó elmondta, „ A kenyeret ugyanígy sütik évezredek óta. Mégis egyre többe kerül. Miért?” Ez persze csak részben igaz, de jól érzékelteti a pénz és túlzott szerepének nyomasztó voltát. A háttérben persze az van, hogy akik a pénzt kitalálták, és akik uralkodásuk érdekében felhasználják ellenünk, ezzel a mézesmadzaggal, vagy korbáccsal ösztökélnek minket a robotra. Hogy őket éltessük, kiszolgáljuk, és még szeressük is. Ha a pénz értéke változatlan maradna, már nem lehetne erre felhasználni, ugyanis az emberek egyszerű közvetítőeszközt látnának benne. Manapság azonban ő az Isten. Azzal éppen lehet fokozni az iránta való mohóságot, és elköltésének, vagyis a fogyasztásnak egyre fokozódó sebességét, hogy a pénz ennél mindig egy lépéssel előrébb jár a romlásban.

Amint a kisember megérzi a pénz szagát, jámbor szolgából dühödt fenevaddá válik. A jóravaló, tisztességes, megbízható emberből – sok esetben – csaló, fennhéjázó, basáskodó görény lesz. Mi történik ilyenkor?

Egyszerűen a jó embert megszállja a démon. A kicsi, de nagyon gonosz démon. Amikor azt mondják nekem, hogy a pénz energia, akkor nem túloznak, csak az energia igen sok esetben rombolni tud. Ami viszont egyre nagyobb mértékben lepi meg a tudatot, az nem lehet egyszerű és jámbor energia, hanem veszélyes drog, halálos fegyver, mérgező nadragulya, vagy, amit akartok… Egy csapásra meghunyászkodna, és visszabújna büdös lukába, ha nem halmoznánk el dicséretekkel, és nem borulnánk le a lába előtt. Mi tesszük azzá, ami, azután a halálunkat is okozza. Így van ez minden gonoszsággal. Amikor nekem azt mondják, hogy a gonosz bennünk van, nagyon mérges tudok lenni. A gonosz rajtunk kívül van. A rendszer testesíti meg a gonoszt. A rendszer működtetéséhez szükséges bonyolult és agyafúrt tudás, maga a gonosz nyelve, és gondolata. Ezt persze hiába is mondom egy görénynek. Ő már túl van azon, hogy ezen rágódjon. Legyen ez annak a baja, aki megmaradt egyszerűen embernek.

A rendszer, vagy civilizációs rendszer lényege a hazugság. Az a napnál is világosabb, hogy miért nem születünk gonosznak, mivel egy kisgyermek 3 éves koráig ártatlan és jámbor. Egészen addig a pillanatig, míg fel nem ismeri, hogy ebben a világban őszintének lenni nem szabad. Az őszintét bolondnak, bárgyúnak és még minden rossznak is elmondják. A kis ember pedig nem akar ilyen lenni. Ezért igyekszik, hogy felvegye a versenyt a már gyakorlott hazudozókkal, a felnőttekkel. Ne higgye senki, hogy egy gyermek nem látja tisztán, mi a valódi és mi a hamis. Most itt nem a képzelet szülte játékvalóságról beszélek, hanem a legfontosabb talpköveiről az emberek világának. Tudja mi a szeretet, a gondoskodás, a tisztelet, a feladat, a kötelesség, és még sorolhatnám. (Egyedül a felelősség az, ami csak később alakul ki, és attól kezdve nevezhetjük érett, felnőtt embernek.) Az összes jó tulajdonsággal tisztában van. Amíg ezek szerint él, addig tartjuk olyan lénynek, aki gondoskodásra szorul. Ha már „életrevaló”, akkor befejeződött a nevelés. Már „érti a csíziót.” Vagyis tudja, mikor, mit kell hazudni, hogy előnyhöz jusson. Ez az előny pedig az, ami az elrontott világban, vagyis a civilizációban a pénz által valósul meg. Valami, ami nem valóságos, valóságra váltható. Ez a valóság azonban már büdös. Már veszélyek társulnak hozzá, félteni kell, vagy félni tőle, harcolni kell érte, vagy ellene, és néha meg kell érte (feleslegesen) halni.

Ez a bonyolult és kiismerhetetlen tanfolyam, az élet, vagy ahogyan mondják, a „való élet”.

Ebben benne van az is, hogy más, mint az az élet, amit egymás között, békében, szeretetben kéne megélnünk, vagyis olyan, amiben mássá kell lennünk, mint természetes állapotunkban. Erről sokan azt gondolják, nem tudjuk befolyásolni, és inkább jobb elfogadni. Ezzel a személyiségmanipuláció, vagyis az átnevelés abba a szakaszba jutott, mikor bárki könnyen válhat görénnyé.  Hiszen elvesztettük annak lehetőségét, hogy beavatkozzunk, visszakozzunk, megkérdőjelezzük az énünkre gyakorolt hatást stb. Elfogadjuk, hogy ez a sors és kész. Pedig a sorsunk továbbra is saját kezünkben van, csak kényelmességből, félelemből, bizonytalanságból, hitetlenségből beadjuk a derekunkat. Ezek után bárhova is juthatunk. Akár egy korábbi kedves ismerősünk is megütközhet egy későbbi találkozásunk alkalmából: „Mi lett veled? Rád se lehet ismerni.” Az általános közvélekedés szerint, mindenki maga tehet arról, mivé válik. Vagyis az eredeti személyiségében már benne volt annak a lehetősége, hogy ilyenné váljon. Ez ugyebár egyszerűsítve annyit jelent, hogy az illető ilyennek született, csak akkor még nem látszott rajta. Ez a rendszerbe épített fék, vagyis az előítélet. A rendszer, vagyis a civilizáció hozta létre ezt a torz gondolkodásmódot, amiben embertársainkról a nélkül ítélkezünk, hogy egyáltalán közelebbről megismernénk. Kialakulnak kommersz, sokak által hangoztatott és igaztalan előítéletek, melyekről rengeteget hallani, ezért nem foglalkozunk velük. Ezek átvétele már kedvez a görénygondolkodásnak, de még nem feltétlenül az. Sokszor automatikusan, reflexből ítélkezünk, mert megfelelő tapasztalat híján csak ez segít abban, hogy emberek felől, vagy gondolkozási módok felől fogalmunk legyen egy esetleges fontos döntésünk alkalmával. Utazzunk ebbe, vagy abba az országba? Ez, vagy az a nemzet ilyen, vagy olyan? Alkalmazzunk egy idegent, vagy más bőrszínűt, pláne elvegyük/hozzámenjünk? Egyáltalán elmondható, hogy a görénység nemzeti, vagy vallási alapon előre vélelmezhető? Ezek a nagyon alantas és méltatlan kérdésfelvetések nem tartoznak ennek az írásnak tárgykörébe. Csupán ennél sokkal általánosabban, és egyúttal sokkal konkrétabban arról esik szó, hogy miként változtatja meg a civilizáció az alapvetően jámbor és jó embert. Első sorban azzal hat ránk a rendszer, hogy fokozatosan elaltatja sajátmagunk iránti felelősségünket. Ezzel lassanként mindenféle felelősségtudat kihal belőlünk. Ebben a pillanatban már bármire fel lehet bennünket használni. Ezt azzal a sajátos eszközzel éri el, hogy foglalkoztatást kreál a természetes életformából. Felkínálja annak lehetőségét, hogy nem magunknak kell kitalálnunk, mit tegyünk az életünk során, miként alakítsuk sorsunkat, és eldönthessük-e, hogy jóként, vagy görényként éljük le az életünket. A kisgyermek lassanként megérti, hogy hiába szeretne egész nap az erdőben lófrálni és mindent megismerni, vagy az idejének jó részében emberekkel találkozni, és mindenféle jókat megismerni, és egymásnak átadni. Mindenki tudja, hogy mosolyogni sokkal jobb, és boldognak lenni pedig a leges legjobb annál, mintha valakinek bajt, szenvedést okoznánk. A görényegyetem doktori fokozatát az kapja, aki mosolyogni tud, és boldog tud lenni, az alatt, amíg mások szenvednek, és ez a szenvedés éppen őmiatta történik. Erre azt hiszem már mindenki viszolygás nélkül rá meri mondani, hogy „Az egy görény.” De addig nagyon sok vizsgát le kell még tennie, és egyre görényebbé kell válnia. Ezeknél a fokozatoknál már az emberi összefogásnak a rendszer ellenében közbe kéne avatkozni. Érdekes, nem mintha bármiféle vörös színezete lenne a gondolataimnak, de egy történet szerint „annak idején” egy szovjet városban, ha valaki nem dobta be a kopejkát a villamos perselyébe, akkor a mellette levő rászólt. Ez önmagában még nem is volt olyan rossz szokás. Vajon, érdekes kérdés, hogy ez a szokás mára megmaradt-e? Az a rendszer is ebbe a speciális kategóriába tartozott, az emberek mégis képesek voltak felelősséggel viselkedni benne. Ez persze nem mindig pozitív osztályzás a rendszerre nézve, talán éppen azt mutatja, hogy mindenki félt, hátha az illető csak egy ügynök, aki az utasokat vizsgáztatja, vajon elég nagy-e bennük az öntudat? Kissé agyafúrt feltételezés, de még ez is elképzelhető. Mindenesetre viccnek se rossz. A családok akkor kezdtek görénytanyává válni, mikor egymást nem lehetett már figyelmeztetni a helytelen cselekedeteikre. Mikor már személyiséget sértő volt rászólni a családtagra, hogy ne dohányozzon, ne alkoholizáljon, ne verje párját, vagy testvérét, ne lopjon stb. Vagyis a tízparancsolat ősi törvényeinek betartását se volt illendő egymástól számon kérni. Ez az után odáig ment, hogy emberi joggá vált a züllés fiatal és felnőtt számára. „Mindenki azt tehet magával, amit akar.” Vajon, mi köze van ennek a rendszerhez? Roppant egyszerű: Ha nincs deviancia, vagyis nincsenek alapvető emberiesség-ellenes viselkedésű emberek, akkor ezek „orvoslására” se válik szükségessé sok intézmény. Ezekben azonban tovább mehetnek ezek a még emberszerűvé tehető „tanulók”, mert semmiféle kényszert, legfeljebb az igen rossz lelkületet okozó „elzárást”, a „jóemberek védelmében való elkülönítést” lehet alkalmazni ellenük. Noha alapvetően ez a viselkedés éppen a célzatosan kialakított elkülönülés miatt alakult ki! Amit ismert szóval elidegenedésnek szokás nevezni.

Ha azonban egy olyan világban élünk, ahol az ember azért jó, mert azzal tökéletes és kiegyensúlyozott életet élhet, amiben a boldogság nem elérhetetlen állapot, hanem a mindennapok életérzése, akkor ki a csuda akarna szándékosan rosszat magának? Igen, mondják sokan, de hiszen a civilizáció is a jó embert tartja ideális lénynek, de azzal a megkötéssel, hogy mindenek előtt a rendszerhez kell lojálisnak lennie. Vagyis, ha az embertársainkkal nem is vagyunk igazak, és jók, legalább a rendszerhez legyünk hűségesek és rezzenéstelen arccal legyünk képesek, akár a szülőanyánkat is feláldozni. Nem akarok erre egy nagyon régi és ismert analógiát felhozni, mert kikívánkozik belőlem, de inkább nem… Szóval, egyetlen rendszer se kényszerítheti ránk, hogy közvetlen családtagjainkat erővel a rendszer martalékául kiszolgáltassuk. A nyugati, polgári jog és törvénykezés ezt nem is várja el senkitől. Ezzel még nem mondom azt, hogy akkor az a rendszer csupa angyalt és ártatlan bárányt nevelne az alattvalóiból. Csupán ez már annyira szembeötlő, hogy direkt módon mégse teheti meg, hogy ezt az alapjogot megsértse. Indirekt módon mégis megteszi. Pl. a sokféle párt sokféle véleményt kényszerít tagjaira, tehát elképzelhető az is, hogy minden egyes családtag más pártnak tagja, vagy szimpatizánsa. Máris sikerült a közvetlen családtagokat egymással szembeállítani. Innen már csak egy lépés, ha olyan helyzetet teremt a fennálló garnitúra, hogy az „ellenséget” lajstromozza, és minden egyes embernek nyilatkoznia kell pártállásáról, vagy hozzátartozói pártállásáról. Nem is olyan távoli múltból vannak erre példák, de most más címszó használatával, akár közvetlen közelünkben is megeshet ilyesmi… Ennek sokféle változata létezik, a gonosz és basáskodó főnöktől, a lelkileg tönkretevő munkatárson át. Tehát, itt vagyunk, ahogyan egy rendszer az emberből olyan állatot alakít, amit, már nem is, akit nem szívesen melengetnénk, és szagolgatnánk… Egymás utálata végső soron a legtitkoltabb célja a rendszernek. Erre épít, mert ezáltal lehet a legjobban megbontani még a legnemesebb erkölcsi minőségeket is.

Azonban jelen esetben nem egy embert, vagy emberek egy csoportját, hanem azok viselkedését, másokat alantasabbnak tartó hatalmaskodását kell elítélnünk és utálattal kezelnünk! Azért, hogy ez a viselkedés ne lehessen követésre  méltó és előnyök elérésére alkalmazható példa!

Ha már a szagokról esik szó… Ugyebár manapság – néhány ország kivételével -, az alkoholizálás, dohányzás, pláne az „enyhe” drog, eltűrt, vagy még bárhol legálisan megvásárolható is. Az ilyenekkel élő ember különféle szagokkal, bűzökkel jár-kel a világban. Bizonyos stádiumokban, igen visszataszító viselkedésű, és akár hozzáérni is viszolyognánk. A közfelfogás szerint „nem illik embertársunkat utálni!” Ez így helyes. Azonban, mikor embertársunk már nem embernek, hanem valami másnak néz ki és a szaga… is nem igazán emberi…? Nos, akkor mi a teendő? Ez megengedett, vagy ilyenkor más minősítést kap az illető? Igen. Azt mondjuk cinikusan és beletörődve: „alkoholbeteg, drogfüggő” stb. Találtunk rá egy címkét, és ettől már elfogadhatóvá vált. Pedig ez nemcsak megengedhetetlen, de erősen züllesztő és kezdetleges lelkek által követhető is. A züllesztő hatás főként az emberről alkotott véleményre értendő, de az ilyen ember „nyilvános” viselkedésének lassú elfogadására is. Azt próbálom többféle módon elmondani, hogy a civilizációs rendszer kivette a kezünkből az önálló véleménynyilvánítás jogát, és a saját intézményeire bízta azt, de azok szintén emberek által működnek, és ezek az emberek valamiféle „intézményi, hivatali” modort gyakorolnak, mintha nem is a saját dolgunk lenne embertársunk jobb belátásra bírása, miközben a hivatalt gyakorló személy esetleg túlmegy azon a határon is, amit mi megengednénk magunknak egy ilyen esetben. Vajon az ő viselkedését ilyenkor hogyan minősítenénk? Mindkét oldal egyformán torzulást szenved. A „megengedhetetlenül” viselkedő, és a „hivatalosan eljáró” személy is. Sajnos én magam is sok esetben, mikor egy fiatal lányt meglátok, kezében az ismert „bűzrúddal” utcán sétálni, már reflexszerűen elkapom a fejem, vagy előítéletes gondolataim lesznek felőle. Sok esetben látszik, hogy az illető csak „vagányságból”, vagy „társasági jelvényként” mutatja, de igazából nem él ezzel a bűzös droggal. Ehhez még hozzátartozik az a gondolat, hogy egy vonzó, de dohányzó ifjú hölgy szájszaga…., miközben megcsókolnánk..? Szóval ez a szépség, tisztaság, nő iránti természetes tisztelet, bámulat, hódolat… és még sorolhatnék olyan viselkedési formákat, melyek éppen azért haltak ki, ha egyáltalán léteztek, mert a gusztus annyit romlott, és az „elfogadás” olyan bomlasztó hatást okozott, ami szinte megfoghatatlan számomra.

Ezzel szemben vajon, milyen volna a gusztusos ember? Ha hölgy, vagy úr az illető? Minden korban más és más volt. Talán nem is volt soha olyan, amit ideálisnak mondhatnánk. Ettől még nem kell feltétlenül elfogadnunk az elfogadhatatlant. Vagyis nem kell elfogadnunk a zsíros büdös hajat, a csípős izzadságszagot és más testszagokat… Vagy? Ez természetesként már inkább maradjon, mint a különféle imént vázolt idegen anyagok hatásai? Nos, itt megint el kell gondolkodnunk, mert egészen más egy tisztán élő-étkező ember testszaga, és merem állítani, kellemes, még akkor is ha hosszú nehéz fizikai erőfeszítés után van. Minden egyes embernek sajátos és nem visszataszító illata van. Ezt állítom és meg is tapasztaltam. De ehhez nem mindegy, hogy a teste milyen anyagokkal van átitatva. Csak azok áradhatnak belőlünk, amik belénk kerültek. Ez meglehetősen kezdetleges megállapítás, de igaz. Amikor viszont az amúgy is idegen anyagokból, ételekből, káros bomlásukból áradó bűzt olyan „illatszerekkel” nyomják el, melyek vegyülve az amúgy is visszataszító szagokkal, bűzökkel, tiszta víz és napfény valóban illatadó hatásai helyett…? Egy ízben – akkor már növényi ételeken éltem -, nehéz munkát végeztem kint a szabadban. Trikóm teljesen átizzadt, és levetve egy bokor ágaira terítettem. Rövid idő múltán a trikó megszáradt, és, mielőtt újra felvettem volna ösztönösen megszagoltam. Ajánlom önöknek is ezt a próbát. A trikó olyan kellemes illatúvá lett, mintha édesanyám frissen mosott fehérneműjét szagoltam volna, amit ő még annak idején, az udvaron szárított. Akár télen, akár nyáron. Nem is kell ennél jobb szagtalanító! Ugyanígy, amiről senkinek sem illik beszélni, de még családi körben se jöhet szóba: az emberek szájszaga. Vannak népek, ahol az illetlenség abban áll, ha valaki nem közvetlenül az arcukba beszél. Ennek próbája az, ha az ember érzi embertársa szájszagát….Ma már tudom, hogy mi a közvetlen oka a szájszagnak, és ezt meg is osztom önökkel:

A szájban rothadó folyamatok okozzák. Ezért teljesen természetes, hogy csatornaszaga van a rossz fogakkal, gyulladt ínnyel élő embertársunknak.  Az emberiesség nem azt parancsolja, hogy diszkréten elforduljunk, és egy szájfrissítő tablettával kínáljuk, ami eléggé sértő is lehet adott esetben, és a betegségére annak használata sincsen hatással, hanem felvilágosítjuk arról, hogyan teheti száját újból szalonképessé, sőt jó szagúvá. Egy ismert és helytelen vélekedés még idevág: A fokhagyma, és egyéb hagymafélék fogyasztása után maradó szájszag nem szalonképes. Abban az esetben, ha valaki már tiszta növénytáplálkozáson él, a fokhagyma sem lehet olyan kellemetlen szagú, mivel a testből áradó egyéb szagok nélkül, csupán a növény saját illóolajainak szaga-illata érződik. Arról nem is beszélve, hogy ezek a növények valóban tisztítják a szájüreget, és az egész testet. A közvélekedés egy kalap alá veszi az ilyen növényillatokat is, a többi valóban undorító szagokkal, függetlenül attól, hogy valóban kellemetlen, vagy csak szokatlan. Erre már csupán az ötlik fel bennem, hogy a deviáns, vagy utcaszóhasználat szerint, aki nem az elfogadott viselkedést, értsd: megfelelően züllött, alpárit mutatja, az büdös.  Bűzlik róla, hogy nem akar elvegyülni, ugyanúgy züllött lenni, mint mások. Jellemző, hogy a zavarodott, értékítéletét vesztett, teljesen kisodródott emberek, épp az ellenkezőjeként ítélkeznek annak, ami ebben az esetben a szagtalanság valójában. Ez sokszor zavart életem során, hiszen idejekorán félrehúzódtam az átlagos (azon aluli) viselkedésűektől. Ez nem jelentette, és ma sem jelenti azt, hogy bármikor nem tudnék velük valóban emberi beszélgetést folytatni, de szándékosan nem keresem a társaságukat, viszont minden lehetőséget megragadok, hogy négyszemközt barátian megértessem velük, sokkal jobban állna nekik a helyes magatartás. Általában, ha nincs a környéken támogató, aki őket rossz irányba befolyásolná, vagy megtartaná, „normális” hangon lehet beszélni velük. Sőt, még hálásak is azért, hogy nem kezelem le őket, vagy nem zökkenek ki saját megszokott viselkedésemből. Mindenki ugyanúgy vágyik arra, hogy elfogadják, tiszteljék, szeressék azért, hogy ember. Szomorú az, hogy sokan ezért minden emberi erényüket, szépségüket, „jó szagukat” feláldozzák egy olyan körben, ahol ez számít jó modornak…

A görénykarrier sokszor alulról indul, a deviancia, vagy bűnözés szintjéről, ha már a megszokott, társadalmilag preferált módon nem lehetséges tisztességesen, tisztességes elismerést szerezni. Miután az első lépcsőfokot, a törvénysértő életstílust maga mögött hagyja, egyből átlényegül „jófiúvá”, akár lehet belőle valamilyen állami alkalmazott, sőt bármi…, ha értik mire gondolok. Az előéletében megszerzett hatalom-pénz-kapcsolatrendszer a bázis és erre úgynevezett „polgári”, vagy „törvénytisztelő” életstílus épül. A múlt el van felejtve. Nos, itt is meg kell állnunk, mert igen ritka esetben elképzelhető, hogy az illető valóban „jó útra tért”. Ezt a kaput mindenki számára nyitva kell hagynunk, azonban azzal a pénzzel, és a vele járó egyebekkel, vajon mi legyen? A valódi „megtéréshez” ennek felszámolása, értelmes és jó célra történő fordítása nélkül az egész csupán porhintés. A rendszer, azonban nem viselné el a mindenkori „teljes rovancsot”.  Azok a szálak, melyek egészen a múlt sötét világáig vezetnek, mélyen beépülnek a rendszerbe, és ezért szépen elfelejtünk minden rosszat. Ezzel példát adunk a követőknek. Hiszen, ha a rendszer hasznára fordítható a korábbi bűnöző életvitel, már szépen „elévül minden”. A színfalak mögött, viszont minden a régi módon zajlik, véresen és gazul.

Így alakultak ki a nagy dinasztiák, és ezt a történetet láthatjuk a különféle klánokról szóló kiglancolt „műremekekben”. A ma, viszont a tegnap következménye, és az egész mocskos kalandregény a mi szenvedéseink közvetlen okozója. A hihetetlen vagyonok, az igazi görénybarlangok és a kikezdhetetlen szövetkezések mind ellenünk jöttek és jönnek létre.

Az a tény, hogy ilyen megtörténhet, az egész civilizációról állít ki elégtelen bizonyítványt. Ezért tovább toldozgatni, javítgatni, átnevezni már nem lehet, és nem lehet a múltat sem eltörölni… Teljesen új lapot kell nyitnunk az emberiség történetében!

Tovább már ne tartsuk állatkertnek az egész szennyes birodalmat, ahelyett, hogy a görényeket az erdőbe, az embereket, pedig visszahelyeznénk oda, ahova valók: az Édenbe, egymást, a tönkretett természetet békében és szeretetben segítve éltetni, és tanítani, tanulni, amíg világ a világ!

Írta: Kövi Gábor, 2010. Június 22