Off-Shoros kormány

 pad1-1

Off-Soros kormány

Megígértem magamnak, hogy semmi politika! Ma pedig a feleségem figyelmeztetett: „Te politizálsz!” Erre azt gondoltam magamban, hogy már az is politika, ha valaki a jelenlegi országhatáron túl, pláne azokon a „régi magyar” területeken, ahol százezrével élnek még mindig magyarok, az utcán magyarul megszólal. Ma már viszont olyan sötét fellegek tornyosulnak a világ egyszerű és bonyolultabban gondolkodó emberei, a „Földlakók” feje felett, melyekről írni kell, és mindenkinek színt kell vallania!. Ha az ember nem tud mit tenni tehetetlenségében, megosztja borús gondolatait. Mindenki annak veszi, aminek akarja.

Amikor a szemünk előtt romlik a világhelyzet, és lesznek az emberek egyre agresszívabbak, vagy – ami még rosszabb – apatikusabbak, elgondolkodunk azon, vajon ki akarta és ki végzi el ezt a gonosztettet az orrunk előtt, úgy, hogy nem tehetünk semmit ellene. Ám, az is lehet, hogy csak szappanbuborékokat kergetek, mert az efféle meglátásoknak semmi haszna?…

Ahogyan az európai történelem utóbbi 60 évét figyeltem, és mondhatom egyre szomorúbban, egyszer csak azt vettem észre, hogy a dolgaimat ismeretlen, sőt arctalan emberek és hatalmak befolyásolják. Megszokhattam ezt abban a korszakban, mely „aktív” évtizedeim zömét foglalta magában, és szinte semmi beleszólásom nem volt sorsom alakulásába. Tanultam, dolgoztam, katonáskodtam, családot alapítottam, költöztem ide-oda, és naivul azt hittem, lehetnek döntéseim és ezekkel én felelősen bánhatok. Van egy keret, egy állam, egy (párt) rendszer, ami eleve sok korlátot szab nekem, de vannak távlatok, és érdemes dolgoznom, mert egyszer sorsom jobbra fordul. Persze azt nem gondoltam volna, hogy annyira jól fog menni, hogy még dolgoznom sem kell. De ezt sohasem akartam, mert viszonylag hamar rájöttem, hogy a munka nem állami adomány, hanem az élet velejárója. Mindegy, hogy fizetik, vagy nem, dolgozni kell. Azt már csak mellékesen reméltem, hogy egyre jobban fizetik. Arról már esett szól, hogy ez az ostoba remény teljesen alaptalan volt. Amikor erre rájöttem, megértettem, hogy nem az államnak vagy a hivataloknak kell dolgoznom, hanem annak az élő közegnek, ami körül vesz: a többi, hozzám hasonló embernek, a növényeknek, állatoknak, vagyis a természetnek. Ma is csodálkozom, hogy ezt igen kevesek gondolják így. De most nem is ez a fő témánk. Ha sokan tudatosodnának, és még nálam is fegyelmezettebben élnének, tulajdonképpen nagyon kevés dolga volna bármilyen kormánynak. Érdekes végiggondolni, hogy bizonyos országok polgárainak sok téren milyen nagy szabadsága van, de az kérdés, hogy milyen téren, és, hogy az a szabadság, milyen hatással van a földi életre, mellesleg minden emberi lényre. Röviden: az emberek csak szabadjára vannak engedve, mert nincs elég rendőr, vagy sokba kerül a sok hivatal működtetése, és esetleg pár egyszerű szabállyal „le van tudva” a kormányzás. Azonban az ilyen rendszerekben valami mégis kell, ami legalább az önpusztítást, vagy a közveszélyes agresszivitást megfékezi. Ha erre gondolunk, az un. „liberális országokban” ez a két terület eléggé „gumiszabályok” mentén működik. Ha valaki önpusztítani akar, ám tegye, ha valaki százakat lemészárol, összkomfortos börtönbe kerül, és „jó magaviselete” esetén még szabadulhat is. Talán bűne idővel „más megvilágításba kerül”? Lehet, hogy túl bornírt, maradi lennék, hogy ezt így szemlélem? A bornírt jelző nekem inkább a szellemileg visszamaradt emberekre volna jellemző, bár ők, meg a „másságuk” miatt minden bűn elkövetése alól felmentést kapnak… Szóval, már megint nem vagyok képes haladni a korral…

A lényeg, hogy a kormányzás fogalma igencsak átértékelődött az utóbbi évtizedekben. Lehet, hogy, amit eddig tapasztaltam, az valamilyen hamis, félreérthető körülmény miatt egészen más volt, mint kormányzás? Nos, a kormányzás a szememben felesleges és bosszantó akadály a jóakaratom megnyilvánulásainak útjában. Aláírom, hogy nem csak jó akaratúak léteznek, de talán ez is a nem megfelelő kormányzás miatt van? A nevelés is lehet állami (kormányzati) feladat, de lehet olyan tevékenység is, melyet felnőtt, felelősségteljes, józan, értelmes emberek, szeretetből, de jól felfogott „polgári” érdekből folytatnak, vagyis bizonyos helyzetekben az összes felnőtt jó irányban befolyásolhatja, nevelheti az ifjabb, vagy éppenséggel tapasztalatlanabb, megbotlott, de idősebb embereket. Akár – egy jobb világban – az ember, aki elég tapasztalt és megfontolt, de értelmes is, azokat is nevelheti, akik másokat kormányoznak. Egy ilyen világ lenne az ideális világ, ami jelenlegi cinikus közgondolkodásunk szerint utópisztikus. Miért is? Mert saját felelősségünket olyanokra hárítjuk, vagy csak lustaságból átengedjük nekik, akik egyrészt nem értenek ahhoz, amit csinálnak (ezt nem is lehet mindenkitől elvárni), vagy csak türelmetlenek, önzők, mohók, sőt gonoszak.

Ha vannak olyan emberek a világban, akik mások jogait nem becsülik és nem veszik figyelembe, mikor saját hatalmukat növelni akarják, és ezek, tudva, hogy senki sem szeretné, ha ilyenek irányítanák sorsát, vagy ezektől függne családja, gyermekeinek jövője, rejtve, de igen határozottan törekednek tervük végrehajtására. Abban a pillanatban, mikor észrevesszük, jeleit tapasztaljuk annak, hogy valakik tőlünk távol, minket semmibe véve sakkoznak velünk, még azt is megengedik/megengedhetik maguknak, hogy akár fizikailag megsemmisítsenek minket, megpróbálnánk valamit tenni az efféle mesterkedések ellen. Vajon, milyen lehetőségeink vannak ilyenkor?

Ha egy átlagembert veszünk, aki el van foglalva saját bajaival, törekszik szeretteinek biztonságot, jó életlehetőséget teremteni, nem ér rá olyan „apróságokra” figyelni, hogy őt és nemzetének tagjait vajon saját maga által választott emberek, hivatalok, vagy más országokból verbuválódott vagy „hazátlan” körök, báboknak tekintik-e? Persze, gyorsan hozzá kell tenni, hogy az, amit mi/ők választásnak hisznek, tényleg azt is jelenti, hogy minden polgár tisztában azzal, kik közül lehet választani, vagy azzal, hogy milyen rendszerben választ; az a rendszer mit fog változtatni korábbi ígéretein, és egyáltalán kinek felelős azért, amit tesz, vagy tenni fog? Mert, ha ez utóbbi lett annak az elfajulásnak a kétes eredménye, ahogyan egy tisztességes, jól megismert és kiismert, közülünk való polgárból lassanként gazember lesz (görényképző), akkor talán mégis változtatni kéne ezen a helyzeten! Nyilván, mindenkinek az lenne az első gondolata, hogy ezt a rendszert kell megváltoztatni! De ehhez, magát a rendszert legalább körvonalaiban ismerni kellene.

Szinte minden rendszernek van egy sötét oldala, amit rejtenie kell, ezzel azt is elárulja, hogy alapjaiban nem tisztességes. Ugye, ez mennyire szélsőséges kijelentés? Nos, aki így gondolja, lassan és megfontoltan gondoljon utána! Annyira szélsőséges ez, amennyire mondják? Vagy, csak szélsőségesnek „kell mondani”, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, ahogyan eddig? Lehet ma úgy kormányozni, hogy mindent őszintén elmondanak az embereknek? Ha így volna, akkor nem mások kormányoznának. Vagyis a titkok, akár az „államtitkok” is azért vannak, mert tartani kell azoktól, akik úgy akarnak minket befolyásolni, életünkre rossz hatást gyakorolni, hogy az egymásnak elmondott dolgokat felhasználják ellenünk.

Igen. Ez így lehet. Ezt hívják diplomáciának.

Amit az imént a szavazásról és a rendszerekről olvashattak, egy valamit feltételez: hogy valamilyen igazságos közakarat mentén történnek a dolgok. Azonban, arról, hogy mi is az a közakarat, megint homályos fogalmaink vannak. Akik – állítólag – csupán másképp szeretnék vinni az ügyeket, de ugyanúgy jobbítani szeretnék az emberek és a javak, vagyis a teljes természet állapotát; akik az anyagi és szellemi, természeti értékek gazdagítását más módon képzelik, de ugyanúgy jót akarnak, mondom: állítólag, azok un. „pártokat” alkotnak, és ezekből bármennyi is lehet, egyik se akar saját hazája, népe ellenében tenni. Ez a „politika” is munkának tekinthető – valahol –, de nem itt…  Félre a tréfával: Talán sehol a világon nem lehet igazságosan politizálni, de a tisztesség és a haza iránti feltétlen hűség azért feltétel – gondolom, de lehet, hogy túl maradi, bornírt vagyok.

Tehát, ha léteznek olyan pártok – félve, de nem megengedve – akik országuk-hazájuk ellen szervezkednek, polgáraikat, földjüket áruba bocsátják, idegenek prédájául vetik, azok elég jól meghatározott tettet hajtanak végre.

Ha megnézzük ennek az országnak, népnek a zűrzavaros történetét, nem egy esetben határozottan meg is nevezhetjük ezeket az embereket, csoportokat. Sajnos, éppen a titok intézményes léte miatt, csak bizonytalanul, és túl későn. Ha vannak államtitkok, akkor vannak párttitkok, hivatali titkok, üzleti titkok, és végeláthatatlan titokszövevények. Most mondja meg valaki, hogy ki árulja el az országát? A fő gond talán az, hogy aki ezt teszi, még hazudhatja is magának, hogy a mi érdekünkben teszi. Erre is volt példa szép számmal.

Nos, ha – feltéve, de nem megengedve – ma, itt és most is vannak efféle tevékenységek, és történetesen saját sorsunk a tét, talán félre kéne tennünk lustaságunkat, felelőtlenségünket, és utána kéne nézni, mi is történik a kárunkra?

Ha valamennyire tudunk olvasni a hírek sorai között, hamar rájövünk, hogy van egy kis ország Európában, ahova titkos pénzek áramolnak. Ha már a különféle gazdasági-jogi fogalmakkal is kezdünk nagyjából tisztába jönni, akkor ezt a nem kellően szabályos tevékenységet meg is nevezhetjük: Offshore. offshoreEzen a néven kívül erről igen keveset tudhat egy civil, aki nem pénzember, nem politikus, és főleg, aki nem küldi ki vagyonát efféle bankokba, nem alapít vállalatot más országokban. Vagyis, az emberek igen nagy hányada csak amúgy egyszerűen adózik, elviselve, vagy káromkodva, de igyekszik megfelelni az aktuális, jó, vagy rosszabb, vagy pocsék adózási törvényeknek. Ki-ki saját jelzőjét alkalmazhatja! Csak: mi van akkor, ha éppen azok járnak az élen efféle ügyekben, akik az irányításban vesznek részt?

Hm. Akkor hívják ezt korrupciónak. Persze, megint el lehet tűnődni azon, hogy a kisembernek van-e lehetősége icipicit csalni az adójával, vagy – amit egy rossz adótörvény eleve bekalkulál – a törvények között meg lehet találni a mindenekfelett legkedvezőbbet, amit még nem nevezhetünk adócsalásnak. Itt nagy kérdés az, hogy akkor milyen törvény az, ami ezt a lehetőséget (demokratikusan)  nem építi be az alapjaiba, és nem húzza alá vastagon, hogy: ezt kell választani! Ebben a pillanatban, már nincs is szükség arra, hogy több szabály legyen, hanem ezt az egyet kell alkalmazni! Vagyis: nem azt kell sugallni a polgárnak, hogy. „ha elég ügyes vagy járj túl az eszünkön, mert ezt mi úgyis így tesszük…” Hanem ki kell nyilvánítani, hogy az adó mi és mire való.

Egy idealizált világban, az utópiában. Mindenki önként annyit ad(na), amennyit méltányosnak ítél, az ország (nemzet), és a maga számára. Ha a nevelésben az erkölcs és a tisztesség volna a legfőbb törvény, akkor ez mindenféle adótörvény nélkül is extra magas adóbevételt eredményezne, ami, ebben az utópisztikus esetben természetesen azonnal és maradéktalanul visszakerülne az adakozóhoz.

Manapság mindenféle fondorlattal próbálnak az emberek legalább annyit kiügyeskedni, hogy folytathassák, amit szívük szerint hasznosnak ítélnek, és saját sorsukat is méltányos szintre emeljék. Nos, ezt is el kell érnie az emberek érett, megfontolt, igazságos és tisztességes közösségének abban a virtuális, meseszerű és senki által nem elképzelt utópiában.

Azonban, most kanyarodjunk vissza az adóktól a csalók nagyjaihoz. Ezen csalások is csak később és hézagosan, felemás módon jutnak a köz tudomására, mert – ugyebár – vannak azok a „politikai szempontok”, melyekről szintén csak zavarosan és megfoghatatlanul tudhatunk – későn.

Ezek a szempontok már gyanút ébreszthetnek egy vén róka tudatában, hogy esetleg itt van az a bizonyos árulás, ami őt és családját, no meg a nemzetét érintheti.

Ha vesszük azt a bizonyos országot/országokat, ahova a titkos emberek/pártok/csoportok fekete pénzei jó adózási feltételek mellett jutnak, akkor azt is megérthetjük, hogy a valódi kormányzás ennek az országnak, azoknak a „bizonyos köröknek” a kezében van. Máris adódik a kérdés: vajon mennyire tudja, vagy akarja (?) ezt befolyásolni vagy megakadályozni az állam, vagy a kormány? Azt mindenesetre lassanként megértjük, hogy az a bizonyos állam és a vezetői, melyek szinte szó szerint egyúttal az EU tényleges vezetői is… milyen követeléseket tudnak érvényesíteni azon államok, azon kormányok, azon pártok, azon vállalkozók felé, akik ebben a jó kis játszmában részt vesznek. Ezek a körök – nevezzük így őket – melyek kormányoktól függetlenül végeznek gazdasági – sőt – politikai tevékenységet, könnyű megérteni, milyen céllal űzik ezt a mesterséget. Ők azok, akik a világállam alapjait rakják le. Lassan teljesen befejezik az alapozó munkát! Már ma sem tudunk semmilyen befolyást gyakorolni rájuk.

Vagy igen? Mi csak azt látjuk, hogy az általunk látogatott, vagy mellőzött áruházláncok hogyan terjeszkednek. Hogy erre ki hatalmazta fel őket, kérdés. Ha úgy édesgettük (pártjaink és kormányaink) ide és még kedvezményeket is adunk nekik, azt hiszem, már nyomon vagyunk. Úgy általában nem tudhatjuk, hogy pontosan kinek, és mire adtunk felhatalmazást?

Mennyit lopnak el tőlünk, vagy mekkora darabot engednek át földjeinkből, mennyi értékes fát vágnak ki erdeinkből és adják oda potom pénzért olyan országoknak, akik – mellesleg – bővelkednek fában, de inkább védik a sajátjukat? Mi úgy látszik, csak beszélhetünk erről, de a válaszokat nem kaphatjuk meg, vagy azokkal nem megyünk semmire? Lehet, hogy a nélkül tűnik el országunk, hogy egyáltalán észrevennénk?

Egy dolog bizonyos: semmi sem az, aminek látszik.

Itt van pl. a média. Van szó róla, hogy kiknek a kezében van, szinte az egész tájékoztatás. Hogyan is zajlott az „átmentés”? Amikor mi azt hittük, felszabadultunk, csak véglegessé vált bekebelezésünk, és talán még gonoszabb, még kivédhetetlenebb ellenféllel állunk szemben, mint a Nagy Vörös Óriás esetében? Lehet, hogy eleve a Nagyok szemében mi vagyunk azok, akikkel nyugodtan lehet packázni? Mi vagyunk az egyetlen, akik önként engedtünk át mindent az idegeneknek, de előtte azt kell csak hazudni nekünk, hogy „megvédenek minket”?

És – megkérdezem: sok nálunk is kisebb ország hogyan tudott viszonylag (!) szuverén maradni? Ha egyáltalán valakik itt politizálni akartak, nem az lett volna az első dolguk, hogy erre törekedjenek? Ma deklarált, hogy szuverén állam vagyunk. Mégis egy olyan hatalmi csoport, és csoportok rendelkeznek felettünk, akik…

Mikor a júzer ártatlanul megnyit egy oldalt, és ott olvas ezt-azt, már elkötelezi magát – történetesen saját országa ellenében. Tudatlanul és tájékozatlanul. Mert vannak azok a titkok, melyek „jogosan”, törvény által védve végezhetik az aknamunkájukat. Hogyan lehet az, hogy csak úgy dolgozhatnak emberek igen szép számban, hogy saját országukban „feketemunkát” kénytelenek végezni? Hogyan lehetséges, hogy immár több, mint 25 éve olyan rendszerben élünk, hogy bármilyen szakértelem birtokában alantas, rossz munkát végezhetünk csak? Körülöttem, értékes emberek nyomorognak, és papíron munkanélküliek. De talán más oldalról kéne nézni ezt is. Nem is az számít, mit ad nekünk a rendszer, hanem az, hogy mit tehetünk az érdekünkben egy olyan rendszerben, ami nem törődik velünk?

Ezelőtti cikkem témája is ez volt abból a szemszögből, miért vándorolnak ki ma sokan.

De ha egy olyan – hangsúlyozom – utópisztikus világban, ahol az emberek megélnek, és nem visszaélnek saját jogaik gyakorlásából, vagyis nem lopnak, nem rabolnak, nem csalnak, de egészséges, becsületes életet építhetnek fel, és a köz iránt is felelősséggel viseltetnek, elképzelhetetlen, hogy utcára kerüljenek. Már, ha nem egyenesen oda vágynak.

Ezt a különleges csoportot is meg kell említeni. De nem úgy, ahogyan ma él és, ahogyan ma nevezzük őket.A „szabad emberek”,

SAMSUNG CSC

Tóth Péter felvétele

akik talán a régi vándordervisek utódjai lehetnének, ha volna elég bölcsességük, és ki tudnák a tiszteletet vívni maguk iránt. De – mint tudjuk – nem sok tiszteletet kapnak, és elég keveset érdemelnek… Miért? Talán azért, mert a Rendszer salakjának számítanak. Olyan helyzetet teremtettek az előző rendszerek, amiben ezt a megvetett életvitelt kell elviselniük, vagy éppenséggel, olyan lehetőségek vannak, melyek az önpusztítást megengedik. Eléggé rossz bizonyítvány ez egy kormányzásnak. Ők a hazai „bevándorlók”. Úgy tengnek-lengenek, mint „azok”, akiket némi offsoros pénzből tartanak Európában. Szinte elképzelhetetlen volna ez egy utópiában! (De azért egy különbség mégis van: őket senki sem látja el bankkártyával és Ipoddal…) Ezt csak úgy érthetjük meg, ha észbe vesszük, hogy egy saját kormányzási rendszerben mennyi esély volna erre a „maradvány életmódra”? Amikor a családok együtt, egy helyen éltek nemzedékeken keresztül, vajon előfordulhatott, hogy egy családtag kisodródott, és tönkrement? Ez az utóbbi 100 évben már megtörtént, de azelőtt több esély volt rá, hogy ügyeljenek mindenkire, mert fontos volt minden egyes családtag – úgy hiszem.

Ebben az elveszett és kiábrándult világban, mennyire lehet jó ügy érdekében mozgósítani az embereket? Hányan vállalnának felelősséget országukért, polgártársaikért, nemzettársaikért, ha önként jelentkeznének? Ha nem tenné őket bizonytalanná az esetleges „idegen” érdekeltségű munkahelyük, melyekből szép számmal akad; nem váltak volna fogyasztó zombikká, mert nem találtak értelmes hivatást maguknak és csak azt és úgy teszik, ami éppen megéri anyagilag? Ha nem kapnának a jogosnál is több félrevezető információt? Ők mennyire érdekeltek abban, hogy mi lesz ezzel az országgal, vagy mi történik a világban?

szavazas

Nem értem, nem értem… de meg tudom magyarázni…

 

 

 

2 hozzászólás a(z) “Off-Shoros kormány” bejegyzéshez

    1. Kövi Gábor Szerző

      Kedves Mihály!
      Ez is a célom, hogy gondolkodtassak. Nem tartom megfelelő módnak ezt felületet a gondolatok közvetítésére. Még mindig alkalmasabb és a tárgy komolyságához illően intimebb egy papír alapú kötet. Talán egyszer valaki lát fantáziát benne, vagy annyi kidobható pénze van, hogy támogatja. Szerintem is érdemes volna belevágni.
      Üdv.:
      Gábor

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.